Írta: J. V. Sztálin

A Dagesztáni népek kongresszusa

1920. november 13

1. Nyilatkozat Dagesztán Szovjet autonómiájáról

Elvtársak! Az Oroszországi Szocialista Föderatív Köztársaság szovjet kormánya a legutóbbi időkig, délen és nyugaton, külső ellenségei ellen, Lengyelország és Vrangel ellen harcolt, s így nem volt sem lehetősége, sem ideje arra, hogy a dagesztáni népet annyira érdeklő kérdés megoldására fordítsa figyelmét.

Most azonban, amikor Vrangel hadseregét szétzúztuk s e hadsereg szánalmas maradványai Krímbe menekülnek, Lengyelországgal pedig békét kötöttünk, a Szovjetkormánynak most már módjában van a dagesztáni nép autonómiájának kérdésével foglalkoznia.

A múltban Oroszországban a cárok, földbirtokosok és gyárosok kezében volt a hatalom. A múltban Oroszország cárok és hóhérok Oroszországa volt. Oroszország abból élt, hogy elnyomta a volt Orosz Birodalomhoz tartozó népeket. Oroszország kormánya az általa elnyomott népeknek — köztük az orosz népnek is — életnedvéből, erejük kiszipolyozásából élősködött.

Ez az az idő volt, amikor minden nép átkozta Oroszországot. De ez az idő elmúlt. Eltemettük, és sohasem fog többé feltámadni.

Ennek az elnyomó, cári Oroszországnak a romjain új Oroszország keletkezett — a munkások és parasztok Oroszországa.

Oroszország népei új életre ébredtek. Megkezdődött a cár és a gazdagok, a földbirtokosok és a gyárosok igája alatt nyögő népek felszabadításának szakasza.

Az Októberi Forradalom után kezdődő új időszak, mikor a hatalom a munkások és parasztok kezébe ment át s a hatalom kommunista hatalommá lett, nemcsak Oroszország népeinek felszabadítását jelentette. Ebben az időszakban minden nép, többek között a nyugati imperialisták igája alatt szenvedő minden keleti nép felszabadításának feladata is napirendre került.

Oroszország a szabadságmozgalom motorjává lett, amely nemcsak a mi országunk, hanem az egész világ népeit hozza mozgásba.

Szovjet-Oroszország az a fáklya, amely a világ népei előtt megvilágítja az elnyomók igájának lerázásához vezető utat.

Oroszország kormánya, amelynek ellenségei legyőzése után lehetősége nyílt arra, hogy a belső fejlődés kérdéseivel foglalkozzék, szükségesnek tartja önök előtt kijelenteni, hogy Dagesztánnak autonómiát kell kapnia, hogy Dagesztán, megőrizve Oroszország népeivel való testvéri kapcsolatát, belső önkormányzatot fog élvezni.

Dagesztánt sajátosságainak, életmódjának, szokásainak megfelelően kell kormányozni.

Azt közlik velünk, hogy a dagesztáni népek körében komoly jelentősége van a sariátnak. Tudomásunkra jutott az is, hogy a Szovjethatalom ellenségei azt híresztelik, hogy a Szovjethatalom megtiltja a sariátot.

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság kormányának nevében ezennel kijelentem, hogy ezek a híresztelések nem igazak. Oroszország kormánya minden népnek csorbítatlan jogot ad arra, hogy saját törvényeinek és szokásainak megfelelően rendezze be életét.

A Szovjetkormány éppoly érvényes, jogerővel bíró szokásjognak tekinti a sariátot, mint Oroszország más népeinek hasonló jogát.

Ha Dagesztán népe meg akarja őrizni törvényeit és szokásait, akkor ezeknek érvényeseknek is kell lenniök.

Ugyanakkor szükségesnek tartom kijelenteni, hogy Dagesztán autonómiája nem jelenti és nem is jelentheti Dagesztán különválását Szovjet-Oroszországtól. Az autonómia — nem függetlenség. Oroszországnak és Dagesztánnak fenn kell tartaniok kölcsönös kapcsolatukat, mert Dagesztán csak ebben az esetben óvhatja meg szabadságát. Mikor a Szovjetkormány autonómiát ad Dagesztánnak, ezzel azt a határozott célt tűzi ki, hogy a helyi funkcionáriusok közül kiválassza a népüket szerető, becsületes és odaadó embereket s rájuk bízza Dagesztán valamennyi államigazgatási szervét, a gazdasági és a közigazgatási szerveket egyaránt. Csak így és csakis ily módon lehet Dagesztánban közelebb hozni a néphez a Szovjethatalmat. A Szovjethatalom egyetlen célja az, hogy a helyi funkcionáriusok bevonása útján magasabb kultúrfokra emelje Dagesztánt.

A Szovjethatalom tudja, hogy a sötétség a nép legnagyobb ellensége. Ezért minél több, helyi nyelven működő iskolát és államigazgatási szervet kell létesíteni.

A Szovjethatalom reméli, hogy Dagesztán népeit ezen az úton kivezetheti abból a mocsárból, sötétségből és műveletlenségből, amelybe a régi Oroszország taszította őket.

A Szovjetkormánynak az az álláspontja, hogy Dagesztánban is feltétlenül olyan autonómiát kell teremteni, amilyet a Turkesztán, Kirgiz és Tatár Köztársaság élvez.

A Szovjethatalom azt javasolja önöknek, a dagesztáni népek képviselőinek, bízzák meg az önök Dagesztáni Forradalmi Bizottságát, hogy válasszon képviselőket és küldje el őket Moszkvába, hogy ott a legfelsőbb Szovjethatalom képviselőivel együtt dolgozzák ki Dagesztán autonómiájának tervét.

Azok az események, amelyek legutóbb Dagesztán déli részén játszódtak le, ahol az áruló Gocinszkij Dagesztán szabadsága ellen tört, s ezzel Vrangel tábornok akaratát teljesítette, azét a Vrangel tábornokét, aki Gyenyikin alatt a felkelők ellen harcolva, feldúlta az észak kaukázusi hegylakók falvait — igen, ezek az események sok mindenről beszélnek.

Meg kell állapítanom, hogy Dagesztán népe a Gocinszkij elleni harcokban saját Szovjethatalmát védelmező vörös partizánjaival bebizonyította, hogy hű a vörös zászlóhoz.

Ha elkergetik Gocinszkijt, Dagesztán dolgozóinak ellenségét, ezzel kiérdemlik azt a bizalmat, amelyet a legfelsőbb Szovjethatalom Dagesztán iránt tanúsított, amikor autonómiát adott neki.

A Szovjetkormány az első kormány, amely önként autonómiát ad Dagesztánnak.

Reméljük, hogy Dagesztán népei kiérdemlik a Szovjethatalom bizalmát.

Éljen Dagesztán és Oroszország népeinek szövetsége!

Éljen Dagesztán szovjet autonómiája!

2. Zárszó

Elvtársak! Most, amikor a Szovjethatalom utolsó ellenségét is szétzúztuk, csak most lesz igazán világos annak az autonómiának politikai jelentősége, melyet a Szovjetkormány önként adott Dagesztánnak.

Fel kell hívnom figyelmüket egy körülményre. Amíg a cári kormány és általában a világ minden burzsoá kormánya rendszerint csak akkor ad engedményeket a népnek, csak akkor hajt végre valamely reformot, ha súlyos körülmények erre kényszerítik, a Szovjethatalom, ellenkezőleg, sikereiteljében, teljesen önként ad autonómiát Dagesztánnak.

Ez azt jelenti, hogy Dagesztán autonómiája úgy megy át a Dagesztáni Köztársaság életébe, mint annak tartós és megingathatatlan alapja. Mert csak az tartós, amit önként adnak.

Befejezésül hangsúlyozni szeretném, hogy Dagesztán népeinek a közös ellenségeink ellen folytatandó harcban kell majd kiérdemelniök azt a nagy bizalmat, melyet a Szovjethatalom önök iránt tanúsított.

Éljen az Autonóm Szovjet Dagesztán!

„Szovjetszkij Dagesztán”
(„Szovjet-Dagesztán”) 76. sz.
1920. november 17.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

A kaukázusi helyzet

– írta: J. V. Sztálin –

Beszélgetés a „Pravda” munkatársával

Sztálin elvtárs, déli küldetéséből visszatérve, munkatársunkkal folytatott beszélgetésében a kaukázusi helyzetről a következőket mondotta:

— A Kaukázus nagyon fontos a forradalom szempontjából, nemcsak azért, mert komoly nyersanyag-, fűtőanyag- és élelmiszerforrás, hanem azért is, mert Európa és Ázsia, közelebbről: Oroszország és Törökország között fekszik és rendkívül fontos gazdasági és stratégiai utakkal rendelkezik (Batum—Baku, Batum—Tebriz, Batum—Tebriz— Erzerum).

Ezzel az Antant is számol, amely jelenleg kezében tartja Konstantinápolyt, a Fekete-tenger kulcsát s meg szeretné tartani a Kaukázusontúlon át Keletre vezető közvetlen utat.

Ki lesz az, aki végül is megveti lábát a Kaukázusban, ki fogja használni a kőolajat és az Ázsia mélyébe vezető rendkívül fontos utakat — a forradalom-e, vagy pedig az Antant —, ez itt a kérdés.

Azerbajdzsán felszabadítása komolyan gyengítette az Antant kaukázusi állását. Törökország és az Antant harcának ugyanez az eredménye. Az Antant azonban nem csügged és tovább szövi hálóját a Kaukázusban.

Tiflisz az ellenforradalom bázisává lett; az Antant pénzén és a burzsoá Grúzia segítségével megalakult Azerbajdzsán, Dagesztán és Tyerek terület hegylakóinak burzsoá kormánya; az Antant a kemalistákkal kacérkodik és a kaukázusi népek Törökország protektorátusa alatt létesítendő föderációjának eszméjét hirdeti; Perzsiában egyik miniszter a másik után repül az Antant intésére és Perzsiát angol-indiai spáhik árasztották el — mindez és sok efféle tény arról tanúskodik, hogy az Antant vén farkasai nem alszanak. Kétségtelen, hogy az Antant ügynökeinek ez irányú munkája Vrangel szétzúzása után jelentősen fokozódott és még lázasabban folyik.

Milyenek az Antant esélyei a Kaukázusban és milyen esélyei vannak a forradalomnak?

Kétségtelen, hogy az Antant esélyei, például Dagesztánban és Tyerek területen, ma már nullával egyenlők. Vrangel leverése, továbbá Dagesztán és Tyerek terület szovjet autonómiájának proklamálása, végül az az intenzív, szovjet építőmunka, amely ezeken a területeken folyik, Dagesztánban és Tyerek területen megszilárdította a Szovjetkormány helyzetét. Nem véletlen, hogy a Tyerek terület és Dagesztán lakosságának millióit képviselő népi kongresszusok ünnepélyes esküvel fogadták, hogy az oroszországi munkásokkal és parasztokkal szoros szövetségben harcolni fognak a Szovjetekért.

A hegylakók helyesen látják, hogy a Szovjethatalom nem válságos perceiben, hanem a szovjet csapatok hatalmas sikereinek pillanatában adott nekik autonómiát és ezért helyesen értékelték az autonómia kihirdetését, mint a hatalom bizalmának jelét. „Az, amit a hatalom súlyos percekben, a pillanatnyi szükség parancsára ad a népeknek — mondották a hegylakók személyes, beszélgetésünk során —, nem maradandó. Csak azok a reformok és azok a szabadságjogok maradandók, melyeket az ellenség legyőzésének eredményeképpen felülről adnak, amint ezt a szovjet kormány teszi.”

Éppoly csekélyek az Antant esélyei Azerbajdzsánban is, amely kivívta függetlenségét és önkéntes szövetségre lépett Oroszország népeivel. Az Antant rá akarja tenni véres mancsát Azerbajdzsánra és a bakui kőolajra, de aligha szorul bizonyításra, hogy ezzel csak Azerbajdzsán dolgozóinak undorát hívja ki maga ellen.

Örményországban és Grúziában, Vrangel leverése után, szintén jóval kisebbek lettek az Antant esélyei. A dasnak Örményország kétségtelenül az Antant provokációjának az áldozata. Az Antant Törökországra uszította Örményországot, azután gyalázatosan cserbenhagyva azt, martalékul dobta oda a törököknek. Aligha lehet kétséges, hogy Örményországnak nincs más menekülési lehetősége, csak Szovjet-Oroszország szövetsége. Ez a körülmény kétségtelenül igen tanulságos lesz mindazon népek számára, amelyeknek burzsoá kormányai továbbra is hajbókolnak az Antant előtt — nagyon tanulságos lesz elsősorban Grúzia számára.

Tény, hogy Grúzia gazdasági és élelmezési helyzete katasztrofális; ezt még a mai Grúzia főkolomposai is elismerik. Grúzia, amely az Antant hálójába került és ennek következtében elesett a bakui olajtól és a kubáni gabonától, Grúzia, amely Anglia és Franciaország imperialista mesterkedéseinek fő bázisává lett s ezért ellenséges viszonyba lépett Szovjet-Oroszországgal — ez a Grúzia most utolsó napjait éli. Nem véletlen, hogy Kautsky úr, a haldokló II. Internacionále lezüllött vezére, akit a forradalom hulláma kisöpört Európából, éppen Grúziában, az Antant hálójába került, a nyomasztó levegőjű Grúziában, a csődbejutott grúz szocinál-kocsmárosoknál talált menedékre. Aligha lehet kétséges, hogy az Antant a súlyos percekben ugyanúgy cserben fogja hagyni Grúziát, mint ahogy cserbenhagyta Örményországot.

Perzsiában egyre világosabbá válik az angol hódítók helyzete. Ismeretes, hogy a mesebeli gyorsasággal váltakozó perzsiai kormányok csak az angol katonai attasék cégérei. Ismeretes, hogy az úgynevezett perzsiai haderő nem létezik többé, mivel angol-indiai spáhik jöttek a helyükbe. Ismeretes, hogy emiatt számos angolellenes megmozdulás volt Teheránban és Tebrizben. Aligha lehet kétséges, hogy ez a körülmény nem fogja növelni az Antant esélyeit Perzsiában.

Végül, itt van Törökország. Kétségtelen, hogy a Törökország és különösen a kemalisták ellen irányuló sévres-i szerződés időszaka végéhez közeledik. Egyrészt a kemalisták harca az Antant ellen és ezzel kapcsolatban az angol gyarmatokon fokozódó forrongás, másrészt Vrangel veresége és Görögországban Venizelosz bukása, arra késztette az Antantot, hogy a kemalistákkal szemben jóval enyhébb politikát folytasson. Az a tény, hogy a kemalisták az Antant abszolút „semlegessége” mellett leverték Örményországot, azok a hírek, hogy Törökországnak vissza akarják adni Tráciát és Szmirnát, azok a hírek, hogy a kemalisták tárgyalásokat folytatnak a szultánnal, az Antant ügynökével, s hogy Konstantinápoly kiürítését tervezik, végül a Törökország nyugati frontján beállott csend — mindez annak a jele, hogy az Antant komolyan kacérkodik a kemalistákkal s hogy a kemalisták alkalmasint némileg jobbra tolódtak.

Mivel fog végződni az Antant kacérkodása és milyen messze mennek majd a kemalisták jobboldali irányban — ezt nehéz megmondani. De az az egy kétségtelen, hogy a gyarmatok szabadságharca, amely néhány évvel ezelőtt kezdődött, minden akadály ellenére is fokozódni fog, hogy Oroszország, mint ennek a harcnak elismert zászlóvivője, minden erővel és minden eszközzel támogatni fogja ennek a harcnak a híveit, hogy ez a harc győzelemre vezet, győzelemre a kemalistákkal együtt, ha nem árulják el az elnyomott népek szabadságharcát, vagy a kemalisták ellenére, ha az Antanthoz pártolnak.

Erről tanúskodik a Nyugaton lángra lobbanó forradalom és Szovjet-Oroszország növekvő hatalma.

„Pravda” 269. sz.
1920. november 30.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa