Új helyzet — Új feladatok a gazdasági építőmunkában
Beszéd a gazdasági vezetők tanácskozásán
1931. Június 23
Elvtársak! A tanácskozás anyagából kitűnik, hogy iparunk a terv teljesítése szempontjából meglehetősen tarka képet mutat. Vannak iparágak, amelyek az elmúlt öt hónapban a múlt évhez viszonyítva 40—50 százalékos növekedést értek el. Vannak iparágak, ahol a növekedés nem nagyobb 20—30 százaléknál. Végül vannak egyes iparágak, amelyeknél a növekedés minimális, valami 6—10 százalék, vagy még annyi sem. Az utóbbiak közé kell sorolnunk a szénbányászatot és a vaskohászatot. A kép, mint látható, tarka.
Mi e tarkaság magyarázata? Mi az oka annak, hogy egyes iparágak elmaradnak? Mi az oka annak, hogy egyes iparágak mindössze 20—25 százalékos növekedést érnek el, a szénbányászat és a vaskohászat pedig még kisebbet, úgyhogy ezek a többi iparág mögött kullognak?
Ennek az az oka, hogy az utóbbi időben az ipar fejlődésének feltételei gyökeresen megváltoztak, új helyzet alakult ki, mely a vezetés új módszereit követeli, egyes gazdasági vezetőink azonban, ahelyett hogy megváltoztatnák munkamódszereiket, még mindig a régi módon dolgoznak. Arról van tehát szó, hogy az ipar új fejlődési feltételei miatt másképpen kell dolgozni, mint eddig, egyes gazdasági vezetőink azonban ezt nem értik, és nem látják, hogy most új módon kell vezetni.
Ez az oka egyes iparágaink elmaradásának.
Melyek iparunk fejlődésének ezek az új feltételei? Honnan bukkantak elő?
Legalább hat ilyen új feltétel van.
Vegyük sorra ezeket a feltételeket.
1
A munkaerő
Mindenekelőtt arról van szó, hogy az iparvállalatokat el kell látni munkaerővel. Azelőtt a munkások rendszerint maguktól mentek az üzemekbe, a gyárakba, úgyhogy ezen a téren, hogy úgy mondjuk, a dolog simán ment. Ez az ösztönös áramlás pedig annak volt a következménye, hogy munkanélküliség volt, a falun rétegződés ment végbe, a nyomor terjedt, az emberek féltek az éhségtől, ez kergette őket a faluból a városba. Emlékeznek erre a kifejezésre: „A muzsik menekülése a faluból a városba”? Mi késztette a parasztot arra, hogy a faluból a városba meneküljön? Az éhségtől való félelem, a munkanélküliség, az a körülmény, hogy a falu mostoha volt a paraszthoz, úgyhogy a paraszt szívesen menekült akár a pokolba is, csak hogy valamilyen munkát kapjon.
Ez, vagy majdnem ez volt nálunk a helyzet a közelmúltban.
Mondhatjuk-e, hogy ma pontosan ugyanez a helyzet? Nem, nem mondhatjuk. Ellenkezőleg, a helyzet most gyökeresen megváltozott. És éppen azért, mert a helyzet megváltozott, a munkaerő többé nem áramlik magától az üzemekbe.
De hát mi változott meg tulajdonképpen ez alatt az idő alatt? Előszöris, megszüntettük a munkanélküliséget, vagyis megsemmisítettük azt az erőt, amely nyomást gyakorolt a „munkapiacra”. Másodszor, gyökerében elejét vettük a falu rétegződésének — vagyis leküzdöttük azt a tömegnyomort, mely a parasztot a faluból a városba kergette. Végül, a traktorok és mezőgazdasági gépek tízezreivel láttuk el a falut, szétzúztuk a kulákot, kolhozokat szerveztünk és megadtuk a parasztnak a lehetőséget arra, hogy emberi módon éljen és dolgozzék. Ma már nem lehet azt mondani, hogy a falu mostoha a paraszthoz. És éppen ezért, mert a falu nem mostoha többé, a paraszt nem egykönnyen válik meg a falujától és megszűnt a „muzsik menekülése a faluból a városba”, megszűnt a munkaerő magától való áramlása.
Látjuk, hogy ma teljesen új helyzettel van dolgunk és újak a vállalatok munkaerő-ellátásának feltételei.
Mi következik ebből?
Ebből, először, az következik, hogy nem számíthatunk többé arra, hogy a munkaerő magától áramlik hozzánk. Tehát a szervezetlenség „politikájáról” át kell térnünk az ipari munkások szervezett toborzásának politikájára. Ennek viszont csak egy útja van — a gazdasági szervezeteknek szerződést kell kötniök a kolhozokkal és kolhozparasztokkal. Önök tudják, hogy egyes gazdasági szervezetek és kolhozok már csakugyan rátértek erre az útra s a tapasztalat megmutatta, hogy ezek a szerződések komoly eredményeket hoznak mind a kolhozok, mind az ipari üzemek számára.
Ebből, másodszor, az következik, hogy haladéktalanul át kell térnünk a legnehezebb munkafolyamatok gépesítésére, a leggyorsabb ütemben és mindenütt (a fakitermelő iparban, az építőiparban, a szénbányászatban, a vasúti be- és kirakodásnál, a szállításban, a vaskohászatban stb.). Ez persze nem jelenti azt, hogy a kétkezi munkát sutba kell dobni. Ellenkezőleg, a kétkezi munkának a termelésben még sokáig igen komoly szerepe lesz. De azt jelenti, hogy a munkafolyamatok gépesítése az a számunkra új erő, és az a döntő erő, mely nélkül az előirányzott ütemet és a termelés új méreteit tartanunk nem lehet.
Szép számmal vannak még olyan gazdasági vezetők, akik „nem hisznek” sem a gépesítésben, sem a kolhozokkal kötött szerződésekben. Ezek azok a gazdasági vezetők, akik nem értik az új helyzetet, nem akarnak új módon dolgozni és visszasírják a „régi jó időket”, amikor a munkaerő még „magától jött” az üzemekbe. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen vezetők olyan messze vannak a gazdasági építésnek az új helyzetből fakadó új feladataitól, mint az ég a földtől. Ezek az emberek nyilvánvalóan azt hiszik, hogy a munkaerőellátással kapcsolatos nehézségek véletlen jelenségek, hogy a munkaerőhiány majd magától eltűnik, úgyszólván a dolgok spontán fejlődésével. Ez, elvtársak, tévedés. A munkaerőellátás nehézségei nem tűnhetnek el maguktól. Csak saját erőfeszítéseinkkel tüntethetjük el őket.
Tehát: szervezetten toborozni a munkaerőt a kolhozokkal kötött szerződések segítségével és gépesíteni a munkát — ez a feladat.
Ez a helyzet iparunk fejlődésének első új feltételével.
Térjünk át a második feltétel kérdésére.
II
A munkások munkabére
Az imént arról szóltam, hogy a munkásokat üzemeink számára szervezetten kell toboroznunk. De a munkások toborzásával még nem tettünk meg mindent. Ahhoz, hogy üzemeink számára a munkaerőt biztosítsuk, el kell érnünk, hogy a munkásokat állandósítsuk az iparágakban és az egyes üzemek munkásállományát többé-kevésbé állandósítsuk. Aligha szorul bizonyításra, hogy olyan állandó munkásállomány nélkül, amely a termelés technikáját többé-kevésbé már elsajátította és az új gépekhez hozzászokott — lehetetlen előrehaladnunk, lehetetlen a termelési terveket teljesítenünk. Ellenkező esetben a munkásokat minden alkalommal újra kellene betanítanunk, az idő felét betanításukra kellene fordítanunk, ahelyett hogy ezt az időt a termelés számára használnánk ki. De mi a helyzet most a valóságban? Mondhatjuk-e azt, hogy a munkásállomány üzemeinkben többé-kevésbé állandó? Nem, sajnos, ezt nem mondhatjuk. Ellenkezőleg, üzemeinkben még mindig megvan az úgynevezett munkaerővándorlás. Sőt, számos üzemben a munkaerő vándorlása nemcsak hogy nincsen eltűnőben, hanem ellenkezőleg, nő és fokozódik. Mindenesetre kevés olyan üzemet találunk, amelynek munkásállománya ne változnék félévenként, sőt esetleg negyedévenként, legalább 30—40 százalékban.
Azelőtt, az ipar helyreállításának időszakában, amikor a technikai berendezés nálunk nem volt bonyolult, a termelés méretei pedig nem voltak nagyok — úgy-ahogy még „tűrni” lehetett az úgynevezett munkaerővándorlást. Ma más a helyzet. A helyzet gyökeresen megváltozott. Ma, a szélesen kibontakozó újjáalakítás időszakában, amikor a termelés óriási méreteket öltött, a technikai berendezés pedig rendkívül bonyolult lett — a munkaerő vándorlása a termelésnek valóságos csapásává vált, amely dezorganizálja üzemeinket. Ha most tovább is „tűrnénk” a munkaerő vándorlását, ezzel iparunkat bomlasztanánk és lehetetlenné tennénk a termelési tervek teljesítését, a termékek minőségének javítását.
Mi az oka a munkaerővándorlásnak?
A helytelen bérezési rendszer, a helytelen bértarifák, a „baloldalias” egyenlősdi a munkabérek terén. Számos vállalatnál úgy vannak megállapítva a díjtételek, hogy majdnem teljesen eltűnik a különbség a szakmunka és a nem szakképzett munka, a nehéz és a könnyű munka között. Az egyenlősdi odavezet, hogy a tanulatlan munkás nincs érdekelve abban, hogy szakmunkás váljék belőle, ilymódon meg van fosztva az előrehaladás távlatától s ezért az üzemben amolyan „nyaralónak” érzi magát, aki csak ideiglenesen dolgozik, csak azért, hogy „egy kis pénzt keressen” és aztán továbbálljon, hogy valahol máshol „próbáljon szerencsét”. Az egyenlősdi odavezet, hogy a szakképzett munkás kénytelen egyik üzemből a másikba átmenni mindaddig, amíg végre olyan üzemre nem akad, ahol kellőképpen tudják értékelni a szakképzett munkát.
Ez az oka az üzemből üzembe való „általános” vándorlásnak, a munkaerő hullámzásának.
Ahhoz, hogy ezt a bajt kiküszöböljük, meg kell szüntetnünk az egyenlősdit és el kell vetni az elavult bérezési rendszert. Ahhoz, hogy ezt a bajt kiküszöböljük, olyan bérezési rendszert kell szerveznünk, amely figyelembe veszi a szakmunka és a nem szakképzett munka, a nehéz és a könnyű munka közti különbséget. Nem szabad tűrnünk, hogy a vaskohászatban egy hengerész ugyanannyit kapjon, mint az, aki a padlót söpri. Nem szabad tűrnünk, hogy a vasútnál a mozdonyvezető ugyanannyit keressen, mint az írnok. Marx és Lenin azt mondja, hogy a szakmunka és a nem szakképzett munka közti különbség még a szocializmusban is, még az osztályok megszüntetése után is meglesz, hogy ez a különbség csak a kommunizmusban fog eltűnni s hogy ennek következtében a „munkabért” még a szocializmusban is a munka arányában, nempedig a szükségletek arányában kell fizetni. A mi egyenlősítő gazdasági vezetőink és szakszervezeti funkcionáriusaink azonban ezzel nem értenek egyet, és azt hiszik, hogy ez a különbség a mi szovjet rendünkben már eltűnt. Kinek van igaza: Marxnak és Leninnek, vagy az egyenlősítőknek? Fel kell tételeznünk, hogy Marxnak és Leninnek van igaza. Ebből azonban az következik, hogy aki ma a bérezési rendszert az egyenlősdi „elveire” építi, számításon kívül hagyva a szakképzett és a nem szakképzett munka közti különbséget, az szakít a marxizmussal, szakít a leninizmussal.
Minden iparágban, minden üzemben, minden műhelyben vannak többé-kevésbé szakképzett munkásokból álló vezető csoportok és mindenekelőtt és főképpen ezeket kell állandósítanunk, ha valóban biztosítani akarjuk az állandó munkásállományt az üzemben. Ezek a vezető munkáscsoportok alkotják a termelés fő láncszemét. Ha ezeket a munkásokat a vállalat számára, a műhely számára állandósítjuk, akkor állandósítottuk az egész munkásállományt, gyökeresen elejét vettük a munkaerővándorlásnak. De hogyan állandósíthatjuk őket az üzem számára? Állandósítani őket csakis úgy lehet, ha előléptetjük őket, ha emeljük munkabérük szintjét, ha olyan munkabérrendszert vezetünk be, amely megadja a munkás szakképzettségének azt, ami megilleti.
És mit jelent az, ha előléptetjük a szakképzett munkásokat és emeljük munkabérük szintjét, milyen hatása lehet ennek a nem szakképzett munkásokra. Ez, minden egyébtől eltekintve, azt jelenti, hogy távlatot adunk a nem szakképzett munkásoknak, sarkaljuk őket arra, hogy előre menjenek, hogy felküzdjék magukat a szakmunkások sorába. Önök maguk is tudják, hogy nekünk ma a szakmunkások százezreire és millióira van szükségünk. De ahhoz, hogy szakmunkás-kádereket teremtsünk, ösztönöznünk kell a tanulatlan munkásokat, távlatot kell adnunk nekik az előrehaladásra, az emelkedésre. És mennél bátrabban lépünk erre az útra, annál jobb, mert ez a munkaerővándorlás megszüntetésének legfőbb eszköze. Ha itt takarékoskodunk, bűnt követünk el, szocialista iparunk érdekei ellen cselekszünk.
De ez még nem minden.
Ahhoz, hogy a munkásokat az üzem számára állandósítsuk, a munkások ellátásának és lakásviszonyainak további megjavítása is szükséges. Tagadhatatlan, hogy a lakásépítés és a munkások ellátása terén az utóbbi években nem keveset tettünk. De az, amit eddig tettünk, egyáltalán nem elég ahhoz, hogy a munkások gyorsan növekvő szükségleteit kielégíthessük. Nem hivatkozhatunk arra, hogy azelőtt kevesebb lakás volt, mint ma s hogy ennélfogva megelégedhetünk a már elért eredményekkel. Arra sem hivatkozhatunk, hogy azelőtt a munkások ellátása sokkal rosszabb volt, mint ma s hogy ennélfogva megelégedhetünk a fennálló helyzettel. Csak rothadt és minden ízükben romlott emberek vigasztalhatják magukat a múltra való hivatkozással. Nem a múltból kell kiindulni, hanem a munkások jelenlegi növekvő szükségleteiből. Meg kell érteni, hogy a munkások életviszonyai nálunk gyökeresen megváltoztak. Ma a munkás nem az, aki azelőtt volt. A mai munkás, a mi szovjet munkásunk, úgy akar élni, hogy minden anyagi és kulturális szükségletét kielégíthesse, az élelemmel való ellátás terén is, a lakás terén is, kulturális és minden egyéb különféle szükségleteinek biztosítása terén is. Joga van erre, mi pedig kötelesek vagyunk biztosítani számára ezeket a feltételeket. Igaz, a mi munkásunk nem szenved a munkanélküliségtől, mentes a kapitalizmus jármától, nem rabszolga többé, hanem magának dolgozik. De ez még kevés. A mi munkásunk valamennyi anyagi és kulturális szükségletének biztosítását követeli és mi kötelesek vagyunk teljesíteni ezt a követelést. Ne felejtsük el, hogy mi magunk is bizonyos követelésekkel lépünk fel ma a munkássággal szemben — munkafegyelmet követelünk tőle, megfeszített munkát, részvételt a munkaversenyben, az élmunkásmozgalomban. Ne felejtsük el, hogy a munkások óriási többsége nagy lelkesedéssel fogadta a Szovjethatalomnak ezeket a követeléseit és hősiesen teljesíti azokat. Ezért ne csodálkozzunk, ha a munkások, akik a Szovjethatalom követeléseit megvalósítják, a maguk részéről szintén követelik a Szovjethatalomtól, hogy az is teljesítse kötelezettségeit a munkások anyagi és kulturális helyzetének további javítása terén.
Tehát: megszüntetni a munkaerővándorlást, megszüntetni az egyenlősdit, helyes munkabérrendszert kiépíteni, javítani a munkások életviszonyait— ez a feladat.
Ez a helyzet iparunk fejlődésének második új feltételével.
Térjünk át a harmadik feltétel kérdésére.
III
A munka megszervezése
Fentebb azt mondottam, hogy a munkaerővándorlást meg kell szüntetnünk s a munkásokat állandósítanunk kell az üzemek számára. De a munkások állandósításával a dolog még nincs elintézve. Nem elég elérni azt, hogy a vándorlás megszűnjék. Arra is szükség van, hogy olyan munkafeltételeket biztosítsunk a munkások számára, amelyek megadják nekik a lehetőséget arra, hogy eredményesen dolgozzanak, emeljék a munka termelékenységét, javítsák a termelés minőségét. A munkát tehát az üzemekben úgy kell megszervezni, hogy termelékenysége hónapról hónapra, évnegyedről évnegyedre emelkedjék.
Mondhatjuk-e azt, hogy a munka tényleges megszervezése üzemeinkben jelenleg megfelel a termelés korszerű követelményeinek? Ezt, sajnos, nem mondhatjuk. Mindenesetre még mindig számos olyan üzemünk van, ahol a munka megszervezése csapnivalóan rossz, ahol a munkában rend és összhang helyett rendetlenség és zűrzavar uralkodik, ahol senki sem felelős a munkáért, hanem teljes a felelőtlenség, nyoma sincs az egyéni felelősségnek.
Mit értünk az egyéni felelősség hiányán? Az egyéni felelősség hiánya az, amikor az emberek nem felelősek a rájuk bízott munkáért, nem felelősek a gépekért, a munkapadokért, a szerszámokért. Világos, hogy ha nincs egyéni felelősség, akkor szó sem lehet a munka termelékenységének valamelyest is komolyabb emelkedéséről, a termékek minőségének javításáról, a gépek, munkapadok, szerszámok gondos kezeléséről. Önök tudják, hogy a vasútnál mire vezetett az egyéni felelősség hiánya. Ugyanolyan eredményekre vezet az iparban is. A vasútnál megszüntettük az egyéni felelősség hiányát és megjavítottuk a vasút munkáját. Ugyanezt kell tennünk az iparban is, hogy munkáját magasabb szintre emeljük.
Azelőtt valahogy még csak „meglehettünk” a munkának azzal a helytelen szervezésével, amely békén megfér az egyéni felelősség hiányával és azzal, hogy az egyes konkrét munkákért senki sem felelős. Ma erről szó sem lehet. Ma egészen más a helyzet. Ma, amikor a termelés roppant méreteket ölt és üzemóriásaink vannak, az egyéni felelősség hiánya olyan átka az iparnak, amely az üzemekben minden termelési és szervezeti eredményünket veszélyezteti.
Hogyan honosodhatott meg üzemeink egész sorában ez a felelőtlenség? Úgy hatolt be üzemeinkbe, mint a megszakítatlan termelési munkahét törvénytelen kísérője. Helytelen volna azt mondani, hogy a megszakítatlan munkahéttel okvetlenül velejár a termelésben az egyéni felelősség hiánya. Ha a munkát helyesen szervezik meg, ha mindenki felelős egy meghatározott munkáért, ha az egyes gépekhez és munkapadokhoz meghatározott munkáscsoportokat osztanak be, ha a műszakokat helyesen úgy szervezik meg, hogy egyik műszak se legyen rosszabb a másiknál minőség és szakképzettség tekintetében — ilyen feltételek mellett a megszakítatlan munkahét a munka termelékenységének óriási növekedésére, a munka minőségének javítására, az egyéni felelősség hiányának felszámolására vezet. Így áll a dolog például a vasútnál, ahol ma megvan a megszakítatlan munkahét, az egyéni felelősség hiánya ellenben megszűnt. Mondhatjuk-e azt, hogy iparvállalatainkban ugyanilyen kedvező a helyzet a megszakítatlan munkahét tekintetében? Ezt, sajnos, nem mondhatjuk. Számos üzemben ugyanis túlságosan elhamarkodva tértek át a megszakítatlan munkahétre, nem gondoskodtak a megfelelő előfeltételekről, nem szervezték meg kellőképpen a minőség és szakképzettség szempontjából többé-kevésbé egyenlő értékű műszakokat, nem tettek felelőssé minden egyes embert a rábízott konkrét munkáért. Ez pedig odavezetett, hogy a megszakítatlan munkahét, amelyet a véletlenre bíztak, az egyéni felelősség hiányának forrásává lett. Ennek következtében számos üzemünkben a megszakítatlan munkahét csak papíron, szavakban van meg, az egyéni felelősség ellenben már nem papíron, hanem a valóságban hiányzik. Az eredmény pedig az, hogy senki sem érzi magát felelősnek a munkáért, nem gondozzák a gépeket, tömeges jelenséggé vált a géptörés, nincs semmi, ami a munka termelékenységének emelésére ösztönözne. Nem hiába mondják a munkások: „Emelnénk mi a munka termelékenységét és javítanánk a dolgon, de ki becsüli meg a munkánkat, mikor senki sem felel semmiért?”
Ebből megállapíthatjuk, hogy egyes elvtársaink egyes helyeken elhamarkodták a megszakítatlan munkahét bevezetését, elhamarkodták és ezzel el is torzították, úgyhogy a megszakítatlan munkahét az egyéni felelősség megszűnésére vezetett.
Arra, hogy ennek a helyzetnek véget vessünk és a felelőtlenséget kiküszöböljük, kétféle megoldás van. Vagy meg kell változtatni a megszakítatlan munkahét alkalmazásának feltételeit, úgy, hogy a megszakítatlan munkahét ne vezessen az egyéni felelősség megszűnésére, ahogyan a vasútnál tették. Vagypedig ott, ahol ma az ilyen kísérlet számára nincsenek kedvező feltételek — el kell vetni a csak papíron létező megszakítatlan munkahetet és ideiglenesen át kell térni a hatnapos megszakított termelési munkahétre, úgy, ahogy azt nemrégiben a sztálingrádi traktorgyárban tették, és elő kell készíteni az előfeltételeket ahhoz, hogy később, szükség esetén, vissza lehessen térni az igazi, nem papíron létező megszakítatlan munkahétre, és talán újra bevezetni, de az egyéni felelősség biztosítása mellett.
Más megoldás nincs.
Kétségtelen, hogy gazdasági funkcionáriusaink mindezt elég jól megértik. Mégis hallgatnak. Miért? Nyilván azért, mert félnek az igazságtól. De mióta félnek a bolsevikok az igazságtól? Talán nem igaz, hogy a megszakítatlan munkahét számos üzemben az egyéni felelősség megszűnésére vezetett, hogy a megszakítatlan munkahetet ilymódon a végletekig eltorzították? Kérdezem, kinek kell az ilyen megszakítatlan munkahét? Ki meri azt mondani, hogy az ilyen papíron létező és eltorzított megszakítatlan munkahét fenntartásának érdeke előbbrevaló, mint a munka helyes megszervezésének érdeke, mint a munkatermelékenység emelésének érdeke, mint a valóságos megszakítatlan munkahét érdeke, mint szocialista iparunk érdeke? Nem világos-e, hogy mennél hamarabb temetjük el a papíron létező megszakítatlan munkahetet, annál hamarabb érjük el a munka helyes megszervezését?
Egyes elvtársak azt hiszik, hogy az egyéni felelősség hiányát ráolvasással, nagyhangú szónoklatokkal meg lehet szüntetni. Mindenesetre ismerek számos olyan gazdasági vezetőt, akik a felelőtlenség elleni harcukban arra szorítkoznak, hogy a gyűléseken gyakran felszólalnak és átkozzák a felelőtlenséget, nyilván azt tételezve fel, hogy az ilyen beszédek után az egyéni felelősség hiánya magától megszűnik, hogy úgy mondjam, automatikusan. Ezek az elvtársak nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy a felelőtlenséget beszédekkel és ráolvasással ki lehet küszöbölni a gyakorlatból. Nem, elvtársak, az egyéni felelősség hiánya magától sohasem szűnik meg. Csak nekünk magunknak lehet és kell azt megszüntetnünk, mert mi vagyunk hatalmon, mi felelünk mindenért, többek közt az egyéni felelősség hiányáért is. Azt hiszem, sokkal jobb lenne, ha gazdasági vezetőink, ahelyett hogy szónoklatokkal és ráolvasással foglalkoznának, ott ülnének egy-két hónapig, mondjuk, a bányában vagy a gyárban, tanulmányoznák a munka megszervezésének minden részletét és „apróságát” és ott a helyszínen valóban megszüntetnék az egyéni felelősség hiányát, majdpedig annak az egy üzemnek a tapasztalatait átadnák a többi üzemnek is. Ez sokkal jobb lenne. Ez lenne aztán az igazi harc a felelőtlenség ellen, harc a munka helyes, bolsevik megszervezéséért, harc az erők helyes elosztásáért az üzemeken belül.
Tehát: megszüntetni az egyéni felelősség hiányát, megjavítani a munka megszervezését, helyesen osztani el az erőket az üzemen belül — ez a feladat.
Ez a helyzet iparunk fejlődésének harmadik új feltételével.
Térjünk át a negyedik feltétel kérdésére.
IV
A munkásosztály üzemi műszaki értelmiségének kérdése
Megváltozott a helyzet az ipar parancsnoki kara tekintetében is általában, és különösen a mérnöki és technikusi személyzet tekintetében.
Azelőtt az volt nálunk a helyzet, hogy egész iparunk fő erőforrása az ukrajnai szénbányászati-vaskohászati bázis volt. Ukrajna látta el fémmel valamennyi iparvidékünket, a Délvidéket, Moszkvát és Leningrádot egyaránt. Ugyancsak Ukrajna látta el a Szovjetunói fő üzemeit szénnel. Itt nem említem az Urált, mert annak szerepe a Donyec-medencéhez viszonyítva jelentéktelen volt. Ennek megfelelően az ipar parancsnoki kara főleg három vidéken alakult ki: a déli, a moszkvai és a leningrádi iparvidéken. Érthető, hogy ilyen helyzetben jól-rosszul, de valahogy beérhettük a mérnöki és technikusi erőknek azzal a minimumával, amelynél többel országunk akkor nem is rendelkezhetett.
Ez volt a helyzet a közelmúltban.
Ma azonban egészen más a helyzet. Ma már, azt hiszem világos, hogy ha a fejlődés jelenlegi ütemét és a termelés óriási méreteit továbbra is meg akarjuk tartani, nem elégedhetünk meg többé az egyetlen ukrajnai szénbányászati-vaskohászati bázissal. Önök tudják, hogy az ukrajnai szén és vas nekünk ma már nem elegendő, noha termelésük folytonosan növekedik. Tudják, hogy ennek folytán kénytelenek vagyunk új szénbányászati-vaskohászati bázist teremteni Keleten — az Urál—Kuznyecki bázist. Tudják, hogy ennek a bázisnak a megteremtésén nem eredménytelenül dolgozunk. De ez nem elég. Ezenkívül meg kell teremtenünk magában Szibériában is a kohóipart, hogy Szibéria növekvő szükségleteit kielégíthessük. És már dolgozunk is a megteremtésén. Azonkívül új színes-fémkohászati bázist kell létesítenünk Kazahsztánban és Turkesztánban. Végül igen nagy arányokban kell fejlesztenünk a vasútépítést. Ezt követelik az egész Szovjetunió érdekei — a határszéli köztársaságok érdekei és a központ érdekei egyaránt.
Ebből azonban az következik, hogy nem elégedhetünk meg többé a mérnöki és technikusi erőknek és az ipar parancsnoki karának azzal a minimumával, amellyel azelőtt valahogy megvoltunk. Ebből az következik, hogy a régi gócpontok, amelyekben a mérnöki és technikusi erőket kovácsoltuk, már nem elégségesek, hogy újabb ilyen gócpontok egész hálózatát kell létrehoznunk — az Urálban, Szibériában, Közép-Ázsiában. Ha a Szovjetunió szocialista iparosításának programját valóban meg akarjuk valósítani, akkor ma háromszor, ötször annyi mérnöki és technikusi erőt és ipari vezetőt kell a magunk számára biztosítanunk, mint eddig.
De nekünk nem akármilyen vezetők, nem akármilyen mérnöki és technikusi erők kellenek. Nekünk olyan vezetők, olyan mérnökök és technikusok kellenek, akik meg tudják érteni országunk munkásosztályának politikáját, ezt a politikát magukévá tudják tenni és készek azt lelkiismeretesen megvalósítani. De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy országunk abba a fejlődési szakaszba lépett, amikor a munkásosztálynak meg kell teremtenie saját üzemi műszaki értelmiségét, amely a termelésben meg tudja védelmezni a munkásosztály mint uralkodó osztály érdekeit.
Egyetlen uralkodó osztály sem lehetett meg anélkül, hogy saját értelmisége ne lett volna. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy a Szovjetunió munkásosztálya sem lehet meg anélkül, hogy saját üzemi műszaki értelmisége ne legyen.
A Szovjethatalom figyelembe vette ezt a körülményt és a népgazdaság minden ágában megnyitotta a főiskolák kapuit a munkásosztály és a dolgozó parasztság fiai előtt. Önök tudják, hogy a főiskolákon ma a munkás- és parasztifjak tízezrei tanulnak. Azelőtt, a kapitalizmus idején, a főiskola az úrigyerekek monopóliuma volt, ma, a szovjet rendszerben, a főiskolákon a munkás- és parasztifjúság az uralkodó erő. Kétségtelen, hogy tanintézeteinkből hamarosan ezrével kapjuk az új technikusokat és mérnököket, iparunk új parancsnokait.
Ez azonban a dolognak csak egyik oldala. A dolog másik oldala az, hogy a munkásosztály üzemi műszaki értelmisége nemcsak a főiskolát végzettekből fog kialakulni, hanem üzemeink gyakorlati dolgozóiból is, szakképzett munkásokból, a munkásosztálynak a gyárakban, bányákban dolgozó kulturált elemeiből. A szocialista verseny kezdeményezői, a rohambrigádok vezetői, a munkalendület gyakorlati serkentői, a munka szervezői az építés egyik vagy másik szakaszán — ez a munkásosztálynak az az új rétege, amelynek a főiskolát végzett elvtársakkal együtt a munkásosztály értelmiségének, iparunk parancsnoki karának magvát kell alkotnia. A feladat az, hogy ne szorítsuk háttérbe ezeket az „alulról” jött kezdeményező elvtársakat, merészebben léptessük őket elő vezető állásokba, adjunk nekik lehetőséget arra, hogy szervezőképességüket kifejtsék, hogy tudásukat gyarapítsák és teremtsük meg számukra a szükséges feltételeket, nem sajnálva erre a pénzt.
Ezek között az elvtársak között szép számmal vannak pártonkívüliek. De ez nem lehet akadálya annak, hogy merészebben léptessük őket elő vezető állásokba. Ellenkezőleg, éppen őket, ezeket a pártonkívüli elvtársakat különös figyelemben kell részesítenünk, elő kell léptetnünk őket vezető állásokba, hogy a gyakorlatban győződjenek meg arról, hogy a párt tudja értékelni a tehetséges és nagyképességű munkaerőket.
Egyes elvtársak azt hiszik, hogy gyárainkban a vezető állásokba csakis párttagokat lehet előléptetni. Ezen az alapon gyakran félretolják a tehetséges és kezdeményező pártonkívüli elvtársakat, a párttagokat pedig előléptetik, még ha azok kevésbé tehetségesek és kevésbé kezdeményezők is. Mondanom sem kell, hogy nincs ostobább és reakciósabb az ilyen, tisztesség ne essék szólván, „politikánál”. Aligha szorul bizonyításra, hogy ezzel a „politikával” csak ronthatják a párt hitelét és csak eltaszíthatják a párttól a pártonkívüli munkásokat. A mi politikánk egyáltalán nem abban áll, hogy a pártból zárt kasztot csináljunk. A mi politikánk abban áll, hogy a párttag és a pártonkívüli munkások között meglegyen a „kölcsönös bizalom” légköre, a „kölcsönös ellenőrzés” légköre (Lenin). Pártunknak, többek között, éppen azért van olyan erős befolyása a munkásosztályra, mert ezt a politikát folytatja.
Tehát: elérni azt, hogy a Szovjetunió munkásosztályának meglegyen a maga saját üzemi műszaki értelmisége — ez a feladat.
Ez a helyzet iparunk fejlődésének negyedik új feltételével.
Térjünk át az ötödik feltétel kérdésére.
V
Fordulat jelei a régi üzemi műszaki értelmiség soraiban
Másképpen vetjük fel ma a régi, burzsoá üzemi műszaki értelmiséghez való viszonyunk kérdését is.
Mintegy két évvel ezelőtt nálunk az volt a helyzet, hogy a régi műszaki értelmiség legképzettebb része meg volt mételyezve a kártevés betegségével. Sőt mi több: a kártevés akkoriban afféle divat volt. Egyesek kártevéssel foglalkoztak, mások fedezték a kártevőket, egyesek mosták kezeiket és semlegesek voltak, mások ingadoztak a Szovjethatalom és a kártevők között. Igaz, a régi műszaki értelmiség többsége többé-kevésbé lojálisan folytatta tovább munkáját. Itt azonban nem a többségről van szó, hanem a műszaki értelmiség legképzettebb részéről.
Mi hozta létre és mi táplálta a kártevő mozgalmat? Az osztályharc kiéleződése a Szovjetunióban, a Szovjethatalom támadó politikája a város és a falu kapitalista elemei ellen, ez utóbbiak ellenállása a Szovjethatalom politikájával szemben, a bonyolult nemzetközi helyzet, a kolhoz- és szovhozépítés nehézségei. A kártevők harcos részének aktivitását a tőkés országok imperialistáinak intervenciós tervei és az itthoni gabonanehézségek támasztották alá, a régi műszaki értelmiség másik részének az aktív kártevők felé való ingadozását viszont a trockista-mensevik fecsegőknek azok a divatos frázisai fokozták, hogy „a kolhozokból és szovhozokból úgysem lesz semmi”, hogy „a Szovjethatalom úgyis elfajulóban van és hamarosan meg fog bukni”, hogy „a bolsevikok maguk segítik elő politikájukkal az intervenciót” és így tovább és így tovább. Azonkívül, ha még egyes régi bolsevikok — a jobboldali elhajlók — sem dacoltak a „ragály szelével” és eltántorodtak ebben az időszakban a párttól, akkor nincs miért csodálkozni azon, hogy a régi műszaki értelmiség bizonyos része, amely azt sem tudta, mi fán terem a bolsevizmus, isten segítségével, szintén ingadozott.
Világos, hogy ilyen helyzetben a Szovjethatalom csak egyféle politikát folytathatott a régi műszaki értelmiség irányában: az aktív kártevők megsemmisítésének, a semlegesek rétegekre bontásának és a lojális elemek megnyerésének politikáját.
Ez volt a helyzet egy-két évvel ezelőtt.
Lehet-e azt mondani, hogy ma pontosan ugyanez a helyzet? Nem, ezt nem lehet mondani. Ellenkezőleg, ma teljesen új helyzet alakult ki. Előszöris tönkrevertük és sikeresen leküzdjük a város és a falu kapitalista elemeit. A régi értelmiség ennek természetesen nem örülhet. Nagyon valószínű, hogy még mindig részvéttel viseltetnek tönkrevert barátaik iránt. De nemigen fordul elő, hogy az együttérzők — és még kevésbé a semlegesek és ingadozók — önként beleegyeznének abba, hogy aktív barátaik sorsában osztozzanak, miután ez utóbbiak oly kegyetlen és jóvátehetetlen vereséget szenvedtek.
Továbbá, leküzdöttük a gabonanehézségeket és nemcsak hogy leküzdöttük, hanem annyi gabonát viszünk ki külföldre, amennyit még sohasem vittünk ki, mióta a,Szovjethatalom fennáll. Elesik tehát az ingadozóknak ez az „érve” is.
Továbbá, ma már a vak is látja, hogy a kolhoz- és szovhozépítés frontján határozottan győzelmet arattunk, rendkívül nagy sikereket értünk el.
A régi értelmiség „fegyvertárának” legfőbb fegyvere tehát csütörtököt mondott. Ami a burzsoá értelmiség intervenciós reményeit illeti — el kell ismerni, hogy azok, legalábbis egyelőre, homokra épített házikónak bizonyultak. Hiszen már hat éve ígérgetik az intervenciót, de még egyszer sem próbálták meg, hogy interveniáljanak. Ideje már elismerni, hogy a mi éleslátású burzsoá értelmiségünket egyszerűen az orránál fogva vezették. Arról már nem is beszélek, hogy az aktív kártevőknek a moszkvai perben tanúsított viselkedése magában elég volt ahhoz, hogy lejárassa a kártevés gondolatát, és le is járatta.
Érthető, hogy ezek az új körülmények szükségképpen hatással voltak régi műszaki értelmiségünkre. Az új helyzetnek a régi műszaki értelmiség körében új hangulatot kellett teremtenie, s az új helyzet ezt valóban meg is teremtette. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak a ténynek, hogy határozott jelek mutatnak arra, hogy ennek az értelmiségnek egy része, amely azelőtt a kártevőkkel érzett együtt, ma a Szovjethatalom felé fordul. Az a tény, hogy nemcsak a régi értelmiségnek ez a rétege, hanem bizonyos minapi kártevők is, a minapi kártevők tekintélyes része, kezd a gyárak egész sorában a munkásosztállyal vállvetve dolgozni — ez a tény kétségkívül amellett szól, hogy a fordulat a régi műszaki értelmiség körében már megkezdődött. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek többé kártevők. Nem, nem ezt jelenti. Kártevők vannak, és lesznek is mindaddig, amíg nálunk osztályok vannak, amíg kapitalista környezet van. De jelenti azt, hogy mivel a régi műszaki értelmiség jelentős része, amely ezelőtt így vagy amúgy rokonszenvezett a kártevőkkel, ma már a Szovjethatalom felé fordult, — az aktív kártevők kevesen maradtak, elszigetelődtek és kénytelenek lesznek egyelőre mély illegalitásba vonulni.
Ebből azonban az következik, hogy ennek megfelelően meg kell változnia a régi műszaki értelmiség irányában folytatott politikánknak is. Amikor a kártevés nagyban folyt, a régi műszaki értelmiséghez való viszonyunkat főleg a megsemmisítés politikája fejezte ki, most viszont, ebben az időszakban, mikor ez az értelmiség a Szovjethatalom felé fordul, hozzá való viszonyunkat főleg a megnyerés politikájának, a róla való gondoskodás politikájának kell kifejeznie. Helytelen és nem dialektikus dolog volna az új, megváltozott viszonyok között is tovább folytatni a régi politikát. Ostoba és ésszerűtlen dolog volna, ha a régi iskolához tartozó minden szakembert és mérnököt még le nem fülelt bűnösnek és kártevőnek tekintenénk. A „szakemberfalás” nálunk mindig káros és szégyenletes jelenségnek számított s annak számít ma is.
Tehát: megváltoztatni a régi iskolához tartozó mérnöki és technikusi erők irányában alkalmazott bánásmódot, több figyelmet fordítani rájuk és jobban gondoskodni róluk, merészebben vonni be őket a munkába — ez a feladat.
Ez a helyzet iparunk fejlődésének ötödik új feltételével.
Térjünk át az utolsó feltétel kérdésére.
VI
Az önálló gazdaságos elszámolásról
A kép nem volna teljes, ha nem érintenék egy további új feltételt. Az ipar számára, a népgazdaság számára való felhalmozás forrásairól, a felhalmozás ütemének gyorsításáról van szó.
Mi az új és sajátos iparunk fejlődésében a felhalmozás szempontjából? Az, hogy a felhalmozás régi forrásai már-már nem elegendők az ipar további fejlesztésére. Az, hogy ha valóban tartani és gyorsítani akarjuk az iparosítás bolsevik ütemét, akkor fel kell kutatnunk a felhalmozás új forrásait, a régieket pedig fejlesztenünk kell.
A kapitalista országok történetéből tudjuk, hogy hosszúlejáratú hitelek és kölcsönök formájában nyújtott külföldi segítség nélkül egyetlen fiatal állam sem tudott meglenni, ha iparát magasabb színvonalra akarta emelni. Ebből kiindulva, a nyugati országok kapitalistái kereken megtagadták országunktól a hiteleket és a kölcsönöket, feltételezve, hogy hitelek és kölcsönök hiányában minden bizonnyal lehetetlen lesz országunk iparosítása. A kapitalisták azonban tévedtek. Nem számoltak azzal, hogy országunk, a kapitalista országoktól eltérően, a felhalmozásnak bizonyos különleges forrásaival rendelkezik, amelyek elégségesek ahhoz, hogy iparunkat helyreállítsuk és továbbfejlesszük. És valóban, nemcsak helyreállítottuk iparunkat, nemcsak helyreállítottuk a mezőgazdaságot és a közlekedést, hanem már sikerült megindítanunk a nehézipar, a mezőgazdaság és a közlekedés újjáalakításának hatalmas munkáját is. Világos, hogy ez a munka tízmilliárdokat emésztett fel. Honnan vettük ezeket a milliárdokat? A könnyűiparból, a mezőgazdaságból, a költségvetési felhalmozásból. Így ment ez a legutóbbi időkig.
Ma egészen más a helyzet. Azelőtt a felhalmozás régi forrásai elégségesek voltak az ipar és a közlekedés újjáalakítására, ma ellenben már-már nyilvánvalóan nem elegendők. Ma már nem arról van szó, hogy a régi ipart újjáalakítsuk. Arról van szó, hogy technikailag jól felszerelt új ipart teremtsünk az Urálban, Szibériában, Kazahsztánban. Új, nagyüzemű mezőgazdasági termelést akarunk teremteni a Szovjetunió gabonatermesztő, állattenyésztő és nyersanyagban gazdag vidékein. Új vasúthálózatot kell teremtenünk a Szovjetunió keleti és nyugati részei között. Világos, hogy ezeknek a nagyszabású feladatoknak a megvalósítására a felhalmozás régi forrásai nem lehetnek elégségesek.
De ez még nem minden. Mindehhez hozzájárul még az a körülmény, hogy üzemeink és gazdasági szervezeteink egész sorában a gondatlan gazdálkodás teljesen aláásta az önálló gazdaságos elszámolás elveit. Tény, hogy számos üzemünk és gazdasági szervezetünk már régóta nem számol, nem kalkulál, nem készít megalapozott mérlegeket a bevételekről és a kiadásokról. Tény, hogy számos üzemünkben és gazdasági szervezetünkben az olyan fogalmak, mint a „takarékosság”, „a nem közvetlenül a termelésre fordított kiadások csökkentése”, „a termelés ésszerűsítése” már régen kimentek a divatból. Nyilván arra számítanak, hogy az Állami Bank „úgyis kiutalja a szükséges összegeket”. Tény, hogy az utóbbi időben az önköltség számos üzemben emelkedni kezdett. Utasítást kaptak arra, hogy csökkentsék az önköltséget 10 százalékkal, vagy még többel, s ők ehelyett növelték. Pedig hát mit jelent az önköltség csökkentése? Önök tudják, hogy az önköltség csökkentésének minden egyes százaléka 150—200 millió rubel iparonbelüli felhalmozást jelent. Világos, hogy ilyen körülmények között az önköltség emelése azt jelenti, hogy az ipar és az egész népgazdaság sok százmillió rubelt veszít.
Mindebből az következik, hogy a jövőben már nem támaszkodhatunk csak a könnyűiparra, csak a költségvetési felhalmozásra, csak a mezőgazdaságból eredő jövedelemre. A könnyűipar a felhalmozás rendkívül gazdag forrása s ma minden lehetősége megvan arra, hogy továbbfejlődjék, ez a forrás azonban nem kimeríthetetlen. A mezőgazdaság nem kevésbé gazdag forrása a felhalmozásnak, de ma, a mezőgazdaság újjáalakításának időszakában, maga is az állam pénzügyi támogatására szorul. Ami a költségvetési felhalmozást illeti, önök maguk is tudják, hogy annak is van határa és ezt a határt nem lehet és nem szabad túllépni. Mi marad hát? Marad a nehézipar. El kell érnünk tehát azt, hogy a nehézipar — és mindenekelőtt annak gépipari része — szintén résztvegyen a felhalmozásban. Tehát erősítenünk és fejlesztenünk kell a felhalmozás régi forrásait, egyúttal azonban el kell érnünk azt, hogy a nehézipar — és elsősorban a gépipar — szintén résztvegyen a felhalmozásban.
Ez a megoldás.
S mit kell tenni, hogy ezt elérjük? Meg kell szüntetni a gondatlan gazdálkodást, mozgósítani kell az ipar belső erőforrásait, valamennyi üzemünkben be kell vezetni és meg kell szilárdítani az önálló gazdaságos elszámolást, rendszeresen csökkenteni kell az önköltséget, kivétel nélkül minden iparágban fokozni kell az iparonbelüli felhalmozást.
Ez a megoldás útja.
Tehát: bevezetni és megszilárdítani az önálló gazdaságos elszámolást, fejleszteni az iparonbelüli felhalmozást — ez a feladat.
VII
Új módon dolgozni, új módon vezetni
Ezek, elvtársak, iparunk fejlesztésének új feltételei.
Ezeknek az új feltételeknek a jelentősége az, hogy az ipar számára új helyzetet teremtenek, amely a munkának és a vezetésnek új módszereit követeli meg.
Eszerint:
a) Világos, hogy többé már nem számíthatunk arra, hogy a munkaerő a régi módon, csak úgy magától jön el hozzánk. Ahhoz, hogy az ipar munkaerőszükségletét biztosítsuk, a munkaerőt szervezetten kell toboroznunk és a munkát gépesítenünk kell. Aki azt hiszi, hogy a mi munkaütemünk és termelési méreteink mellett meglehetünk a munka gépesítése nélkül, az abban reménykedik, hogy kikanalazhatja a tengert.
b) Világos továbbá, hogy nem tűrhetjük tovább a munkaerővándorlást az iparban. Ahhoz, hogy ettől a bajtól megszabaduljunk, új módon kell kiépítenünk a munkabérrendszert, az üzemek munkásállományát pedig többé-kevésbé állandósítanunk kell.
c) Világos továbbá, hogy nem szabad tovább tűrnünk a termelésben az egyéni felelősség hiányát. Ahhoz, hogy ettől a bajtól megszabaduljunk, új módon kell megszerveznünk a munkát, úgy kell elosztani az erőket, hogy a munkásoknak minden egyes csoportja felelős legyen a munkájáért, a gépi berendezésért, a munkapadokért, a munka minőségéért.
d) Világos továbbá, hogy most már nem érhetjük be a régi mérnöki és technikusi erőknek azzal a minimumával, melyet a burzsoá Oroszországtól örököltünk. Ahhoz, hogy a termelés jelenlegi ütemét és méreteit fokozzuk, el kell érnünk, hogy a munkásosztálynak meglegyen a maga saját üzemi műszaki értelmisége.
e) Világos továbbá, hogy nem szabad a régi módon sommásan egy kalap alá vennünk a régi iskolához tartozó szakembereket, mérnököket és technikusokat. Számbavéve a megváltozott helyzetet, azoknak a régi iskolához tartozó szakembereknek, mérnököknek és technikusoknak irányában, akik határozottan a munkásosztály mellé állnak, meg kell változtatnunk politikánkat és a legmesszebbmenően gondoskodnunk kell róluk.
f) Világos végül, hogy nem érhetjük be továbbra is a felhalmozás régi forrásaival. Ahhoz, hogy az ipar és a mezőgazdaság további fejlődését biztosítsuk, meg kell nyitnunk a felhalmozás új forrásait, meg kell szüntetnünk a gondatlan gazdálkodást, meg kell honosítanunk az önálló gazdaságos elszámolást, csökkentenünk kell az önköltséget és fejlesztenünk kell az iparon belüli felhalmozást.
Ezek az ipar fejlődésének új feltételei, amelyek új munkamódszereket követelnek, a gazdasági építés vezetésének új módszereit követelik meg.
Mi kell ahhoz, hogy az új módszer szerinti vezetést megvalósítsuk?
Ehhez mindenekelőtt az kell, hogy gazdasági vezetőink az új helyzetet megértsék, az ipar új fejlődési feltételeit konkrétan tanulmányozzák s munkájukat az új helyzet követelményeinek megfelelően átszervezzék.
Ehhez továbbá az kell, hogy gazdasági vezetőink ne „általában”, ne „a levegőből” vezessék az üzemeket, hanem konkrétan, tárgyismerettel, hogy az egyes kérdéseket ne fullasszák általános fecsegésbe, hanem szigorúan gyakorlatiasan kezeljék, hogy ne szorítkozzanak papirosintézkedésekre, vagy általános frázisokra és jelszavakra, hanem mélyedjenek bele a dolgok technikájába, a dolgok részleteibe, foglalkozzanak minden „kicsiséggel”, mert ezekből a „kicsiségekből” jönnek létre ma a nagy dolgok.
Ehhez továbbá az kell, hogy mai túlnagy és nehézkes ipari központjainkat, amelyek néha 100— 200 üzemet is magukban foglalnak, haladéktalanul szervezzük át és bontsuk fel több kisebb ipari központra. Érthető, hogy egy nagy ipari központ elnöke, akinek száz vagy annál is több gyárral van dolga, nem ismerheti jól ezeket a gyárakat, e gyárak lehetőségeit, munkáját. Érthető, hogy ha nem ismeri a gyárakat, nem is képes őket vezetni. Tehát ahhoz, hogy az ipari központok elnökeinek megadjuk a lehetőséget arra, hogy a gyárakat igazában tanulmányozzák és vezessék, csökkenteni kell az irányításuk alá tartozó gyárak számát, az ipari központokat több kisebb ipari központra kell felosztani s a központokat közelebb kell vinni a gyárakhoz.
Ehhez továbbá az kell, hogy ipari központjaink a testületi vezetésről áttérjenek az egyszemélyi vezetésre. Ma az a helyzet, hogy az ipari központok vezető testületeiben tízen-tizenöten is ülnek és írják a papírrendelkezéseket, vitatkoznak. Ilyen módon igazgatni, elvtársak, tovább nem lehet. Legyen vége a papíron való „vezetésnek”, át kell térni a valóságos, gyakorlatias, bolsevik munkára. Maradjon meg az ipari központ vezetősége élén az elnök és néhány helyettese. Ez teljesen elegendő lesz az egyes ipari központok igazgatására. A testületek többi tagját jobb lenne leküldeni a gyárakba, az üzemekbe. Ez sokkal hasznosabb lenne rájuk és az ügyre nézve egyaránt.
Ehhez továbbá az kell, hogy az ipari központok elnökei és helyetteseik gyakrabban utazzanak ki a gyárakba, maradjanak és dolgozzanak ott huzamosabb ideig, ismerkedjenek meg alaposabban a gyárakban dolgozó elvtársakkal és ne csak tanítsák a helyi embereket, hanem tanuljanak is tőlük. Aki azt hiszi, hogy ma lehet az irodából, az íróasztal mellől, távol a gyáraktól vezetni, az téved. A gyárakat csak úgy lehet vezetni, ha gyakrabban érintkeznek az üzemekben dolgozó elvtársakkal, ha eleven kapcsolatot tartanak fenn velük.
Végül néhány szót 1931-es termelési tervünkről. Vannak egyes pártkörüli filiszterek, akik azt bizonygatják, hogy termelési programunk nem reális, nem teljesíthető. Olyanfélék ezek, mint a Scsedrin „bölcs pontyai”, amelyek mindig készek maguk körül az „ostobaság sivárságát” terjeszteni. Reális-e termelési programunk? Feltétlenül reális! Reális márcsak azért is, mert minden szükséges feltétel megvan teljesítéséhez. Reális márcsak azért is, mert teljesítése most kizárólag tőlünk magunktól függ, attól, hogy tudjuk-e és akarjuk-e kihasználni a rendelkezésünkre álló gazdag lehetőségeket. Mi mással lehet megmagyarázni azt a tényt, hogy az üzemek és iparágak egész sora már eddig túlteljesítette ezt a tervet? Tehát más üzemek és iparágak is teljesíthetik és túlteljesíthetik a tervet.
Ostobaság volna azt gondolni, hogy a termelési terv nem egyéb, mint számok és feladatok felsorolása. A valóságban a termelési terv az emberek millióinak eleven és gyakorlati tevékenysége. Termelési tervünk realitása — a dolgozók milliói, akik új életet alkotnak. Programunk realitása — az eleven emberek, mi mindannyian, a mi munkaakaratunk, készségünk, hogy új módon dolgozzunk, eltökéltségünk, hogy a tervet teljesítsük. Megvan-e ez az eltökéltségünk? Igen, megvan. Akkor tehát termelési programunkat meg lehet és meg kell valósítani. (Hosszantartó taps.)
„Pravda” 183. sz.
1931. július 5.
(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!