Írta: J. V. Sztálin

Beszélgetés Emil Ludwig Német íróval

1931. december 13

Ludwig. Rendkívül hálás vagyok önnek, hogy módot talált arra, hogy fogadjon. Több mint 20 éve tanulmányozom kimagasló történelmi személyiségek életét és tevékenységét. Azt hiszem, jó emberismerő vagyok, de társadalomgazdasági kérdésekhez semmit sem értek.

Sztálin. Ön túlságosan szerény.

Ludwig. Nem, valóban így van. És éppen ezért olyan kérdéseket fogok feltenni, amelyeket Ön esetleg majd különösnek tart. Ma itt, a Kremlben, láttam néhány Nagy Péterre vonatkozó emléktárgyat, és az első kérdés, amelyet szeretnék önnek feltenni, a következő: megengedi-e a párhuzamot Ön és Nagy Péter között? Nagy Péter műve folytatójának tekinti-e Ön magát?

Sztálin. Semmi szín alatt. A történelmi párhuzamok mindig kockázatosak. Ennek a párhuzamnak semmi értelme sincs.

Ludwig. De hiszen Nagy Péter nagyon sokat tett azért, hogy országát fejlessze, hogy Oroszországba átültesse a nyugati kultúrát.

Sztálin. Hogyne. Nagy Péter sokat tett a földesúri osztály felemelése és az akkor keletkezőben levő kereskedő osztály fejlesztése érdekében. Péter nagyon sokat tett azért, hogy megteremtse és megerősítse a földesurak és a kereskedők nemzeti államát. De azt is meg kell mondani, hogy a földesúri osztály felemelése, a keletkezőben levő kereskedő osztály támogatása és ez osztályok nemzeti államának megerősítése a jobbágyparasztság rovására történt, amelyről hét bőrt nyúztak le.

Ami engem illet, én csak Lenin tanítványa vagyok és életcélom az, hogy méltó tanítványa legyek.

Az a feladat, amelynek életemet szentelem, egy másik osztály, mégpedig a munkásosztály felemelése. Ez a feladat nem valamilyen „nemzeti” állam megerősítése, hanem egy szocialista, vagyis internacionalista állam megerősítése, és ennek az államnak bármilyen megerősítése hozzájárul az egész nemzetközi munkásosztály megerősítéséhez. Ha a munkásosztály felemelésére és a munkásosztály szocialista államának megerősítésére fordított munkámban minden egyes lépés nem arra irányulna, hogy a munkásosztály helyzete erősödjék és javuljon, akkor életemet céltalannak tekinteném.

Látja tehát, hogy párhuzama nem helytálló.

Ami Lenint és Nagy Pétert illeti, Péter egy csepp volt a tengerben, Lenin azonban — egész óceán.

Ludwig. A marxizmus tagadja az egyéniség kimagasló szerepét a történelemben. Nem lát ön ellentmondást a materialista történetfelfogás és aközött, hogy ön mégis elismeri a történelmi személyiségek kiemelkedő szerepét?

Sztálin. Nem, itt nincs ellentmondás. A marxizmus egyáltalán nem tagadja a kimagasló egyéniségek szerepét vagy azt, hogy emberek csinálják a történelmet. Marx „A filozófia nyomora” című művében és más műveiben találhat utalásokat arra, hogy igenis az emberek csinálják a történelmet. De persze az emberek nem úgy csinálják a történelmet, ahogy valamilyen talajtalan elképzelés diktálja nekik, nem úgy, ahogy eszükbe jut. Minden egyes új nemzedék meghatározott viszonyokat talál, amelyek abban a pillanatban, amikor ez a nemzedék a világra jött, már kész formában megvoltak. És a nagy emberek csak annyiban érnek valamit, amennyiben ezeket a viszonyokat meg tudják érteni, amennyiben meg tudják érteni, hogyan lehet azokat megváltoztatni. Ha nem értik meg ezeket a viszonyokat és úgy akarják megváltoztatni őket, ahogy fantáziájuk diktálja, akkor ezek az emberek Don Quijote helyzetébe kerülnek. Tehát éppen Marx szerint egyáltalán nem szabad az embereket és a viszonyokat egymással szembeállítani. Igenis, az emberek csinálják a történelmet, de csak annyiban, amennyiben helyesen értik meg a viszonyokat, amelyeket kész formában találtak, és csak amennyiben megértik, hogyan kell ezeket a viszonyokat megváltoztatni. Legalábbis így fogjuk fel Marxot mi, orosz bolsevikok. Márpedig mi Marxot jónéhány évtizeden át tanulmányoztuk.

Ludwig. Mintegy harminc évvel ezelőtt, amikor az egyetemen tanultam, sok német professzor, aki a materialista történetfelfogás hívének vallotta magát, arra tanított bennünket, hogy a marxizmus tagadja a hősök szerepét, a hősi személyiségek szerepét a történelemben.

Sztálin. Ezek a marxizmus vulgarizálói voltak. A marxizmus sohasem tagadta a hősök szerepét. Ellenkezőleg, ezt a szerepet jelentősnek ismeri el, persze azokkal a fenntartásokkal, amelyekről az imént beszéltem.

Ludwig. E körül az asztal körül, amelynél ülünk, tizenhat szék van. Külföldön egyrészt tudják, hogy a Szovjetunió az az ország, ahol minden kérdést testületileg kell eldönteni, másrészt viszont úgy tudják, hogy mindent egyénileg döntenek el. Ki dönt hát?

Sztálin. Nem, egyénileg dönteni nem lehet. Az egyénileg hozott határozatok mindig vagy majdnem mindig egyoldalú határozatok. Minden testületben, minden kollektívában vannak olyanok, akiknek a véleményével számolni kell. Minden testületben, minden kollektívában vannak olyanok, akik helytelen véleményeket is hangoztathatnak. Mi három forradalom tapasztalatából tudjuk, hogy 100 egyénileg hozott határozatból, amelyeket nem ellenőrzött, nem módosított a kollektíva, körülbelül 90 határozat egyoldalú.

Vezető szervünknek, pártunk Központi Bizottságának, amely összes szovjet- és pártszervezeteinket irányítja, körülbelül 70 tagja van. A Központi Bizottság e 70 tagja között ott vannak legjobb ipari, szövetkezeti, közellátási, katonai szakembereink, legjobb propagandistáink, legjobb agitátoraink, a szovhozok, a kolhozok, az egyéni parasztgazdaság legjobb ismerői, a Szovjetunió nemzeteinek és a nemzetiségi politikának legjobb ismerői. Ebben az areopágban összpontosul pártunk bölcsessége. Mindenkinek módjában áll kijavítani bárkinek egyéni véleményét, javaslatát. Mindenki előadhatja saját tapasztalatait. Ha nem így volna, ha egyénileg hoznánk határozatokat, súlyos hibákat követnénk el munkánkban. Mivel azonban mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy kijavítsa az egyesek hibáit, és mivel figyelembe vesszük ezeket a módosításokat, az eredmény az, hogy többé-kevésbé helyes határozatokat hozunk.

Ludwig. Ön évtizedeken át végzett illegális munkát. Illegálisan kellett fegyvert, irodalmat és más efféléket szállítania. Nem gondolja, hogy a Szovjethatalom ellenségei átvehetik az Ön tapasztalatait és ugyanezekkel a módszerekkel harcolhatnak a Szovjethatalom ellen?

Sztálin. Ez persze könnyen lehetséges.

Ludwig. Nem ez az oka annak, hogy az Önök hatalma olyan szigorú és kérlelhetetlen az ellenség ellen folytatott harcban?

Sztálin. Nem, nem ez a fő oka. Elmondhatok néhány történelmi példát. Amikor a bolsevikok hatalomra jutottak, eleinte kesztyűs kézzel bántak ellenségeikkel. A mensevikek legálisan működtek tovább és saját lapjuk volt. Az eszerek szintén legálisan működtek és nekik is volt lapjuk. Még a kadetok lapja is megjelent. Amikor Krasznov tábornok ellenforradalmi hadjáratot szervezett Leningrád ellen és fogságunkba esett, a háborús viszonyokra való tekintettel legalábbis fogságban tarthattuk volna, sőt, agyon is kellett volna lövetnünk. Mi azonban szabadlábra helyeztük „becsületszóra”. És mi történt? Hamarosan kitűnt, hogy az ilyen engedékenység csak aláássa a Szovjethatalom erejét. Hibát követtünk el, amikor ilyen kesztyűs kézzel bántunk a munkásosztály ellenségeivel. Ha továbbra is így folytattuk volna, bűnt követtünk volna el a munkásosztállyal szemben, elárultuk volna érdekeit. És ez csakhamar teljesen világossá vált. Nagyon hamar kitűnt, hogy minél enyhébben bánunk ellenségeinkkel, annál nagyobb ellenállást tanúsítanak. Kis idő múlva a jobboldali eszerek — Goc és mások —, valamint a jobboldali mensevikek Leningrádban megszervezték a hadapródiskolások ellenforradalmi akcióját, amelynek következtében sok forradalmi matrózunk elpusztult. Ugyanaz a Krasznov, akit „becsületszóra” elengedtünk, megszervezte a fehérgárdista kozákokat. Egyesült Mamontovval és két éven át folytatott fegyveres harcot a Szovjethatalom ellen. Csakhamar kiderült, hogy e fehér tábornokok mögött ott álltak a nyugati tőkés államok, Franciaország, Anglia, Amerika, valamint Japán ügynökei. Meggyőződtünk arról, hogy hibát követtünk el, amikor olyan engedékenyek voltunk. A tapasztalat megtanított minket arra, hogy ezzel az ellenséggel csak abban az esetben lehet elbánni, ha a legkíméletlenebb elnyomás politikáját folytatjuk vele szemben.

Ludwig. Nekem úgy tűnik, hogy a Szovjetunió lakosságának jelentékeny részét a félelem érzése tölti el, félnek a Szovjethatalomtól, és hogy bizonyos mértékig ez a félelemérzés az alapja a Szovjethatalom szilárdságának. Szeretném tudni, milyen lelkiállapotot alakít ki Önben személyesen az a tudat, hogy a hatalom megszilárdítása érdekében megfélemlítéshez kell folyamodni. Hiszen az elvtársaival, barátaival való érintkezésében ön teljesen más módszereket alkalmaz, nem a megfélemlítés módszereit, a lakosságot pedig megfélemlítik.

Sztálin. Ön téved. Egyébként az ön tévedésébe sokan beleesnek. Valóban azt hiszi, hogy 14 éven át fenn lehetett volna tartani a hatalmat és élvezni lehetett volna a milliós tömegek támogatását a megfélemlítés, az ijesztgetés módszere segítségével? Nem, ez lehetetlen. A világon a legjobban a cári kormány értett a megfélemlítéshez. Ezen a téren óriási régi tapasztalattal rendelkezett. Az európai és különösen a francia burzsoázia minden módon segített ebben a cárizmusnak és tanította a nép megfélemlítésére. E tapasztalat és az európai burzsoázia segítsége ellenére a megfélemlítés politikája a cárizmus szétzúzására vezetett.

Ludwig. De hiszen a Romanovok 300 évig uralkodtak.

Sztálin. Igen, de mennyi felkelés és zendülés volt e 300 év folyamán: Sztyepan Razin felkelése, Jemeljan Pugacsov felkelése, a dekabristák felkelése, az 1905-ös forradalom, az 1917-es februári forradalom, az Októberi Forradalom. Nem is szólva arról, hogy az ország politikai és kulturális életének mostani viszonyai gyökeresen különböznek a régi viszonyoktól, amikor a tömegek tudatlansága, műveletlensége, meghunyászkodása és politikai elesettsége lehetővé tette az akkori „kormányzóknak”, hogy meglehetősen hosszú ideig hatalmon maradjanak.

Ami a népet, a Szovjetunió munkásait és parasztjait illeti, ők egyáltalán nem olyan meghunyászkodók, engedelmesek és félősek, mint Ön elképzeli. Európában sokan a régi módon képzelik el a Szovjetunió embereit, azt hiszik, hogy Oroszországban előszöris alázatos, másodszor lusta emberek élnek. Ez elavult és gyökerében helytelen felfogás. Ez a felfogás akkor alakult ki Európában, amikor az orosz földbirtokosok kezdtek Párizsba utazgatni, eltékozolták ott az összeharácsolt pénzt és henyéltek. Ezek valóban gyönge jellemű, hitvány emberek voltak. De ez egyáltalán nem vonatkoztatható az orosz munkásokra és parasztokra, akik saját munkájukkal teremtették és teremtik elő a létfenntartási eszközöket. Meglehetősen furcsa dolog alázatosnak és lustának tartani az orosz munkásokat és parasztokat, akik rövid időn belül három forradalmat hajtottak végre, szétzúzták a cárizmust és a burzsoáziát, most pedig győzelmesen építik a szocializmust.

Ön az imént azt kérdezte tőlem, hogy nálunk mindent egy ember dönt-e el. Soha, semmilyen körülmények között sem tűrnék el most munkásaink egy ember hatalmát. Nálunk a legnagyobb tekintélyek is letűnnek, semmivé lesznek, mihelyt elveszítik a munkástömegek bizalmát, mihelyt elveszítik a munkástömegekkel való kapcsolatot. Plehanovnak egészen rendkívüli tekintélye volt. És mi történt? Mihelyt politikailag sántikálni kezdett, a munkások elfeledték, — elfordultak tőle és elfeledték. Egy másik példa: Trockij. Trockijnak szintén nagy tekintélye volt, persze, korántsem akkora, mint Plehanovnak. És mi történt? Mihelyt eltávolodott a munkásoktól, elfeledték.

Ludwig. Teljesen elfeledték?

Sztálin. Néha emlegetik — haraggal.

Ludwig. Mindenki haraggal?

Sztálin. Ami munkásainkat illeti, ők haraggal, felháborodva, gyűlölettel emlegetik Trockijt.

Persze van a lakosságnak egy csekély része, amely valóban fél a Szovjethatalomtól és harcol ellene. Az elhaló, felszámolásra kerülő osztályok maradványaira és elsősorban a parasztság jelentéktelen részére, a kulákságra gondolok. De itt nemcsak e csoportok megfélemlítésének politikájáról van szó, amely valóban megvan. Közismert dolog, hogy mi, bolsevikok, itt nem szorítkozunk a megfélemlítésre és tovább megyünk, irányt véve ennek a burzsoá rétegnek a felszámolására.

De ha a Szovjetunió dolgozó lakosságát nézzük, a munkásokat és a dolgozó parasztokat, vagyis a lakosságnak legalább 90%-át, ezek a Szovjethatalom mellett állnak és túlnyomó többségük aktívan támogatja a szovjet rendszert. Mégpedig azért támogatják a szovjet rendet, mert ez a rend a munkások és a parasztok létérdekeit szolgálja.

Ez az alapja a Szovjethatalom szilárdságának, nempedig az úgynevezett megfélemlítés politikája.

Ludwig. Nagyon hálás vagyok önnek ezért a válaszért. Kérem, bocsásson meg, ha olyan kérdést teszek fel Önnek, amely esetleg különösnek tetszik. Az Ön életrajzában vannak bizonyos úgyszólván „rablásszerű” mozzanatok. Érdeklődött Ön Sztyepan Razin egyénisége iránt? Mi a véleménye Önnek róla, mint „eszmei rablóról”?

Sztálin. Mi, bolsevikok, mindig érdeklődtünk olyan történelmi személyiségek iránt, mint Bolotnyikov, Razin, Pugacsov és mások. Ezeknek az embereknek a cselekedeteiben az elnyomott osztályok ösztönös felháborodásának, a hűbéri járom elleni ösztönös paraszti lázadásnak tükröződését láttuk. Számunkra mindig érdekes volt tanulmányozni a parasztság első ilyen felkelési kísérleteinek történetét. De persze valamiféle analógiát látni köztük és a bolsevikok között nem lehet. Egyes parasztfelkelések még akkor sem vezethetnek semmi komoly eredményre, ha nem olyan „rabló” jellegűek és szervezetlenek, mint Sztyepan Razin felkelése. Parasztfelkelések csak abban az esetben vezethetnek sikerre, ha munkásfelkelésekkel párosulnak, és ha a parasztfelkeléseket munkások vezetik. Csak a munkásosztály által vezetett kombinált felkelés vezethet célra.

Ezenkívül Razinról és Pugacsovról szólva nem szabad elfelejtenünk, hogy ők cárpártiak voltak: harcoltak a földbirtokosok ellen, de egy „jó cárért”. Hiszen ez volt a jelszavuk.

Mint látja, a bolsevikokkal való analógia semmiképpen sem helyénvaló.

Ludwig. Engedje meg, hogy néhány kérdést tegyek fel életrajzával kapcsolatban. Amikor Masaryknál voltam, azt mondotta nekem, hogy már 6 éves korától kezdve szocialistának tudta magát. Mi tette Önt szocialistává és mikor?

Sztálin. Én nem állíthatom azt, hogy már 6 éves koromban vonzalmat éreztem a szocializmus iránt. Sőt még 10 vagy 12 éves koromban sem. A forradalmi mozgalomba 15 éves koromban kapcsolódtam be, amikor kapcsolatba léptem orosz marxistáknak akkoriban a Kaukázusontúl élő illegális csoportjaival. Ezek a csoportok nagy hatással voltak rám és felkeltették érdeklődésemet az illegális marxista irodalom iránt.

Ludwig. Mi tette Önt ellenzéki érzületűvé? Talán a szülők rossz bánásmódja?

Sztálin. Nem. Szüleim tanulatlan emberek voltak, de egyáltalán nem bántak rosszul velem. Egészen más volt a pravoszláv papi szeminárium, ahol akkor tanultam. A szemináriumban uralkodó gyalázatos rendszer és jezsuita módszerek elleni tiltakozásom hajlamossá tettek arra, hogy forradalmárrá, a marxizmusnak mint valóban forradalmi tanításnak a hívévé váljak, és valóban azzá is váltam.

Ludwig. Ön talán nem ismeri el a jezsuiták pozitív tulajdonságait?

Sztálin. Igen, van a munkájukban rendszeresség, állhatatosság rossz célok megvalósítása érdekében. De legfőbb módszerük — a leselkedés, a kémkedés, a lélek gyötrése, komiszkodás — mi pozitív lehet ebben? Például a leselkedés az internátusban: 9 órakor csengetnek teához, bemegyünk az étkezőbe, amikor pedig visszamegyünk szobáinkba, kiderül, hogy ezalatt már átkutatták és átmotozták a ládáinkat … Mi pozitív lehet ebben?

Ludwig. Megfigyelésem szerint a Szovjetunióban rendkívül tisztelnek mindent, ami amerikai, sőt, mondhatnám, hajbókolnak minden előtt, ami amerikai, vagyis a dollár országa, a legkövetkezetesebb tőkés ország előtt. Ezek az érzések megvannak az önök munkásosztályában is, és ezek nemcsak a traktorokra és gépkocsikra vonatkoznak, hanem általában az amerikaiakra. Miben látja Ön ennek a magyarázatát?

Sztálin. Ön túloz. Nálunk egyáltalában nem tisztelnek különösebben mindent, ami amerikai. De tiszteljük az amerikai gyakorlatiasságot mindenben — az iparban, a technikában, az irodalomban, az életben. Sohasem feledkezünk meg arról, hogy az Egyesült Államok tőkés ország. De az amerikaiak között sok a szellemi és fizikai tekintetben egészséges ember, akiknek a munkához, a feladatokhoz való egész hozzáállása egészséges. Ezt a gyakorlatiasságot, ezt az egyszerűséget valóban becsüljük. Bár Amerika igen fejlett kapitalista ország, ott az iparban uralkodó erkölcsök, a termelő munkában bevett szokások némi demokratizmust tartalmaznak, amit nem mondhatunk el a régi európai kapitalista országokról, amelyekben még mindig él a feudális arisztokrácia uraskodó szelleme.

Ludwig. Ön nem is sejti, mennyire igaza van.

Sztálin. Mit lehessen tudni, talán sejtem is.

Noha a feudalizmust mint társadalmi rendet már régen szétzúzták Európában, az életmódban és a szokásokban még jelentős csökevényei maradtak fenn. A technikusok, a szakemberek, a tudósok, az írók egy része még ma is feudális környezetből kerül ki s ezek „úri” tempókat visznek be az iparba, a technikába, a tudományba, az irodalomba. A feudális hagyományokat nem zúzták szét teljesen.

Ezt nem mondhatjuk Amerikáról, amely a „szabad gyarmatosítók” országa, ahol nincsenek földbirtokosok, nincsenek arisztokraták. Ez a magyarázata a termelésben észlelhető egészséges és viszonylag egyszerű amerikai szokásoknak. Munkásokból lett gazdasági vezetőinknek, akik megfordultak Amerikában, rögtön szemükbe ötlött ez a jellegzetesség. Bizonyos kellemes meglepetéssel tapasztalták, hogy Amerikában a termelési folyamatban külsőleg nehéz megkülönböztetni a mérnököt a munkástól. És ez, persze, tetszik nekik. Egészen más a helyzet Európában.

De ha már valamely nemzet, vagy helyesebben valamely nemzet többsége iránt táplált rokonszenvünkről beszélünk, akkor természetesen beszélnünk kell a németek iránt táplált rokonszenvünkről. Ezzel a rokonszenvvel nem lehet egy napon említeni az amerikaiakkal kapcsolatos érzelmeinket!

Ludwig. Miért éppen a német nemzet iránt?

Sztálin. Már csak azért is, mert olyan férfiakat adott a világnak, mint Marx és Engels. Ez az egy tény olyan, hogy elegendő mint tényt megállapítani.

Ludwig. Megfigyelhető, hogy az utóbbi időben egyes német politikusok körében komolyan aggódnak, hogy a Szovjetunió és Németország hagyományos barátságának politikája háttérbe fog szorulni. Ezek az aggodalmak a Szovjetunió és Lengyelország közti tárgyalásokkal kapcsolatban támadtak. Ha e tárgyalások eredményeképpen ténnyé válna az, hogy a Szovjetunió elismeri Lengyelország mostani határait, ez súlyos csalódást okozna az egész német népben, amely mind a mai napig azt tartja, hogy a Szovjetunió a versailles-i rendszer ellen harcol és nincs szándékában azt elismerni.

Sztálin. Tudom, hogy egyes német államférfiak körében bizonyos elégedetlenség és aggodalom észlelhető azzal kapcsolatban, hogy nem fog-e a Szovjetunió a Lengyelországgal folyó tárgyalásaiban vagy valamilyen vele kötött szerződésben esetleg olyan lépést tenni, amely azt jelentené, hogy a Szovjetunió szentesíti, garantálja Lengyelország birtokait és határait.

Szerintem ezek az aggodalmak tévedésen alapulnak. Mi mindig hangoztattuk, hogy készek vagyunk bármely állammal megnemtámadási egyezményt kötni. Már több állammal kötöttünk is ilyen egyezményeket. Nyíltan kijelentettük, hogy készek vagyunk Lengyelországgal is ilyen egyezményt kötni. Ha kijelentjük, hogy készek vagyunk megnemtámadási egyezményt kötni Lengyelországgal, ezt nem a frázis kedvéért tesszük, hanem azért, hogy valóban kössünk is ilyen egyezményt. Mi, elismerem, különös politikusok vagyunk. Vannak olyan politikusok, akik ma megígérnek vagy kijelentenek valamit, másnapra pedig vagy elfelejtik, vagy letagadják, amit kijelentettek, és mégcsak bele sem pirulnak. Mi nem cselekedhetünk így. Annak, amit az országon kívül teszünk, elkerülhetetlenül híre megy az országon belül is, tudomására jut minden munkásnak és parasztnak. Ha mást cselekednénk, mint amit mondunk, elveszítenék hitelünket a néptömegek előtt. Amikor a lengyelek kijelentették, hogy készek tárgyalni velünk megnemtámadási egyezményről, mi természetesen beleegyeztünk és leültünk a tárgyalóasztalhoz.

Mi a legveszélyesebb a németek szempontjából abból, ami történhet? Megváltozik, rosszabbodik a németekkel való kapcsolatunk? De hiszen ennek nincs semmi alapja. Nekünk, ugyanúgy mint a lengyeleknek is, ki kell jelentenünk az egyezményben, hogy nem fogunk erőszakot, támadást alkalmazni abból a célból, hogy megváltoztassuk Lengyelország, illetőleg a Szovjetunió határait, vagy megsértsük függetlenségüket. Ahogy mi megígérjük ezt a lengyeleknek, ugyanúgy ők is megígérik nekünk. Ha nem veszünk fel egy olyan pontot, hogy nincs szándékunkban háborút viselni azért, hogy megsértsük államaink függetlenségét vagy államaink határainak épségét, akkor nem lehet egyezményt kötni. Enélkül beszélni sem érdemes egyezményről. Ez a maximuma annak, amit megtehetünk.

Elismerése-e ez a versailles-i rendszernek? Nem. Vagy talán a határok garantálása? Nem. Mi sohasem voltunk kezesei Lengyelországnak és nem is leszünk, mint ahogy Lengyelország sem volt és nem is lesz a mi határaink kezese. Németországhoz fűződő baráti kapcsolataink ugyanolyanok maradnak, mint eddig voltak. Ez szilárd meggyőződésem.

Azok az aggodalmak tehát, amelyekről ön beszélt, teljesen alaptalanok. Ezek az aggodalmak azoknak a rémhíreknek a hatása alatt merültek fel, amelyeket egyes lengyelek és franciák terjesztettek. Ezek az aggodalmak el fognak oszlani, amikor majd nyilvánosságra hozzuk az egyezményt, ha Lengyelország aláírta. Mindenki meglátja, hogy nincs benne semmi, ami Németország ellen irányul.

Ludwig. Nagyon hálás vagyok ezért a nyilatkozatért. Engedje meg, hogy feltegyem a következő kérdést: Ön „egyenlősdiről” beszél, ennek a szónak pedig bizonyos gúnyos mellékíze van az általános egyenlősítésre vonatkoztatva. De hiszen az általános egyenlősítés szocialista eszmény.

Sztálin. Olyan szocializmust, amelyben minden ember egyforma fizetést, ugyanannyi húst, azonos mennyiségű kenyeret, teljesen azonos és egyforma mennyiségű élelmiszert kapna és egyforma ruhát viselne — ilyen szocializmust a marxizmus nem ismer.

A marxizmus csak azt az egyet állítja, hogy amíg az osztályok véglegesen meg nem szűnnek, amíg a munka nem válik létfenntartási eszközből az emberek legfőbb szükségletévé, a társadalom érdekében kifejtett önkéntes munkává, addig az embereket munkájuk szerint fogják fizetni. „Mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint” — így hangzik a szocializmus marxista formulája, azaz a kommunizmus első szakaszának, a kommunista társadalom első szakaszának formulája.

Csak a kommunizmus legmagasabb szakaszán, a kommunizmus legfelsőbb fokán lesz az, hogy mindenki, amikor képességei szerint dolgozik, a munkájáért azt fogja kapni, ami szükségleteinek megfelel. „Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”

Teljesen világos, hogy különböző embereknek különböző szükségletei vannak és lesznek a szocializmusban. A szocializmus sohasem tagadta az ízlésnek, valamint a szükségletek mennyiségének és minőségének különbözőségét. Olvassa el, hogyan bírálta Marx Stirnert egyenlősdire való hajlamai miatt, olvassa el Marx „A gothai program kritikája” című 1875-ből származó művét, olvassa el Marx, Engels, Lenin későbbi munkáit és meglátja, milyen élesen támadják az egyenlősdit. Az egyenlősdi forrása az individualista paraszti gondolkodásmód, a javak egyenlő elosztásának pszichológiája, a primitív paraszti „kommunizmus” pszichológiája. Az egyenlősdinek semmi köze sincs a marxista szocializmushoz. Csak a marxizmust nem ismerő emberek képzelhetik el olyan kezdetlegesen a dolgot, hogy az orosz bolsevikok előbb össze akarják gyűjteni a javakat, hogy aztán egyenlően felosszák. Így képzelik el a dolgot azok, akiknek semmi közük sincs a marxizmushoz. Így képzelték el a kommunizmust például a Cromwell idején vagy a francia forradalom idején fellépő primitív „kommunisták”. De a marxizmusnak és az orosz bolsevikoknak semmi közük sincs az efféle egyenlősdis „kommunistákhoz”.

Ludwig. Ön cigarettázik. Hol van az ön legendás pipája, Sztálin úr? Ön azt mondotta valamikor, hogy a szavak és a legendák elrepülnek, a tettek megmaradnak. De higgye el, hogy a külföldön sokmillió ember, aki nem tud az Ön egyes szavairól és tetteiről, tud az Ön legendás pipájáról.

Sztálin. Otthon felejtettem a pipámat.

Ludwig. Felteszek még egy kérdést, amely Önt nagyon meglepheti.

Sztálin. Mi, orosz bolsevikok, már régen leszoktunk arról, hogy meglepődjünk.

Ludwig. Mi is, Németországban.

Sztálin. Igen, Önök is nemsokára leszoknak a meglepődésről Németországban.

Ludwig. Kérdésem a következő: Az Ön élete nem egyszer volt kockán, nem egyszer forgott veszélyben, Önt üldözték. Részt vett harcokban, Számos közeli barátja meghalt. Ön élve maradt. Mivel magyarázza ezt? Hisz Ön a sorsban?

Sztálin. Nem, nem hiszek. A bolsevikok, a marxisták nem hisznek a „sorsban”. A sors fogalma, a „Schicksal” fogalma már magában véve is előítélet, badarság, a mitológia csökevénye, például az ókori görögök mitológiájáé, akiknél a sors istennője irányította az emberek sorsát.

Ludwig. Tehát az a tény, hogy ön nem pusztult el, véletlen?

Sztálin. Vannak belső és külső okok, amelyeknek összessége arra vezetett, hogy nem pusztultam el. De ettől teljesen függetlenül lehetett volna más is a helyemen, mivel valakinek kellett itt lennie. A „sors” törvényszerűtlen, misztikus valami. A misztikában nem hiszek. Persze, megvoltak az okai annak, hogy a veszély elkerült engem. De bekövetkezhetett volna számos más véletlen, számos más ok, amelyek homlokegyenest ellenkező eredményre vezethettek volna. Az úgynevezett sorsnak ehhez semmi köze.

Ludwig. Lenin sok-sok évet töltött külföldön, emigrációban. Ön csak nagyon rövid ideig lehetett külföldön. Hátránynak tekinti-e ezt és mi a véleménye: azok hajtottak-e több hasznot a forradalomnak, akiknek, mivel külföldi emigrációban voltak, módjuk volt arra, hogy Európát közvetlen közelből tanulmányozzák, de megszakadt a közvetlen kapcsolatuk a néppel, avagy azok a forradalmárok, akik itt működtek, ismerték a nép hangulatát, viszont kevéssé ismerték Európát?

Sztálin. Lenint ebből az összehasonlításból ki kell hagyni. Azok közül, akik Oroszországban maradtak, nagyon kevesen voltak olyan szoros kapcsolatban az orosz élettel, az országon belüli munkásmozgalommal, mint Lenin, jóllehet ő hosszú ideig külföldön tartózkodott. Valahányszor hozzá utaztam külföldre — 1906-ban, 1907-ben, 1912-ben, 1913-ban —, minden alkalommal nagy halom levelet láttam nála, amelyeket a gyakorlati pártmunkások küldtek neki Oroszországból, és Lenin mindig többet tudott, mint azok, akik Oroszországban maradtak. Külföldi tartózkodását mindig tehernek érezte.

Azok az elvtársak, akik Oroszországban maradtak, akik nem utaztak külföldre, persze, sokkal nagyobb számban vannak pártunkban és pártunk vezetőségében, mint a volt emigránsok, és nekik természetesen módjukban volt, hogy a forradalomnak több hasznot hajtsanak, mint a külföldi emigránsok. Pártunkban egyébként kevés emigráns maradt. A kétmillió párttagból alig lehetnek többen, mint 100— 200-an. A Központi Bizottság 70 tagjából aligha több mint 3—4 élt emigrációban.

Ami Európa ismeretét, Európa tanulmányozását illeti, azoknak, akik Európát akarták tanulmányozni, erre természetesen több lehetőségük volt, ha Európában tartózkodtak. Ebben a tekintetben közülünk azok, akik nem éltek huzamosabb ideig külföldön, egyet-mást vesztettek. A külföldi tartózkodásnak azonban egyáltalán nincs döntő jelentősége az európai gazdasági élet, a technika, a munkásmozgalom káderei, a különféle irodalom, szépirodalom vagy tudományos irodalom tanulmányozása szempontjából. Egyébként egyenlő feltételek mellett persze könnyebb Európát tanulmányozni, ha ott élünk. Annak a hátránynak azonban, amely abból következik, hogy valaki nem élt Európában, nincs nagy jelentősége. Ellenkezőleg, sok olyan elvtársat ismerek, akik vagy 20 esztendőt töltöttek külföldön, ott éltek valahol Charlottenburgban vagy a Quartier Latinben, évekig ültek a kávéházban, söröztek és mégsem tudták Európát sem megismerni, sem megérteni.

Ludwig. Nem gondolja ön, hogy a németekben mint nemzetben a rendszeretet jobban ki van fejlődve, mint a szabadságszeretet?

Sztálin. Valamikor Németországban valóban nagyon tisztelték a törvényeket. 1907-ben, amikor 2—3 hónapot töltöttem Berlinben, mi, orosz bolsevikok, gyakran kinevettük egyes német barátainkat a törvények ilyetén tisztelete miatt. Szájról szájra járt például egy anekdota, hogy amikor a berlini szociáldemokrata vezetőség meghatározott napra és órára kitűzött valami felvonulást, amelyre a külvárosokból is be kellett jönniök a szervezet tagjainak, egy 200 főből álló külvárosi csoport, habár a kitűzött órára pontosan megérkezett a városba, a tüntetésre nem jutott el, mivel két óra hosszat állt a pályaudvar peronján és nem mert eltávozni: nem volt ott a vasúti ellenőr, aki elveszi a jegyeket a kijáratnál, és nem volt ott senki, akinek leadhatták volna jegyeiket. Tréfásan beszélték, hogy volt ott egy orosz elvtárs, aki aztán megsúgta a németeknek az egyszerű megoldást: hagyják el a peront úgy, hogy nem adják le a jegyeket…

De vajon most is van-e valami ehhez hasonló Németországban? Vajon a mai Németországban tisztelik a törvényeket? Vajon azok a nemzeti szocialisták, akiknek — úgy vélné az ember — a legéberebben kellene őrködniök a burzsoá jogrend felett, nem szegik-e meg ezeket a törvényeket, nem rombolják-e le a munkásklubokat és nem gyilkolják-e büntetlenül a munkásokat?

A munkásokról, akik szerintem már régen kiábrándultak a burzsoá jogrendből, nem is beszélek.

Bizony, a németek nagyon megváltoztak az utóbbi időben.

Ludwig. Milyen feltételek mellett lehetséges a munkásosztály végleges és teljes egyesülése egy párt vezetésével? Miért csak a proletárforradalom után lehetséges — mint a kommunisták mondják — a munkásosztály ilyen egyesülése?

Sztálin. A munkásosztály ilyen egyesülése a kommunista párt körül a legkönnyebben a győzelmes proletárforradalom eredményeképpen valósítható meg. De lényegében kétségtelenül már a forradalom előtt meg fog valósulni.

Ludwig. Sarkantyú vagy zabla egy nagy történelmi személyiség számára a becsvágy?

Sztálin. A becsvágy szerepe különböző viszonyok között különböző. A becsvágy a körülményektől függően lehet sarkantyú és lehet zabla egy nagy történelmi személyiség tevékenysége számára. A leggyakrabban zabla.

Ludwig. Folytatása és betetőzése-e valamilyen értelemben az Októberi Forradalom a nagy francia forradalomnak?

Sztálin. Az Októberi Forradalom se nem folytatása, se nem betetőzése a nagy francia forradalomnak. A francia forradalom célja a feudalizmus felszámolása volt a kapitalizmus megteremtése érdekében. Az Októberi Forradalom célja viszont a kapitalizmus felszámolása a szocializmus megteremtése érdekében.

„Bolsevik” 8. sz.
1932. április 30.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

A kapitalizmus rothadása és erkölcstelensége

Mi az emberben az emberi tulajdonság?

Az ember az állatvilágból származik és alapvetően most is hordozza ezt az örökségét, az ösztönösségét, érdekeinek, létfeltételeinek elsődlegességét, az önzését. Az ember a gondolkodás képességével nemcsak az életszükségleteinek egyre magasabb minőségű kielégítését teszi lehetővé, hanem embertársaival való kapcsolatai is változnak, így megteremtődik az emberségesebb létének a lehetősége. A történelem folyamán fokozatosan fejlődik az emberiség gazdasági és tudati képessége és így a lehetősége az emberségesebbé válásra, amit az adott gazdasági-politikai viszonyok erősen behatárolnak. Az emberré válás haladás az emberségesebb világ felé. Az emberiség létszükségleteinek minél magasabb színvonalú kielégítése a társadalom gazdasági fejletségének a függvénye. Az ember emberi tulajdonságát erősen befolyásolja a tudata fejlettsége, tudása, tanultsága, műveltsége, civilizáltsága, világnézete, a társadalmi forma, születési körülményei, de alapvetően mégis a léte határoz meg, létkörülményeinek változása megváltoztatja emberi tulajdonságait. Az embert az önérdeke az önzése, létezésének biztosítása vezeti, de alapvetően társadalmi-gazdasági-politikai környezetének javulása változtathatja emberibbé, vagyis embertársai érdekeink egyre magasabb fokon való figyelembevétele, az összefogással és együttműködéssel a jobb életért. A fejlődéssel a buta önzésről egyre inkább lehetősége van áttérni az okos önzésre, ami emberségesebben képviseli az ember érdekeit. A társadalmi haladás, az emberségesebbé válás, az embertársaink tudatos segítése, a gyengeségük, elmaradottságuk, hibáik társadalmi összefogással való kijavítása a fejlettebb társadalmi forma megteremtése az emberré válás útja.

A kapitalista társadalomban meghatározó a versengés a hatalomért a profitért, a megélhetésért, az ezzel járó konkurenciaharc a mozgatóerő, de ettől szélsőségesen megoszlik a társadalom győztesekre és vesztesekre, élősködőkre és dolgozókra. A kapitalizmusban a termelőerők fejlődésével, a világgazdaság anarchiájával, egyenlőtlen fejlődésével, a tőkések profitjáért és nem a nép érdekében működő gazdasága, valamint a termelés társadalmi és a kisajátítás magánjellegének ellentmondása elvezet a társadalmi katasztrófákhoz, ami gazdasági-társadalmi forma változási kényszerhez vezet, de a változás erőszak nélkül nem lehetséges, mert antagonisztikus – kibékíthetetlen – ellentétek osztják meg a társadalmi osztályokat.

Az emberségesebb világban a boldogulásért, a létfeltételekért nem az emberek egymás közötti ellentéte a mérvadó, hanem az összefogás erősödése a valós közös érdekek megtalálása alapján, de ez csak a szocializmusban, a tudatosan szervezett társadalomban lehetséges, ahol a termelő és a kisajátító ugyanaz.

Az emberré válás az emberiségnek az állatvilágból hozott kegyetlen ösztönös tulajdonságainak a meghaladása, ne uralkodjunk, ne élősködjünk, ne alázzuk meg, ne pusztítsuk embertársunkat, helyette okosan segítsük, érezzük át problémáit, örömeit, de ez a kapitalizmusban nem valósítható meg, küzdeni, harcolni kell az embernek az ember ellen az elsőségért, az uralkodásért és a létért.

Az állati eredetű önzést az ember és az emberiség méretekben, a humánus emberiség világának megteremtése érdekében az okos önzés váltsa fel. Az önzés, az önérdek elkerülhetetlen, az élttel velejár. Embertársaink segítése fontos cél legyen, ami nem önzetlenség, ezért ne a másik ember eltaposása, hanem az érdekazonosságon alapuló együttműködés az összefogás legyen a meghatározó, az okos önzéssel. A kapitalizmus társadalmában a buta önzés erkölcse a mérvadó, ahol „csak az én érdekem számít”, de ezen az alapon a tőkések érdeke valósul meg, a proletárok kizsákmányolása, szolgasága, alacsonyabb rendűsége. Ez embertelen buta önzés, embertelenség.

A kapitalizmusban az ellenérdekelt és kibékíthetetlen társadalmi osztályok között a valódi érdekeken alapuló összefogás nem valósulhat meg, az erőszak, az embertelenség valamilyen formája szükséges a dolgozók kizsákmányoláshoz. A tőkéseknek érdekeik elérésére kénytelenek a kényszert és az öntudatlanságra, társadalmi butaságra, tudatlanságra nevelés embertelen erkölcsét alkalmazni.

A jó ember az emberséges okos önző, saját érdekeit okosan úgy képviseli, hogy embertársai érdekeit tiszteli, figyelembe veszi, segíti a rászorulókat; nem élősködik, nem uralkodik, nem alázza meg embertársait és olyan világ érdekében tesz, amely ezt legmagasabb fokon megvalósíthatja az összefogással, valós világnézettel; ne a félelem, a gyűlölet, a megalázottság uralkodjon az emberiség felett. Ez a szocialista, kommunista embertípus az osztálynélküli társadalom megvalósítására törekvő, a kizsákmányolás és az élősködés nélküli, az egyenrangú, a szolgaság nélküli társadalom a célja, az érdeke.

Milyen erkölcse lehet a polgári, kapitalista világnak?

A polgári „demokrácia”, mivel kapitalista környezetben működik, alapvetően a megosztott emberiségre alapuló „szabadság”, gazdasági-politikai egyenlőtlenség „szabadsága” erkölcsét valósíthatja csak meg. A gazdasági és politikai egyenlőtlenség alapján létrejött felsőbbrendű és alacsonyabb rendű emberek erkölcsét az embertelenség, az állati ösztönöknek az emberben meglévő hajtóereje embertelenné teszi. Az ember vagy győz embertársai felett és uralkodhat, vagy el kell szenvednie az alacsonyabb rendű emberek sorsát. A kapitalista gazdasági rendszerben ez az erkölcs: uralkodj vagy szolgálj. A polgári „demokrácia” a kapitalista viszonyok között nem valósíthatja meg az egyenlőségre alapuló szabadságot, így a többség számára ez se nem demokrácia, se nem szabadság, szolgaság csupán. Az emberé válást akadályozza az urak és szolgák világának erkölcse.

Az egyenlőtlenségre, megosztottságra kényszerülő társadalomban, a kapitalizmusban az emberi erkölcsösség az embertelenség, így egy fejre állított embertelen erkölcse az elfogadott. A kapitalizmusban a társadalom megoszlik élősködőkre és dolgozókra; a kizsákmányolás, az élősködés és a szolgaság erkölcsét a törvény garantálja. Tehát a kapitalizmus embertelen világ és a szocializmus állítja talpra az emberséges erkölcsével, megvalósítja: a ne lopj!, szeresd felebarátodat!, aki nem dolgozik, az ne is egyék! Humánus, emberséges erkölcsét.

Miért rothad a kapitalista világ?

A kapitalista világ erkölcse az élősködést, a felsőbbrendűséget, ezáltal az embertelenséget hordozza magával. Nem a segítés, hanem az embertelen élősködés vezérli az erkölcsét. A kapitalizmusban a segítés csak a lelkiismeret lázadása, mert a segítés nem tartozik a működési modelljébe, de az emberiség ezt mégis igényli.

A kapitalista gazdaság világméretű szervezetlensége és a tőkések egymás elleni versengése az emberiséget állandóan válságba sodorja, amit csak nehezen tud kordában tartani és a proletárok kárára oldja meg. Ez megjelenik a munkanélküliség, a nyomor, a háborúk pusztításában, ami szörnyű terheket ró a világ proletárjaira, rohasztja az emberiséget.

Az élősködés a kapitalizmus fejlődésével egyre fokozódik, a kapitalista urak egyre többet vesznek el a szolga proletár emberiségtől, amit az élősködés fokozódására használják fel, a felesleg nagy részét nem az emberiség javára, hanem uralmuk fokozására fordítják. A kapitalista urak egymás közötti harcát is a szolga emberiség szenvedi meg. Az emberiség létét a kapitalista urak kénye kedve és egymás legyőzése határozza meg. Ez embertelen élősködő erkölcs, ettől rothad az egész emberiség, embertelenné válik, erősen hat az alacsonyabb rendű állati ösztön. Az emberiség lehetőségeit értelmetlen gazdasági háborúkra és felesleges fegyverkezésre pazarolják, mert erkölcse az uralkodás, élősködés, szolgaság. A kapitalizmus embertelensége milliárdnyi ember életét teszi tönkre, rothasztja az emberiséget, pusztítja kevesek hasznáért. A szolga emberiség tudatát megfertőzi a kapitalista erkölcs, elfogadja alacsonyabb rendűségét, valójában életét a felsőbbrendűek érdekeinek rendeli alá, ezzel beszűkíti az emberségét, gátolja az emberré válását.

A társadalom rothadása, a kapitalizmus pusztulása mindenképpen bekövetkezik, akár az erőszak, akár a közömbösség, az érdektelenség, elbutítás, az öntudatlanság, a robotizálás útját követi az emberiség a kapitalizmus rothadó embertelen erkölcse alapján. A változáshoz az emberré váláshoz az emberségesebb világhoz az emberiségnek a közös érdekeken való összefogása, az élősködés és a felsőbbrendűség visszaszorítása vezeti.

Az érdekellentétek bármilyen módon történő elfojtása csak ideiglenesen hozhat egyensúlyt, stabilitás, de állandóan újult erővel tör fel a harc, mert az érdekellentét még jobban polarizálja az emberiséget. Az emberiségnek az elért gazdasági fejlettsége miatt a nyugati „civilizáció” népeit látszólag nem fenyegeti súlyos katasztrófa, de ettől még a kapitalizmus rothadása, erkölcstelensége, a megosztottsága miatt nem kerülheti el a társadalmi katasztrófát. Az embertelenség, a diktatúra, és eltusolása, nem szünteti meg a katasztrófát, csak mélyíti és nagyobb áldozatokat fog követelni az emberiségtől. A felsőbbrendűek hihetetlenül elpofátlanodnak, azt hiszik, hogy mindent megtehetnek, de ez lesz a végük. Azt hiszik, hogy milliárdos emberirtó háborút is megnyerhetnek, mert ez az erkölcs elvezethet ide is. A „mosolygó fasizmus” ugyanolyan veszélyes, mint a klasszikus fasizmus, ahol a népirtás mindennapos jelenség. A „mosolygó fasizmus” legyőzte a klasszikus fasizmust és a szocializmust, nagyon veszélyes az emberiségre, a végletekig megosztja kevés felsőbbrendűre és a többséget alacsonyabb rendűre, ami nagy szétrobbantó erő és a kapitalizmus modellje ezt nem tudja feloldani. A kapitalizmus nem emberséges, hanem állandóan harcban lévő tömegek világa egymás ellen, kevés hely jut az emberségnek.

A kapitalizmus rossz élősködő erkölcse, hamis tudománytalan világnézetre alapuló társadalmi formájának bármilyen módon való megvalósítása, akár erőszakkal, akár az elmék feletti uralommal, akár a gazda jócselekedeteivel is erkölcstelenség, mert ellentmondást, kibékíthetetlen érdekellentétet tartalmaz, és mindenképpen változáshoz vezet.

Vagy változik az ember világa emberségessé vagy visszatér az állatvilágba.

Miért embertelen a polgári „demokráciában” működő kapitalista erkölcs?

A kapitalizmusban az emberek közötti kapcsolatban a legfontosabb, hogy ki az erősebb (emberállat), aki embertársai felett uralkodhat. Ez az állati ösztön uralkodik az emberiség felett, ami embertelen viszonyokat hoz létre az emberek között. Erkölcse: használd ki saját lehetőségedet, akár a többi ember rovására is, a többi ember érdeke nem számít csak az én érdekem a fontos, ez buta embertelen erkölcs, természetesen nem ezt mondja, mert az embernek fontos az emberiesség. A kapitalista erkölcs elfogadásához szükséges a szolga nép agymosása, öntudatlanságra nevelése, a versenyben a győzteseket különlegesnek emberségesnek bemutatása, így jogosságát az uralkodásra, élősködésre. Mindenkinek áll a zászló az érvényesüléshez, aki ezt nem tudja kihasználni, az magára vessen! Ez a gondolat lehetővé teszi az élősködés erkölcsét, így már csak az élősködés, uralkodás, felsőbbrendűség dominál a dolgozó nép felett. De nem tud másként működni, ez a kapitalizmus működési modelljéből, a kíméletlen harc negatív hatásaiból következik, amit el kell takarni hazugságokkal. Erre kiválóan alkalmas a polgári „demokrácia” álcája alatt működő „mosolygó fasizmus”.

A kapitalizmus társadalmilag öntudatlan, ösztönös társadalom, mert a társadalom fejlődését törvényszerűségeit tudományosan nem vizsgálja, nem használja, nem érdeke a társadalom haladása az emberségesebb világba, így története a társadalmi katasztrófákon át vezet, változása a válságokkal és a társadalmi forradalommal történik. A kapitalizmus erkölcse nagyon egyszerű: az erősebb (emberállat) uralkodik; kapitalizmusban az ember gondolkodóképessége csak erősíti ezt az állatvilágból hozott tulajdonságát, amit meg kell haladni, vagy maradunk csak gondolkodó állatok, akik lényeges tulajdonsága az embertelen állati erkölcse.

—-

Az ember társadalmi lény; közösen végzett munka, a tagolt beszéd és gondolkodás jellemzi. Mindezek révén képes a világ megismerésére és átalakítására. Rendszertani szempontból az emberi nem az állatok országába, a főemlősök rendjébe, a hominidák (Hominidae) közé tartozik. – Wikipédia

SaLa