Az ember az állatvilágból származik és alapvetően most is hordozza ezt az örökségét, az ösztönösségét, érdekeinek, létfeltételeinek elsődlegességét, az önzését. Az ember a gondolkodás képességével nemcsak az életszükségleteinek egyre magasabb minőségű kielégítését teszi lehetővé, hanem embertársaival való kapcsolatai is változnak, így megteremtődik az emberségesebb létének a lehetősége. A történelem folyamán fokozatosan fejlődik az emberiség gazdasági és tudati képessége és így a lehetősége az emberségesebbé válásra, amit az adott gazdasági-politikai viszonyok erősen behatárolnak. Az emberré válás haladás az emberségesebb világ felé. Az emberiség létszükségleteinek minél magasabb színvonalú kielégítése a társadalom gazdasági fejletségének a függvénye. Az ember emberi tulajdonságát erősen befolyásolja a tudata fejlettsége, tudása, tanultsága, műveltsége, civilizáltsága, világnézete, a társadalmi forma, születési körülményei, de alapvetően mégis a léte határoz meg, létkörülményeinek változása megváltoztatja emberi tulajdonságait. Az embert az önérdeke az önzése, létezésének biztosítása vezeti, de alapvetően társadalmi-gazdasági-politikai környezetének javulása változtathatja emberibbé, vagyis embertársai érdekeink egyre magasabb fokon való figyelembevétele, az összefogással és együttműködéssel a jobb életért. A fejlődéssel a buta önzésről egyre inkább lehetősége van áttérni az okos önzésre, ami emberségesebben képviseli az ember érdekeit. A társadalmi haladás, az emberségesebbé válás, az embertársaink tudatos segítése, a gyengeségük, elmaradottságuk, hibáik társadalmi összefogással való kijavítása a fejlettebb társadalmi forma megteremtése az emberré válás útja.
A kapitalista társadalomban meghatározó a versengés a hatalomért a profitért, a megélhetésért, az ezzel járó konkurenciaharc a mozgatóerő, de ettől szélsőségesen megoszlik a társadalom győztesekre és vesztesekre, élősködőkre és dolgozókra. A kapitalizmusban a termelőerők fejlődésével, a világgazdaság anarchiájával, egyenlőtlen fejlődésével, a tőkések profitjáért és nem a nép érdekében működő gazdasága, valamint a termelés társadalmi és a kisajátítás magánjellegének ellentmondása elvezet a társadalmi katasztrófákhoz, ami gazdasági-társadalmi forma változási kényszerhez vezet, de a változás erőszak nélkül nem lehetséges, mert antagonisztikus – kibékíthetetlen – ellentétek osztják meg a társadalmi osztályokat.
Az emberségesebb világban a boldogulásért, a létfeltételekért nem az emberek egymás közötti ellentéte a mérvadó, hanem az összefogás erősödése a valós közös érdekek megtalálása alapján, de ez csak a szocializmusban, a tudatosan szervezett társadalomban lehetséges, ahol a termelő és a kisajátító ugyanaz.
Az emberré válás az emberiségnek az állatvilágból hozott kegyetlen ösztönös tulajdonságainak a meghaladása, ne uralkodjunk, ne élősködjünk, ne alázzuk meg, ne pusztítsuk embertársunkat, helyette okosan segítsük, érezzük át problémáit, örömeit, de ez a kapitalizmusban nem valósítható meg, küzdeni, harcolni kell az embernek az ember ellen az elsőségért, az uralkodásért és a létért.
Az állati eredetű önzést az ember és az emberiség méretekben, a humánus emberiség világának megteremtése érdekében az okos önzés váltsa fel. Az önzés, az önérdek elkerülhetetlen, az élttel velejár. Embertársaink segítése fontos cél legyen, ami nem önzetlenség, ezért ne a másik ember eltaposása, hanem az érdekazonosságon alapuló együttműködés az összefogás legyen a meghatározó, az okos önzéssel. A kapitalizmus társadalmában a buta önzés erkölcse a mérvadó, ahol „csak az én érdekem számít”, de ezen az alapon a tőkések érdeke valósul meg, a proletárok kizsákmányolása, szolgasága, alacsonyabb rendűsége. Ez embertelen buta önzés, embertelenség.
A kapitalizmusban az ellenérdekelt és kibékíthetetlen társadalmi osztályok között a valódi érdekeken alapuló összefogás nem valósulhat meg, az erőszak, az embertelenség valamilyen formája szükséges a dolgozók kizsákmányoláshoz. A tőkéseknek érdekeik elérésére kénytelenek a kényszert és az öntudatlanságra, társadalmi butaságra, tudatlanságra nevelés embertelen erkölcsét alkalmazni.
A jó ember az emberséges okos önző, saját érdekeit okosan úgy képviseli, hogy embertársai érdekeit tiszteli, figyelembe veszi, segíti a rászorulókat; nem élősködik, nem uralkodik, nem alázza meg embertársait és olyan világ érdekében tesz, amely ezt legmagasabb fokon megvalósíthatja az összefogással, valós világnézettel; ne a félelem, a gyűlölet, a megalázottság uralkodjon az emberiség felett. Ez a szocialista, kommunista embertípus az osztálynélküli társadalom megvalósítására törekvő, a kizsákmányolás és az élősködés nélküli, az egyenrangú, a szolgaság nélküli társadalom a célja, az érdeke.
Milyen erkölcse lehet a polgári, kapitalista világnak?
A polgári „demokrácia”, mivel kapitalista környezetben működik, alapvetően a megosztott emberiségre alapuló „szabadság”, gazdasági-politikai egyenlőtlenség „szabadsága” erkölcsét valósíthatja csak meg. A gazdasági és politikai egyenlőtlenség alapján létrejött felsőbbrendű és alacsonyabb rendű emberek erkölcsét az embertelenség, az állati ösztönöknek az emberben meglévő hajtóereje embertelenné teszi. Az ember vagy győz embertársai felett és uralkodhat, vagy el kell szenvednie az alacsonyabb rendű emberek sorsát. A kapitalista gazdasági rendszerben ez az erkölcs: uralkodj vagy szolgálj. A polgári „demokrácia” a kapitalista viszonyok között nem valósíthatja meg az egyenlőségre alapuló szabadságot, így a többség számára ez se nem demokrácia, se nem szabadság, szolgaság csupán. Az emberé válást akadályozza az urak és szolgák világának erkölcse.
Az egyenlőtlenségre, megosztottságra kényszerülő társadalomban, a kapitalizmusban az emberi erkölcsösség az embertelenség, így egy fejre állított embertelen erkölcse az elfogadott. A kapitalizmusban a társadalom megoszlik élősködőkre és dolgozókra; a kizsákmányolás, az élősködés és a szolgaság erkölcsét a törvény garantálja. Tehát a kapitalizmus embertelen világ és a szocializmus állítja talpra az emberséges erkölcsével, megvalósítja: a ne lopj!, szeresd felebarátodat!, aki nem dolgozik, az ne is egyék! Humánus, emberséges erkölcsét.
Miért rothad a kapitalista világ?
A kapitalista világ erkölcse az élősködést, a felsőbbrendűséget, ezáltal az embertelenséget hordozza magával. Nem a segítés, hanem az embertelen élősködés vezérli az erkölcsét. A kapitalizmusban a segítés csak a lelkiismeret lázadása, mert a segítés nem tartozik a működési modelljébe, de az emberiség ezt mégis igényli.
A kapitalista gazdaság világméretű szervezetlensége és a tőkések egymás elleni versengése az emberiséget állandóan válságba sodorja, amit csak nehezen tud kordában tartani és a proletárok kárára oldja meg. Ez megjelenik a munkanélküliség, a nyomor, a háborúk pusztításában, ami szörnyű terheket ró a világ proletárjaira, rohasztja az emberiséget.
Az élősködés a kapitalizmus fejlődésével egyre fokozódik, a kapitalista urak egyre többet vesznek el a szolga proletár emberiségtől, amit az élősködés fokozódására használják fel, a felesleg nagy részét nem az emberiség javára, hanem uralmuk fokozására fordítják. A kapitalista urak egymás közötti harcát is a szolga emberiség szenvedi meg. Az emberiség létét a kapitalista urak kénye kedve és egymás legyőzése határozza meg. Ez embertelen élősködő erkölcs, ettől rothad az egész emberiség, embertelenné válik, erősen hat az alacsonyabb rendű állati ösztön. Az emberiség lehetőségeit értelmetlen gazdasági háborúkra és felesleges fegyverkezésre pazarolják, mert erkölcse az uralkodás, élősködés, szolgaság. A kapitalizmus embertelensége milliárdnyi ember életét teszi tönkre, rothasztja az emberiséget, pusztítja kevesek hasznáért. A szolga emberiség tudatát megfertőzi a kapitalista erkölcs, elfogadja alacsonyabb rendűségét, valójában életét a felsőbbrendűek érdekeinek rendeli alá, ezzel beszűkíti az emberségét, gátolja az emberré válását.
A társadalom rothadása, a kapitalizmus pusztulása mindenképpen bekövetkezik, akár az erőszak, akár a közömbösség, az érdektelenség, elbutítás, az öntudatlanság, a robotizálás útját követi az emberiség a kapitalizmus rothadó embertelen erkölcse alapján. A változáshoz az emberré váláshoz az emberségesebb világhoz az emberiségnek a közös érdekeken való összefogása, az élősködés és a felsőbbrendűség visszaszorítása vezeti.
Az érdekellentétek bármilyen módon történő elfojtása csak ideiglenesen hozhat egyensúlyt, stabilitás, de állandóan újult erővel tör fel a harc, mert az érdekellentét még jobban polarizálja az emberiséget. Az emberiségnek az elért gazdasági fejlettsége miatt a nyugati „civilizáció” népeit látszólag nem fenyegeti súlyos katasztrófa, de ettől még a kapitalizmus rothadása, erkölcstelensége, a megosztottsága miatt nem kerülheti el a társadalmi katasztrófát. Az embertelenség, a diktatúra, és eltusolása, nem szünteti meg a katasztrófát, csak mélyíti és nagyobb áldozatokat fog követelni az emberiségtől. A felsőbbrendűek hihetetlenül elpofátlanodnak, azt hiszik, hogy mindent megtehetnek, de ez lesz a végük. Azt hiszik, hogy milliárdos emberirtó háborút is megnyerhetnek, mert ez az erkölcs elvezethet ide is. A „mosolygó fasizmus” ugyanolyan veszélyes, mint a klasszikus fasizmus, ahol a népirtás mindennapos jelenség. A „mosolygó fasizmus” legyőzte a klasszikus fasizmust és a szocializmust, nagyon veszélyes az emberiségre, a végletekig megosztja kevés felsőbbrendűre és a többséget alacsonyabb rendűre, ami nagy szétrobbantó erő és a kapitalizmus modellje ezt nem tudja feloldani. A kapitalizmus nem emberséges, hanem állandóan harcban lévő tömegek világa egymás ellen, kevés hely jut az emberségnek.
A kapitalizmus rossz élősködő erkölcse, hamis tudománytalan világnézetre alapuló társadalmi formájának bármilyen módon való megvalósítása, akár erőszakkal, akár az elmék feletti uralommal, akár a gazda jócselekedeteivel is erkölcstelenség, mert ellentmondást, kibékíthetetlen érdekellentétet tartalmaz, és mindenképpen változáshoz vezet.
Vagy változik az ember világa emberségessé vagy visszatér az állatvilágba.
Miért embertelen a polgári „demokráciában” működő kapitalista erkölcs?
A kapitalizmusban az emberek közötti kapcsolatban a legfontosabb, hogy ki az erősebb (emberállat), aki embertársai felett uralkodhat. Ez az állati ösztön uralkodik az emberiség felett, ami embertelen viszonyokat hoz létre az emberek között. Erkölcse: használd ki saját lehetőségedet, akár a többi ember rovására is, a többi ember érdeke nem számít csak az én érdekem a fontos, ez buta embertelen erkölcs, természetesen nem ezt mondja, mert az embernek fontos az emberiesség. A kapitalista erkölcs elfogadásához szükséges a szolga nép agymosása, öntudatlanságra nevelése, a versenyben a győzteseket különlegesnek emberségesnek bemutatása, így jogosságát az uralkodásra, élősködésre. Mindenkinek áll a zászló az érvényesüléshez, aki ezt nem tudja kihasználni, az magára vessen! Ez a gondolat lehetővé teszi az élősködés erkölcsét, így már csak az élősködés, uralkodás, felsőbbrendűség dominál a dolgozó nép felett. De nem tud másként működni, ez a kapitalizmus működési modelljéből, a kíméletlen harc negatív hatásaiból következik, amit el kell takarni hazugságokkal. Erre kiválóan alkalmas a polgári „demokrácia” álcája alatt működő „mosolygó fasizmus”.
A kapitalizmus társadalmilag öntudatlan, ösztönös társadalom, mert a társadalom fejlődését törvényszerűségeit tudományosan nem vizsgálja, nem használja, nem érdeke a társadalom haladása az emberségesebb világba, így története a társadalmi katasztrófákon át vezet, változása a válságokkal és a társadalmi forradalommal történik. A kapitalizmus erkölcse nagyon egyszerű: az erősebb (emberállat) uralkodik; kapitalizmusban az ember gondolkodóképessége csak erősíti ezt az állatvilágból hozott tulajdonságát, amit meg kell haladni, vagy maradunk csak gondolkodó állatok, akik lényeges tulajdonsága az embertelen állati erkölcse.
—-
Az ember társadalmi lény; közösen végzett munka, a tagolt beszéd és gondolkodás jellemzi. Mindezek révén képes a világ megismerésére és átalakítására. Rendszertani szempontból az emberi nem az állatok országába, a főemlősök rendjébe, a hominidák (Hominidae) közé tartozik. – Wikipédia
A Dnyeprosztroj építőinek
Sajnos, nem tehetek eleget kérésüknek és nem tudok leutazni a Dnyeperi Erőmű üzembehelyezésére, mert munkám nem engedi meg, hogy eltávozzam Moszkvából.
Forró üdvözletemet, sok jókívánságomat küldöm a Dnyeprosztroj munkáskollektívájának és vezetőségének a nagy történelmi építkezés sikeres befejezése alkalmából.
Meleg kézszorítással köszöntöm a Dnyeprosztroj élmunkásait, a szocialista építés dicső hőseit.
I. Sztálin
„Pravda” 281. sz.
1932. október 10.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
Üdvözlet Makszim Gorkijnak
Kedves Alekszej Makszimovics!
Szívemből, meleg kézszorítással üdvözlöm Önt. Kívánok Önnek további munkában eltöltött hosszú életet a dolgozók örömére, a munkásosztály ellenségeinek rettenetére.
I. Sztálin
„Pravda” 266. sz.
1932. szeptember 25.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
„A bolsevizmus történetének néhány kérdéséről” a „Proletarszkaja Revoljucija” c. folyóirat szerkesztőségéhez intézett levéllel kapcsolatban
Olehnovics elvtársnak
Levelét megkaptam. Késve válaszolok, mert temérdek a munkám.
Sehogy sem tudok egyetérteni önnel, Olehnovics elvtárs. Mégpedig a következő okokból.
1. Nem igaz, hogy a „trockizmus sohasem volt a kommunizmus frakciója”. Minthogy a trockisták — ha ideiglenesen is — szervezetileg szakítottak a mensevizmussal, félretették — ha ideiglenesen is — bolsevizmusellenes nézeteiket, felvétettek a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjába és a Kommunista Internacionáléba és engedelmeskedtek ez utóbbiak határozatainak — tehát a trockizmus kétségtelenül része, frakciója volt a kommunizmusnak.
A trockizmus a kommunizmus frakciója volt mind a szó tágabb értelmében, vagyis mint a kommunista világmozgalom része, amely megőrizte csoportszerű különállását, mind a szó szűkebb értelmében, vagyis mint a SzK(b)P-ján belüli többé-kevésbé szervezett frakció, amely befolyásért harcolt a pártban. Nevetséges volna tagadni a trockistákra, mint a SzK(b)P-ján belüli frakcióra vonatkozó közismert tényeket, amelyek a SzK(b)P kongresszusainak és konferenciáinak határozataiban le vannak rögzítve.
A SzK(b)P nem tűri a frakciókat és nem egyezhet bele legalizálásukba? Igen, nem tűri és nem egyezhet bele legalizálásukba. De ez még nem jelenti azt, hogy a trockisták valójában nem alkottak frakciót. Éppen azért, mert a trockistáknak a valóságban megvolt a maguk frakciója, amelynek legalizálásáért harcoltak, éppen ezért — egyebek között ezért — seperték ki őket aztán a pártból.
Ön azzal próbálja kivágni magát, hogy elválasztani igyekszik a trockizmust a trockistáktól, feltételezve, hogy az, ami áll a trockizmusra, nem állhat a trockistákra. Másszóval Ön azt akarja mondani, hogy a trockizmus sohasem volt a kommunizmus frakciója, de Trockij és a trockisták a kommunizmus frakciója voltak. Ez skolasztika és önámítás, Olehnovics elvtárs! Trockizmus nem létezhet a trockizmus hordozói, vagyis trockisták nélkül, mint ahogy nem létezhetnek trockisták trockizmus, még ha elfátyolozott és félretett, de mégis csak trockizmus nélkül — ellenkező esetben nem volnának többé trockisták.
Mi volt a trockisták jellemző vonása, amikor a kommunizmus frakcióját alkották? Az, hogy a trockisták „permanensen” ingadoztak a bolsevizmus és a mensevizmus között, ezek az ingadozások aztán a párt és a Kommunista Internacionále minden egyes fordulatánál tetőfokra hágtak, és a párt elleni frakcióharcban robbantak ki. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a trockisták nem voltak valódi bolsevikok, habár bent voltak a pártban és engedelmeskedtek a párt határozatainak, hogy nem lehetett őket igazi mensevikeknek sem nevezni, jóllehet gyakran a mensevizmus felé ingadoztak. Éppen ezeken az ingadozásokon alapult az a pártonbelüli harc, amelyet a leninisták és a trockisták abban az időszakban folytattak, amikor a trockisták pártunkon belül voltak (1917—1927). A trockisták ingadozásainak alapja pedig az a tény volt, hogy bár a trockisták félretették bolsevizmusellenes nézeteiket és így beléptek a pártba, mégsem mondtak le ezekről a nézetekről, s ennek következtében ezek a nézetek különös erővel jelentkeztek a párt és a Kommunista Internacionále minden egyes politikai fordulópontján.
Ön nyilván nem ért egyet a trockizmus ilyetén értelmezésével. De ebben az esetben csak a következő két helytelen következtetés egyikére juthat. Vagy arra a következtetésre kell jutnia, hogy Trockij és a trockisták, belépvén a pártba, teljesen lemondtak nézeteikről és valódi bolsevikokká váltak, ami helytelen, mivel ilyen feltevés mellett érthetetlen és megmagyarázhatatlan a trockistáknak a párt ellen folytatott szakadatlan pártonbelüli harca, amely, amíg a trockisták pártunkban voltak, nem szűnt meg egy pillanatra sem. Vagy arra a következtetésre kell jutnia, hogy a trockizmus (a trockisták) „mindig a mensevizmus frakciója voltak”, ami megint csak helytelen, mivel Lenin és a lenini párt elvi hibát követett volna el, ha csak egy pillanatra is felvett volna mensevikeket a párt soraiba.
2. Nincs igaza abban, hogy a trockizmus „mindig a mensevizmus frakciója, a munkásmozgalomban működő burzsoá ügynökség egyik válfaja volt”, mint ahogy helytelen az a kísérlete is, hogy elválassza „a pártnak a trockizmushoz, mint a munkásmozgalomban működő burzsoá ügynökség elméletéhez és gyakorlatához való viszonyát” „a pártnak egy meghatározott történelmi időszakban Trockijhoz és a trockistákhoz való viszonyától”.
Először, mint már fentebb mondottam, Ön hibát követ el, mégpedig skolasztikus hibát, amikor mesterségesen elválasztja a trockizmust a trockistáktól és fordítva — a trockistákat a trockizmustól. Pártunk története azt bizonyítja, hogy az ilyen elszakítás, ha pártunknak valamelyik része elkövette, mindig csakis a trockizmus malmára hajtotta a vizet, mert megkönnyítette neki, hogy eltüntesse a nyomokat a párt ellen intézett kirohanásaiban. Megsúghatom Önnek, hogy Ön igen nagy szolgálatot tesz Trockijnak és a trockista csempészeknek, ha politikai gyakorlatunkba bevezeti ezt a módszert — a trockizmus kérdésének a trockisták kérdésétől való mesterséges elszakítását.
Másodszor, miután ezt a hibát elkövette, Ön kénytelen elkövetni egy másik, az előbbiből következő hibát is, amikor feltételezi, hogy „bizonyos történelmi időszakban” a párt Trockijt és a trockistákat valódi bolsevikoknak tekintette. Ez a feltevés azonban teljesen helytelen, és összeegyeztethetetlen a trockisták és a leninisták közötti pártonbelüli harc történetének tényeivel. Mi a magyarázata ebben az esetben annak, hogy a párt és a trockisták között egy pillanatra sem szűnt meg a harc az alatt az egész idő alatt, amíg a trockisták a pártban voltak? Csak nem hiszi ön azt, hogy ez civakodás, nem pedig elvi harc volt?
Látja tehát, hogy az Ön „helyesbítése” a „«Proletarszkaja Revoljucija» szerkesztőségéhez intézett levél“-hez képtelenségre vezet.
A valóságban a trockizmus a mensevizmus frakciója volt addig, amíg a trockisták nem léptek be pártunkba; ideiglenesen a kommunizmus frakciója lett az után, hogy a trockisták beléptek pártunkba; majd újra a mensevizmus frakciója lett, mikor a trockistákat kiűztük pártunkból. „A kutya újra megette azt, amit kihányt.”
Tehát:
a) nem lehet azt állítani, hogy a párt „bizonyos történelmi időszakban” Trockijt és a trockistákat valódi bolsevikoknak tekintette, mivel ez a feltevés szöges ellentétben van pártunk története 1917—1927 közti időszakának tényeivel;
b) nem lehet azt állítani, hogy a trockizmus (a trockisták) „mindig a mensevizmus frakciója volt”, mivel ez a feltevés arra vezetne, hogy az 1917—1927 közti időszakban pártunk a bolsevikok és a mensevikek blokkjának pártja, nempedig egyöntetű bolsevik párt lett volna, ami teljesen helytelen, és összeegyeztethetetlen a bolsevizmus alapjaival;
c) nem lehet mesterségesen elszakítani a trockizmus kérdését a trockisták kérdésétől annak veszélye nélkül, hogy önkéntelenül a trockista mesterkedések eszközévé ne váljunk.
Mi tehát az egyetlen megoldás? Az egyetlen megoldás: el kell ismerni, hogy „bizonyos történelmi időszakban” a trockizmus a kommunizmus frakciója volt, amely a bolsevizmus és a mensevizmus között ingadozott.
I. Sztálin
1932. január 15.
—–
Arisztov elvtársnak
Ön félreért valamit, Arisztov elvtárs.
„Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” (1924) c. cikk és a „«Proletarszkaja Revoljucija» szerkesztőségéhez intézett levél” (1931) között nincs ellentmondás. Ez a két okmány a kérdés különböző oldalait világítja meg és ebben Ön „ellentmondást” vélt látni. De itt nincs „ellentmondás”.
Az „Októberi Forradalom” c. cikkben szó van arról, hogy 1905-ben nem Róza Luxemburg, hanem Parvus és Trockij vetette fel a „permanens” forradalom elméletét Leninnel szemben. Ez teljesen megfelel a történelmi valóságnak. Igenis Parvus, aki 1905-ben Oroszországba érkezett és külön lapot szerkesztett, amelyben aktívan fellépett a „permanens” forradalom mellett a lenini „koncepcióval” szemben, éppen Parvus, azután pedig, az ő nyomában és vele együtt Trockij, vagyis éppen ez a duó ostromolta akkor a forradalom lenini sémáját, szembeállítva azzal a „permanens” forradalom sémáját. Ami Róza Luxemburgot illeti, ő akkor a kulisszák mögött volt, tartózkodott attól, hogy ezen a talajon aktív harcot folytasson Lenin ellen, nyilván jobbnak látta, hogy egyelőre ne kapcsolódjék be a harcba.
Radek ellen vitatkozva, „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” c. cikkben éppen azért éleztem ki Parvus ellen a kérdést, mert Radek 1905-ről és a „permanens” forradalomról szólva szándékosan hallgatott Parvusról. Mégpedig azért hallgatott Parvusról, mert 1905 után Parvus gyűlöletes figurává, milliomossá, a német imperialisták közvetlen ügynökévé vált, és Radek nem akarta a „permanens” forradalom elméletét összekapcsolni Parvus gyűlöletes nevével, ki akarta kerülni a történelmi tényeket. Én viszont keresztülhúztam Radek számításait és meghiúsítottam mesterkedését, visszaállítottam a történelmi igazságot és megadtam Parvusnak, ami megilleti.
Így áll a dolog „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” c. cikkel.
Ami a „«Proletarszkaja Revoljucija» szerkesztőségéhez intézett levelet” illeti, ott a kérdésnek már másik oldaláról van szó, mégpedig arról, hogy a „permanens” forradalom elméletét Róza Luxemburg és Parvus agyaltaki. Ez szintén megfelel a történelmi valóságnak. Nem Trockij, hanem Róza Luxemburg és Parvus agyalta ki a „permanens” forradalom elméletét. Nem Róza Luxemburg, hanem Parvus és Trockij vetette fel 1905-ben a „permanens” forradalom elméletét és harcolt érte aktívan Leninnel szemben.
Később Róza Luxemburg szintén aktívan kezdett harcolni a forradalom lenini sémája ellen. De ez már 1905 után volt.
I. Sztálin
1932. január 25.
„Bolsevik” 16. sz.
1932. augusztus 30.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Üdvözlet a Szovjetunió Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetsége VII. országos konferenciájának
Üdvözlet a lenini komszomol harcosainak, a hetedik országos konferencia küldötteinek és küldöttnőinek!
Sikert kívánok önöknek a munkás- és a parasztifjúság milliós tömegeinek kommunista felvilágosításában és megszervezésében.
Hordozzák fennen a lenini internacionalizmus zászlaját, harcoljanak a békéért és a népek barátságáért, erősítsék országunk védelmét a kapitalista agresszióval szemben, rombolják a rabszolgaság és a kizsákmányolás régi világát, építsék és erősítsék a felszabadult munka és a kommunizmus új világát, tanulják meg, hogyan kell egyesíteni egész munkájukban a hatalmas forradalmi lendületet a bolsevik építők állhatatos gyakorlatiasságával, legyenek méltó fiai és leányai anyánknak — a Szovjetunió Kommunista Pártjának!
Éljen a komszomol nemzedék!
1932. július 8.
I. Sztálin
„Pravda” 188. sz.
1932. július 9.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
Válaszok Ralph W. Barnes kérdéseire
1932. május 3
1. Kérdés. Bizonyos amerikai körökben jelenleg sok szó esik arról, hogy esetleg nem hivatalos kereskedelmi képviselőt küldenek Moszkvába több szakember kíséretében abból a célból, hogy elősegítsék az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti szorosabb kereskedelmi kapcsolatok kiépítését. Milyen álláspontra helyezkedne a Szovjet Kormány ezzel az elgondolással kapcsolatban?
Sztálin. A Szovjetunió általában szívesen látja azoknak az országoknak a kereskedelmi képviselőit és szakembereit, amelyek normális viszonyban vannak vele. Ami az Egyesült Államokat illeti, azt hiszem, a Szovjet Kormány pozitív álláspontra helyezkedne egy ilyen kezdeményezéssel kapcsolatban.
2. Kérdés. Ha a szovjet-amerikai kereskedelem nagyobb arányú fejlesztésének az Atlanti-óceán túlsó partján fennálló akadályai közül egyeseket kiküszöbölnének, körülbelül mekkorák lennének a Szovjetunió amerikai megrendelései?
Sztálin. Nehéz előre számot mondani, könnyen tévedhetnék. De kétségtelen, hogy a Szovjetunió növekvő szükségletei és az Egyesült Államok iparának óriási lehetőségei minden alapot megadnak ahhoz, hogy a rendelések nagysága többszörösére emelkedjék.
3. Kérdés. Amerika egyes felelős köreiben az a teljesen határozott benyomás alakult ki, hogy az utóbbi hét hónap folyamán a szovjet és az amerikai kormány szemmelláthatóan hasonló módon reagált a távolkeleti eseményekre, és hogy ennek következtében a Szovjetek politikája és Amerika politikája közötti eltérés általában kisebb lett, mint eddig volt.
Mi az Ön véleménye érről?
Sztálin. Nem mondhatok semmi határozottat, mivel sajnos nagyon nehéz megragadni az Egyesült Államok távolkeleti politikájának lényegét. Ami a Szovjetuniót illeti, szilárd politikája az, és a jövőben is az lesz, hogy fenntartsa a békét mind Japánnal, mind Mandzsúriával és általában Kínával.
4. Kérdés. Országaink között nagy a különbség, de van nyilvánvaló hasonlóság is. Óriási területet foglalnak el mindketten, amelyen a kereskedelemnek nincsenek olyan gátjai, mint a vámkorlátok. Ostoba hagyományok kétségtelenül kevésbé akadályozzák a gazdasági tevékenységet a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban, mint más elsőrendű hatalmaknál. A Szovjetunió iparosítása jobban hasonlít az Egyesült Államok iparosítására, mint más nyugateurópai hatalmakéra. Az előző kérdésben már utaltam arra, hogy egyes esetekben a moszkvai és a washingtoni politika nem áll olyan távol egymástól, mint várható volt. Végül, az amerikai és a szovjet nép minden nyilvánvaló különbség ellenére kétségkívül nagy rokonszenvet táplál egymás iránt. Vajon e tények alapján nem lehetne-e a két népet meggyőzni arról, hogy mindent el kell követni annak érdekében, hogy a két ország között soha és semmi körülmények között ne kerüljön sor fegyveres összeütközésre?
Sztálin. Mi sem könnyebb annál, mint meggyőzni a két ország népeit a kölcsönös emberirtás káros és bűnös voltáról. De sajnos, a béke és a háború kérdéseit nem mindig a népek döntik el. Nem kételkedem abban, hogy az Egyesült Államok nép tömegei 1918— 1919-ben nem akartak háborút a Szovjetunió népei ellen. Ez azonban nem akadályozta meg az Egyesült Államok kormányát abban, hogy 1918-ban (Japánnal, Angliával és Franciaországgal egyetemben) megtámadja a Szovjetuniót és egészen 1919-ig folytassa a katonai intervenciót a Szovjetunió ellen. Ami a Szovjetuniót illeti, aligha szorul még bizonyításra, hogy a Szovjetunió népei, mint a Szovjetunió kormánya is, azt akarják, hogy „a két ország között fegyveres összeütközésre soha és semmi körülmények között” sor ne kerülhessen.
5. Kérdés. Amerikában egymásnak ellentmondó hírek terjedtek el a második ötéves terv igazi jellegéről. Igaz-e, hogy az 1933 január 1-től 1937 végéig terjedő időszakban az eddiginél nagyobb mértékben fogják kielégíteni a szovjet lakosság mindennapi szükségleteit? Másszóval, valóban az eddiginél nagyobb méretekben fogják fejleszteni a könnyűipart?
Sztálin. Igen, a könnyűipar sokkal nagyobb méretekben fog fejlődni, mint eddig.
Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
Kuznyeck. A Kuznyecksztrojnak
Üdvözlet a Kuznyecki Vasmű élmunkásainak és élmunkásnőinek, műszaki személyzetének és egész vezetőségének, akik az 1. számú kohónál magas csapolási eredményt értek el és bolsevik ütemben sajátították el a korszerű technikát.
Meg vagyok győződve arról, hogy a Kuznyecksztroj kollektívája továbbfejleszti az elért sikereket, ugyanekkora sikereket ér el a 2. számú kohónál, a legközelebbi hónapok során üzembe helyezi a martinkemencéket és a hengerműveket, felépíti és ebben az évben megindítja a harmadik és a negyedik kohót.
I. Sztálin
„Pravda” 142. sz.
1932. május 24.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Ludwig. Rendkívül hálás vagyok önnek, hogy módot talált arra, hogy fogadjon. Több mint 20 éve tanulmányozom kimagasló történelmi személyiségek életét és tevékenységét. Azt hiszem, jó emberismerő vagyok, de társadalomgazdasági kérdésekhez semmit sem értek.
Sztálin. Ön túlságosan szerény.
Ludwig. Nem, valóban így van. És éppen ezért olyan kérdéseket fogok feltenni, amelyeket Ön esetleg majd különösnek tart. Ma itt, a Kremlben, láttam néhány Nagy Péterre vonatkozó emléktárgyat, és az első kérdés, amelyet szeretnék önnek feltenni, a következő: megengedi-e a párhuzamot Ön és Nagy Péter között? Nagy Péter műve folytatójának tekinti-e Ön magát?
Sztálin. Semmi szín alatt. A történelmi párhuzamok mindig kockázatosak. Ennek a párhuzamnak semmi értelme sincs.
Ludwig. De hiszen Nagy Péter nagyon sokat tett azért, hogy országát fejlessze, hogy Oroszországba átültesse a nyugati kultúrát.
Sztálin. Hogyne. Nagy Péter sokat tett a földesúri osztály felemelése és az akkor keletkezőben levő kereskedő osztály fejlesztése érdekében. Péter nagyon sokat tett azért, hogy megteremtse és megerősítse a földesurak és a kereskedők nemzeti államát. De azt is meg kell mondani, hogy a földesúri osztály felemelése, a keletkezőben levő kereskedő osztály támogatása és ez osztályok nemzeti államának megerősítése a jobbágyparasztság rovására történt, amelyről hét bőrt nyúztak le.
Ami engem illet, én csak Lenin tanítványa vagyok és életcélom az, hogy méltó tanítványa legyek.
Az a feladat, amelynek életemet szentelem, egy másik osztály, mégpedig a munkásosztály felemelése. Ez a feladat nem valamilyen „nemzeti” állam megerősítése, hanem egy szocialista, vagyis internacionalista állam megerősítése, és ennek az államnak bármilyen megerősítése hozzájárul az egész nemzetközi munkásosztály megerősítéséhez. Ha a munkásosztály felemelésére és a munkásosztály szocialista államának megerősítésére fordított munkámban minden egyes lépés nem arra irányulna, hogy a munkásosztály helyzete erősödjék és javuljon, akkor életemet céltalannak tekinteném.
Látja tehát, hogy párhuzama nem helytálló.
Ami Lenint és Nagy Pétert illeti, Péter egy csepp volt a tengerben, Lenin azonban — egész óceán.
Ludwig. A marxizmus tagadja az egyéniség kimagasló szerepét a történelemben. Nem lát ön ellentmondást a materialista történetfelfogás és aközött, hogy ön mégis elismeri a történelmi személyiségek kiemelkedő szerepét?
Sztálin. Nem, itt nincs ellentmondás. A marxizmus egyáltalán nem tagadja a kimagasló egyéniségek szerepét vagy azt, hogy emberek csinálják a történelmet. Marx „A filozófia nyomora” című művében és más műveiben találhat utalásokat arra, hogy igenis az emberek csinálják a történelmet. De persze az emberek nem úgy csinálják a történelmet, ahogy valamilyen talajtalan elképzelés diktálja nekik, nem úgy, ahogy eszükbe jut. Minden egyes új nemzedék meghatározott viszonyokat talál, amelyek abban a pillanatban, amikor ez a nemzedék a világra jött, már kész formában megvoltak. És a nagy emberek csak annyiban érnek valamit, amennyiben ezeket a viszonyokat meg tudják érteni, amennyiben meg tudják érteni, hogyan lehet azokat megváltoztatni. Ha nem értik meg ezeket a viszonyokat és úgy akarják megváltoztatni őket, ahogy fantáziájuk diktálja, akkor ezek az emberek Don Quijote helyzetébe kerülnek. Tehát éppen Marx szerint egyáltalán nem szabad az embereket és a viszonyokat egymással szembeállítani. Igenis, az emberek csinálják a történelmet, de csak annyiban, amennyiben helyesen értik meg a viszonyokat, amelyeket kész formában találtak, és csak amennyiben megértik, hogyan kell ezeket a viszonyokat megváltoztatni. Legalábbis így fogjuk fel Marxot mi, orosz bolsevikok. Márpedig mi Marxot jónéhány évtizeden át tanulmányoztuk.
Ludwig. Mintegy harminc évvel ezelőtt, amikor az egyetemen tanultam, sok német professzor, aki a materialista történetfelfogás hívének vallotta magát, arra tanított bennünket, hogy a marxizmus tagadja a hősök szerepét, a hősi személyiségek szerepét a történelemben.
Sztálin. Ezek a marxizmus vulgarizálói voltak. A marxizmus sohasem tagadta a hősök szerepét. Ellenkezőleg, ezt a szerepet jelentősnek ismeri el, persze azokkal a fenntartásokkal, amelyekről az imént beszéltem.
Ludwig. E körül az asztal körül, amelynél ülünk, tizenhat szék van. Külföldön egyrészt tudják, hogy a Szovjetunió az az ország, ahol minden kérdést testületileg kell eldönteni, másrészt viszont úgy tudják, hogy mindent egyénileg döntenek el. Ki dönt hát?
Sztálin. Nem, egyénileg dönteni nem lehet. Az egyénileg hozott határozatok mindig vagy majdnem mindig egyoldalú határozatok. Minden testületben, minden kollektívában vannak olyanok, akiknek a véleményével számolni kell. Minden testületben, minden kollektívában vannak olyanok, akik helytelen véleményeket is hangoztathatnak. Mi három forradalom tapasztalatából tudjuk, hogy 100 egyénileg hozott határozatból, amelyeket nem ellenőrzött, nem módosított a kollektíva, körülbelül 90 határozat egyoldalú.
Vezető szervünknek, pártunk Központi Bizottságának, amely összes szovjet- és pártszervezeteinket irányítja, körülbelül 70 tagja van. A Központi Bizottság e 70 tagja között ott vannak legjobb ipari, szövetkezeti, közellátási, katonai szakembereink, legjobb propagandistáink, legjobb agitátoraink, a szovhozok, a kolhozok, az egyéni parasztgazdaság legjobb ismerői, a Szovjetunió nemzeteinek és a nemzetiségi politikának legjobb ismerői. Ebben az areopágban összpontosul pártunk bölcsessége. Mindenkinek módjában áll kijavítani bárkinek egyéni véleményét, javaslatát. Mindenki előadhatja saját tapasztalatait. Ha nem így volna, ha egyénileg hoznánk határozatokat, súlyos hibákat követnénk el munkánkban. Mivel azonban mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy kijavítsa az egyesek hibáit, és mivel figyelembe vesszük ezeket a módosításokat, az eredmény az, hogy többé-kevésbé helyes határozatokat hozunk.
Ludwig. Ön évtizedeken át végzett illegális munkát. Illegálisan kellett fegyvert, irodalmat és más efféléket szállítania. Nem gondolja, hogy a Szovjethatalom ellenségei átvehetik az Ön tapasztalatait és ugyanezekkel a módszerekkel harcolhatnak a Szovjethatalom ellen?
Sztálin. Ez persze könnyen lehetséges.
Ludwig. Nem ez az oka annak, hogy az Önök hatalma olyan szigorú és kérlelhetetlen az ellenség ellen folytatott harcban?
Sztálin. Nem, nem ez a fő oka. Elmondhatok néhány történelmi példát. Amikor a bolsevikok hatalomra jutottak, eleinte kesztyűs kézzel bántak ellenségeikkel. A mensevikek legálisan működtek tovább és saját lapjuk volt. Az eszerek szintén legálisan működtek és nekik is volt lapjuk. Még a kadetok lapja is megjelent. Amikor Krasznov tábornok ellenforradalmi hadjáratot szervezett Leningrád ellen és fogságunkba esett, a háborús viszonyokra való tekintettel legalábbis fogságban tarthattuk volna, sőt, agyon is kellett volna lövetnünk. Mi azonban szabadlábra helyeztük „becsületszóra”. És mi történt? Hamarosan kitűnt, hogy az ilyen engedékenység csak aláássa a Szovjethatalom erejét. Hibát követtünk el, amikor ilyen kesztyűs kézzel bántunk a munkásosztály ellenségeivel. Ha továbbra is így folytattuk volna, bűnt követtünk volna el a munkásosztállyal szemben, elárultuk volna érdekeit. És ez csakhamar teljesen világossá vált. Nagyon hamar kitűnt, hogy minél enyhébben bánunk ellenségeinkkel, annál nagyobb ellenállást tanúsítanak. Kis idő múlva a jobboldali eszerek — Goc és mások —, valamint a jobboldali mensevikek Leningrádban megszervezték a hadapródiskolások ellenforradalmi akcióját, amelynek következtében sok forradalmi matrózunk elpusztult. Ugyanaz a Krasznov, akit „becsületszóra” elengedtünk, megszervezte a fehérgárdista kozákokat. Egyesült Mamontovval és két éven át folytatott fegyveres harcot a Szovjethatalom ellen. Csakhamar kiderült, hogy e fehér tábornokok mögött ott álltak a nyugati tőkés államok, Franciaország, Anglia, Amerika, valamint Japán ügynökei. Meggyőződtünk arról, hogy hibát követtünk el, amikor olyan engedékenyek voltunk. A tapasztalat megtanított minket arra, hogy ezzel az ellenséggel csak abban az esetben lehet elbánni, ha a legkíméletlenebb elnyomás politikáját folytatjuk vele szemben.
Ludwig. Nekem úgy tűnik, hogy a Szovjetunió lakosságának jelentékeny részét a félelem érzése tölti el, félnek a Szovjethatalomtól, és hogy bizonyos mértékig ez a félelemérzés az alapja a Szovjethatalom szilárdságának. Szeretném tudni, milyen lelkiállapotot alakít ki Önben személyesen az a tudat, hogy a hatalom megszilárdítása érdekében megfélemlítéshez kell folyamodni. Hiszen az elvtársaival, barátaival való érintkezésében ön teljesen más módszereket alkalmaz, nem a megfélemlítés módszereit, a lakosságot pedig megfélemlítik.
Sztálin. Ön téved. Egyébként az ön tévedésébe sokan beleesnek. Valóban azt hiszi, hogy 14 éven át fenn lehetett volna tartani a hatalmat és élvezni lehetett volna a milliós tömegek támogatását a megfélemlítés, az ijesztgetés módszere segítségével? Nem, ez lehetetlen. A világon a legjobban a cári kormány értett a megfélemlítéshez. Ezen a téren óriási régi tapasztalattal rendelkezett. Az európai és különösen a francia burzsoázia minden módon segített ebben a cárizmusnak és tanította a nép megfélemlítésére. E tapasztalat és az európai burzsoázia segítsége ellenére a megfélemlítés politikája a cárizmus szétzúzására vezetett.
Ludwig. De hiszen a Romanovok 300 évig uralkodtak.
Sztálin. Igen, de mennyi felkelés és zendülés volt e 300 év folyamán: Sztyepan Razin felkelése, Jemeljan Pugacsov felkelése, a dekabristák felkelése, az 1905-ös forradalom, az 1917-es februári forradalom, az Októberi Forradalom. Nem is szólva arról, hogy az ország politikai és kulturális életének mostani viszonyai gyökeresen különböznek a régi viszonyoktól, amikor a tömegek tudatlansága, műveletlensége, meghunyászkodása és politikai elesettsége lehetővé tette az akkori „kormányzóknak”, hogy meglehetősen hosszú ideig hatalmon maradjanak.
Ami a népet, a Szovjetunió munkásait és parasztjait illeti, ők egyáltalán nem olyan meghunyászkodók, engedelmesek és félősek, mint Ön elképzeli. Európában sokan a régi módon képzelik el a Szovjetunió embereit, azt hiszik, hogy Oroszországban előszöris alázatos, másodszor lusta emberek élnek. Ez elavult és gyökerében helytelen felfogás. Ez a felfogás akkor alakult ki Európában, amikor az orosz földbirtokosok kezdtek Párizsba utazgatni, eltékozolták ott az összeharácsolt pénzt és henyéltek. Ezek valóban gyönge jellemű, hitvány emberek voltak. De ez egyáltalán nem vonatkoztatható az orosz munkásokra és parasztokra, akik saját munkájukkal teremtették és teremtik elő a létfenntartási eszközöket. Meglehetősen furcsa dolog alázatosnak és lustának tartani az orosz munkásokat és parasztokat, akik rövid időn belül három forradalmat hajtottak végre, szétzúzták a cárizmust és a burzsoáziát, most pedig győzelmesen építik a szocializmust.
Ön az imént azt kérdezte tőlem, hogy nálunk mindent egy ember dönt-e el. Soha, semmilyen körülmények között sem tűrnék el most munkásaink egy ember hatalmát. Nálunk a legnagyobb tekintélyek is letűnnek, semmivé lesznek, mihelyt elveszítik a munkástömegek bizalmát, mihelyt elveszítik a munkástömegekkel való kapcsolatot. Plehanovnak egészen rendkívüli tekintélye volt. És mi történt? Mihelyt politikailag sántikálni kezdett, a munkások elfeledték, — elfordultak tőle és elfeledték. Egy másik példa: Trockij. Trockijnak szintén nagy tekintélye volt, persze, korántsem akkora, mint Plehanovnak. És mi történt? Mihelyt eltávolodott a munkásoktól, elfeledték.
Ludwig. Teljesen elfeledték?
Sztálin. Néha emlegetik — haraggal.
Ludwig. Mindenki haraggal?
Sztálin. Ami munkásainkat illeti, ők haraggal, felháborodva, gyűlölettel emlegetik Trockijt.
Persze van a lakosságnak egy csekély része, amely valóban fél a Szovjethatalomtól és harcol ellene. Az elhaló, felszámolásra kerülő osztályok maradványaira és elsősorban a parasztság jelentéktelen részére, a kulákságra gondolok. De itt nemcsak e csoportok megfélemlítésének politikájáról van szó, amely valóban megvan. Közismert dolog, hogy mi, bolsevikok, itt nem szorítkozunk a megfélemlítésre és tovább megyünk, irányt véve ennek a burzsoá rétegnek a felszámolására.
De ha a Szovjetunió dolgozó lakosságát nézzük, a munkásokat és a dolgozó parasztokat, vagyis a lakosságnak legalább 90%-át, ezek a Szovjethatalom mellett állnak és túlnyomó többségük aktívan támogatja a szovjet rendszert. Mégpedig azért támogatják a szovjet rendet, mert ez a rend a munkások és a parasztok létérdekeit szolgálja.
Ez az alapja a Szovjethatalom szilárdságának, nempedig az úgynevezett megfélemlítés politikája.
Ludwig. Nagyon hálás vagyok önnek ezért a válaszért. Kérem, bocsásson meg, ha olyan kérdést teszek fel Önnek, amely esetleg különösnek tetszik. Az Ön életrajzában vannak bizonyos úgyszólván „rablásszerű” mozzanatok. Érdeklődött Ön Sztyepan Razin egyénisége iránt? Mi a véleménye Önnek róla, mint „eszmei rablóról”?
Sztálin. Mi, bolsevikok, mindig érdeklődtünk olyan történelmi személyiségek iránt, mint Bolotnyikov, Razin, Pugacsov és mások. Ezeknek az embereknek a cselekedeteiben az elnyomott osztályok ösztönös felháborodásának, a hűbéri járom elleni ösztönös paraszti lázadásnak tükröződését láttuk. Számunkra mindig érdekes volt tanulmányozni a parasztság első ilyen felkelési kísérleteinek történetét. De persze valamiféle analógiát látni köztük és a bolsevikok között nem lehet. Egyes parasztfelkelések még akkor sem vezethetnek semmi komoly eredményre, ha nem olyan „rabló” jellegűek és szervezetlenek, mint Sztyepan Razin felkelése. Parasztfelkelések csak abban az esetben vezethetnek sikerre, ha munkásfelkelésekkel párosulnak, és ha a parasztfelkeléseket munkások vezetik. Csak a munkásosztály által vezetett kombinált felkelés vezethet célra.
Ezenkívül Razinról és Pugacsovról szólva nem szabad elfelejtenünk, hogy ők cárpártiak voltak: harcoltak a földbirtokosok ellen, de egy „jó cárért”. Hiszen ez volt a jelszavuk.
Mint látja, a bolsevikokkal való analógia semmiképpen sem helyénvaló.
Ludwig. Engedje meg, hogy néhány kérdést tegyek fel életrajzával kapcsolatban. Amikor Masaryknál voltam, azt mondotta nekem, hogy már 6 éves korától kezdve szocialistának tudta magát. Mi tette Önt szocialistává és mikor?
Sztálin. Én nem állíthatom azt, hogy már 6 éves koromban vonzalmat éreztem a szocializmus iránt. Sőt még 10 vagy 12 éves koromban sem. A forradalmi mozgalomba 15 éves koromban kapcsolódtam be, amikor kapcsolatba léptem orosz marxistáknak akkoriban a Kaukázusontúl élő illegális csoportjaival. Ezek a csoportok nagy hatással voltak rám és felkeltették érdeklődésemet az illegális marxista irodalom iránt.
Ludwig. Mi tette Önt ellenzéki érzületűvé? Talán a szülők rossz bánásmódja?
Sztálin. Nem. Szüleim tanulatlan emberek voltak, de egyáltalán nem bántak rosszul velem. Egészen más volt a pravoszláv papi szeminárium, ahol akkor tanultam. A szemináriumban uralkodó gyalázatos rendszer és jezsuita módszerek elleni tiltakozásom hajlamossá tettek arra, hogy forradalmárrá, a marxizmusnak mint valóban forradalmi tanításnak a hívévé váljak, és valóban azzá is váltam.
Ludwig. Ön talán nem ismeri el a jezsuiták pozitív tulajdonságait?
Sztálin. Igen, van a munkájukban rendszeresség, állhatatosság rossz célok megvalósítása érdekében. De legfőbb módszerük — a leselkedés, a kémkedés, a lélek gyötrése, komiszkodás — mi pozitív lehet ebben? Például a leselkedés az internátusban: 9 órakor csengetnek teához, bemegyünk az étkezőbe, amikor pedig visszamegyünk szobáinkba, kiderül, hogy ezalatt már átkutatták és átmotozták a ládáinkat … Mi pozitív lehet ebben?
Ludwig. Megfigyelésem szerint a Szovjetunióban rendkívül tisztelnek mindent, ami amerikai, sőt, mondhatnám, hajbókolnak minden előtt, ami amerikai, vagyis a dollár országa, a legkövetkezetesebb tőkés ország előtt. Ezek az érzések megvannak az önök munkásosztályában is, és ezek nemcsak a traktorokra és gépkocsikra vonatkoznak, hanem általában az amerikaiakra. Miben látja Ön ennek a magyarázatát?
Sztálin. Ön túloz. Nálunk egyáltalában nem tisztelnek különösebben mindent, ami amerikai. De tiszteljük az amerikai gyakorlatiasságot mindenben — az iparban, a technikában, az irodalomban, az életben. Sohasem feledkezünk meg arról, hogy az Egyesült Államok tőkés ország. De az amerikaiak között sok a szellemi és fizikai tekintetben egészséges ember, akiknek a munkához, a feladatokhoz való egész hozzáállása egészséges. Ezt a gyakorlatiasságot, ezt az egyszerűséget valóban becsüljük. Bár Amerika igen fejlett kapitalista ország, ott az iparban uralkodó erkölcsök, a termelő munkában bevett szokások némi demokratizmust tartalmaznak, amit nem mondhatunk el a régi európai kapitalista országokról, amelyekben még mindig él a feudális arisztokrácia uraskodó szelleme.
Ludwig. Ön nem is sejti, mennyire igaza van.
Sztálin. Mit lehessen tudni, talán sejtem is.
Noha a feudalizmust mint társadalmi rendet már régen szétzúzták Európában, az életmódban és a szokásokban még jelentős csökevényei maradtak fenn. A technikusok, a szakemberek, a tudósok, az írók egy része még ma is feudális környezetből kerül ki s ezek „úri” tempókat visznek be az iparba, a technikába, a tudományba, az irodalomba. A feudális hagyományokat nem zúzták szét teljesen.
Ezt nem mondhatjuk Amerikáról, amely a „szabad gyarmatosítók” országa, ahol nincsenek földbirtokosok, nincsenek arisztokraták. Ez a magyarázata a termelésben észlelhető egészséges és viszonylag egyszerű amerikai szokásoknak. Munkásokból lett gazdasági vezetőinknek, akik megfordultak Amerikában, rögtön szemükbe ötlött ez a jellegzetesség. Bizonyos kellemes meglepetéssel tapasztalták, hogy Amerikában a termelési folyamatban külsőleg nehéz megkülönböztetni a mérnököt a munkástól. És ez, persze, tetszik nekik. Egészen más a helyzet Európában.
De ha már valamely nemzet, vagy helyesebben valamely nemzet többsége iránt táplált rokonszenvünkről beszélünk, akkor természetesen beszélnünk kell a németek iránt táplált rokonszenvünkről. Ezzel a rokonszenvvel nem lehet egy napon említeni az amerikaiakkal kapcsolatos érzelmeinket!
Ludwig. Miért éppen a német nemzet iránt?
Sztálin. Már csak azért is, mert olyan férfiakat adott a világnak, mint Marx és Engels. Ez az egy tény olyan, hogy elegendő mint tényt megállapítani.
Ludwig. Megfigyelhető, hogy az utóbbi időben egyes német politikusok körében komolyan aggódnak, hogy a Szovjetunió és Németország hagyományos barátságának politikája háttérbe fog szorulni. Ezek az aggodalmak a Szovjetunió és Lengyelország közti tárgyalásokkal kapcsolatban támadtak. Ha e tárgyalások eredményeképpen ténnyé válna az, hogy a Szovjetunió elismeri Lengyelország mostani határait, ez súlyos csalódást okozna az egész német népben, amely mind a mai napig azt tartja, hogy a Szovjetunió a versailles-i rendszer ellen harcol és nincs szándékában azt elismerni.
Sztálin. Tudom, hogy egyes német államférfiak körében bizonyos elégedetlenség és aggodalom észlelhető azzal kapcsolatban, hogy nem fog-e a Szovjetunió a Lengyelországgal folyó tárgyalásaiban vagy valamilyen vele kötött szerződésben esetleg olyan lépést tenni, amely azt jelentené, hogy a Szovjetunió szentesíti, garantálja Lengyelország birtokait és határait.
Szerintem ezek az aggodalmak tévedésen alapulnak. Mi mindig hangoztattuk, hogy készek vagyunk bármely állammal megnemtámadási egyezményt kötni. Már több állammal kötöttünk is ilyen egyezményeket. Nyíltan kijelentettük, hogy készek vagyunk Lengyelországgal is ilyen egyezményt kötni. Ha kijelentjük, hogy készek vagyunk megnemtámadási egyezményt kötni Lengyelországgal, ezt nem a frázis kedvéért tesszük, hanem azért, hogy valóban kössünk is ilyen egyezményt. Mi, elismerem, különös politikusok vagyunk. Vannak olyan politikusok, akik ma megígérnek vagy kijelentenek valamit, másnapra pedig vagy elfelejtik, vagy letagadják, amit kijelentettek, és mégcsak bele sem pirulnak. Mi nem cselekedhetünk így. Annak, amit az országon kívül teszünk, elkerülhetetlenül híre megy az országon belül is, tudomására jut minden munkásnak és parasztnak. Ha mást cselekednénk, mint amit mondunk, elveszítenék hitelünket a néptömegek előtt. Amikor a lengyelek kijelentették, hogy készek tárgyalni velünk megnemtámadási egyezményről, mi természetesen beleegyeztünk és leültünk a tárgyalóasztalhoz.
Mi a legveszélyesebb a németek szempontjából abból, ami történhet? Megváltozik, rosszabbodik a németekkel való kapcsolatunk? De hiszen ennek nincs semmi alapja. Nekünk, ugyanúgy mint a lengyeleknek is, ki kell jelentenünk az egyezményben, hogy nem fogunk erőszakot, támadást alkalmazni abból a célból, hogy megváltoztassuk Lengyelország, illetőleg a Szovjetunió határait, vagy megsértsük függetlenségüket. Ahogy mi megígérjük ezt a lengyeleknek, ugyanúgy ők is megígérik nekünk. Ha nem veszünk fel egy olyan pontot, hogy nincs szándékunkban háborút viselni azért, hogy megsértsük államaink függetlenségét vagy államaink határainak épségét, akkor nem lehet egyezményt kötni. Enélkül beszélni sem érdemes egyezményről. Ez a maximuma annak, amit megtehetünk.
Elismerése-e ez a versailles-i rendszernek? Nem. Vagy talán a határok garantálása? Nem. Mi sohasem voltunk kezesei Lengyelországnak és nem is leszünk, mint ahogy Lengyelország sem volt és nem is lesz a mi határaink kezese. Németországhoz fűződő baráti kapcsolataink ugyanolyanok maradnak, mint eddig voltak. Ez szilárd meggyőződésem.
Azok az aggodalmak tehát, amelyekről ön beszélt, teljesen alaptalanok. Ezek az aggodalmak azoknak a rémhíreknek a hatása alatt merültek fel, amelyeket egyes lengyelek és franciák terjesztettek. Ezek az aggodalmak el fognak oszlani, amikor majd nyilvánosságra hozzuk az egyezményt, ha Lengyelország aláírta. Mindenki meglátja, hogy nincs benne semmi, ami Németország ellen irányul.
Ludwig. Nagyon hálás vagyok ezért a nyilatkozatért. Engedje meg, hogy feltegyem a következő kérdést: Ön „egyenlősdiről” beszél, ennek a szónak pedig bizonyos gúnyos mellékíze van az általános egyenlősítésre vonatkoztatva. De hiszen az általános egyenlősítés szocialista eszmény.
Sztálin. Olyan szocializmust, amelyben minden ember egyforma fizetést, ugyanannyi húst, azonos mennyiségű kenyeret, teljesen azonos és egyforma mennyiségű élelmiszert kapna és egyforma ruhát viselne — ilyen szocializmust a marxizmus nem ismer.
A marxizmus csak azt az egyet állítja, hogy amíg az osztályok véglegesen meg nem szűnnek, amíg a munka nem válik létfenntartási eszközből az emberek legfőbb szükségletévé, a társadalom érdekében kifejtett önkéntes munkává, addig az embereket munkájuk szerint fogják fizetni. „Mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint” — így hangzik a szocializmus marxista formulája, azaz a kommunizmus első szakaszának, a kommunista társadalom első szakaszának formulája.
Csak a kommunizmus legmagasabb szakaszán, a kommunizmus legfelsőbb fokán lesz az, hogy mindenki, amikor képességei szerint dolgozik, a munkájáért azt fogja kapni, ami szükségleteinek megfelel. „Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”
Teljesen világos, hogy különböző embereknek különböző szükségletei vannak és lesznek a szocializmusban. A szocializmus sohasem tagadta az ízlésnek, valamint a szükségletek mennyiségének és minőségének különbözőségét. Olvassa el, hogyan bírálta Marx Stirnert egyenlősdire való hajlamai miatt, olvassa el Marx „A gothai program kritikája” című 1875-ből származó művét, olvassa el Marx, Engels, Lenin későbbi munkáit és meglátja, milyen élesen támadják az egyenlősdit. Az egyenlősdi forrása az individualista paraszti gondolkodásmód, a javak egyenlő elosztásának pszichológiája, a primitív paraszti „kommunizmus” pszichológiája. Az egyenlősdinek semmi köze sincs a marxista szocializmushoz. Csak a marxizmust nem ismerő emberek képzelhetik el olyan kezdetlegesen a dolgot, hogy az orosz bolsevikok előbb össze akarják gyűjteni a javakat, hogy aztán egyenlően felosszák. Így képzelik el a dolgot azok, akiknek semmi közük sincs a marxizmushoz. Így képzelték el a kommunizmust például a Cromwell idején vagy a francia forradalom idején fellépő primitív „kommunisták”. De a marxizmusnak és az orosz bolsevikoknak semmi közük sincs az efféle egyenlősdis „kommunistákhoz”.
Ludwig. Ön cigarettázik. Hol van az ön legendás pipája, Sztálin úr? Ön azt mondotta valamikor, hogy a szavak és a legendák elrepülnek, a tettek megmaradnak. De higgye el, hogy a külföldön sokmillió ember, aki nem tud az Ön egyes szavairól és tetteiről, tud az Ön legendás pipájáról.
Sztálin. Otthon felejtettem a pipámat.
Ludwig. Felteszek még egy kérdést, amely Önt nagyon meglepheti.
Sztálin. Mi, orosz bolsevikok, már régen leszoktunk arról, hogy meglepődjünk.
Ludwig. Mi is, Németországban.
Sztálin. Igen, Önök is nemsokára leszoknak a meglepődésről Németországban.
Ludwig. Kérdésem a következő: Az Ön élete nem egyszer volt kockán, nem egyszer forgott veszélyben, Önt üldözték. Részt vett harcokban, Számos közeli barátja meghalt. Ön élve maradt. Mivel magyarázza ezt? Hisz Ön a sorsban?
Sztálin. Nem, nem hiszek. A bolsevikok, a marxisták nem hisznek a „sorsban”. A sors fogalma, a „Schicksal” fogalma már magában véve is előítélet, badarság, a mitológia csökevénye, például az ókori görögök mitológiájáé, akiknél a sors istennője irányította az emberek sorsát.
Ludwig. Tehát az a tény, hogy ön nem pusztult el, véletlen?
Sztálin. Vannak belső és külső okok, amelyeknek összessége arra vezetett, hogy nem pusztultam el. De ettől teljesen függetlenül lehetett volna más is a helyemen, mivel valakinek kellett itt lennie. A „sors” törvényszerűtlen, misztikus valami. A misztikában nem hiszek. Persze, megvoltak az okai annak, hogy a veszély elkerült engem. De bekövetkezhetett volna számos más véletlen, számos más ok, amelyek homlokegyenest ellenkező eredményre vezethettek volna. Az úgynevezett sorsnak ehhez semmi köze.
Ludwig. Lenin sok-sok évet töltött külföldön, emigrációban. Ön csak nagyon rövid ideig lehetett külföldön. Hátránynak tekinti-e ezt és mi a véleménye: azok hajtottak-e több hasznot a forradalomnak, akiknek, mivel külföldi emigrációban voltak, módjuk volt arra, hogy Európát közvetlen közelből tanulmányozzák, de megszakadt a közvetlen kapcsolatuk a néppel, avagy azok a forradalmárok, akik itt működtek, ismerték a nép hangulatát, viszont kevéssé ismerték Európát?
Sztálin. Lenint ebből az összehasonlításból ki kell hagyni. Azok közül, akik Oroszországban maradtak, nagyon kevesen voltak olyan szoros kapcsolatban az orosz élettel, az országon belüli munkásmozgalommal, mint Lenin, jóllehet ő hosszú ideig külföldön tartózkodott. Valahányszor hozzá utaztam külföldre — 1906-ban, 1907-ben, 1912-ben, 1913-ban —, minden alkalommal nagy halom levelet láttam nála, amelyeket a gyakorlati pártmunkások küldtek neki Oroszországból, és Lenin mindig többet tudott, mint azok, akik Oroszországban maradtak. Külföldi tartózkodását mindig tehernek érezte.
Azok az elvtársak, akik Oroszországban maradtak, akik nem utaztak külföldre, persze, sokkal nagyobb számban vannak pártunkban és pártunk vezetőségében, mint a volt emigránsok, és nekik természetesen módjukban volt, hogy a forradalomnak több hasznot hajtsanak, mint a külföldi emigránsok. Pártunkban egyébként kevés emigráns maradt. A kétmillió párttagból alig lehetnek többen, mint 100— 200-an. A Központi Bizottság 70 tagjából aligha több mint 3—4 élt emigrációban.
Ami Európa ismeretét, Európa tanulmányozását illeti, azoknak, akik Európát akarták tanulmányozni, erre természetesen több lehetőségük volt, ha Európában tartózkodtak. Ebben a tekintetben közülünk azok, akik nem éltek huzamosabb ideig külföldön, egyet-mást vesztettek. A külföldi tartózkodásnak azonban egyáltalán nincs döntő jelentősége az európai gazdasági élet, a technika, a munkásmozgalom káderei, a különféle irodalom, szépirodalom vagy tudományos irodalom tanulmányozása szempontjából. Egyébként egyenlő feltételek mellett persze könnyebb Európát tanulmányozni, ha ott élünk. Annak a hátránynak azonban, amely abból következik, hogy valaki nem élt Európában, nincs nagy jelentősége. Ellenkezőleg, sok olyan elvtársat ismerek, akik vagy 20 esztendőt töltöttek külföldön, ott éltek valahol Charlottenburgban vagy a Quartier Latinben, évekig ültek a kávéházban, söröztek és mégsem tudták Európát sem megismerni, sem megérteni.
Ludwig. Nem gondolja ön, hogy a németekben mint nemzetben a rendszeretet jobban ki van fejlődve, mint a szabadságszeretet?
Sztálin. Valamikor Németországban valóban nagyon tisztelték a törvényeket. 1907-ben, amikor 2—3 hónapot töltöttem Berlinben, mi, orosz bolsevikok, gyakran kinevettük egyes német barátainkat a törvények ilyetén tisztelete miatt. Szájról szájra járt például egy anekdota, hogy amikor a berlini szociáldemokrata vezetőség meghatározott napra és órára kitűzött valami felvonulást, amelyre a külvárosokból is be kellett jönniök a szervezet tagjainak, egy 200 főből álló külvárosi csoport, habár a kitűzött órára pontosan megérkezett a városba, a tüntetésre nem jutott el, mivel két óra hosszat állt a pályaudvar peronján és nem mert eltávozni: nem volt ott a vasúti ellenőr, aki elveszi a jegyeket a kijáratnál, és nem volt ott senki, akinek leadhatták volna jegyeiket. Tréfásan beszélték, hogy volt ott egy orosz elvtárs, aki aztán megsúgta a németeknek az egyszerű megoldást: hagyják el a peront úgy, hogy nem adják le a jegyeket…
De vajon most is van-e valami ehhez hasonló Németországban? Vajon a mai Németországban tisztelik a törvényeket? Vajon azok a nemzeti szocialisták, akiknek — úgy vélné az ember — a legéberebben kellene őrködniök a burzsoá jogrend felett, nem szegik-e meg ezeket a törvényeket, nem rombolják-e le a munkásklubokat és nem gyilkolják-e büntetlenül a munkásokat?
A munkásokról, akik szerintem már régen kiábrándultak a burzsoá jogrendből, nem is beszélek.
Bizony, a németek nagyon megváltoztak az utóbbi időben.
Ludwig. Milyen feltételek mellett lehetséges a munkásosztály végleges és teljes egyesülése egy párt vezetésével? Miért csak a proletárforradalom után lehetséges — mint a kommunisták mondják — a munkásosztály ilyen egyesülése?
Sztálin. A munkásosztály ilyen egyesülése a kommunista párt körül a legkönnyebben a győzelmes proletárforradalom eredményeképpen valósítható meg. De lényegében kétségtelenül már a forradalom előtt meg fog valósulni.
Ludwig. Sarkantyú vagy zabla egy nagy történelmi személyiség számára a becsvágy?
Sztálin. A becsvágy szerepe különböző viszonyok között különböző. A becsvágy a körülményektől függően lehet sarkantyú és lehet zabla egy nagy történelmi személyiség tevékenysége számára. A leggyakrabban zabla.
Ludwig. Folytatása és betetőzése-e valamilyen értelemben az Októberi Forradalom a nagy francia forradalomnak?
Sztálin. Az Októberi Forradalom se nem folytatása, se nem betetőzése a nagy francia forradalomnak. A francia forradalom célja a feudalizmus felszámolása volt a kapitalizmus megteremtése érdekében. Az Októberi Forradalom célja viszont a kapitalizmus felszámolása a szocializmus megteremtése érdekében.
„Bolsevik” 8. sz.
1932. április 30.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
A kapitalizmus rothadása és erkölcstelensége
Mi az emberben az emberi tulajdonság?
Az ember az állatvilágból származik és alapvetően most is hordozza ezt az örökségét, az ösztönösségét, érdekeinek, létfeltételeinek elsődlegességét, az önzését. Az ember a gondolkodás képességével nemcsak az életszükségleteinek egyre magasabb minőségű kielégítését teszi lehetővé, hanem embertársaival való kapcsolatai is változnak, így megteremtődik az emberségesebb létének a lehetősége. A történelem folyamán fokozatosan fejlődik az emberiség gazdasági és tudati képessége és így a lehetősége az emberségesebbé válásra, amit az adott gazdasági-politikai viszonyok erősen behatárolnak. Az emberré válás haladás az emberségesebb világ felé. Az emberiség létszükségleteinek minél magasabb színvonalú kielégítése a társadalom gazdasági fejletségének a függvénye. Az ember emberi tulajdonságát erősen befolyásolja a tudata fejlettsége, tudása, tanultsága, műveltsége, civilizáltsága, világnézete, a társadalmi forma, születési körülményei, de alapvetően mégis a léte határoz meg, létkörülményeinek változása megváltoztatja emberi tulajdonságait. Az embert az önérdeke az önzése, létezésének biztosítása vezeti, de alapvetően társadalmi-gazdasági-politikai környezetének javulása változtathatja emberibbé, vagyis embertársai érdekeink egyre magasabb fokon való figyelembevétele, az összefogással és együttműködéssel a jobb életért. A fejlődéssel a buta önzésről egyre inkább lehetősége van áttérni az okos önzésre, ami emberségesebben képviseli az ember érdekeit. A társadalmi haladás, az emberségesebbé válás, az embertársaink tudatos segítése, a gyengeségük, elmaradottságuk, hibáik társadalmi összefogással való kijavítása a fejlettebb társadalmi forma megteremtése az emberré válás útja.
A kapitalista társadalomban meghatározó a versengés a hatalomért a profitért, a megélhetésért, az ezzel járó konkurenciaharc a mozgatóerő, de ettől szélsőségesen megoszlik a társadalom győztesekre és vesztesekre, élősködőkre és dolgozókra. A kapitalizmusban a termelőerők fejlődésével, a világgazdaság anarchiájával, egyenlőtlen fejlődésével, a tőkések profitjáért és nem a nép érdekében működő gazdasága, valamint a termelés társadalmi és a kisajátítás magánjellegének ellentmondása elvezet a társadalmi katasztrófákhoz, ami gazdasági-társadalmi forma változási kényszerhez vezet, de a változás erőszak nélkül nem lehetséges, mert antagonisztikus – kibékíthetetlen – ellentétek osztják meg a társadalmi osztályokat.
Az emberségesebb világban a boldogulásért, a létfeltételekért nem az emberek egymás közötti ellentéte a mérvadó, hanem az összefogás erősödése a valós közös érdekek megtalálása alapján, de ez csak a szocializmusban, a tudatosan szervezett társadalomban lehetséges, ahol a termelő és a kisajátító ugyanaz.
Az emberré válás az emberiségnek az állatvilágból hozott kegyetlen ösztönös tulajdonságainak a meghaladása, ne uralkodjunk, ne élősködjünk, ne alázzuk meg, ne pusztítsuk embertársunkat, helyette okosan segítsük, érezzük át problémáit, örömeit, de ez a kapitalizmusban nem valósítható meg, küzdeni, harcolni kell az embernek az ember ellen az elsőségért, az uralkodásért és a létért.
Az állati eredetű önzést az ember és az emberiség méretekben, a humánus emberiség világának megteremtése érdekében az okos önzés váltsa fel. Az önzés, az önérdek elkerülhetetlen, az élttel velejár. Embertársaink segítése fontos cél legyen, ami nem önzetlenség, ezért ne a másik ember eltaposása, hanem az érdekazonosságon alapuló együttműködés az összefogás legyen a meghatározó, az okos önzéssel. A kapitalizmus társadalmában a buta önzés erkölcse a mérvadó, ahol „csak az én érdekem számít”, de ezen az alapon a tőkések érdeke valósul meg, a proletárok kizsákmányolása, szolgasága, alacsonyabb rendűsége. Ez embertelen buta önzés, embertelenség.
A kapitalizmusban az ellenérdekelt és kibékíthetetlen társadalmi osztályok között a valódi érdekeken alapuló összefogás nem valósulhat meg, az erőszak, az embertelenség valamilyen formája szükséges a dolgozók kizsákmányoláshoz. A tőkéseknek érdekeik elérésére kénytelenek a kényszert és az öntudatlanságra, társadalmi butaságra, tudatlanságra nevelés embertelen erkölcsét alkalmazni.
A jó ember az emberséges okos önző, saját érdekeit okosan úgy képviseli, hogy embertársai érdekeit tiszteli, figyelembe veszi, segíti a rászorulókat; nem élősködik, nem uralkodik, nem alázza meg embertársait és olyan világ érdekében tesz, amely ezt legmagasabb fokon megvalósíthatja az összefogással, valós világnézettel; ne a félelem, a gyűlölet, a megalázottság uralkodjon az emberiség felett. Ez a szocialista, kommunista embertípus az osztálynélküli társadalom megvalósítására törekvő, a kizsákmányolás és az élősködés nélküli, az egyenrangú, a szolgaság nélküli társadalom a célja, az érdeke.
Milyen erkölcse lehet a polgári, kapitalista világnak?
A polgári „demokrácia”, mivel kapitalista környezetben működik, alapvetően a megosztott emberiségre alapuló „szabadság”, gazdasági-politikai egyenlőtlenség „szabadsága” erkölcsét valósíthatja csak meg. A gazdasági és politikai egyenlőtlenség alapján létrejött felsőbbrendű és alacsonyabb rendű emberek erkölcsét az embertelenség, az állati ösztönöknek az emberben meglévő hajtóereje embertelenné teszi. Az ember vagy győz embertársai felett és uralkodhat, vagy el kell szenvednie az alacsonyabb rendű emberek sorsát. A kapitalista gazdasági rendszerben ez az erkölcs: uralkodj vagy szolgálj. A polgári „demokrácia” a kapitalista viszonyok között nem valósíthatja meg az egyenlőségre alapuló szabadságot, így a többség számára ez se nem demokrácia, se nem szabadság, szolgaság csupán. Az emberé válást akadályozza az urak és szolgák világának erkölcse.
Az egyenlőtlenségre, megosztottságra kényszerülő társadalomban, a kapitalizmusban az emberi erkölcsösség az embertelenség, így egy fejre állított embertelen erkölcse az elfogadott. A kapitalizmusban a társadalom megoszlik élősködőkre és dolgozókra; a kizsákmányolás, az élősködés és a szolgaság erkölcsét a törvény garantálja. Tehát a kapitalizmus embertelen világ és a szocializmus állítja talpra az emberséges erkölcsével, megvalósítja: a ne lopj!, szeresd felebarátodat!, aki nem dolgozik, az ne is egyék! Humánus, emberséges erkölcsét.
Miért rothad a kapitalista világ?
A kapitalista világ erkölcse az élősködést, a felsőbbrendűséget, ezáltal az embertelenséget hordozza magával. Nem a segítés, hanem az embertelen élősködés vezérli az erkölcsét. A kapitalizmusban a segítés csak a lelkiismeret lázadása, mert a segítés nem tartozik a működési modelljébe, de az emberiség ezt mégis igényli.
A kapitalista gazdaság világméretű szervezetlensége és a tőkések egymás elleni versengése az emberiséget állandóan válságba sodorja, amit csak nehezen tud kordában tartani és a proletárok kárára oldja meg. Ez megjelenik a munkanélküliség, a nyomor, a háborúk pusztításában, ami szörnyű terheket ró a világ proletárjaira, rohasztja az emberiséget.
Az élősködés a kapitalizmus fejlődésével egyre fokozódik, a kapitalista urak egyre többet vesznek el a szolga proletár emberiségtől, amit az élősködés fokozódására használják fel, a felesleg nagy részét nem az emberiség javára, hanem uralmuk fokozására fordítják. A kapitalista urak egymás közötti harcát is a szolga emberiség szenvedi meg. Az emberiség létét a kapitalista urak kénye kedve és egymás legyőzése határozza meg. Ez embertelen élősködő erkölcs, ettől rothad az egész emberiség, embertelenné válik, erősen hat az alacsonyabb rendű állati ösztön. Az emberiség lehetőségeit értelmetlen gazdasági háborúkra és felesleges fegyverkezésre pazarolják, mert erkölcse az uralkodás, élősködés, szolgaság. A kapitalizmus embertelensége milliárdnyi ember életét teszi tönkre, rothasztja az emberiséget, pusztítja kevesek hasznáért. A szolga emberiség tudatát megfertőzi a kapitalista erkölcs, elfogadja alacsonyabb rendűségét, valójában életét a felsőbbrendűek érdekeinek rendeli alá, ezzel beszűkíti az emberségét, gátolja az emberré válását.
A társadalom rothadása, a kapitalizmus pusztulása mindenképpen bekövetkezik, akár az erőszak, akár a közömbösség, az érdektelenség, elbutítás, az öntudatlanság, a robotizálás útját követi az emberiség a kapitalizmus rothadó embertelen erkölcse alapján. A változáshoz az emberré váláshoz az emberségesebb világhoz az emberiségnek a közös érdekeken való összefogása, az élősködés és a felsőbbrendűség visszaszorítása vezeti.
Az érdekellentétek bármilyen módon történő elfojtása csak ideiglenesen hozhat egyensúlyt, stabilitás, de állandóan újult erővel tör fel a harc, mert az érdekellentét még jobban polarizálja az emberiséget. Az emberiségnek az elért gazdasági fejlettsége miatt a nyugati „civilizáció” népeit látszólag nem fenyegeti súlyos katasztrófa, de ettől még a kapitalizmus rothadása, erkölcstelensége, a megosztottsága miatt nem kerülheti el a társadalmi katasztrófát. Az embertelenség, a diktatúra, és eltusolása, nem szünteti meg a katasztrófát, csak mélyíti és nagyobb áldozatokat fog követelni az emberiségtől. A felsőbbrendűek hihetetlenül elpofátlanodnak, azt hiszik, hogy mindent megtehetnek, de ez lesz a végük. Azt hiszik, hogy milliárdos emberirtó háborút is megnyerhetnek, mert ez az erkölcs elvezethet ide is. A „mosolygó fasizmus” ugyanolyan veszélyes, mint a klasszikus fasizmus, ahol a népirtás mindennapos jelenség. A „mosolygó fasizmus” legyőzte a klasszikus fasizmust és a szocializmust, nagyon veszélyes az emberiségre, a végletekig megosztja kevés felsőbbrendűre és a többséget alacsonyabb rendűre, ami nagy szétrobbantó erő és a kapitalizmus modellje ezt nem tudja feloldani. A kapitalizmus nem emberséges, hanem állandóan harcban lévő tömegek világa egymás ellen, kevés hely jut az emberségnek.
A kapitalizmus rossz élősködő erkölcse, hamis tudománytalan világnézetre alapuló társadalmi formájának bármilyen módon való megvalósítása, akár erőszakkal, akár az elmék feletti uralommal, akár a gazda jócselekedeteivel is erkölcstelenség, mert ellentmondást, kibékíthetetlen érdekellentétet tartalmaz, és mindenképpen változáshoz vezet.
Vagy változik az ember világa emberségessé vagy visszatér az állatvilágba.
Miért embertelen a polgári „demokráciában” működő kapitalista erkölcs?
A kapitalizmusban az emberek közötti kapcsolatban a legfontosabb, hogy ki az erősebb (emberállat), aki embertársai felett uralkodhat. Ez az állati ösztön uralkodik az emberiség felett, ami embertelen viszonyokat hoz létre az emberek között. Erkölcse: használd ki saját lehetőségedet, akár a többi ember rovására is, a többi ember érdeke nem számít csak az én érdekem a fontos, ez buta embertelen erkölcs, természetesen nem ezt mondja, mert az embernek fontos az emberiesség. A kapitalista erkölcs elfogadásához szükséges a szolga nép agymosása, öntudatlanságra nevelése, a versenyben a győzteseket különlegesnek emberségesnek bemutatása, így jogosságát az uralkodásra, élősködésre. Mindenkinek áll a zászló az érvényesüléshez, aki ezt nem tudja kihasználni, az magára vessen! Ez a gondolat lehetővé teszi az élősködés erkölcsét, így már csak az élősködés, uralkodás, felsőbbrendűség dominál a dolgozó nép felett. De nem tud másként működni, ez a kapitalizmus működési modelljéből, a kíméletlen harc negatív hatásaiból következik, amit el kell takarni hazugságokkal. Erre kiválóan alkalmas a polgári „demokrácia” álcája alatt működő „mosolygó fasizmus”.
A kapitalizmus társadalmilag öntudatlan, ösztönös társadalom, mert a társadalom fejlődését törvényszerűségeit tudományosan nem vizsgálja, nem használja, nem érdeke a társadalom haladása az emberségesebb világba, így története a társadalmi katasztrófákon át vezet, változása a válságokkal és a társadalmi forradalommal történik. A kapitalizmus erkölcse nagyon egyszerű: az erősebb (emberállat) uralkodik; kapitalizmusban az ember gondolkodóképessége csak erősíti ezt az állatvilágból hozott tulajdonságát, amit meg kell haladni, vagy maradunk csak gondolkodó állatok, akik lényeges tulajdonsága az embertelen állati erkölcse.
—-
Az ember társadalmi lény; közösen végzett munka, a tagolt beszéd és gondolkodás jellemzi. Mindezek révén képes a világ megismerésére és átalakítására. Rendszertani szempontból az emberi nem az állatok országába, a főemlősök rendjébe, a hominidák (Hominidae) közé tartozik. – Wikipédia
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Válasz az „Associated Press” távirati ügynökség képviselőjének, Richardson úrnak a levelére
Richardson úrnak
A burzsoá sajtóban nem első ízben terjesztenek hazug híreket betegségemről. Nyilván vannak olyan emberek, akiknek érdekük az, hogy komolyan és hosszú időre megbetegedjek, ha ugyan nem kívánnak még ennél is rosszabbat. Talán nem éppen tapintatos dolog, de sajnos nincsenek olyan adataim, amelyek megörvendeztethetnék ezeket az urakat. Bármilyen szomorú is, de a tények ellen nem lehet csatázni: makkegészséges vagyok. Ami Sondeck urat illeti, ő más elvtársak egészségével foglalkozhat, hiszen ezért hívták a Szovjetunióba.
I. Sztálin
„Pravda” 93. sz.
1932. április 3.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
A panaszirodák jelentőségéről és feladatairól
A Panaszirodák munkájának óriási jelentősége van a párt-, szovjet-, gazdasági, szakszervezeti és komszomol-apparátusunk fogyatékosságainak kiküszöböléséért folytatott harcban, igazgatási szerveink megjavításában.
Lenin azt mondotta, hogy apparátus nélkül régen elpusztultunk volna, ha pedig nem folytatunk rendszeres kitartó harcot az apparátus megjavításáért — minden bizonnyal elpusztulunk. Ez azt jelenti, hogy a pártnak, a munkásosztálynak és az ország minden dolgozójának egyik lényeges feladata az erélyes és rendszeres harc az apparátusainkban tapasztalható maradiság, bürokratizmus, aktatologatás ellen.
A Panaszirodák jelentősége óriási, mert komoly eszközei annak, hogy megvalósítsuk Leninnek azt a rendelését, hogy harcoljunk az apparátus megjavításáért.
A Panaszirodák ezen a téren vitathatatlanul jelentős eredményeket értek el. Feladatuk most az, hogy megszilárdítsák az elért eredményeket és döntő sikert vívjanak ki. Nem lehet kétséges, hogy a Panaszirodák, ha maguk köré tömörítik a munkások és a parasztok legaktívabb rétegeit, ha bevonják ezeket az államigazgatásba és mindig felfigyelnek a párttag és a pártonkívüli dolgozók szavára, ki is vívják a döntő sikereket.
Reméljük, hogy a Panaszirodák munkájának ötnapos felülvizsgálata elő fogja mozdítani a Panaszirodák munkájának további széleskörű kifejlesztését a tanítónk, Lenin által kijelölt úton.
I. Sztálin
„Pravda” 97. sz.
1932. április 7.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Táviratilag értesültem arról, hogy a Szovjetunió első kohóóriásában, amely naponta több mint 1 000 tonna öntödei nyersvasat, acélnyersvasra átszámítva pedig körülbelül 1 200 tonnát termel, befejezték az üzembehelyezési munkálatokat és megindították a kohó működését.
Üdvözlöm a Magnyitosztroj munkásait, valamint adminisztratív és műszaki személyzetét abból az alkalomból, hogy sikeresen teljesítették a gyár programjának első részét!
Üdvözlöm Önöket abból az alkalomból, hogy elsajátították Európa legnagyobb, páratlanul álló kohóóriásának technikáját!
Üdvözlet Magnyitosztroj élmunkásainak és élmunkásnőinek, akik a téli időjárás viszontagságai közepette leküzdötték a kohó üzembehelyezésének és megindításának nehézségeit és készségesen vállalják a gyár építési munkálatainak fő terhét!
Nem kételkedem abban, hogy a magnyitogorszkiak éppoly sikeresen teljesítik az 1932-es program fő részét is, felépítenek még három kohót, martinkemencét, hengerművet és így becsülettel teljesítik az ország iránti kötelességüket.
I. Sztálin
„Pravda” 89. sz.
1932. március 30.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
Üdvözlet Leningrádnak
Üdvözlet a bolsevik Leningrádnak, a Szovjethatalom bölcsőjének — a Szovjethatalom születésének tizenötödik évfordulója alkalmából!
Éljenek Leningrád munkásai, akik elsőkként emelték fel az Októberi Felkelés zászlaját a kapitalizmus ellen, akik elsőkként zúzták szét a tőkések hatalmát és teremtették meg a munkások és a parasztok hatalmát — a proletárdiktatúrát!
Előre, leningrádi elvtársak, új győzelmek felé!
I. Sztálin
„Pravda” 309. sz.
1932. november 7.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Forró üdvözletünket küldjük az építkezés munkásainak, adminisztratív és műszaki személyzetének a gyár építési munkálatainak sikeres befejezése alkalmából.
Köszöntjük a győzelmet, elvtársak!
Kívánunk további sikereket a gyáróriás szerelési munkálataihoz, megszervezéséhez és üzembe-helyezéséhez. Nem kételkedünk abban, hogy le tudnak küzdeni minden nehézséget és becsülettel teljesítik az ország iránti kötelezettségüket.
I, Sztálin. V. Molotov
„Pravda” 305. sz.
1931. november 4.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
A Harkovi traktorgyár-építkezés munkásainak, adminisztratív és műszaki személyzetének
Országunk dolgozói, a kolhozparasztok milliói és a párt rendkívül nagy figyelemmel kísérték a Harkovi Traktorgyár építkezésének menetét. A Harkovi Traktorgyár építkezése az ukrajnai mezőgazdaság kollektivizálásának szilárd támasza, a gyár építői — élcsapat, amely az ukrán parasztok millióit vezeti a szocializmus útjára. A traktorgyárak családjába belépő Harkovi Traktorgyár építkezése országunk szocialista iparának történetében mindenkor az igazi bolsevik ütem mintaképe lesz. A SzK(b)P Központi Bizottsága meg van győződve arról, hogy a gyár munkásai, mérnöki és technikusi személyzete leküzdik az új termelés nehézségeit, felhasználják a sztálingrádi gyár tapasztalatait és teljesítik az 1932-es harci programot.
Forró bolsevik üdvözlet a Szovjetunió második traktorgyár-óriása építőinek!
I. Sztálin
a SzK(b)P Központi Bizottságának
titkára
„Pravda” 271, sz.
1931. október 1.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
Az „AMO”-gyár munkásainak, adminisztratív és műszaki személyzetének
A SzK(b)P Központi Bizottsága nagy örömmel értesült az „AMO”-gyár munkásainak, adminisztratív és műszaki személyzetének győzelméről. Ott, ahol az orosz kapitalisták csak elmaradott technikával felszerelt, alacsony termelékenységű, a kizsákmányolás barbár módszereire támaszkodó gépkocsiszerelő műhelyeket tudtak építeni, hatalmas óriást teremtettek, amelynek 25 000 tehergépkocsi a teljesítőképessége és amelyben a modern technika minden vívmányát alkalmazzák. Az Önök győzelme — országunk valamennyi dolgozójának győzelme. A SzK(b)P Központi Bizottságának szilárd meggyőződése, hogy ezt az első nagy győzelmet újabb győzelmek fogják követni: el fogják sajátítani a gyár új technikáját, lankadatlanul teljesítik a termelési programot, csökkentik a termelési költségeket és biztosítják a termékek kiváló minőségét.
Forró bolsevik üdvözlet a Szovjetunió első autógyár-óriásának — az „AMO”-gyárnak.
I. Sztálin
a SzK(b)P Központi Bizottságának
titkára
„Pravda” 271. sz.
1931. október 1.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
A „Tyehnyika” című újságnak
Üdvözlöm az első bolsevik műszaki újság megjelenését.
Legyen a „Tyehnyika” a széles munkástömegek, a gazdasági szakemberek, a mérnökök és technikusok hatalmas fegyvere a technika elsajátításában. A „Tyehnyiká”-nak segítenie kell a pártot abban, hogy a munkásosztály soraiból kikovácsolja a technikusok és mérnökök új százezreit — a bolsevik ütemért folytatott küzdelem harcosait.
Sok sikert kívánok az újságnak!
I. Sztálin
„Pravda” 280. sz.
1931. október 10.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Új helyzet — Új feladatok a gazdasági építőmunkában
Beszéd a gazdasági vezetők tanácskozásán
1931. Június 23
Elvtársak! A tanácskozás anyagából kitűnik, hogy iparunk a terv teljesítése szempontjából meglehetősen tarka képet mutat. Vannak iparágak, amelyek az elmúlt öt hónapban a múlt évhez viszonyítva 40—50 százalékos növekedést értek el. Vannak iparágak, ahol a növekedés nem nagyobb 20—30 százaléknál. Végül vannak egyes iparágak, amelyeknél a növekedés minimális, valami 6—10 százalék, vagy még annyi sem. Az utóbbiak közé kell sorolnunk a szénbányászatot és a vaskohászatot. A kép, mint látható, tarka.
Mi e tarkaság magyarázata? Mi az oka annak, hogy egyes iparágak elmaradnak? Mi az oka annak, hogy egyes iparágak mindössze 20—25 százalékos növekedést érnek el, a szénbányászat és a vaskohászat pedig még kisebbet, úgyhogy ezek a többi iparág mögött kullognak?
Ennek az az oka, hogy az utóbbi időben az ipar fejlődésének feltételei gyökeresen megváltoztak, új helyzet alakult ki, mely a vezetés új módszereit követeli, egyes gazdasági vezetőink azonban, ahelyett hogy megváltoztatnák munkamódszereiket, még mindig a régi módon dolgoznak. Arról van tehát szó, hogy az ipar új fejlődési feltételei miatt másképpen kell dolgozni, mint eddig, egyes gazdasági vezetőink azonban ezt nem értik, és nem látják, hogy most új módon kell vezetni.
Ez az oka egyes iparágaink elmaradásának.
Melyek iparunk fejlődésének ezek az új feltételei? Honnan bukkantak elő?
Legalább hat ilyen új feltétel van.
Vegyük sorra ezeket a feltételeket.
1
A munkaerő
Mindenekelőtt arról van szó, hogy az iparvállalatokat el kell látni munkaerővel. Azelőtt a munkások rendszerint maguktól mentek az üzemekbe, a gyárakba, úgyhogy ezen a téren, hogy úgy mondjuk, a dolog simán ment. Ez az ösztönös áramlás pedig annak volt a következménye, hogy munkanélküliség volt, a falun rétegződés ment végbe, a nyomor terjedt, az emberek féltek az éhségtől, ez kergette őket a faluból a városba. Emlékeznek erre a kifejezésre: „A muzsik menekülése a faluból a városba”? Mi késztette a parasztot arra, hogy a faluból a városba meneküljön? Az éhségtől való félelem, a munkanélküliség, az a körülmény, hogy a falu mostoha volt a paraszthoz, úgyhogy a paraszt szívesen menekült akár a pokolba is, csak hogy valamilyen munkát kapjon.
Ez, vagy majdnem ez volt nálunk a helyzet a közelmúltban.
Mondhatjuk-e, hogy ma pontosan ugyanez a helyzet? Nem, nem mondhatjuk. Ellenkezőleg, a helyzet most gyökeresen megváltozott. És éppen azért, mert a helyzet megváltozott, a munkaerő többé nem áramlik magától az üzemekbe.
De hát mi változott meg tulajdonképpen ez alatt az idő alatt? Előszöris, megszüntettük a munkanélküliséget, vagyis megsemmisítettük azt az erőt, amely nyomást gyakorolt a „munkapiacra”. Másodszor, gyökerében elejét vettük a falu rétegződésének — vagyis leküzdöttük azt a tömegnyomort, mely a parasztot a faluból a városba kergette. Végül, a traktorok és mezőgazdasági gépek tízezreivel láttuk el a falut, szétzúztuk a kulákot, kolhozokat szerveztünk és megadtuk a parasztnak a lehetőséget arra, hogy emberi módon éljen és dolgozzék. Ma már nem lehet azt mondani, hogy a falu mostoha a paraszthoz. És éppen ezért, mert a falu nem mostoha többé, a paraszt nem egykönnyen válik meg a falujától és megszűnt a „muzsik menekülése a faluból a városba”, megszűnt a munkaerő magától való áramlása.
Látjuk, hogy ma teljesen új helyzettel van dolgunk és újak a vállalatok munkaerő-ellátásának feltételei.
Mi következik ebből?
Ebből, először, az következik, hogy nem számíthatunk többé arra, hogy a munkaerő magától áramlik hozzánk. Tehát a szervezetlenség „politikájáról” át kell térnünk az ipari munkások szervezett toborzásának politikájára. Ennek viszont csak egy útja van — a gazdasági szervezeteknek szerződést kell kötniök a kolhozokkal és kolhozparasztokkal. Önök tudják, hogy egyes gazdasági szervezetek és kolhozok már csakugyan rátértek erre az útra s a tapasztalat megmutatta, hogy ezek a szerződések komoly eredményeket hoznak mind a kolhozok, mind az ipari üzemek számára.
Ebből, másodszor, az következik, hogy haladéktalanul át kell térnünk a legnehezebb munkafolyamatok gépesítésére, a leggyorsabb ütemben és mindenütt (a fakitermelő iparban, az építőiparban, a szénbányászatban, a vasúti be- és kirakodásnál, a szállításban, a vaskohászatban stb.). Ez persze nem jelenti azt, hogy a kétkezi munkát sutba kell dobni. Ellenkezőleg, a kétkezi munkának a termelésben még sokáig igen komoly szerepe lesz. De azt jelenti, hogy a munkafolyamatok gépesítése az a számunkra új erő, és az a döntő erő, mely nélkül az előirányzott ütemet és a termelés új méreteit tartanunk nem lehet.
Szép számmal vannak még olyan gazdasági vezetők, akik „nem hisznek” sem a gépesítésben, sem a kolhozokkal kötött szerződésekben. Ezek azok a gazdasági vezetők, akik nem értik az új helyzetet, nem akarnak új módon dolgozni és visszasírják a „régi jó időket”, amikor a munkaerő még „magától jött” az üzemekbe. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen vezetők olyan messze vannak a gazdasági építésnek az új helyzetből fakadó új feladataitól, mint az ég a földtől. Ezek az emberek nyilvánvalóan azt hiszik, hogy a munkaerőellátással kapcsolatos nehézségek véletlen jelenségek, hogy a munkaerőhiány majd magától eltűnik, úgyszólván a dolgok spontán fejlődésével. Ez, elvtársak, tévedés. A munkaerőellátás nehézségei nem tűnhetnek el maguktól. Csak saját erőfeszítéseinkkel tüntethetjük el őket.
Tehát: szervezetten toborozni a munkaerőt a kolhozokkal kötött szerződések segítségével és gépesíteni a munkát — ez a feladat.
Ez a helyzet iparunk fejlődésének első új feltételével.
Térjünk át a második feltétel kérdésére.
II
A munkások munkabére
Az imént arról szóltam, hogy a munkásokat üzemeink számára szervezetten kell toboroznunk. De a munkások toborzásával még nem tettünk meg mindent. Ahhoz, hogy üzemeink számára a munkaerőt biztosítsuk, el kell érnünk, hogy a munkásokat állandósítsuk az iparágakban és az egyes üzemek munkásállományát többé-kevésbé állandósítsuk. Aligha szorul bizonyításra, hogy olyan állandó munkásállomány nélkül, amely a termelés technikáját többé-kevésbé már elsajátította és az új gépekhez hozzászokott — lehetetlen előrehaladnunk, lehetetlen a termelési terveket teljesítenünk. Ellenkező esetben a munkásokat minden alkalommal újra kellene betanítanunk, az idő felét betanításukra kellene fordítanunk, ahelyett hogy ezt az időt a termelés számára használnánk ki. De mi a helyzet most a valóságban? Mondhatjuk-e azt, hogy a munkásállomány üzemeinkben többé-kevésbé állandó? Nem, sajnos, ezt nem mondhatjuk. Ellenkezőleg, üzemeinkben még mindig megvan az úgynevezett munkaerővándorlás. Sőt, számos üzemben a munkaerő vándorlása nemcsak hogy nincsen eltűnőben, hanem ellenkezőleg, nő és fokozódik. Mindenesetre kevés olyan üzemet találunk, amelynek munkásállománya ne változnék félévenként, sőt esetleg negyedévenként, legalább 30—40 százalékban.
Azelőtt, az ipar helyreállításának időszakában, amikor a technikai berendezés nálunk nem volt bonyolult, a termelés méretei pedig nem voltak nagyok — úgy-ahogy még „tűrni” lehetett az úgynevezett munkaerővándorlást. Ma más a helyzet. A helyzet gyökeresen megváltozott. Ma, a szélesen kibontakozó újjáalakítás időszakában, amikor a termelés óriási méreteket öltött, a technikai berendezés pedig rendkívül bonyolult lett — a munkaerő vándorlása a termelésnek valóságos csapásává vált, amely dezorganizálja üzemeinket. Ha most tovább is „tűrnénk” a munkaerő vándorlását, ezzel iparunkat bomlasztanánk és lehetetlenné tennénk a termelési tervek teljesítését, a termékek minőségének javítását.
Mi az oka a munkaerővándorlásnak?
A helytelen bérezési rendszer, a helytelen bértarifák, a „baloldalias” egyenlősdi a munkabérek terén. Számos vállalatnál úgy vannak megállapítva a díjtételek, hogy majdnem teljesen eltűnik a különbség a szakmunka és a nem szakképzett munka, a nehéz és a könnyű munka között. Az egyenlősdi odavezet, hogy a tanulatlan munkás nincs érdekelve abban, hogy szakmunkás váljék belőle, ilymódon meg van fosztva az előrehaladás távlatától s ezért az üzemben amolyan „nyaralónak” érzi magát, aki csak ideiglenesen dolgozik, csak azért, hogy „egy kis pénzt keressen” és aztán továbbálljon, hogy valahol máshol „próbáljon szerencsét”. Az egyenlősdi odavezet, hogy a szakképzett munkás kénytelen egyik üzemből a másikba átmenni mindaddig, amíg végre olyan üzemre nem akad, ahol kellőképpen tudják értékelni a szakképzett munkát.
Ez az oka az üzemből üzembe való „általános” vándorlásnak, a munkaerő hullámzásának.
Ahhoz, hogy ezt a bajt kiküszöböljük, meg kell szüntetnünk az egyenlősdit és el kell vetni az elavult bérezési rendszert. Ahhoz, hogy ezt a bajt kiküszöböljük, olyan bérezési rendszert kell szerveznünk, amely figyelembe veszi a szakmunka és a nem szakképzett munka, a nehéz és a könnyű munka közti különbséget. Nem szabad tűrnünk, hogy a vaskohászatban egy hengerész ugyanannyit kapjon, mint az, aki a padlót söpri. Nem szabad tűrnünk, hogy a vasútnál a mozdonyvezető ugyanannyit keressen, mint az írnok. Marx és Lenin azt mondja, hogy a szakmunka és a nem szakképzett munka közti különbség még a szocializmusban is, még az osztályok megszüntetése után is meglesz, hogy ez a különbség csak a kommunizmusban fog eltűnni s hogy ennek következtében a „munkabért” még a szocializmusban is a munka arányában, nempedig a szükségletek arányában kell fizetni. A mi egyenlősítő gazdasági vezetőink és szakszervezeti funkcionáriusaink azonban ezzel nem értenek egyet, és azt hiszik, hogy ez a különbség a mi szovjet rendünkben már eltűnt. Kinek van igaza: Marxnak és Leninnek, vagy az egyenlősítőknek? Fel kell tételeznünk, hogy Marxnak és Leninnek van igaza. Ebből azonban az következik, hogy aki ma a bérezési rendszert az egyenlősdi „elveire” építi, számításon kívül hagyva a szakképzett és a nem szakképzett munka közti különbséget, az szakít a marxizmussal, szakít a leninizmussal.
Minden iparágban, minden üzemben, minden műhelyben vannak többé-kevésbé szakképzett munkásokból álló vezető csoportok és mindenekelőtt és főképpen ezeket kell állandósítanunk, ha valóban biztosítani akarjuk az állandó munkásállományt az üzemben. Ezek a vezető munkáscsoportok alkotják a termelés fő láncszemét. Ha ezeket a munkásokat a vállalat számára, a műhely számára állandósítjuk, akkor állandósítottuk az egész munkásállományt, gyökeresen elejét vettük a munkaerővándorlásnak. De hogyan állandósíthatjuk őket az üzem számára? Állandósítani őket csakis úgy lehet, ha előléptetjük őket, ha emeljük munkabérük szintjét, ha olyan munkabérrendszert vezetünk be, amely megadja a munkás szakképzettségének azt, ami megilleti.
És mit jelent az, ha előléptetjük a szakképzett munkásokat és emeljük munkabérük szintjét, milyen hatása lehet ennek a nem szakképzett munkásokra. Ez, minden egyébtől eltekintve, azt jelenti, hogy távlatot adunk a nem szakképzett munkásoknak, sarkaljuk őket arra, hogy előre menjenek, hogy felküzdjék magukat a szakmunkások sorába. Önök maguk is tudják, hogy nekünk ma a szakmunkások százezreire és millióira van szükségünk. De ahhoz, hogy szakmunkás-kádereket teremtsünk, ösztönöznünk kell a tanulatlan munkásokat, távlatot kell adnunk nekik az előrehaladásra, az emelkedésre. És mennél bátrabban lépünk erre az útra, annál jobb, mert ez a munkaerővándorlás megszüntetésének legfőbb eszköze. Ha itt takarékoskodunk, bűnt követünk el, szocialista iparunk érdekei ellen cselekszünk.
De ez még nem minden.
Ahhoz, hogy a munkásokat az üzem számára állandósítsuk, a munkások ellátásának és lakásviszonyainak további megjavítása is szükséges. Tagadhatatlan, hogy a lakásépítés és a munkások ellátása terén az utóbbi években nem keveset tettünk. De az, amit eddig tettünk, egyáltalán nem elég ahhoz, hogy a munkások gyorsan növekvő szükségleteit kielégíthessük. Nem hivatkozhatunk arra, hogy azelőtt kevesebb lakás volt, mint ma s hogy ennélfogva megelégedhetünk a már elért eredményekkel. Arra sem hivatkozhatunk, hogy azelőtt a munkások ellátása sokkal rosszabb volt, mint ma s hogy ennélfogva megelégedhetünk a fennálló helyzettel. Csak rothadt és minden ízükben romlott emberek vigasztalhatják magukat a múltra való hivatkozással. Nem a múltból kell kiindulni, hanem a munkások jelenlegi növekvő szükségleteiből. Meg kell érteni, hogy a munkások életviszonyai nálunk gyökeresen megváltoztak. Ma a munkás nem az, aki azelőtt volt. A mai munkás, a mi szovjet munkásunk, úgy akar élni, hogy minden anyagi és kulturális szükségletét kielégíthesse, az élelemmel való ellátás terén is, a lakás terén is, kulturális és minden egyéb különféle szükségleteinek biztosítása terén is. Joga van erre, mi pedig kötelesek vagyunk biztosítani számára ezeket a feltételeket. Igaz, a mi munkásunk nem szenved a munkanélküliségtől, mentes a kapitalizmus jármától, nem rabszolga többé, hanem magának dolgozik. De ez még kevés. A mi munkásunk valamennyi anyagi és kulturális szükségletének biztosítását követeli és mi kötelesek vagyunk teljesíteni ezt a követelést. Ne felejtsük el, hogy mi magunk is bizonyos követelésekkel lépünk fel ma a munkássággal szemben — munkafegyelmet követelünk tőle, megfeszített munkát, részvételt a munkaversenyben, az élmunkásmozgalomban. Ne felejtsük el, hogy a munkások óriási többsége nagy lelkesedéssel fogadta a Szovjethatalomnak ezeket a követeléseit és hősiesen teljesíti azokat. Ezért ne csodálkozzunk, ha a munkások, akik a Szovjethatalom követeléseit megvalósítják, a maguk részéről szintén követelik a Szovjethatalomtól, hogy az is teljesítse kötelezettségeit a munkások anyagi és kulturális helyzetének további javítása terén.
Tehát: megszüntetni a munkaerővándorlást, megszüntetni az egyenlősdit, helyes munkabérrendszert kiépíteni, javítani a munkások életviszonyait— ez a feladat.
Ez a helyzet iparunk fejlődésének második új feltételével.
Térjünk át a harmadik feltétel kérdésére.
III
A munka megszervezése
Fentebb azt mondottam, hogy a munkaerővándorlást meg kell szüntetnünk s a munkásokat állandósítanunk kell az üzemek számára. De a munkások állandósításával a dolog még nincs elintézve. Nem elég elérni azt, hogy a vándorlás megszűnjék. Arra is szükség van, hogy olyan munkafeltételeket biztosítsunk a munkások számára, amelyek megadják nekik a lehetőséget arra, hogy eredményesen dolgozzanak, emeljék a munka termelékenységét, javítsák a termelés minőségét. A munkát tehát az üzemekben úgy kell megszervezni, hogy termelékenysége hónapról hónapra, évnegyedről évnegyedre emelkedjék.
Mondhatjuk-e azt, hogy a munka tényleges megszervezése üzemeinkben jelenleg megfelel a termelés korszerű követelményeinek? Ezt, sajnos, nem mondhatjuk. Mindenesetre még mindig számos olyan üzemünk van, ahol a munka megszervezése csapnivalóan rossz, ahol a munkában rend és összhang helyett rendetlenség és zűrzavar uralkodik, ahol senki sem felelős a munkáért, hanem teljes a felelőtlenség, nyoma sincs az egyéni felelősségnek.
Mit értünk az egyéni felelősség hiányán? Az egyéni felelősség hiánya az, amikor az emberek nem felelősek a rájuk bízott munkáért, nem felelősek a gépekért, a munkapadokért, a szerszámokért. Világos, hogy ha nincs egyéni felelősség, akkor szó sem lehet a munka termelékenységének valamelyest is komolyabb emelkedéséről, a termékek minőségének javításáról, a gépek, munkapadok, szerszámok gondos kezeléséről. Önök tudják, hogy a vasútnál mire vezetett az egyéni felelősség hiánya. Ugyanolyan eredményekre vezet az iparban is. A vasútnál megszüntettük az egyéni felelősség hiányát és megjavítottuk a vasút munkáját. Ugyanezt kell tennünk az iparban is, hogy munkáját magasabb szintre emeljük.
Azelőtt valahogy még csak „meglehettünk” a munkának azzal a helytelen szervezésével, amely békén megfér az egyéni felelősség hiányával és azzal, hogy az egyes konkrét munkákért senki sem felelős. Ma erről szó sem lehet. Ma egészen más a helyzet. Ma, amikor a termelés roppant méreteket ölt és üzemóriásaink vannak, az egyéni felelősség hiánya olyan átka az iparnak, amely az üzemekben minden termelési és szervezeti eredményünket veszélyezteti.
Hogyan honosodhatott meg üzemeink egész sorában ez a felelőtlenség? Úgy hatolt be üzemeinkbe, mint a megszakítatlan termelési munkahét törvénytelen kísérője. Helytelen volna azt mondani, hogy a megszakítatlan munkahéttel okvetlenül velejár a termelésben az egyéni felelősség hiánya. Ha a munkát helyesen szervezik meg, ha mindenki felelős egy meghatározott munkáért, ha az egyes gépekhez és munkapadokhoz meghatározott munkáscsoportokat osztanak be, ha a műszakokat helyesen úgy szervezik meg, hogy egyik műszak se legyen rosszabb a másiknál minőség és szakképzettség tekintetében — ilyen feltételek mellett a megszakítatlan munkahét a munka termelékenységének óriási növekedésére, a munka minőségének javítására, az egyéni felelősség hiányának felszámolására vezet. Így áll a dolog például a vasútnál, ahol ma megvan a megszakítatlan munkahét, az egyéni felelősség hiánya ellenben megszűnt. Mondhatjuk-e azt, hogy iparvállalatainkban ugyanilyen kedvező a helyzet a megszakítatlan munkahét tekintetében? Ezt, sajnos, nem mondhatjuk. Számos üzemben ugyanis túlságosan elhamarkodva tértek át a megszakítatlan munkahétre, nem gondoskodtak a megfelelő előfeltételekről, nem szervezték meg kellőképpen a minőség és szakképzettség szempontjából többé-kevésbé egyenlő értékű műszakokat, nem tettek felelőssé minden egyes embert a rábízott konkrét munkáért. Ez pedig odavezetett, hogy a megszakítatlan munkahét, amelyet a véletlenre bíztak, az egyéni felelősség hiányának forrásává lett. Ennek következtében számos üzemünkben a megszakítatlan munkahét csak papíron, szavakban van meg, az egyéni felelősség ellenben már nem papíron, hanem a valóságban hiányzik. Az eredmény pedig az, hogy senki sem érzi magát felelősnek a munkáért, nem gondozzák a gépeket, tömeges jelenséggé vált a géptörés, nincs semmi, ami a munka termelékenységének emelésére ösztönözne. Nem hiába mondják a munkások: „Emelnénk mi a munka termelékenységét és javítanánk a dolgon, de ki becsüli meg a munkánkat, mikor senki sem felel semmiért?”
Ebből megállapíthatjuk, hogy egyes elvtársaink egyes helyeken elhamarkodták a megszakítatlan munkahét bevezetését, elhamarkodták és ezzel el is torzították, úgyhogy a megszakítatlan munkahét az egyéni felelősség megszűnésére vezetett.
Arra, hogy ennek a helyzetnek véget vessünk és a felelőtlenséget kiküszöböljük, kétféle megoldás van. Vagy meg kell változtatni a megszakítatlan munkahét alkalmazásának feltételeit, úgy, hogy a megszakítatlan munkahét ne vezessen az egyéni felelősség megszűnésére, ahogyan a vasútnál tették. Vagypedig ott, ahol ma az ilyen kísérlet számára nincsenek kedvező feltételek — el kell vetni a csak papíron létező megszakítatlan munkahetet és ideiglenesen át kell térni a hatnapos megszakított termelési munkahétre, úgy, ahogy azt nemrégiben a sztálingrádi traktorgyárban tették, és elő kell készíteni az előfeltételeket ahhoz, hogy később, szükség esetén, vissza lehessen térni az igazi, nem papíron létező megszakítatlan munkahétre, és talán újra bevezetni, de az egyéni felelősség biztosítása mellett.
Más megoldás nincs.
Kétségtelen, hogy gazdasági funkcionáriusaink mindezt elég jól megértik. Mégis hallgatnak. Miért? Nyilván azért, mert félnek az igazságtól. De mióta félnek a bolsevikok az igazságtól? Talán nem igaz, hogy a megszakítatlan munkahét számos üzemben az egyéni felelősség megszűnésére vezetett, hogy a megszakítatlan munkahetet ilymódon a végletekig eltorzították? Kérdezem, kinek kell az ilyen megszakítatlan munkahét? Ki meri azt mondani, hogy az ilyen papíron létező és eltorzított megszakítatlan munkahét fenntartásának érdeke előbbrevaló, mint a munka helyes megszervezésének érdeke, mint a munkatermelékenység emelésének érdeke, mint a valóságos megszakítatlan munkahét érdeke, mint szocialista iparunk érdeke? Nem világos-e, hogy mennél hamarabb temetjük el a papíron létező megszakítatlan munkahetet, annál hamarabb érjük el a munka helyes megszervezését?
Egyes elvtársak azt hiszik, hogy az egyéni felelősség hiányát ráolvasással, nagyhangú szónoklatokkal meg lehet szüntetni. Mindenesetre ismerek számos olyan gazdasági vezetőt, akik a felelőtlenség elleni harcukban arra szorítkoznak, hogy a gyűléseken gyakran felszólalnak és átkozzák a felelőtlenséget, nyilván azt tételezve fel, hogy az ilyen beszédek után az egyéni felelősség hiánya magától megszűnik, hogy úgy mondjam, automatikusan. Ezek az elvtársak nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy a felelőtlenséget beszédekkel és ráolvasással ki lehet küszöbölni a gyakorlatból. Nem, elvtársak, az egyéni felelősség hiánya magától sohasem szűnik meg. Csak nekünk magunknak lehet és kell azt megszüntetnünk, mert mi vagyunk hatalmon, mi felelünk mindenért, többek közt az egyéni felelősség hiányáért is. Azt hiszem, sokkal jobb lenne, ha gazdasági vezetőink, ahelyett hogy szónoklatokkal és ráolvasással foglalkoznának, ott ülnének egy-két hónapig, mondjuk, a bányában vagy a gyárban, tanulmányoznák a munka megszervezésének minden részletét és „apróságát” és ott a helyszínen valóban megszüntetnék az egyéni felelősség hiányát, majdpedig annak az egy üzemnek a tapasztalatait átadnák a többi üzemnek is. Ez sokkal jobb lenne. Ez lenne aztán az igazi harc a felelőtlenség ellen, harc a munka helyes, bolsevik megszervezéséért, harc az erők helyes elosztásáért az üzemeken belül.
Tehát: megszüntetni az egyéni felelősség hiányát, megjavítani a munka megszervezését, helyesen osztani el az erőket az üzemen belül — ez a feladat.
Ez a helyzet iparunk fejlődésének harmadik új feltételével.
Térjünk át a negyedik feltétel kérdésére.
IV
A munkásosztály üzemi műszaki értelmiségének kérdése
Megváltozott a helyzet az ipar parancsnoki kara tekintetében is általában, és különösen a mérnöki és technikusi személyzet tekintetében.
Azelőtt az volt nálunk a helyzet, hogy egész iparunk fő erőforrása az ukrajnai szénbányászati-vaskohászati bázis volt. Ukrajna látta el fémmel valamennyi iparvidékünket, a Délvidéket, Moszkvát és Leningrádot egyaránt. Ugyancsak Ukrajna látta el a Szovjetunói fő üzemeit szénnel. Itt nem említem az Urált, mert annak szerepe a Donyec-medencéhez viszonyítva jelentéktelen volt. Ennek megfelelően az ipar parancsnoki kara főleg három vidéken alakult ki: a déli, a moszkvai és a leningrádi iparvidéken. Érthető, hogy ilyen helyzetben jól-rosszul, de valahogy beérhettük a mérnöki és technikusi erőknek azzal a minimumával, amelynél többel országunk akkor nem is rendelkezhetett.
Ez volt a helyzet a közelmúltban.
Ma azonban egészen más a helyzet. Ma már, azt hiszem világos, hogy ha a fejlődés jelenlegi ütemét és a termelés óriási méreteit továbbra is meg akarjuk tartani, nem elégedhetünk meg többé az egyetlen ukrajnai szénbányászati-vaskohászati bázissal. Önök tudják, hogy az ukrajnai szén és vas nekünk ma már nem elegendő, noha termelésük folytonosan növekedik. Tudják, hogy ennek folytán kénytelenek vagyunk új szénbányászati-vaskohászati bázist teremteni Keleten — az Urál—Kuznyecki bázist. Tudják, hogy ennek a bázisnak a megteremtésén nem eredménytelenül dolgozunk. De ez nem elég. Ezenkívül meg kell teremtenünk magában Szibériában is a kohóipart, hogy Szibéria növekvő szükségleteit kielégíthessük. És már dolgozunk is a megteremtésén. Azonkívül új színes-fémkohászati bázist kell létesítenünk Kazahsztánban és Turkesztánban. Végül igen nagy arányokban kell fejlesztenünk a vasútépítést. Ezt követelik az egész Szovjetunió érdekei — a határszéli köztársaságok érdekei és a központ érdekei egyaránt.
Ebből azonban az következik, hogy nem elégedhetünk meg többé a mérnöki és technikusi erőknek és az ipar parancsnoki karának azzal a minimumával, amellyel azelőtt valahogy megvoltunk. Ebből az következik, hogy a régi gócpontok, amelyekben a mérnöki és technikusi erőket kovácsoltuk, már nem elégségesek, hogy újabb ilyen gócpontok egész hálózatát kell létrehoznunk — az Urálban, Szibériában, Közép-Ázsiában. Ha a Szovjetunió szocialista iparosításának programját valóban meg akarjuk valósítani, akkor ma háromszor, ötször annyi mérnöki és technikusi erőt és ipari vezetőt kell a magunk számára biztosítanunk, mint eddig.
De nekünk nem akármilyen vezetők, nem akármilyen mérnöki és technikusi erők kellenek. Nekünk olyan vezetők, olyan mérnökök és technikusok kellenek, akik meg tudják érteni országunk munkásosztályának politikáját, ezt a politikát magukévá tudják tenni és készek azt lelkiismeretesen megvalósítani. De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy országunk abba a fejlődési szakaszba lépett, amikor a munkásosztálynak meg kell teremtenie saját üzemi műszaki értelmiségét, amely a termelésben meg tudja védelmezni a munkásosztály mint uralkodó osztály érdekeit.
Egyetlen uralkodó osztály sem lehetett meg anélkül, hogy saját értelmisége ne lett volna. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy a Szovjetunió munkásosztálya sem lehet meg anélkül, hogy saját üzemi műszaki értelmisége ne legyen.
A Szovjethatalom figyelembe vette ezt a körülményt és a népgazdaság minden ágában megnyitotta a főiskolák kapuit a munkásosztály és a dolgozó parasztság fiai előtt. Önök tudják, hogy a főiskolákon ma a munkás- és parasztifjak tízezrei tanulnak. Azelőtt, a kapitalizmus idején, a főiskola az úrigyerekek monopóliuma volt, ma, a szovjet rendszerben, a főiskolákon a munkás- és parasztifjúság az uralkodó erő. Kétségtelen, hogy tanintézeteinkből hamarosan ezrével kapjuk az új technikusokat és mérnököket, iparunk új parancsnokait.
Ez azonban a dolognak csak egyik oldala. A dolog másik oldala az, hogy a munkásosztály üzemi műszaki értelmisége nemcsak a főiskolát végzettekből fog kialakulni, hanem üzemeink gyakorlati dolgozóiból is, szakképzett munkásokból, a munkásosztálynak a gyárakban, bányákban dolgozó kulturált elemeiből. A szocialista verseny kezdeményezői, a rohambrigádok vezetői, a munkalendület gyakorlati serkentői, a munka szervezői az építés egyik vagy másik szakaszán — ez a munkásosztálynak az az új rétege, amelynek a főiskolát végzett elvtársakkal együtt a munkásosztály értelmiségének, iparunk parancsnoki karának magvát kell alkotnia. A feladat az, hogy ne szorítsuk háttérbe ezeket az „alulról” jött kezdeményező elvtársakat, merészebben léptessük őket elő vezető állásokba, adjunk nekik lehetőséget arra, hogy szervezőképességüket kifejtsék, hogy tudásukat gyarapítsák és teremtsük meg számukra a szükséges feltételeket, nem sajnálva erre a pénzt.
Ezek között az elvtársak között szép számmal vannak pártonkívüliek. De ez nem lehet akadálya annak, hogy merészebben léptessük őket elő vezető állásokba. Ellenkezőleg, éppen őket, ezeket a pártonkívüli elvtársakat különös figyelemben kell részesítenünk, elő kell léptetnünk őket vezető állásokba, hogy a gyakorlatban győződjenek meg arról, hogy a párt tudja értékelni a tehetséges és nagyképességű munkaerőket.
Egyes elvtársak azt hiszik, hogy gyárainkban a vezető állásokba csakis párttagokat lehet előléptetni. Ezen az alapon gyakran félretolják a tehetséges és kezdeményező pártonkívüli elvtársakat, a párttagokat pedig előléptetik, még ha azok kevésbé tehetségesek és kevésbé kezdeményezők is. Mondanom sem kell, hogy nincs ostobább és reakciósabb az ilyen, tisztesség ne essék szólván, „politikánál”. Aligha szorul bizonyításra, hogy ezzel a „politikával” csak ronthatják a párt hitelét és csak eltaszíthatják a párttól a pártonkívüli munkásokat. A mi politikánk egyáltalán nem abban áll, hogy a pártból zárt kasztot csináljunk. A mi politikánk abban áll, hogy a párttag és a pártonkívüli munkások között meglegyen a „kölcsönös bizalom” légköre, a „kölcsönös ellenőrzés” légköre (Lenin). Pártunknak, többek között, éppen azért van olyan erős befolyása a munkásosztályra, mert ezt a politikát folytatja.
Tehát: elérni azt, hogy a Szovjetunió munkásosztályának meglegyen a maga saját üzemi műszaki értelmisége — ez a feladat.
Ez a helyzet iparunk fejlődésének negyedik új feltételével.
Térjünk át az ötödik feltétel kérdésére.
V
Fordulat jelei a régi üzemi műszaki értelmiség soraiban
Másképpen vetjük fel ma a régi, burzsoá üzemi műszaki értelmiséghez való viszonyunk kérdését is.
Mintegy két évvel ezelőtt nálunk az volt a helyzet, hogy a régi műszaki értelmiség legképzettebb része meg volt mételyezve a kártevés betegségével. Sőt mi több: a kártevés akkoriban afféle divat volt. Egyesek kártevéssel foglalkoztak, mások fedezték a kártevőket, egyesek mosták kezeiket és semlegesek voltak, mások ingadoztak a Szovjethatalom és a kártevők között. Igaz, a régi műszaki értelmiség többsége többé-kevésbé lojálisan folytatta tovább munkáját. Itt azonban nem a többségről van szó, hanem a műszaki értelmiség legképzettebb részéről.
Mi hozta létre és mi táplálta a kártevő mozgalmat? Az osztályharc kiéleződése a Szovjetunióban, a Szovjethatalom támadó politikája a város és a falu kapitalista elemei ellen, ez utóbbiak ellenállása a Szovjethatalom politikájával szemben, a bonyolult nemzetközi helyzet, a kolhoz- és szovhozépítés nehézségei. A kártevők harcos részének aktivitását a tőkés országok imperialistáinak intervenciós tervei és az itthoni gabonanehézségek támasztották alá, a régi műszaki értelmiség másik részének az aktív kártevők felé való ingadozását viszont a trockista-mensevik fecsegőknek azok a divatos frázisai fokozták, hogy „a kolhozokból és szovhozokból úgysem lesz semmi”, hogy „a Szovjethatalom úgyis elfajulóban van és hamarosan meg fog bukni”, hogy „a bolsevikok maguk segítik elő politikájukkal az intervenciót” és így tovább és így tovább. Azonkívül, ha még egyes régi bolsevikok — a jobboldali elhajlók — sem dacoltak a „ragály szelével” és eltántorodtak ebben az időszakban a párttól, akkor nincs miért csodálkozni azon, hogy a régi műszaki értelmiség bizonyos része, amely azt sem tudta, mi fán terem a bolsevizmus, isten segítségével, szintén ingadozott.
Világos, hogy ilyen helyzetben a Szovjethatalom csak egyféle politikát folytathatott a régi műszaki értelmiség irányában: az aktív kártevők megsemmisítésének, a semlegesek rétegekre bontásának és a lojális elemek megnyerésének politikáját.
Ez volt a helyzet egy-két évvel ezelőtt.
Lehet-e azt mondani, hogy ma pontosan ugyanez a helyzet? Nem, ezt nem lehet mondani. Ellenkezőleg, ma teljesen új helyzet alakult ki. Előszöris tönkrevertük és sikeresen leküzdjük a város és a falu kapitalista elemeit. A régi értelmiség ennek természetesen nem örülhet. Nagyon valószínű, hogy még mindig részvéttel viseltetnek tönkrevert barátaik iránt. De nemigen fordul elő, hogy az együttérzők — és még kevésbé a semlegesek és ingadozók — önként beleegyeznének abba, hogy aktív barátaik sorsában osztozzanak, miután ez utóbbiak oly kegyetlen és jóvátehetetlen vereséget szenvedtek.
Továbbá, leküzdöttük a gabonanehézségeket és nemcsak hogy leküzdöttük, hanem annyi gabonát viszünk ki külföldre, amennyit még sohasem vittünk ki, mióta a,Szovjethatalom fennáll. Elesik tehát az ingadozóknak ez az „érve” is.
Továbbá, ma már a vak is látja, hogy a kolhoz- és szovhozépítés frontján határozottan győzelmet arattunk, rendkívül nagy sikereket értünk el.
A régi értelmiség „fegyvertárának” legfőbb fegyvere tehát csütörtököt mondott. Ami a burzsoá értelmiség intervenciós reményeit illeti — el kell ismerni, hogy azok, legalábbis egyelőre, homokra épített házikónak bizonyultak. Hiszen már hat éve ígérgetik az intervenciót, de még egyszer sem próbálták meg, hogy interveniáljanak. Ideje már elismerni, hogy a mi éleslátású burzsoá értelmiségünket egyszerűen az orránál fogva vezették. Arról már nem is beszélek, hogy az aktív kártevőknek a moszkvai perben tanúsított viselkedése magában elég volt ahhoz, hogy lejárassa a kártevés gondolatát, és le is járatta.
Érthető, hogy ezek az új körülmények szükségképpen hatással voltak régi műszaki értelmiségünkre. Az új helyzetnek a régi műszaki értelmiség körében új hangulatot kellett teremtenie, s az új helyzet ezt valóban meg is teremtette. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak a ténynek, hogy határozott jelek mutatnak arra, hogy ennek az értelmiségnek egy része, amely azelőtt a kártevőkkel érzett együtt, ma a Szovjethatalom felé fordul. Az a tény, hogy nemcsak a régi értelmiségnek ez a rétege, hanem bizonyos minapi kártevők is, a minapi kártevők tekintélyes része, kezd a gyárak egész sorában a munkásosztállyal vállvetve dolgozni — ez a tény kétségkívül amellett szól, hogy a fordulat a régi műszaki értelmiség körében már megkezdődött. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek többé kártevők. Nem, nem ezt jelenti. Kártevők vannak, és lesznek is mindaddig, amíg nálunk osztályok vannak, amíg kapitalista környezet van. De jelenti azt, hogy mivel a régi műszaki értelmiség jelentős része, amely ezelőtt így vagy amúgy rokonszenvezett a kártevőkkel, ma már a Szovjethatalom felé fordult, — az aktív kártevők kevesen maradtak, elszigetelődtek és kénytelenek lesznek egyelőre mély illegalitásba vonulni.
Ebből azonban az következik, hogy ennek megfelelően meg kell változnia a régi műszaki értelmiség irányában folytatott politikánknak is. Amikor a kártevés nagyban folyt, a régi műszaki értelmiséghez való viszonyunkat főleg a megsemmisítés politikája fejezte ki, most viszont, ebben az időszakban, mikor ez az értelmiség a Szovjethatalom felé fordul, hozzá való viszonyunkat főleg a megnyerés politikájának, a róla való gondoskodás politikájának kell kifejeznie. Helytelen és nem dialektikus dolog volna az új, megváltozott viszonyok között is tovább folytatni a régi politikát. Ostoba és ésszerűtlen dolog volna, ha a régi iskolához tartozó minden szakembert és mérnököt még le nem fülelt bűnösnek és kártevőnek tekintenénk. A „szakemberfalás” nálunk mindig káros és szégyenletes jelenségnek számított s annak számít ma is.
Tehát: megváltoztatni a régi iskolához tartozó mérnöki és technikusi erők irányában alkalmazott bánásmódot, több figyelmet fordítani rájuk és jobban gondoskodni róluk, merészebben vonni be őket a munkába — ez a feladat.
Ez a helyzet iparunk fejlődésének ötödik új feltételével.
Térjünk át az utolsó feltétel kérdésére.
VI
Az önálló gazdaságos elszámolásról
A kép nem volna teljes, ha nem érintenék egy további új feltételt. Az ipar számára, a népgazdaság számára való felhalmozás forrásairól, a felhalmozás ütemének gyorsításáról van szó.
Mi az új és sajátos iparunk fejlődésében a felhalmozás szempontjából? Az, hogy a felhalmozás régi forrásai már-már nem elegendők az ipar további fejlesztésére. Az, hogy ha valóban tartani és gyorsítani akarjuk az iparosítás bolsevik ütemét, akkor fel kell kutatnunk a felhalmozás új forrásait, a régieket pedig fejlesztenünk kell.
A kapitalista országok történetéből tudjuk, hogy hosszúlejáratú hitelek és kölcsönök formájában nyújtott külföldi segítség nélkül egyetlen fiatal állam sem tudott meglenni, ha iparát magasabb színvonalra akarta emelni. Ebből kiindulva, a nyugati országok kapitalistái kereken megtagadták országunktól a hiteleket és a kölcsönöket, feltételezve, hogy hitelek és kölcsönök hiányában minden bizonnyal lehetetlen lesz országunk iparosítása. A kapitalisták azonban tévedtek. Nem számoltak azzal, hogy országunk, a kapitalista országoktól eltérően, a felhalmozásnak bizonyos különleges forrásaival rendelkezik, amelyek elégségesek ahhoz, hogy iparunkat helyreállítsuk és továbbfejlesszük. És valóban, nemcsak helyreállítottuk iparunkat, nemcsak helyreállítottuk a mezőgazdaságot és a közlekedést, hanem már sikerült megindítanunk a nehézipar, a mezőgazdaság és a közlekedés újjáalakításának hatalmas munkáját is. Világos, hogy ez a munka tízmilliárdokat emésztett fel. Honnan vettük ezeket a milliárdokat? A könnyűiparból, a mezőgazdaságból, a költségvetési felhalmozásból. Így ment ez a legutóbbi időkig.
Ma egészen más a helyzet. Azelőtt a felhalmozás régi forrásai elégségesek voltak az ipar és a közlekedés újjáalakítására, ma ellenben már-már nyilvánvalóan nem elegendők. Ma már nem arról van szó, hogy a régi ipart újjáalakítsuk. Arról van szó, hogy technikailag jól felszerelt új ipart teremtsünk az Urálban, Szibériában, Kazahsztánban. Új, nagyüzemű mezőgazdasági termelést akarunk teremteni a Szovjetunió gabonatermesztő, állattenyésztő és nyersanyagban gazdag vidékein. Új vasúthálózatot kell teremtenünk a Szovjetunió keleti és nyugati részei között. Világos, hogy ezeknek a nagyszabású feladatoknak a megvalósítására a felhalmozás régi forrásai nem lehetnek elégségesek.
De ez még nem minden. Mindehhez hozzájárul még az a körülmény, hogy üzemeink és gazdasági szervezeteink egész sorában a gondatlan gazdálkodás teljesen aláásta az önálló gazdaságos elszámolás elveit. Tény, hogy számos üzemünk és gazdasági szervezetünk már régóta nem számol, nem kalkulál, nem készít megalapozott mérlegeket a bevételekről és a kiadásokról. Tény, hogy számos üzemünkben és gazdasági szervezetünkben az olyan fogalmak, mint a „takarékosság”, „a nem közvetlenül a termelésre fordított kiadások csökkentése”, „a termelés ésszerűsítése” már régen kimentek a divatból. Nyilván arra számítanak, hogy az Állami Bank „úgyis kiutalja a szükséges összegeket”. Tény, hogy az utóbbi időben az önköltség számos üzemben emelkedni kezdett. Utasítást kaptak arra, hogy csökkentsék az önköltséget 10 százalékkal, vagy még többel, s ők ehelyett növelték. Pedig hát mit jelent az önköltség csökkentése? Önök tudják, hogy az önköltség csökkentésének minden egyes százaléka 150—200 millió rubel iparonbelüli felhalmozást jelent. Világos, hogy ilyen körülmények között az önköltség emelése azt jelenti, hogy az ipar és az egész népgazdaság sok százmillió rubelt veszít.
Mindebből az következik, hogy a jövőben már nem támaszkodhatunk csak a könnyűiparra, csak a költségvetési felhalmozásra, csak a mezőgazdaságból eredő jövedelemre. A könnyűipar a felhalmozás rendkívül gazdag forrása s ma minden lehetősége megvan arra, hogy továbbfejlődjék, ez a forrás azonban nem kimeríthetetlen. A mezőgazdaság nem kevésbé gazdag forrása a felhalmozásnak, de ma, a mezőgazdaság újjáalakításának időszakában, maga is az állam pénzügyi támogatására szorul. Ami a költségvetési felhalmozást illeti, önök maguk is tudják, hogy annak is van határa és ezt a határt nem lehet és nem szabad túllépni. Mi marad hát? Marad a nehézipar. El kell érnünk tehát azt, hogy a nehézipar — és mindenekelőtt annak gépipari része — szintén résztvegyen a felhalmozásban. Tehát erősítenünk és fejlesztenünk kell a felhalmozás régi forrásait, egyúttal azonban el kell érnünk azt, hogy a nehézipar — és elsősorban a gépipar — szintén résztvegyen a felhalmozásban.
Ez a megoldás.
S mit kell tenni, hogy ezt elérjük? Meg kell szüntetni a gondatlan gazdálkodást, mozgósítani kell az ipar belső erőforrásait, valamennyi üzemünkben be kell vezetni és meg kell szilárdítani az önálló gazdaságos elszámolást, rendszeresen csökkenteni kell az önköltséget, kivétel nélkül minden iparágban fokozni kell az iparonbelüli felhalmozást.
Ez a megoldás útja.
Tehát: bevezetni és megszilárdítani az önálló gazdaságos elszámolást, fejleszteni az iparonbelüli felhalmozást — ez a feladat.
VII
Új módon dolgozni, új módon vezetni
Ezek, elvtársak, iparunk fejlesztésének új feltételei.
Ezeknek az új feltételeknek a jelentősége az, hogy az ipar számára új helyzetet teremtenek, amely a munkának és a vezetésnek új módszereit követeli meg.
Eszerint:
a) Világos, hogy többé már nem számíthatunk arra, hogy a munkaerő a régi módon, csak úgy magától jön el hozzánk. Ahhoz, hogy az ipar munkaerőszükségletét biztosítsuk, a munkaerőt szervezetten kell toboroznunk és a munkát gépesítenünk kell. Aki azt hiszi, hogy a mi munkaütemünk és termelési méreteink mellett meglehetünk a munka gépesítése nélkül, az abban reménykedik, hogy kikanalazhatja a tengert.
b) Világos továbbá, hogy nem tűrhetjük tovább a munkaerővándorlást az iparban. Ahhoz, hogy ettől a bajtól megszabaduljunk, új módon kell kiépítenünk a munkabérrendszert, az üzemek munkásállományát pedig többé-kevésbé állandósítanunk kell.
c) Világos továbbá, hogy nem szabad tovább tűrnünk a termelésben az egyéni felelősség hiányát. Ahhoz, hogy ettől a bajtól megszabaduljunk, új módon kell megszerveznünk a munkát, úgy kell elosztani az erőket, hogy a munkásoknak minden egyes csoportja felelős legyen a munkájáért, a gépi berendezésért, a munkapadokért, a munka minőségéért.
d) Világos továbbá, hogy most már nem érhetjük be a régi mérnöki és technikusi erőknek azzal a minimumával, melyet a burzsoá Oroszországtól örököltünk. Ahhoz, hogy a termelés jelenlegi ütemét és méreteit fokozzuk, el kell érnünk, hogy a munkásosztálynak meglegyen a maga saját üzemi műszaki értelmisége.
e) Világos továbbá, hogy nem szabad a régi módon sommásan egy kalap alá vennünk a régi iskolához tartozó szakembereket, mérnököket és technikusokat. Számbavéve a megváltozott helyzetet, azoknak a régi iskolához tartozó szakembereknek, mérnököknek és technikusoknak irányában, akik határozottan a munkásosztály mellé állnak, meg kell változtatnunk politikánkat és a legmesszebbmenően gondoskodnunk kell róluk.
f) Világos végül, hogy nem érhetjük be továbbra is a felhalmozás régi forrásaival. Ahhoz, hogy az ipar és a mezőgazdaság további fejlődését biztosítsuk, meg kell nyitnunk a felhalmozás új forrásait, meg kell szüntetnünk a gondatlan gazdálkodást, meg kell honosítanunk az önálló gazdaságos elszámolást, csökkentenünk kell az önköltséget és fejlesztenünk kell az iparon belüli felhalmozást.
Ezek az ipar fejlődésének új feltételei, amelyek új munkamódszereket követelnek, a gazdasági építés vezetésének új módszereit követelik meg.
Mi kell ahhoz, hogy az új módszer szerinti vezetést megvalósítsuk?
Ehhez mindenekelőtt az kell, hogy gazdasági vezetőink az új helyzetet megértsék, az ipar új fejlődési feltételeit konkrétan tanulmányozzák s munkájukat az új helyzet követelményeinek megfelelően átszervezzék.
Ehhez továbbá az kell, hogy gazdasági vezetőink ne „általában”, ne „a levegőből” vezessék az üzemeket, hanem konkrétan, tárgyismerettel, hogy az egyes kérdéseket ne fullasszák általános fecsegésbe, hanem szigorúan gyakorlatiasan kezeljék, hogy ne szorítkozzanak papirosintézkedésekre, vagy általános frázisokra és jelszavakra, hanem mélyedjenek bele a dolgok technikájába, a dolgok részleteibe, foglalkozzanak minden „kicsiséggel”, mert ezekből a „kicsiségekből” jönnek létre ma a nagy dolgok.
Ehhez továbbá az kell, hogy mai túlnagy és nehézkes ipari központjainkat, amelyek néha 100— 200 üzemet is magukban foglalnak, haladéktalanul szervezzük át és bontsuk fel több kisebb ipari központra. Érthető, hogy egy nagy ipari központ elnöke, akinek száz vagy annál is több gyárral van dolga, nem ismerheti jól ezeket a gyárakat, e gyárak lehetőségeit, munkáját. Érthető, hogy ha nem ismeri a gyárakat, nem is képes őket vezetni. Tehát ahhoz, hogy az ipari központok elnökeinek megadjuk a lehetőséget arra, hogy a gyárakat igazában tanulmányozzák és vezessék, csökkenteni kell az irányításuk alá tartozó gyárak számát, az ipari központokat több kisebb ipari központra kell felosztani s a központokat közelebb kell vinni a gyárakhoz.
Ehhez továbbá az kell, hogy ipari központjaink a testületi vezetésről áttérjenek az egyszemélyi vezetésre. Ma az a helyzet, hogy az ipari központok vezető testületeiben tízen-tizenöten is ülnek és írják a papírrendelkezéseket, vitatkoznak. Ilyen módon igazgatni, elvtársak, tovább nem lehet. Legyen vége a papíron való „vezetésnek”, át kell térni a valóságos, gyakorlatias, bolsevik munkára. Maradjon meg az ipari központ vezetősége élén az elnök és néhány helyettese. Ez teljesen elegendő lesz az egyes ipari központok igazgatására. A testületek többi tagját jobb lenne leküldeni a gyárakba, az üzemekbe. Ez sokkal hasznosabb lenne rájuk és az ügyre nézve egyaránt.
Ehhez továbbá az kell, hogy az ipari központok elnökei és helyetteseik gyakrabban utazzanak ki a gyárakba, maradjanak és dolgozzanak ott huzamosabb ideig, ismerkedjenek meg alaposabban a gyárakban dolgozó elvtársakkal és ne csak tanítsák a helyi embereket, hanem tanuljanak is tőlük. Aki azt hiszi, hogy ma lehet az irodából, az íróasztal mellől, távol a gyáraktól vezetni, az téved. A gyárakat csak úgy lehet vezetni, ha gyakrabban érintkeznek az üzemekben dolgozó elvtársakkal, ha eleven kapcsolatot tartanak fenn velük.
Végül néhány szót 1931-es termelési tervünkről. Vannak egyes pártkörüli filiszterek, akik azt bizonygatják, hogy termelési programunk nem reális, nem teljesíthető. Olyanfélék ezek, mint a Scsedrin „bölcs pontyai”, amelyek mindig készek maguk körül az „ostobaság sivárságát” terjeszteni. Reális-e termelési programunk? Feltétlenül reális! Reális márcsak azért is, mert minden szükséges feltétel megvan teljesítéséhez. Reális márcsak azért is, mert teljesítése most kizárólag tőlünk magunktól függ, attól, hogy tudjuk-e és akarjuk-e kihasználni a rendelkezésünkre álló gazdag lehetőségeket. Mi mással lehet megmagyarázni azt a tényt, hogy az üzemek és iparágak egész sora már eddig túlteljesítette ezt a tervet? Tehát más üzemek és iparágak is teljesíthetik és túlteljesíthetik a tervet.
Ostobaság volna azt gondolni, hogy a termelési terv nem egyéb, mint számok és feladatok felsorolása. A valóságban a termelési terv az emberek millióinak eleven és gyakorlati tevékenysége. Termelési tervünk realitása — a dolgozók milliói, akik új életet alkotnak. Programunk realitása — az eleven emberek, mi mindannyian, a mi munkaakaratunk, készségünk, hogy új módon dolgozzunk, eltökéltségünk, hogy a tervet teljesítsük. Megvan-e ez az eltökéltségünk? Igen, megvan. Akkor tehát termelési programunkat meg lehet és meg kell valósítani. (Hosszantartó taps.)
„Pravda” 183. sz.
1931. július 5.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Üdvözlet az Azerbajdzsáni és a Grozniji Állami Kőolajtröszt dolgozóinak
Üdvözlöm az Azerbajdzsáni és a Grozniji Állami Kőolajtröszt munkásait, valamint adminisztratív és műszaki személyzetét abból az alkalomból, hogy az ötéves tervet két és fél év alatt teljesítették. Köszöntőm a győzelmet, elvtársak!
Éljenek a Szovjetunió munkásai, akik széttörték a kapitalizmus láncait és országuk gazdáivá váltak!
Éljen a Szovjethatalom! Éljen a bolsevikok pártja!
I. Sztálin
1931. március 31.
„Pravda” 90. sz.
1931. április 1.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
A villamossági gyárnak
Forró üdvözletemet küldöm a Villamossági Gyár munkásainak, valamint adminisztratív és műszaki személyzetének, akik két és fél év alatt teljesítették az ötéves tervet.
Előre, új győzelmek felé!
I. Sztálin
„Pravda” 92. sz.
1931. április 3.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Beszéd a szocialista ipar funkcionáriusainak első összszövetségi konferenciáján
1931. február 4
Elvtársak! Konferenciájuk munkája rövidesen befejeződik. Önök most határozati javaslatokat fognak elfogadni. Nem kétlem, hogy egyhangúlag fogadják el őket. Ezekben a határozati javaslatokban — egy kissé ismerem őket — önök jóváhagyják az ipar 1931-es keretszámait és kötelezettséget vállalnak teljesítésükre.
A bolsevik szava — komoly szó. A bolsevikok teljesíteni szokták ígéreteiket. De mit jelent az, hogy kötelezettséget vállalnak az 1931-es keretszámok teljesítésére? Azt jelenti, hogy biztosítaniok kell az ipari termelés 45%-os általános növekedését. Ez pedig igen nagy feladat. Sőt. Ez a kötelezettség azt jelenti, hogy önök nemcsak arra tesznek ígéretet, hogy ötéves tervünket négy év alatt teljesítik — ezt már eldöntöttük, és ehhez már nem kell semmiféle határozat —, azt jelenti, hogy vállalják, hogy ezt a tervet az alapvető, a döntő iparágakban három év alatt teljesítik.
Derék dolog, hogy a konferencia megígéri az 1931-es terv teljesítését, megígéri az ötéves terv teljesítését három év alatt. De mi okultunk a „keserű tapasztalatokon”. Tudjuk, hogy az ígéreteket nem mindig váltják be. 1930 elején szintén tettek ilyen ígéretet az évi terv teljesítésére. Akkor 31—32%-kal kellett emelni iparunk termelését. De ezt az ígéretet nem egészen teljesítették. 1930-ban az ipari termelés növekedése a valóságban 25% volt. Fel kell tennünk a kérdést: nem fog-e ugyanez ebben az évben is megismétlődni? Iparunk vezetői, funkcionáriusai most ígéretet tesznek, hogy az ipari termelést 1931-ben 45%-kal fogják emelni. De milyen biztosítékunk van arra, hogy ezt az ígéretet csakugyan teljesítik?
Mi kell ahhoz, hogy a keretszámokat teljesítsük, hogy a termelést 45%-kal növeljük, hogy az ötéves tervet nem négy, hanem az alapvető és döntő iparágakban három év alatt teljesítsük?
Ennek két fő feltétele van.
Előszöris, hogy ehhez meglegyenek a reális, vagy, ahogy nálunk mondani szokás, az „objektív” lehetőségek.
Másodszor, hogy akarják és tudják úgy vezetni üzemeinket, hogy ezek a lehetőségek valóra váljanak.
Megvoltak-e a múlt évben az egész terv teljesítésének „objektív” lehetőségei? Igenis, megvoltak. Vitathatatlan tények tanúskodnak erről. Ilyen tény az, hogy az ipari termelés a múlt év márciusában és áprilisában az előző évhez viszonyítva 31%-kal növekedett. Kérdezzük, miért nem teljesítettük az egész évi tervet? Mi volt az akadály? Mi hiányzott? Hiányzott a hozzáértés, hogy a meglevő lehetőségeket kihasználjuk. Nem értettünk ahhoz, hogy helyesen vezessük az üzemeket, a gyárakat, a bányákat.
Megvolt az első feltétel: a terv végrehajtásának „objektív” lehetőségei. De nem volt meg kellő mértékben a második feltétel: a hozzáértés a termelés vezetéséhez. És éppen azért, mert nem értettünk kellőképpen az üzemek vezetéséhez — éppen azért nem teljesítettük a tervet. 31—32% növekedés helyett csak 25%-ot értünk el.
Persze, 25% növekedés nagy dolog. 1930-ban egyetlen kapitalista ország termelése sem növekedett és most sem növekszik. Kivétel nélkül minden kapitalista országban erősen csökken a termelés. Ilyen körülmények között a termelés 25 %-os növekedése — nagy lépés előre. De mi többet is elérhettünk volna. Ehhez megvolt minden szükséges „objektív” feltételünk.
Tehát, mi a biztosítéka annak, hogy a múltévi eset az idén nem ismétlődik meg, hogy a tervet teljesen végrehajtjuk, hogy úgy fogjuk kihasználni a meglevő lehetőségeket, ahogyan ki kell használni, hogy az önök ígéretei nem maradnak részben papíron?
Az államok történetében, az országok történetében, a hadseregek történetében voltak olyan esetek, amikor megvolt a siker, a győzelem minden lehetősége, de ezek a lehetőségek kihasználatlanul maradtak, mert a vezetők nem vették észre, nem tudták kihasználni ezeket a lehetőségeket, és a hadseregek vereséget szenvedtek.
Megvan-e nálunk az 1931-es keretszámok teljesítéséhez szükséges minden lehetőség?
Igen, ezek a lehetőségek nálunk megvannak.
Miben állnak ezek a lehetőségek, mi kell ahhoz, hogy ezek a lehetőségek valósággá váljanak?
Előszöris az kell, hogy az ország elegendő természeti kinccsel rendelkezzék: vasérccel, kőszénnel, kőolajjal, gabonával, gyapottal. Megvan-e mindez nálunk? Megvan. Több van, mint akármelyik más országban. Nézzük akár az Urált, ahol a kincseknek olyan gazdag kombinációja van együtt, amilyent egyetlen más országban sem találni. Érc, kőszén, kőolaj, gabona — mi minden van az Urálban! Minden van országunkban, talán az egy kaucsukon kívül. De egy-két év múlva kaucsukunk is lesz. Ebben a tekintetben, természeti kincsek tekintetében, teljesen el vagyunk látva. Sőt többünk is van a kelleténél.
Mi kell még?
Kell olyan hatalom, amely a nép javára akarja és tudja hasznosítani ezt a roppant természeti gazdagságot. Van-e nálunk ilyen hatalom? Van. Igaz, hogy a természeti kincsek kiaknázása terén végzett munkánk nem mindig mentes a funkcionáriusaink közti súrlódásoktól. Tavaly például a Szovjethatalom kénytelen volt némi harcot vívni a második szénbányászati-vaskohászati bázis megteremtésének kérdése körül, amely bázis nélkül nem fejlődhetünk tovább. De ezeket az akadályokat már leküzdöttük. S a közeljövőben meglesz ez a bázisunk.
Mi kell még?
Az is kell, hogy ezt a hatalmat a munkások és parasztok milliós tömegei támogassák. Támogatják-e ezek a tömegek hatalmunkat? Igen, támogatják. Nincs az egész világon egyetlen másik hatalom, amely a munkások és parasztok olyan támogatását élvezné, mint a Szovjethatalom. Nem hivatkozom a szocialista verseny terjedésének tényeire, az élmunkásmozgalom fejlődésének tényeire, az ipari-pénzügyi ellenterv- mozgalomra. Mindezek közismert tények, amelyek világosan mutatják, hogy a milliós tömegek támogatják a Szovjethatalmat.
Mi kell még ahhoz, hogy az 1931-es keretszámokat teljesítsük és túlteljesítsük?
Olyan rend is kell, amely mentes a kapitalizmus gyógyíthatatlan betegségeitől és amelynek komoly előnyei vannak a kapitalizmussal szemben. Válság, munkanélküliség, pazarlás, a nagy tömegek nyomora — ezek a kapitalizmus gyógyíthatatlan betegségei. A mi rendünk mentes ezektől a betegségektől, mert a hatalom a mi kezünkben, a munkásosztály kezében van, mert tervgazdálkodást folytatunk, tervszerűen halmozzuk fel a tartalékokat, és helyesen osztjuk el azokat a népgazdaság egyes ágai között. Mentesek vagyunk a kapitalizmus gyógyíthatatlan betegségeitől. Ebben különbözünk a kapitalizmustól, ez a mi döntő fölényünk a kapitalizmussal szemben.
Nézzék csak meg, hogyan akarnak a kapitalisták kikerülni a válságból. A lehető legnagyobb mértékben csökkentik a munkások munkabérét. A lehető legnagyobb mértékben csökkentik a nyersanyagok árát. De nem akarják valamelyest is komolyan csökkenteni a közszükségleti iparcikkek és élelmiszerek árát. Ez azt jelenti, hogy a válságból a fő árufogyasztók rovására, a munkások rovására, a parasztok rovására, a dolgozók rovására akarnak kikerülni. A kapitalisták maguk alatt vágják a fát. S ahelyett, hogy kikerülnének a válságból, az eredmény az, hogy a válság súlyosbodik, hogy újabb előfeltételek halmozódnak fel, amelyek újabb, még kegyetlenebb válsághoz vezetnek.
A mi előnyünk az, hogy nálunk nincsenek túltermelési válságok, hogy nincsenek és nem is lesznek munkanélküli millióink, hogy nálunk a termelésben nincsen anarchia, mert tervgazdálkodást folytatunk. De ez nem minden. Mi a legkoncentráltabb ipar országa vagyunk. Ez azt jelenti, hogy iparunkat a legjobb technika alapján építhetjük és ennek következtében biztosíthatjuk a munka példátlan termelékenységét, az akkumuláció példátlan ütemét. A múltban az volt a gyengénk, hogy ez az ipar a szétforgácsolt és kis parasztgazdaságon alapult. De ez csak volt. Ez már megszűnt. Holnap, talán egy év múlva, a mi országunk lesz a világon a legnagyobb üzemű mezőgazdaság országa. A szovhozok és kolhozok — márpedig ezek a nagyüzemű gazdaság formái — már az idén a felét adták egész árugabonánknak. Ez pedig azt jelenti, hogy a mi rendünk, a szovjet rend, olyan lehetőségeket nyújt nekünk a gyors haladásra, amilyenekről mégcsak nem is álmodhat egyetlen burzsoá ország sem.
Mi kell még ahhoz, hogy hétmérföldes léptekkel haladjunk előre?
Kell olyan párt, amely eléggé egybeforrott és egységes ahhoz, hogy a munkásosztály legjobbjainak erőfeszítéseit egy pontra irányítsa, és eléggé tapasztalt ahhoz, hogy ne hátráljon meg a nehézségek elől és következetesen helyes, forradalmi, bolsevik politikát folytasson. Van ilyen pártunk? Igen, van. Helyes a politikája? Igen, helyes, hiszen komoly sikerei vannak. Ezt most a munkásosztálynak nemcsak barátai, hanem ellenségei is elismerik. Nézzék, hogy üvöltöznek és tajtékzanak pártunk ellen a közismert „tisztelt” dzsentlmanek — Fish Amerikában, Churchill Angliában, Poincaré Franciaországban. Miért üvöltöznek és miért tajtékzanak? Mert pártunk politikája helyes, mert pártunk politikája egyik sikert a másik után aratja.
Ezek azok az objektív lehetőségek, elvtársak, amelyek megkönnyítik számunkra az 1931-es keretszámok teljesítését és lehetővé teszik, hogy az ötéves tervet négy év alatt, sőt, a döntő ágakban három év alatt teljesítsük.
Az „objektív” lehetőségek megvannak, — tehát a terv teljesítésének első feltétele megvan.
Megvan-e a második feltétel, értünk-e ahhoz, hogy a lehetőségeket kihasználjuk?
Másszóval, megvan-e a gyárak, üzemek, bányák helyes gazdasági vezetése? Minden rendben van-e ezen a téren?
Sajnos, nincs minden rendben. S nekünk, bolsevikoknak, ezt határozottan és nyíltan meg kell mondanunk.
Mit jelent a termelés vezetése? Az üzemek vezetésének kérdését nálunk nem mindig bolsevik módon ítélik meg. Gyakran azt hiszik, hogy a vezetés papírok, rendeletek aláírásából áll. Ez szomorú, de tény. Néha önkéntelenül Scsedrin bürokrata nagyuraira gondol az ember. Emlékeznek rá, hogyan oktatta az ifjú főnököt felesége: ne törd a fejed a tudományon, ne tanulmányozd az ügyet, ezzel foglalkozzanak mások, ez nem a te dolgod — a te dolgod az, hogy aláírd a papírokat. Szégyenünkre el kell ismerni, hogy köztünk, bolsevikok közt is szép számmal akadnak olyanok, akiknek a vezetése csak annyiból áll, hogy aláírják a papírokat. Ami azonban azt illeti, hogy az ügyet tanulmányozzák, hogy a technikát elsajátítsák, hogy gazdáivá legyenek a rájuk bízott ügynek — annak semmi, de semmi nyoma.
Hogyan eshetett meg, hogy mi, bolsevikok, akik három forradalmat harcoltunk végig, akik a kemény polgárháborúból győztesen kerültünk ki, akik megoldottuk a korszerű ipar megteremtésének roppant feladatát, akik a parasztságot a szocializmus útjára térítettük — hogyan eshetett meg, hogy a termelés vezetése terén kapitulálunk a papiros előtt?
Ennek az az oka, hogy könnyebb egy papirost aláírni, mint a termelést vezetni. És sok gazdasági vezető a legkisebb ellenállásnak ezen a vonalán jár. Hibásak vagyunk ebben mi is, a központ. Vagy tíz évvel ezelőtt kiadtuk a jelszót: „Mivel a kommunisták még nem értenek kellőképpen a termelés technikájához, mivel a gazdaság vezetését még meg kell tanulniok, hadd vezessék a termelést a régi technikusok és mérnökök, a szakemberek, ti kommunisták pedig ne avatkozzatok bele a technikai kérdésekbe, de, bár nem avatkoztok bele, fáradhatatlanul tanulmányozzátok a technikát, tanulmányozzátok a termelés vezetésének tudományát, hogy később, a hozzánk hű szakemberekkel együtt, a termelés igazi vezetőivé, igazi gazdáivá váljatok.” Ez volt a jelszó. De mi történt a valóságban? Ennek a tételnek a második részét sutbadobták, mert tanulni nehezebb, mint papirosokat aláírni, a tétel első részét pedig elsekélyesítették s a benemavatkozást úgy értelmezték, hogy lemondtak a termelés technikájának tanulmányozásáról. Így a dologból sületlenség, káros és veszedelmes sületlenség lett, és minél hamarabb szabadulunk meg ettől a sületlenségtől, annál jobb.
Maga az élet nem egyszer jelezte, hogy ebben a tekintetben bajok vannak. Az első komoly jeladás a Sahti-ügy volt. A Sahti-ügy megmutatta, hogy a pártszervezetekben és a szakszervezetekben nem volt meg a kellő forradalmi éberség. A Sahti-ügy megmutatta, hogy gazdasági vezetőink botrányosan elmaradtak technikai tekintetben, hogy egyes régi mérnökök és technikusok, mivel ellenőrzés nélkül dolgoznak, könnyebben siklanak le a kártevés útjára, annál is inkább, mert az ellenség külföldről szüntelenül megkörnyékezi őket „ajánlataival”.
A második jeladás az „Iparpárt” pöre.
Persze, a kártevés talaja az osztályharc. Persze, az osztályellenség eszeveszett ellenállást fejt ki a szocialista támadással szemben. De ez egymagában nem elegendő ahhoz, hogy megmagyarázzuk a kártevés ilyen buja virágzását.
Hogyan eshetett meg az, hogy a kártevés ilyen nagy méreteket öltött? Ki a hibás ebben? Mi vagyunk a hibásak. Ha másképp szerveztük volna meg a gazdaság vezetését, ha jóval előbb tértünk volna át a dolgok technikájának tanulmányozására, ha elsajátítottuk volna a technikát, ha gyakrabban és értelmesen avatkoztunk volna be a gazdaság vezetésébe, akkor a kártevőknek nem lett volna módjukban ennyit ártani.
Magunknak kell szakemberekké, a szakma mestereivé válnunk, arccal a technikai ismeretek felé kell fordulnunk — erre tanított bennünket az élet. De sem az első jeladás, sőt a második jeladás sem hozta még meg a szükséges fordulatot. Itt az ideje, régen itt az ideje annak, hogy arccal a technika felé forduljunk. Ideje, hogy sutbadobjuk a technikába való benemavatkozás régi, elavult jelszavát, hogy magunk váljunk specialistákká, szakértőkké, hogy a gazdasági kérdések terén teljes mértékben magunk legyünk az urak.
Gyakran kérdik tőlünk, hogy mért nincs nálunk felelős egyszemélyi vezetés? Nincs és nem is lesz, amíg a technikát el nem sajátítottuk. Amíg köztünk, bolsevikok között, nem lesz elegendő ember, aki jól ismeri a technikai, a gazdasági, a pénzügyi kérdéseket, addig nem lesz nálunk igazi egyszemélyi vezetés. Írhatnak akárhány határozatot, fogadkozhatnak életre-halálra, de ha nem sajátítják el az üzemek, gyárak, bányák technikáját, gazdaságát, pénzügyeit — nem lesz semmi foganatja, nem lesz felelős egyszemélyi vezetés.
Feladatunk tehát az, hogy mi magunk sajátítsuk el a technikát, hogy magunk legyünk szakmánk uraivá. Csakis ez a biztosítéka annak, hogy terveinket maradéktalanul teljesítjük és az egyszemélyi vezetést megvalósítjuk.
Ez persze nem könnyű dolog, de teljességgel meg lehet vele birkózni. A tudomány, a technikai tapasztalatok, az ismeretek — mindez megszerezhető. Ma nincsenek meg, de holnap meglesznek. A fő az, hogy bolsevik szenvedéllyel akarjuk elsajátítani a technikát, a termelés tudományát. Szenvedélyes akarattal mindent el lehet érni, minden akadályt le lehet küzdeni.
Néha azt kérdezik, nem lehetne-e az ütemet kissé lassítani, haladásunkat kissé fékezni. Nem, elvtársak, nem lehet! Nem lehet lassítani az ütemet! Ellenkezőleg, gyorsítani kell, amennyire erőnktől telik és lehetőségeink engedik. Ezt követelik tőlünk a Szovjetunió munkásai és parasztjai irányában vállalt kötelezettségeink. Ezt követelik tőlünk az egész világ munkásosztálya irányában vállalt kötelezettségeink.
Az ütemet fékezni annyi, mint elmaradni. Aki pedig elmarad, azt verik. Mi azonban nem akarjuk, hogy bennünket verjenek. Nem, nem akarjuk! A régi Oroszország történelme egyebek között abból állt, hogy elmaradottsága miatt szüntelenül verték. Verték a mongol kánok. Verték a török bégek. Verték a svéd hűbérurak. Verték a lengyel meg a litván pánok. Verték az angol meg a francia tőkések. Verték a japán bárók. Mindenki verte — az elmaradottság miatt. Katonai elmaradottsága miatt, kulturális elmaradottsága miatt, állami elmaradottsága miatt, ipari elmaradottsága miatt, mezőgazdasági elmaradottsága miatt. Verték, mert ez jövedelmező volt és mert büntetlenül tehették. Emlékezzenek a forradalomelőtti költő szavaira: „Te, ki szegény is vagy, Ó be dúsgazdag vagy, Te ki hatalmas vagy, Ó be erőtlen vagy — Anyánk Oroszország”. Ezek az urak jól megtanulták a régi költő szavait. Verték Oroszországot, mondván: „te dúsgazdag vagy”, tehát meggazdagodhatunk belőled. Verték Oroszországot, mondván: „te szegény és erőtlen vagy”, tehát büntetlenül verhetünk és fosztogathatunk. A kizsákmányolóknak már ilyen a törvénye — verni azokat, akik elmaradnak és akik gyengék. Ez a kapitalizmus farkastörvénye. Elmaradtál, gyenge vagy — tehát nincs igazad, tehát verhetünk és leigázhatunk. Hatalmas vagy — tehát igazad van, tehát óvakodnunk kell tőled.
Ezért nem szabad többé elmaradnunk.
A múltban nem volt hazánk és nem is lehetett. De most, hogy megdöntöttük a kapitalizmust és a hatalom a mi kezünkben, a nép kezében van — most van hazánk és védeni fogjuk függetlenségét. Azt akarják talán, hogy szocialista hazánkat leverjék, hogy elveszítse függetlenségét? De ha ezt nem akarják, akkor a legrövidebb időn belül fel kell számolniok elmaradottságát és szocialista gazdaságának építésében igazi bolsevik ütemet kell kifejleszteniök. Más út nincs. Ezért mondotta Lenin az Októberi Forradalom előestéjén: „Vagy a halál, vagy utolérjük és túlszárnyaljuk a legelőrehaladottabb kapitalista országokat.”
50—100 évvel elmaradtunk az előrehaladott országok mögött. Ezt a távolságot tíz év alatt kell befutnunk. Vagy befutjuk, vagy eltipornak bennünket.
Ezt követelik tőlünk azok a kötelezettségek, amelyeket a Szovjetunió munkásai és parasztjai irányában vállaltunk.
De vannak még más, komolyabb és fontosabb kötelezettségeink is. Ezek a világproletariátus irányában vállalt kötelezettségek. Ezek a kötelezettségek egybeesnek az előbbi kötelezettségekkel. De mi ezeket fölébe helyezzük az előbbieknek. A Szovjetunió munkásosztálya a világ munkásosztályának része. Nemcsak a Szovjetunió munkásosztályának erőfeszítésével győztünk, hanem a világ munkásosztályának támogatásával is. E támogatás nélkül már régen szétmarcangoltak volna bennünket. Azt mondják, hogy országunk a világ proletariátusának rohambrigádja. Jól mondják. De ez a legkomolyabb kötelezettségeket rója ránk. Miért támogat bennünket a nemzetközi proletariátus, mivel érdemeltük meg ezt a támogatást? Azzal, hogy elsőnek vetettük magunkat harcba a kapitalizmus ellen, elsőnek teremtettük meg a munkáshatalmat, elsőnek fogtunk hozzá a szocializmus építéséhez. Azzal, hogy olyan dolgot viszünk véghez, amely ha sikerül, gyökeresen átalakítja az egész világot és felszabadítja az egész munkásosztályt. De mi szükséges a sikerhez? Elmaradottságunk megszüntetése, az építés gyors, bolsevik üteme. Úgy kell előrehaladnunk, hogy a világ munkásosztálya reánk tekintve azt mondhassa: ez az én élcsapatom, ez az én rohambrigádom, ez az én munkáshatalmam, ez az én hazám — jól csinálják a maguk dolgát, a mi dolgunkat — támogassuk hát őket a kapitalisták ellen és lobbantsuk lángra a világforradalmat. Kötelességünk-e beváltani a világ munkásosztályának reményeit, kötelességünk-e teljesíteni az irányában vállalt kötelezettségeinket? Igen, kötelességünk, ha nem akarunk végül is szégyent vallani.
Ezek a mi kötelezettségeink, belső és nemzetközi kötelezettségeink.
Látják, hogy ezek a kötelezettségek parancsolóan követelik a fejlődés bolsevik ütemét.
Nem mondom azt, hogy ezekben az években semmit sem tettünk a gazdaság vezetése tekintetében. Sőt, igen sokat tettünk. A háborúelőtti színvonalhoz képest megkétszereztük az ipar termelését. Megteremtettük a világ legnagyobb üzemű mezőgazdasági termelését. De még többet tehettünk volna, ha ez alatt az idő alatt igyekeztünk volna igazában elsajátítani a termelés ismeretét, a termelés technikáját, pénzügyi és gazdasági kérdéseit.
Legkésőbb tíz év alatt be kell futnunk azt a távolságot, amellyel elmaradtunk a kapitalizmus vezető országai mögött. Ehhez megvan minden „objektív” lehetőségünk. Csak nem értünk eléggé hozzá, hogy igazán kihasználhassuk ezeket a lehetőségeket. Ez pedig rajtunk áll. Csakis rajtunk! Itt az ideje, hogy megtanuljuk, hogyan kell kihasználni ezeket a lehetőségeket. Itt az ideje, hogy véget vessünk a termelésbe való benemavatkozás rothadt álláspontjának. Itt az ideje, hogy egy más, új, a mai időszaknak megfelelő álláspontot tegyünk magunkévá: azt, hogy mindenbe be kell avatkozni. Ha gyárigazgató vagy — avatkozzál be minden ügybe, hatolj be mindenbe, semmit ne hagyj figyelmen kívül, tanulj és megint csak tanulj. A bolsevikoknak el kell sajátítaniok a technikát. Itt az ideje, hogy a bolsevikok maguk váljanak szakemberekké. Az újjáalakítás időszakában mindent a technika dönt el. És az a gazdasági vezető, aki nem akarja a technikát tanulmányozni, a technikát elsajátítani — paprikajancsi, nempedig gazdasági vezető.
Azt mondják, hogy a technikát nehéz elsajátítani. Nem igaz! Nincs az az erőd, melyet a bolsevikok ne tudnának bevenni. Megoldottuk a legnehezebb feladatok egész sorát. Megdöntöttük a kapitalizmust. Megragadtuk a hatalmat. Hatalmas szocialista nagyipart építettünk fel. A középparasztot a szocializmus útjára térítettük. Az építés szempontjából a legfontosabbat már megtettük. Kevés maradt hátra: megtanulni a technikát, elsajátítani a tudományt. S ha ezt megtesszük, olyan ütemben fogunk haladni, amilyenről ma álmodni sem merünk.
És meg is tesszük ezt, ha igazán akarjuk!
„Pravda” 35. sz.
1931. február 5.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
Levél Atcheen elvtárshoz
Atcheen elvtárs!
Brosúráját nem tudtam elolvasni (nincs időm!), de négy kérdésére röviden válaszolhatok.
1. „A pártonbelüli ellentmondásokról.” Engels óta axiómává vált az a tétel, hogy a proletár pártok a pártonbelüli ellentmondások leküzdése útján fejlődnek. Ezeknek az ellentmondásoknak a kifejezői a nyílt vagy leplezett nézeteltérések. Osszovszkij egyáltalán nem tartozik ide, mivel Osszovszkij, például, pártunkat hibásan két ellentétes osztály blokkjának, e két osztály képviseletének tekintette, holott pártunk (mint a Kommunista Internacionále többi szekciója is) valójában egy osztálynak, mégpedig a munkásosztálynak a képviselete. Hiszen kommunista pártokról beszélünk, amelyek egy osztályt (a proletár osztályt) képviselnek.
2. A leninizmusról. Nem lehet kétséges, hogy a leninizmus a legbaloldalibb (idézőjel nélkül) áramlat a nemzetközi munkásmozgalomban. A munkásmozgalomban igen sokféle áramlat van, kezdve a feudális-monarchikus (például az „orosz nép szövetsége”) és a nyílt kapitalista (például a kadetok) áramlaton, egészen a leplezett burzsoá (szociáldemokraták, különösen a „baloldali” szociáldemokraták, anarchisták, anarcho-szindikalisták) és ultrabaloldali „kommunista” áramlatig. Ezek közül a leninizmus a legbaloldalibb és az egyetlen következetesen forradalmi áramlat.
3. A „baloldali” és a jobboldali elhajlás gyökereiről. Gyökerük közös abban az értelemben, hogy idegen osztályok nyomását tükrözik. A párt ellen folytatott harcuk formái és eszközei különbözők, azoknak a társadalmi rétegeknek a különbségeitől függően, amelyeket ezek az elhajlások képviselnek.
4. A két fronton folytatott harcról. Itt nincs mit magyarázni. Nem értem, Kantor elvtárs miért nem ért egyet Önnel.
Kommunista üdvözlettel I. Sztálin
1931. február 27.
Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
