Írta: J. V. Sztálin

Beszéd az Oroszországi Kommunista (Bolsevik) Párt Moszkvai Bizottságának gyűlésén V. I. Lenin 50. születésnapja alkalmából

1920. április 23

Az elhangzott beszédek és visszaemlékezések után már nem marad sok mondanivalóm. Csak egy jellemvonásra szeretnék rámutatni, amelyről még senki sem beszélt, s ez — Lenin elvtárs szerénysége és az a bátorsága, amellyel hibáit beismeri.

Emlékszem, Lenin, ez az óriás, kétszer is beismerte, hogy tévedett.

Az első eset akkor történt, amikor Finnországban, a tammerforsi összoroszországi bolsevik konferencián, 1905 decemberében, határozatot hoztunk a Vitte duma bojkottálásáról. Akkor az a kérdés volt napirenden, bojkottáljuk-e a Vitte dumát, vagy sem. A Leninhez közelálló elvtársak — a „hetek”, akiket mi, vidéki küldöttek mindenféle jelzővel illettünk, azt állították, hogy Iljics ellenzi a bojkottot és azt követeli, hogy vegyünk részt a dumaválasztáson. Ez, mint később kitűnt, valóban így is volt. De megindult a vita; a vidéki bojkottisták, a péterváriak, moszkvaiak, szibériaiak, kaukázusiak támadásba mentek, s mekkora volt a meglepetésünk, mikor Lenin utánunk felszólal és kijelenti, hogy ő eddig a választásokon való részvétel mellett volt, de most látja, hogy tévedett, és a vidéki küldöttekhez csatlakozik. Meg voltunk lepve. Ez úgy hatott ránk, mint a villanyáram ütése. Ünnepeltük Lenint.

Még egy ilyen eset. Ez 1917 szeptemberében, Kerenszkij alatt történt, amikor egybehívták a Demokratikus Tanácskozást és amikor a mensevikek és eszerek egy új intézmény — az előparlament megszervezésén dolgoztak, amelynek az lett volna a rendeltetése, hogy előkészítse a Szovjetekről az Alkotmányozó Gyűlésre való átmenetet — nos, ebben az időben Petrográdon Központi Bizottságunk úgy határozott, hogy nem kergetjük szét a Demokratikus Tanácskozást, megyünk előre a Szovjetek megerősítése útján, egybehívjuk a Szovjetek kongresszusát, megkezdjük a felkelést és az államhatalom szervének nyilvánítjuk a Szovjetek kongresszusát. Iljics, aki abban az időben Petrográdon kívül illegalitásban volt, nem értett egyet a Központi Bizottsággal és azt írta, hogy ezeket a gazembereket (a Demokratikus Tanácskozást) azonnal szét kell kergetni és le kell tartóztatni.

Mi úgy láttuk, hogy ez nem olyan egyszerű dolog, mert tudtuk, hogy a Demokratikus Tanácskozás fele, vagy legalább egyharmada, a front küldötteiből áll, tehát letartóztatással és szétkergetéssel csak árthatunk az ügynek és elronthatjuk a fronttal való viszonyunkat. Úgy véltük, hogy mi, gyakorlati pártmunkások, jobban látjuk az utunkban levő szakadékokat, gödröket és árkokat. De Iljics nagy, ő nem fél az útjában levő szakadékoktól, gödröktől és árkoktól, ő nem fél a veszélytől és azt mondja: „Kelj fel és indulj egyenesen a cél felé”. Mi, gyakorlati pártmunkások, viszont azt tartottuk, hogy abban a pillanatban nem lenne előnyös eszerint cselekednünk, hogy meg kell kerülnünk ezeket az akadályokat, hogy azután szarván ragadhassuk a bikát. És Iljics minden követelése ellenére sem hallgattunk rá, tovább is a Szovjetek megerősítése útján haladtunk és ezen az úton eljutottunk az október 25-i Szovjetkongresszusig és a felkelés sikeres végrehajtásáig. Iljics akkoriban már Petrográdon volt. Mosolygott, ravaszul ránk nézett és azt mondotta: „Hát igen, igazuk volt”.

Ez ismét meglepett bennünket.

Lenin elvtárs nem félt attól, hogy tévedéseit beismerje.

Ez a szerénység és bátorság különösen elbűvölt bennünket. (Taps.)

Először a „Vlagyimir Iljics Uljanov
-Lenin ötven éves” c. gyűjteményben
(Moszkva 1920) jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Lenin, mint az Oroszországi Kommunista Párt szervezője és vezére

– írta: J. V. Sztálin –

A marxistáknak két csoportja van. Mindkét csoport a marxizmus lobogója alatt dolgozik, „igazi” marxistának tekinti magát. És mégis, korántsem azonosak. Sőt, mi több: egész szakadék tátong köztük, mert munkamódszereik homlokegyenest ellentétesek.

Az egyik csoport rendesen arra szorítkozik, hogy a marxizmust külsőleg elismeri, ünnepélyesen hirdeti. Mivel nem tud vagy nem akar behatolni a marxizmus lényegébe, mivel nem tudja vagy nem akarja a marxizmust az életbe átvinni — a marxizmus élő és forradalmi tételeit halott, semmitmondó formulákká változtatja. Tevékenységét nem a tapasztalatra, nem a gyakorlati munka számbavételére alapozza, hanem Marxból vett idézetekre. Az útmutatásokat és irányelveket nem az élő valóság elemzéséből meríti, hanem analógiákból és történelmi párhuzamokból. A szó nem fedi a tettet — ez a legnagyobb betegsége ennek a csoportnak. Innen erednek csalódásai és örökös elégedetlensége a sorssal, amely lépten-nyomon rászedi és „faképnél hagyja”. E csoport neve — mensevizmus (Oroszországban), opportunizmus (Európában). Tyszka (Jogiches) elvtárs a Londoni Kongresszuson elég találóan jellemezte ezt a csoportot, amikor azt mondta róla, hogy nem áll, hanem fekszik a marxizmus álláspontján.

A másik csoport, ellenkezőleg, a kérdés súlypontját a marxizmus formális elismeréséről a marxizmus megvalósítására helyezi át, arra, hogy a marxizmust átültesse az életbe. A körülményeknek megfelelően kijelölni a marxizmus megvalósításának útjait és eszközeit, s megváltoztatni ezeket az utakat és eszközöket, ha a viszonyok változnak — ez az, amire ez a csoport legfőbb figyelmét fordítja. Ez a csoport nem történelmi analógiákból és párhuzamokból, hanem a környező viszonyok tanulmányozásából meríti irányelveit és útmutatásait. Tevékenységében nem idézetekre és velős mondásokra, hanem gyakorlati tapasztalatokra támaszkodik és minden egyes lépését a tapasztalaton ellenőrzi, tanul saját hibáin és tanít másokat, hogyan kell az új életet építeni. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy e csoport tevékenységében a szó fedi a tettet, s Marx tanítása nem veszít semmit eleven forradalmi erejéből. Erre a csoportra teljesen ráillenek Marx szavai, amelyek szerint a marxisták nem elégedhetnek meg azzal, hogy a világot megmagyarázzák, hanem tovább kell menniök, hogy azt megváltoztassák. Ennek a csoportnak bolsevizmus, kommunizmus a neve.

Ennek a csoportnak szervezője és vezére — Vlagyimir Iljics Lenin.

I
Lenin, mint az Oroszországi Kommunista Párt szervezője

A proletárpárt megalakulása Oroszországban különleges viszonyok közt ment végbe, amelyek eltértek a munkáspártok szervezkedése időpontjában Nyugaton fennállott viszonyoktól. Nyugaton, Franciaországban, Németországban, a munkáspárt a szakszervezetekből fejlődött ki, mégpedig a szakszervezetek és a pártok legális fennállása idején, a polgári forradalom után bekövetkezett viszonyok közt, amikor volt polgári parlament, mikor a hatalomra jutott burzsoázia szemtől-szemben állott a proletariátussal — Oroszországban, ellenkezőleg, a proletárpárt megalakulása a legkegyetlenebb abszolutizmus alatt ment végbe, amikor még csak várták a burzsoá-demokratikus forradalmat, mikor, egyfelől, a pártszervezeteket elözönlötték a burzsoá „legális-marxista” elemek, akik a munkásosztályt a burzsoá forradalom érdekében óhajtották kihasználni, és másfelől, a cári csendőrség a legjobb pártmunkásokat egyre-másra ragadta ki a párt soraiból, éppen akkor, mikor az ösztönös forradalmi mozgalom növekedése megkövetelte, hogy legyen egy forradalmárokból álló szilárd, egybeforrott és kellőképpen konspiratív, harcos mag, amely az abszolutizmus megdöntésére tudja irányítani a mozgalmat.

A feladat az volt, hogy az ocsút elválasszuk a tiszta búzától, elhatároljuk magunkat az idegen elemektől, megszervezzük a tapasztalt forradalmárok kádereit az egyes helyeken, világos programot és határozott taktikát adjunk nekik, s végül, hogy e kádereket egybefogjuk a hivatásos forradalmárok egységes harci szervezetében, mely eléggé konspiratív ahhoz, hogy a csendőrség rajtaütéseivel szemben megállja a helyét s egyszersmind eléggé összeforrott a tömegekkel, hogy a kellő pillanatban harcba vigye őket.

A mensevikek, azok, akik a marxizmus álláspontján „fekszenek”, egyszerűen oldották meg a kérdést: mivel Nyugaton a munkáspárt a munkásosztály gazdasági helyzetének megjavításáért harcoló, párton kívüli szakszervezetekből jött létre, tehát Oroszországban is lehetőleg ugyanezt kell csinálni, azaz egyelőre szorítkozzunk „a munkásoknak a munkáltatók és kormány elleni gazdasági harcára” az egyes helyeken, anélkül hogy országos harci szervezetet teremtenénk … s majd azután, ha addig nem alakulnak ki a szakszervezetek, össze kell hívni egy párton kívüli munkáskongresszust és azt pártnak kell nyilvánítani.

Hogy a mensevikeknek ez a „marxista” „terve”, bár az orosz viszonyok között utópisztikus, mégis széleskörű agitációs munkát tételez fel, melynek arra kellett irányulnia, hogy a pártszerűség eszméjének fontosságát leszállítsa, a pártkádereket megsemmisítse, a proletariátust pártjától megfossza és a munkásosztályt martalékul dobja oda a liberálisoknak — ezt akkoriban aligha sejtették a mensevikek, sőt alkalmasint, sokan a bolsevikok közül sem.

Lenin óriási érdeme az orosz proletariátus és annak pártja előtt, hogy a mensevik szervezeti „terv” egész veszélyét már a „terv” fogantatása pillanatában felfedte, mikor maguknak a „terv” szerzőinek is csak bajosan volt világos fogalmuk annak körvonalairól, és miután felfedte ezt a veszélyt, ádáz rohamot indított a mensevikek szervezeti lompossága ellen, erre a kérdésre összpontosítva a gyakorlati pártmunkások minden figyelmét. Mert a párt létéről, a párt életéről és haláláról volt szó.

Országos orosz politikai lapot alapítani, amely maga köré gyűjti a párt erőit, szilárd helyi pártkádereket szervezni, melyek a párt „reguláris egységei”, a lap útján egységbe fogni és élesen kijelölt határokkal, világos programmal, szilárd taktikával, egységes akarattal bíró, országos harci párttá kovácsolni ezeket a kádereket — ez volt Leninnek a terve, melyet „Mi a teendő?”, „Egy lépés előre, két lépés hátra” c. nevezetes könyveiben fejtett ki. E terv érdeme az volt, hogy teljesen megfelelt az orosz valóságnak és mesterien általánosította a legjobb gyakorlati pártmunkások szervezeti tapasztalatait. A lenini tervért folyó harcban az orosz gyakorlati pártmunkások többsége habozás nélkül Lenint követte, nem riadva vissza még a szakadástól sem. E terv győzelme vetette meg alapját annak az egybekovácsolt és edzett kommunista pártnak, melyhez hasonló nincs az egész világon.

Elvtársaink (nemcsak a mensevikek!) nem ritkán azzal vádolták Lenint, hogy túlságosan hajlik a polémiára és a szakításra, hogy engesztelhetetlen a békülékenyek elleni harcban stb. Kétségtelen, hogy ez így is volt a maga idején. De nem nehéz megérteni, hogy pártunk nem tudott volna megszabadulni sem a belső gyengeségtől, sem az elmosódottságtól, sohasem tudott volna olyan erős és sziklaszilárd lenni, amilyenné valóban lett, ha nem űzte volna ki soraiból a nem-proletár, opportunista elemeket. A burzsoázia uralmának korában a proletárpárt nem nőhet és erősödhet másképp, mint olyan mértékben, ahogyan saját soraiban és a munkásosztályon belül az opportunista, forradalomellenes és pártellenes elemek ellen harcol. Lassalle-nak igaza volt, mikor azt mondta: „a párt azáltal erősödik, hogy megtisztítja magát”.

A vádaskodók rendszerint a német pártra hivatkoztak, ahol akkoriban virágzott az „egység”. Ámde, előszöris, nem minden egység az erő jele; másodszor, most csak egy pillantást kell vetnünk az egykori német pártra, amely három pártra szakadt, hogy megértsük, mennyire hamis és csalóka volt Scheidemann és Noske „egysége” Liebknechttel és Luxemburggal. És ki tudja, nem lett volna-e jobb a német proletariátusra nézve, ha a német párt forradalmi elemei idejében szakítottak volna annak ellenforradalmi elemeivel… Nem, Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor a pártot a pártellenes és forradalomellenes elemek ellen folytatott engesztelhetetlen harc útján vezette. Mert csak ennek a szervezeti politikának eredményeképpen tudta pártunk megteremteni azt a belső egységét és bámulatos tömörségét, amelynek birtokában Kerenszkij idején sértetlenül került ki a júliusi válságból, egymaga hajtotta végre az Októberi Felkelést, megrázkódtatás nélkül ment át a breszti időszak válságán, megszervezte az Antant fölött aratott győzelmet és végül olyan példátlan rugalmasságra tett szert, hogy bármely pillanatban át tudja csoportosítani sorait és bármely nagy munkára tudja összpontosítani tagjainak százezreit anélkül, hogy zavart keltene saját soraiban.

II
Lenin, mint az Oroszországi Kommunista Párt Vezére

Az Oroszországi Kommunista Párt szervezeti kiválósága azonban a dolognak csak egyik oldala. A párt nem növekedhetett és nem erősödhetett volna olyan gyorsan, ha munkájának politikai tartalma, programja és taktikája nem lett volna összhangban az orosz valósággal, ha jelszavai nem tüzelték volna a munkástömegeket és nem hajtották volna előre a forradalmi mozgalmat. Térjünk most át a dolognak erre az oldalára.

Az orosz polgári-demokratikus forradalom (1905) olyan viszonyok között ment végbe, amelyek mások voltak, mint a Nyugaton, például a Franciaországban és Németországban fennállott viszonyok a forradalmi átalakulások idején. Nyugaton a forradalom a kapitalizmus manufaktúra-időszakának és a fejletlen osztály harcnak viszonyai között játszódott le, mikor a proletariátus gyenge és csekélyszámú volt, nem volt saját pártja, mely követeléseit megfogalmazhatta volna, a burzsoázia pedig elég forradalmi volt ahhoz, hogy a munkások és parasztok tömegeiben bizalmat keltsen maga iránt és harcba vezesse őket az arisztokrácia ellen, — Oroszországban, ellenkezőleg, a forradalom (1905) a kapitalizmus gépkorszakának és a fejlett osztályharcnak viszonyai között kezdődött, mikor az aránylag nagyszámú és a kapitalizmus által egybekovácsolt orosz proletariátus már több csatái vívott a burzsoáziával, volt saját pártja, tömörebb, mint a burzsoáziáé, voltak saját osztálykövetelései, az orosz burzsoázia pedig, mely különben is kormánymegrendelésekből élt, a proletariátus forradalmisága miatt annyira meg volt rémülve, hogy a munkások és a parasztok ellen a kormány és a földbirtokosok szövetségét kereste. Az a tény, hogy az orosz forradalom a Mandzsúria mezőin szenvedett hadi kudarcok következtében tört ki, csak siettette az eseményeket, de mit sem változtat a dolog lényegén.

A helyzet azt követelte, hogy a proletariátus álljon a forradalom élére, maga köré tömörítse a forradalmi parasztságot, s az ország teljes demokratizálásáért és saját osztályérdekeinek biztosításáért döntő harcot indítson egyidejűleg a cárizmus ellen is, a burzsoázia ellen is.

De a mensevikek, azok, akik a marxizmus álláspontján „fekszenek”, a maguk módján oldották meg a kérdést: minthogy az orosz forradalom burzsoá forradalom, a burzsoá forradalmakban pedig a burzsoázia képviselői vezetnek (lásd a francia és a német forradalom „történetét”), tehát a proletariátus nem lehet az orosz forradalom vezére, a vezetést át kell engedni az orosz burzsoáziának (ugyanannak, amely elárulja a forradalmat), a parasztságot ugyancsak a burzsoázia gondjaira kell bízni, a proletariátusnak pedig szélső baloldali ellenzékben kell maradnia.

És a dib-dáb liberálisoknak ezeket az annyira elcsépelt, ízetlen közhelyeit a mensevikek úgy tüntették fel, mint az „igazi marxizmus” legújabb vívmányait! ..

Lenin óriási szolgálatot tett az orosz forradalomnak azzal, hogy gyökeréig felfedte a mensevikek történelmi párhuzamainak ürességét és a mensevik „forradalmi sémának”, mely a munkásság ügyét teljesen a burzsoáziára bízza, nagy veszélyét. A proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája — a burzsoázia diktatúrája helyett; a Buligin duma bojkottja és fegyveres felkelés — a dumában való részvétel s az ottani szerves munka helyett; a „baloldali blokk” eszméje azután, hogy a duma mégis létrejött, s a duma tribünjének kihasználása a dumán kívüli harc érdekében — egy kadetminisztérium és a duma reakciós „kímélése” helyett; harc a kadetpárt, mint ellenforradalmi erő ellen — a vele való blokk helyett — ez volt Lenin taktikai terve, melyet „A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban” s a „Kadetok győzelme és a munkáspárt feladatai” c. nevezetes brosúráiban fejtett ki.

Ennek a tervnek érdeme az volt, hogy egyenesen és határozottan megfogalmazta a proletariátus osztályköveteléseit az oroszországi polgári-demokratikus forradalom korában, s ezzel megkönnyítette a szocialista forradalomba való átmenetet és csírájában magában hordta a proletariátus diktatúrájának eszméjét. A lenini taktikai tervért vívott harcban az orosz gyakorlati pártmunkások többsége határozottan és végérvényesen Lenint követte. Ennek a tervnek győzelme rakta le a fundamentumát annak a forradalmi taktikának, melynek segítségével pártunk most alapjaiban rázkódtatja meg a világimperializmust.

Az események további fejlődése: a négyéves imperialista háború—és az egész népgazdaság megrendülése; a februári forradalom — és a híres kettős-hatalom; az Ideiglenes Kormány mint a burzsoá ellenforradalom fészke — és a Pétervári Szovjet mint a keletkezőben levő proletárdiktatúra formája; az Októberi Forradalom — és az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetése; a burzsoá parlamentarizmus megszüntetése — és a Szovjetek Köztársaságának kikiáltása; az imperialista háború átváltoztatása polgárháborúvá — és a világimperializmusnak a száj-„marxistákkal” karöltve véghezvitt akciója a proletárforradalom ellen; végül, az Alkotmányozó Gyűlésbe kapaszkodó mensevikek siralmas helyzete, akiket a proletariátus a fedélzetről lesöpört s a forradalom hulláma a kapitalizmus partjaihoz sodort — mindez csak igazolta a „Két taktiká”-ban formulázott lenini forradalmi taktika elveinek helyességét. Az a párt, amelynek kezében ilyen örökség van, bátran hajózhatott előre, az ilyen pártnak nem kell víz alatti szirtektől félnie.

——–

A mi időnkben, a proletárforradalom idején, mikor a gyakorlat ellenőrzi a párt minden jelszavát és a vezér minden mondatát, a proletariátus különleges követeléseket támaszt vezéreivel szemben. A történelem ismer olyan proletárvezéreket, viharos idők vezéreit, gyakorlati vezéreket, akik önfeláldozók és bátrak voltak, de gyengéknek bizonyultak az elmélet terén. A tömegek nem felejtik el egyhamar az ilyen vezérek nevét. Ilyenek például Lassalle Németországban, Blanqui Franciaországban. De a mozgalom a maga egészében nem élhet csupán emlékezésekből: világos célra (programra), szilárd vonalra (taktikára) van szüksége.

Vannak másfajta vezérek is, békés idők vezérei, akik erősek az elméletben, de gyengék a szervezés dolgaiban és a gyakorlati munka terén. Az ilyen vezérek csak a proletariátus felsőbb rétegében népszerűek és ott is csak bizonyos ideig. A forradalmi korszak beköszöntével, amikor a vezérektől forradalmi-gyakorlati jelszavakat követelnek, a teoretikusok letűnnek a színről, új embereknek adják át a helyet. Ilyenek például Plehanov Oroszországban, Kautsky Németországban.

A proletárforradalom és a proletárpárt vezéri helyét csak az tarthatja meg, akiben a hatalmas elméleti erő a proletármozgalom gyakorlati szervezeti tapasztalataival párosul. P. Akszelrod, amikor marxista volt, azt írta Leninről, hogy „a jó gyakorlati pártmunkás tapasztalata szerencsésen egyesül benne elméleti képzettséggel és széles politikai látókörrel” (lásd P. Akszelrod előszavát Lenin „Az orosz szociáldemokraták feladatai” c. brosúrájához). Hogy Akszelrod úr, a „kulturált” kapitalizmus ideológusa, mit mondana ma Leninről — nem nehéz kitalálni. De előttünk, akik Lenint közelről ismerjük és a dolgot tárgyilagosan tudjuk szemlélni, kétségtelen, hogy Lenin ezt a régi tulajdonságát teljes egészében megőrizte. Egyebek közt ebben kell keresni annak a magyarázatát, hogy ma Lenin, és éppen Lenin a vezére a világ legerősebb és legedzettebb proletárpártjának.

„Pravda” 86. sz.
1920. április 23.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa