Címke: ideológia

Az antiszemitizmusról

Válasz a Zsidó Távirati Ügynökség Amerikából érkezett kérdésére

Válaszolok kérdésükre.

A nemzeti és faji sovinizmus a kannibalizmus időszakára jellemző embergyűlölő erkölcsök csökevénye. Az antiszemitizmus, mint a faji sovinizmus szélsőséges formája, a kannibalizmus legveszélyesebb csökevénye.

Az antiszemitizmus előnyös a kizsákmányolóknak, mint villámhárító, amely kivonja a kapitalizmust a dolgozók csapása alól. Az antiszemitizmus veszélyes a dolgozókra, mint mellékösvény, amely letéríti őket a helyes útról és a dzsungelbe vezet. A kommunisták mint következetes internacionalisták ezért szükségképpen engesztelhetetlen és esküdt ellenségei az antiszemitizmusnak.

A Szovjetunióban a törvény a legszigorúbban üldözi az antiszemitizmust, mint a szovjet renddel szemben gyökerében ellenséges jelenséget. A Szovjetunió törvényei az aktív antiszemitákat halállal büntetik.

I. Sztálin

1931. január 12.

Először a „Pravda” 329.,
1936. november 30-i
számában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

Magnyitogorszk. A Magnyitosztrojnak

Üdvözlöm Magnyitogorszk munkásait és vezetőit az első komoly győzelem alkalmából.

Előre, elvtársak, új győzelmek felé!

I. Sztálin

„Pravda” 136. sz.
1931. május 19.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

A traktorközpont vezetősége elnökének.

Valamennyi gép- és traktorállomásnak

Testvéri üdvözletemet küldöm a gép- és traktorállomások munkásainak és munkásnőinek, technikusainak és szakembereinek, valamint egész vezető személyzetének abból az alkalomból, hogy határidő előtt teljesítették a 18 millió hektáros vetési tervet.

Köszöntőm a győzelmet, elvtársak!

A múlt évben a gép- és traktorállomások mintegy 2 millió hektár kolhozföldet vetettek be. Az idén több mint 18 millió hektárt. A múlt évben a gép- és traktorállomások 2 347 kolhozt láttak el. Az idén 46 514 kolhozt. Ezt az utat tették meg — a faekétől a traktorig — országunk parasztgazdaságai. Tudja meg mindenki, hogy a Szovjetunió munkásosztálya szilárdan és tántoríthatatlanul folytatja szövetségese, a dolgozó parasztság technikai felszerelésének újjáalakítását!

Reméljük, hogy a gép- és traktorállomások nem elégednek meg az elért eredményekkel és a 18 millió hektárt előíró vetési tervet (amelyet már teljesítettek) ellenterv formájában kibővítik 20 millió hektárra.

Reméljük, hogy a gép- és traktorállomások nem állnak meg itt és bátran állnak elébe a soronkövetkező új feladatoknak — feltörnek 5 millió hektár ugart, sikeresen végrehajtják az aratási kampányt, elvégzik 15 millió hektáron az őszi szántást, felemelik 8 millió hektárra az őszi vetést, újabb ezergép- és traktorállomást szerveznek és így megteremtik az előfeltételeit annak, hogy jövőre a kolhozok túlnyomó többségét átfogják.

Tudja meg mindenki, hogy a Szovjetunió a kisparaszti gazdaság és az elmaradott földművelési technika országából a nagyüzemű kollektív gazdaság és az élenjáró földművelési technika országává válik!

Előre, elvtársak, új győzelmek felé!

I. Sztálin

„Pravda” 145. sz.
1931. május 28.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

A gabonatröszt vezetősége elnökének.

A gabonaszovhozoknak

Testvéri üdvözletemet küldöm az új, szovjet földművelés vezető erejének, az új mezőgazdasági technika és az új mezőgazdasági szervezési módszerek szocialista zászlóvivőjének — a gabonaszovhozok rendszerének, a gabonaszovhozok munkásainak és munkásnőinek, technikusainak és szakembereinek, vezetőinek és instruktorainak!

Ne érjék be a vetési terv teljesítésével — túlteljesíthetik és túl is kell teljesíteniök a tervet, mivel erre megvan minden lehetőségük.

Zárkóztassák fel szibériai és különösen távolkeleti elmaradó osztagaikat, nyújtsanak messzemenő segítséget a kolhozoknak, indítsák meg a munkát a gabonaszovhozok legfőbb sorónkövetkező feladata, az aratás előkészítése érdekében, törekedjenek új sikerekre.

Előre, új győzelmek felé!

I. Sztálin

„Pravda” 147. sz.
1931. május 30.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

SaLa

A bolsevizmus történetének néhány kérdéséről

Levél a „Proletarszkaja Revoljucija” c. folyóirat szerkesztőségéhez

Tisztelt elvtársak!

Határozottan tiltakozom az ellen, hogy Szluckij „A bolsevikok a német szociáldemokráciáról, annak háborúelőtti válsága időszakában” c. pártellenes és fél-trockista cikkét a „Proletarszkaja Revoljucija” c. folyóiratban (1930. 6. sz.) mint vitacikket közölték.

Szluckij azt állítja, hogy Lenin (a bolsevikok) lebecsülte a centrizmus veszélyét a német és általában a háborúelőtti szociáldemokráciában, vagyis lebecsülte a burkolt opportunizmus veszélyét, az opportunizmus irányában tanúsított békülékenység veszélyét. Másszóval Szluckij szerint Lenin (a bolsevikok) nem folytatott engesztelhetetlen harcot az opportunizmus ellen, hiszen a centrizmus lebecsülése lényegében azt jelenti, hogy lemondunk az opportunizmus elleni erélyes és következetes harcról. Eszerint tehát a háborúelőtti időszakban Lenin még nem volt igazi bolsevik, és csak az imperialista háború alatt, sőt annak is csak a végefelé lett igazi bolsevikká.

Így adja ezt elő cikkében Szluckij. Önök pedig, ahelyett, hogy ezt az újdonsült „történészt”, mint rágalmazót és hamisítót megbélyegeznék, vitába bocsátkoznak vele, szószéket adnak neki. Tiltakoznom kell az ellen, hogy önök folyóiratukban Szluckij cikkét mint vitacikket közlik, mert nem lehet vita tárgyává tenni Lenin bolsevizmusának kérdését, azt a kérdést, hogy folytatott-e Lenin kérlelhetetlen elvi harcot a centrizmus ellen, mint az opportunizmus bizonyos válfaja ellen, vagy nem folytatott, igazi bolsevik volt-e Lenin, vagy nem volt az.

A „Szerkesztőségi nyilatkozatban”, amelyet október 20-án küldtek be a Központi Bizottságnak, önök elismerik, hogy a szerkesztőség hibát követett el, amikor Szluckij cikkét mint vitacikket közölte. Ez természetesen helyes, bár a szerkesztőség nyilatkozata nagy késéssel jelenik meg. Nyilatkozatukban azonban újabb hibát követnek el, amikor kijelentik, hogy „a szerkesztőség politikailag fölöttébb aktuálisnak és szükségesnek tartja a bolsevikok és a háborúelőtti II. Internacionále egymás közötti viszonyával kapcsolatos egész problémakörnek a «Proletarszkaja Revoljucija» hasábjain való további feldolgozását”. Ez azt jelenti, hogy önök ismét vitát akarnak rendezni olyan kérdésekről, amelyek sarktételei a bolsevizmusnak. Azt jelenti, hogy Lenin bolsevizmusának kérdését sarktételből ismét problémává akarják változtatni, amely még „további feldolgozásra” szorul. Miért, milyen alapon?

Közismert dolog, hogy a leninizmus a mindenfajta opportunizmus, közte a nyugati centrizmus (Kautsky) és az itthoni centrizmus (Trockij és mások) ellen folytatott könyörtelen harcban született, nőtt fel és erősödött meg. Ezt még a bolsevizmus nyílt ellenségei sem tagadhatják. Ez sarktétel. Önök pedig hátrafelé vonszolnak bennünket, a sarktételből „további feldolgozásra” szoruló problémát igyekeznek csinálni. Miért? Milyen alapon? Talán azért, mert nem ismerik a bolsevizmus történetét? Vagy talán rothadt liberalizmusból, hogy a Szluckijok, és Trockij más tanítványai, ne mondhassák, hogy befogják a szájukat? Elég furcsa liberalizmus ez, mely a bolsevizmus életbevágó érdekeinek rovására megy …

Tulajdonképpen mit tart a szerkesztőség Szluckij cikkében megvitatásra érdemesnek?

1. Szluckij azt állítja, hogy Lenin (a bolsevikok) politikai vonala nem irányult szakadásra, szakításra a németországi szociáldemokrácia opportunistáival, a háborúelőtti II. Internacionále opportunistáival. Önök vitázni akarnak Szluckijnak ezzel a trockista tételével. De mi van itt vitázni való? Vajon nem világos, hogy Szluckij pusztán rágalmazza Lenint, a bolsevikokat? A rágalmat meg kell bélyegezni, nempedig vita tárgyává tenni.

Minden bolsevik, ha valóban bolsevik, tudja azt, hogy Lenin már jóval a háború előtt — körülbelül 1903—1904-től fogva, amikor Oroszországban kialakult a bolsevikok csoportja, s amikor a németországi szociáldemokrácián belül először hallattak magukról a baloldaliak — szakadásra, az opportunistákkal való szakításra irányuló vonalat követett mind itthon, az Oroszországi Szociáldemokrata Pártban, mind pedig ott, a II. Internacionáléban, nevezetesen a németországi szociáldemokráciában.

Minden bolsevik tudja, hogy éppen ezért a bolsevikok a II. Internacionále opportunistáinak köreiben már akkor (az 1903—1905-ös években) a „szakadárok” és „bomlasztok” megtisztelő hírében állottak. De mit tehetett Lenin, mit tehettek a bolsevikok, ha a baloldali szociáldemokraták a II. Internacionáléban és mindenekelőtt a németországi szociáldemokráciában, még gyönge és csenevész, szervezetileg megformálatlan, ideológiailag kiforratlan csoportot alkottak, amely még kiejteni is félt azt a szót, hogy „szakadás”, „szakítás”? Nem lehet azt követelni, hogy Lenin, hogy a bolsevikok Oroszországból hajtsák végre a szakadást a nyugati pártokban a baloldaliak helyett.

Arról nem is kell beszélnem, hogy a szervezeti és az ideológiai gyengeség nem csak a háborúelőtti időszakban volt a baloldali szociáldemokraták jellemző vonása. Ezt a negatív jellemvonásukat a baloldaliak, mint ismeretes, megőrizték a háborúutáni időszakban is. Mindenki tudja, hogyan ítélte meg Lenin a németországi baloldali szociáldemokratákat „Június brosúrájáról” c. ismert cikkében, amely 1916 októberében, vagyis több mint két évvel a háború kitörése után jelent meg és amelyben Lenin a németországi baloldali szociáldemokraták számos igen komoly politikai hibáját bírálva „valamennyi német baloldali gyöngeségéről” beszél, arról, hogy „minden oldalról körülfonja őket a kautskysta képmutatás, vaskalaposság és az opportunisták iránti «baráti érzés»undorító hálója”, továbbá arról, hogy „Junius nem szabadult meg teljesen azoknak a német, sőt baloldali szociáldemokratáknak a «környezetétől», akik félnek a szakadástól, akik félnek végig kimondani a forradalmi jelszavakat”.

A II. Internacionále valamennyi csoportja közül az orosz bolsevikoké volt akkor az egyetlen csoport, amely szervezeti tapasztalatai és ideológiai kiforrottsága alapján képes volt valamilyen komolyabb lépésre a nyílt szakadás, a saját oroszországi szociáldemokráciáján belül működő saját opportunistáival való szakítás irányában. Igen, ha a Szluckijok nem is bebizonyítani, hanem csak egyszerűen feltételezni próbálnák, hogy Lenin és az orosz bolsevikok nem vetették latba minden erejüket azért, hogy megszervezzék az opportunistákkal (Plehanovval, Martovval, Dannal) való szakítást és hogy kiűzzék a centristákat (Trockijt és az Augusztusi Blokk többi hívét) — akkor lehetne vitatkozni Lenin bolsevizmusáról, a bolsevikok bolsevizmusáról. De éppen az van a dologban, hogy a Szluckijok még csak mukkanni sem mernek ilyen képtelen feltételezés védelmében. Nem mernek, mert tudják, hogy annak az erélyes politikának közismert tényei, melyet az orosz bolsevikok a mindenfajta opportunistákkal való szakítás érdekében folytattak (1904—1912), kiáltó ellentétben vannak ezzel a feltevéssel. Nem mernek, mert tudják, hogy már másnap kipellengéreznék őket a világ csúfjára.

De a kérdés ez: megvalósíthatták-e az orosz bolsevikok jóval az imperialista háború előtt (1904— 1912) a saját opportunistáikkal és békülékeny centristáikkal való szakítást anélkül, hogy ugyanakkor ne vettek volna irányt a II. Internacionále opportunistáival és centristáival való szakításra, szakadásra is? Ki kételkedhetik abban, hogy az orosz bolsevikok az opportunistákkal és centristákkal szemben folytatott politikájukat politikai példának tekintették a nyugati baloldaliak számára? Ki kételkedhetik abban, hogy az orosz bolsevikok mindenképpen serkentették a nyugati baloldali szociáldemokratákat, különösen a németországi szociáldemokrácia baloldali elemeit, hogy szakítsanak saját opportunistáikkal és centristáikkal? Nem Lenin és az orosz bolsevikok a hibásak abban, hogy a nyugati baloldali szociáldemokraták nem voltak eléggé érettek arra, hogy az orosz bolsevikok nyomdokaiban haladjanak.

2. Szluckij szemére veti Leninnek és a bolsevikoknak, hogy nem támogatták határozottan és feltétlenül a németországi szociáldemokrácia baloldali elemeit, hogy csak komoly fenntartásokkal támogatták őket, hogy frakciós meggondolások akadályozták őket a baloldaliak következetes támogatásában. Önök vitába akarnak szállni ezzel a szédelgő és minden ízében hazug szemrehányással. De tulajdonképpen mi itt a vitatkozni való? Hát nem világos, hogy Szluckij itt taktikázik és Lenin meg a bolsevikok elleni hazug szemrehányással takargatni igyekszik a németországi baloldaliak álláspontjának tényleges réseit? Hát nem világos, hogy a bolsevikok a németországi baloldaliakat, akik minduntalan ingadoztak a bolsevizmus és a mensevizmus között, komoly fenntartások nélkül, hibáiknak komoly bírálata nélkül nem támogathatták, ha nem akarták elárulni a munkásosztályt és annak forradalmát? Szédelgő mesterkedéseket megbélyegezni kell, nempedig vita tárgyává tenni.

Igen, a bolsevikok a németországi baloldali szociáldemokratákat csak bizonyos komoly fenntartásokkal támogatták, bírálva félmensevik hibáikat. Ezért azonban dicséret jár nekik, nempedig szemrehányás.

Van olyan ember, aki ebben kételkedik?

Vegyük a legismertebb történelmi tényeket.

a) 1903-ban Oroszországban a bolsevikok és mensevikek között komoly nézeteltérések merültek fel a párttagság kérdésében. A bolsevikok a párttagságról szóló formulájukkal szervezeti gátat akartak emelni a nem-proletár elemeknek a pártba való beözönlése ellen. Tekintettel az orosz forradalom polgári-demokratikus jellegére, az ilyen beözönlésnek a veszélye akkoriban nagyon is reális volt. Az orosz mensevikek az ellenkező álláspont mellett szálltak síkra, amely a párt kapuit szélesre tárta a nem-proletár elemek előtt. Az orosz forradalom kérdéseinek fontossága a nemzetközi munkásmozgalom szempontjából arra késztette a nyugateurópai szociáldemokratákat, hogy ebbe az ügybe beavatkozzanak. Beavatkoztak a németországi baloldali szociáldemokraták is, Parvus és Róza Luxemburg, a baloldaliak akkori vezetői. És mi történt? Mind a ketten a mensevikek mellett, a bolsevikok ellen foglaltak állást. Sőt, a bolsevikokat ultracentralizmussal és blanquista tendenciákkal vádolták. Később ezeket a sekélyes és nyárspolgári jelzőket a mensevikek felkapták és világgá kürtölték.

b) 1905-ben Oroszországban a bolsevikok és mensevikek között nézeteltérések merültek fel az orosz forradalom jellegére vonatkozóan. A bolsevikok a munkásosztály és parasztság szövetségének eszméjéért, e szövetségen belül a proletariátus hegemóniájáért szálltak síkra. A bolsevikok azon az állásponton voltak, hogy a proletariátus és parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájáért kell harcolni azzal a célkitűzéssel, hogy a polgári-demokratikus forradalomról azonnal át lehessen térni a szocialista forradalomra, biztosítva a szegényparasztság támogatását. Az oroszországi mensevikek elvetették a proletariátus hegemóniájának eszméjét a polgári-demokratikus forradalomban, a munkásosztály és parasztság szövetségének politikájánál többre becsülték a liberális burzsoáziával való megegyezés politikáját, a proletariátus és parasztság forradalmi demokratikus diktatúráját pedig reakciós blanquista sémának nyilvánították, mely ellentétben áll a polgári forradalom fejlődésével. Milyen álláspontot foglaltak el ezzel a vitával kapcsolatban a németországi baloldali szociáldemokraták, Parvus és Róza Luxemburg? Kiagyalták a permanens forradalom utópikus és fél-mensevik sémáját (a forradalom marxi sémájának ezt az eltorzított kiadását), amelyet teljesen átitat a munkásosztály és a parasztság szövetségét hirdető politika mensevik tagadása, és ezt szembehelyezték a proletariátus és parasztság forradalmi demokratikus diktatúrájáról szóló bolsevik sémával. Később a permanens forradalomnak ezt a fél-mensevik sémáját felkapta Trockij (részben Martov) és fegyvert kovácsolt belőle a leninizmus elleni harc számára.

c) A háborúelőtti időszakban a II. Internacionále pártjaiban az egyik legaktuálisabb kérdésként szőnyegre került a nemzeti-gyarmati kérdés, az elnyomott nemzetek és gyarmatok kérdése, az elnyomott nemzetek és gyarmatok felszabadításának kérdése, az imperializmus elleni harc útjainak kérdése, az imperializmus megdöntéséhez vezető utak kérdése. A bolsevikok a proletárforradalom kibontakozása és az imperializmus bekerítése érdekében az elnyomott nemzetek és gyarmatok szabadságmozgalmát a nemzetek önrendelkezési joga alapján támogató politikát javasoltak, és kidolgozták az előrehaladott országok proletárforradalma és a gyarmatok és elnyomott országok népeinek forradalmi szabadságmozgalma közötti egységfront sémáját. Ezzel kapcsolatban az egész világ opportunistái, az egész világ szociálsovinisztái és szociálimperialistái nyomban rávetették magukat a bolsevikokra. Üldözték a bolsevikokat, mint a veszett kutyákat. Milyen álláspontot foglaltak el akkor a nyugati baloldali szociáldemokraták? Kidolgozták az imperializmus fél-mensevik elméletét, elvetették a nemzetek önrendelkezési jogának marxista módon értelmezett elvét (mely a különválás és önálló államalkotás jogát is magában foglalja), elutasították a gyarmatok és az elnyomott országok szabadságmozgalmának komoly forradalmi jelentőségéről szóló tételt, elutasították a proletárforradalom és a nemzeti szabadságmozgalom közötti egységfront lehetőségéről szóló tételt, s ezt az egész félmensevik kotyvalékot, amely mindenestül a nemzeti-gyarmati kérdés jelentőségének lebecsülése, szembeállították a bolsevikok marxista sémájával. Ismeretes, hogy ezt a félmensevik kotyvalékot később felkapta Trockij és fegyverként használta fel a leninizmus elleni harcban.

Ezek a németországi baloldali szociáldemokraták közismert hibái.

Nem is beszélek a németországi baloldaliak egyéb hibáiról, melyeket Lenin idevonatkozó cikkeiben élesen bírált.

Nem beszélek azokról a hibákról sem, amelyeket a bolsevikoknak az Októberi Forradalom időszakában folytatott politikája értékelésében követtek el.

Miről tanúskodnak a németországi baloldaliaknak a háborúelőtti időszak történetéből kiragadott e hibái, ha nem arról, hogy a baloldali szociáldemokraták baloldaliságuk ellenére sem szabadultak még meg mensevik poggyászuktól?

A németországi baloldaliaknak persze nemcsak komoly hibáik voltak. Voltak nagy és komoly forradalmi tetteik is. Gondolok számos érdemükre és forradalmi fellépésükre belpolitikai kérdésekben, különösen a választási harc kérdéseiben, a parlamenti és parlamenten kívüli harc kérdéseiben, az általános sztrájk, a háború, az 1905-ös oroszországi forradalom kérdéseiben stb. Éppen ezért számoltak velük a bolsevikok mint baloldaliakkal, és támogatták őket, sarkalták őket. Ez azonban nem másítja és nem másíthatja meg azt a tényt, hogy a németországi baloldali szociáldemokratáknak egyszersmind számos igen súlyos politikai és elméleti hibájuk is volt, hogy még nem szabadultak meg a mensevik kölönctől és ezért szükségük volt arra, hogy a bolsevikok igen komoly bírálatot gyakoroljanak velük szemben.

Most ítéljék meg önök maguk: támogathatták-e Lenin és a bolsevikok a nyugati baloldali szociáldemokratákat komoly fenntartások nélkül, hibáik komoly bírálata nélkül, ha nem akarták elárulni a munkásosztály érdekeit, ha nem akarták elárulni a forradalom érdekeit, ha nem akarták elárulni a kommunizmust?

Nem világos-e, hogy Szluckij, amikor Lenint és a bolsevikokat azzal vádolja, amiért dicsérnie kellene őket, ha maga bolsevik volna, — végérvényesen leleplezi magát, mint félmenseviket, mint álarcos trockistát?

Szluckij feltételezi, hogy Lenin és a bolsevikok a nyugati baloldaliak megítélésében frakciós meggondolásaikból indultak ki, hogy tehát az orosz bolsevikok a nemzetközi forradalom nagy ügyét feláldozták saját frakciós érdekeik kedvéért. Aligha szorul bizonyításra, hogy ez a feltevés a sekélyesség és aljasság netovábbja. A sekélyesség netovábbja, mert már a mensevikek legostobább tökfilkói is kezdik megérteni, hogy az orosz forradalom nem az oroszok magánügye, hanem ellenkezőleg, az egész világ munkásosztályának ügye, a proletár világforradalom ügye. Az aljasság netovábbja, mert már a II. Internacionále hivatásos rágalmazói is kezdik megérteni, hogy a bolsevikok következetes és mindenestül forradalmi internacionalizmusa a proletár internacionalizmus mintaképe az egész világ munkásai számára.

Igen, az orosz bolsevikok előtérbe állították az orosz forradalom fő kérdéseit, olyan kérdéseket, mint a párt kérdése, a marxisták és a polgári-demokratikus forradalom viszonyának kérdése, a munkásosztály és parasztság szövetségének, a proletariátus hegemóniájának, a parlamenti és parlamentenkívüli harcnak, az általános sztrájknak, a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének, a proletariátus diktatúrájának, az imperializmusnak, a nemzetek önrendelkezési jogának, az elnyomott nemzetek és gyarmatok szabadságmozgalmának és az e mozgalmat támogató politikának kérdése és így tovább. Ezeket a kérdéseket úgy állították előtérbe, mint próbakövet a nyugati baloldali szociáldemokraták következetes forradalmiságának ellenőrzésére. Volt-e erre joguk? Igenis, volt. Nemcsak joguk, hanem kötelességük is volt így cselekedni. Kötelességük volt, mert mindezek a kérdések egyúttal a világforradalomnak is fő kérdései voltak s a bolsevikok a világforradalom feladatainak rendelték alá a maguk politikáját, a maguk taktikáját. Kötelességük volt, mert csakis ezeken a kérdéseken lehetett igazán ellenőrizni a II. Internacionále egyik vagy másik csoportjának forradalmiságát. Kérdezem: hol itt az orosz bolsevikok „frakciózása” és mi köze mindehhez a „frakciós” meggondolásoknak?

Lenin már 1902-ben, „Mi a teendő?” című brosúrájában azt írta, hogy „az a legközelebbi feladat, amelyet a történelem most elénk tűzött, bármely más ország proletariátusának legközelebbi feladatai közül a legforradalmibb“, hogy „ennek a feladatnak a megvalósítása, az európai és (most már mondhatjuk) egyben az ázsiai reakció leghatalmasabb bástyájának lerombolása, az orosz proletariátust a nemzetközi forradalmi proletariátus élcsapatává tenné”. A „Mi a teendő?” című brosúra megjelenése óta 30 év telt el. Senki sem meri tagadni, hogy ez alatt az idő alatt az események fényesen igazolták Lenin szavait. De nem az következik-e ebből, hogy az orosz forradalom a világforradalom csomópontja volt (és marad), hogy az orosz forradalom fő kérdései egyszersmind a világforradalom fő kérdései voltak (és ma is azok)?

Nem világos-e, hogy a nyugati baloldali szociáldemokraták forradalmiságát csakis ezeken az alapvető kérdéseken lehetett igazában ellenőrizni?

Nem világos-e, hogy akik ezeket a kérdéseket „frakciós” kérdéseknek tekintik — végérvényesen leleplezik magukat, hogy rohadtak és elfajultak?

3. Szluckij azt állítja, hogy eddig még nem találtak elegendő olyan hivatalos okmányt, mely Leninnek (a bolsevikoknak) a centrizmus ellen folytatott erélyes és engesztelhetetlen harcáról tanúskodik. Ezt a bürokratikus tételt megdönthetetlen érvként lobogtatja Szluckij annak az állításának bizonyítására, hogy — szerinte — Lenin (a bolsevikok) lebecsülte a centrizmus veszélyét a II. Internacionáléban. Önök vitatkozni akarnak ezzel a zagyvasággal, ezzel a szélhámos fogással? De tulajdonképp mi van itt vitatkozni való? Hát nem világos így is, hogy Szluckij az okmányok emlegetésével akarja takargatni úgynevezett álláspontjának szánalmas és hazug voltát?

Szluckij szerint a meglevő pártokmányok nem elegendők. Miért, milyen alapon? Vajon a II. Internacionále, valamint az oroszországi szociáldemokrácia pártonbelüli harcaira vonatkozó közismert okmányok nem elégségesek arra, hogy teljesen világosan bizonyítsák Lenin és a bolsevikok forradalmi engesztelhetetlenségét az opportunisták és a centristák ellen vívott harcukban? Ismeri-e egyáltalán Szluckij ezeket az okmányokat? Milyen okmányokat akar még?

Tegyük fel, hogy a már ismert okmányokon kívül előkerül még egy csomó okmány, például bolsevik határozatok, amelyek a centrizmus megsemmisítésének szükségességét ismételten tárgyalják. Jelenti-e ez azt, hogy pusztán papiros-okmányok elégségesek ahhoz, hogy a bolsevikok tényleges forradalmiságát, a centrizmussal szemben tanúsított tényleges engesztelhetetlenségét bizonyítsák? Ki az, a javíthatatlan bürokratákon kívül, aki megelégszik azzal, hogy kizárólag papiros-okmányokra támaszkodjék? Ki nem érti azt, a levéltári patkányokon kívül, hogy pártokat és pártvezéreket elsősorban tetteik alapján, nempedig csak nyilatkozataik alapján kell megítélni? A történelem éppen elég olyan szocialistát ismer, akik készséggel aláírtak bármilyen forradalmi nyilatkozatot, csak hogy a kellemetlenkedő bírálóktól megszabaduljanak. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy ezeket a határozatokat a gyakorlatban meg is valósították. A történelem továbbá éppen elég olyan szocialistát ismer, akik habzó szájjal követelték más országok munkáspártjaitól a legeslegforradalmibb tetteket. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a saját pártjukban, vagy saját országukban nem adták be a derekukat saját opportunistáikkal, saját burzsoáziájukkal szemben. Nem ezért tanított-e bennünket Lenin arra, hogy a forradalmi pártokat, irányzatokat, vezetőket ne nyilatkozataik és határozataik, hanem tetteik alapján ítéljük meg?

Nem világos-e, hogy ha Szluckij igazán ellenőrizni akarta volna Lenin és a bolsevikok engesztelhetetlenségét a centrizmussal szemben, nem egyes okmányokra és nem két-három magánlevélre kellett volna alapoznia cikkét, hanem tetteik, történetük, tevékenységük alapján kellett volna ellenőriznie a bolsevikokat. Talán nálunk, az oroszországi szociáldemokráciában nem voltak opportunisták, centristák? Talán nem folytattak a bolsevikok erélyes és engesztelhetetlen harcot mindezek ellen az áramlatok ellen? Talán ezek az áramlatok nem voltak eszmei és szervezeti kapcsolatban a nyugati opportunistákkal és centristákkal? Talán nem zúzták szét a bolsevikok az opportunistákat és centristákat úgy, ahogy még a világ egyetlenegy baloldali csoportja sem zúzta szét őket? Hogyan lehet mindezek után azt mondani, hogy Lenin és a bolsevikok lebecsülték a centrizmus veszélyét? Miért hagyta Szluckij figyelmen kívül ezeket a tényeket, amelyeknek a bolsevikok jellemzése szempontjából döntő jelentőségük van? Miért nem használta fel Lenin és a bolsevikok ellenőrzésére a legmegbízhatóbb módszert, mely abban áll, hogy tetteik, tevékenységük alapján ellenőrzik őket? Miért becsülte többre azt a kevésbé megbízható módszert, amely abban áll, hogy véletlenül kezébe került papirosok között turkál?

Azért, mert ha a megbízhatóbb módszerhez folyamodva, tetteik alapján ellenőrizte volna a bolsevikokat, ez egyszeriben felborította volna Szluckij egész koncepcióját.

Azért, mert a bolsevikoknak tetteik alapján való ellenőrzése megmutatta volna, hogy a bolsevikok az egyetlen olyan forradalmi szervezet a világon, amely teljesen szétverte az opportunistákat és centristákat és kiűzte őket a pártból.

Azért, mert a bolsevikok valódi tetteinek és valódi történetének tényei megmutatták volna, hogy Szluckij tanítómesterei, a trockisták voltak az a főés alapvető csoport, amely Oroszországban a centrizmust tenyésztette s erre a célra a centrizmus fészkeként külön szervezetet létesített az Augusztusi Blokk formájában.

Azért, mert a bolsevikoknak tetteik alapján való ellenőrzése végleg leleplezte volna Szluckijt, mint pártunk történetének meghamisítóját, aki a háborúelőtti időszak trockizmusának centrista jellegét azzal igyekszik takargatni, hogy Lenint és a bolsevikokat a centrizmus veszélyének lebecsülésével rágalmazza.

Ez a helyzet, szerkesztő elvtársak, Szluckijjal és cikkével.

Láthatják, hogy a szerkesztőség hibát követett el, amikor vitát engedett meg pártunk történetének meghamisítójával.

Mi vihette a szerkesztőséget erre a helytelen útra?

Szerintem az a rothadt liberalizmus vitte a szerkesztőséget erre az útra, amely mostanában a bolsevikok egy részénél bizonyos mértékben elterjedt. Egyes bolsevikok azt hiszik, hogy a trockizmus a kommunizmusnak egy frakciója, igaz, olyan frakciója, amely téved, sok ostobaságot követ el, néha még szovjetellenes is, de mégiscsak a kommunizmusnak egy frakciója. Ebből ered az, hogy bizonyos liberalizmust tanúsítanak a trockisták és a trockista módon gondolkodó emberek irányában. Aligha szorul bizonyításra, hogy a trockizmusnak ez a megítélése gyökerében téves és káros. A valóságban a trockizmus már régen nem a kommunizmus frakciója. A valóságban a trockizmus az ellenforradalmi burzsoázia élcsapata, azé az ellenforradalmi burzsoáziáé, amely harcot folytat a kommunizmus ellen, a Szovjethatalom ellen, a Szovjetunióban folyó szocialista építés ellen.

Ki adott az ellenforradalmi burzsoázia kezébe szellemi, ideológiai fegyvert a bolsevizmus ellen annak a tételnek a formájában, hogy a szocializmus felépítése országunkban lehetetlen, annak a tételnek a formájában, hogy a bolsevikok elfajulása elkerülhetetlen és így tovább? Ezt a fegyvert a trockizmus adta neki. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy a Szovjetunióban valamennyi szovjetellenes csoportosulás, amikor a Szovjethatalom elleni harc elkerülhetetlenségét igyekezett megindokolni, a trockizmusnak arra az ismert tételére hivatkozott, hogy a szocializmus felépítése országunkban lehetetlen, hogy a Szovjethatalom elfajulása elkerülhetetlen, hogy valószínűleg vissza fogunk térni a kapitalizmushoz.

Ki adott országunk ellenforradalmi burzsoáziájának taktikai fegyvert a Szovjethatalom elleni nyílt fellépések kísérleteinek formájában? Ezt a fegyvert a trockisták adták neki, akik 1927 november 7-én Moszkvában és Leningrádban szovjetellenes tüntetéseket próbáltak rendezni. Tény és való, hogy a trockisták szovjetellenes fellépései felbátorították a burzsoáziát és megnyitották a zsilipeket a burzsoá szakemberek kártevő munkája számára.

Ki adott az ellenforradalmi burzsoáziának szervezeti fegyvert illegális szovjetellenes szervezetek létesítésére tett kísérletek formájában? Ezt a fegyvert a trockisták adták neki, akik megszervezték a maguk antibolsevik illegális csoportját. Tény és való, hogy a trockisták földalatti szovjetellenes munkája megkönnyítette a Szovjetunióban a szovjetellenes csoportosulások szervezeti kialakítását.

A trockizmus az ellenforradalmi burzsoázia élcsapata.

Ezért a trockizmus irányában tanúsított liberalizmus, még a már szétvert és álarc mögé bújó trockizmus irányában is — olyan bárgyúság, amely bűncselekménnyel, a munkásosztály elárulásával határos.

Ezért egyes „irodalmároknak” és „történészeknek” olyirányú kísérleteit, hogy irodalmunkba dugáruként álcázott trockista limlomot csempészszenek be, a bolsevikoknak erélyesen vissza kell verniök.

Ezért nem szabad a trockista csempészekkel irodalmi vitába bocsátkozni.

Úgy látom, hogy a trockista csempészek sorából való „történészek” és „irodalmárok” csempésztevékenységüket egyelőre két vonalon próbálják folytatni.

Először, igyekeznek bebizonyítani, hogy a háborúelőtti időszakban Lenin lebecsülte a centrizmus veszélyét — miközben a tapasztalatlan olvasóra bízzák, hogy az rájöjjön, hogy Lenin, következéskép, akkor még nem volt igazi forradalmár, hogy csak a háború után lett azzá, miután Trockij segítségével „fegyverzetet váltott”. Az effajta csempészek tipikus képviselőjének Szluckijt tekinthetjük.

Fentebb láttuk, hogy Szluckij és kompániája nem érdemlik meg azt, hogy sokat vesződjünk velük.

Másodszor, igyekeznek bebizonyítani, hogy a háborúelőtti időszakban Lenin nem értette meg a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének szükségességét — miközben a tapasztalatlan olvasóra bízzák, hogy az rájöjjön, hogy Lenin, következéskép, akkor még nem volt igazi bolsevik, hogy ennek az átnövésnek szükségességét csak a háború után értette meg, miután Trockij segítségével „fegyverzetet váltott”. Az effajta csempészek tipikus képviselőjének Voloszevicsot, „A SzK(b)P történetének tankönyve” című könyv szerzőjét tekinthetjük.

Igaz, Lenin már 1905-ben megírta, hogy „a demokratikus forradalomból mi rögtön megkezdjük az átmenetet, mégpedig teljesen erőnkhöz, az öntudatos és szervezett proletariátus erejéhez mérten, megkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomra”, hogy „a megszakítás nélküli forradalom mellett vagyunk”, hogy „nem állunk meg félúton”. Igaz, Lenin műveiben a hasonló jellegű tények és dokumentumok töméntelen sokasága található. De hát mit érdeklik a Voloszevicsokat Lenin életének és tevékenységének tényei? A Voloszevicsok azért irkálnak, hogy, bolsevik mezbe bújva, becsempészhessék a maguk antileninista dugáruját, megrágalmazhassák a bolsevikokat és meghamisíthassák a bolsevik párt történetét.

Láthatják, hogy a Voloszevicsok éppen annyit érnek, mint a Szluckijok.

Ezek a trockista csempészek „útjai és keresztútjai”.

Önök is megértik, hogy nem a „Proletarszkaja Revoljucija” szerkesztőségének dolga megkönnyíteni az ilyenfajta „történészek” csempésztevékenységét azzal, hogy szószéket bocsát rendelkezésükre a vitához.

A szerkesztőség feladata véleményem szerint az, hogy a bolsevizmus történetének kérdéseit a kellő színvonalra emelje, pártunk történetének tanulmányozását tudományos, bolsevik vágányra állítsa és fokozott figyelmet fordítson pártunk történetének trockista és egyéb meghamisítóira, s rendszeresen lerántsa róluk az álarcot.

Erre annál is inkább szükség van, mert még a mi történészeink között is — most az idézőjel nélküli történészekről, pártunk bolsevik történészeiről beszélek, — vannak egyesek, akik nem mentesek olyan hibáktól, amelyek a Szluckijok és Voloszevicsok malmára hajtják a vizet. Ez alól sajnos Jaroszlavszkij elvtárs sem kivétel, akinek a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetéről írott könyveiben, érdemeik ellenére, számos elvi és történeti jellegű hiba van.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

„Proletarszkaja Revoljucija”
1931. 6. (113.) sz.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

SaLa

Levelek CS—e elvtársakhoz

Cs—e elvtárs!

Levele tele van félreértésekkel. A XV. pártkonferencián mondott beszédemben az „iparosításnak (vagyis a proletariátusnak) és a lakosság dolgozó rétegei zömének érdekegységéről” van szó. Ott azt mondottam, hogy a mi iparosítási módszerünk, vagyis az iparosítás szocialista módszere „nem a milliós tömegek elnyomorodására, hanem e tömegek anyagi helyzetének javulására, nem a belső ellentétek kiélesedésére, hanem ezeknek az ellentéteknek az elsimulására és megoldására vezet”. Tehát itt a munkásosztály és a dolgozók alapvető tömegei, elsősorban a parasztság alapvető tömegei közötti összefogásról van szó. Tehát az összefogáson belüli ellentétekről van szó, amelyek az iparosítás fejlődése, vagyis a proletariátus erejének és befolyásának növekedése arányában el fognak simulni és kedvezően meg fognak oldódni.

Erről van szó beszédemben.

Ön azonban, minderről megfeledkezve, a proletariátus és a kulákság közötti ellentétekről, vagyis az összefogás keretein kívül eső ellentétekről beszél, amelyek fokozódni és élesedni fognak mindaddig, amíg a kulákságot mint osztályt fel nem számoljuk.

Ön tehát összetévesztett két különböző dolgot. Összetévesztette a proletariátus és a dolgozók alapvető tömegei közötti ellentéteket a proletariátus és a kulákság közötti ellentétekkel.

Világos ez? Azt hiszem, világos.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1930. november.

—–

Cs—e elvtárs!

1. Első levelében Ön az „ellentét” szóval játszott és egy kalap alá vette az összefogáson kívüli ellentéteket (vagyis a proletárdiktatúra és az ország tőkés elemei közötti ellentéteket) az összefogáson belüli ellentétekkel (vagyis a proletariátus és a parasztság alapvető tömegei közötti ellentéteket). Ha nem sajnálta volna a fáradságot arra, hogy megértse a párt és a trockisták közötti viták alapját, akkor nem kellett volna ilyen, marxista számára megengedhetetlen játékra vetemednie. A trockisták ezt mondották nekünk:

a) nem birkóztok meg a középparasztság és a munkásosztály közötti ellentétekkel, a középparaszt és a munkásosztály feltétlenül hajba kap, az összefogás pedig megszűnik, ha idejében nem jön segítségtekre a győzelmes világforradalom;

b) nem küzditek le a tőkés elemeket, nem építitek fel saját erőtökből a szocializmust és a termidor elkerülhetetlen lesz, ha idejében nem jön segítségtekre a győzelmes világforradalom.

Mint ismeretes, a trockisták mindkét kérdésben vereséget szenvedtek. Ön azonban nem akart behatolni a trockistákkal folytatott vitáink lényegébe. Válaszomban ezért kénytelen voltam leleplezni az „ellentét” szóval űzött játékát és figyelmeztettem, hogy nem lehet egy kalap alá venni két különböző ellentétet.

Hogyan válaszolt Ön erre?

2. Ahelyett, hogy becsületesen beismerte volna hibáját, „diplomatikusan” megkerülte a kérdést és az „ellentét” szóval űzött játékról áttért a „belsőellentétek” szavakkal űzött játékra, egy halomba hordva az összefogáson belüli ellentéteket az országon belüli ellentétekkel, a proletárdiktatúra és a kapitalizmus közötti ellentétekkel. Vagyis Ön „észrevétlenül” visszakanyarodott hibájához, csak annak formáját változtatta meg. Nem titkolom, hogy a különböző ellentétek egy halomba hordása és a kérdések „diplomatikus” elkenése a trockista-zinovjevista gondolkodásmód igen jellemző vonása. Nem gondoltam, hogy Ön elkapta ezt a betegséget. Most már erre is gondolnom kell.

Mivel nem lehet tudni, milyen játékot kíván még bemutatni, jómagam pedig pokolian el vagyok halmozva folyó ügyekkel s ennélfogva kevés időm marad játszadozásra, engedje meg, hogy elbúcsúzzam Öntől, Cs. elvtárs.

I. Sztálin

1930. december 7.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

Gyemjan Bednij elvtársnak

(Részletek egy levélből)

December 8-i levelét megkaptam, ön nyilván választ kíván tőlem. Kérem, tessék.

Előszöris egyes kisebb és kicsinyesebb mondatairól és célzásairól. Ha ezek a csúf „kicsinységek” véletlenek volnának, mellőzni lehetne őket. De annyi van belőlük és olyan elevenen „lüktetnek”, hogy meghatározzák levelének egész hangját. Márpedig, mint tudjuk, a hangzás teszi a muzsikát.

Az Ön megítélése szerint a Központi Bizottság határozata „kötél”, annak a jele, hogy „ütött a végórám” (mármint az Öné). Miért, milyen alapon? Minek nevezzem azt a kommunistát, aki, ahelyett hogy alaposan átgondolná a Központi Bizottság határozatának lényegét és kijavítaná a maga hibáit, „kötélnek” tekinti ezt a határozatot? . .

Hányszor megdicsérte Önt a Központi Bizottság, amikor dicsérni kellett. Hányszor megóvta önt a Központi Bizottság egyes csoportok és egyes elvtársak támadásaitól (s ez nem volt mindig könnyű feladat!). Hány költőt és írót utasított rendre a Központi Bizottság, amikor egyes hibákat elkövettek. Ön mindezt rendben levőnek és érthetőnek tartotta. De lám, amikor a Központi Bizottság kénytelen volt az Ön hibáit megbírálni, Ön egyszerre prüszkölni kezd és „kötélről” beszél. Milyen alapon? Talán a Központi Bizottságnak nincs joga megbírálni az ön hibáit? Talán a Központi Bizottság határozata nem kötelező Önre nézve? Talán az ön költeményeit semmiféle kritika nem érheti? Nem gondolja, hogy Önt megfertőzte valami kellemetlen betegség, amit „elbizakodottságnak” neveznek? Szerényebben, Gyemjan elvtárs …

Mi a lényege az Ön hibáinak? Az, hogy a Szovjetunió életében és életmódjában előforduló fogyatékosságok bírálata, ez a kötelező és szükséges bírálat, amelyet ön kezdetben eléggé biztos érzékkel és ügyesen gyakorolt, szertelenségekre kapatta önt, annyira elkapatta, hogy a bírálat az Ön műveiben a Szovjetunióra, a Szovjetunió múltjára, a Szovjetunió jelenére szórt rágalommá kezdett átváltozni. Ilyenek az Ön „Szállj le a kemencepadkáról” és a „Nincs irgalom” című költeményei. Ilyen a „Pererva”, amelyet ma olvastam el Molotov elvtárs tanácsára.

Ön azt mondja, Molotov elvtárs dicsérte a „Szállj le a kemencepadkáról” c. gúnyverset. Ezt el is hiszem. Én talán nem kevésbé dicsértem, mint Molotov elvtárs, mert benne (mint más szatírákban is) több nagyszerű telitalálat van. De vannak benne egyes olyan színfoltok, amelyek elrontják az egész képet és merő „Perervá”-vá változtatják. Erről van szó, mert éppen ez a „muzsika” ezekben a gúnyversekben.

Ítélje meg ön maga.

Ma az egész világ elismeri, hogy a forradalmi mozgalom központja Nyugat-Európából Oroszországba helyeződött át. Az egész világ forradalmárai reménykedve tekintenek a Szovjetunióra, mint az egész világ dolgozói szabadságharcának központjára, benne látják egyetlen hazájukat. Az egész világ forradalmi munkásai egy szívvel-lélekkel ünnepük a szovjet munkásosztályt és elsősorban az orosz munkásosztályt, a szovjet munkások élcsapatát, mint elismert vezérüket, mert a legforradalmibb és legaktívabb politikát folytatja, amellyel más országok proletárjainak legmerészebb álmait váltja valóra. A világ forradalmi munkásainak vezetői mohó érdeklődéssel tanulmányozzák Oroszország munkásosztályának rendkívül tanulságos történetét, múltját, Oroszország múltját, mert tudják, hogy a reakciós Oroszországon kívül volt egy forradalmi Oroszország is, a Ragyiscsevek és Csernisevszkijek, a Zseljabovok és Uljanovok, Halturinok és Alekszejevek Oroszországa. Mindez az orosz munkások szívét eltölti (és el kell hogy töltse!) a forradalmi nemzeti büszkeség érzésével, amely hegyeket képes elmozdítani és csodákra képes.

És Ön? Ahelyett, hogy megpróbálta volna megérteni a forradalom történetének ezt a legnagyszerűbb folyamatát és felemelkedett volna az élenjáró proletariátust szolgáló dalnok feladatainak magaslatára, visszavonult a barlangjába, és belegabalyodva a Karamzin műveiből vett unalmas idézetekbe és a ,,Domosztroj”-ból vett nem kevésbé unalmas szentenciákba, elkezdte világgá kürtölni, hogy Oroszország a múltban a förtelmek és a siralom völgye volt, hogy a mai Oroszország merő „Pererva”, hogy a „tunyaság” és a „kemencepadkán heverés” vágya majdhogynem nemzeti vonása az oroszoknak, tehát — az orosz munkásoknak is, akik az Októberi Forradalom végrehajtása után is természetesen oroszok maradtak. És ezt nevezi Ön bolsevik kritikának! Nem, igen tisztelt Gyemjan elvtárs, ez nem bolsevik kritika, hanem népünk megrágalmazása, a Szovjetunió befeketítése, a Szovjetunió proletariátusának befeketítése, az orosz proletariátus befeketítése.

És Ön ezek után azt akarja, hogy a Központi Bizottság hallgasson! Minek nézi Ön Központi Bizottságunkat?

És Ön azt akarja, hogy én hallgassak azért, mert Ön, mint írja, „biográfiai gyengédséget” táplál irányomban! Milyen naiv Ön és milyen kevéssé ismeri a bolsevikokat. ..

Ön mint „művelt ember” talán hajlandó meghallgatni Lenin következő szavait:

„Idegen-e tőlünk, nagyorosz öntudatos proletároktól, a nemzeti büszkeség érzése? Persze, hogy nem! Mi szeretjük nyelvünket és hazánkat, mi a legtöbbet azon munkálkodunk, hogy hazánk dolgozó tömegeit (vagyis hazánk lakosságának kilenctized részét) tudatos demokrata és szocialista életre emeljük. Nekünk mindennél fájóbb látni és érezni azt, hogy a cári hóhérok, a nemesek és a tőkések mennyi erőszakot követnek el szép hazánkon, hogyan kötik gúzsba és űznek csúfot belőle. Mi büszkék vagyunk arra, hogy ez az erőszak közöttünk, nagyoroszok között ellenállásra talált, hogy ebből a környezetből nőtt ki Ragyiscsev, nőttek ki a dekabristák, a 70-es évek vegyesrendű forradalmárai, büszkék vagyunk arra, hogy a nagyorosz munkásosztály 1905-ben hatalmas forradalmi tömegpártot teremtett, hogy a nagyorosz muzsik ugyanebben az időben kezdett demokratává lenni és kezdte lerázni magáról a papot és a földbirtokost. Mi emlékszünk arra, mit mondott félévszázaddal ezelőtt Csernisevszkij, a nagyorosz demokrata, aki egész életét a forradalom ügyének szentelte: «Szánalmas nemzet, rabszolgák nemzete, fönt és alant — mind csupa rabszolga». A nyílt és burkolt nagyorosz rabszolgák (rabszolgák a cári monarchia irányában) nem szívesen emlékeznek ezekre a szavakra. Szerintünk azonban ezek a szavak az igazi hazaszeretet szavai voltak, azé a hazaszereteté, amelyet áthatott a bú, mert a nagyorosz néptömegekben nem volt forradalmiság. Akkor nem volt. Most is kevés, de már van. Minket a nemzeti büszkeség érzése tölt el, mert a nagyorosz nemzet szinten megteremtette a forradalmi osztályt, szintén bebizonyította, hogy a szabadságért és szocializmusért folyó harc nagyszerű példáit tudja adni az emberiségnek, nemcsupán nagy pogromokat, akasztófaerdőket, börtönöket, nagy éhínségeket és a nagy csúszás-mászást a papok, cárok, földbirtokosok, tőkések előtt” (Lenin. A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről).

Íme, így tudott beszélni Lenin, a világ legnagyobb internacionalistája, a nagyoroszok nemzeti büszkeségéről.

De azért beszélt így, mert tudta, hogy:

„A nagyoroszok (nem szolgai módon felfogott) nemzeti büszkeségének érdeke egybeesik a nagyorosz (és minden más) proletár szocialistaérdekeivel” (ugyanott).

Ez Lenin világos és merész „programja”.

Ez a „program” teljesen érthető és természetes a munkásosztályukkal, népükkel szorosan összeforrott forradalmárok számára.

Érthetetlen és nem természetes a Lelevicshez hasonló korcsok számára, akik nincsenek és nem lehetnek összeforrva munkásosztályukkal, népükkel.

Össze lehet-e békíteni Leninnek ezt a forradalmi „programját” azzal az egészségtelen tendenciával, amely az Ön újabb gúnyversein végigvonul?

Sajnos, lehetetlen. Lehetetlen, mivel nincsen bennük semmi, ami közös volna.

Erről van szó és ezt nem akarja Ön megérteni.

Önnek tehát vissza kell kanyarodnia a régi, lenini útra, ha törik, ha szakad.

Ez a lényeg, nempedig a megszeppent értelmiségi üres lamentálása, aki, ijedtében arról fecseg, hogy Gyemjant el akarják „szigetelni”, hogy Gyemjan írásai „nem látnak többé nyomdafestéket” stb.

I. Sztálin

1930. december 12.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

SaLa

Zárszó a Központi Bizottság politikai beszámolójához a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XVI. kongresszusán

1930. július

Elvtársak! A Központi Bizottság beszámolójához fűződő vita után, mindazok után, amik kongresszusunkon a jobboldali ellenzék volt vezéreinek felszólalásaival kapcsolatban történtek, nem sok mondanivalóm van már zárszavamban.

Beszámolómban azt mondottam, hogy a XVI. pártkongresszus pártunk történetében a közé a kevés kongresszus közé tartozik, amelyen nincs valamennyire is kialakult ellenzék, mely a maga külön vonalát szembe tudná állítani a párt vonalával. Mint látják, valóban ez volt a helyzet. Kongresszusunkon, a XVI. pártkongresszuson, nem hogy kialakult ellenzék nem volt, de még egy kis csoport, sőt egyes elvtársak sem akadtak, akik jogosnak tartották volna, hogy kiálljanak ide a szószékre és helytelenítsék a párt vonalát.

Világos, hogy pártunk vonala az egyetlen helyes vonal, helyessége pedig, íme, annyira nyilvánvaló és vitathatatlan, hogy még a jobboldali ellenzék volt vezetői is szükségesnek tartották határozottan hangsúlyozni felszólalásaikban a párt egész politikájának helyességét.

Érthető, hogy ezek után nem szükséges újból indokolnom azoknak a tételeknek a helyességét, amelyeket beszámolómban kifejtettem. Erre nincs szükség, mivel a párt vonala, nyilvánvaló helyességénél fogva, ezen a kongresszuson nem szorul további védelemre. És ha ennek ellenére nem mondtam le a zárszó jogáról, annak az az oka, hogy véleményem szerint mégsem fölösleges röviden válaszolni egyes kérdésekre, amelyeket az elvtársak írásban nyújtottak be a kongresszus elnökségének, majd pedig néhány szót szólni a jobboldali ellenzék volt vezetőinek fellépésével kapcsolatban.

Az írásban benyújtott hozzászólások nagy része egyes másodrendű kérdéseket érint: hogy a beszámolókban miért nem említették a lótenyésztést — nem lehetne-e foglalkozni vele a zárszóban (derültség); hogy miért nem említették a beszámolókban a lakásépítést — nem lehetne-e szólni róla néhány szót a zárszóban; hogy miért nem mondtak semmit a beszámolókban a mezőgazdaság villamosításáról — nem lehetne-e erről valamit a zárszóban mondani. És így tovább ebben a szellemben.

Ezeknek az elvtársaknak azt kell válaszolnom, hogy beszámolómban nem tudtam kitérni a népgazdaság minden kérdésére. És nemcsak nem tudtam, de jogom sem volt ehhez, mivel nincs jogom betörni Kujbisev és Jakovlev elvtársak beszámolóinak területére, akik ismertetni fogják önökkel az ipar és a mezőgazdaság konkrét problémáit. Elvégre, ha a Központi Bizottság beszámolójában minden kérdést érintünk, akkor mit mondjanak az előadók az iparról, a mezőgazdaságról stb. szóló beszédeikben? (Közbeszólások: „Úgy van!”)

Csak a mezőgazdaság villamosításának kérdését érintő írásos hozzászólásról kell külön megjegyeznem, hogy ez néhány helytelen állítást tartalmaz. A cédula írója azt állítja, hogy már „itt az ideje” a mezőgazdaság villamosításának, hogy a Földművelésügyi Népbiztosság nem engedi kifejlődni ezt az ügyet, hogy Lenin másképp gondolta stb. Mindez helytelen, elvtársak. Nem mondhatjuk azt, hogy „itt az ideje” a mezőgazdaság villamosításának. Ha valóban időszerűvé vált volna a mezőgazdaság villamosítása, akkor most már volna 10—15 olyan kerületünk, amelyekben villamosított mezőgazdasági termelés folyik. Önök azonban jól tudják, hogy egyelőre szó sincs semmi ilyesmiről. A legtöbb, amit a mezőgazdaság villamosításáról most mondhatunk, az, hogy a villamosítás a kísérleti kidolgozás szakaszában van. Lenin így is fogta fel ezt a dolgot, amikor a mezőgazdaság villamosítása terén végzett kísérletekre buzdított. Egyes elvtársak azt hiszik, hogy a traktorok már elavultak, hogy ideje a traktorokról áttérni a mezőgazdaság villamosítására. Ez persze szertelen túlzás. Az ilyen elvtársakat rendre kell utasítani. A Földművelésügyi Népbiztosság így is jár el ezekkel az elvtársakkal. Tehát nem tekinthetjük indokoltnak a kérdés szerzőjének elégedetlenségét a Földművelésügyi Népbiztossággal.

Az írásban benyújtott hozzászólások másik csoportja a nemzeti kérdésre vonatkozik. Az egyik cédula, amelyet a legérdekesebbnek tartok, összehasonlítja a nemzeti nyelvek problémájának azt a felfogását, amelyet a XVI. kongresszuson tartott beszámolómban kifejtettem, azzal a fejtegetéssel, amelyet a Keleti Népek Egyetemén 1925-ben mondott beszédem tartalmaz, és úgy látja, hogy itt van némi homály, amelyet el kell oszlatni. „Ön — így hangzik a kérdés — akkor szembeszállt azzal az elmélettel (Kautskyéval), amely szerint a szocializmus időszakában (egy országban) a nemzeti nyelvek elhalnak és kialakul egy közös nyelv, most pedig, a XVI. kongresszuson mondott előadói beszédében Ön kijelenti, hogy a kommunisták hívei annak, hogy a nemzeti kultúrák és a nemzeti nyelvek egy közös kultúrában és egy közös nyelvben olvadjanak össze (abban az időszakban, amikor a szocializmus az egész világon győzött) — vajon nem homályos-e ez?”

Azt hiszem, itt nincs sem homály, sem ellentmondás. 1925-ben mondott beszédemben szembeszálltam Kautsky nacionalista-soviniszta elméletével, amely szerint, ha a múlt század közepén az egyesített osztrák-német államban győzött volna a proletárforradalom, ez arra vezetett volna, hogy a nemzetek összeolvadnak egy közös német nemzetben, amelynek egy közös német nyelve van a csehek pedig elnémetesednek. Szembeszálltam ezzel az elmélettel, mint antimarxista, antileninista elmélettel, és országunk életéből olyan tényekre hivatkoztam, amelyeket az után láttunk, hogy a Szovjetunióban győzött a szocializmus és amelyek megcáfolják ezt az elméletet. Ezzel az elmélettel most is szembeszállók, ami kitűnik a XVI. kongresszuson elmondott beszámolómból. Szembeszállók vele, mert ez az elmélet, amely szerint, teszem, a Szovjetunió minden nemzetének össze kell olvadnia egy közös nagyorosz nemzetben, amely egy közös nagyorosz nyelvet beszél, nacionalista-soviniszta elmélet, antileninista elmélet, ellentmond a leninizmus alaptételének, annak az alaptételnek, hogy a nemzeti különbségek nem tűnhetnek el a legközelebbi időszakban, hogy a nemzeti különbségeknek még sokáig meg kell maradniok még az után is, hogy a proletárforradalom világméretekben győzött.

Ami a nemzeti kultúrák és a nemzeti nyelvek távolabbi perspektíváját illeti, mindig azt a lenini nézetet vallottam és vallom ma is, hogy a szocializmus világméretű győzelmének időszakában, amikor a szocializmus megerősödik és életformává válik, a nemzeti nyelveknek elkerülhetetlenül egybe kell olvadniok egy közös nyelvben, amely természetesen nem lesz sem nagyorosz, sem német, hanem valami új nyelv lesz. Ezt is félreérthetetlenül leszögeztem a XVI. kongresszuson mondott beszédemben.

Hol itt a homály és tulajdonképpen mit kell itt megvilágítani?

Úgy látszik, a kérdezők legalábbis két dologgal nincsenek teljesen tisztában.

Nincsenek tisztában előszöris azzal a ténnyel, hogy a Szovjetunióban már beléptünk a szocializmus időszakába, de annak ellenére, hogy beléptünk ebbe az időszakba, a nemzetek nemcsak nem halnak el, hanem ellenkezőleg, fejlődnek és virulnak. Csakugyan, beléptünk-e már a szocializmus időszakába? A mostani időszakot rendszerint átmeneti időszaknak szoktuk nevezni, a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszaknak. Átmeneti időszaknak neveztük 1918-ban, amikor Lenin „A «baloldali» gyerekességről és a kispolgáriasságról” c. híres cikkében először jellemezte ezt az időszakot és gazdasági életének öt formáját. Átmenetinek nevezzük ma, 1930-ban, amikor ezek közül a formák közül egyesek, mivel avultak, már tűnőben vannak, viszont az egyik, nevezetesen az új forma az ipar és a mezőgazdaság terén, példátlanul gyorsan növekszik és fejlődik. Mondhatjuk-e azt, hogy ez a két átmeneti időszak azonos, hogy nem különböznek egymástól gyökeresen? Világos, hogy nem mondhatjuk.

Mi volt a helyzet nálunk 1918-ban a népgazdaság terén? Volt lerombolt ipar és öngyújtó-„gyártás”, voltak egyes kolhozok és szovhozok, de nem voltak meg mint tömeges jelenség, növekedett az „új” burzsoázia a városban és a kulákság a falun.

Mi a helyzet nálunk most? Helyreállítottuk és újjáalakítjuk a szocialista ipart, van fejlett szovhoz- és kolhozrendszerünk, amely csupán a tavaszi vetésterületen a Szovjetunió összes vetésének több mint 40%-át látja el, elhalóban van a városi „új” burzsoázia, elhalóban van a falusi kulákság.

Az is átmeneti időszak. Ez is átmeneti időszak. És mégis — olyan messze vannak egymástól, mint az ég a földtől. És mégis — ki tagadhatná, hogy küszöbön áll az utolsó komoly tőkés osztálynak, a kulákok osztályának felszámolása. Világos, hogy már kikerültünk a régi értelemben vett átmeneti időszakból, beléptünk az egész fronton folyó közvetlen és nagyarányú szocialista építés időszakába. Világos, hogy már beléptünk a szocializmus időszakába, mivel ma a szocialista szektor kezében tartja az egész népgazdaság minden gazdasági rúgóját, ha a szocialista társadalom felépítésétől és az osztálykülönbségek megszűnésétől még messze vagyunk is. És mégis, ennek ellenére, a nemzeti nyelvek nemcsak nem halnak el és nem olvadnak össze egy közös nyelvben, hanem ellenkezőleg, a nemzeti kultúrák és a nemzeti nyelvek fejlődnek és virulnak. Nem világos-e tehát, hogy az az elmélet, amely szerint a szélesen kibontakozó szocialista építés időszakában, az egy országban győztes szocializmus időszakában a nemzeti nyelvek elhalnak és egy közös nyelvben összeolvadnak egy állam keretein belül, helytelen, antimarxista, antileninista elmélet.

A kérdezők nincsenek tisztában, másodszor, azzal, hogy a nemzeti nyelvek elhalásának és egy közös nyelvben való összeolvadásának kérdése nem államon belüli kérdés, nem a szocializmus egy országban való győzelmének kérdése, hanem nemzetközi kérdés, a szocializmus nemzetköziméretekben való győzelmének kérdése. A kérdezők nem értették meg, hogy a szocializmus győzelmét egy országban nem szabad összekeverni a szocializmus nemzetközi méretű győzelmével. Lenin nem ok nélkül mondotta, hogy a nemzeti különbségek még sokáig megmaradnak a proletárdiktatúrának nemzetközi méretekben kivívott győzelme után is.

Ezenkívül figyelembe kell venni még egy körülményt, amely a Szovjetunió több nemzetére vonatkozik. Van egy Ukrajna a Szovjetunió állományában. De van más Ukrajna is más államok keretében. Van egy Belorusszija a Szovjetunió állományában. De van más Belorusszija is más államok keretében. Azt hiszik talán, hogy az ukrán és a belorussz nyelv kérdését el lehet dönteni e sajátos viszonyok figyelembevétele nélkül?

Vegyék szemügyre továbbá a Szovjetuniónak azokat a nemzeteit, amelyek a déli határon, Azerbajdzsántól Kazahsztánig és Burját-Mongóliáig, élnek. Mind ugyanabban a helyzetben van, mint Ukrajna és Belorusszija. Világos, hogy itt is figyelembe kell venni e nemzetek fejlődési feltételeinek sajátosságát.

Nem világos-e tehát, hogy ezeket és az ezekhez hasonló, a nemzeti kultúrák és a nemzeti nyelvek kérdésével kapcsolatos kérdéseket nem lehet megoldani egy állam keretein belül, a Szovjetunió keretein belül?

Ez a helyzet, elvtársak, általában a nemzeti kérdéssel, s különösen a nemzeti kérdést érintő fentebb említett írásbeli hozzászólással.

Engedjék meg, hogy áttérjek a jobboldali ellenzék volt vezéreinek felszólalásaira.

Mit követel a kongresszus a jobboldali ellenzék volt vezéreitől? Talán vezeklést, önkorbácsolást? Egyáltalán nem! Pártunk, pártunk kongresszusa sohasem teszi meg azt, hogy olyasmit követeljen a párt tagjaitól, ami megalázhatja őket. A kongresszus három dolgot követel a jobboldali ellenzék volt vezéreitől:

először, lássák be, hogy a párt vonala és az általuk védelmezett vonal között szakadék van, hogy az a vonal, amelyet ők védtek, objektíve nem a szocializmus győzelmére, hanem a kapitalizmus győzelmére vezet (közbeszólások: „Úgy van!”);

másodszor, hogy bélyegezzék meg ezt a vonalat, mint antileninista vonalat, és nyíltan, becsületesen határolják el magukat tőle (közbeszólások: „Úgy van!”);

harmadszor, hogy álljanak közénk és folytassanak velünk együtt erélyes harcot mindenféle és fajta jobboldali elhajló ellen. (Közbeszólások: „Úgy van!” Viharos taps.)

Ezt követeli a kongresszus a jobboldali ellenzék volt vezéreitől.

Van-e ezekben a követelésekben valami megalázó rájuk mint olyan emberekre nézve, akik bolsevikok kívánnak maradni?

Világos, hogy ebben nincs és nem is lehet semmi megalázó. Minden bolsevik, minden forradalmár, minden önérzetes párttag megérti, hogy csak emelkedhet és nyerhet a párt szemében, ha nyíltan és becsületesen beismeri a világos és vitathatatlan tényeket.

Ezért gondolom, hogy Tomszkijnak az a megjegyzése, hogy őt a Gobi-sivatagba akarják küldeni, hol elesége erdei méz és sáska lészen, vidéki jellegű, kupiéba való üres szellemesség, amelynek semmi köze sincs a forradalmár méltóságának kérdéséhez. (Derültség. Taps.)

Megkérdezhetik, miért áll elő a kongresszus újra ezekkel a követelésekkel a jobboldali ellenzék volt vezéreivel szemben?

Vajon nem tény-e az, hogy ezeket a követeléseket egyszer, 1929 novemberében, a Központi Bizottság plénumán, már elébük tártuk? Vajon nem tény-e az, hogy a jobboldali ellenzék volt vezérei akkor elfogadták ezeket a követeléseket, lemondtak vonalukról, elismerték, hogy vonaluk hibás volt, elismerték, hogy a párt vonala helyes és megígérték, hogy a párttal együtt harcolni fognak a jobboldali elhajlás ellen? Igen, ez így volt. Mi hát a hiba? A hiba az, hogy nem teljesítették ígéretüket, nem teljesítették és nem teljesítik azokat a kötelezettségeket, amelyeket hét hónappal ezelőtt vállaltak. (Közbeszólások: „Úgy van!”) Uglanov a színtiszta igazságot mondotta, amikor beszédében kijelentette, hogy nem teljesítették a Központi Bizottság novemberi plénumán vállalt kötelezettségeiket.

Ez a forrása annak a bizalmatlanságnak, amelyet most ezen a kongresszuson tapasztalnak.

Ezért áll elő a kongresszus ismét ezekkel a követelésekkel.

Rikov, Tomszkij és Uglanov azt panaszolta itt, hogy a kongresszus bizalmatlan velük szemben. De ki tehet erről? Ők maguk tehetnek róla. Aki nem teljesíti kötelezettségeit, az nem számíthat bizalomra.

Volt-e a jobboldali ellenzék volt vezéreinek lehetőségük, alkalmuk arra, hogy teljesítsék ígéretüket és szakítsanak múltjukkal? Persze, hogy volt. De mit tettek az elmúlt hét hónap folyamán, hogy kihasználják ezeket a lehetőségeket és alkalmakat? Semmit.

Rikov nemrég ott volt az uráli konferencián. A lehető legkedvezőbb alkalom kínálkozott tehát számára, hogy helyreüsse hibáit. És mi történt? Ahelyett, hogy nyíltan és határozottan szakított volna ingadozásaival, „köntörfalazni” és taktikázni kezdett. Csak természetes, hogy az uráli konferenciától meg is kapta a méltó választ.

Hasonlítsák most össze Rikovnak az uráli konferencián mondott beszédét a XVI. kongresszuson mondott beszédével. Szakadék tátong közöttük. Ott, hadakozva az uráli konferenciával, „köntörfalaz” és taktikázik. Itt — nyíltan és mellét verdesve próbálja beismerni hibáit, próbál szakítani a jobboldali ellenzékkel és ígéri, hogy támogatni fogja a pártot az elhajlások elleni harcban. Mi az oka, mi a magyarázata ennek a változásnak? Nyilván az a veszélyes helyzet, amely a pártban a jobboldali ellenzék volt vezéreire nézve kialakult. Nem csoda tehát, hogy a kongresszusban az a határozott benyomás alakult ki, hogy amíg ezeket az embereket alaposan sarokba nem szorítják, addig nem lehet velük boldogulni. (Általános derültség. Hosszantartó taps.)

Módjában volt-e Uglanovnak, hogy teljesítse a Központi Bizottság novemberi plénumának tett ígéretét? Igen, módjában volt. A „Moszelektrik” gyárban a pártonkívüliek részvételével lefolyt gyűlésre gondolok, amelyen nemrég felszólalt. És mi történt? Ahelyett, hogy bolsevikhoz illő módon szólalt volna fel, gáncsolni kezdte a párt vonalát. Érthető, hogy ezért a gyár pártsejtjétől meg is kapta a méltó választ.

Hasonlítsák most össze ezt a felszólalását a mai „Pravdá”-ban megjelent nyilatkozatával. Szakadék tátong közöttük. Mi a magyarázata ennek a változásnak? Ugyanaz a veszélyes helyzet, amely a jobboldali ellenzék volt vezérei körül kialakult. Nem csoda tehát, hogy a kongresszus határozottan levonta ebből a megfelelő tanulságot: ha ezeket az embereket alaposan sarokba nem szorítják, nem lehet velük boldogulni. (Általános derültség. Taps.)

Vagy ott van például Tomszkij. Nemrég részt vett Tifliszben a kaukázusontúli konferencián. Volt tehát alkalma arra, hogy jóvátegye bűneit. És mi történt? Beszédében kitért a szovhozokra, a kolhozokra, a szövetkezetre, a kultúrforradalomra meg minden egyébre, de a legfőbbről, vagyis a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsában végzett opportunista munkájáról egy árva szót sem szólt. Ezt nevezik a párttal szemben vállalt kötelezettségek teljesítésének! Túl akart járni a párt eszén, nem értette meg, hogy millió meg millió szem szegeződik ránk mindannyiunkra és itt nem lehet senkinek túljárni az eszén.

Hasonlítsák most össze tifliszi beszédét az ezen a kongresszuson elhangzott felszólalásával, amelyben nyíltan és kertelés nélkül beismerte a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa vezetése terén elkövetett opportunista hibáit. Szakadék tátong közöttük. Mi a magyarázata ennek a különbségnek? Ugyanaz a veszélyes helyzet, amely a jobboldali ellenzék volt vezérei körül kialakult. Nem csoda, hogy a kongresszus megpróbált alapos nyomást gyakorolni ezekre az elvtársakra, hogy rábírja őket kötelezettségeik teljesítésére. (Taps. Általános derültség az egész teremben.)

Íme, ez a forrása annak, hogy a kongresszus bizalmatlan ezekkel az elvtársakkal szemben.

Mivel magyarázható a jobboldali ellenzék volt vezéreinek ez az enyhén szólva furcsa magatartása?

Mivel magyarázható az a tény, hogy az elmúlt időszak folyamán egyetlen egyszer sem próbálták meg önkéntesen, külső nyomás nélkül teljesíteni kötelezettségeiket?

Ez legalábbis két körülménnyel magyarázható.

Először, azzal, hogy még nem lévén teljesen meggyőződve a párt vonalának helyességéről, suttyomban tovább folytattak valamiféle frakciós munkát, ideig-óráig meghúzták magukat és várták a kedvező alkalmat arra, hogy újra nyíltan fellépjenek a párt ellen. Amikor frakciós összejöveteleiken megvitatták a párt kérdéseit, rendszerint így számítgattak: várunk tavaszig, hátha felsül a párt a vetéssel — akkor aztán lesújtunk amúgy igazából. A tavasz azonban nem hozott számukra semmi jót, mivel a vetési munkálatokat rendben elvégezték. Akkor újra latolgatni kezdtek: várunk őszig, hátha felsül a párt a gabonabegyűjtéssel — akkor aztán lesújtunk a Központi Bizottságra. Az ősz azonban szintén kifogott rajtuk, ismét hoppon maradtak. És mivel a tavasz és az ősz minden évben megismétlődik, a jobboldali ellenzék volt vezetői tovább is vártak, újra hol a tavaszhoz, hol az őszhöz fűzték reményeiket. (Általános hahota az egész teremben.)

Érthető, hogy miközben meghúzták magukat egyik évszaktól a másikig és várták a kedvező alkalmat, hogy lecsapjanak a pártra, nem tudták teljesíteni kötelezettségeiket.

Végül, a második ok. A második ok abban rejlik, hogy a jobboldali ellenzék volt vezérei nem értik meg a mi bolsevik fejlődési ütemünket, nem hisznek ebben az ütemben és általában nem fogadnak el semmi olyat, ami túllépi a fokozatos fejlődés kereteit, a „magától is megy” kereteit. Sőt, bolsevik ütemünk, az újjáalakítási időszakkal kapcsolatos új fejlődési útjaink, az osztályharc kiélesedése és ennek a kiélesedésnek a következményei aggodalommal, riadalommal, félelemmel, rettegéssel töltik el őket. Érthető tehát, hogy kézzel-lábbal kapálóznak minden ellen, ami kapcsolatban van pártunk legélesebb jelszavaival.

Ugyanabban a betegségben szenvednek, amelyben Csehov ismert hőse, Belikov görög nyelvtanár, a „tokbabújt ember”. Emlékeznek Csehov „A tokbabújt ember” című elbeszélésére? Ez a hős, mint ismeretes, mindig sárcipőben, vattával bélelt kabátban, esernyővel járt, hőségben, fagyban egyaránt. „Bocsánat, minek önnek a sárcipő és a melegbélésű kabát júliusban, ekkora hőségben?” — kérdezték Belikovtól. „Minden eshetőségre — felelte Belikov —, hogy valami baj ne essen: még beáll a fagy, s mi lesz akkor?” (Általános derültség. Taps.) Félt, mint a pestistől, mindentől, ami új volt, ami nem fért bele szürke nyárspolgári életének megszokott körébe. Új vendéglőt nyitottak — Belikov máris aggodalmaskodott: „persze, persze, lehet, hogy jó, ha van vendéglő, csak aztán baj ne legyen belőle.” Színjátszó kört szerveztek, olvasótermet nyitottak — Belikov megint aggodalmaskodik: „színjátszó kör, új olvasóterem — minek az? Csak valami baj ne legyen belőle.” (Általános derültség.)

Ugyanezt kell mondanunk a jobboldali ellenzék volt vezéreiről. Emlékeznek még arra a históriára, amikor átadtuk a műszaki főiskolákat a gazdasági népbiztosságoknak? Mindössze két műszaki főiskolát akartunk átadni a Legfőbb Népgazdasági Tanácsnak. Apróság az egész, gondoltuk. És mégis — a jobboldali elhajlók elkeseredett ellenállásába ütköztünk. „Átadni két műszaki főiskolát a Legfőbb Népgazdasági Tanácsnak? Minek az? Nem volna jobb várni? Csak valami baj ne legyen ebből az ötletből.” Ma pedig már valamennyi műszaki főiskolát átadtuk a gazdasági népbiztosságoknak. És lám, semmi baj — megvagyunk.

Vagy például a kulákok ellen irányuló kivételes rendszabályok kérdése. Emlékeznek rá, milyen jajveszékelést csaptak ebből az alkalomból a jobboldali ellenzék vezérei? „Kivételes rendszabályok a kulákok ellen? Minek az? Nem volna jobb liberális politikát folytatni a kulákok irányában? Csak valami baj ne legyen ebből az ötletből.” Most pedig végrehajtjuk a kulákság mint osztály felszámolásának politikáját, azt a politikát, amelyhez képest a kulákság elleni kivételes rendszabályok semmiségek. És lám, semmi baj — megvagyunk.

Vagy például a kolhozok és a szovhozok kérdése. „Szovhozok és kolhozok? Minek azok? Mire való ez a sietség? Vigyázzatok, még valami baj lesz ezekből a szovhozokból meg kolhozokból.”

És így tovább és így tovább.

Ez az újtól való félelem, ez a képtelenség arra, hogy az új kérdésekhez újmódon nyúljanak hozzá, ez a riadalom — „csak valami baj ne legyen belőle” —, a tokbabújt embereknek ezek a vonásai gátolják a jobboldali ellenzék volt vezéreit abban, hogy teljesen egybeforrjanak a párttal.

Különösen nevetséges formákat öltenek nálunk a tokbabújt embernek ezek a vonásai, mihelyt nehézségek merülnek fel, mihelyt csak a legkisebb felhő is feltűnik a láthatáron. Nehézség, akadály merül fel valahol, máris riadoznak: csak valami baj ne legyen belőle. Valahol egy svábbogár perceg, még ki sem bújt rendesen az üregéből — máris farolnak visszafelé, rémületbe esnek és katasztrófáról, a Szovjethatalom pusztulásáról kezdenek óbégatni. (Általános hahota.)

Megnyugtatjuk és igyekszünk meggyőzni őket, hogy nincs itt még semmi veszély, hogy ez csupán csak egy svábbogár, amelytől nem kell félni. De hiába! Tovább óbégatnak: „Hogy-hogy svábbogár? Ez nem svábbogár, hanem ezernyi dühös fenevad! Ez nem svábbogár, hanem szakadék, a Szovjethatalom pusztulása” … És — „megindul a lavina” … Buharin téziseket ír ezzel kapcsolatban és elküldi a Központi Bizottságnak, leszögezi, hogy a Központi Bizottság politikája a pusztulás szélére vitte az országot, hogy a Szovjethatalom minden bizonnyal elpusztul, ha nem most, akkor legkésőbb egy hónapon belül. Rikov csatlakozik Buharin téziseihez, előrebocsátva azonban, hogy igen komoly nézeteltérése van Buharinnal, amely abban áll, hogy a Szovjethatalom szerinte nem egy hónap múlva, hanem egy hónap és két nap múlva fog elpusztulni. (Általános derültség.) Tomszkij csatlakozik Buharinhoz és Rikovhoz, de fel van háborodva amiatt, hogy nem tudtak meglenni tézisek nélkül, hogy nem tudtak meglenni okmány nélkül, amelyért majd felelniök kell: „Hányszor mondtam nektek, csináljatok, amit akartok, de ne adjatok ki kezetekből okmányokat, ne hagyjatok magatok után nyomokat.” (Az egész terem homéroszi kacajra fakad. Hosszantartó taps.)

Igaz, később, egy év elmúltával, amikor már minden bolond is látja, hogy a svábbogár-veszély egy törött tojást sem ér, a jobboldali elhajlók lassacskán magukhoz térnek és nekibátorodva nem átallanak még dicsekedni is, kijelentve, hogy nem félnek ők semmiféle svábbogártól, hogy ez a svábbogár ráadásul még satnya is és döglött. (Derültség. Taps.) De csak egy év múlva. Addig azonban — tessék vesződni ezekkel az okvetetlenkedőkkel…

Ezek azok a körülmények, elvtársak, amelyek gátolják a jobboldali ellenzék volt vezéreit abban, hogy közelebb kerüljenek a párt vezetőségének magvához és teljesen egybeforrjanak vele.

Mi módon lehet ezen segíteni?

Erre csak egy mód van: véglegesen szakítaniok kell múltjukkal, tetőtől-talpig új fegyverzetet kell ölteniök és egybe kell forrniok pártunk Központi Bizottságával a bolsevik fejlődési ütemért folyó harcban, a jobboldali elhajlás ellen folyó harcban.

Más mód nincs.

Ha meg tudják ezt tenni a jobboldali ellenzék volt vezérei — jó. Ha nem tudják — magukra vessenek. (Hosszantartó taps. Éljenzés. Mindenki feláll és énekelik az „Internacionálét”.)

„Pravda“ 181. sz.
1930. július 3.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

SaLa

A Központi Bizottság politikai beszámolója a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja XVI. kongresszusának

1930. június 27

I
A világkapitalizmus fokozódó válsága és a Szovjetunió külpolitikai helyzete

Elvtársak! A XV. Kongresszus óta két és fél év telt el. Ez, azt hiszem, nem nagy idő. És mégis, ez alatt a rövid idő alatt igen komoly változások történtek a népek és államok életében. Néhány szóban úgy jellemezhetjük az elmúlt időszakot, hogy az a fordulat időszaka volt. A fordulat időszaka volt nemcsak nálunk, a Szovjetunióban, hanem az egész világ tőkés országaiban is. E két fordulat között azonban lényeges különbség van. Míg a Szovjetunióban a fordulat új, komolyabb gazdasági fellendülés irányában történt, addig a tőkés országokban a fordulat a gazdasági hanyatlás felé való fordulást jelentette. Nálunk, a Szovjetunióban, a szocialista építés fellendülése fokozódik mind az iparban, mind a mezőgazdaságban. Náluk, a tőkéseknél, a gazdasági válság fokozódik mind az iparban, mind a mezőgazdaságban.

Ez a mai helyzet, ha néhány szóban akarjuk jellemezni.

Emlékezzenek csak vissza a tőkés országok két és fél évvel ezelőtti helyzetére. Majdnem valamennyi tőkés országban növekedett az ipari termelés és a kereskedelem. Majdnem valamennyi agrárországban növekedett a nyersanyag és élelmiszertermelés. Dicsfény övezte az Északamerikai Egyesült Állomokat, mint a legvirulóbb kapitalizmus országát. Győzelmi himnuszokat zengtek a „felvirágzásról”. Térdre hulltak a dollár előtt. Dicsőítették az új technikát, a tőkés racionalizálást. Azt hirdették, hogy elkövetkezett a kapitalizmus „felgyógyulásának” és a sziklaszilárd tőkés stabilizációnak korszaka. „Általános” volt a hűhó a Szovjetek Országának „elkerülhetetlen pusztulásáról”, a Szovjetunió „elkerülhetetlen csődjéről”.

Ez volt tegnap.

És most?

Most — csaknem valamennyi kapitalista ipari országban gazdasági válság van. Most — valamennyi agrárországban mezőgazdasági válság van. „Felvirágzás” helyett — tömegnyomor és a munkanélküliség hatalmas növekedése. A mezőgazdaság fellendülése helyett — a parasztság milliós tömegeinek koldusbotra jutása. Szertefoszlanak a kapitalizmus mindenhatóságáról és különösen az északamerikai kapitalizmus mindenhatóságáról szőtt illúziók. Egyre jobban halkulnak a dollárt és a tőkés racionalizálást magasztaló himnuszok. Egyre hangosabban és reménytelenebbül jajgatnak a kapitalizmus „hibáiról”. Elnémult az „általános” hűhó a Szovjetunió „elkerülhetetlen pusztulásáról”, helyette most „általános” dühös sziszegés hallható, hogy meg kell büntetni „ezt az országot”, amely fejleszteni merészeli gazdaságát, amikor köröskörül válság uralkodik.

Ez van most.

Pontosan úgy történt, ahogy a bolsevikok két- három évvel ezelőtt mondották.

A bolsevikok azt mondották, hogy a tőkés országokban a technika fejlődésének, a termelőerők növekedésének és a fokozódó tőkés racionalizálásnak, a milliós munkás- és paraszttömegek korlátozott életszínvonala mellett, elkerülhetetlenül súlyos gazdasági válságra kell vezetnie. A burzsoá sajtó gúnyolódott a bolsevikok „eredeti jóslatán”. A jobboldali elhajlók visszautasították a bolsevik prognózist, s marxista elemzés helyett liberálisok módjára „szervezett kapitalizmusról” fecsegtek. És mi történt a valóságban? Úgy történt minden, ahogy a bolsevikok mondották.

Mindez tény.

Térjünk át a tőkés országok gazdasági válságára vonatkozó adatok vizsgálatára.

1. A gazdasági világválság

a) A válság tanulmányozásánál elsősorban a következő tények ötlenek szemünkbe:

1. A mostani gazdasági válság túltermelési válság. Ez azt jelenti, hogy több árut termeltek, mint amennyit a piac fel tud venni. Ez azt jelenti, hogy több textilárut, fűtőanyagot, több iparcikket, élelmiért termeltek, mint amennyit a kisjövedelmű fő fogyasztók, vagyis a néptömegek, készpénzért meg tudnak vásárolni. Mivel pedig a kapitalizmus viszonyai között a néptömegek vásárlóképessége minimálisan alacsony, ezért a tőkések az áruk, a textilneműek, a gabona stb. „feleslegét” a raktárakban hagyják, sőt meg is semmisítik, hogy a magas árakat fenntarthassák, csökkentik a termelést, elbocsátják a munkásokat és a néptömegek kénytelenek nyomorogni azért, mert nagyon is sok árut termeltek.

2. A mostani válság a háború óta az első gazdasági világválság. Világválság nemcsak abban az értelemben, hogy kiterjed a világ valamennyi, vagy csaknem valamennyi ipari országára, olyannyira, hogy még Franciaország, amely a Németországtól kapott milliárdokra rúgó jóvátételi összegekkel rendszeresen éleszti szervezetét, még ez a Franciaország sem menekülhetett meg bizonyos depressziótól, amelynek a jelek szerint válságba kell átmennie. Világválság abban az értelemben is, hogy az ipari válság időben egybeesett a mezőgazdasági válsággal, amely a világ fő agrárországaiban kiterjed a nyersanyag- és élelmiszertermelés minden ágára.

3. A mostani válság, általános jellege ellenére, egyenlőtlenül bontakozik ki, különböző időben és különböző erővel sújtja az egyes országokat. Az ipari válság a legkorábban Lengyelországban, Romániában és a Balkánon kezdődött s ott az egész múlt év folyamán fejlődött. A kezdődő mezőgazdasági válság félreismerhetetlen jelei már 1928 végén mutatkoztak Kanadában, az Északamerikai Egyesült Államokban, Argentínában, Brazíliában és Ausztráliában. Ez alatt az egész időszak alatt az Északamerikai Egyesült Államok ipara fellendülőben van. Az Északamerikai Egyesült Államok ipari termelése 1929 közepén csaknem rekordmagasságot ér el. Csak 1929 második felében kezdődik a fordulat, s azután már rohamosan kibontakozik az ipari termelési válság, amely az Északamerikai Egyesült Államokat visszavetette 1927 színvonalára. Közvetlenül ezután ipari válság tör ki Kanadában és Japánban. Ezt követi a csődök sorozata és válság Kínában és a gyarmati országokban, ahol az ezüst áresése tovább mélyíti a válságot és ahol a túltermelési válság a feudális kizsákmányolással és elviselhetetlen adókkal teljesen kiszipolyozott parasztgazdaság pusztulásával párosul. Ami Nyugat-Európát illeti, ott a válság csak ez év elején kezdett kibontakozni, de nem mindenütt egyforma erővel, sőt Franciaországban még ebben az időszakban is tovább növekedett az ipari termelés.

Azt hiszem, fölösleges részletesebben foglalkoznom azokkal a számadatokkal, amelyek azt bizonyítják, hogy válság van. Ma ez már nem vitás. Ezért csak egy kisebb, de jellemző táblázatot idézek, amelyet nemrégen a német „Konjunktúrakutató Intézet” tett közzé. Ez a táblázat az Északamerikai Egyesült Államok, Anglia, Németország, Franciaország, Lengyelország és a Szovjetunió bányászatának és főbb feldolgozó iparágainak fejlődését mutatja1927-től kezdve, 100-nak véve az 1928-as termelési színvonalat.

Íme a táblázat:

Év	Szovjetunió	Észak-amerikai Egyesült Államok	Anglia	Német-ország	Francia-ország	Lengyel-ország
1927	82,4	95,5	105,5	100,1	86,6	88,5
1928	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0
1929	123,5	106,3	107,9	101,8	109,4	99,8
1930 első negyede	171,4	95,5	107,4	93,4	113,1	84,6

Miről tanúskodik ez a táblázat?

Elsősorban arról, hogy az Északamerikai Egyesült Államok, Németország és Lengyelország nagyipari termelése élesen kifejezett válságban van; az Északamerikai Egyesült Államok termelési színvonala az 1929 első felében észlelhető fellendülés után, 1930 első negyedében 1929-hez viszonyítva 10,8%-kal csökkent, vagyis az 1927-es színvonalra süllyedt; Németország termelési színvonala háromévi pangás után a múlt évhez viszonyítva 8,4%-kal csökkent, s így 6,7%-kal az 1927-es színvonal alá süllyedt; Lengyelország termelési színvonala pedig a múltévi válság után a múlt évhez viszonyítva 15,2%-kal csökkent, s így 3,9%-kal az 1927-es színvonal alá süllyedt.

Másodszor arról tanúskodik, hogy Anglia immár három éve az 1927-es színvonal körül egy helyben topog, gazdasága erősen pang, 1930 első negyedében pedig termelési színvonala a múlt évhez viszonyítva0,5%-kal csökkent és így Anglia a válság kezdeti szakaszába lépett.

Harmadszor arról tanúskodik, hogy a nagy tőkés országok közül csak Franciaországban növekszik kissé a nagyipar, de olyképpen, hogy míg a növekedés 1928-ban 13,4%, 1929-ben pedig még 9,4% volt, addig 1930 első negyedében 1929-hez viszonyítva már csak 3,7%, vagyis a növekedés görbéje évről- évre lefelé hajlik.

Végül arról tanúskodik, hogy az egész világon csak a Szovjetunióban fejlődik rohamosan a nagyipar, s itt jellemző, hogy a termelési színvonal 1930 első negyedében több mint kétszeresen meghaladja az 1927-es színvonalat, a növekedés pedig, amely1928-ban 17,6%, 1929-ben 23,5% volt, 1930 első negyedében 32%-ra emelkedett, vagyis évről-évre felfelé ívelő görbét mutat.

Azt mondhatná valaki, hogy ha ez év első negyedében így alakult is a helyzet, nincs kizárva, hogy az év második negyedében jobbra fordulhatott. A második negyedév adatai azonban határozottan rácáfolnak erre a feltevésre. Ezek az adatok, ellenkezőleg, azt bizonyítják, hogy a második negyedévben még romlott a helyzet. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy a newyorki tőzsdén a részvények árfolyama ismét esikés újabb csődhullám borítja el az Északamerikai Egyesült Államokat; hogy az Északamerikai Egyesült Államokban, Németországban, Angliában, Olaszországban, Japánban, Dél-Amerikában, Lengyelországban, Csehszlovákiában stb. a termelés ismét zsugorodik, csökken a munkások bére és növekszik a munkanélküliség; hogy Franciaország számos iparágában bekövetkezett a pangás szakasza, ami a mai nemzetközi gazdasági helyzetben a kezdődő válság jele. Az Északamerikai Egyesült Államokban ma több mint 6 millió munkanélküli van, Németországban körülbelül 5 millió, Angliában több mint 2 millió, Olaszországban, Délamerikában, Japánban egy-egy millió, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Ausztriában ötszáz-ötszázezer. Már nem is beszélek a mezőgazdasági válság további élesedéséről, amelynek következtében a farmerek és a dolgozó parasztok milliói mennek tönkre. A túltermelési válság a mezőgazdaságban odáig fajult, hogy a magas árak és a burzsoázia profitjának megtartása céljából Brazíliában 2 millió zsák kávét dobtak a tengerbe, Amerikában kukoricával fűtenek szén helyett. Németországban millió és millió púd rozst fordítottak disznók takarmányozására, ami pedig a gyapotot és búzát illeti, mindent elkövetnek, hogy 10—15%-kal csökkentsék annak vetésterületét.

Ilyen a kibontakozó gazdasági világválság általános képe.

b) Most, amikor a gazdasági világválság éreztetni kezdi romboló hatását s a mélybe taszítja a közép- és kistőkések egész rétegeit, tönkreteszi a munkásarisztokrácia és a farmerek egész csoportjait és éhségre kárhoztatja a munkások milliós tömegeit — most mindenki azt kérdezi: mi a válság oka, mi az alapja, hogyan kell ellene küzdeni, hogyan kell azt megszüntetni? Kiagyalnak különböző válság-„elméleteket”. Kész terveket ajánlanak a válság „enyhítésére”, „megelőzésére”, „megszüntetésére”. A burzsoá ellenzék mindenütt rosszaló pillantásokat vet a burzsoá kormányokra, amelyek, lám, „nem tettek meg mindent” a válság megelőzése érdekében. A „demokraták” a „köztársaságpártiakat” vádolják, a „köztársaságpártiak” — a „demokratákat” és mindaketten — Hoover csoportját, „szövetségi tartalékbank rendszerével” együtt, amely nem tudta „megfékezni” a válságot. Sőt még olyan bölcsek is akadnak, akik a gazdasági világválság okát a „bolsevikok fondorlataiban” látják. Rechbergre, az ismert „ipari vállalkozóra” gondolok, aki tulajdonképpen nagyon kevéssé hasonlít egy ipari vállalkozóra és inkább egy „nagyiparos” irodalmárra vagy „irodalmár” nagyiparosra emlékeztet. (Derültség.)

Természetes, hogy ezeknek az „elméleteknek” és terveknek semmi közük sincs a tudományhoz. Meg kell állapítani, hogy a polgári közgazdászok teljesen csődöt mondtak a válsággal kapcsolatban. Sőt, még az a minimális gyakorlati érzékük sincs meg, amelyet elődeiktől nem mindig lehet elvitatni. Ezek az urak megfeledkeznek arról, hogy a válságokat a tőkés gazdaság rendszerében nem lehet véletlen jelenségeknek tekinteni. Ezek az urak elfelejtik, hogy a gazdasági válságok a kapitalizmus elkerülhetetlen következményei. Ezek az urak elfelejtik, hogy a válságok a kapitalizmus uralmának megszületésével együtt születtek meg. Több mint száz év óta vannak időszaki gazdasági válságok, amelyek 12—10—8 évenként, sőt sűrűbben is ismétlődnek. Ez alatt az idő alatt minden rendű és rangú burzsoá kormány, minden rendű és rangú polgári közéleti szereplő, kivétel nélkül valamennyien nekigyürkőztek, hogy a válságokat „megelőzzék” és „megszüntessék”. De valamennyien kudarcot vallottak, mert a kapitalizmus keretei között lehetetlen megelőzni vagy megszüntetni a gazdasági válságokat. Mi csodálnivaló van hát azon, hogy a mai burzsoá közéleti férfiak is kudarcot vallanak? Mi csodálnivaló van hát azon, hogy a burzsoá kormányok intézkedései valójában nem enyhítik a válságot, nem könnyítenek a dolgozók milliós tömegeinek helyzetén, hanem új csődsorozatokat, újabb munkanélküliségi hullámot idéznek elő és arra vezetnek, hogy az erősebb tőkés társaságok elnyelik a gyengébb tőkés társaságokat?

A gazdasági túltermelési válságok alapja, azok oka, magában a tőkés gazdasági rendszerben van. A válság alapja a termelés társadalmi jellege és a termelés eredményeinek tőkés elsajátítási formája közötti ellentmondás. A kapitalizmusnak ez a fő ellentmondása abban az ellentmondásban jut kifejezésre, hogy a kapitalizmus maximális tőkés haszon elérése céljából létrehozott termelési lehetőségei óriási mértékben növekednek, a milliós dolgozó tömegek vásárlóképes kereslete ellenben viszonylagosan csökken, mert a tőkések állandóan a legvégső, minimális határon igyekeznek tartani e tömegek életszínvonalát. A tőkések, hogy nyertesként kerüljenek ki a versenyből és mennél több hasznot sajtoljanak ki, kénytelenek fejleszteni a technikát, kénytelenek ésszerűsíteni, kénytelenek fokozni a munkások kizsákmányolását és a végső határig tágítani üzemeik termelési lehetőségeit. Valamilyen formában minden tőkés kénytelen a termelési lehetőségek eszeveszett fejlesztésének erre az útjára lépni, hacsak nem akar versenytársa mögött elmaradni. Ámde a belső és a külső piac, a munkások és parasztok milliós tömegeinek vásárlóképessége alacsony színvonalon marad, már pedig végeredményben ők a fő vásárlók. Ebből erednek a túltermelési válságok. Ebből származnak azok a többé-kevésbé időszakosan megismétlődő ismert eredmények, amelyek következtében az áruk eladatlanul hevernek, a termelés csökken, növekszik a munkanélküliség, csökken a munkabér és ezzel még jobban kiéleződik az ellentmondás a termelés színvonala és a vásárlóképes kereslet színvonala között. A túltermelési válság ennek az ellentmondásnak viharos és romboló formákban való megnyilvánulása.

Ha a kapitalizmus meg tudná azt tenni, hogy a termelést ne a maximális haszonszerzés érdekében, hanem a néptömegek anyagi helyzetének rendszeres javítása érdekében szervezze meg, ha meg tudná azt tenni, hogy a profitot ne az élősdi osztályok szeszélyeinek kielégítésére, ne a kizsákmányolás módszereinek tökéletesítésére, ne tőkekivitelre, hanem a munkások és parasztok anyagi helyzetének rendszeres javítására fordítsa, akkor nem lennének válságok. Akkor azonban a kapitalizmus sem volna kapitalizmus. Hogy megszüntessük a válságokat, meg kell semmisíteni a kapitalizmust.

Általában ez az alapja a gazdasági túltermelési válságoknak.

De amikor a mai válságot jellemezzük, nem szorítkozhatunk az elmondottakra. A mai válságot nem lehet a régi válságok egyszerű ismétlődésének tekinteni. Ez a válság bizonyos új viszonyok között keletkezik és fejlődik, amelyeket fel kell tárnunk, hogy világosan lássuk a válság teljes képét. Több különleges körülmény bonyolultabbá, mélyebbé teszi ezt a válságot, és e különleges körülmények tisztázása nélkül nem alkothatunk magunknak világos képet a mai gazdasági válságról.

Melyek ezek a különleges körülmények?

Ezeket a különleges körülményeket összefoglalva, a következő jellemző tényeket kell megállapítanunk:

1. A válság a legerősebben a kapitalizmus fő országát, a kapitalizmus fellegvárát, az Északamerikai Egyesült Államokat sújtotta, amely a világ termelésének és fogyasztásának több mint a felét összpontosítja kezében. Természetes, hogy ennek a körülménynek feltétlenül a válság hatókörének óriási kiszélesedésére, a válság kiéleződésére és a világkapitalizmus rendkívüli nehézségeinek felgyülemlésére kell vezetnie.

2. A vezető tőkés országok ipari válsága a gazdasági válság fejlődése folyamán nemcsak egybeesett, hanem egybe is fonódott az agrárországok mezőgazdasági válságával, s ez a körülmény kimélyíti a nehézségeket és eleve elkerülhetetlenné teszi a gazdasági aktivitás általános hanyatlását. Mondanunk sem kell, hogy az ipari válság fokozni fogja a mezőgazdasági válságot, a mezőgazdasági válság pedig meg fogja hosszabbítani az ipari válságot, aminek feltétlenül az egész gazdasági válság mélyülésére kell vezetnie.

3. A mai kapitalizmus, a régi kapitalizmustól eltérően, monopolkapitalizmus, ez pedig a túltermelés ellenére is elkerülhetetlenné teszi a tőkés egyesülések harcát az áruk magas monopolárainak fenntartásáért. Világos, hogy ennek a körülménynek, amely a néptömegek — az áruk fő fogyasztói — számára még gyötrelmesebbé és pusztítóbbá teszi a válságot, feltétlenül a válság elhúzódására kell vezetnie, feltétlenül késleltetnie kell a válság felszívódását.

4. A mai gazdasági válság a kapitalizmus általános válsága alapján bontakozik ki, amely már az imperialista háború időszakában keletkezett, amely aláássa a kapitalizmus pilléreit és amely megkönnyítette a gazdasági válság bekövetkezését.

Mit jelent ez?

Elsősorban azt jelenti, hogy az imperialista háború és következményei fokozták a kapitalizmus rothadását és felbillentették egyensúlyát, hogy most a háborúk és forradalmak korszakában élünk, hogy a kapitalizmus a világgazdaságnak már nem egyedüli és nem az egész földkerekséget átfogó rendszere, hogy a tőkés gazdasági rendszeren kívül van szocialista rendszer is, amely gyarapodik, amely sikereket ér el, amely szemben áll a tőkés rendszerrel és amely már puszta létével szemléltetően bizonyítja a kapitalizmus rothadását, megingatja annak alapjait.

Továbbá azt jelenti, hogy az imperialista háború, valamint a forradalom győzelme a Szovjetunióban megingatta az imperializmus pilléreit a gyarmati és függő országokban, hogy ezekben az országokban az imperializmus tekintélye már megrendült, hogy az imperializmus ezekben az országokban már nem tud a régi módon uralkodni.

Azt is jelenti, hogy a háború alatt és után megjelent és kifejlődött a gyarmati és függő országok saját, fiatal kapitalizmusa, amely a piacokon sikeresen versenyez a régi tőkés országokkal, s ezzel élesebbé, bonyolultabbá teszi a felvevő piacokért folyó harcot.

Végül azt jelenti, hogy a legtöbb tőkés országban a háború súlyos örökségeként krónikus jelenséggé vált, hogy az üzemek teljesítőképességét nem használják ki teljesen és hogy milliós munkanélküli hadseregek alakultak, amelyek tartalékhadseregekből a munkanélküliek állandó hadseregeivé váltak. Ez már a mostani gazdasági válság előtt is sok nehézséget okozott a kapitalizmusnak és a válság idején elkerülhetetlenül még bonyolultabbá teszi a dolgot.

Ezek azok a körülmények, amelyek kimélyítik és kiélezik a gazdasági világválságot.

Meg kell állapítani, hogy a mostani gazdasági válság a legkomolyabb és a legmélyebb minden eddig ismert gazdasági világválság közül.

2. A kapitalizmus ellentmondásainak kiéleződése

A gazdasági világválság egyik legfontosabb eredménye, hogy a világkapitalizmus sajátos benső ellentmondásai felszínre törnek és kiéleződnek.

a) Felszínre törnek és kiéleződnek a legfőbb imperialista országok közötti ellentétek — harcaik a felvevő piacokért, a nyersanyagért, a tőkekivitelért. Ma már egyetlen tőkés államot sem elégít ki a befolyási övezetek és a gyarmatok régi elosztása. Látják, hogy az erőviszonyok megváltoztak és ennek megfelelően újra fel kell osztani a felvevő piacokat, a nyersanyagforrásokat, a befolyási övezeteket stb. Ez ellentétek közül az Északamerikai Egyesült Államok és Anglia ellentéte a legfontosabb. Mind a készárukivitel, mind a tőkekivitel terén főképpen az Északamerikai Egyesült Államok és Anglia között folyik a harc. Vegyünk elő bármilyen közgazdasági lapot, bármilyen kimutatást az áru- és tőkekivitelről, és azonnal meggyőződhetünk erről. A fő harctér — Dél-Amerika, Kína, a régi imperialista államok gyarmatai és domíniumai. Ebben a harcban az Északamerikai Egyesült Államok túlerőben, határozott erőfölényben van.

E fő ellentét után következnek a nem éppen döntő, de azért eléggé lényeges ellentétek, úgymint az Amerika és Japán, Németország és Franciaország, Franciaország és Olaszország, Anglia és Franciaország stb. közötti ellentétek.

Egészen kétségtelen, hogy a fejlődő válság következtében a felvevő piacokért, a nyersanyagért, a tőkekivitelért folyó harc hónapról-hónapra, napról-napra fokozódni fog.

A harc eszközei: a vámpolitika, az olcsó áru, olcsó hitel, az erők átcsoportosítása és új katonai-politikai szövetségek, a fegyverkezés fokozása és új imperialista háborúkra való készülődés, s végül — a háború.

A válságról azt mondottam, hogy kiterjed valamennyi termelési ágra. Van azonban egy termelési ág, amelyet nem sújt a válság. Ez — a hadiipar. Ez a termelési ág a válság ellenére is állandóan növekszik. A burzsoá államok eszeveszetten fegyverkeznek és folyvást felfrissítik fegyvereiket. Miért? Persze, nem társalgásra, hanem háborúra. A háborúra pedig az imperialistáknak szükségük van, mivel az a világ újrafelosztásának, a felvevő piacok, a nyersanyagforrások, a tőkebefektetési szférák újrafelosztásának egyetlen eszköze.

Teljesen érthető, hogy ilyen körülmények között az úgynevezett pacifizmus végnapjait járja, a Népszövetség elevenen rothad, a „leszerelési tervek” sorra füstbe mennek, a tengeri fegyverkezések csökkentése céljából egybehívott konferenciák pedig a tengeri flotta felújításával és kibővítésével foglalkozó konferenciákká válnak.

Ez azt jelenti, hogy a háborús veszély gyorsuló ütemben fog növekedni.

Hadd fecsegjenek a szociáldemokraták pacifizmusról, békéről, a kapitalizmus békés fejlődéséről stb. A szociáldemokrácia németországi és angliai hatalmonlétének tapasztalata azt mutatja, hogy a szociáldemokrácia pacifizmusa csak álarc, amelyre azért van szükségük, hogy az új háborúk előkészítését takargassák.

b) Felszínre törnek és ki fognak éleződni a győztes és a legyőzött országok közötti ellentétek. A legyőzött országok közül elsősorban Németországra gondolok. Kétségtelen, hogy a válsággal és a piacok problémájának élesedésével kapcsolatban fokozott nyomást fognak gyakorolni Németországra, amely nemcsak adós, hanem igen nagy exportáló ország is. A győztes országok és Németország között kialakult eredeti viszonyt gúla formájában lehetne ábrázolni, amelynek tetején nagyurasan ott terpeszkedik Amerika, Franciaország, Anglia stb., kezükben a Young-tervvel, amelynek mottója: „Fizess!” — lent pedig a derékba roppant Németország terül el, amely kénytelen minden erejét megfeszíteni, hogy megfizesse a milliárdokra rúgó hadisarcot. Akarják tudni, mi ez? Ez „Locarno szelleme”. Aki azt hiszi, hogy a világkapitalizmus ezt szárazon fogja megúszni, az nem ismeri az életet. Aki azt hiszi, hogy a német burzsoázia a következő tíz év alatt ki tud fizetni 20 milliárd márkát, a német proletariátus pedig, amely „saját” burzsoáziájának és az „idegen” burzsoáziának kettős járma alatt nyög, tűrni fogja, hogy a német burzsoázia komoly harcok és megrázkódtatások nélkül kisajtolja belőle ezt a 20 milliárd márkát — aki ezt hiszi, az meghibbant. A német és francia politikusok úgy tesznek, mintha hinnének ebben a csodában — ez az ő dolguk. Mi, bolsevikok, nem hiszünk csodákban.

c) Felszínre törnek és kiéleződnek az imperialista államok és a gyarmati és függő országok közötti ellentétek. A fokozódó gazdasági válságnak feltétlenül fokoznia kell az imperialisták nyomását a gyarmatokra és függő országokra, amelyek a fő felvevő és nyersanyagpiacok. És valóban, a nyomás a végsőkig fokozódik. Tény, hogy az európai burzsoázia most hadiállapotban van „saját” indiai, indokínai, indonéziai, északafrikai gyarmataival. Tény, hogy a „független” Kínát a valóságban már felosztották befolyási övezetekre, az ellenforradalmi Kuomintang tábornoki klikkjei pedig, egymás ellen harcolva és a kínai népet tönkretéve, az imperialista táborból való gazdáik akaratát teljesítik.

Véglegesen megcáfoltnak kell tekintenünk azt a hazug híresztelést, hogy a kínai orosz követségek munkatársainak a bűne, ha Kínában nincs „béke és nyugalom”. Orosz követségek már régóta nincsenek sem Dél-, sem Közép-Kínában. Ezzel szemben vannak ott angol, japán, német, amerikai és mindenféle más követségek. Orosz követségek már régóta nincsenek sem Dél-, sem Közép-Kínában. Ezzel szemben a harcoló kínai tábornokok mellett vannak német, angol és japán katonai tanácsadók. Orosz követségek már régóta nincsenek ott. Ezzel szemben vannak ott angol, amerikai, német, csehszlovák és mindenféle más ágyúk, puskák, repülőgépek, harckocsik és mérgesgázok. És mit látunk? Dél- és Közép-Kínában „béke és nyugalom” helyett a legféktelenebb és legpusztítóbb tábornoki háború dúl, amelyet Európa és Amerika „civilizált” államai pénzelnek és irányítanak. A tőkés államok „civilizáló” munkájának meglehetősen pikáns képe tárul elénk. Csak azt nem tudom, mi közük ehhez az orosz bolsevikoknak?

Nevetséges volna azt hinni, hogy az imperialisták szárazon megússzák ezeket a garázdaságokat. A kínai munkások és parasztok már válaszoltak is ezekre a garázdaságokra azzal, hogy Szovjeteket és Vörös Hadsereget teremtettek. Azt beszélik, hogy ott már szovjet kormány alakult. Szerintem, ha ez igaz, akkor ezen nincs mit csodálkozni. Nem lehet kétséges, hogy csak a Szovjetek menthetik meg Kínát a végleges felbomlástól és elnyomorodástól.

Ami Indiát, Indokínát, Indonéziát, Afrikát stb. illeti, teljesen kétségtelen, hogy ezekben az országokban fokozódik a forradalmi mozgalom, amely időnként nemzeti szabadságharc formáját ölti. A burzsoá urak arra számítanak, hogy ezeket az országokat elárasztják vérrel és majd a rendőrszuronyokra támaszkodnak, segítségül híva a Gandhi-féle embereket. Kétségtelen azonban, hogy a rendőrszurony rossz támasz. A cárizmus annakidején szintén rendőrszuronyokra próbált támaszkodni, de hogy mit ért ez a támasz, azt mindenki tudja. Ami pedig a Gandhi-típusú segítőtársakat illeti, a cárizmusnak egész csordája volt belőlük a mindenfajta liberális megalkuvók személyében, mégse ment velük semmire, csak zűrzavart okoztak.

d) Felszínre törtek és kiéleződtek a kapitalista országok burzsoáziája és proletariátusa közötti ellentétek. A válság máris fokozta a tőkések nyomását a munkásosztályra. A válság máris kiváltotta a tőkés racionalizálás új hullámát, a válság hatására a munkásosztály helyzete tovább rosszabbodott, a munkanélküliség növekedett, a munkanélküliek állandó hadserege bővült, a munkabér csökkent. Nem csoda, hogy ezek a körülmények forradalmasítják a helyzetet, kiélezik az osztályharcot és új osztálycsatákra késztetik a munkásokat.

Ezzel kapcsolatban a munkástömegek körében pusztulnak és omladoznak a szociáldemokrata illúziók. Ahol a szociáldemokraták hatalmon voltak, ott meghiúsították a sztrájkokat, kizárásokat rendeztek és agyonlövették a munkásokat — ez után a tapasztalat után gonosz gúnyolódásként csengenek a munkások fülében a „termelési demokráciára”, az „ipari békére”, a harc „békés módszereire” vonatkozó hazug ígéretek. Vyjon sok munkás akad-e most, aki még tud hinni a szociálfasiszták hazug prédikációjában? Az 1929 augusztus 1-i emlékezetes munkástüntetés (a háborús veszély ellen) és az 1930 március 6-i munkástüntetés (a munkanélküliség ellen) azt mutatja, hogy a munkásosztály legjobbjai már elfordultak a szociálfasisztáktól. A gazdasági válság újabb csapást mér a munkások körében elterjedt szociáldemokrata illúziókra. Most nem sok munkás akad, aki a válság okozta csődök és tönkremenések után is hajlandó elhinni, hogy „minden munkás” meggazdagodhatik, ha résztvesz a „demokratizált” részvénytársaságokban. Mondanunk sem kell, hogy a válság megsemmisítő csapást mér minden ilyen és ehhez hasonló illúzióra.

A munkástömegeknek a szociáldemokráciától való elfordulása azonban azt jelenti, hogy a kommunizmus felé fordulnak. Ez valóban így is van. A kommunista párt vezető befolyása alatt álló szakszervezeti mozgalom növekedése; a kommunista pártok választási sikerei; a kommunisták vezető részvételével lezajló sztrájkok hulláma; a gazdasági sztrájkok átnövése politikai tiltakozásokba, melyeket kommunisták szerveznek; a kommunizmussal rokonszenvező munkások tömegtüntetései, amelyek rendkívül élénk visszhangot keltenek a munkásosztályban — mindez arról tanúskodik, hogy a munkástömegek a kommunista pártban látják az egyetlen pártot, amely fel tudja venni a harcot a kapitalizmussal, az egyetlen pártot, amely méltó a munkások bizalmára, az egyetlen pártot, amelyet követhetnek és követniük érdemes a kapitalizmus ellen vívott felszabadító harcukban. Ez azt jelenti, hogy a tömegek a kommunizmus felé fordultak. Ez a záloga annak, hogy kommunista testvérpártjaink a munkásosztály nagy tömegpártjaivá válnak. Csak az szükséges még, hogy a kommunisták meg tudják ítélni a helyzetet és kellőképpen kihasználják azt. A kommunista pártok, amikor engesztelhetetlen harcot indítottak a szociáldemokrácia ellen, mely a tőke ügynöksége a munkásosztály soraiban, és amikor pozdorjává zúznak a leninizmustól való mindennemű elhajlást, amelyek csak a szociáldemokrácia malmára hajtják a vizet — bebizonyították, hogy helyes úton járnak. Ezen az úton véges-végig ki kell tartaniok. Mert csak ezzel a feltétellel számíthatnak arra, hogy megnyerik a munkásosztály többségét és arra, hogy sikeresen fogják előkészíteni a proletariátust a közelgő osztályütközetekre. Mert csak ezzel a feltétellel számíthatnak arra, hogy a Kommunista Internacionále befolyása és tekintélye továbbra is növekedni fog.

Ezek a világkapitalizmus fő ellentétei, amelyek a gazdasági világválsággal kapcsolatban a végsőkig kiéleződtek.

Miről tanúskodnak mindezek a tények?

Arról, hogy a kapitalizmus stabilizációja végét járja.

Arról, hogy a tömegek forradalmi mozgalmának fellendülése új erővel folytatódni fog.

Arról, hogy a gazdasági világválság számos országban politikai válságba fog átnőni.

Ez pedig, először, azt jelenti, hogy a burzsoázia a belpolitika terén a további fasizálásban fog kivezető utat keresni és erre a célra ki fog használni minden reakciós erőt, beleértve a szociáldemokráciát is.

Másodszor azt jelenti, hogy a burzsoázia a külpolitika terén új imperialista háborúban fog kivezető utat keresni.

Végül azt jelenti, hogy a proletariátus, a tőkés kizsákmányolás és a háborús veszély ellen harcolva, a forradalomban fogja keresni a kivezető utat.

3. A Szovjetunió és a tőkés államok közötti viszony

a) Fentebb a világkapitalizmus ellentéteiről beszéltem. De ezeken az ellentéteken kívül van még egy ellentét. A tőkés világ és a Szovjetunió közötti ellentétre gondolok. Igaz, hogy ezt az ellentétet nem lehet kapitalizmuson belüli ellentétnek tekinteni. Ez az egész kapitalizmus és az épülő szocializmus országa közötti ellentét. De ez az ellentét mégis bomlasztja és megrendíti a kapitalizmus legmélyebb alapjait. Sőt, gyökeréig feltárja a kapitalizmus valamennyi ellentétét és egy csomóba gyűjtve, magának a tőkés rendszernek élet-halál kérdésévé változtatja azokat. Ez az oka annak, hogy a burzsoázia minden esetben, amikor a tőkés ellentétek élesedni kezdenek, a Szovjetunió felé tekintget: nem lehetne-e a kapitalizmus egyik-másik ellentétét, vagy valamennyi ellentétét együttvéve, a Szovjetunió, a Szovjetek Országa, a forradalom e fellegvára rovására megoldani, amely puszta létével forradalmasítja a munkásosztályt és a gyarmatokat, akadályozza egy új háború kirobbantását, akadályozza a világ újrafelosztását, akadályozza a burzsoáziát, hogy szabadon uraskodjék kiterjedt belső piacán, amelyre a tőkéseknek különösen most, a gazdasági válság idején, oly nagy szükségük van.

Innen ered a Szovjetunió elleni kalandos merényletekre és az intervencióra irányuló tendencia, amelynek a kibontakozó gazdasági válsággal kapcsolatban fokozódnia kell.

Jelenleg ennek a tendenciának a leghatározottabb kifejezője a mai burzsoá Franciaország, a dédelgetett „Pán-Európa” hazája, a Kellogg-paktum „bölcsője”, a világ agresszív és militarista országainak legagresszívebb és legmilitaristább országa.

Az intervenció azonban kétélű fegyver. A burzsoázia ezt igen jól tudja. Jó, gondolja, ha az intervenció simán megy és a Szovjetunió vereségével végződik. De mi lesz, ha a kapitalisták vereségével végződik? Hiszen már volt egy intervenció, amely kudarccal végződött. Ha az első intervenció, amikor a bolsevikok gyengék voltak, kudarccal végződött, mi a biztosítéka annak, hogy a másodiknak szintén nem ez lesz a vége? Mindenki látja, hogy a bolsevikok most mind gazdaságilag, mind politikailag s az ország védelmére való felkészültség tekintetében sokkal erősebbek. És mi lesz, ha a tőkés országok munkásai nem engedik, hogy intervenciót szervezzenek a Szovjetunió ellen, ha harcolni fognak az intervenció ellen és adandó alkalommal hátbatámadják a kapitalistákat? Nem lesz-e jobb a Szovjetunióval való kereskedelmi kapcsolatok megszilárdításának vonalán haladni, ami ellen a bolsevikoknak sincs kifogásuk?

Innen ered az a tendencia, mely a Szovjetunióval való békés kapcsolatok fenntartására irányul.

Vagyis a tényezők két csoportjával és két különböző tendenciával van dolgunk, amelyek ellentétes irányban hatnak:

1. A Szovjetunió és a tőkés országok közötti gazdasági kapcsolatok ellen irányuló aknapolitika, provokációs merényletek a Szovjetunió ellen, a Szovjetunió elleni intervenció nyílt és burkolt előkészítése — ezek a Szovjetunió nemzetközi helyzetét veszélyeztető tényezők. Ezeknek a tényezőknek hatásával magyarázható, hogy az angol konzervatív kormány szakított a Szovjetunióval, hogy a kínai militaristák elfoglalták a Kínai Keleti Vasutat, ezzel magyarázhatók az olyan tények, mint a Szovjetunió pénzügyi blokádja, a pápa által vezetett klerikálisok „hadjárata” a Szovjetunió ellen, szakembereink idegen államok ügynökei által szervezett kártevése, az olyanféle robbantások és gyújtogatások szervezése, aminőket a „Lena-Goldfields” tisztviselői követtek el, a Szovjetunió képviselői ellen elkövetett merényletek (Lengyelország), kivitelünk akadályozása (Északamerikai Egyesült Államok, Lengyel- ország) stb.

2. A tőkés országok munkásainak rokonszenve a Szovjetunió iránt és a Szovjetunió támogatása részükről, a Szovjetunió gazdasági és politikai hatalmának növekedése, a Szovjetunió védelmi erejének növekedése, a Szovjethatalom állhatatos békepolitikája — ezek a Szovjetunió nemzetközi helyzetét megszilárdító tényezők. Ezeknek a tényezőknek hatásával magyarázható, hogy a Kínai Keleti Vasúti konfliktust sikeresen felszámoltuk, hogy a Nagybritanniával való kapcsolat helyreállt, hogy a tőkés országokkal való gazdasági kapcsolatok sűrűsödnek stb.

Ezeknek a tényezőknek harca határozza meg a Szovjetunió külpolitikai helyzetét.

b) Azt mondják, hogy a Szovjetunió és a burzsoá államok közötti gazdasági kapcsolatok javulásának ütközőpontja az adósságok kérdése. Azt hiszem, hogy ez nem érv az adósságok kifizetése mellett, hanem csak ürügy, amelyet az agresszív elemek arra használnak fel, hogy intervenciós propagandát folytassanak. A mi politikánk ezen a téren világos és teljesen indokolt. Ha adnak hitelt, hajlandók vagyunk kifizetni a háborúelőtti adósságok kis részét, olybá véve ezt, mint a hitelért járó kamat megtetézését. E feltétel nélkül nem tudunk és nem vagyunk kötelesek fizetni. Többet követelnek tőlünk? Milyen alapon? Vajon nem tudják, hogy ezeket az adósságokat a cári kormány csinálta, amelyet a forradalom megdöntött és amelynek kötelezettségeiért a Szovjet- kormány nem vállalhat felelősséget? Nemzetközi jogról, nemzetközi kötelezettségekről beszélnek. Hát Besszarábiát milyen nemzetközi jog alapján hasították ki a Szovjetunióból a „szövetséges” urak és milyen jog alapján adták a román bojárok rabságába? Milyen nemzetközi kötelezettségek alapján támadtak a Szovjetunióra Franciaország, Anglia, Amerika, Japán tőkései és kormányai, milyen alapon szerveztek intervenciót a Szovjetunió ellen, milyen alapon fosztogatták a Szovjetuniót teljes három éven át és döntötték nyomorba a lakosságát? Ha ezt nemzetközi jognak és nemzetközi kötelezettségnek nevezik, akkor mit neveznek rablásnak? (Derültség. Taps.) Nem világos-e, hogy a „szövetséges” urak e rablások elkövetésével megfosztották magukat attól a jogtól, hogy a nemzetközi jogra, nemzetközi kötelezettségekre hivatkozzanak?

Azt mondják továbbá, hogy a „normális” kapcsolatok létesítését az orosz bolsevikok propagandája gátolja. A propaganda káros hatásának elhárítása érdekében a burzsoá urak gyakran „kordonokkal”, „drótakadályokkal” veszik körül magukat s e „drótakadályok” és „kordonok” őrzésének megtisztelő feladatát kegyesen átengedik Lengyelországnak, Romániának, Finnországnak stb. Azt mondják, hogy Németországot eszi az irigység, mert állítólag nem akarják megbízni a „kordonok” és „drótakadályok” őrzésével. Kell-e bizonyítani, hogy a propagandáról való fecsegés nem érv a „normális kapcsolatok” létesítése ellen, hanem ürügy az intervenció propagálására. Aki nem akarja kinevettetni magát, az hogyan „zárkózhatik” el a bolsevizmus eszméitől, ha saját országában is kedvező talaj van a bolsevizmus eszméi számára? A cárizmus annakidején szintén igyekezett a bolsevizmustól „elzárkózni”, de, mint tudjuk, nem sikerült „elzárkóznia”. Nem sikerült elzárkóznia, mivel a bolsevizmus mindenütt, szerte a világon növekszik, de nem kívülről növekszik, hanem belülről. Azt hiszem, nincs ország, amelyet az orosz bolsevikoktól jobban „elzártak”, mint Kínát, Indiát, Indokínát. És mi a helyzet? A bolsevizmus ott minden „kordon” ellenére növekszik és növekedni is fog, mert az ottani feltételek nyilván kedveznek a bolsevizmusnak. Mi köze van ehhez az orosz bolsevikok propagandájának? Lám, ha a kapitalista urak valahogy el tudnának „zárkózni” a gazdasági válság elől, a tömegek nyomora elől, a munkanélküliség elől, az alacsony munkabér elől, a dolgozók kizsákmányolása elől, akkor más volna a helyzet, akkor nem volna náluk bolsevik mozgalom sem. De éppen az a helyzet, hogy minden himpellér az orosz bolsevikok propagandájára való hivatkozással igyekszik gyengeségét vagy tehetetlenségét igazolni.

Azt mondják továbbá, hogy az ütközőpont a mi szovjet rendünk, a kollektivizálás, a kulákság ellen folyó harc, a vallásellenes propaganda, a „tudomány emberei” közül való kártevők és ellenforradalmárok elleni harc, a Beszedovszkijak, Szolomonok, Dmitrijevszkijek és a tőke más efféle lakájainak elűzése. Ez aztán már egészen mulatságos. Nekik nem tetszik a szovjet rend. De hát nekünk sem tetszik a kapitalista rend. (Derültség. Taps.) Nem tetszik, hogy náluk a munkanélküliek tízmilliói kénytelenek éhezni és koldus módra élni, amikor a tőkések maroknyi csoportja milliárdokkal rendelkezik. De ha már megegyeztünk, hogy nem avatkozunk bele más országok belügyeibe, tiszta sor, hogy nem érdemes ezt a kérdést újra bolygatni. Kollektivizálás, harc a kulákság ellen, harc a kártevők ellen, vallásellenes propaganda stb. — mindez a Szovjetunió munkásainak és parasztjainak elvitathatatlan, Alkotmányunkban lerögzített joga. A Szovjetunió Alkotmányát vas-következetességgel meg kell tartanunk és meg is fogjuk tartani. Érthető tehát, hogy aki nem akar számolni Alkotmányunkkal — annak azt mondjuk: fel is út, le is út. Ami a Beszedovszkijakat, a Szolomonokat, a Dmitrijevszkijeket stb. illeti, a jövőben is ki fogjuk hajigálni az ilyen embereket, mint a kiselejtezett árut, amely fölösleges és káros a forradalom ügyére. Ám emeljék pajzsra őket azok, akik különös rokonszenvet éreznek a hulladékok iránt. (Derültség.) Forradalmunk malomkövei jól őrölnek. Ami jó, átadják a Szovjeteknek, a szemetet pedig kihajigálják. Azt mondják, hogy Franciaországban, a párizsi burzsoá körökben nagy a kereslet e selejtes áru iránt. Sebaj, hadd importálják, ha nekik így tetszik. Igaz, hogy ez kissé megterheli Franciaország kereskedelmi mérlegének behozatali tételeit, pedig ez ellen mindig tiltakoznak a burzsoá urak. Ez azonban már az ő dolguk. Ne avatkozzunk Franciaország belügyeibe. (Derültség. Taps.)

Így vagyunk azokkal az „akadályokkal”, amelyek gátolják a Szovjetunió és más országok közötti „normális” viszony kialakulását.

Világos, hogy ezek az „akadályok” csak ál-„akadályok”, amelyeket azért hoznak forgalomba, hogy ürügyük legyen a szovjetellenes propagandára.

A mi politikánk békepolitika és a kereskedelmi kapcsolatok megerősítésének politikája minden ország irányában. Ennek a politikának az eredménye, hogy több országgal való viszonyunk javult és több kereskedelmi, technikai segítségnyújtási stb. szerződést kötöttünk. Ugyancsak ennek a politikának az eredménye, hogy a Szovjetunió csatlakozott a Kellogg-paktumhoz, hogy a Kellogg-paktum vonalán egyezményre léptünk Lengyelországgal, Romániával, Lettországgal stb., meghosszabbítottuk a Törökországgal kötött barátsági és semlegességi szerződést. Végül, ennek a politikának eredménye az a tény, hogy sikerült megvédenünk a békét, s a háborús gyújtogatok számos provokációja és kalandor merénylete ellenére sem engedtük, hogy ellenségeink konfliktusokba sodorjanak bennünket. Ezt a békepolitikát fogjuk folytatni a jövőben is minden erőnkkel, minden eszközzel. Nem akarunk egyetlen talpalatnyi idegen földet sem. De a mi földünkből sem adunk egy rögöt se senkinek. (Taps.)

Ez a külpolitikánk.

Feladatunk, hogy a jövőben is a bolsevikokra jellemző állhatatossággal folytassuk ezt a politikát.

II
A szocialista építés fokozódó fellendülés és a Szovjetunió belső helyzete

Áttérünk a Szovjetunió belső helyzetére.

A kapitalista országokban most uralkodó gazdasági válsággal és növekvő munkanélküliséggel ellentétben országunk belső helyzetét a népgazdaság fokozódó fellendülése és a munkanélküliség folytonos csökkenése jellemzi. A nagyipar megnövekedett és meggyorsította fejlődése ütemét. A nehézipar megerősödött. Az ipar szocialista szektora messze előrehaladt. Új erő fejlődött ki a mezőgazdaságban — a szovhozok és a kolhozok. Két évvel ezelőtt még gabonatermelési válsággal küzködtünk és gabonabegyűjtő munkánkban főleg az egyéni gazdaságra támaszkodtunk, most viszont a súlypont a kolhozokra és szovhozokra tolódott át, a gabonaválság pedig alapjában megoldottnak tekinthető. A parasztság zöme véglegesen a kolhozok felé fordult. A kulákság ellenállását megtörtük. A Szovjetunió belső helyzete még jobban megszilárdult.

Jelenleg ez a Szovjetunió belső helyzetének általános képe.

Nézzük a konkrét adatokat.

1. A népgazdaság egészének növekedése

a) 1926/27-ben, azaz a XV. pártkongresszus idején, az egész mezőgazdaság — beleértve az erdőgazdaságot, a halászatot stb. — össztermelésének értéke háborúelőtti rubelban 12 370 millió rubel volt, vagyis elérte a háborúelőtti színvonal 106,6 %-át, a következő évben, vagyis 1927/28-ban elértük a 107,2%-ot, 1928/29-ben a 109,1 %-ot, a folyó 1929/30. évben pedig, a mezőgazdaság fejlődési menetéből ítélve, el fogjuk érni a háborúelőtti színvonalnak legalább 113—114%-át.

A mezőgazdaság termelése tehát egészben véve, bár aránylag lassan, de szakadatlanul növekszik.

1926/27-ben, azaz a XV. pártkongresszus idején, az egész ipar (kis- és nagyipar, számítva a malomipart is) össztermelésének értéke, háborúelőtti rubelban 8 641 millió rubel volt, vagyis elérte a háborúelőtti színvonal 102,5 %-át, a következő évben, vagyis 1927/28-ban elértük a 122%-ot, 1928/29-ben a142,5 %-ot, a folyó 1929/30. évben pedig, az ipar fejlődésének menetéből ítélve, el fogjuk érni a háborúelőtti színvonalnak legalább 180 %-át.

Az ipar tehát, egészben véve, példátlanul gyorsan növekszik.

b) 1926/27-ben, azaz a XV. pártkongresszus idején, egész vasúthálózatunk teherforgalma 81,7 milliárd tonnakilométer volt, vagyis elérte a háborúelőtti színvonal 127 %-át, a következő évben, vagyis 1927/28-ban elértük a 134,2%-ot, 1928/29-ben a162,4 %-ot, a folyó 1929/30-as évben pedig, a rendelkezésünkre álló adatok szerint, el fogjuk érni a háborúelőtti színvonalnak legalább 193 %-át. Ami az új vasutak építését illeti, az előző kongresszus óta, vagyis 1927/28-tól számítva, a vasúthálózat 76 000 kilométerről 80 000 kilométerre növekszik, vagyis vasúthálózatunk hossza a háborúelőttinek 136,7%-a lesz.

c) Ha az 1926/27. évi közvetítő kereskedelmi forgalmat (31 milliárd rubel) 100-nak vesszük, akkor kitűnik, hogy a forgalom 1927/28-ban 124,6%-ra, 1928/29-ben — 160,4 %-ra emelkedett, a folyó évben pedig, vagyis 1929/30-ban, a rendelkezésre álló adatokból ítélve, a forgalom 202% lesz, vagyis 1926/27-hez viszonyítva megkétszereződik.

d) Ha valamennyi hitelintézetünk 1927 október 1-i összesített mérlegét (9173 millió rubel) 100-nak vesszük, akkor kitűnik, hogy az 1928 október 1-i mérleg 141 %-ra, az 1929 október 1-i pedig 201,1 %-ra emelkedett, vagyis 1927-hez viszonyítva megkétszereződött.

e) Ha az 1926/27-es összesített állami költségvetést (6371 millió rubel) 100-nak vesszük, akkor kitűnik, hogy az állami költségvetés 1927/28-ban 125,5 %-ra, 1928/29-ben 146,7 %-ra, 1929/30-ban 204,4%-ra növekedett, vagyis az 1926/27-es költségvetéshez viszonyítva megkétszereződött (12 605 millió rubel).

f) 1926/27-ben külkereskedelmi forgalmunk (kivitel-behozatal) a háborúelőtti színvonal 47,9 %-a, 1927/28-ban 56,8 %-a, 1928/29-ben 67,9 %-a volt, 1929/30-ban pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, a háborúelőtti színvonalnak legalább 80%-ára fog emelkedni.

g) Végeredményben a következő képet kapjuk az egész nemzeti jövedelemnek az előző kongresszus óta elért növekedéséről (változatlan 1926/27-es árakban): az Állami Tervbizottság adatai szerint 1926/27-ben a nemzeti jövedelem 23 127 millió rubel volt; 1927/28- ban — 25 396 millió rubel, vagyis 9,8%-kal növekedett; 1928/29-ben — 28 596 millió rubel, vagyis 12,6%-kal növekedett; 1929/30-ban, a rendelkezésre álló adatokból ítélve, a nemzeti jövedelem legalább 34 milliárd rubel lesz, vagyis egy év alatt 20%-kal fog növekedni. Tehát az előző kongresszus óta eltelt három év alatt a nemzeti jövedelem átlagos évi növekedése több mint 15%.

Ha figyelembe vesszük, hogy a nemzeti jövedelem átlagos évi növekedése olyan országokban, mint az Északamerikai Egyesült Államok, Anglia, Németország, legfeljebb 3—8%, akkor el kell ismernünk, hogy a Szovjetunió nemzeti jövedelmének növekedési üteme igazán rekordütem.

2. Az iparosítás sikerei

A népgazdaság növekedése nálunk nem spontán módon, hanem meghatározott irányban halad, mégpedig — az iparosítás irányában, az iparosítás jegyében, az ipar részarányának népgazdaságunk általános rendszerében való növekedése jegyében, országunknak agrárországból ipari országgá való átalakulása jegyében fejlődik.

a) Az egész ipar és az egész mezőgazdaság kölcsönös arányának dinamikája, az iparnak az egész népgazdaság össztermelésében való részaránya szempontjából, az előző kongresszus óta a következőképpen alakult: a háború előtt az ipar részaránya a népgazdaság össztermelésében 42,1%, a mezőgazdaságé 57,9% volt; 1927/28-ban az ipar részaránya 45,2%, a mezőgazdaságé 54,8%; 1928/29-ben az ipar részaránya 48,7%, a mezőgazdaságé 51,3%; 1929/30-ban az ipar részaránya, a rendelkezésre álló adatok szerint, legalább 53 %. a mezőgazdaságé pedig legfeljebb 47% lesz.

Ez azt jelenti, hogy népgazdaságunk általános rendszerében az ipar részaránya már kezd fölébe kerekedni .a mezőgazdaság részarányának, és országunk agrárországból ipari országgá való átalakulásának küszöbére értünk. (Taps.)

b) Még szembeötlőbb az ipar túlsúlya, ha népgazdaságunk árutermelésében való részarányát nézzük. 1926/27-ben az ipari árutermelés részaránya népgazdaságunk árutermelésének általános mérlegében 68,8% volt, a mezőgazdasági árutermelésé pedig 31,2%; 1927/28-ban az ipar részaránya már 71,2%, a mezőgazdaságé 28,8%; 1928/29-ben az ipar részaránya 72,4%, a mezőgazdaságé 27,6%; 1929/30-ban pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, az ipar részaránya 76%, a mezőgazdaságé 24% lesz.

A mezőgazdaság különösen kedvezőtlen helyzetének oka egyebek között a mezőgazdaság kisparaszti és kevés árut termelő jellege. Világos, hogy ennek a helyzetnek bizonyos mértékig meg kell változnia annak arányában, ahogy a mezőgazdaság a szovhozok és kolhozok vonalán nagyüzemivé válik, ahogy a mezőgazdaság árutermelése fokozódik.

c) De az ipar általános fejlődése még nem ad teljes képet az iparosítás üteméről. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, még meg kell állapítanunk a nehéz- és a könnyűipar kölcsönös arányának dinamikáját is. Ezért az iparosítás haladásának legjellemzőbb mutatója: a munka- és termelési eszközök termelésének (a nehéziparnak) egyre gyorsabban növekedő részaránya az egész ipari termelésben. 1927/28-ban a munka- és termelési eszközök termelésének részaránya az egész ipar összes termelésében 27,2% volt, a közszükségleti cikkek termeléséé pedig 72,8%; 1928/29-ben a munka- és termelési eszközök termelésének részaránya 28,7%, a közszükségleti cikkek termeléséé 71,3%; 1929/30-ban a munka- és termelési eszközök termelésének részaránya, a rendelkezésre álló adatok szerint, már 32,7%, a közszükségleti cikkek termeléséé pedig 67,3% lesz.

De ha nem az egész ipart, hanem csupán a Legfőbb Népgazdasági Tanács tervezésébe bevont ipart nézzük, amely felölel minden fő iparágat, akkor a munka- és termelési eszközök termelésének és a közszükségleti cikkek termelésének kölcsönös aránya még kedvezőbb képet mutat, mégpedig: 1927/28-ban a munka- és termelési eszközök termelésének részaránya 42,7% volt, a közszükségleti cikkek termelésének 57,3% részarányával szemben; 1928/29-ben 44,6% — 55,4%-kal szemben; 1929/30-ban pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, legalább 48% lesz, szemben a közszükségleti cikkek termelésének 52%-ával.

Népgazdaságunk fejlődése az iparosítás jegyében, saját nehéziparunk megszilárdulásának és fejlődésének jegyében halad.

Ez azt jelenti, hogy már talpraállítottuk és továbbfejlesztjük gazdasági függetlenségünk alapját — nehéziparunkat.

3. A szocialista ipar uralkodó helyzete és növekedésének üteme

Népgazdaságunk az iparosítás jegyében fejlődik. De nekünk nem akármilyen iparosítás kell. Nekünk olyan iparosítás kell, amely biztosítja az ipar szocialista formáinak növekvő túlsúlyát a kisárutermelő és méginkább a tőkés formákkal szemben. Iparosításunk jellemző vonása abban áll, hogy az szocialista iparosítás, olyan iparosítás, amely biztosítja az ipar társadalmasított szektorának győzelmét a magángazdasági szektor, a kisárutermelő és a kapitalista szektor felett.

Íme néhány adat a beruházások és az össztermelés növekedéséről, szektorok szerint.

a) Ha az ipari beruházások növekedését szektorok szerint nézzük, a következő képet kapjuk. Társadalmasított szektor: 1926/27-ben — 1 270 millió rubel; 1927/28-ban — 1 614 millió rubel; 1928/29-ben —2 046 millió rubel; 1929/30-ban — 4 275 millió rubel. Magángazdasági és tőkés szektor: 1926/27-ben — 63 millió rubel; 1927/28-ban — 64 millió rubel; 1928/29-ben — 56 millió rubel; 1929/30-ban — 51 millió rubel.

Ez először azt jelenti, hogy az ipar társadalmasított szektorának beruházásai ez alatt az idő alatt több mint megháromszorozódtak (335%).

Másodszor azt jelenti, hogy a magángazdasági és tőkés szektor beruházásai ez alatt az idő alatt egyötöddel csökkentek (81%).

A magángazdasági és tőkés szektor a régi tőkéből él és a végét járja.

b) Ha az ipar össztermelését nézzük szektorok szerint, a következő képet kapjuk. Társadalmasított szektor: 1926/27-ben — 11 999 millió rubel; 1927/28-ban — 15 389 millió rubel; 1928/29-ben — 18 903 millió rubel; 1929/30-ban — 24 740 millió rubel. Magángazdasági és tőkés szektor: 1926/27-ben — 4 043 millió rubel; 1927/28-ban — 3 704 millió rubel; 1928/29-ben — 3 389 millió rubel; 1929/30-ban — 3 310 millió rubel.

Ez először azt jelenti, hogy az ipar társadalmasított szektorának össztermelése három év alatt több mint megkétszereződött (206,2%).

Másodszor azt jelenti, hogy a magángazdasági és tőkés szektor össztermelése ugyanazon időszak alatt majdnem egyötödével csökkent (81,9%).

De ha nem az egész ipar termelését vesszük, hanem csak a nagy– (cenzusos) iparét és azt szektoronként vizsgáljuk, akkor a következő képet kapjuk a társadalmasított és a magángazdasági szektor kölcsönös arányáról. A társadalmasított szektor részaránya az ország nagyipari termelésében: 1926/27-ben — 97,7%; 1927/28-ban — 98,6%; 1928/29-ben — 99,1%; 1929/30-ban — 99,3%. A magángazdasági szektor részaránya az ország nagyipari termelésében: 1926/27-ben — 2,3%; 1927/28-ban — 1,4%; 1928/29 ben — 0,9%; 1929/30-ban — 0,7%.

Amint látják, a nagyiparban már elenyésznek a tőkés elemek.

Világos, hogy az a kérdés: „ki kit”, az a kérdés, hogy a szocializmus győzi-e le a tőkés elemeket az iparban, vagy ők győzik le a szocializmust — már eldőlt az ipar szocialista formái javára. Eldőlt — véglegesen és visszavonhatatlanul. (Taps.)

c) Különösen érdekesek azok az adatok, amelyek a Legfőbb Népgazdasági Tanács tervezésébe bevont állami ipar fejlődési ütemét mutatják az előző kongresszus óta elmúlt időszakban. Ha a Legfőbb Népgazdasági Tanács által tervezett szocialista ipar 1926/27. évi össztermelését 100-nak vesszük, akkor kitűnik, hogy 1927/28-ban ennek az iparnak az össztermelése 127,4%, 1928/29-ben — 158,6% volt, 1929/30-ban pedig 209,8%-ra fog emelkedni.

Ez azt jelenti, hogy a Legfőbb Népgazdasági Tanács által tervezett szocialista ipar, amely felöleli valamennyi fő iparágat és az egész nehézipart, három év alatt több mint megkétszereződött.

Lehetetlen el nem ismerni, hogy az egész világon példátlan a nagyipar fejlődésének ilyen hallatlanul gyors üteme.

Éppen erre a körülményre való tekintettel jogosan beszélhetünk az ötéves terv négy év alatti teljesítéséről.

d) Egyes elvtársak kétkedve fogadják az „ötéves terv négy év alatt” jelszavát. Az elvtársak egy része még nem régen fantasztikumnak minősítette az V. Szovjetkongresszus által jóváhagyott ötéves tervünket. A burzsoá írókról, akiknek égnek mered a hajuk az „ötéves terv” szó puszta hallatára, nem is szólok. Nos, hogy is állunk a valóságban, hogyan teljesítettük az ötéves tervet az első két év alatt? Mit mutat az ötéves terv optimális változata végrehajtásának ellenőrzése? Nemcsak azt mutatja, hogy négy év alatt teljesíteni tudjuk az ötéves tervet. Hanem azt is mutatja, hogy egész sor iparág ötéves tervét három, sőt két és fél év alatt is teljesíthetjük. Ez valószínűtlennek tűnhet az opportunista tábor tamáskodói szemében. De ez tény, amit nevetséges ostobaság volna elvitatni.

Ítéljék meg önök maguk.

Az ötéves terv szerint az olajiparnak 1932/33-ban 977 millió rubel értékű terméket kell termelnie. Valójában azonban már 1929/30-ban 809 millió rubel értéket termelt, vagyis az ötéves tervben 1932/33-ra előirányzott termelés 83 %-át adta. Tehát az olajipar ötéves tervét mintegy 2 ¹/₂ év alatt teljesítjük.

A tőzegiparnak az ötéves terv szerint 1932/33-ban 122 millió rubel értékű terméket kell termelnie. Valójában azonban már 1929/30-ban több mint 115 millió rubel értékű terméket termelt, vagyis az ötéves terv által 1932/33-ra előirányzott termelés 96 %-át adta. Tehát a tőzegipar ötéves tervét 2 ¹/₂ év alatt, esetleg előbb is teljesítjük.

Az ötéves terv szerint az általános gépgyártásnak 1932/33-ban 2 058 millió rubelnyi értékű terméket kell termelnie. Valójában azonban már 1929/30-ban 1 458 millió rubel értékű terméket termelt, vagyis az ötéves terv által 1932/33-ra előirányzott termelés 70 %-át adta. Tehát az általános gépgyártás ötéves tervét 2 ¹/₂—3 év alatt teljesítjük.

Az ötéves terv szerint a mezőgazdasági gépgyártásnak 1932/33-ban 610 millió rubel értékű terméket kell termelnie. Valójában azonban már 1929/30-ban 400 millió rubel értékű terméket termelt, vagyis az ötéves terv által 1932/33-ra előirányzott termelésnek több mint 60%-át adta. Tehát a mezőgazdasági gépgyártás ötéves tervét három év alatt, esetleg előbb is teljesítjük.

Az ötéves terv az elektrotechnikai ipar 1932/33. évi termelését 896 millió rubel értékben irányozta elő. Valójában azonban termelése már 1929/30-ban 503 millió rubel értékű volt, vagyis az ötéves terv által 1932/33-ra előirányzott termelésnek több mint 56 %-át adta. Tehát az elektrotechnikai ipar ötéves tervét három év alatt teljesítjük.

Ilyen hallatlanul gyors ütemben fejlődik szocialista iparunk.

Gyorsított ütemben megyünk előre, utolérve a technikai és gazdasági tekintetben legfejlettebb tőkés országokat.

e) Ez persze nem azt jelenti, hogy a termelés méreteit tekintve már utolértük őket, hogy iparunk már elérte a fejlett tőkés országok iparának fejlődési színvonalát. Korántsem. Nem szabad összetéveszteni az ipar fejlődési ütemét és az ipar fejlődési színvonalát. Nálunk sokan összetévesztik a kettőt, s azt hiszik, hogy ha elértük az ipar fejlődésének példátlan ütemét, ezzel már elértük a legfejlettebb tőkés országok iparának fejlődési színvonalát is. Ez azonban teljesen helytelen.

Nézzük például a villamosenergia-termelést, amely igen gyors ütemben fejlődik. Villamosenergia-termelés terén 1924-től 1929-ig nálunk majdnem 600%-os az emelkedés, míg az Északamerikai Egyesült Államokban ez alatt az idő alatt csak 181 %-kal, Kanadában 218%-kal, Németországban 241 %-kal, Olaszországban 222 %-kal nőtt a villamosenergia termelése. Amint látják, ez valóban példátlan ütem, amely messze túlszárnyalja valamennyi többi állam ütemét. De ha a villamosenergia-termelés fejlődési színvonala szempontjából nézzük a dolgot és az említett országok — mondjuk 1929. évi — villamosenergia-termelésének fejlődési színvonalát összehasonlítjuk a Szovjetunió villamosenergia-termelésének fejlődési színvonalával, akkor a kép nem valami vigasztaló. A Szovjetunióban a villamosenergia-termelés példátlan fejlődési üteme ellenére 1929-ben csak 6 465 millió kilowattóra villamosenergiát termeltek, ugyanakkor az Északamerikai Egyesült Államok villamosenergia-termelése 126 000 millió kilowattóra, Kanadáé 17 628 millió kilowattóra, Németországé 33 000 millió kilowattóra, Olaszországé 10 850 millió kilowattóra volt.

Amint látják, a különbség óriási.

Kitűnik, hogy fejlődési színvonal tekintetében elmaradtunk ez országok mögött.

Vagy nézzük például nyersvastermelésünket. Ha az 1926/27. évi nyersvastermelést (2,9 millió tonna) 100-nak vesszük, nyersvastermelésünk három év alatt, vagyis 1927/28-tól 1929/30-ig, majdnem megkétszereződik, eléri a 190 %-ot (5,5 millió tonna). A fejlődés üteme, amint látják, eléggé gyors. De ha nyersvastermelésünk fejlődési színvonala szempontjából nézzük a dolgot és a Szovjetunió nyersvas-termelésének méreteit összehasonlítjuk a fejlett kapitalista országok nyersvas-termelésének méreteivel, akkor a kép meglehetősen vigasztalan. Kezdjük azon, hogy a nyersvastermelés háborúelőtti színvonalát csak a folyó 1929/30-as évben érjük el és haladjuk túl. Már ebből egymagából is arra a kérlelhetetlen következtetésre kell jutnunk, hogy a vaskohászat fejlődési ütemének további fokozása nélkül egész ipari termelésünk sorsát veszélyeztetjük. Ami pedig a mi nyersvastermelésünknek és a Nyugat nyersvastermelésének fejlődési színvonalát illeti, a helyzet a következő: az Északamerikai Egyesült Államokban 1929-ben 42,3 millió tonna, Németországban 13,4 millió tonna, Franciaországban 10,45 millió tonna, Angliában 7,7 millió tonna nyersvasat termeltek; a Szovjetunió nyersvastermelése pedig 1929/30 végén mindössze 5,5 millió tonna lesz.

Amint látják, a különbség nem csekély.

Kitűnik tehát, hogy a nyersvastermelés fejlődési színvonala tekintetében elmaradtunk mindezek mögött az országok mögött.

Miről tanúskodik mindez?

Arról, hogy:

1. nem szabad összetéveszteni az ipar fejlődési ütemét az ipar fejlődési színvonalával;

2. iparunk fejlődési színvonala tekintetében rettenetesen elmaradtunk a fejlett tőkés országok mögött;

3. csakis iparunk fejlődési ütemének további gyorsítása teszi majd lehetővé, hogy utolérjük és túlszárnyaljuk a technikai és gazdasági tekintetben fejlett tőkés országokat;

4. akik iparunk fejlődési ütemének lassításáról fecsegnek, a szocializmus ellenségei, osztályellenségeink ügynökei. (Taps.)

4. A mezőgazdaság és a gabonaprobléma

Fentebb a mezőgazdaság egészének állapotáról beszéltem, beleszámítva az erdőgazdaságot, halászatot stb. is, és nem tértem ki a mezőgazdaság fő ágaira. Ha az egész mezőgazdaságból kiemeljük annak fő ágait, mint például a gabonagazdaságot, az állattenyésztést és az ipari növények termesztését, akkor az Állami Tervbizottságnak és a Szovjetunió Földművelésügyi Népbiztosságának adatai szerint ezt a képet kapjuk:

a) Ha a gabonaneműek 1913. évi vetésterületét 100-nak vesszük, akkor a gabonaneműek vetésterületének változása évenként a következő: 1926/27 — 96,9%; 1927/28 — 94,7%; 1928/29 — 98,2%; a folyó 1929/30. évben pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, a vetésterület el fogja érni a háborúelőtti színvonal 105,1 %-át.

Feltűnő, hogy a gabonaneműek vetésterülete 1927/28-ban csökkent. Ennek a csökkenésnek nem a gabonagazdaság visszafejlődése volt az oka, mint a jobboldali opportunisták táborához tartozó ostoba fecsegők állították, hanem az, hogy 7 700 000 hektár őszi vetés (a Szovjetunió őszi vetésének 20%-a) elpusztult.

Ha pedig a gabonaneműek 1913. évi össztermését 100-nak vesszük, a következő képet kapjuk:1927-ben — 91,9%; 1928-ban — 90,8%; 1929-ben — 94,4% volt a gabonaneműek össztermése; 1930-ban pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, el fogjuk érni a háborúelőtti színvonal 110%-át.

Itt szintén feltűnő, hogy 1928-ban csökkent a gabonaneműek össztermése, ami az ukrajnai és északkaukázusi őszi vetés pusztulásával magyarázható.

Ami a gabonaneműek össztermésének azt a részét illeti, amely áruként kerül forgalomba (falun kívüli forgalom), e téren még tanulságosabb a helyzet. Ha az 1913. évi gabonatermés árurészét 100-nak vesszük, kitűnik, hogy 1927-ben a háborúelőtti színvonalnak 37 %-a volt árutermék, 1928-ban — 36,8%; 1929-ben—58%; a folyó 1930-as évben pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, 73% lesz az árutermék.

Eszerint tehát a gabonaneműek vetésterülete és össztermése tekintetében csak a folyó 1930-as évben érjük el és haladjuk túl valamivel a háborúelőtti színvonalat.

Kitűnik továbbá, hogy az árugabona termelése terén még korántsem értük el a háborúelőtti színvonalat és még ebben az évben is 25 százalékkal mögötte maradunk.

Ez az alapja gabonanehézségeinknek, amelyek1928-ban különösen kiéleződtek.

Ugyanez az alapja a gabonaproblémának is.

b) Körülbelül ugyanezt a képet mutatja állattenyésztésünk is, de az idevonatkozó adatok aggasztóbbak.

Ha állatfajtáink 1916. évi állományát külön-külön 100-nak vesszük, akkor a helyzet évenként a következőkép alakul: 1927-ben lóállományunk a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva 88,9%, szarvasmarhaállományunk 114,3%, juh- és kecskeállományunk 119,3%, sertésállományunk 111,3% volt; 1928-ban a lóállomány 94,6%, a szarvasmarha állomány 118,5%, a juh- és kecskeállomány 126%, a sertésállomány 126,1% volt; 1929-ben a lóállomány színvonala 96,9%, a szarvasmarháé 115,6%, a juhé és kecskéé 127,8%, a sertésé 103% volt; 1930-ban a lóállomány az 1916. évi színvonalhoz viszonyítva 88,6%, a szarvasmarháé 89,1%, a juhé és kecskéé 87,1%, a sertésé 60,1%.

Amint látják, az utolsó év adatai az állattenyésztés kezdődő csökkenésének félreismerhetetlen jeleit mutatják.

Még vigasztalanabb a kép, ha az állattenyésztés áruhozamát vizsgáljuk, különösen ami a hús- és szalonnahozamot illeti. Ha 100-nak vesszük az évenkénti összes hús- és szalonnatermelést, ennek árurésze a következő: 1926-ban 33,4%, 1927-ben 32,9%, 1928-ban 30,4%, 1929-ben 29,2%.

Az adatok tehát a kisüzemi és kevés árut termelő állattenyésztő gazdaság ingatagságának és gazdasági megbízhatatlanságának félreismerhetetlen jeleit mutatják.

Eszerint az állattenyésztés terén nem haladtuk túl az 1916-os színvonalat, ellenkezőleg, az utolsó év adatai félreismerhetetlenül arra mutatnak, hogy állattenyésztésünk e színvonal alá süllyed.

Tehát közvetlenül a gabonaprobléma után, amelyet már alapjában véve sikeresen megoldunk, felmerül a húsprobléma, amelynek éle máris érezhető és amely megoldásra vár.

c) Más a helyzet a könnyűiparunk nyersanyagául szolgáló ipari növények termesztése terén. Az ipari növények 1913. évi vetésterületét 100-nak véve, a gyapot vetésterülete 1927-ben l07,l %, 1928-ban — 131,4% 1929-ben — 151,4%, 1930-ban — 217% a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva; a len vetésterülete 1927-ben — 86,6%, 1928-ban — 95,7%, 1929-ben — 112,9%, 1930-ban — 125% a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva; a cukorrépa vetésterülete 1927-ben — 106,6%, 1928-ban — 124,2%,1929-ben — 125,8%, 1930-ban — 169% a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva; az olajos magvak vetésterülete 1927-ben — 179,4%, 1928-ban — 230,9%, 1929-ben — 219,7%, 1930-ban legalább 260% a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva.

Alapjában véve ugyanilyen kedvező képet mutat az ipari növények össztermése is. Az 1913. évi össztermést 100-nak véve, a gyapotnál 1928-ban elértük a háborúelőtti színvonal 110,5 %-át, 1929-ben 119 %-át, 1930-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint, el fogjuk érni a háborúelőtti színvonal 182,8 %-át; a len össztermésének színvonala 1928-ban 71,6%, 1929-ben 81,5% volt, 1930-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint a háborúelőtti színvonal 101.3 %-a lesz; a cukorrépatermés színvonala 1928-ban 93%, 1929-ben 58% volt, 1930-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint, a háborúelőtti színvonal 139.4 %-a lesz; az olajosmagvak össztermésének színvonala 1928-ban 161,9%, 1929-ben 149,8% volt,1930-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint, elérjük a háborúelőtti színvonal 220%-át.

Vagyis, ipari növények terén kedvezőbb a helyzet, csupán az 1929. évi cukorrépatermés volt gyenge, mert ellepték a kártékony lepkék.

Egyébként az ipari növények termesztése terén szintén lehetnek majd és valószínűleg lesznek is az ingadozásnak és bizonytalanságnak megnyilvánulásai a kisparaszti gazdaság túlsúlya következtében, az ingadozás és bizonytalanság olyasféle megnyilvánulásai, aminőket a felsorolt számadatok a len és az olajosmagvak termesztésére vonatkozólag mutatnak, mert ott a legcsekélyebb a kolhozok és szovhozok befolyása.

Így tehát a következő mezőgazdasági problémák előtt állunk:

1) meg kell szilárdítani az ipari növények helyzetét a megfelelő vidékeknek elegendő mennyiségű olcsó gabonával való ellátása útján;

2) fel kell lendíteni az állattenyésztést és meg kell oldani a húskérdést a megfelelő vidékeknek elegendő mennyiségű olcsó gabonaneműekkel és takarmánnyal való ellátása útján;

3) véglegesen meg kell oldani a gabonagazdaság kérdését, amely jelenleg a mezőgazdaság legfőbb kérdése.

Eszerint tehát a gabonaneműek problémája a legfontosabb láncszem a mezőgazdaság rendszerében és a mezőgazdaság összes többi problémájának a kulcsa.

Eszerint tehát a gabonaneműek problémájának megoldása, fontosságát tekintve, a legelső feladat a mezőgazdaság más problémáinak sorában.

De megoldani a gabonaproblémát és ezzel egyúttal a komoly fellendülés útjára kivezetni a mezőgazdaságot — azt jelenti, hogy gyökeresen fel kell számolni a mezőgazdaság elmaradottságát, fel kell szerelni traktorokkal és mezőgazdasági gépekkel, el kell látni új tudományos káderekkel, fokozni kell a munka termelékenységét, növelni kell az áruhozamot. E feltételek nélkül álmodni sem lehet a gabonaprobléma megoldásáról.

Meg lehet-e valósítani mindezeket a feltételeket a kis egyéni parasztgazdaság alapján? Nem, nem lehet. Nem lehet, mivel a kis parasztgazdaság nem képes átvenni és elsajátítani az új technikát, nem képes kellő mértékben fokozni a munka termelékenységét, nem képes kellő mértékben növelni a mezőgazdaság áruhozamát. Csak egy út marad: a mezőgazdaságot nagyüzemi gazdasággá kell átalakítani; korszerű technikával felszerelt nagygazdaságokat kell létesíteni.

De a Szovjetország nem léphet a tőkés nagygazdaságok szervezésének útjára. Csakis szocialista típusú, új technikával felszerelt nagygazdaságok szervezésére vehet és köteles venni irányt. Ilyen gazdaságok nálunk a szovhozok és kolhozok.

Ebből következik a szovhozok létesítésének és a kis egyéni parasztgazdaságok nagy, kollektív gazdaságokban való egyesítésének feladata, mert ez a mezőgazdasági probléma és különösen a gabonaprobléma megoldásának egyetlen útja.

A párt, mindennapi gyakorlati munkájában, rá is lépett erre az útra a XV. kongresszus után, különösen pedig az 1928 elején mutatkozó komoly gabonanehézségek után.

Meg kell jegyeznünk, hogy pártunk ezt a döntő problémát, mint gyakorlati feladatot, már a XV. kongresszuson napirendre tűzte, vagyis már akkor, amikor még nem voltak komoly gabonanehézségeink. A XV. kongresszusnak a „Falusi munkáról” szóló határozata világosan kimondja:

„A jelenlegi időszakban a kis egyéni parasztgazdaságok nagy kollektív gazdaságokká egyesítését és átalakítását a párt legfőbb falusi jeladatának kell tekinteni”.

Talán nem lesz felesleges az sem, ha idézzük a Központi Bizottság XV. kongresszusi beszámolójának azt a részét, amely ugyanilyen élesen és határozottan szintén arról szól, hogy a mezőgazdaság elmaradottságát a kollektivizálás alapján kell felszámolni. A beszámoló említett helye így szól:

„Hol van hát a kivezető út? A kivezető út abban van, hogy a kis és szétforgácsolt parasztgazdaságok a föld társas megművelése alapján átmennek nagy és egyesített gazdaságokba, áttérnek a föld kollektív megművelésére új, magasabb technika alapján.

A kivezető út abban van, hogy a kis és törpe parasztgazdaságokat fokozatosan, de állhatatosan, nem kényszer, hanem példaadás és meggyőzés útján nagygazdaságokban egyesítjük a föld társas, szövetkezeti, kollektív megművelése alapján, mezőgazdasági gépek és traktorok alkalmazásával, a földművelés belterjességét fokozó tudományos módszerek alkalmazásával.

Más kivezető út nincs”.

5. A parasztság fordulata a szocializmus felé s a szovhoz- és kolhozépítés fejlődési üteme

A parasztságnak a kollektivizálás felé történt fordulata nem kezdődött egyszerre. Ez a fordulat nem is kezdődhetett egyszerre. Igaz, a párt már a XV. kongresszuson kiadta a kollektivizálás jelszavát. De ahhoz, hogy a parasztság tömegesen a szocializmus felé forduljon, nem elegendő a jelszó kiadása. A fordulathoz ezenkívül legalább még egy körülmény szükséges, mégpedig az, hogy a paraszttömegek maguk is meggyőződjenek a kiadott jelszó helyességéről és úgy fogadják azt, mint saját jelszavukat. Ezért ez a fordulat csak fokozatos előkészítés után ment végbe.

Ezt a fordulatot fejlődésünk egész menete, iparunk fejlődésének menete és elsősorban a mezőgazdasági gépeket és traktorokat gyártó ipar fejlődése készítette elő. Előkészítette a kulákság ellen folytatott erélyes harc politikája és gabonabegyűjtésünk menete abban az új formában, amelyet 1928-ban és1929-ben vezettünk be, amikor a kulákgazdaságot a szegény- és középparaszti tömegek ellenőrzése alá helyeztük. Előkészítette a mezőgazdasági szövetkezet fejlődése, mely az egyénileg gazdálkodó parasztot hozzászoktatta az ügyek kollektív intézéséhez. Előkészítette a kolhozok hálózata, mely a parasztnak módot adott arra, hogy ellenőrizze a kollektív gazdasági formák fölényét az egyéni gazdasággal szemben. Végül, előkészítette az egész Szovjetunió területén szétszórt és új technikával felszerelt szovhozok hálózata, amely a parasztnak módot adott arra, hogy meggyőződjön az új technika erejéről és előnyeiről.

Hiba volna, ha szovhozainkat csupán a gabonatartalékok forrásának tekintenők. Valójában a szovhoz volt az a vezető erő, amely új technikájával, a környékbeli parasztoknak nyújtott segítséggel, példátlan gazdasági lendületével megkönnyítette a paraszti tömegek fordulatát és a kollektivizálás útjára indította őket.

Íme, ezen az alapon jött létre a szegény- és középparasztok millióinak tömeges kolhozmozgalma, amely 1929 második felében kezdődött és országunk életében megnyitotta a nagy fordulat időszakát.

Minő intézkedéseket tett a Központi Bizottság, hogy a mozgalmat teljesen felkészülten fogadja és azt vezesse?

A Központi Bizottság három vonalon intézkedett: szervezte és finanszírozta a szovhozokat, szervezte és finanszírozta a kolhozokat, végül szervezte a mezőgazdasági gépek és traktorok gyártását és a falu traktorokkal és mezőgazdasági gépekkel való ellátását gép- és traktorállomások, traktorparkok stb. útján.

a) A Központi Bizottság Politikai Irodája már1928 áprilisában elhatározta, hogy 3—4 év alatt új szovhozokat szervez, amelyeknek e határidő végén legalább 100 millió púd árugabonát kell adniok. Ezt a határozatot utóbb a Központi Bizottság plénuma is jóváhagyta. Megszerveztük a Gabonatrösztöt és megbíztuk e határozat végrehajtásával. Azonkívül határozatot hoztunk a régi szovhozok megerősítéséről és vetésterületük kibővítéséről. Megszerveztük a Szovhozközpontot és megbíztuk e határozat megvalósításával.

Lehetetlen elhallgatni, hogy ezek ellen a határozatok ellen pártunk opportunista része a leghevesebb támadásokat intézte. Beszéltek arról, hogy a szovhozokba befektetett pénz „kidobott” pénz. Felléptek kritikájukkal a párt opportunista elemei által támogatott „tudósok” is, és váltig bizonygatták, hogy nagy szovhozokat szervezni lehetetlenség és annak semmi értelme. A Központi Bizottság azonban kitartott vonala mellett és mindenek ellenére végigvitte azt.

A szovhozok finanszírozására (nem számítva a rövidlejáratú forgóhitelt) 1927/28-ban 65,7 millió rubelt fordítottunk. 1928/29-ben 185,8 millió rubelt. Végül, az idén 856,2 millió rubelt. Az előző pártkongresszus óta 18 000 traktort (350 000 lóerő) bocsátottunk a szovhozok rendelkezésére.

Milyen eredménnyel jártak ezek az intézkedések?

A Gabonatröszt vetésterülete 1928/29-ben — 150 000 ha, 1929/30-ban — 1 060 000 ha volt, 1930/31-ben — 4 500 000 ha, 1931/32-ben — 9 000 000 ha, 1932/33-ban vagyis az ötéves terv végén, 14 000 000 ha lesz. A Szovhozközpont vetésterülete 1928/29-ben — 430 000 ha, 1929/30-ban — 860 000 ha volt, 1930/31-ben — 1 800 000 ha, 1931/32-ben — 2 000 000 ha, 1932/33-ban — 2 500 000 ha lesz. Az Ukrajnai Szovhozegyesülés vetésterülete 1928/29-ben — 170 000 ha, 1929/30-ban — 280 000 ha volt, 1930/31-ben — 500 000 ha, 1932/33-ban — 720 000 ha lesz. A Cukorközpont gabona-vetésterülete 1928/29-ben — 780 000 ha, 1929/30-ban — 820 000 ha volt, 1930/31-ben — 860 000 ha, 1931/32-ben — 980 000 ha, 1932/33-ban — 990 000 ha lesz.

Ez azt jelenti, először, hogy az ötéves terv végén a Gabonatrösztnek egymagának ugyanannyi gabonával bevetett területe lesz, mint amennyi most egész Argentínának van. (Taps.)

Másodszor azt jelenti, hogy az ötéves terv végén az összes szovhozok gabonával bevetett területe 1 millió hektárral több lesz, mint amennyi most egész Kanadának van. (Taps.)

Ami a szovhozok összes gabonatermését és annak árurészét illeti, a helyzet a következő: 1927/28-ban a szovhozok össztermése 9,5 millió métermázsa volt, ebből árugabona 6,4 millió métermázsa; 1928/29-ben 12,8 millió métermázsa volt, ebből árugabona 7,9 millió métermázsa; 1929/30-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint, 28,2 millió métermázsa lesz, ebből 18 millió métermázsa (108 millió pud) árugabona; 1930/31-ben 71,7 millió métermázsa lesz, ebből árugabona 61 millió métermázsa (370 millió pud) stb. stb.

Ezek pártunk szovhozpolitikájának már elért és várható eredményei.

A Központi Bizottság Politikai Irodájának az új szovhozok szervezéséről kiadott 1928 áprilisi határozata szerint az új szovhozoktól 1931/32-ben legalább 100 millió pud árugabonát kell kapnunk. Valójában pedig egyedül az új szovhozoktól már 1931/32-ben több mint 200 millió pudot fogunk kapni. A programot tehát kétszeresen túlteljesítjük.

Kiderül, hogy azok, akik a Központi Bizottság Politikai Irodájának határozatán nevettek, szégyenükre sajátmagukat nevették ki.

A Szovjetek Kongresszusa által jóváhagyott ötéves terv szerint az ötéves terv végén valamennyi szovhoz vetésterületének összesen 5 millió hektárnak kell lennie. Valójában azonban a szovhozok vetésterülete már az idén eléri a 3,8 millió hektárt, a jövő évben pedig, vagyis az ötéves terv harmadik évében 8 millió hektár vetésterületünk lesz.

Ez azt jelenti, hogy a szovhozépítés ötéves programját 3 év alatt teljesítjük és túlteljesítjük.

Az ötéves terv a szovhozok gabona-össztermését az ötéves terv végére 54,3 millió métermázsában irányozza elő. Valójában azonban a szovhozok gabona-össztermése már az idén 28,2 millió métermázsa, jövőre pedig 71,7 millió métermázsa lesz.

Ez azt jelenti, hogy a szovhozok gabona-össztermése terén az ötéves tervet három év alatt teljesítjük és túlteljesítjük.

Ötéves terv három év alatt!

Most fecsegjenek a burzsoá firkászok és opportunista kóristáik, hogy három év alatt lehetetlen teljesíteni és túlteljesíteni a szovhozépítés ötéves tervét.

b) Ami a kolhozépítést illeti, itt még kedvezőbb a helyzet.

A Központi Bizottság plénuma még 1928 júliusában a következő határozatot hozta a kolhozépítésről:

„Tántoríthatatlanul meg kell valósítani a XV. kongresszus által kitűzött feladatot: «a kis egyéni parasztgazdaságokat nagy kollektív gazdaságokká kell egyesíteni és átalakítani», olyan önkéntes egyesülésekké, melyek az új technika alapján épülnek fel és mind a mezőgazdaság szocialista átalakítása szempontjából, mind a mezőgazdaság termelékenysége és áruhozama radikális növelésének biztosítása szempontjából a gabonagazdaság magasabb formái” (lásd a Központi Bizottság júliusi plénumának határozatát „A gabonabegyűjtés politikájáról az általános gazdasági helyzettel kapcsolatban”, 1928.).

Ezt a határozatot utóbb a XVI. pártkonferencia határozataival és a Központi Bizottság 1929 novemberi plénumának a kolhozmozgalomról hozott külön határozatával is megerősítették. 1929 második felében, amikor a parasztság határozottan a kolhozok felé fordult és a középparaszt tömegestől megindult a kolhozokba, a Központi Bizottság Politikai Irodája 1930 január 5-én külön határozatot hozott „A kollektivizálás üteméről és a kolhozépítés állami segítéséről”.

A Központi Bizottság ebben a határozatban:

1) megállapította, hogy a parasztok tömeges fordulatot tettek a kolhozok felé és hogy a kolhozépítés ötéves terve 1930 tavaszán túlteljesíthető;

2) megállapította, hogy már megvannak azok az anyagi és egyéb feltételek, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a kulákság termelését a kolhozok termelésével helyettesítsük, s ezzel kapcsolatban kimondotta, hogy a kulákság korlátozásának politikájáról át kell térni a kulákság mint osztály felszámolásának politikájára;

3) távlati útmutatást adott, mely szerint a társadalmasított alapon megművelt vetésterület már 1930 tavaszán jelentékenyen meg fogja haladni a 30 millió hektárt;

4) a Szovjetuniót három kerületcsoportra osztotta, s mindegyik csoportnak zsinórmértékül határidőt szabott, amikorra alapjában véve be kell fejezniük a kollektivizálást;

5) felülvizsgálta a földbirtokrendezés módszerét a kolhozok javára, valamint a mezőgazdaság finanszírozásának formáit és 1929/30-ra a kolhozoknak legalább 500 millió rubel hitelt irányzott elő;

6) kimondotta, hogy jelenleg a kolhozmozgalom artelformája a kolhozrendszer fő láncszeme;

7) erélyesen rendreutasította a párt opportunista elemeit, akik a kolhozmozgalmat a gép- és traktorhiány miatt fékezni próbálták;

8) végül, óvta a pártmunkásokat a kolhozmozgalom terén lehetséges túlkapásoktól, óvta őket, mint veszélytől, attól, nehogy felülről rendeljék el a kolhozépítést, mert ennek az lehet a következménye, hogy a valóságos és tömeges kolhozmozgalmat könnyelmű kollektivizálósdival helyettesítik.

Meg kell jegyeznünk, hogy a párt opportunista elemei — enyhén szólva — nem jó szemmel nézték a Központi Bizottságnak ezt a határozatát. Arról beszéltek és suttogtak, hogy a Központi Bizottság légvárakat épít, hogy a nép pénzét „nemlétező” kolhozokra „pocsékolja”. A jobboldali elemek megelégedetten dörzsölték kezüket, előre örültek a „biztos” bukásnak. A Központi Bizottság azonban tántoríthatatlanul kitartott vonala mellett és mindenek ellenére, a jobboldaliak nyárspolgári vihogása ellenére, a „baloldaliak” kilengései és megszédülése ellenére, teljes egészében keresztülvitte azt.

1927/28-ban 76 millió rubelt, 1928/29-ben 170 millió rubelt, az idén pedig 473 millió rubelt adtunk a kolhozok finanszírozására. Ezenkívül 65 millió rubelt bocsátottunk a kollektivizálási alap rendelkezésére. Kedvezményeket biztosítottunk a kolhozoknak és így 200 millió rubellal növeltük a kolhozok pénzeszközeit. A kolhozok megkapták a kisajátított kulákok vagyonát, amelynek értéke több mint 400 millió rubel. A kolhozokat szolgálja nem kevesebb, mint 30 000 traktor, amelyeknek teljesítőképessége több mint 400 000 lóerő, nem számítva a Traktorközpont 7 000 traktorját, amelyek szintén a kolhozokat szolgálják és nem számítva azt a segítséget, melyet a szovhozok traktorai nyújtanak a kolhozoknak. Az idén 10 millió métermázsa (61 millió púd) vetőmagkölcsönt és vetőmagsegítséget adtunk a kolhozoknak. Végül, közvetlen segítséget nyújtottunk a kolhozoknak a gép- és lófogatbázisok megszervezésével, amelyek száma meghaladja a hétezret, s legalább 1 300 000 lóval rendelkeznek.

Milyen eredménnyel jártak ezek az intézkedések?

A kolhozok vetésterülete 1927-ben 0,8 millió, 1928-ban 1,4 millió, 1929-ben 4,3 millió hektár volt,1930-ban pedig már 36 millió hektár, beleértve a tavaszi és őszi vetésterületet.

Ez azt jelenti, először, hogy a kolhozok vetésterülete három év alatt több mint negyvenszeresére növekedett. (Taps.)

Ez azt jelenti, másodszor, hogy kolhozainknak most ugyanannyi a vetésterülete, mint amennyi Franciaország és Olaszország vetésterülete együttvéve. (Taps.)

Ami a kolhozok összes gabonatermését és annak árurészét illeti, a helyzet a következő: 1927-ben a kolhozok összes gabonatermése 4,9 millió métermázsára rúgott, ebből 2 millió métermázsa árugabona volt; 1928-ban 8,4 millió métermázsa gabonatermésből 3,6 millió métermázsa árugabona, 1929-ben 29,1 millió métermázsa gabonatermésből 12,7 millió métermázsa árugabona volt, míg 1930-ban, a rendelkezésünkre álló adatok szerint, 256 millió métermázsa (1550 millió pud) gabonatermés várható és ebből legalább 82 millió métermázsa (több mint 500 millió pud) árugabona lesz.

El kell ismernünk, hogy még iparunkban sem, amely pedig elég gyors ütemben fejlődik, iparunk egyetlen ágában sem tapasztalhattunk ilyen példátlan fellendülési ütemet, mint a kolhozépítés terén.

Mit bizonyítanak ezek a számok?

Elsősorban azt bizonyítják, hogy a kolhozok összes gabonatermése három év alatt több mint ötvenszeresére, annak árurésze pedig több mint negyvenszeresére nőtt.

Másodszor, azt bizonyítják, hogy az idén a kolhozoktól megkaphatjuk az ország egész árugabonatermésének több mint felét.

Harmadszor, azt bizonyítják, hogy a mezőgazdaság és legfőbb problémái sorsát ezután nem az egyéni parasztgazdaságok, hanem a kolhozok és szovhozok fogják eldönteni.

Negyedszer, azt bizonyítják, hogy a kulákság mint osztály felszámolása teljes gőzzel halad előre.

Végül, azt bizonyítják, hogy az országban már olyan gazdasági eltolódások mentek végbe, amelyek alapján teljes joggal állíthatjuk, hogy a falut sikerült új útra, a kollektivizálás útjára térítenünk s ezzel biztosítottuk a szocializmus sikeres építését nemcsak a városban, hanem a falun is.

A Központi Bizottság Politikai Irodájának 1930 január 5-i határozata a kolhozok társadalmasított alapon megművelt vetésterületének 1930 tavaszi programját 30 millió hektárban állapította meg. Ez a vetésterület azonban már most 36 millió hektár. A Központi Bizottság programját túlteljesítettük.

Vagyis azok, akik a Központi Bizottság határozatán nevettek, szégyenükre sajátmagukon nevettek. Pártunk opportunista fecsegőin nem segített sem a kispolgári ösztönösség ereje, sem az, hogy a kolhozmozgalom terén túlkapások fordultak elő.

Az ötéves terv szerint a kolhozoknak az ötéves terv végén 20,6 millió hektárt kellett bevetniük. A kolhozok vetésterülete azonban már az idén 36 millió hektár.

Ez azt jelenti, hogy a kolhozépítés ötéves programját már két év alatt több mint másfélszeresen túlteljesítettük. (Taps.)

Az ötéves terv szerint a kolhozoknak az ötéves terv végén összesen 190,5 millió métermázsa gabonát kellett termelniök. Valójában azonban a kolhozok összes gabonatermése már az idén 256 millió métermázsa lesz.

Ez azt jelenti, hogy a kolhozok ötéves gabonatermelési programját már két év alatt több mint 30 százalékkal túlteljesítjük.

Ötéves terv két év alatt. (Taps.)

Most fecsegjenek az opportunista kofák, hogy a kolhozépítés ötéves tervét lehetetlen két év alatt teljesíteni és túlteljesíteni.

6. A munkások és a parasztok anyagi és kulturális helyzetének javulása

A szocialista szektor állandó növekedése tehát mind az ipar, mind a mezőgazdaság terén kétségbevonhatatlan tény.

Mit jelent ez a dolgozók anyagi helyzete szempontjából?

Azt jelenti, hogy ezzel már leraktuk a munkások és a parasztok anyagi és kulturális helyzetének gyökeres megjavításához szükséges alapot.

Miért, hogyan?

Előszöris azért, mert a szocialista szektor növekedése mindenekelőtt azt jelenti, hogy a városi és falusi kizsákmányoló elemek kiszorulnak, súlyuk a népgazdaságban csökken. Ez pedig azt jelenti, hogy az ország nemzeti jövedelmében a munkások és parasztok részesedésének elkerülhetetlenül növekednie kell a kizsákmányoló osztályok részesedésének rovására.

Másodszor azért, mert a társadalmasított (szocialista) szektor növekedése mellett a nemzeti jövedelemnek az a része, amelyet eddig a kizsákmányoló osztályok és azok cselédségének eltartására fordítottak, mostantól magában a termelésben marad, a termelés kibővítésére, új gyárak építésére, a dolgozók mindennapi életének javítására fordítható. Ez pedig azt jelenti, hogy a munkásosztály létszámának és erejének növekednie, a munkanélküliségnek pedig csökkennie kell és egészen fel kell szívódnia.

Végül azért, mert a társadalmasított szektor növekedése, minthogy az a munkásosztály anyagi helyzetének javulására vezet, a belső piac felvevőképességének állandó növekedését, a munkások és a parasztok iparcikk-keresletének növekedését jelenti. Ez pedig azt jelenti, hogy a belső piac növekedése túl fogja szárnyalni az ipar növekedését és sarkallni fogja az ipart, hogy szakadatlanul bővítse termelését.

Mindezek és más hasonló körülmények a munkások és a parasztok anyagi és kulturális helyzetének állandó javulására vezetnek.

a) Kezdjük a munkásosztály számbeli növekedésének és a munkanélküliség csökkenésének kérdésével.

Míg a munkavállalók száma (munkanélküliek nélkül) 1926/27-ben 10 990 000, 1927/28-ban 11 456 000, 1928/29-ben pedig 11 997 000 volt, addig 1929/30-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint, legalább 13 129 000 munkavállalónk lesz. Ebből fizikai munkás (beleértve a mezőgazdasági munkásokat és az idénymunkásokat is) 1926/27-ben 7 069 000, 1927/28-ban 7 404 000, 1928/29-ben 7 758 000, 1929/30-ban 8 533 000. Ezek közül nagyipari munkás (tisztviselők nélkül) 1926/27-ben 2 439 000, 1927/28-ban 2 632 000, 1928/29-ben 2 858 000, 1929/30-ban 3 029 000.

Ez azt jelenti, hogy a munkásosztály létszáma állandóan növekszik, és míg a munkavállalók létszámának növekedése három év alatt 19,5%, a fizikai munkásoké pedig 20,7% volt, addig a nagyipari munkások létszáma 24,2 %-kal növekedett.

Rátérünk a munkanélküliség kérdésére. Meg kell mondanom, hogy ezen a téren a Munkaügyi Népbiztosságon és a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsában egyaránt nagy a fejetlenség.

Ezeknek az intézményeknek az adataiból egyrészt azt látjuk, hogy nálunk körülbelül egymillió munkanélküli van, akik közül 14,3% a minimális szakképzettséggel rendelkezők száma és körülbelül 73% az úgynevezett értelmiségi és semminemű szakképzettséggel nem rendelkező munkanélküli; az utóbbiak óriási többségét nők és serdülő fiúk és lányok alkotják, akik nem dolgoztak az ipari termelésben.

Másrészt, ugyanazon adatok szerint, szakképzett munkaerőben óriási a hiány, a munkaközvetítők vállalataink munkaerőkeresletének 80 %-át nem képesek kielégíteni, tehát kénytelenek vagyunk sebtében, a szó szoros értelmében menetközben betanítani teljesen szakképzetlen embereket és szakképzett embereket nevelni belőlük, hogy vállalatainknak legalább minimális szükségletét kielégíthessük.

Próbáljanak eligazodni ebben a zűrzavarban. Mindenesetre világos, hogy ezek a munkanélküliek nem alkotják iparunk munkanélküli tartalékhadseregét, még kevésbé annak állandó munkanélküli hadseregét. És mit látunk? Még a Munkaügyi Népbiztosság adataiból is az tűnik ki, hogy az utóbbi időben a munkanélküliek száma a múlt évhez viszonyítva több mint 700 000 fővel csökkent. Ez azt jelenti, hogy a munkanélküliek száma ez év május 1-re több mint 42 %-kal csökkent.

Ez a további eredménye annak, hogy a szocialista szektor népgazdaságunkban növekszik.

b) Még meglepőbb eredményre jutunk, ha az osztályoknak a nemzeti jövedelemben való részesedése szempontjából vizsgáljuk a kérdést. Hogyan oszlik meg a nemzeti jövedelem az egyes osztályok között — ez döntő kérdés a munkások és parasztok anyagi és kulturális helyzete szempontjából. Nem ok nélkül iparkodnak a német, angol és amerikai burzsoá közgazdászok a burzsoázia előnyére összekuszálni ezt a kérdést, amikor nyakra-főre közük idevonatkozó „teljesen objektív” kutatásaikat.

A Német Birodalmi Statisztikai Hivatal adatai szerint 1929-ben Németország nemzeti jövedelméből 70% a munkabérre jutott, míg a burzsoázia részesedése mindössze 30% volt. A Szövetségi Kereskedelmi Bizottság és a Nemzeti Közgazdasági Kutató Iroda adatai szerint az Északamerikai Egyesült Államok 1923. évi nemzeti jövedelméből a munkásoknak 54%, a tőkéseknek pedig valamivel több mint 45% jutott. Bowley és Stamp közgazdászok adatai szerint 1924-ben a munkásosztály részesedése Anglia nemzeti jövedelmében nem volt egészen 50%, a kapitalistáké viszont valamivel több mint 50% volt.

Világos, hogy e kutatások eredményeit nem vehetjük készpénznek. Nem vehetjük készpénznek, mivel tisztán közgazdasági természetű hibákon kívül másfajta hibák is vannak ezekben a kutatásokban, amelyeknek az a céljuk, hogy egyfelől eltitkolják és kisebbnek tüntessék fel a tőkések jövedelmét, másfelől felfújják és nagyobbnak tüntessék fel a munkásosztály bevételeit, olymódon, hogy az óriási fizetésű hivatalnokokat is a munkások közé sorolják. Arról már nem is beszélek, hogy ezek a kutatások gyakran mellőzik a farmerek és általában a falusi tőkések jövedelmét.

Varga elvtárs bíráló elemzés tárgyává tette ezeket az adatokat és arra az eredményre jutott, hogy a munkások és egyéb, idegen munkát ki nem zsákmányoló városi és falusi dolgozók részesedése a nemzeti jövedelemben Németországban 55%, az Északamerikai Egyesült Államokban 54%, Angliában 45%, a tőkéseké pedig Németországban 45%, az Északamerikai Egyesült Államokban 46%, Angliában 55% volt.

Ez a helyzet a legnagyobb tőkés országokban.

És mi a helyzet a Szovjetunióban?

Íme az Állami Tervbizottság adatai. Ezek azt mutatják, hogy

a) a munkások és az idegen munkát ki nem zsákmányoló dolgozó parasztok részesedése a nemzeti jövedelemben 1927/28-ban 75,2% (ebből a városi és falusi munkások részesedése — 33,3%), 1928/29-ben 76,5% (ebből a városi és falusi munkások részesedése — 33,2%), 1929/30-ban 77,1% (ebből a városi és falusi munkások részesedése — 33,5%) volt;

b) a kulákok és a városi kapitalisták részesedése 1927/28-ban 8,1%, 1928/29-ben 6,5%, 1929/30-ban 1,8% volt;

c) a kézművesiparosokra, akik többségükben dolgozó elemek, 1927/28-ban a nemzeti jövedelem 6,5 %-a, 1928/29-ben 5,4%-a, 1929/30-ban — 4,4 %-a jutott;

d) az állami szektor, amelynek jövedelme a munkásosztály és általában a dolgozó tömegek jövedelme, 1927/28-ban 8,4%, 1928/29-ben 10%, 1929/30-ban — 15,2% arányban részesedett a nemzeti jövedelemben;

e) végül az úgynevezett „egyéb” (nyugdíjasok) részesedése 1927/28-ban 1,8%, 1928/29-ben 1,6%, 1929/30-ban 1,5% volt.

Eszerint tehát, míg a fejlett kapitalista országokban a nemzeti jövedelemnek körülbelül 50%-a, helyenként még annál is több a kizsákmányoló osztályoké, addig nálunk, a Szovjetunióban, a nemzeti jövedelemnek alig 2%-a jut a kizsákmányoló osztályoknak.

Tulajdonképpen ez a magyarázata annak a meglepő ténynek, hogy 1922-ben az Északamerikai Egyesült Államokban Denny amerikai burzsoá író szerint „a tulajdonosok 1%-a összpontosította kezében az egész nemzeti vagyon 59 %-át”, Angliában pedig, ugyancsak Denny szerint, 1920/21-ben „az egész nemzeti vagyon 64%-a a tulajdonosok nem egészen 2%-ának birtokában volt” (lásd Denny „Amerika meghódítja Angliát” c. könyvét).

Lehetséges-e ez nálunk, a Szovjetunióban, a Szovjetek országában? Világos, hogy ez teljesen lehetetlen. A Szovjetunióban már régen nincsenek és nem is lehetnek ilyen „tulajdonosok”.

De ha a Szovjetunióban 1929/30-ban a nemzeti jövedelemnek csak mintegy 2%-a jut a kizsákmányoló osztályoknak, hová lesz a nemzeti jövedelem többi része?

Világos, hogy a nemzeti jövedelem többi része a munkások és a dolgozó parasztok kezében marad.

Ez a forrása a Szovjethatalom erejének, ez a forrása annak, hogy a Szovjethatalom tekintélynek örvend a munkásosztály és a parasztság millióinál.

Ez az alapja annak, hogy a Szovjetunió munkásainak és parasztjainak anyagi jóléte állandóan emelkedik.

f) E döntő tények teljesen érthetővé teszik, hogy a munkások reálbére rendszeresen emelkedik, a munkások társadalombiztosításának költségvetése nő, a szegény- és középparaszti gazdaságoknak nyújtott segítség fokozódik, hogy a munkáslakások építésére, a munkások mindennapi életének javítására, az anya- és csecsemővédelemre egyre nagyobb összegeket fordítunk és ezzel kapcsolatban a Szovjetunió népessége egyre jobban szaporodik, a halandóság pedig, és különösen a gyermekhalandóság, állandóan csökken.

Ismeretes például, hogy a munkások reálbére, beleértve a társadalombiztosítást és a vállalatok nyereségéből a munkások jóléti alapjára történő befizetéseket is, a háborúelőtti színvonal 167%-ára emelkedett. Csupán a munkások társadalombiztosítási költségvetése az utóbbi három év alatt, 1927/28-tól 1929/30-ig, 980 millió rubelről 1 400 millió rubelra emelkedett. Az utóbbi három év folyamán (1927/28-tól 1929/30-ig) 494 millió rubelt fordítottunk anya- és csecsemővédelemre. Ugyanez alatt a három év alatt 204 millió rubelt költöttünk iskolaköteles kort el nem ért gyermekek nevelésére (gyermekkertekre, játszóterekre stb.). Munkáslakások építésére 1 880 millió rubelt fordítottunk.

Ez persze nem jelenti azt, hogy már mindent megtettünk a reálbérek komoly emelése érdekében, hogy nem lehetett volna a reálbért még magasabb színvonalra emelni. És ha ezt nem tettük, ebben közellátási apparátusunk bürokratizmusa, különösen és elsősorban fogyasztási szövetkezeteink bürokratizmusa a hibás. Az Állami Tervbizottság adatai szerint belkereskedelmünk társadalmasított szektora 1929/30-ban a nagykereskedelem 99%-át, a kiskereskedelemnek több mint 89 %-át tartja kezében. Ez azt jelenti, hogy a szövetkezet rendszeresen kiszorítja a magánszektort és monopóliumra tesz szert a kereskedelem terén. Ez persze rendjén is van. De az a baj, hogy ennek a monopóliumnak gyakran a fogyasztók isszák meg a levét. Azt látjuk, hogy a szövetkezet, a kereskedelemben elfoglalt majdnem monopolhelyzete ellenére, jobbnak tartja, ha „jövedelmezőbb”, nagyobb haszonnal járó árukkal (díszműáru stb.) látja el a munkásokat, viszont nem árusít olyan árukat, amelyek kevésbé „jövedelmezőek”, de a munkások számára annál szükségesebbek (mezőgazdasági termékek). A munkások ennek következtében arra kényszerülnek, hogy mezőgazdasági termékekben mutatkozó szükségleteiknek körülbelül 25 %-át a magánpiacon, magasabb áron elégítsék ki. Arról már nem is beszélek, hogy a szövetkezeti apparátus leginkább a mérleggel törődik, s ezért, a vezető központok határozott utasításai ellenére, nagyon nehezen szánja el magát a kiskereskedelmi árak csökkentésére. Szóval, a szövetkezet az adott esetben nem szocialista szektor módjára dolgozik, hanem mint valami sajátos szektor, amelyet megfertőzött a „nepmani” szellem. Kérdezzük: kinek kell az ilyen szövetkezet és mi hasznuk van a munkásoknak a szövetkezet monopóliumából, ha nem teljesíti feladatát, ha nem emeli komolyan a munkások reálbérét?

És ha a reálbér ennek ellenére évről-évre állandóan emelkedik, ez azt jelenti, hogy rendünk, a nemzeti jövedelem elosztásának rendszere és egész munkabérrendszerünk olyan, hogy ellensúlyozhatja a szövetkezetek rossz munkájából eredő hátrányokat és a munkások javára billenti a mérleget.

Ha ehhez még hozzáveszünk több más tényezőt, mint például azt, hogy az üzemi étkezők szerepe egyre nagyobb, a munkáslakások olcsóbbodnak, a munkások és a munkásgyermekek rengeteg ösztöndíjat kapnak, a kulturális szolgáltatások növekednek stb., akkor bátran elmondhatjuk, hogy a munkások bérének növekedése sokkal nagyobb, mint ahogy egyes intézményeink statisztikája mutatja.

Mindez együttvéve, s ezenfelül több mint 830 000 ipari munkás (33,5%) áttérése a hétórás munkanapra, továbbá több mint másfél millió ipari munkás (63,4%) áttérése az ötnapos munkahétre, s ezenfelül az üdülök, szanatóriumok és gyógyhelyek kiterjedt hálózata, amely az utóbbi három év alatt több mint 1 700 000 munkásnak nyújtott üdülést és gyógykezelést — mindez olyan munkaviszonyokat és életfeltételeket teremt a munkásosztály számára, amelyek lehetővé teszik, hogy új, egészséges és életvidám munkásnemzedéket neveljünk fel, mely a kellő színvonalra tudja emelni a Szovjetország hatalmát és ha kell, életével is megvédi hazáját az ellenség merényleteivel szemben. (Taps.)

Ami a parasztok, mind az egyénileg gazdálkodó, mind a kolhozparasztok támogatását illeti, beleértve a szegényparasztok megsegítését is, erre a célra az utóbbi három év alatt (1927/28-tól 1929/30-ig) hitel formájában és az állami költségvetés vonalán legalább 4 milliárd rubelt fordítottunk. Ismeretes, hogy ez alatt a három év alatt egyedül vetőmagsegítség címén több mint 154 millió pud gabonát adtunk a parasztoknak.

Nem csoda, hogy a munkások és a parasztok általában jól élnek nálunk, és a lakosság halandósága a háborúelőtti időhöz viszonyítva 36 %-kal, a gyermekhalandóság pedig 42,5 %-kal csökkent, míg a népesség évenként körülbelül 3 millió lélekkel szaporodik. (Taps.)

Ami a munkások és a parasztok kulturális helyzetét illeti, ezen a téren is vannak bizonyos eredményeink, de ezek az eredmények jelentéktelenek és semmiesetre sem elégíthetnek ki bennünket. Mellőzve a különféle munkásklubokat, a falusi kultúrházakat, a könyvtárakat és az írástudatlanság felszámolására szervezett tanfolyamokat, amelyek az idén tíz és fél millió embert ölelnek fel, kulturális és népművelési téren helyzetünk a következő. Az elemi iskolákban az idén 11 638 000 növendék tanul; a középfokú iskolákban 1 945 000-en, az ipari-műszaki, közlekedési, mezőgazdasági iskolákban, továbbá a tömeges kiképzéssel foglalkozó termelési tanfolyamokon 333 100-an, a középfokú szakiskolákban és a velük egyenrangú szakszervezeti iskolákban 238 700-an, a főiskolákon és műszaki főiskolákon 190 400-an tanulnak. Mindez lehetővé tette, hogy a Szovjetunióban az írni-olvasni tudók százalékarányát a háborúelőtti 33%-kal szemben 62,6%-ra emeljük.

Most az a legfontosabb, hogy megvalósítsuk az általános elemi iskolai tankötelezettséget. Azt mondom, hogy a „legfontosabb”, mivel az általános tankötelezettség megvalósítása döntő lépést jelentene a kulturális forradalom terén. Márpedig régen itt az ideje annak, hogy megvalósítsuk ezt a feladatot, mert most minden szükséges feltétellel rendelkezünk ahhoz, hogy a Szovjetunió valamennyi vidékén megszervezzük a kötelező általános elemi iskolai oktatást.

Mindeddig kénytelenek voltunk „takarékoskodni mindennel, még az iskolákkal is”, hogy „megmentsük, helyreállítsuk a nehézipart” (Lenin). Az utóbbi időben azonban már helyreállítottuk és továbbfejlesztjük nehéziparunkat. Következésképpen elérkezett az ideje, hogy hozzáfogjunk az általános elemi iskolai tankötelezettség teljes megvalósításához.

Azt hiszem, hogy a kongresszus helyesen jár el, ha ebben a kérdésben félreérthetetlen és kategorikus határozatot hoz. (Taps.)

7. A növekedés nehézségei, az osztályok harca és a szocializmus előnyomulása az egész vonalon

Beszéltem a népgazdaság fejlesztése terén elért eredményeinkről. Beszéltem az ipar, a mezőgazdaság terén, az egész népgazdaságnak a szocializmus alapján szervezett újjáalakítása terén elért vívmányokról. Beszéltem végül a munkások és a parasztok anyagi helyzetének javítása terén elért vívmányokról.

De helytelen volna azt gondolni, hogy ezek az eredmények „könnyen és simán”, hogy úgy mondjam maguktól adódtak, erőnk és akaratunk minden különösebb megfeszítése nélkül, harc és megrázkódtatások nélkül. Ilyen eredmények nem adódnak maguktól. Ezeket az eredményeket valójában a nehézségek ellen folytatott kemény harcban, a nehézségek leküzdéséért folytatott komoly és hosszantartó harcban értük el.

A nehézségekről nálunk mindenki beszél. De nem mindenki ad magának számot e nehézségek jellegéről. Pedig a nehézségek problémájának igen komoly jelentősége van számunkra.

Melyek nehézségeink jellemző vonásai, milyen ellenséges erők rejlenek e nehézségek mögött, és hogyan küzdjük le azokat?

a) Ha nehézségeinket jellemezni akarjuk, legalábbis a következő körülményeket kell szem előtt tartanunk.

Mindenekelőtt figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy mostani nehézségeink az újjáalakítási időszak nehézségei. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy mostani nehézségeink gyökeresen különböznek gazdaságunk helyreállítási időszakának nehézségeitől. A helyreállítási időszakban a régi gyárak teljes kihasználásáról és a mezőgazdaságnak régi bázisán való megsegítéséről volt szó, most azonban arról van szó, hogy gyökeresen át kell szervezni, újjá kell alakítani az ipart is, a mezőgazdaságot is, megváltoztatva technikai bázisukat, korszerű technikával szerelve fel az egyiket is, a másikat is. Vagyis az a feladat áll előttünk, hogy a népgazdaság egész technikai bázisát át kell szerveznünk. Ez pedig újabb, komolyabb népgazdasági beruházásokat és új, tapasztaltabb kádereket követel, akik el tudják sajátítani és tovább tudják fejleszteni az új technikát.

Másodszor, figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy a népgazdaság újjáalakítása nálunk nem szorítkozik a népgazdaság technikai bázisának átépítésére, hanem ellenkezőleg, megköveteli egyszersmind a társadalmi-gazdasági viszonyok átalakítását is. Itt főképp a mezőgazdaságra gondolok. Az iparban, amelyet már egyesítettünk és szocializáltunk, a technikai újjáalakításnak alapjában véve kész társadalmi-gazdasági bázisa van. Az újjáalakításnak itt az a feladata, hogy gyorsítsa a tőkés elemek kiszorításának folyamatát az iparban. Nem ilyen egyszerű a dolog a mezőgazdaságban. A mezőgazdaság technikai alapjának újjáalakítása természetesen ugyanazokat a célokat igyekszik elérni. De mezőgazdaságunknak az a sajátossága, hogy ott még mindig túlsúlyban van a kis parasztgazdaság, hogy a kisgazdaságnak nem áll módjában elsajátítani az új technikát, hogy ennélfogva a mezőgazdaság technikai bázisának átépítése lehetetlen, ha nem építjük át egyidejűleg a régi társadalmi-gazdasági formát, ha nem egyesítjük az egyéni kisgazdaságokat nagy kollektív gazdaságokban, ha nem irtjuk ki a kapitalizmus gyökereit a mezőgazdaságban.

Világos, hogy ezek a körülmények szükségképpen bonyolultabbá teszik nehézségeinket, bonyolultabbá teszik e nehézségek leküzdésére irányuló munkánkat.

Harmadszor, figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy a népgazdaság szocialista újjáalakítására irányuló munkánknak, amely szétszaggatja a kapitalizmus gazdasági kapcsolatait és gyökerestől dönti ki a régi világ erőit, feltétlenül ki kell váltania ezeknek az erőknek kétségbeesett ellenállását. Mint tudjuk, ez így is van. A burzsoá értelmiség felső rétegének gonosz kártevése iparunk minden ágában, a kulákságállatias harca a gazdaság kollektív formái ellen a falun, a Szovjethatalom rendszabályainak szabotálása az apparátus bürokrata elemei, az osztályellenség ez ügynökei részéről — egyelőre ezek az elhaló osztályok ellenállásának fő formái országunkban. Világos, hogy ezek a körülmények nem könnyítik meg a népgazdaság újjáalakítására irányuló munkánkat.

Negyedszer, figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy országunk elhaló osztályainak ellenállása nem a külső világtól elszigetelten megy végbe, hanem támogatást kap a kapitalista környezettől. A kapitalista környezetet nem szabad egyszerű földrajzi fogalomnak tekinteni. A kapitalista környezet azt jelenti, hogy a Szovjetuniót ellenséges osztály erők veszik körül, amelyek erkölcsileg, anyagilag, pénzügyi blokáddal, esetleg katonai intervencióval is készek támogatni osztályellenségeinket a Szovjetunión belül. Bebizonyosodott, hogy szakembereink kártevését, a kulákság szovjetellenes megmozdulásait, üzemeink és építményeink felgyújtását és felrobbantását kívülről pénzelik és sugalmazzák. Az imperialista világnak nem érdeke, hogy a Szovjetunió szilárdan álljon a lábán és hogy módjában legyen a fejlett kapitalista országokat utolérni és túlszárnyalni.

De nehézségeink jellemzése nem lenne teljes, ha nem vennénk figyelembe még egy körülményt. Nehézségeink különös jellegéről van szó. Arról van szó, hogy a mi nehézségeink nem hanyatlásból vagy pangásból eredő nehézségek, hanem a növekedés, a fellendülés, a haladás nehézségei. Ez azt jelenti, hogy a mi nehézségeink gyökeresen különböznek a tőkés országok nehézségeitől. Amikor az Északamerikai Egyesült Államokban beszélnek nehézségekről, akkor a hanyatlás nehézségeiről van szó, mert Amerikában most válság van, vagyis a gazdaság hanyatlik. Amikor Angliában beszélnek nehézségekről, akkor a pangás nehézségeiről van szó, mert Angliában immár néhány éve pang a gazdasági élet, vagyis megszakadt az előrehaladás. Amikor azonban mi beszélünk nehézségeinkről, akkor nem hanyatlásról és nem a fejlődésben beállott pangásról, hanem erőink növekedéséről, erőink fellendüléséről, gazdasági életünk előrehaladásáról van szó. Mennyire kell előrehaladnunk adott határidő alatt, hány százalékkal kell többet termelnünk, hány millió hektárral kell többel bevetnünk, hány hónappal előbb kell valamely gyár, vasút építését befejeznünk — ilyen kérdésekről van szó, amikor nálunk nehézségekről beszélnek. A mi nehézségeink tehát, eltérően mondjuk Amerika vagy Anglia nehézségeitől, a növekedés nehézségei, az előrehaladás nehézségei.

De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a mi nehézségeink olyan nehézségek, amelyek magukban hordják leküzdésük lehetőségét. Azt jelenti, hogy a mi nehézségeinknek az a megkülönböztető vonása, hogy maguk adnak nekünk alapot leküzdésükre.

Mi következik mindebből?

Ebből elsősorban az következik, hogy a mi nehézségeink nem apró, véletlen „fennakadásokból” eredő nehézségek, hanem az osztályharc nehézségei.

Ebből, másodszor, az következik, hogy nehézségeink mögött osztályellenségeink rejtőznek, hogy ezeket a nehézségeket bonyolultabbá teszi országunk elhaló osztályainak kétségbeesett ellenállása, ezeknek az osztályoknak kívülről jövő támogatása, a bürokratikus elemek megléte saját intézményeinkben, a határozatlanság és maradiság pártunk egyes rétegeiben.

Ebből, harmadszor, az következik, hogy a nehézségek leküzdése érdekében mindenekelőtt vissza kell verni a tőkés elemek rohamait, el kell nyomni ellenállásukat és ilymódon szabaddá kell tenni az utat a gyors előrehaladás számára.

Ebből, végül, az következik, hogy mivel nehézségeink a növekedés nehézségei, nehézségeinknek ez a jellege maga biztosítja számunkra az osztályellenségek elnyomásához szükséges lehetőségeket.

De hogy ezeket a lehetőségeket kihasználjuk és valósággá változtassuk, hogy elnyomjuk osztályellenségeink ellenállását és leküzdjük a nehézségeket, erre csak egy eszköz van: a tőkés elemek ellen az egész fronton támadást kell szervezni és saját sorainkban el kell szigetelni az opportunista elemeket, akik akadályozzák a támadást, rémületükben fűhöz-fához kapkodnak és aláássák a pártban a biztos győzelembe vetett hitet. (Taps.)

Más eszköz nincs.

Csak fejvesztett emberek kereshetik a kiutat Buharin gyerekes formulájában, mely szerint a kapitalista elemek békésen belenőnek a szocializmusba. Nálunk nem Buharin formulája szerint fejlődtek és fejlődnek a dolgok. A dolgok Lenin formulája szerint fejlődtek és fejlődnek: „ki kit”. Vagy mi zúzzuk össze és tiporjuk el a kizsákmányolókat, vagy ők zúznak össze és tipornak el bennünket, a Szovjetunió munkásait és parasztjait — ez a kérdés, elvtársak.

Tehát meg kell szervezni a szocializmus támadását az egész fronton — ez a feladat merült fel előttünk, amikor megindítottuk az egész népgazdaság újjáalakításának munkáját.

Így értelmezte a párt küldetését, amikor támadást szervezett országunk tőkés elemei ellen.

b) De az új gazdasági politika (a „nep”) viszonyai között megengedhető-e egyáltalán a támadás, méghozzá az egész fronton?

Egyesek azt hiszik, hogy a támadás összeegyeztethetetlen a „nep”-pel, hogy a „nep” lényegileg visszavonulás, s mihelyt a visszavonulás véget ér, a „nep”-et meg kell szűntetni. Ez persze ostobaság. Ostobaság, amely vagy a trockistáktól indul ki, akik a leninizmusból egy betűt sem értettek meg és „egykettőre” akarják „eltörölni” a „nep”-et, vagypedig a jobboldali opportunistáktól indul ki, akik ugyancsak semmit sem értettek meg a leninizmusból, és azzal, hogy az „új gazdasági politika megszüntetésében rejlő veszélyről” fecsegnek, ki akarják alkudni tőlünk, hogy mondjunk le a támadásról. Ha a „nep” nem volna egyéb, csak visszavonulás, Lenin nem mondotta volna a párt XI. kongresszusán, amikor javában folyt a „nep” következetes megvalósítása, hogy a „visszavonulás véget ért”. És amikor Lenin a visszavonulás befejezéséről beszélt, vajon nem mondotta-e ugyanakkor azt is, hogy „komolyan és huzamosan” akarjuk folytatni a „nep”-et? Csak fel kell tennünk ezt a kérdést, és nyomban megértjük, micsoda képtelenség a „nep” és a támadás összeférhetetlenségéről fecsegni. A „nep” valójában nemcsak visszavonulást tételez fel, nemcsak azt tételezi fel, hogy megengedjük a magánkereskedelem felélénkülését, a kapitalizmus felélénkülését az állam szabályozó szerepének biztosítása mellett (a „nep” kezdeti szakasza). A „nep” ugyanakkor feltételezi azt is, hogy a fejlődés bizonyos szakaszán a szocializmus támadási indít a tőkés elemek ellen, feltételezi a magánkereskedelem tevékenységi körének szűkítését, a kapitalizmus viszonylagos és abszolút csökkentését, a társadalmasított szektor növekvő túlsúlyát a nem-társadalmasított szektorral szemben, a szocializmus győzelmét a kapitalizmus felett (a „nep” mostani szakasza). A „nep”-et azért vezettük be, hogy a szocializmus győzelmet arasson a tőkés elemek felett. Amikor az egész fronton támadásba megyünk át, ezzel még nem szüntetjük meg a „nep”-et, mert a magánkereskedelem és a tőkés elemek még megmaradnak, még megmarad a „szabad” áruforgalom — de egészen biztosan megszüntetjük a „nep” kezdeti szakaszát és elindítjuk következő szakaszát, a „nep” mostani szakaszát, amely a „nep” utolsó szakasza.

Lenin 1922-ben, egy évvel a „nep” bevezetése után, megmondotta:

„Mi most visszavonulunk, mintegy hátrálunk, de ezt azért tesszük, hogy kezdetben visszavonulva, azután nekiiramodva, még messzebb ugorjunk előre. Csakis ezzel a feltétellel vonultunk vissza, amikor új gazdasági politikánkat megvalósítottuk. Hol és hogyan kell most átcsoportosulnunk, alkalmazkodnunk, átszervezkednünk, hogy a visszavonulás után annál erélyesebben kezdjük meg a támadást, azt még nem tudjuk. Hogy mindezeket a műveleteket rendben hajtsuk végre, mint a közmondás mondja, nem tízszer, hanem százszor kell latolgatnunk, mielőtt döntenénk” (XXVII. köt. 361—362. old.).

Azt hiszem, világos.

De felmerül a kérdés: elérkezett-e már az ideje annak, hogy támadásba menjünk át, megérett-e már a támadás pillanata?

Lenin egy másik helyen, ugyancsak 1922-ben, annak szükségességéről beszélt, hogy:

„Össze kell fogni a parasztság zömével, az egyszerű dolgozó parasztsággal és meg kell kezdeni az előrehaladást, összehasonlíthatatlanul, sokkal, sokkal lassabban, mint-ahogy arról ábrándoztunk, de viszont úgy, hogy az egész tömeg valóban velünk együtt fog haladni” . . . hogy „akkor azután ez a haladás is a maga idején meg fog gyorsulni, mégpedig olyan mértékben, amilyenről ma még nem is álmodhatunk” (XXVII. köt. 231—232. old.).

És megintcsak ugyanaz a kérdés: elérkezett-e már az ideje annak, hogy haladásunkat így meg gyorsítsuk, hogy fejlődési ütemünket meggyorsítsuk, helyesen választottuk-e meg a pillanatot, amikor1929 második felében döntő támadásba mentünk át az egész fronton?

A párt erre a kérdésre már világos és határozott választ adott.

Igen, ez a pillanat már elérkezett.

Igen, a párt helyesen választotta meg a pillanatot, amikor az egész fronton támadásba ment át.

Erről tanúskodik a munkásosztály fokozódó aktivitása és a párt tekintélyének páratlan növekedése a dolgozók milliós tömegei előtt.

Erről tanúskodik a szegény- és középparaszti tömegek fokozódó aktivitása és e tömegeknek a kolhozépítés felé tett határozott fordulata.

Erről tanúskodnak az iparfejlesztés terén s a szovhozok és kolhozok építése terén elért vívmányaink.

Erről tanúskodik az a tény, hogy most már módunkban áll nemcsak helyettesíteni a kuláktermelést a kolhozok és szovhozok termelésével, hanem azt többszörösen felül is múlni.

Erről tanúskodik az a tény, hogy alapjában már meg tudtuk oldani a gabonaproblémát és fel tudtunk halmozni bizonyos gabonatartalékot, mert az árugabonatermelés súlypontját az egyéni termelés területéről a kolhoz- és szovhoztermelés területére helyeztük át.

Ezek a bizonyítékai annak, hogy a párt helyesen választotta meg a pillanatot, amikor az egész fronton támadásba ment át és kiadta a kulákság mint osztály felszámolásának jelszavát.

Mi lett volna, ha hallgattunk volna a Buharin-csoport jobboldali opportunistáira, ha elálltunk volna a támadástól, lassítottuk volna az iparfejlesztés ütemét, fékeztük volna a kolhozok és szovhozok fejlesztését és az egyéni parasztgazdaságra építettünk volna?

Egészen biztosan tönkretettük volna iparunkat, meghiúsítottuk volna a mezőgazdaság szocialista újjáalakítását, kenyér nélkül maradtunk volna és szabaddá tettük volna az utat a kulákság túlereje számára. Minden munkánk kárbaveszett volna.

Mi lett volna, ha hallgattunk volna a Trockij— Zinovjev-csoport „baloldali” opportunistáira, és már 1926/27-ben megindítottuk volna a támadást, amikor még nem volt semmi lehetőségünk arra, hogy a kulák-termelést a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesítsük?

Egészen biztosan nyakunkat szegtük volna, megmutattuk volna gyengeségünket, erősítettük volna a kulákság és általában a tőkés elemek hadállásait, a kulákság karjaiba taszítottuk volna a középparasztot, meghiúsítottuk volna szocialista építésünket és kenyér nélkül maradtunk volna. Minden munkánk kárbaveszett volna.

Az eredmény mindkét esetben — ugyanaz.

Nem hiába mondják munkásaink: „«balra» térsz, jobbra érsz”. (Taps.)

Egyes elvtársak azt hiszik, hogy a szocializmus támadásában a megtorlások a leglényegesebbek, s ha a megtorlások nem fokozódnak, akkor nincs is támadás.

Igaz-e ez? Persze, hogy nem igaz.

Megtorlások alkalmazása a szocialista építés terén a támadás szükséges eleme, de csak kisegítő, nem pedig fő eleme. Mostani viszonyaink között a szocializmus támadásában az a leglényegesebb, hogy fokozzuk iparunk fejlesztési ütemét, fokozzuk a szovhozok és kolhozok fejlesztési ütemét, fokozzuk a városi és falusi tőkés elemek kiszorításának ütemét, mozgósítsuk a tömegeket a szocialista építésre, mozgósítsuk a tömegeket a kapitalizmus ellen. Letartóztathatjuk és száműzhetjük a kulákok tízezreit és százezreit, de ha ugyanakkor nem követünk el mindent, hogy meggyorsítsuk az új gazdasági formák építését, hogy új gazdasági formákkal helyettesítsük a régi, tőkés formákat, hogy betömjük és kiapasszuk a falusi kapitalista elemek gazdasági létének és fejlődésének termelési forrásait, mindhiába — a kulákság újjáéled és fejlődni fog.

Mások azt gondolják, hogy a szocializmus támadása szakadatlan előnyomulás, amelynek nincs szüksége megfelelő előkészítésre, nincs szüksége arra, hogy az erőket a támadás folyamán átcsoportosítsák, hogy a kivívott hadállásokat megszilárdítsák, a tartalékokat a sikerek fejlesztésére felhasználják, ha pedig olyan tünetek mutatkoznak, hogy például a parasztok egy része kilép a kolhozokból, akkor az már a „forradalom apályát”, a mozgalom hanyatlását, a támadás megtorpanását jelenti.

Igaz-e ez? Persze, hogy nem igaz.

Először, nincs olyan támadás, ha még oly sikeres is, hogy egyes frontszakaszokon ne fordulnának elő hézagok és elhamarkodott előretörések. Aki ezen az alapon a támadás megtorpanásáról vagy kudarcáról beszél — az nem tudja, hogy mi a támadás.

Másodszor, nem volt, és nem is lehetséges sikeres támadás anélkül, hogy az erőket a támadás folyamán át ne csoportosítanák, az elfoglalt hadállásokat meg ne szilárdítanák, a tartalékokat a siker kiszélesítése és a támadás céljának teljes megvalósítása érdekében ki ne használnák. Szakadatlan előnyomulás esetén, vagyis ha a szükséges feltételeket nem tartják meg, a támadásnak elkerülhetetlenül ki kell fulladnia és össze kell omlania. A szakadatlan előnyomulás a támadás halála. Ezt bizonyítja polgárháborúnk gazdag tapasztalata.

Harmadszor, miféle hasonlatosság lehet egyfelől a mozgalom hanyatlása alapján keletkező „forradalmi apály” és másfelől a parasztok egy részének a kolhozokból való kilépése között, mely utóbbi a mozgalom folytatódó fellendülése, egész szocialista építésünk, ipari és kolhozépítésünk folytatódó fellendülése, forradalmunk folytatódó fellendülése alapján következett be? Mi köze lehet egymáshoz ennek a két teljesen különböző jelenségnek?

c) Mi a bolsevik támadás lényege mai viszonyaink között?

A bolsevik támadásnak elsősorban az a lényege, hogy mozgósítjuk a tömegek osztályéberségét és forradalmi aktivitását országunk tőkés elemei ellen; mozgósítjuk a tömegek alkotó kezdeményezését és öntevékenységét intézményeink és szervezeteink bürokratizmusa ellen, amely véka alatt tartja és nem engedi felhasználni a rendünk mélyén rejlő óriási tartalékokat; megszervezzük a tömegek versenyét és munkalendületét a munka termelékenységének emelése, a szocialista építés erőteljes fejlesztése érdekében.

A bolsevik támadás lényege, másodszor, az, hogy az újjáalakítási időszak szükségleteinek megfelelően átépítjük szakszervezeti, szövetkezeti, szovjet és minden más tömegszervezetünk egész gyakorlati munkáját; megteremtjük bennük a legaktívabb és legforradalmibb funkcionáriusokból álló magot, kiszorítjuk és elszigeteljük az opportunista, trade-unionista, bürokratikus elemeket; kiűzzük belőlük az idegen és elfajult elemeket és új funkcionáriusokat emelünk ki alulról, a tömegekből.

A bolsevik támadás lényege továbbá az, hogy az anyagi eszközök maximumát mozgósítjuk iparunk finanszírozására, szovhozaink és kolhozaink finanszírozására, s pártunk legjobbjait irányítjuk mind e feladatok végrehajtásának előmozdítására.

A bolsevik támadás lényege végül az, hogy magát a pártot mozgósítjuk a támadás megszervezésére; megszilárdítjuk és harcképesebbé tesszük a pártszervezeteket, kiűzzük belőlük a bürokratikus és elfajult elemeket; elszigeteljük és visszaszorítjuk a jobboldali és „baloldali” elhajlókat, akik eltértek a lenini vonaltól, előtérbe állítjuk az igazi, kemény leninistákat.

Ezek a bolsevik támadás alapjai a mai helyzetben.

Hogyan valósította meg a párt ezt a támadási tervet?

Önök tudják, hogy a párt rendíthetetlen következetességgel valósította meg ezt a tervet.

Azzal kezdődött a dolog, hogy a párt széleskörű önbírálatot fejlesztett ki azáltal, hogy építésünk fogyatékosságaira, szervezeteink és intézményeink fogyatékosságaira összpontosította a tömegek figyelmét. Már a XV. kongresszuson kimondottuk, hogy fokoznunk kell az önbírálatot. Egyfelől a Sahti-ügy s a különböző iparágakban szervezett kártevés, amely feltárta, hogy pártunk egyes láncszemeiben nincs meg a forradalmi érzék, másfelől a kulákság elleni harc és a falusi szervezeteinkben feltárt fogyatékosságok újabb lökést adtak az önbírálat fokozására. A Központi Bizottság 1928 június 2-i felhívásában végleges formát adott az önkritikai kampánynak, felszólította a pártot és a munkásosztályt, hogy „személyekre való tekintet nélkül” „fentről lentig és lentről fentig” gyakoroljanak önbírálatot. A párt kijelentette, hogy az önbírálatnak semmi köze sincs a barikád túlsó oldaláról jövő trockista bírálathoz, melynek az a célja, hogy befeketítse és gyengítse a Szovjethatalmat, s leszögezte, hogy az önbírálat feladata munkánk hiányosságainak kíméletlen feltárása, építésünk javításának, a Szovjethatalom megszilárdításának érdekében. Tudjuk, hogy a párt felhívása lelkes visszhangra talált a munkásosztály és a parasztság tömegeiben.

A párt, továbbá, széleskörű kampányt szervezett a bürokratizmus elleni harc érdekében, s kiadta a jelszót, hogy a párt-, szakszervezeti, szövetkezeti és szovjetszervezeteket meg kell tisztítani az idegen és elbürokratásodott elemektől. Ennek a kampánynak a folytatása a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság 1930 március 16-i ismert határozata a munkásoknak az államapparátusba való kinevezéséről és a szovjet apparátus széleskörű munkásellenőrzéséről (gyári védnökség). Ismeretes, hogy ez a kampány óriási lendületet és aktivitást váltott ki a munkástömegekből. Ennek a kampánynak eredményeként pártunk tekintélye óriási mértékben megnövekedett a dolgozó tömegek előtt, a munkásosztály bizalma pártunk iránt erősödött, a munkások újabb százezrei lépnek be a pártba, a munkások határozatokat hoznak, hogy egész műhelyek és üzemek kívánnak belépni a pártba. Végül ennek a kampánynak eredményeként szervezeteink megszabadulnak számos maradi és bürokrata elemtől, a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa megszabadult a régi, opportunista vezetőségtől.

A párt továbbá széleskörű szocialista versenyt és tömeges munkalendületet szervezett a gyárakban. A XVI. pártkonferencia versenyfelhívása helyes mederbe terelte az ügyet. Az élbrigádok tovább viszik azt előre. A lenini komszomol és az általa vezetett munkásifjúság döntő sikerekkel koronázza a verseny és az élmunkásmozgalom ügyét. El kell ismernünk, hogy forradalmi ifjúságunknak kivételes szerepe volt ebben a dologban. Most már nem lehet kétséges, hogy ma építésünk egyik legfontosabb, ha ugyan nem legfontosabb ténye a gyárak szocialista versenye, a munkások százezreinek kölcsönös buzdítása a verseny során elért eredmények kicserélése útján, az élmunkásmozgalom széleskörű kifejlődése.

Csak a vakok nem látják, hogy a tömegek lelkületében és munkához való viszonyában óriási fordulat történt, amely gyökeresen megváltoztatta üzemeink képét. Nem is olyan régen még olyan hangok hallatszottak, hogy a verseny és az élmunkásmozgalom „kiagyalt” és „céltalan” dolog. Most már gúnyos mosolyra sem méltatják ezeket a „bölcseket” — egyszerűen idejüket múlt „bölcseknek” tartják őket. A verseny és az élmunkásmozgalom olyan vívmányunk, amely erős, kitéphetetlen gyökereket vert. Tény, hogy a szocialista verseny több mint kétmillió munkást ölel fel, az élbrigádokban pedig legalább egymillió munkás dolgozik.

A munkaversenyben az a legnagyszerűbb, hogy az embereknek a munkáról vallott nézeteit gyökeresen megváltoztatja, mert a munkát, melyet korábban szégyelnivaló és súlyos tehernek tekintettek, becsületdolgává, dicsőség dolgává, merészség és hősiesség dolgává változtatja. A tőkés országokban ilyesmi nincs és nem is lehet. Ott, náluk, a tőkéseknél, a legkívánatosabb dolog, amely kivívja a társadalom elismerését, az, ha valakinek járadéka van, kamatokból él, mentes a munkától, melyet ott megvetésre méltó foglalkozásnak tekintenek. Nálunk, a Szovjetunióban, ellenkezőleg, a legkívánatosabb dolog, amely kivívja a társadalom elismerését, az, ha az emberek a munka hőseivé lehetnek, az élmunka hőseivé, kiket a dolgozók milliói a tisztelet glóriájával öveznek.

Nem kevésbé nagyszerű az a tény, hogy a munkaverseny a falun is kezd terjedni, már magával ragadja szovhozainkat és kolhozainkat is. Mindenki ismeri azokat a tényeket, melyek a szovhozok és kolhozok milliókat számláló dolgozóinak igazi munkalelkesedéséről tanúskodnak.

Vajon ki álmodhatott a verseny és az élmunkásmozgalom ilyen sikereiről két évvel ezelőtt?

A párt, továbbá, a szovhozok és kolhozok fejlesztése érdekében mozgósította az ország pénzügyi tartalékait, a legjobb szervezőket adta a szovhozoknak, 25 000 kitűnő munkást küldött a kolhozok segítségére, a kolhozparasztok legjobbjait a kolhozok vezetésének élére állította, megszervezte a kolhozparasztok tanfolyamainak hálózatát, s ilymódon lerakta a kolhozmozgalom kemény és kipróbált kádereinek kineveléséhez szükséges alapot.

Végül, a párt átrendezte, csatarendbe állította saját sorait, új fegyverekkel fegyverezte fel a sajtót, megszervezte a harcot két fronton, szétzúzta a trockizmus maradványait, összetörte a jobboldali elhajlókat, elszigetelte a békülékenyeket, biztosította ilymódon a lenini vonal alapján sorainak a sikeres támadáshoz elengedhetetlen egységét és helyesen vezetett támadást folytatott, elhallgattatva és ráncbaszedve a fokozatosság jobboldali híveit és a kolhozmozgalom terén túlzásokat elkövető „baloldaliakat” egyaránt.

Ezek voltak azok a legfontosabb rendszabályok, melyeket a párt az egész fronton megindított támadás végrehajtása során életbeléptetett.

Mindenki tudja, hogy ezt a támadást munkánk minden terén siker koronázta.

Ez az oka annak, hogy sikerült leküzdenünk népgazdaságunk újjáalakítási időszakának számos nehézségét.

Ez az oka annak, hogy sikerrel birkózunk meg építésünk legnagyobb nehézségével — a parasztság zömének a szocializmus felé fordításával.

A külföldiek néha azt kérdezik, hogy milyen is a Szovjetunió belső helyzete. De vajon lehet-e kételkedni abban, hogy a Szovjetunió belső helyzete szilárd és megrendíthetetlen? Tekintsenek a tőkés országokra, nézzék, hogyan fokozódik a válság és a munkanélküliség ezekben az országokban, nézzék a sztrájkokat és a kizárásokat, a kormányellenes tüntetéseket — hát lehet-e összehasonlítani ezeknek az országoknak belső helyzetét a Szovjetunió belső helyzetével?

El kell ismerni, hogy a Szovjethatalom ma a legszilárdabb hatalom az egész világon. (Taps.)

8. Tőkés vagy szocialista gazdasági rendszer

Láttuk tehát, milyen képet mutat a Szovjetunió belső helyzete.

Ugyanakkor láttuk, milyen képet mutat a legfőbb tőkés országok belső helyzete.

Akaratlanul is felmerül a kérdés: milyen eredményre jutunk, ha szembeállítjuk egymással és összehasonlítjuk ezt a két helyzetképet?

Ez a kérdés annál érdekesebb, mert a világ minden burzsoá politikusa, a különböző rendű és rangú burzsoá sajtó, a kirívóan kapitalista sajtótól a mensevik-trockista sajtóig, egyhangúlag a tőkés országok „virágzásáról”, a Szovjetunió „pusztulásáról”, a Szovjetunió „pénzügyi és gazdasági összeomlásáról” stb. harsog.

Milyen eredményre jutunk tehát a Szovjetunió és a tőkés országok helyzetének elemzése alapján?

Hadd beszéljenek a legfőbb, közismert tények.

Náluk, a tőkéseknél, gazdasági válság pusztít, a termelés az ipar és a mezőgazdaság terén egyaránt hanyatlik.

Nálunk, a Szovjetunióban, gazdasági fellendülés van, a termelés a népgazdaság minden ágában növekszik.

Náluk, a tőkéseknél, rosszabbodik a dolgozók anyagi helyzete, csökken a munkások bére és nő a munkanélküliség.

Nálunk, a Szovjetunióban, javul a dolgozók anyagi helyzete, növekszik a munkabér és csökken a munkanélküliség.

Náluk, a tőkéseknél, egyre több a sztrájk és a tüntetés, ami millió meg millió munkanap elvesztésével jár együtt.

Nálunk, a Szovjetunióban, nincsenek sztrájkok és fokozódik a munkások és parasztok munkalendülete, amely újabb millió meg millió munkanapot ad rendszerünknek.

Náluk, a tőkéseknél, kiéleződik a belső helyzet és növekvőben van a munkásosztály forradalmi mozgalma a tőkés rendszer ellen.

Nálunk, a Szovjetunióban, megszilárdul a belső helyzet, s a munkásosztály milliós tömegei a Szovjethatalom körül tömörülnek.

Náluk, a tőkéseknél, kiéleződik a nemzeti kérdés és Indiában, Indokínában, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken stb. növekvőben van a nemzeti szabadság- mozgalom, amely nemzeti háborúba fejlődik át.

Nálunk, a Szovjetunióban, megszilárdulnak a nemzeti testvériség alapjai, biztosítva van a nemzeti béke, s a Szovjetunió népeinek milliós tömegei a Szovjethatalom körül tömörülnek.

Náluk, a tőkéseknél, fejvesztettség és a helyzet további rosszabbodásának távlata.

Nálunk, a Szovjetunióban, az emberek hisznek erejükben és a helyzet további javulásának távlata tárul eléjük.

A Szovjetunió „pusztulásáról”, a tőkés országok „virágzásáról” stb. fecsegnek. Nem volna-e helyesebb azok elkerülhetetlen pusztulásáról beszélni, akik oly „váratlanul” a gazdasági válság örvényébe sodródtak, s még mindig nem tudnak kievickélni a hanyatlás süppedékéből?

Mi az oka a tőkések oly komoly kudarcának és a Szovjetunió oly komoly sikereinek?

Azt mondják, hogy a népgazdaság állapota nagy mértékben a tőke bőségétől vagy hiányától függ. Ez természetesen igaz! Vajon nem azzal magyarázható-e a tőkés országokban pusztító válság és a Szovjetunióban észlelhető fellendülés, hogy mi bővében vagyunk a tőkének, ők pedig tőkehiányban szenvednek? Nem, nyilvánvalóan nem ezzel magyarázható. Mindenki tudja, hogy a Szovjetunió sokkal kevesebb tőkével rendelkezik, mint a tőkés országok. Ha az adott esetben,a tőkefelhalmozás volna a döntő, akkor mi válsággal küzdenénk, a tőkés országokban pedig fellendülés volna.

Azt mondják, hogy a gazdaság állapota nagy mértékben a gazdasági káderek műszaki képzettségétől és szervező jártasságától függ. Ez természetesen igaz. Vajon nem azzal magyarázható-e a tőkés országokban pusztító válság és a Szovjetunióban észlelhető fellendülés, hogy műszaki káderekben náluk hiány, nálunk pedig bőség van? Nem, nyilvánvalóan nem ezzel magyarázható! Mindenki tudja, hogy a tőkés országokban sokkal több a műszaki tapasztalatokkal rendelkező szakember, mint nálunk, a Szovjetunióban. Mi sohasem titkoltuk és nincs is szándékunkban eltitkolni, hogy a technika terén a németek, angolok, franciák, olaszok s elsősorban és főképpen az amerikaiak tanítványai vagyunk. Nem, itt nem a műszaki káderek bősége vagy hiánya a döntő, noha a káderproblémának komoly jelentősége van a népgazdaság fejlesztése szempontjából.

Vagy talán az a nyitja a kérdésnek, hogy a kultúra nálunk magasabb színvonalon van, mint a tőkés országokban? Nem, ez sem. Mindenki tudja, hogy a tömegek általános kulturális színvonala nálunk alacsonyabb, mint az Északamerikai Egyesült Államokban, Angliában, Németországban. Nem, nem a tömegek kulturális színvonala a döntő, noha ennek óriási jelentősége van a népgazdaság fejlesztése szempontjából.

Talán a tőkés országok vezetőinek egyéni tulajdonságaiban kell az okot keresnünk? Nem, ebben sem. A válságok a kapitalizmus uralomra jutásával együtt keletkeztek. A kapitalizmus immár több mint száz éve időszaki válságokat él át, amelyek 12—10—8 évenként vagy még sűrűbben ismétlődnek. A kapitalizmus valamennyi pártja, a kapitalizmus minden valamelyest ismert politikusa, a „legzseniálisabbaktól” az egészen közepesekig, valamennyien nekigyűrkőztek, hogy a válságokat „megelőzzék” és „megszüntessék”. De mindannyian kudarcot vallottak. Mi csodálni való van hát azon, hogy Hoover és csoportja szintén kudarcot vallott? Nem, nem a kapitalizmus vezetőin és pártjain múlik a dolog, noha ebben a tekintetben a kapitalizmus vezetőinek és pártjainak nem csekély jelentőségük van.

Hol van hát a kérdés nyitja?

Mi az oka annak, hogy a Szovjetunió, kulturális elmaradottsága ellenére, a tőkehiány ellenére, a műszakilag jól képzett gazdasági káderekben mutatkozó hiány ellenére, gazdaságilag egyre jobban fellendül és a gazdasági építés frontján döntő sikereket ér el, ugyanakkor pedig a fejlett tőkés országok, a tőkebőség, a műszaki káderek bősége és a magasabb kulturális színvonal ellenére, növekvő gazdasági válságot élnek át s a gazdasági fejlődés terén vereséget vereségre szenvednek?

Ennek oka: a szovjet és a tőkés gazdasági rendszer közötti különbség.

Ennek oka: a tőkés gazdasági rendszer tarthatatlansága.

Ennek oka: a szovjet gazdasági rendszer előnyei a tőkés rendszerrel szemben.

Mit jelent a szovjet gazdasági rendszer?

A szovjet gazdasági rendszer azt jelenti, hogy:

1) megdöntötték a tőkés és a földbirtokos osztály hatalmát s helyébe megteremtették a munkásosztály és a dolgozó parasztság hatalmát;

2) a munka- és termelési eszközöket, a földet, a gyárakat stb. a tőkésektől elvették s a munkásosztály és a parasztság dolgozó tömegeinek tulajdonába adták;

3) a termelés fejlesztését nem a konkurencia és a tőkés haszon biztosításának elve szabja meg, hanem a tervszerű vezetés elve s a dolgozók anyagi és kulturális színvonala rendszeres emelésének elve;

4) a nemzeti jövedelem elosztása nem a kizsákmányoló osztályok és nagyszámú élősdi cselédségük gazdagodásának érdekében, hanem a munkások és parasztok anyagi helyzetének rendszeres javítása s a városi és falusi szocialista termelés bővítése érdekében történik;

5) a dolgozók anyagi helyzetének rendszeres javítása és szükségleteik (vásárlóképességük) szakadatlan növekedése, mint a termelés kibővítésének állandóan duzzadó forrása, megóvja a dolgozókat a túltermelési válságoktól, a munkanélküliség és a nyomor növekedésétől;

6) az ország gazdája a munkásosztály és a dolgozó parasztság, akik munkájukkal nem a tőkéseket, hanem saját dolgozó népüket szolgálják.

Mit jelent a tőkés gazdasági rendszer?

A tőkés gazdasági rendszer azt jelenti, hogy:

1) az országban a tőkéseké a hatalom;

2) a munka- és termelési eszközök a kizsákmányolok kezében összpontosulnak;

3) a termelést nem a dolgozó tömegek anyagi helyzete javításának elve, hanem a nagy tőkés profit biztosításának elve szabja meg;

4) a nemzeti jövedelem elosztása nem a dolgozók anyagi helyzetének javítása érdekében, hanem a kizsákmányolok maximális profitjának biztosítása érdekében történik;

5) a tőkés racionalizálásnak és a termelés gyors növekedésének, melynek az a célja, hogy nagy profitot biztosítson a tőkéseknek, korlátokat szab a dolgozók milliós tömegeinek — akik még legelemibb szükségleteiket sem tudják mindig kielégíteni — nyomorúságos helyzete és anyagi ellátottságuk romlása, ami elkerülhetetlenül túltermelési válságokra, növekvő munkanélküliségre és tömegnyomorra vezet;

6) a munkásosztályt és a dolgozó parasztokat kizsákmányolják, ezek nem sajátmaguknak, hanem egy idegen osztálynak, a kizsákmányolok osztályának dolgoznak.

Ezek a szovjet gazdasági rendszer előnyei a tőkés rendszerrel szemben.

Ezek a gazdaság szocialista szervezetének előnyei annak tőkés szervezetével szemben.

Ez az oka annak, hogy nálunk, a Szovjetunióban, növekvő gazdasági fellendülés van, náluk ellenben, a kapitalistáknál, egyre mélyül a gazdasági válság.

Ez az oka annak, hogy nálunk, a Szovjetunióban, a tömegek fogyasztása (vásárlóképessége) állandóan növekszik és túlszárnyalja a termelés növekedését, serkentve a termelést, náluk ellenben, a kapitalistáknál, ellenkezőleg, a tömegek fogyasztásának (vásárlóképességének) növekedése sohasem éri utol a termelés növekedését, állandóan mögötte marad és gyakran válságokba dönti a termelést.

Ez az oka annak, hogy náluk, a kapitalistáknál, egészen rendjénvalónak találják, ha a válságok idején megsemmisítik az áru-„feleslegeket” és elégetik a mezőgazdasági termékek „feleslegét”, hogy fenntartsák a magas árakat és biztosítsák a magas profitot, nálunk ellenben, a Szovjetunióban, bolondok házába zárnák azt, aki ilyen gazságot elkövetne. (Taps.)

Ez az oka annak, hogy ott, a kapitalistáknál, a munkások sztrájkolnak és tüntetnek, forradalmi harcot szerveznek a fennálló tőkésuralom ellen, nálunk ellenben, a Szovjetunióban, a munkások és parasztok milliói nagyszabású munkaversenyt szerveznek és életük árán is készek megvédelmezni a Szovjethatalmat.

Ez az oka annak, hogy a Szovjetunió belső helyzete biztos és szilárd, viszont a tőkés országok belső helyzete bizonytalan és ingatag.

El kell ismerni, hogy az a gazdasági rendszer, amely nem tudja, hogy mit csináljon termelési „feleslegeivel” és kénytelen elégetni azokat, holott a tömegek nyomorognak, munka nélkül vannak, éheznek és tönkremennek — az ilyen gazdasági rendszer maga mondja ki saját halálos ítéletét.

A legutóbbi évek a két ellentétes gazdasági rendszer, a szovjet és a tőkés gazdasági rendszer gyakorlati próbájának, vizsgájának időszakát jelentették. Ezekben az években unos-untalan azt jövendölgették, hogy a szovjet rendszer „elpusztul” és „összeomlik”. De még ennél is többet fecsegtek és zengedeztek a kapitalizmus „virágzásáról”. És mi történt? Ezek az évek ismételten bebizonyították, hogy a tőkés gazdasági rendszer tarthatatlan rendszer, hogy a szovjet gazdasági rendszernek olyan előnyei vannak, melyekről egyetlen burzsoá állam, még a „legdemokratikusabb”, a „legnépibb” stb. állam sem mer álmodni.

Lenin az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt 1921 májusi konferenciáján azt mondotta:

„Most főleg gazdasági politikánkkal gyakorolunk hatást a nemzetközi forradalomra. Mindenki, kivétel nélkül, az egész világ dolgozói, az Oroszországi Szovjet Köztársaság felé fordítják tekintetüket, ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk. Ezt elértük. A tőkések már semmit sem tudnak agyonhallgatni, véka alá rejteni, s ezért most leginkább gazdasági hibáinkra és gyengeségünkre vetik magukat. Világméretekben is erre a térre vitték át a harcot. Oldjuk meg ezt a feladatot — s akkor nemzetközi méretekben biztosan és véglegesen győztünk” (XXVI. köt. 410—411. old.).

Meg kell állapítani, hogy pártunk sikerrel teljesíti a Lenin által kitűzött feladatot.

9. Soronlevő feladatok

a) Általános feladatok

1) Az első probléma: hogyan helyezzük el területileg célszerűen a Szovjetunió iparát. Bármennyire fejlesszük is népgazdaságunkat, nem tudjuk megkerülni az ipar, e vezető népgazdasági ág célszerű elhelyezésének kérdését. Most az a helyzet, hogy iparunk, éppúgy mint népgazdaságunk, alapjában az ukrajnai szén- és kohászati bázisra támaszkodik. Világos, hogy ilyen bázis nélkül elképzelhetetlen az ország iparosítása. Ilyen bázisunk az ukrajnai szén- és kohászati bázis.

De továbbra is ki tudja-e elégíteni ez a bázis egymagában a Szovjetunió déli, közép, északi és északkeleti vidékét, a Távol-Keletet és Turkesztánt? Minden jel arra vall, hogy nem tudja kielégíteni. Népgazdaságunk fejlődésében — egyebek között — éppen az az új, hogy ez a bázis már nem elegendő számunkra. Az az új, hogy ezt a bázist a jövőben is minden eszközzel fejlesztve, azonnal hozzá kell látnunk egy második szén- és kohászati bázis megteremtéséhez. Ennek a bázisnak az Urál-Kuznyeck kombinátnak kell lennie, amely a kuznyecki kokszosítható szenet az uráli érccel egyesíti. (Taps.) A nyizsnyij-novgorodi automobilgyár, a cseljabinszki traktorgyár, a szverdlovszki gépgyár, a szaratovi és novoszibirszki kombájngyár építése, Szibéria és Kazahsztán fejlődő fémkohászata, amely megköveteli, hogy a Keleten javítóműhely-hálózatot teremtsünk és több nagy kohászati üzemet létesítsünk, végül a novoszibirszki és turkesztáni textilgyárak építéséről szóló határozat — mindez parancsolóan követeli, hogy azonnal hozzálássunk a második, az uráli szén- és kohászati bázis megteremtéséhez.

Önök tudják, hogy pártunk Központi Bizottsága éppen ebben a szellemben foglalt állást az Urálvaströsztről hozott határozatban.

2) A következő probléma: a Szovjetunió főbb mezőgazdasági ágainak célszerű elhelyezése, területeink mezőgazdasági kultúrák és ágak szerinti specializálása. Világos, hogy kisparaszti gazdasággal komoly specializálást megvalósítani lehetetlen. Lehetetlen, mivel a kisgazdaság ingatag gazdaság, nem rendelkezik a szükséges tartalékokkal és ezért mindenféle gazdasági növényt kénytelen termelni, hogy abban az esetben, ha az egyik nem üt be, a többin kárpótolhassa magát. Világos az is, hogy lehetetlen hozzáfogni a specializáláshoz, ha nem biztosítottunk az állam kezében bizonyos gabonatartalékokat. Most, amikor áttértünk a nagygazdaságra és biztosítottunk az állam kezében gabonatartalékokat, most már kitűzhetjük és ki is kell tűznünk azt a feladatot, hogy a mezőgazdasági kultúrák és ágak szerinti specializálást helyesen megszervezzük. Ennek kiindulópontja a gabonaprobléma végleges megoldás. „Kiinduló pontot” mondok, mivel a gabonaprobléma megoldása nélkül, vagyis ha az állattenyésztő, gyapottermelő, cukorrépa-, len- és dohánytermelő vidékeken nem szervezzük meg a gabonaraktárak széles hálózatát, lehetetlen fellendíteni az állattenyésztést és az ipari növények termelését, lehetetlen biztosítani területeink kultúrák és ágak szerinti specializálásának megszervezését.

Most az a feladat, hogy a megnyílt lehetőségeket kihasználjuk és előbbrevigyük ezt az ügyet.

3) Itt van továbbá az ipari és a mezőgazdasági káderek problémája. Mindenki tudja, hogy gazdasági kádereink, szakembereink, technikusaink és gazdasági funkcionáriusaink milyen gyenge műszaki képzettséggel rendelkeznek. Ezt még súlyosbítja az a körülmény, hogy a szakemberek egy részének, amely kapcsolatban állt a volt tulajdonosokkal és amelyet külföldről ösztönöztek, vezető szerepe volt a kártevésekben. Ezt még bonyolultabbá teszi az a körülmény, hogy számos kommunista gazdasági szakemberünk nem tanúsított forradalmi éberséget és gyakran a kártevő elemek szellemi járszalagjára került. Márpedig itt állanak előttünk egész népgazdaságunk újjáalakításának kolosszális feladatai, amelyek teljesítéséhez nagy létszámú új káderek kellenek, amelyek tagjai el tudják sajátítani az új technikát. A káderek problémája ezért valóban életbevágó problémává lett.

E probléma megoldása a következő intézkedések vonalán folyik:

1. erélyes harcot folytatunk a kártevők ellen;

2. maximálisan gondoskodunk azokról a szakemberekről és technikusokról, akik elhatárolták magukat a kártevőktől, a legnagyobb figyelmet tanúsítjuk irántuk (nem az Usztrjalov-féle frázispuffogtatókra és alakoskodókra, hanem a valóban tudományos dolgozókra gondolok, akik minden hátsó gondolat nélkül együtt dolgoznak a munkásosztállyal s akik a szakemberek és technikusok között óriási többségben vannak);

3. megszervezzük a külföldi technikai segítséget;

4. tanulás és általában technikai tapasztalatszerzés céljából külföldre küldjük gazdasági funkcionáriusainkat;

5. a műszaki tanintézeteket átadjuk az illetékes gazdasági szervezeteknek, hogy a lehető leggyorsabban elegendő számú technikust és szakembert képezzenek ki a munkásosztály és a parasztság fiaiból.

Most az a feladat, hogy munkához lássunk és valóra váltsuk ezeket az intézkedéseket.

4) A bürokratizmus elleni harc problémája. A bürokratizmus veszélye elsősorban abban áll, hogy nem engedi feltárni a rendszerünk mélyén rejlő óriási tartalékokat, nem engedi kihasználni azokat, elfojtani igyekszik a tömegek alkotó kezdeményezését, megbénítja azt a hivatali formaságokkal és útvesztőkkel s úgy intézi a dolgot, hogy a párt minden új kezdeményezése kicsinyes és haszontalan szőrszálhasogatássá váljék. A bürokratizmus veszélye továbbá abban áll, hogy borzad a végrehajtás ellenőrzésétől és a vezető szervezetek fontos útmutatásait papirosrendelkezéssé próbálja változtatni, melynek semmi köze sincs az élethez. A veszély nemcsak és nem annyira az intézményeinkben megrekedt régi bürokraták részéről fenyeget, hanem — és különösen — az új bürokraták, a szovjet bürokraták részéről, akik között a „kommunista” bürokratáknak korántsincs utolsó szerepük. Azokra a „kommunistákra” gondolok, akik úgy hisznek az irodai utasítások és „rendeletek” csodatevő erejében, mint valami fétisben — és ilyen utasításokkal és „rendeletekkel” igyekeznek helyettesíteni a munkásosztály és a parasztság milliós tömegeinek alkotó kezdeményezését és öntevékenységét.

Feladatunk, hogy intézményeinkben és szervezeteinkben szétzúzzuk a bürokratizmust, megszüntessük a bürokratikus „erkölcsöket” és „szokásokat” és szabaddá tegyük az utat, hogy rendszerünk tartalékait kihasználhassuk s a tömegek alkotó kezdeményezése és öntevékenysége kibontakozhassék.

Ez nem könnyű feladat. Nem lehet „egykettőre” megoldani. De meg kell oldani bármi áron, ha valóban át akarjuk alakítani országunkat a szocializmus elvei alapján.

A párt négy vonalon harcol a bürokratizmus ellen: az önbírálat kifejlesztése vonalán, a végrehajtás ellenőrzésének megszervezése vonalán, az apparátus megtisztítása vonalán és végül a munkásosztály fiaiból kikerült odaadó funkcionáriusoknak az apparátusba alulról való kiemelése vonalán.

Feladatunk: e rendszabályok megvalósítása érdekében latba kell vetnünk minden erőnket.

5) A munkatermelékenység fokozásának problémája. Fokoznunk kell a munka termelékenységét mind az ipar, mind a mezőgazdaság terén, mert enélkül nem oldhatjuk meg az újjáalakítás feladatait, nem érhetjük utól és nem szárnyalhatjuk túl a fejlett kapitalista országokat, sőt még önálló létünket sem védhetjük meg. Ezért a munkatermelékenység fokozásának problémája ránk nézve elsőrendű fontosságú.

E probléma megoldása érdekében a párt három vonalon intézkedik: rendszeresen javítja a dolgozók anyagi helyzetét, az ipari és mezőgazdasági vállalatokban elvtársias munkafegyelmet honosít meg és végül szervezi a szocialista versenyt és az élmunkásmozgalmat. Mindezt — a tökéletesebb technika és a munka ésszerű megszervezése alapján.

Feladatunk: tovább kell fejlesztenünk a tömegkampányt e rendszabályok megvalósítása érdekében.

6) Az ellátás problémája. Ide tartoznak a következő kérdések: a városi és falusi dolgozók kielégítő ellátása a szükséges élelmiszerekkel, a szövetkezeti apparátusnak a munkások és a parasztok szükségleteihez való alkalmazkodása, a munkások reálbérének rendszeres emelése, az iparcikkek és mezőgazdasági termékek árának csökkentése. A fogyasztási szövetkezet hiányosságairól már beszéltem. Ezeket a hiányosságokat ki kell küszöbölni, és meg kell valósítani az árcsökkentés politikáját. Ami az áruhiányt („áruéhséget”) illeti, most már megvan a lehetőségünk arra, hogy kiszélesítsük a könnyűipar nyersanyagbázisát és fokozzuk a városi közszükségleti cikkek gyártását. A kenyérellátás már biztosítottnak tekinthető. Nehezebb a hússal, tejtermékekkel és főzelékkel való ellátás kérdése. Sajnos, ezt a nehézséget nem lehet néhány hónap alatt felszámolni. Ennek a nehézségnek a leküzdéséhez legalább egy esztendő kell. Egy év múlva, elsősorban az erre a célra szervezett szovhozok és kolhozok révén, módunkban lesz a hússal, tejtermékekkel és főzelékkel való ellátást teljesen biztosítani. De mit jelent az, ha e téren is biztosítjuk az ellátást, amikor már kezünkben tartjuk a gabonatartalékokat, a textilipart, amikor fokozott ütemben építünk lakásokat a munkások számára és biztosítottuk az olcsó községi szolgáltatásokat? Ez azt jelenti, hogy kezünkben vannak mindazok a döntő tényezők, amelyek meghatározzák a munkás költségvetését és reálbérét. Azt jelenti, hogy minden bizonnyal és véglegesen biztosítjuk a munkások reálbérének gyors emelkedését.

Feladatunk: valamennyi szervezetünk munkáját ebben az irányban kell fejleszteni.

7) A hitel és a pénzforgalom problémája. A hitelügy ésszerű megszervezésének és a pénztartalékokkal való helyes manőverezésnek komoly jelentősége van a népgazdaság fejlődése szempontjából. E probléma megoldása érdekében a párt két vonalon intézkedik: minden rövidlejáratú hitelügyet az Állami Bankban összpontosítunk, és a társadalmasított szektorban megszervezzük a készpénznélküli elszámolást. Ennek egyik következménye, hogy az Állami Bank a termelés és a termékelosztás nyilvántartásának állami apparátusává válik, másik következménye pedig az, hogy nagymennyiségű pénzt vonunk ki a forgalomból. Nem lehet kétséges, hogy ezek a rendszabályok egész hitelügyünk rendezésére és cservonyecünk megszilárdulására fognak vezetni (és máris erre vezetnek).

8) A tartalékok problémája. Már többször beszéltünk róla és nem kell ismételnünk, hogy egy állam általában, és különösen a mi államunk, nem lehet meg tartalékok nélkül. Nekünk már van némi gabona-, áru-, valutatartalékunk. Elvtársaink az utóbbi időben már érezhették e tartalékok jótékony hatását. De „némi” tartalék nem elegendő. Minden téren tekintélyesebb tartalékokra van szükségünk.

Ezért a feladat: tartalékokat kell felhalmozni.

b) Az ipar terén

1) A főprobléma — a vaskohászat fejlődésének siettetése. Gondoljanak arra, hogy csak a folyó 1929/30-as évben értük el és teljesítjük túl a nyers-vastermelés háborúelőtti színvonalát. Ez nagy veszély egész népgazdaságunkra nézve. Hogy ezt a veszélyt kiküszöböljük, gyorsított ütemben kell fejleszteni a vaskohászatot. Az ötéves terv végén nem évi 10 millió tonna nyersvasra van szükségünk, mint az ötéves terv követeli, hanem 15—17 millió tonnára. Ezt a feladatot bármi áron teljesítenünk kell, ha igazán dűlőre akarjuk juttatni országunk iparosításának ügyét.

A bolsevikoknak meg kell mutatniok, hogy meg tudnak birkózni ezzel a feladattal.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell törődnünk a könnyűiparral. Nem, nem jelenti azt. Mindmáig mindenen, tehát a könnyűiparon is takarékoskodtunk, hogy helyreállítsuk nehéziparunkat. De a nehézipart már helyreállítottuk. Csak tovább kell fejleszteni. Most már a könnyűipar felé fordulhatunk és gyorsított ütemben továbbfejleszthetjük. Iparunk fejlődése terén egyebek között az az új, hogy most módunkban áll gyorsított ütemben továbbfejleszteni mind a nehéz-, mind a könnyűipart. A gyapot-, len- és cukorrépavetés tervének idei túlteljesítése, a kender és a műselyem problémájának megoldása — mindez arról tanuskodik, hogy csakugyan továbbfejleszthetjük a könnyűipart.

2) Az ésszerűsítés, az önköltségcsökkentés és a termelvények minőségének javítása. Nem lehet tovább tűrni az ésszerűsítés terén mutatkozó mulasztásokat, az önköltségcsökkentési terv nemteljesítését és több üzemünk termelvényeinek hallatlanul rossz minőségét. Ezek a mulasztások és fogyatékosságok ólomsúlyként nehezednek egész népgazdaságunkra és hátráltatják haladását. Ideje, már régen ideje kitörölni ezt a szégyenfoltot.

A bolsevikoknak meg kell mutatniok, hogy meg tudnak birkózni ezzel a feladattal.

3) Az egyszemélyi vezetés problémája. Tűrhetetlenné válnak az üzemek egyszemélyi vezetésének megvalósítása terén észlelhető szabálytalanságok is. A munkások gyakran panaszkodnak: „nincs gazda a gyárban”, „nem folyik rendben a munka”. Nem tűrhetjük tovább, hogy üzemeink termelő szervezetekből parlamentekké alakuljanak át. Párt- és szakszervezeteinknek meg kell végre érteniök, hogy ha nem biztosítják az egyszemélyi vezetést és a vezetőket nem teszik szigorúan felelőssé a munka menetéért, akkor nem tudjuk megoldani az ipar újjáalakításának feladatait.

c) A mezőgazdaság terén

1) Az állattenyésztés és az ipari növények problémája. Most, amikor a gabonaproblémát alapjában már megoldottuk, hozzáfoghatunk az állattenyésztés e pillanatban égető problémájának és az ipari növények problémájának egyidejű megoldásához. E problémák megoldásában ugyanazon az úton kell haladnunk, amelyen a gabonaprobléma megoldása terén jártunk. Vagyis a szovhozoknak és kolhozoknak, politikánk e támaszpontjainak szervezése útján fokozatosan át kell alakítanunk a mai kisparaszti állattenyésztés és ipari növénytermelés technikai és gazdasági alapját. Az állattenyésztés terén a „Marhatenyésztő”, „Juhtenyésztő”, „Sertéstenyésztő” trösztök, „Vaj- és tejtröszt”, plusz kolhozok; az ipari növények terén pedig a meglevő szovhozok és kolhozok — ezek az előttünk álló problémák megoldásának kiindulópontjai.

2) A szovhoz- és kolhozépítés további fejlesztésének problémája. Aligha szorul bővebb magyarázatra, hogy ez a probléma ránk nézve egész falusi építésünk elsőrendű problémája. Ma már a vakok is látják, hogy a parasztság óriási, gyökeres fordulatot tett a régitől az új felé, a kulák szolgaságtól a szabad kolhozélet felé. A régihez nincs többé visszatérés. A kulákság sorsa meg van pecsételve — fel fogjuk számolni. Egy út marad csupán, a kolhozok útja. A kolhozok útja pedig nálunk már nem ismeretlen és nem járatlan út. A kolhozok útját maguk a paraszti tömegek ezerféleképpen kitapasztalták és ellenőrizték. Kitapasztalták és úgy értékelték, mint új utat, amely megszabadítja a parasztokat a kulák szolgaságtól, a nyomortól és sötétségtől. Ez az alapja eredményeinknek.

Hogyan fog tovább fejlődni az új mozgalom a falun? Elől fognak járni a szovhozok, mint a régi falusi rend átépítésének faltörő kosai. Őket követi majd a kolhozok sokasága, mint a falu új mozgalmának támaszpontjai. E két rendszer egyesített munkája teremti meg azokat a feltételeket, melyek a Szovjetunió valamennyi területének teljes kollektivizálásához szükségesek.

A kolhozmozgalom egyik legnagyszerűbb vívmánya az, hogy már maguknak a parasztoknak a soraiból kiemelkedtek a kolhozügy szervezőinek ezrei és agitátorainak tízezrei. Most már nem egyedül mi, képzett bolsevikok, hanem maguk a kolhozok parasztjai, a kolhozügy parasztszervezőinek és agitátorainak tízezrei fogják előrevinni a kollektivizálás zászlaját. A parasztagitátorok pedig nagyszerű agitátorai a kolhozmozgalomnak, mert a parasztok többi tömege számára érthető és elfogadható olyan érveket találnak a kolhozok mellett, amilyenekről mi, képzett bolsevikok, nem is álmodhatunk.

Itt-ott olyan hangok hallatszanak, hogy le kell mondanunk a teljes kollektivizálás politikájáról. Értesüléseim szerint ennek az „eszmének” még pártunkban is akadnak hívei. De így csak azok beszélhetnek, akik akarva-nemakarva a kommunizmus ellenségeihez csatlakoztak. A teljes kollektivizálás módszere az az elengedhetetlen módszer, amely nélkül lehetetlen teljesíteni a Szovjetunió valamennyi területe kollektivizálásának ötéves tervét. Hogyan lehet erről lemondani, hacsak nem akarjuk elárulni a kommunizmust, hacsak nem akarjuk elárulni a, munkásosztály és a parasztság érdekeit?

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kolhozépítés terén nálunk minden „simán” és „normálisan” fog menni. A kolhozokon belül még lesznek ingadozások. Még lesz apály és dagály. Ez azonban nem zavarhatja és nem is szabad, hogy zavarja a kolhozmozgalom építőit. Még kevésbé lehet ez komoly akadály a kolhozmozgalom erőteljes fejlődése útjában. Olyan kétségtelenül egészséges mozgalom, mint a kolhozmozgalom, egészen bizonyosan mindenek ellenére, egyes akadályok és nehézségek ellenére is utat tör magának.

A feladat az, hogy az erőket előkészítsük és a dolgokat úgy irányítsuk, hogy a kolhozmozgalom tovább fejlődjék.

3) Az apparátust a lehető legközelebb kell hozni a kerületekhez és falvakhoz. Nem lehet kétséges, hogy a mezőgazdaság átépítése és a kolhozmozgalom fejlesztése terén nem tudtunk volna ilyen óriási munkát kifejteni, ha nem hajtottuk volna végre az ország új közigazgatási beosztását. A járásokat megnagyobbítottuk és kerületekké alakítottuk át, a kormányzóságokat megszüntettük és kisebb egységekké (körzetekké) alakítottuk át, végül megszerveztük a területeket, mint a Központi Bizottság közvetlen támaszpontjait — ez az ország új közigazgatási beosztásának általános képe. Az új közigazgatási beosztásnak az a célja, hogy a párt- és szovjetapparátust, a gazdasági és szövetkezeti apparátust közelebb hozzuk a kerülethez és a faluhoz, s így a mezőgazdaságnak, a mezőgazdaság fellendítésének és újjáalakításának égető kérdéseit idejében megoldhassuk. Az új közigazgatási beosztás ebben az értelemben, ismétlem, óriási előnyére volt egész építésünknek.( De vajon mindent megtettünk-e ahhoz, hogy az apparátust valóban közelebb hozzuk, úgy ahogy kell, közelebb hozzuk a kerületekhez és falvakhoz? Nem, nem tettünk meg mindent. A kolhozépítés súlypontja most a kerületi szervezeteken van. Ide futnak össze a kolhozépítés és minden más falusi gazdasági munka szálai, a szövetkezetek, a Szovjetek, a hitel, a begyűjtés vonalán egyaránt. Rendelkeznek-e a kerületi szervezetek a kellő számú és szükséges funkcionáriussal ahhoz, hogy ezt a sokrétű munkát elvégezzék? Kétségtelen, hogy nagyon hiányosan vannak ellátva funkcionáriusokkal. Hol van hát a kivezető út? Mit kell tennünk, hogy ezt a hiányt pótoljuk és a kerületi szervezeteket munkánk minden ágában a kellő számú szükséges funkcionáriussal ellássuk? Ehhez legalább két dolog kell:

1) meg kell szüntetni a körzeteket (taps), amelyek fölöslegesen a terület és a kerület közé ékelődnek, és a felszabadult körzeti funkcionáriusokkal meg kell erősíteni a kerületi szervezeteket;

2) a kerületi szervezeteket közvetlen kapcsolatba kell hozni a területtel (illetve a határterületi bizottságokkal, a nemzetiségi Központi Bizottságokkal).

Ez jelenti majd azt, hogy végigvittük az új közigazgatási beosztás művét, hogy az apparátust közelebb , hoztuk a kerületekhez és falvakhoz.

Itt tapsoltak, amikor bejelentettem a körzetek felszámolását. A körzeteket természetesen fel kell számolni. De tévedés volna azt gondolni, hogy ez a körülmény feljogosít bennünket a körzetek lecsepülésére, mint egyes elvtársak a „Pravda” hasábjain teszik. Nem kell elfelejtenünk, hogy a körzetek hatalmas munkát végeztek és annakidején nagy történelmi szerepük volt. (Taps.)

Azt hiszem továbbá, hogy hiba volna túlságosan sietni a körzetek felszámolásával. A Központi Bizottság határozatot hozott a körzetek feloszlatásáról. De korántsem gondolja, hogy ezt azonnal végre kell hajtani. Nyilvánvaló, hogy mielőtt a körzeteket feloszlatnék, el kell végezni a szükséges előkészítő munkát.

d) A közlekedés terén

Végezetül a közlekedés problémája. Nem kell bővebben kitérnem arra, hogy a közlekedésnek milyen óriási jelentősége van egész népgazdaságunk szempontjából. És nemcsak a népgazdaság szempontjából. Mint ismeretes, a közlekedésnek igen komoly jelentősége van az ország védelme szempontjából is. És lám, a közlekedés óriási jelentősége ellenére a közlekedési gazdaság, e gazdaság újjáalakítása még mindig elmarad a fejlődés általános üteme mögött. Kell-e még bizonyítanom, hogy ilyen viszonyok közt a közlekedés könnyen a népgazdaság „szűk keresztmetszetévé” válhat, amely lefékezheti haladásunkat? Nem ideje-e már, hogy véget vessünk ennek a szégyenletes állapotnak?

Különösen rosszul áll a folyami közlekedés dolga. Tény, hogy a Volgái Gőzhajózás alig érte el a háború- előtti színvonal 60%-át, a Dnyeperi alig 40%-át. A háborúelőtti színvonal 60 és 40%-a — ez minden, amit a folyami közlekedés „vívmányai” sorába iktathat. Valóban nagy „vívmány”! Nem ideje-e már, hogy véget vessünk ennek a gyalázatnak? (Felkiáltások: „Ideje”.)

Feladatunk, hogy végre bolsevik módon kezünkbe vegyük és előrevigyük a közlekedés ügyét.

* * *

Ezek a párt időszerű feladatai.

Mi szükséges ahhoz, hogy ezeket a feladatokat megvalósítsuk?

Mindenekelőtt és főképpen az szükséges, hogy folytassuk a tőkés elemek ellen az egész fronton az általános támadást és azt végigvigyük.

A mai helyzetben ez politikánk tengelye és alapja. (Taps.)

III
A párt

Rátérek a párt kérdésére.

Fentebb beszéltem arról, hogy melyek a szovjet gazdasági rendszer előnyei a kapitalista gazdasági rendszerrel szemben. Beszéltem azokról az óriási lehetőségekről, amelyeket a szovjet rend nyújt nekünk a szocializmus teljes győzelméért folyó harcban. Említettem, hogy e lehetőségek nélkül, e lehetőségek kihasználása nélkül nem tudtuk volna elérni az elmúlt időszak folyamán kivívott sikereket

De kérdés: értett-e a párt ahhoz, hogy helyesen használja ki a szovjet rend nyújtotta lehetőségeket; nem hagyta-e ezeket a lehetőségeket kihasználatlanul, s nem gátolta-e ezáltal a munkásosztályt, hogy forradalmi erejét teljes egészében, maradéktalanul kifejthesse; ki tudta-e préselni a párt ezekből a lehetőségekből mindazt, amit csak ki lehetett préselni, hogy az egész fronton kifejlesszük a szocialista építést?

A szovjet rend óriási lehetőségeket nyújt arra, hogy a szocializmus teljes győzelmet arasson. De a lehetőség még nem valóság. Hogy a lehetőséget valósággá változtassuk, annak egész sor feltétele van, amelyek között a párt vonala és annak helyes megvalósítása korántsem utolsó szerepet tölt be.

Néhány példa.

A jobboldali opportunisták azt állítják, hogy a „nep” biztosítja a szocializmus győzelmét, következésképpen nem kell nyugtalankodnunk az iparosítás üteme, a szovhozok és kolhozok fejlődése stb. miatt, mivel a győzelem úgyis biztos, úgyszólván az ölünkbe hull. Ez persze nem igaz és ostobaság. Aki így beszél — az tagadja a párt szerepét a szocializmus építésében, tagadja a párt felelősségét ezért az építésért. Lenin egyáltalán nem mondotta, hogy a „nep” biztosítja a szocializmus győzelmét. Lenin csak azt mondotta, hogy „a «nep» gazdaságilag és politikailag teljesen biztosítja nekünk azt a lehetőséget, hogy lerakjuk a szocialista gazdaság alapját”. De a lehetőség még nem valóság. Hogy a lehetőséget valósággá változtassuk, mindenekelőtt sutba kell dobni azt az opportunista elméletet, hogy „majd simán megy minden magától”, újjá kell alakítani (rekonstruálni kell) a népgazdaságot és erélyes támadást kell indítani a város és a falu tőkés elemei ellen.

A jobboldali opportunisták azt állítják továbbá, hogy a szovjet rendben nincs alapja a munkásosztály és a parasztság közötti szakadásnak, következésképpen nem kell gondoskodnunk arról, hogy politikánk a falu szociális csoportjai irányában helyes legyen, mivel a kulák úgyis belenő a szocializmusba, a munkás-paraszt szövetség pedig úgyszólván magától és biztosan szilárd marad. Ez szintén nem igaz és ostobaság. Így csak azok beszélhetnek, akik nem értik, hogy itt a párt, méghozzá a hatalmon levő párt politikája az a döntő tényező, amely meghatározza a munkások és a parasztok szövetségének sorsát. Lenin egyáltalán nem tartotta kizártnak a munkások és parasztok közötti szakadás veszélyét. Lenin azt mondotta, hogy „társadalmi rendünkben nincsen szükségszerű alapja ilyen szakadásnak”, de „ha e két osztály között komoly osztálynézeteltérések keletkeznek, akkor a szakadás elkerülhetetlen lesz”.

Ezzel kapcsolatban Leninnek az volt a véleménye, hogy:

„Központi Bizottságunknak és Központi Ellenőrző Bizottságunknak, valamint egész pártunknak legfőbb feladata abban áll, hogy figyelemmel kísérje azokat a körülményeket, amelyek szakadásra vezethetnek és előzze meg azokat, mert köztársaságunk sorsa végeredményben attól függ, hogy együtt fog-e haladni a parasztság zöme a munkásosztállyal, hű marad-e a vele kötött szövetséghez, avagy lehetővé teszi-e a «nepmannak», azaz az új burzsoáziának, hogy közte és a munkások között meghasonlást idézzen elő, hogy elszakítsa őt a munkásoktól”.

Következésképpen a munkásosztály és a parasztság között a szakadás nincs kizárva, de egyáltalán nem szükségszerű, mivel a mi rendünkben megvan a lehetősége annak, hogy ezt a szakadást megelőzzük s a munkásosztály és a parasztság szövetségét megszilárdítsuk. De mi kell ahhoz, hogy ezt a lehetőséget valósággá változtassuk? Hogy a szakadás megelőzésének lehetőségét valósággá változtassuk, ahhoz elsősorban el kell temetni azt az opportunista elméletet, hogy „majd simán megy minden magától”, ki kell irtani a kapitalizmus gyökereit, megszervezve a kolhozokat és a szovhozokat, és a kulákság kizsákmányoló törekvéseinek korlátozására irányuló politikáról át kell térni a kulákság mint osztály felszámolásának politikájára.

Látjuk tehát, hogy szigorú különbséget kell tenni a rendünkben rejlő lehetőségek és e lehetőségek kihasználása, e lehetőségek valóraváltása között.

Vagyis előfordulhatnak olyan esetek, amikor a győzelem lehetőségei megvannak, a párt azonban nem látja ezeket a lehetőségeket, vagy nem tudja azokat helyesen kihasználni, minek következtében győzelem helyett vereség érheti.

És ismét felmerül a kérdés: értett-e a párt ahhoz, hogy a szovjet rend nyújtotta lehetőségeket és előnyöket helyesen kihasználja? Megtett-e mindent, hogy ezeket a lehetőségeket valósággá változtassa és ilymódon építésünk maximális sikereit biztosítsa?

Más szóval: helyesen vezette-e a párt és Központi Bizottsága a szocializmus építését a XV. kongresszus óta eltelt időszakban?

Mi szükséges mai viszonyaink között a párt helyes vezetéséhez?

A párt helyes vezetéséhez, minden egyében kívül, az szükséges, hogy a párt vonala helyes legyen, hogy a tömegek megértsék a párt vonalának helyességét és tevékenyen támogassák azt, hogy a párt ne szorítkozzék a vezérvonal kidolgozására, hanem napról-napra vezesse e vezérvonal megvalósítását, hogy a párt erélyesen harcoljon a vezérvonaltól való elhajlások és az elhajlások irányában tanúsított békülékenység ellen, hogy a párt az elhajlások elleni harcban kikovácsolja sorai egységét és vasfegyelmet teremtsen.

Mit tett a párt és Központi Bizottsága e feltételek megvalósítása érdekében?

1. A szocialista építés vezetésének kérdései

a) A párt fő irányvonala jelenleg abban áll, hogy a szocializmus, amely eddig a gazdasági front egyes szakaszain támadott, most az egész fronton, az ipar és a mezőgazdaság terén egyaránt, támadásba megy át.

A XIV. kongresszus főleg az iparosítás kongresszusa volt.

A XV. kongresszus főleg a kollektivizálás kongresszusa volt.

Ez előkészület volt az általános támadásra.

A korábbi szakaszoktól eltérően, a XVI. kongresszust megelőző időszak: a szocializmus egész fronton folyó általános támadásának időszaka, a szocializmus fokozott építésének időszaka az ipar és a mezőgazdaság terén egyaránt.

A párt XVI. kongresszusa a szocializmus egész fronton kifejlesztett támadásának, a kulákság mint osztály felszámolásának és a teljes kollektivizálás megvalósításának kongresszusa.

Röviden ez pártunk vezérvonalának a lényege.

Helyes-e ez a vonal?

Igen, helyes. A tények azt mutatják, hogy pártunk vezérvonala az egyedül helyes vonal. (Taps.)

Erről tanúskodnak azok a sikerek és vívmányok, melyeket a szocialista építés frontján elértünk. Teljesen lehetetlen, hogy az a döntő győzelem, melyet a párt az elmúlt időszakban a szocialista építés frontján a városban és a falun aratott, helytelen politika eredménye volna. Csakis helyes vezérvonalunknak köszönhetjük ezt a győzelmet.

Erről tanúskodik az az eszeveszett ordítozás, amelyet az utóbbi időben osztályellenségeink, a tőkések és sajtójuk, a pápa és különböző püspökök, a szociáldemokraták és az Abramovics meg Dan féle „orosz” mensevikek csaptak pártunk politikája ellen. A tőkések és lakájaik gyalázzák pártunkat — tehát pártunk vezérvonala helyes. (Taps.)

Erről tanúskodik a trockizmus közismert sorsa. A trockista táborhoz tartozó urak a Szovjethatalom „elfajulásáról”, „termidorról”, a trockizmus „elkerülhetetlen győzelméről” stb. fecsegtek. S mi történt valójában? A trockizmus felbomlott, megbukott. A trockisták egy része, mint ismeretes, szakított a trockizmussal és képviselőinek számos nyilatkozatában elismerte a párt igazát, elismerte a trockizmus ellenforradalmiságát. A többiek igazi, tipikus kispolgári ellenforradalmárokká fajultak el, s a kapitalista sajtó tájékoztató irodájává váltak a SzK(b)P ügyeiben. A Szovjethatalom pedig, amelynek el kellett volna „fajulnia” (vagy „már el is fajult”), tovább virul és építi a szocializmust, sikeresen törve meg országunk tőkés elemeit és azok kispolgári kóristáit.

Erről tanúskodik a jobboldali elhajlók közismert sorsa. A jobboldali elhajlók arról fecsegtek és azt kiabálták, hogy a párt vonala „végzetes”, hogy a Szovjetunióban „valószínű a katasztrófa”, hogy az országot meg kell „menteni” a párttól és a párt vezetőségétől stb. S mi történt valójában? Valójában az történt, hogy a párt óriási sikereket aratott a szocializmus építésének valamennyi frontján, a jobboldali elhajlók csoportja pedig, amely meg akarta „menteni” az országot, de azután beismerte, hogy nézetei hibásak, most benne van a csávában.

Erről tanúskodik a munkásosztály és a parasztság fokozódó forradalmi aktivitása, továbbá az a tény, hogy a párt politikáját a dolgozók milliós tömegei cselekvően támogatjuk, végül a munkások és kolhozparasztok példátlan munkalelkesedése, amely lélekemelő nagyszerűségével bámulatba ejti országunk ellenségeit és barátait egyaránt. Már nem is beszélek a párt iránti bizalom növekedésének olyan jeleiről, mint például az a tény, hogy számos műhely és gyár valamennyi munkása együttesen kéri a pártba való felvételét, hogy a párt taglétszáma a XV. és a XVI. kongresszus között több mint 600 000 fővel gyarapodott, hogy csupán az év első negyedében 200 000 új tag lépett be a pártba. Mi mást bizonyít mindez, ha nem azt, hogy a dolgozók milliós tömegei helyesnek látják pártunk politikáját és készek azt támogatni?

El kell ismerni, hogy ezek a tények nem lehetnének, ha pártunk vezérvonala nem volna az egyedül helyes vonal.

b) De a párt nem szorítkozhat a vezérvonal kidolgozására. A pártnak a gyakorlatban napról-napra ellenőriznie is kell a vezérvonal megvalósítását. Vezetnie kell a vezérvonal megvalósítását, a munka folyamán javítva és tökéletesítve a gazdasági építés terveit, kijavítva és megelőzve a hibákat.

Hogyan végezte pártunk Központi Bizottsága ezt a munkát?

A Központi Bizottság munkája ezen a téren főképpen arra irányult, hogy az ötéves tervet kijavítsa és pontosabbá tegye azáltal, hogy fokozza az ütemet és szűkebbre szabja a határidőket, valamint arra, hogy ellenőrizze, hogyan hajtják végre a gazdagsági szervezetek előírt feladataikat.

Íme a Központi Bizottság néhány határozata, amelyek az ötéves tervet az építési ütemek fokozása és a végrehajtási határidők rövidítése szellemében kijavítják:

A vaskohászat terén: az ötéves terv a terv utolsó évére 10 millió tonna nyersvas termelését irányozza elő; a Központi Bizottság határozata azonban elégtelennek tekinti ezt a normát és azt tartja, hogy az ötéves terv utolsó évében a nyersvastermelést 17 millió tonnára kell emelni.

A traktorgyártás terén: az ötéves terv a terv utolsó évére 55 000 darab traktor gyártását irányozza elő; a Központi Bizottság határozata azonban elégtelennek tekinti ezt a feladatot és azt tartja, hogy az ötéves terv utolsó évében 170 000 darab traktort kell gyártani.

Ugyanezt kell mondanunk a gépkocsigyártásról is; itt az ötéves terv által a terv utolsó évére előirányzott 100 000 darab gépkocsi (teher- és személygépkocsi) helyett 200 000 darab gépkocsit kell gyártani.

Ugyanígy a fémkohászat, valamint a mezőgazdasági gépgyártás terén is, több mint 100 %-kal emeltük az ötéves terv előirányzatait.

Már nem is beszélek a kombájnok gyártásáról, ami az ötéves tervben egyáltalán nem szerepelt, s amelyekből az ötéves terv utolsó évére legalább 40 000 darabot kell előállítani.

A szovhozépítés terén: az ötéves terv előirányzata szerint a vetésterületet az ötéves terv végéig 5 millió hektárra kell kibővíteni; a Központi Bizottság határozata azonban elégtelennek tekinti ezt a normát és azt tartja, hogy a szovhozok vetésterületét az ötéves terv végéig 18 millió hektárra kell emelni.

A kolhozépítés terén: az ötéves terv előirányzata szerint a vetésterületet az ötéves terv végéig 20 millió hektárra kell kibővíteni; a Központi Bizottság határozata azonban kirívóan elégtelennek tekinti ezt a normát (már az idén túlteljesítettük) és azt tartja, hogy a Szovjetunió kollektivizálását az ötéves terv végére alapjában be kell fejezni és erre az időre a Szovjetunió most egyéni gazdálkodók által művelt egész vetésterületének kilenctized részét a kolhozok vetésterületének kell elfoglalnia. (Taps.)

És így tovább és így tovább.

Általában így vezette a Központi Bizottság a párt vezérvonalának megvalósítását, a szocialista építés tervezését.

Azt mondhatják, hogy amikor a Központi Bizottság ilyen alaposan megváltoztatja az ötéves terv előirányzatait, ezzel megszegi a tervezés elvét és csorbítja a tervező szervek tekintélyét. De így csak reménytelen bürokraták beszélhetnek. Számunkra, bolsevikok számára, az ötéves terv nem befejezett és egyszersmindenkorra adott valami. Számunkra az ötéves terv, mint minden terv, csak megközelítő terv, melyet a helyi tapasztalatok alapján, a terv végrehajtásának tapasztalatai alapján, pontosabbá kell tenni, meg kell változtatni és tökéletesíteni kell. Semmilyen ötéves terv sem veheti számba mindazokat a lehetőségeket, amelyek szovjet rendünk mélyén rejlenek és csak a munka folyamán, a terv megvalósítása folyamán, a gyárban, a kolhozban, a szovhozban, a kerületben stb. bukkannak elő. Csak bürokraták gondolhatják, hogy a tervező munka a terv összeállításával befejeződik. A terv összeállítása csak kezdete a tervezésnek. Az igazi tervszerű vezetés csak a terv összeállítása után, a helyi ellenőrzés után, a terv megvalósítása, javítása és tökéletesítése során bontakozik ki.

Ez az oka annak, hogy a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság köztársaságunk tervező szerveivel egyetértve szükségesnek tartotta, hogy a tapasztalati adatok alapján módosítsa és javítsa az ötéves tervet, gyorsítsa az építés ütemét és rövidebbre szabja a végrehajtási határidőket.

Lenin, mikor a VIII. Szovjetkongresszuson a GOELRO tízéves tervét tárgyalták, ezt mondotta a tervezés és a tervszerű vezetés elvére vonatkozóan:

„A mi pártprogramunk nem maradhat csupán a párt programja. Ennek a programnak gazdasági építésünk programjává kell válnia, mert különben mint pártprogram is rossz. Ezt a programot ki kell egészíteni egy másik pártprogrammal, az egész népgazdaság újjáteremtésének és modern technikai színvonalra emelésének a munkatervével … Nem tehetünk egyebet, mint hogy elfogadjuk a tervet; persze, ez csak első kapásra elfogadott, megközelítő terv lesz. Ez a pártprogram nem lesz olyan változatlan, mint igazi programunk, amelyet csak pártkongresszusokon lehet megváltoztatni. Nem, ezt a programot minden nap, minden műhelyben, minden járásban javítani, csiszolni, tökéletesíteni és módosítani fogják … A tudományos és gyakorlati tapasztalatokat figyelve, a helyszínen szüntelenül arra kell törekedni, hogy a tervet a kitűzött időnél előbb teljesítsék, hogy a tömegek lássák, hogy azt a hosszú időszakot, amely elválaszt bennünket az ipar teljes helyreállításától, a tapasztalat lerövidítheti. Ez tőlünk függ. Javítsuk a gazdaságot minden műhelyben, minden fűtőházban, minden területen és akkor majd lerövidítjük ezt az időt. És le is rövidítjük” (XXVI. köt. 45,46,43. old.).

Látják, hogy a Központi Bizottság a lenini úton haladt, amikor megváltoztatta és kijavította az ötéves tervet, amikor rövidebbre szabta a végrehajtás határidejét és meggyorsította az építés ütemét.

Milyen lehetőségekre támaszkodott a Központi Bizottság, amikor meggyorsította az építés ütemét és rövidebbre szabta az ötéves terv végrehajtásának határidejét? Azokra a tartalékokra, amelyek szovjet rendünk mélyén rejlenek és csak a munka folyamán bukkannak elő, azokra a lehetőségekre, melyeket az újjáalakítási időszak nyújt. A Központi Bizottság azt tartja, hogy az ipar és a mezőgazdaság technikai bázisának átalakítása, a termelés szocialista szervezete mellett, olyan lehetőségeket nyújt az ütem gyorsítására, amilyenről egyetlen kapitalista ország sem álmodhat.

Csakis ezzel magyarázható az a tény, hogy Szocialista iparunk az utóbbi három év alatt több mint kétszeresére emelte termelését, 1930/31-ben pedig a szocialista ipar termelésének a folyó évi termeléshez viszonyítva 47 %-kal kell növekednie, s itt megjegyzendő, hogy ez a növekedés, terjedelmét tekintve, egymagában ugyanannyi lesz, mint a háborúelőtti egész nagyipar termelése.

Csakis ezzel magyarázható az a tény, hogy a szovhozépítés három év alatt túlteljesíti, a kolhozépítés pedig már két év alatt túlteljesítette az ötéves tervet.

Van olyan elmélet, amely szerint csak a helyreállítási időszakban engedhető meg ilyen gyors fejlődési ütem, mihelyt azonban áttértünk az újjáalakítási időszakra, évről-évre erősen lassítani kell az építés ütemét. Ezt az elméletet a „hanyatló görbe” elméletének nevezik. Ez az elmélet elmaradottságunk igazolásának az elmélete. Semmi köze sincs a marxizmushoz, a leninizmushoz. Burzsoá elmélet, amellyel állandósítani akarják országunk elmaradottságát. Azok közül, akik pártunkhoz tartoztak vagy tartoznak, csak a trockisták és a jobboldali elhajlók védelmezik és hirdetik ezt az elméletet.

Vannak, akik azt hiszik, hogy a trockisták a túlzott iparosítás hívei. De ez a vélemény csak részben igaz. Csak annyiban igaz, amennyiben a helyreállítási időszak végéről van szó, amikor a trockisták csakugyan túliparosító képtelenségeket eszeltek ki. Ami az újjáalakítási időszakot illeti, ütem szempontjából a trockisták a legszélsőségesebb minimalisták és a legundorítóbb kapitulánsok. (Derültség. Taps.)

A trockisták platformjaikban és nyilatkozataikban nem adtak számszerű adatokat, csak általánosan fecsegtek az ütemről. De van egy okmány, melyben a trockisták számokkal szemléltették, hogy hogyan gondolják az állami ipar fejlődésének ütemét. Az állami ipar „álló tőkéjének helyreállítása ügyében tartott külön tanácskozás” jelentésére gondolok, amely a trockizmus elvein alapszik. Érdekes lesz ezt az 1925/26-ból származó okmányt néhány szóban elemezni. Érdekes lesz, mivel pontosan tükrözi a hanyatló görbe trockista sémáját.

Ebben az okmányban azt ajánlották, hogy 1926/27-ben 1 543 millió rubelt, 1927/28-ban 1 490 millió rubelt, 1928/29-ben 1 320 millió rubelt, 1929/30-ban 1 060 millió rubelt ruházzunk be az állami iparba (1926/27-es árakban).

Ez a trockista hanyatló görbe képe.

És mennyit ruháztunk be valójában? Valójában 1926/27-ben 1 065 millió rubelt, 1927/28-ban 1 304 millió rubelt, 1928/29-ben 1 819 millió rubelt, 1929/30- ban 4 775 millió rubelt ruháztunk be az állami iparba (1926/27-es árakban).

Ez/ a bolsevik emelkedő görbe képe.

Az említett okmány szerint az állami ipar termelésének 1926/27-ben 31,6 %-kal, 1927/28-ban 22,9 %-kal, 1928/29-ben 15,5 %-kal, 1929/30-ban 15 %-kal kellett volna növekednie.

Ez a trockista hanyatló görbe képe.

És mi történt valójában? Valójában az állami ipar termelése 1926/27-ben 19,7%-kal, 1927/28-ban 26,3 %-kal, 1928/29-ben 24,3%-kal, 1929/30-ban 32 %-kal növekedett, 1930/31-ben pedig 47%-kal fog növekedni.

Ez a bolsevik emelkedő görbe képe.

Ismeretes, hogy Trockij a „Szocializmus felé vagy kapitalizmus felé?” c. könyvecskéjében külön védelmébe veszi a hanyatló görbe kapituláns elméletét. Ott nyíltan kimondja, hogy mivel „a háború előtt az ipar kibővítése főképpen új gyárak építésében állott”, „jelenleg pedig a kibővítés sokkal inkább a régi gyárak kihasználásában és a régi berendezés megterhelésében áll”, ezért „természetes tehát, hogy a helyreállítási folyamat befejezése után a növekedés koefficiensének jelentékenyen csökkennie kell majd”, s azt ajánlja, hogy „a legközelebbi években az ipari növekedés koefficiensét a háborúelőtti 6%-nak kétszeresére, sőt háromszorosára, esetleg annál is többre kell emelni”.

Tehát az ipar évi növekedését háromszor hat százalékban kívánja megállapítani. Mennyi is az? Mindössze 18%-os évi növekedés. Tehát a trockisták szerint az állami ipar termelésének 18%-os évi növekedése az újjáalakítás időszakában az a legfelső határ, amelyet a gyorsított fejlődési ütem tervezése nem léphet át, az az eszmény, amely felé törekednünk kell. Hasonlítsák most össze a trockistáknak ezt a szánalmas bölcselkedését a termelésnek az utóbbi három év alatt elért valóságos növekedésével (1927/28-ban 26,3%, 1928/29-ben 24,3%, 1929/30-ban 32%), hasonlítsák össze a trockistáknak ezt a kapituláns filozófiáját az Állami Tervbizottság 1930/31. évi előirányzatával, amely 47%-os növekedést ír elő és meghaladja a helyreállítási időszak termelésének leggyorsabb ütemét is — s akkor megértik, hogy a „hanyatló görbe” trockista elmélete mennyire reakciós elmélet, hogy a trockisták mennyire nem hisznek az újjáalakítási időszak lehetőségében.

Ezért fújják most a trockisták, hogy az ipar és a kolhozépítés fejlesztésének bolsevik üteme „túlzott”.

Ez az oka annak, hogy a trockistákat most nem lehet megkülönböztetni jobboldali elhajlóinktól.

Világos, hogy ha nem zúztuk volna szét a „hanyatló görbe” trockista-jobboldali elhajló elméletét, akkor nem tudtuk volna sem az igazi tervezést megkezdeni, sem az ütemet gyorsítani, sem az építés határidejét rövidebbre szabni. Ahhoz, hogy a párt vezérvonalának megvalósítását vezessük, hogy az építés ötéves tervét kijavítsuk és tökéletesítsük, hogy az ütemet gyorsítsuk és az építés hibáit megelőzzük, mindenekelőtt szét kellett zúzni és fel kellett számolni a „hanyatló görbe” reakciós elméletét.

A Központi Bizottság így is cselekedett, mint már előbb mondottam.

2. A belső pártügyek vezetésének kérdései

Azt hihetné valaki, hogy a szocialista építés vezetésével, a párt vezérvonalának megvalósításával járó munka nyugodtan és simán, harc és akaratmegfeszítés nélkül folyt pártunkban. De ez nem így volt, elvtársak. Valójában ezt a munkát harcban végeztük, harcban a párton belül felmerült nehézségek ellen, harcban a leninizmustól való különböző elhajlások ellen, mind az általános politika, mind a nemzeti kérdés terén. Pártunk nem légüres térben él és küzd. Ott él és küzd az élet sűrűjében, ahol ki van téve a környezet hatásának. Környezetünk pedig, mint ismeretes, különböző osztályokból és különböző társadalmi csoportokból áll. Általános támadást indítottunk a tőkés elemek ellen, messze előre lendítettük szocialista iparunkat, erőteljesen fejlesztettük a szovhozok és kolhozok építését. De az ilyen jelenségek kihatnak a kizsákmányoló osztályokra. Ezek a jelenségek rendszerint a letűnő osztályok tönkrejutásával, a falun a kulákság tönkrejutásával, a városban a kispolgári rétegek működési terének szűkülésével járnak. Érthető, hogy mindez szükségszerűen kiélezi az osztályharcot, kiélezi a letűnő osztályok ellenállását a Szovjethatalom politikájával szemben. Nevetséges volna azt gondolni, hogy ezeknek az osztályoknak az ellenállása nem fog tükröződni valamilyen formában pártunk soraiban. És csakugyan tükröződik is a pártban. Mindennemű elhajlás a lenini vonaltól pártunk soraiban — a letűnő osztályok ellenállásának a tükröződése.

Harcolhatunk-e sikeresen az osztályellenség ellen, ha nem harcolunk egyidejűleg a párton belüli elhajlások ellen, ha nem küzdjük le ezeket az elhajlásokat? Nem, nem harcolhatunk. Nem harcolhatunk, mert nem lehet igazi harcot folytatni az osztályellenség ellen, ha a hátországban ott van az ellenség ügynöksége, ha olyan embereket hagyunk a hátországban, akik nem hisznek ügyünkben és minden módon fékezni igyekeznek haladásunkat.

Ezért a párt soronlevő feladata: engesztelhetetlen harc a lenini vonaltól való elhajlások ellen.

A pártban most a jobboldali elhajlás a legfőbb veszély. Miért? Azért, mert a kulákveszélyt tükrözi, a mai helyzetben pedig, amikor általános támadásba mentünk át és gyökerestől kiirtjuk a kapitalizmust, a kulákveszély a legfőbb veszély az országban.

Mit kellett tennie a Központi Bizottságnak azért, hogy a jobboldali elhajlást leküzdje, a „baloldali” elhajlást megsemmisítse és szabaddá tegye az utat ahhoz, hogy a párt maximálisan a lenini vonal körül tömörüljön.

a) Mindenekelőtt végezni kellett a trockizmus maradványaival, a trockista elmélet csökevényeivel pártunkban. A trockista csoportot mint ellenzéket már régen szétzúztuk és kisepertük. A trockista csoport ma proletárellenes és szovjetellenes ellenforradalmi csoport, amely buzgón tudósítja a burzsoáziát pártunk ügyeiről. De még nem tisztítottuk meg teljesen a pártot a trockista elmélet maradványaitól, a trockizmus csökevényeitől. Tehát mindenekelőtt végezni kellett ezekkel a csökevényekkel.

Mi a trockizmus lényege?

A trockizmus lényege elsősorban annak a tagadása, hogy a szocializmust a Szovjetunióban országunk munkásosztályának és parasztságának erejéből fel lehet építeni. Mit jelent e lehetőség tagadása? Azt jelenti, hogy ha a közeljövőben nem jön segítségünkre a győzelmes világforradalom, kénytelenek leszünk a burzsoázia előtt kapitulálni és szabaddá kell tennünk az utat a burzsoá-demokratikus köztársaság számára. Ez tehát nem egyéb, mint a világforradalom győzelmének „forradalmi” frázisával leplezett burzsoá tagadása annak, hogy a szocializmus országunkban felépíthető.

Lehet-e ilyen nézetekkel munka iránti lelkesedést gyújtani a munkásosztály milliós tömegeiben, lehet-e őket ilyen nézetekkel szocialista versenyre, tömeges élmunkásmozgalomra, a tőkés elemek ellen általános támadásra mozgósítani? Világos, hogy nem lehet. Ostobaság volna azt hinni, hogy a mi munkásosztályunk, amely három forradalmat vitt véghez, azért fog rajongó lelkesedéssel dolgozni és azért fog tömeges élmunkásmozgalmat teremteni, hogy a kapitalizmus számára trágyázza a talajt. Munkásosztályunk nem a kapitalizmus érdekében dolgozik lelkesedéssel, hanem azért, hogy véglegesen eltemesse a kapitalizmust és a Szovjetunióban felépítse a szocializmust. Fosszák meg őt a szocializmus felépítésének lehetőségébe vetett biztos hitétől és megsemmisítik a verseny, a munkalendület, az élmunkásmozgalom minden talaját.

Ebből következik: ahhoz, hogy a munkásosztályt lelkes munkára és versenyre mozgósítsuk és az egész fronton általános támadást szervezzünk, elsősorban el kellett temetnünk a trockizmusnak azt a burzsoá elméletét, amely szerint országunkban lehetetlen felépíteni a szocializmust.

A trockizmus lényege, másodszor, annak a tagadása, hogy a parasztság zömét be lehet vonni a falusi szocialista építés művébe. Mit jelent e lehetőség tagadása? Azt jelenti, hogy a munkásosztály nem képes magával vonni a parasztságot az egyéni parasztgazdaságok kollektív vágányra való átállításában, s hogy ha a világforradalom győzelme a közeljövőben nem jön a munkásosztály segítségére, akkor a parasztság visszaállítja a régi burzsoá rendet. Ez tehát nem egyéb, mint a világforradalom győzelméről szóló „forradalmi” frázisokkal leplezett burzsoá tagadása annak, hogy a proletárdiktatúrának van ereje és lehetősége, hogy a parasztságot a szocializmus útjára térítse.

Lehet-e ilyen nézetekkel harcba vinni a paraszttömegeket a kolhozmozgalomért, megszervezni a tömeges kolhozmozgalmat, megszervezni a kulákság mint osztály felszámolását? Világos, hogy nem lehet.

Ebből következik: ahhoz, hogy megszervezzük a parasztság tömeges kolhozmozgalmát és felszámoljuk a kulákságot, elsősorban el kellett temetnünk a trockizmus burzsoá elméletét, amely szerint a parasztság dolgozó tömegeit nem lehet bevonni a szocializmusba.

A trockizmus lényege, végül, annak a tagadása, hogy a pártban vasfegyelemnek kell lennie, annak az elismerése, hogy a pártban szabadon alakulhatnak frakciós csoportosulások, annak az elismerése, hogy meg kell alakítani a trockista pártot. A trockizmus szerint a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának nem egységes és egybeforrt harci pártnak, hanem külön központtal, külön fegyelemmel, külön sajtóval stb. rendelkező csoportok és frakciók gyülekezetének kell lennie. És mit jelent ez? Azt jelenti, hogy kihirdetik a párton belüli politikai frakciók szabadságát. Azt jelenti, hogy ha elismerték a politikai csoportosulások szabadságát a pártban, utána a politikai pártok szabadságának, vagyis a burzsoá demokráciának kell következnie az országban. Ez tehát nem más, mint a „belső pártdemokráciának”, a pártban uralkodó „rezsim megjavításának” frázisával leplezett elismerése annak, hogy a pártban szabad a frakciós csoportosulás, beleértve a politikai pártok megengedését a proletárdiktatúra országában. Azt, hogy intellektuel csoportok frakciós viszálykodása még nem pártdemokrácia, hogy a széles fronton kibontakozó önbírálat, melyet a párt szervez, és a párttömegek óriási aktivitása a valóságos és igazi pártdemokrácia megnyilvánulása — azt a trockizmus sohasem fogja megérteni.

Lehet-e ilyen pártszervezeti nézetekkel vasfegyelmet biztosítani a pártban, lehet-e biztosítani a párt sziklaszilárd egységét, amely elengedhetetlen, ha sikerrel akarunk harcolni az osztályellenség ellen? Világos, hogy nem lehet.

Ebből következik: ahhoz, hogy biztosítsuk a párt sziklaszilárd egységét és proletár fegyelmét, elsősorban el kellett temetnünk a trockizmus szervezeti elméletét.

Kapitulálás a gyakorlatban, mint tartalom, „baloldali” frázisok és kalandor „forradalmi” handabandázás, mint a kapituláns tartalmat leplező és reklámozó forma — ez a trockizmus lényege.

A trockizmus e kettőssége a tönkremenő városi kispolgárság kettős helyzetét tükrözi: a városi kispolgárság ugyanis nem állhatja a proletárdiktatúra „rezsimjét” és vagy „rögtön” a szocializmusba szeretne átugrani, hogy megmeneküljön a tönkremenéstől (ebből ered a politikai kalandorkodás és hisztéria), vagy ha ez lehetetlen, bármilyen engedményre hajlandó a kapitalizmus javára (ebből ered a kapituláns politika).

A trockizmus e kettőssége magyarázza azt a tényt, hogy a trockizmus a jobboldali elhajlók ellen intézett állítólagos „ádáz” rohamait azzal tetézi be, hogy blokkra lép velük, mint álarcnélküli kapitulánsokkal.

És mit jelentenek a pártban észlelt „baloldali” túlzások a kolhozmozgalommal kapcsolatban? Ezek a túlzások bizonyos kísérletet, igaz, öntudatlan kísérletet jelentenek, mely arra irányul, hogy a gyakorlatban felelevenítsék a trockizmus hagyományait, felelevenítsék a középparasztsághoz való trockista viszonyt. Ezek a túlzások annak a politikai hibának a következményei, amelyet Lenin „agyonadminisztrálásnak” nevez. Ez azt jelenti, hogy egyes elvtársaink, a kolhozmozgalom sikereitől megszédülve, nem mint építők, hanem elsősorban mint adminisztrátorok kezdték kezelni a kolhozépítés problémáit s ezért számos igen súlyos hibát követtek el.

Pártunkban vannak egyesek, akik azt hiszik, hogy nem kellett volna ráncbaszedni a „baloldali” túlzókat. Szerintük nem kellett volna megbántani munkatársainkat, nem kellett volna közbelépni, még akkor sem, ha szédületükben hibákat követtek el. Ez badarság, elvtársak. Így csak azok beszélhetnek, akik feltétlenül az árral akarnak úszni. Ezek olyan emberek, akik soha életükben nem fogják magukévá tenni a lenini vonalat — nem fognak az ár ellen úszni, amikor ezt követeli a helyzet, ezt követelik a párt érdekei. Ezek nem leninisták, hanem uszálypolitikusok. A pártnak éppen azért sikerült elvtársaink egész osztagait a helyes útra téríteni, éppen azért sikerült a hibákat helyrehozni és eredményeket elérni, mert a vezérvonal megvalósítása érdekében határozottan szembeszegült az árral. Éppen ezt nevezzük leninizmusnak a gyakorlatban, ezt nevezzük leninizmusnak a vezetésben.

Ezért gondolom, hogy ha nem küzdöttük volna le a „baloldali” túlzásokat, akkor a kolhozmozgalomban nem tudtuk volna elérni azokat a sikereket, amelyekkel most büszkélkedünk.

Ennyit a trockizmus maradványai s e maradványok gyakorlati megnyilvánulásai ellen folytatott harcról.

Kissé másképp vagyunk a jobboldali opportunizmussal, amelynek élén Buharin, Rikov és Tomszkij állott vagy áll.

A jobboldali elhajlókról nem mondhatjuk, hogy tagadják a szocializmus felépítésének lehetőségét a Szovjetunióban. Nem, ők ezt elismerik és ebben különböznek a trockistáktól. De a jobboldali elhajlóknak az a bajuk, hogy formálisan elismerik ugyan a szocializmus felépítésének lehetőségét egy országban, de ugyanakkor nem akarják elismerni azokat a harci módszereket és eszközöket, amelyek nélkül lehetetlen felépíteni a szocializmust. Nem akarják elismerni, hogy az ipar minden módon való fejlesztése a kulcsa annak, hogy az egész népgazdaságot a szocializmus elvei alapján átalakítsuk. Nem akarják elismerni, hogy a tőkés elemek ellen engesztelhetetlen osztályharcot kell folytatni s hogy a szocializmusnak az egész fronton általános támadást kell indítania a kapitalizmus ellen. Nem értik, hogy ezek a módok és eszközök azoknak a rendszabályoknak a rendszerét alkotják, amelyek nélkül országunkban lehetetlen a proletárdiktatúrát fenntartani, lehetetlen a szocializmust felépíteni. Azt hiszik, hogy suttyomban, simán, osztályharc nélkül is fel lehet építeni a szocializmust, ha nem is indítunk támadást a tőkés elemek ellen. Azt hiszik, hogy a tőkés elemek vagy lassacskán elhalnak maguktól, vagypedig belenőnek a szocializmusba. Mivel azonban ilyen csodák a történelemben nem fordulnak elő, ezért azt látjuk, hogy a jobboldali elhajlók valójában lecsúsznak arra az álláspontra, amely tagadja a szocializmus felépítésének lehetőségét országunkban.

Azt sem mondhatjuk a jobboldali elhajlókról, hogy tagadják, hogy a parasztság zömét be lehet vonni a szocializmus felépítésébe a falun. Nem, ők elismerik ezt a lehetőséget és ebben különböznek a trockistáktól. De amikor ezt formálisan elismerik, ugyanakkor tagadják azokat a módokat és eszközöket, amelyek nélkül nem lehet bevonni a parasztságot a szocializmus felépítésének művébe. Nem akarják elismerni, hogy a szovhoz és a kolhoz a legfőbb eszköze és „országútja” annak, hogy a parasztság zömét bevonjuk a szocializmus felépítésének művébe. Nem akarják elismerni, hogy ha nem valósítjuk meg a kulákság mint osztály felszámolásának politikáját, akkor a falut lehetetlen átalakítani a szocializmus elvei alapján. Azt hiszik, hogy a falut suttyomban, simán, osztályharc nélkül, egyesegyedül a fogyasztási és értékesítő szövetkezetek útján át lehet állítani a szocializmus vágányára, mert meg vannak győződve arról, hogy a kulák magától belenő a szocializmusba. Azt hiszik, hogy most nem az iparfejlesztés gyors üteme és nem a kolhoz meg a szovhoz a legfontosabb, hanem az, hogy „szabaddá tegyük” a piac vakon ható erőit, hogy „felszabadítsuk” a piacot és „levegyük a béklyókat” az egyéni gazdaságokról, beleértve a falu tőkés elemeit is. Mivel azonban a kulák nem nőhet bele a szocializmusba, a piac „felszabadítása” pedig nem jelent egyebet, mint a kulákság felfegyverzését és a munkásosztály lefegyverzését, ezért azt látjuk, hogy a jobboldali elhajlók lecsúsznak a lejtőn és valójában magukévá teszik azt az álláspontot, amely tagadja, hogy a parasztság zömét be lehet vonni a szocializmus felépítésének művébe.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a jobboldali elhajlók és a trockisták közt folyó kakasviadal rendszerint azzal végződik, hogy a jobboldali elhajlók a kulisszák mögött tárgyalásokat folytatnak a trockistákkal, hogy blokkra lépjenek velük.

A jobboldali opportunizmusnak az a legnagyobb baja, hogy szakít az osztályharc lenini felfogásával és lecsúszik a kispolgári liberalizmus álláspontjára.

Nem lehet kétséges, hogy ha a jobboldali elhajlás pártunkban győzelmet aratott volna, az egyértelmű lett volna a munkásosztály teljes lefegyverzésével, a falu tőkés elemeinek felfegyverzésével és növelte volna annak esélyeit, hogy a Szovjetunióban visszaállítják a kapitalizmust.

A jobboldali elhajlók nincsenek azon az állásponton, hogy másik pártot kell alakítani és ebben is különböznek a trockistáktól. A jobboldali elhajlók vezetői nyíltan beismerték hibáikat és a párt előtt kapituláltak. De ostobaság volna ezen az alapon azt gondolni, hogy a jobboldali elhajlást eltemettük. Nem ezen kell mérni a jobboldali opportunizmus erejét. A jobboldali opportunizmus ereje — a kispolgári környezet elemi ereje, annak a nyomásnak az ereje, melyet a tőkés elemek általában, és különösen a kulákok gyakorolnak pártunkra. És éppen azért, mert a jobboldali elhajlás a letűnő osztályok legszámottevőbb elemeinek ellenállását tükrözi, a jobboldali elhajlás ma a legnagyobb veszély pártunkban.

A párt ezért tartotta szükségesnek, hogy erélyes és kérlelhetetlen harcot indítson a jobboldali elhajlás ellen.

Nem lehet kétséges, hogy ha nem folytattunk volna erélyes harcot a jobboldali elhajlás ellen, ha nem szigeteltük volna el vezető elemeit, nem tudtuk volna sem a párt és a munkásosztály erőit, sem a szegény- és középparasztság tömegeinek erőit a szocializmus általános támadására, a szovhozok és kolhozok megszervezésére, nehéziparunk helyreállítására, a kulákság mint osztály felszámolására mozgósítani.

Így vagyunk a „baloldali” és jobboldali elhajlással pártunkban.

A feladat az, hogy a jövőben is engesztelhetetlen harcot folytassunk két fronton, mind a kispolgári radikalizmust képviselő „baloldaliak”, mind a kispolgári liberalizmust képviselő jobboldaliak ellen.

A feladat az, hogy a jövőben is engesztelhetetlen harcot folytassunk a párt békülékeny elemei ellen, akik nem értik, vagy úgy tesznek, mintha nem értenék, hogy erélyes kétfrontharcra van szükség.

b) A pártonbelüli elhajlások ellen folyó harc képe nem volna teljes, ha nem érintenők azokat az elhajlásokat, amelyek pártunkban a nemzeti kérdés terén észlelhetők. Elsősorban a nagyorosz soviniszta elhajlásra és másodszor, a helyi nacionalista elhajlásra gondolok. Ezek az elhajlások nem olyan kirívóak és tolakodóak, mint a „baloldali” vagy a jobboldali elhajlás. Settenkedő elhajlásoknak lehetne nevezni őket. De ez korántsem jelenti azt, hogy nem léteznek. Igenis léteznek és ami a legfőbb — növekednek. Ez egészen kétségtelen. Kétségtelen, mivel az osztályharc kiéleződésének általános légköre feltétlenül magával vonja a pártban tükröződő nemzeti súrlódások kiéleződését. Ezért fel kell fednünk és meg kell világítanunk ezeknek az elhajlásoknak az arculatát.

Mi a nagyorosz soviniszta elhajlás lényege mai viszonyaink között?

A nagyorosz soviniszta elhajlás lényege: törekvés a nyelv, a kultúra és az életmód terén fennálló nemzeti különbségek mellőzésére; törekvés a nemzeti köztársaságok és területek felszámolásának előkészítésére; törekvés a nemzeti egyenjogúság elvének aláásására és az apparátust, a sajtót, az iskolát és más állami és társadalmi szervezeteket nemzetiesítő pártpolitikának lejáratására.

Az efféle elhajlók abból indulnak ki, hogy mivel a szocializmus győzelme esetén a nemzeteknek egybe kell olvadniok, nemzeti nyelveiknek pedig egységes és közös nyelvvé kell válniok, elérkezett tehát az ideje annak, hogy megszüntessük a nemzeti különbségeket és lemondjunk a korábban elnyomott népek nemzeti kultúrájának fejlesztésére irányuló politikánkról.

És emellett Leninre hivatkoznak, helytelenül idézve, néha éppenséggel meghamisítva és megrágalmazva Lenint.

Lenin azt mondotta, hogy a szocializmusban a nemzetiségek érdekei egy egésszé olvadnak össze — vajon nem az következik-e ebből, hogy ideje végezni a nemzeti köztársaságokkal és területekkel… az internacionalizmus érdekében? Lenin 1913-ban a bundistákkal vitatkozva azt mondotta, hogy a nemzeti kultúra jelszava burzsoá jelszó — vajon nem az következik-e ebből, hogy ideje végezni a Szovjetunió népeinek nemzeti kultúrájával… az internacionalizmus érdekében?

Lenin azt mondotta, hogy a szocializmusban megszűnik a nemzeti elnyomás és ledőlnek a nemzeti válaszfalak — vajon nem az következik-e ebből, hogy ideje végetvetni annak a politikának, amely számol a Szovjetunió népeinek nemzeti sajátosságaival és hogy ideje áttérni a beolvasztás politikájára… az internacionalizmus érdekében?

És így tovább és így tovább.

Kétségtelen, hogy ez az elhajlás a nemzeti kérdésben, ez az elhajlás, amelyet ráadásul az internacionalizmus álarcával és Lenin nevével lepleznek, a nagyorosz nacionalizmus legcsiszoltabb és ezért legveszélyesebb, fajtája.

Először, Lenin sohasem mondotta azt, hogy egy államon belül a szocializmus világméretű győzelme előtt, a nemzeti különbségeknek el kell tűnniök, a nemzeti nyelveknek pedig egy közös nyelvben egybe kell olvadniok. Ellenkezőleg, Lenin ennek a szöges ellentétét mondotta: „a népek és az országok közötti nemzeti és állami különbségek … még a proletárdiktatúra világméretű megvalósítása után is sokáig, nagyon sokáig fenn fognak maradni” (XXVI köt. 227. old.).

Hogyan hivatkozhatnak Leninre, s ugyanakkor megfeledkeznek Leninnek erről az alapvető útmutatásáról?

Igaz, egy volt marxista, aki most renegát és reformista, Kautsky úr, olyasvalamit állít, ami szöges ellentétben van azzal, amire Lenin tanít bennünket. Kautsky, Leninnel ellentétben, azt állítja, hogy ha a múlt század derekán a proletárforradalom győzött volna az osztrák-német egyesült államban, az egy közös német nyelv kialakulására és a csehek elnémetesedésére vezetett volna, mivel „egymagában a béklyóitól megszabadult csere ereje, egymagában a németek által behozott modern kultúra ereje minden erőszakos germanizálás nélkül németekké változtatta volna az elmaradt cseh kispolgárokat, parasztokat és proletárokat, akiknek ösztövér nemzetiségük semmit sem adhatott” (lásd a „Forradalom és ellenforradalom” német kiadásának előszavát).

Világos, hogy ez az „elgondolás” teljes összhangban van Kautsky szociálsovinizmusával. Éppen Kautskynak e nézetei ellen küzdöttem 1925-ben a Keleti Népek Egyetemén tartott előadásomban. De lehet-e számunkra, marxisták számára, akik mindvégig internacionalisták akarunk maradni, lehet-e számunkra valami pozitív jelentősége e megátalkodott német szociálsoviniszta antimarxista fecsegésének?

Kinek van igaza, Kautskynak vagy Leninnek?

Ha Kautskynak van igaza, akkor mivel magyarázható az a tény, hogy olyan viszonylag elmaradt nemzetiségek, mint a belorusszok és az ukránok, akik közelebb állnak a nagyoroszokhoz, mint a csehek a németekhez, nem oroszosodtak el a proletárforradalomnak a Szovjetunióban aratott győzelme eredményeképpen, hanem ellenkezőleg, újjászülettek és mint önálló nemzetek fejlődtek? Mivel magyarázható, hogy olyan nemzetek, mint a turkmének, kirgizek, üzbekek, tadzsikok (nem is beszélve a grúzokról, örményekről, azerbajdzsánokról stb.), elmaradottságuk ellenére, nemhogy nem oroszosodtak el annak következtében, hogy a szocializmus a Szovjetunióban győzött, hanem, ellenkezőleg, újjászülettek és önálló nemzetekké fejlődtek? Nem világos-e, hogy tisztelt elhajlóink, holmi kirakati internacionalizmust hajhászva, a kautskysta szociálsovinizmus hatása alá kerültek? Nem világos-e, hogy amikor egy állam keretein belül, a Szovjetunió keretein belül egy közös nyelvért szállnak síkra, lényegében a volt uralkodó nyelv, mégpedig — a nagyorosz nyelv privilégiumainak visszaállítására törekednek.

Hol itt az internacionalizmus?

Másodszor, Lenin sohasem mondotta azt, hogy a nemzeti elnyomás megszűnése és a nemzeti érdekek teljes egybeolvadása egyértelmű a nemzeti különbségek megszűnésével. Mi megszüntettük a nemzeti elnyomást. Mi megszüntettük a nemzeti kiváltságokat és megteremtettük a nemzeti egyenjogúságot. Megszüntettük a szó régi értelmében vett állami határokat, határköveket és vámsorompókat, melyek elválasztották egymástól a Szovjetunió nemzetiségeit. Létrehoztuk a Szovjetunióban élő népek gazdasági és politikai érdekeinek egységét. De azt jelenti-e ez, hogy ezzel megszüntettük a nemzeti különbségeket, a nemzeti nyelveket, kultúrát, életmódot stb. is? Világos, hogy nem azt jelenti. De ha a nemzeti különbségek, a nemzeti nyelvek, a nemzeti kultúra, életmód stb. megmaradnak, akkor nem világos-e, hogy a nemzeti köztársaságok és területek megszüntetésének követelése a mostani történelmi időszakban reakciós követelés, mely a proletárdiktatúra érdekei ellen irányul? Belátják-e elhajlóink, hogy ha most megszüntetnek a nemzeti köztársaságokat és területeket, akkor megfosztanók a Szovjetunió népeinek milliós tömegeit attól a lehetőségtől, hogy anyanyelvükön tanuljanak, hogy anyanyelvükön működő iskolával, bírósággal, közigazgatással, társadalmi és egyéb szervezetekkel és intézményekkel rendelkezzenek, megfosztjuk őket annak lehetőségétől, hogy bekapcsolódjanak a szocialista építésbe? Nem világos-e, hogy elhajlóink valami kirakati internacionalizmust hajhászva, a reakciós nagyorosz soviniszták hatása alá kerültek, és megfeledkeztek, teljesen megfeledkeztek a kultúrforradalom jelszaváról a proletárdiktatúra időszakában, pedig ez a jelszó a Szovjetunió valamennyi népe, nagyoroszok és nem nagyoroszok számára egyaránt érvényes?

Harmadszor, Lenin sohasem mondotta azt, hogy a nemzeti kultúra fejlesztésének jelszava a proletárdiktatúra viszonyai között reakciós jelszó. Ellenkezőleg, Lenin mindig azt követelte, hogy segítsünk a Szovjetunió népeinek nemzeti kultúrájuk fejlesztésében. A X. pártkongresszuson Leninnek, éppen Leninnek a vezetésével szerkesztették meg és fogadták el a nemzeti kérdésről hozott határozatot, amely egyenesen kimondja, hogy:

„A párt feladata az, hogy a nem nagyorosz népek dolgozó tömegeinek segítsen utolérni az előrehaladott Közép-Oroszországot, segítsen nekik: a) kifejleszteni és megszilárdítani a szovjet államiságot e népek nemzeti életviszonyainak megfelelő formák között; b) kifejleszteni és megszilárdítani az anyanyelven működő igazságszolgáltatást, közigazgatást, gazdasági szerveket, hatalmi szerveket, melyeket a helyi lakosság életmódját és lelkületét ismerő helyi emberekből kell összeállítani; c) kifejleszteni az anyanyelven működő sajtójukat, iskoláikat, színházaikat, klubjaikat és általában kulturális és népművelési intézményeiket; d) megszervezni és fejleszteni az anyanyelvet használó általános, valamint szakmai és technikai tanfolyamok és iskolák széles hálózatát”.

Nem világos-e, hogy Lenin a leghatározottabban síkra szállt azért a jelszóért, hogy a proletárdiktatúra viszonyai között fejleszteni kell a nemzeti kultúrát?

Hát nem világos, hogy aki tagadja a nemzeti kultúra jelszavát a proletárdiktatúra viszonyai között, az tagadja a Szovjetunióban élő nem nagyorosz népek kulturális fellendítésének szükségességét, tagadja, hogy e népek számára elengedhetetlen az általános tankötelezettség és ezeket a népeket visszaveti a reakciós nacionalisták szellemi rabságába?

Lenin csakugyan reakciós jelszónak minősítette a nemzeti kultúra jelszavát a burzsoázia uralma idején. De vajon lehetett-e másképp?

Mi a nemzeti kultúra a nemzeti burzsoázia uralma idején? Tartalmában burzsoá és formájában nemzeti kultúra, melynek az a célja, hogy megmételyezze a tömegeket a nacionalizmus mérgével és megszilárdítsa a burzsoázia uralmát.

Mi a nemzeti kultúra a proletárdiktatúra idején? Tartalmában szocialista és formájában nemzeti kultúra, melynek az a célja, hogy a tömegeket a szocializmus és internacionalizmus szellemében nevelje.

Hogyan keverhetik össze ezt a két elvileg különböző jelenséget anélkül, hogy a marxizmussal szakítanának.

Hát nem világos, hogy amikor Lenin a burzsoá renddel kapcsolatos nemzeti kultúra jelszava ellen harcolt, a nemzeti kultúra burzsoá tartalmát támadta, nem pedig nemzeti formáját?

Ostobaság volna feltételezni, hogy Lenin a szocialista kultúrát nemzetietlen kultúrának tekintette, amelynek nincs semmilyen nemzeti formája. A bundisták egy időben csakugyan Leninnek tulajdonították ezt a képtelenséget. De Lenin műveiből tudjuk, hogy ő élesen tiltakozott e rágalom ellen, határozottan visszautasította ezt a képtelenséget. Csak nem lépnek tisztelt elhajlóink a bundisták nyomdokaiba?

Az elmondottak után mi maradt hát elhajlóink érveiből?

Semmi más, mint zsonglőrködés az internacionalizmus zászlajával és Lenin megrágalmazása.

A nagyorosz soviniszta elhajlók mélységesen tévednek, ha azt hiszik, hogy a szocializmus építésének időszaka a Szovjetunióban a nemzeti kultúrák bomlásának és felszámolásának időszaka. Éppen ellenkezőleg. Valójában a proletariátus diktatúrájának és a szocializmus építésének időszaka a Szovjetunióban — a szocialista tartalmú és nemzeti formájú nemzeti kultúrák felvirágzásának az időszaka, mert a szovjet rendszerben maguk a nemzetek nem a szokásos „modern” nemzetek, hanem szocialista nemzetek, mint ahogy nemzeti kultúráik is, tartalmukat tekintve, nem a szokásos burzsoá kultúrák, hanem szocialista kultúrák.

A nagyorosz soviniszta elhajlók nyilván nem értik, hogy a nép anyanyelvén folyó általánosan kötelező elemi oktatás bevezetésével és meghonosításával a nemzeti kultúrák fejlődésének új erővel kell kibontakoznia. Nem értik, hogy az elmaradt nemzetiségeket csak a nemzeti kultúrák fejlesztése útján lehet a szocialista építés művébe igazán bekapcsolni.

Nem értik, hogy éppen ezen alapszik az a lenini politika, amely megköveteli, hogy segítsük és támogassuk a Szovjetunióban élő népek nemzeti kultúrájának fejlődését.

Talán különösnek tűnik, hogy mi, akik azt hirdetjük, hogy a jövőben a nemzeti kultúrák egy közös nyelvet használó közös (formában is, tartalomban is közös) kultúrában olvadnak össze, ugyanakkor hívei vagyunk annak is, hogy a nemzeti kultúrák most, a proletárdiktatúra időszakában felvirágozzanak. Ebben azonban nincs semmi különös. Lehetővé kell tenni, hogy a nemzeti kultúrák fejlődjenek és kibontakozzanak, kifejtsék minden bennük szunnyadó erejüket, mert így teremtjük meg a feltételeit annak, hogy a szocializmus világgyőzelme időszakában egy közös nyelvet használó egységes közös kultúrában olvadjanak össze. A nemzeti formájú és szocialista tartalmú kultúrák felvirágzása egy ország proletárdiktatúrájának viszonyai között azért, hogy egy közös nyelvet használó, egy közös (formában is, tartalomban is közös) szocialista kultúrában olvadjanak össze, mikor az egész világon győz majd a proletariátus, és a szocializmus mindennapi életformává válik — éppen ebben van a nemzeti kultúra kérdésének, e kérdés lenini megfogalmazásának a dialektikája.

Azt mondhatják, hogy a kérdés ilyen megfogalmazása: „ellentmondás”. De vajon nincs-e ugyanilyen „ellentmondás” az állam kérdésében is? Azt hirdetjük, hogy az állam elhal. De ugyanakkor amellett vagyunk, hogy erősíteni kell a proletárdiktatúrát, mely a legerősebb és legnagyobb hatalom minden eddig létező államhatalom közül. Végső fokig fejleszteni az államhatalmat éppen az államhatalom elhalásához szükséges feltételek előkészítése céljából — ez a marxista formula. Ez „ellentmondás”? Igen, „ellentmondás”. De ez az élet ellentmondása és teljesen a marxi dialektikát tükrözi.

Vagy például, hogyan fogalmazza meg Lenin a különválás jogát is magában foglaló nemzeti önrendelkezés jogának kérdését. Lenin néha egészen egyszerű formulával fejezte ki a nemzeti önrendelkezés tételét: „különválni az egyesülés érdekében”. Csak gondolják meg — különválás az egyesülés érdekében. Valóságos paradoxon. Pedig ez az „ellentmondásos” formula a marxi dialektikának azt az éltető igazságát tükrözi, amely lehetővé teszi a bolsevikoknak, hogy a nemzeti kérdés terén a legbevehetetlenebb erődöket is bevegyék.

Ugyanezt kell mondanunk a nemzeti kultúra formulájáról is: a nemzeti kultúrákat (és nyelveket) fel kell virágoztatni egy ország proletárdiktatúrájának időszakában azért, hogy előkészítsük a feltételeket ahhoz, hogy a nemzeti kultúrák (és nyelvek) elhaljanak és egy közös szocialista kultúrában (és egy közös nyelvben) összeolvadjanak a szocializmus világgyőzelmének időszakában.

Aki nem értette meg átmeneti időszakunk e sajátosságát és „ellentmondását”, aki nem értette meg a történelmi folyamatok e dialektikáját, az a marxizmus számára elveszett.

Elhajlóinknak az a bajuk, hogy nem értik és nem is akarják megérteni a marxi dialektikát.

Így vagyunk a nagyorosz soviniszta elhajlással.

Nem nehéz megérteni, hogy ez az elhajlás a korábban uralkodó nagyorosz nemzet letűnő osztályainak elvesztett kiváltságaik visszaszerzésére irányuló törekvését tükrözi.

Ezért veszélyes a nagyorosz sovinizmus, amely a nemzeti kérdés terén a legfőbb veszély pártunkban.

Mi a helyi nacionalista elhajlás lényege?

A helyi nacionalizmus felé elhajlók lényegében arra törekszenek, hogy elkülönüljenek és nemzeti kereteik közé zárkózzanak, palástolni törekszenek az osztályellentéteket saját nemzetükön belül, azzal törekszenek védekezni a nagyorosz sovinizmussal szemben, hogy eltávolodnak a szocialista építéstől, hogy nem akarják látni azt, ami közelebb hozza egymáshoz és egyesíti a Szovjetunió nemzeteinek dolgozó tömegeit és csak azt akarják látni, ami eltaszíthatja őket egymástól.

A helyi nacionalista elhajlás a korábban elnyomott nemzetek letűnő osztályainak a proletárdiktatúrával szemben megnyilvánuló elégedetlenségét és azt a törekvésüket fejezi ki, hogy nemzeti burzsoá államukban elkülönüljenek és ott megteremtsék a maguk osztályuralmát.

Ez az elhajlás azért veszélyes, mert ápolja a burzsoá nacionalizmust, gyengíti a Szovjetunió dolgozó népeinek egységét és az intervenciósok kezére játszik.

Ez a helyi nacionalista elhajlás lényege.

A párt feladata az, hogy erélyesen harcoljon ez ellen az elhajlás ellen és biztosítsa a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a Szovjetunióban élő népek dolgozó tömegeit az internacionalizmus szellemében neveljék.

Íme ilyenek az elhajlások pártunkban, ilyen a „baloldali” és a jobboldali elhajlás az általános politika terén, ilyenek a nemzeti kérdésben mutatkozó elhajlások.

Ez a helyzet pártunkban.

Most, amikor pártunk győztesként került ki a vezérvonalért folytatott harcból, amikor pártunk lenini vonala az egész fronton diadalmaskodik, sokan hajlandók megfeledkezni azokról a nehézségekről, melyeket munkánkban a különböző elhajlók támasztottak. Sőt, egyes nyárspolgári természetű elvtársak még ma is azt hiszik, hogy meglehettünk volna az elhajlók elleni harc nélkül is. Mondanom sem kell, hogy ezek az elvtársak mélységesen tévednek. Csak tekintsünk vissza és emlékezzünk a trockisták és a jobboldali elhajlók cselszövéseire, csak emlékezzünk vissza azoknak a harcoknak történetére, melyeket az elmúlt időszakban az elhajlások ellen kellett vívnunk, és akkor megértjük, milyen üres és semmirekellő ez a nyárspolgári szellem pártunkban. Nem lehet kétséges, hogy ha nem zaboláztuk volna meg és nyílt harcban nem zúztuk volna szét az elhajlókat, nem tudtuk volna kivívni azokat a sikereket, amelyekre ma joggal büszke pártunk.

Pártunk a lenini vonaltól való elhajlások ellen folytatott harcban nőtt meg és erősödött. Az elhajlássok elleni harcban kovácsolta ki sorainak lenini egységét. Ma már senki sem tagadja azt a vitathatatlan tényt, hogy pártunk még sohasem tömörült olyan szorosan Központi Bizottsága köré, mint most. Most mindenki kénytelen elismerni, hogy a párt ma egységesebb és tömörebb, mint valaha, hogy a XVI. kongresszus egyike annak a kevés pártkongresszusnak, amelyen nincsen többé kialakult és tömör ellenzék, mely a maga külön vonalát szembe tudná állítani a párt vezérvonalával.

Minek köszönheti a párt ezt a döntő vívmányát?

A párt annak a körülménynek köszönheti ezt a vívmányát, hogy az elhajlások ellen folytatott harcában mindig elvi politikát folytatott, sohasem süllyedt odáig, hogy kulisszák mögötti kombinációkba és diplomáciai üzérkedésbe bocsátkozzék.

Lenin azt mondotta, hogy az elvi politika az egyetlen helyes politika. Mi azért kerültünk ki győztesen az elhajlások ellen folytatott harcból, mert becsületesen és következetesen teljesítettük Leninnek ezt az intelmét. (Taps.)

* * *

Befejezem, elvtársak.

Mi az általános következtetés?

Az elmúlt időszakban több döntő sikert értünk el a szocialista építés valamennyi frontján. Ezeket a sikereket azért értük el, mert fennen tudtuk hordozni Lenin magasztos zászlaját. Ha győzni akarunk, a jövőben is fennen kell hordoznunk Lenin zászlaját, oltalmazva tisztaságát és szeplőtelenségét, (Taps.)

Ez az általános következtetés.

Lenin zászlajával győztünk az Októberi Forradalomért vívott harcokban.

Lenin zászlajával arattunk döntő sikereket a szocialista építés győzelméért folytatott harcban.

És ezzel a zászlóval fogunk győzni a proletár világforradalomban is.

Éljen a leninizmus! (Dörgő, hosszantartó taps. Az egész terem éljenez.)

„Pravda” 177. sz.
1930. június 29.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

Rosztov. Mezőgazdasági Gépgyár

Szerencsekívánataimat küldöm a Mezőgazdasági Gépgyár munkásainak, műszaki személyzetének és egész vezető magvának győzelmük alkalmából. Az önök győzelme nagy, már azért is, mert a teljes program szerint egymagának a Mezőgazdasági Gépgyárnak évente 115 millió rubelnyi mezőgazdasági gépet kell termelnie, míg a háború előtt működő 900 mezőgazdasági gépgyár évente mindössze 70 millió rubel értékű mezőgazdasági gépet termelt.

Sok sikert kívánok önöknek a program teljesítéséhez.

I. Sztálin

1930. június 16.

„Pravda” 165. sz.
1930. június 17.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Sztálingrád. Traktorgyár

Üdvözlöm a Szovjetunió első, Vörös Zászlórenddel kitüntetett óriási traktorgyárának munkásait és vezetőit és szerencsekívánataimat küldöm nekik győzelmük alkalmából. Az az 50 000 traktor, amelyet évente az országnak adniok kell — 50 000 lövedék, amely robbantja a régi burzsoá világot és utat tör a falun az új, szocialista rendnek.

Sok sikert kívánok önöknek programjuk teljesítéséhez.

I. Sztálin

1930. június 17.

„Pravda” 166. sz.
1930. június 18.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

Válasz M. Rafail elvtársnak

(Leningrád. Területi Szakszervezeti Tanács)
Másolat: Kirov elvtársnak, a SzK(h)P területi bizottsági titkárának

Rafail elvtárs!

Idő hiányában röviden válaszolok:

1) A Központi Bizottság folyó évi márciusi fellépése, mely a kolhozmozgalomban tapasztalt túlkapások ellen irányult, és a breszti időszak vagy az új gazdasági politika bevezetésének időszaka között nincs és nem is lehet semmiféle hasonlatosság. Akkor fordulat történt a politikában. Most, 1930 márciusában, nem volt semmilyen fordulat a politikában. Ráncbaszedtük a fékevesztett elvtársakat — ez volt az egész. Tehát a hasonlatosságra, ha nem is teljes hasonlatosságra épített valamennyi megfontolása elesik.

2) Kolhozmozgalmi politikánkban (azzal kapcsolatban, hogy a középparasztság tömegei a kolhozok felé fordultak) csakugyan történt fordulat, de nem 1930 márciusában, hanem 1929 második felében. Ezt a politikai fordulatot már pártunk XV. kongresszusán megkezdtük (lásd „A falusi munkáról” szóló határozatot).

Ez a fordulat, mint már mondottam, 1929 végén tisztán gyakorlati jelleget öltött. Önnek tudnia kell, hogy a Központi Bizottság 1930 január 5-i határozatában szabatosan megfogalmazta az új politikát és megállapította a kolhozmozgalom ütemét a Szovjetunió különböző vidékei számára. A tények azt bizonyítják, hogy a Központi Bizottság e határozata minden pontjában teljesen bevált.

Elmaradt-e a Központi Bizottság a mozgalom mögött? Azt hiszem, hogy amennyiben elméleti előrelátásról és megfelelő politikai útmutatás kidolgozásáról van szó, a Központi Bizottság a legcsekélyebb mértékben sem maradt el a mozgalom mögött.

Elmaradtak-e a párt jelentős osztagai és a Központi Bizottság egyes tagjai gyakorlati politikájukban? Kétségtelenül elmaradtak. Ellenkező esetben sem a pártban, sem magában a Központi Bizottságban nem folyt volna harc a vezérvonalért és az elhajlások ellen.

3) Lehetséges-e, hogy egy kormányzó párt rögtön megragadja az életben végbemenő új folyamatokat és gyakorlati politikájában azonnal visszatükrözze azokat? Azt hiszem, ez lehetetlen. Lehetetlen, mivel először jelentkeznek a tények, ezt követi a tények tükröződése a párt legfejlettebb elemeinek tudatában, és csak ez után következik el az a pillanat, amikor a párttagok tömegei is felismerik az új folyamatokat. Emlékezzék Hegelre: „Minerva baglya csak éjjel repül ki.” Más szóval: a tudat valamennyire elmarad a tényéktől.

Ebben a tekintetben az a különbség az 1929 második felében bekövetkezett politikai fordulat és a breszti béke és az új gazdasági politika bevezetése idején történt fordulatok között, hogy a párt 1929 második felében gyorsabban ismerte fel az objektív valóságban végbemenő új folyamatokat, mint a breszti béke és az új gazdasági politika bevezetése idején bekövetkezett fordulatok alkalmával. Ennek az a magyarázata, hogy a párt a közben eltelt évek alatt tökéletesebbé vált és káderei éberebbek lettek.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1930. május 31.

Először t kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

Válasz a kolhozparaszt elvtársaknak

Az újságokból ismeretes, hogy Sztálin „Akiknek a siker fejükbe szállt” című cikke és a Központi Bizottság ismert határozata „A párt vonalának a kolhozmozgalom terén észlelhető elferdítései elleni harcról” erős visszhangot keltett a kolhozmozgalom gyakorlati munkásai körében. Ezzel kapcsolatban az utóbbi időben számos levelet kaptam a kolhozparaszt elvtársaktól, amelyekben feleletet kérnek több kérdésre. Kötelességem volt, hogy ezekre a levelekre magánlevelezés útján válaszoljak. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, mert a leveleknek több mint a felén nincs feltüntetve írójuk címe (elfelejtették megírni a címüket). Viszont a levelekben érintett kérdések politikailag óriási jelentőségűek minden elvtársunk számára. Azonkívül érthető, hogy azokat az elvtársakat sem hagyhattam válasz nélkül, akik elfelejtették megírni a címüket. Ennek következtében kénytelen vagyok a kolhozparaszt elvtársak leveleire nyilvánosan, vagyis a sajtóban válaszolni, kiválasztva a levelekből azokat a kérdéseket, amelyek az ügy szempontjából fontosak. Erre annál is szívesebben vállalkoztam, mivel a Központi Bizottság erre vonatkozóan egyenes határozatot hozott.

Első kérdés. Mi a parasztkérdésben elkövetett hibák gyökere?

Felelet. Az, hogy helytelen magatartást tanúsítottak a középparaszt irányában. Az, hogy erőszakot alkalmaztak a középparaszthoz való gazdasági viszonyunk terén. Az, hogy elfelejtették, hogy a középparasztság tömegeivel való gazdasági összefogásnak nem erőszakos intézkedések alapján, hanem a középparaszttal való megegyezés alapján, a középparaszttal való szövetség alapján kell felépülnie. Az, hogy elfelejtették, hogy jelenleg a kolhozmozgalom alapja a munkásosztály és a szegényparasztság szövetsége a középparaszttal, általában a kapitalizmus ellen, és különösen a kulákság ellen.

Amíg a középparaszttal egységfrontban támadtuk a kulákságot, minden jól ment. De amikor egyes elvtársaink, a sikerektől megrészegedve, a kulák elleni támadás útjáról észrevétlenül a középparaszt elleni harc útjára kezdtek lesiklani, amikor, a kollektivizálás magas százalékát hajszolva, erőszakot kezdtek alkalmazni a középparaszttal szemben, megfosztották a választójogától, „kuláktalanították” és kisajátították — akkor a támadás vonala kezdett elferdülni, a középparaszttal tartott egységfront szakadozni kezdett, és csak természetes, hogy a kuláknak lehetősége nyílt arra, hogy megpróbáljon újra lábraállni.

Elfelejtették, hogy az erőszak, amely nélkülözhetetlen és hasznos az osztályellenségeink ellen folyó harcban, megengedhetetlen és végzetes a középparaszttal szemben, aki szövetségesünk.

Elfelejtették, hogy a lovasrohamok, amelyek szükségesek és hasznosak, mikor katonai jellegű feladatokat kell megoldani, alkalmatlanok és végzetesek, ha a kolhozépítés feladatainak megoldásáról van szó, különösen, amikor a kolhozépítést a középparasztsággal szövetségben szervezzük.

Ez a parasztkérdésben elkövetett hibák gyökere.

A középparasztsággal való gazdasági viszonyunkra vonatkozóan Lenin ezt mondja:

„Mindenekelőtt abból az igazságból kell kiindulnunk, hogy itt erőszakos módszerekkel a dolog lényegénél fogva semmit sem lehet elérni. Itt a gazdasági feladat egészen más. Itt nincs meg az a felső réteg, amelyet le lehet vágni, meghagyva az egész talapzatot, az egész épületet. Olyan felsőréteg, amilyen a városban a kapitalisták rétege volt, itt nincsen. Itt erőszakot alkalmazni annyit jelent, mint az egész ügyet tönkretenni… Nincs ostobább dolog, mint akárcsak gondolni is arra, hogy a középparaszttal szemben a gazdasági viszonyok terén erőszakot alkalmazzunk” (XXIV. köt. 168. old.).

És más helyen:

„Erőszak a középparasztsággal szemben a legnagyobb mértékben káros. A középparasztság nagyszámú, sokmilliós réteg. Még Európában sem, ahol pedig a középparasztság seholsem ilyen erős, ahol rendkívül fejlett a technika, a kultúra, a városi élet, a vasúti közlekedés, ahol tehát a legkönnyebben lehetne erőszakra gondolni — még ott sem javasolta egyetlen forradalmi szocialista sem, hogy a középparasztsággal szemben erőszakos rendszabályokat alkalmazzunk” (XXIV. köt. 167. old.).

Azt hiszem, a dolog világos.

Második kérdés. Melyek a legfőbb hibák a kolhozmozgalom terén?

Felelet. Legalább három ilyen hibára kell rámutatnunk.

1) A kolhozok szervezése során megszegték az önkéntesség lenini elvét. Megszegték a párt fő útmutatásait és megszegték a mezőgazdasági artel minta-szabályzatát, mely a kolhozépítés önkéntességén alapul.

A leninizmus arra tanít, hogy a parasztokat az önkéntesség elve alapján kell a kollektív gazdaság vágányára átvezetni, meg kell győzni őket arról, hogy a társas, kollektív gazdaság előnyösebb az egyéni gazdaságnál. A leninizmus arra tanít, hogy a parasztokat csak úgy lehet meggyőzni a kollektív gazdaság előnyeiről, ha a valóságban, tapasztalatilag megmutatjuk és bebizonyítjuk nekik, hogy a kolhoz jobb az egyéni gazdálkodásnál, előnyösebb az egyéni gazdálkodásnál, hogy a kolhoz kivezető út a paraszt, a szegény- és középparaszt számára az ínségből és nyomorból. A leninizmus arra tanít, hogy máskülönben a kolhozok nem lehetnek szilárdak. A leninizmus arra tanít, hogy minden arra irányuló kísérlet, hogy a kolhozt a parasztra ráerőszakolják, minden arra irányuló kísérlet, hogy a kolhozokat kényszer útján honosítsák meg, csak káros eredményekkel járhat, csak elriaszthatja a parasztokat a kolhozmozgalomtól.

És valóban, amíg ezt a legfőbb szabályt betartották, a kolhozmozgalom egyik sikert a másik után aratta. Egyes elvtársaink azonban a sikerek mámorában kezdték mellőzni ezt a szabályt, kezdtek túlságosan sietni és a kollektivizálás nagy százalékát hajhászva, kényszer útján kezdtek kolhozokat létrehozni. Nincs mit csodálkozni azon, ha ennek a „politikának” káros eredményei hamarosan mutatkoztak. A sebtében létrejött kolhozok éppoly gyorsan kezdtek szétmállani, mint amilyen gyorsan létrejöttek, a parasztság egy része pedig, amely tegnap még igen nagy bizalommal viseltetett a kolhozok iránt, kezdett elfordulni tőlük.

Ez az első és legfőbb hiba a kolhozmozgalom terén.

A kolhozépítés önkéntességéről Lenin ezt mondja:

„Most az a feladat, hogy áttérjünk a föld társas megművelésére, áttérjünk a nagyüzemű közös gazdálkodásra. De a Szovjethatalom erre nem kényszeríthet; erre nem kényszeríthet semmiféle törvény. A mezőgazdasági kommúna önkéntesen alakul meg, a föld társas megművelésére való áttérés csakis önkéntes lehet, e tekintetben szó sem lehet arról, hogy a munkás- és parasztkormány a legcsekélyebb kényszert is alkalmazza, a törvény ezt nem tűri. Ha valaki önök közül ilyen kényszert látna, annak tudnia kell, hogy ez — visszaélés, hogy ez — törvényszegés, amelyet minden erőnkkel igyekszünk jóvátenni és jóvá is fogunk tenni” (XXIV. köt. 43. old.).

És más helyen:

„Csakis abban az esetben, ha sikerül a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelban való megmunkálásának előnyeit a parasztnak a gyakorlatban megmutatni, csak ha sikerül a szövetkezeti, artelgazdasággal a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor fogja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát a parasztnak valóban bebizonyítani, csakis akkor vonhatja majd valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán. Ezért a legnagyobb jelentőséget kell tulajdonítani azoknak a különböző intézményeknek, amelyek elősegítik a szövetkezeti, artelban szervezett földművelést. Millió és millió elaprózott, eldugott falvakban szerteszórt, egyes gazdaságunk van… Ha majd gyakorlatilag, a parasztok számára kézzelfogható tapasztalati úton bebizonyítottuk, hogy a társas, artelban szervezett földművelésre való áttérés szükséges és lehetséges, csakis akkor mondhatjuk majd teljes joggal, hogy olyan óriási parasztországban, amilyen Oroszország, komoly lépést tettünk előre a szocialista földművelés útján” (XXIV. köt. 579— 580. old.).

Végül még egy idézet Lenin műveiből:

„A Szovjethatalom képviselői támogatják a különféle szövetkezetek, valamint a középparasztok mezőgazdasági kommúnáinak megalakítását, de azok létrehozása körül a legcsekélyebb kényszert sem szabad megtűrniük. Csak az olyan egyesülések értékesek, melyeket a parasztok maguk létesítenek szabad elhatározásukból, s amelyeknek előnyös voltáról gyakorlatilag meggyőződtek. A túlnagy sietség ezen a téren káros, mert csak erősítheti a középparasztság előítéleteit az újításokkal szemben. A Szovjethatalomnak azokat a képviselőit, akik még ha nem is egyenes, hanem csak közvetett kényszert alkalmaznak, hogy a parasztokat a kommúnákba való belépésre bírják, a legszigorúbban felelősségre kell vonni és el kell távolítani a falusi munkától” (XXIV. köt. 174. old.).

Azt hiszem, a dolog világos.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a párt Leninnek ezt az útmutatását teljes szigorral végre is fogja hajtani.

2) A kolhozépítés terén megszegték azt a lenini elvet, hogy figyelembe kell venni a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó különböző viszonyokat. Elfelejtették, hogy a Szovjetuniónak igen sokféle vidéke van és ezeknek gazdasági alakulata és kulturális színvonala különböző. Elfelejtették, hogy e területek közt vannak a fejlődés magas fokán álló, vannak közepes és vannak elmaradt területek. Elfelejtették, hogy ezeken a korántsem egyforma területeken a kolhozmozgalom üteme és a kolhozépítés módszerei nem lehelnek egyformák.

„Hiba lenne — mondja Lenin —, ha Oroszország minden vidéke számára egyszerűen egy mintára másolgatnánk a rendeleteket, ha Ukrajna és a Don-vidék bolsevik kommunistái, szovjetfunkcionáriusai valamennyi rendelet érvényét válogatás nélkül kiterjesztenék más vidékekre”… mert „mi semmi szín alatt sem kötjük magunkat valamely egyféle sablonhoz, nem határozzuk el egyszersmindenkorra, hogy a mi tapasztalataink, Közép-Oroszország tapasztalatai teljes egészükben alkalmazhatók minden határvidéken” (XXIV. köt. 125—126. old.).

Más helyen Lenin azt mondja:

„A legnagyobb ostobaság volna Közép-Oroszországot, Ukrajnát, Szibériát egy kaptafára húzni, egy és ugyanazon sablon szerint kezelni” (XXVI. köt. 243. old.).

Végül, Lenin arra kötelezi a kaukázusi kommunistákat, hogy:

„értsék meg helyzetüknek, köztársaságaik helyzetének az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság helyzetétől és viszonyaitól eltérő sajátosságát, értsék meg, hogy nem szabad lemásolniok a mi taktikánkat, hanem megfontoltan, a konkrét viszonyok különbözőségének megfelelően, módosítani kell azt” (XXVI. köt. 191. old.).

Azt hiszem, a dolog világos.

Lenin útmutatásai alapján pártunk Központi Bizottsága „A kollektivizálás üteméről” hozott határozatában (lásd a ,,Pravda” 1930 január 6-i számát) a Szovjetunió területeit a kollektivizálás üteme szempontjából három csoportra osztotta: eszerint Észak-Kaukázus, a Közép-Volgavidék és az Alsó-Volgavidék alapjában már 1931 tavaszára, más gabonatermelő területek pedig (Ukrajna, a Központi Feketeföld-terület, Szibéria, az Urál, Kazahsztán stb.) alapjában 1932 tavaszára befejezhetik a kollektivizálást, míg a többi terület a kollektivizálás befejezését kitolhatja az ötéves terv végéig, vagyis 1933-ig.

És mi történt a valóságban? Kitűnt, hogy egyes elvtársaink, a kolhozmozgalom első sikereitől megmámorosodva, szerencsésen megfeledkeztek Lenin útmutatásairól is, a Központi Bizottság határozatáról is. Moszkva terület, lázasan hajhászva a felfújt kollektivizálási eredményeket, úgy tájékoztatta funkcionáriusait, hogy a kollektivizálást 1930 tavaszára be kell fejezni, holott még legalább három év állt rendelkezésére (1932 végéig). A Központi Feketeföld-terület, amely nem akart „elmaradni mások mögött”, úgy tájékoztatta funkcionáriusait, hogy a kollektivizálást 1930 első felében be kell fejezniök, holott még legalább két év állott rendelkezésére (1931 végéig). A kaukázusontúliak és a turkesztániak pedig, lázas igyekezetükben, hogy az élenjáró vidékeket „utolérjék és túlszárnyalják”, arra vettek irányt, hogy a kollektivizálást a „legrövidebb idő alatt” be kell fejezni, holott még négy teljes év állt rendelkezésükre (1933 végéig).

Érthető, hogy a kollektivizálásnak ilyen gyorstüzelő „üteme” mellett a kolhozmozgalomra gyengén előkészített kerületek, buzgalmukban, hogy a jobban előkészített kerületeket „utolérjék”, erős adminisztratív nyomást voltak kénytelenek gyakorolni, saját adminisztratív buzgalmukkal igyekeztek pótolni a kolhozmozgalom gyors ütemének hiányzó tényezőit. Az eredmény ismeretes. Közismert az a zűrzavar, amely ezeken a területeken keletkezett, s amelyet a Központi Bizottság beavatkozásával kellett megszüntetni.

Ez a második hiba a kolhozmozgalom terén.

3) A kolhozszervezés terén megszegték azt a lenini elvet, hogy a mozgalom még ki nem fejlődött formáját nem szabad átugrani. Megszegték azt a lenini elvet, mely azt mondja: ne vágjunk elébe a tömegek fejlődésének, ne rendeletekkel kormányozzuk a tömegek mozgalmát, ne szakadjunk el a tömegektől, hanem haladjunk együtt a tömegekkel és vigyük őket előbbre úgy, hogy elvezetjük őket jelszavainkhoz és megkönnyítjük nekik, hogy saját tapasztalataik alapján győződjenek meg jelszavaink helyességéről.

„Mikor a petrográdi proletariátus és a petrográdi helyőrség katonái megragadták a hatalmat — mondja Lenin —, nagyon jól tudták, hogy az építés a falun nagy nehézségekbe fog ütközni, hogy itt lépésről-lépésre kell haladni, hogy a legnagyobb esztelenség lenne, ha dekrétumokkal, törvényerejű rendelkezésekkel próbálnák a föld társas megművelését bevezetni, hogy ezt csak elenyészően kevés öntudatos paraszt vállalhatta, a parasztság óriási többsége azonban ezt a feladatot nem tűzte maga elé. Ezért mi arra szorítkoztunk, ami a forradalom továbbfejlesztése érdekében feltétlenül szükséges: semmiesetre sem szabad a tömegek fejlődésének elébevágni, hanem ki kell várni, míg e tömegek saját tapasztalatából, saját harcából fog kifejlődni a további előrehaladás” (XXIII. köt. 252. old.).

Leninnek ezekből az útmutatásaiból kiindulva, a Központi Bizottság „A kollektivizálás üteméről” hozott határozatában (lásd a „Pravda” 1930 január 6. számát) megállapította, hogy

a) a kolhozmozgalom fő formája az adott viszonyok között a mezőgazdasági artel, hogy

b) ennélfogva ki kell dolgozni a mezőgazdasági artelnak, mint a kolhozmozgalom fő formájának minta-szabályzatát, hogy

c) gyakorlati munkánkban nem szabad megtűrnünk a kolhozmozgalom felülről jövő „elrendelését” és a „kollektivizálással való játékot”.

Vagyis, ma nem a kommúnára, hanem a mezőgazdasági artelra kell irányt vennünk, mert ma ez a kolhozépítés fő formája, nem szabad megtűrnünk, hogy a mezőgazdasági artel megkerülésével a kommúnára ugorjanak át, nem szabad a parasztok kolhozépítésre irányuló tömegmozgalmát a kolhozok „elrendelésével”, „kolhozosdival” felcserélni.

Azt hiszem, a dolog világos.

És mi történt a valóságban? Kitűnt, hogy egyes elvtársaink, a kolhozmozgalom első sikereitől megmámorosodva, szerencsésen megfeledkeztek Lenin útmutatásairól is, a Központi Bizottság határozatáról is. Ezek az elvtársak, ahelyett, hogy a mezőgazdasági artelért tömegmozgalmat szerveztek volna, az egyénileg gazdálkodó parasztokat egyenesen a kommúna-rendszerre kezdték „átvinni”. Ahelyett, hogy megszilárdították volna a mozgalom artel formáját, kényszer útján kezdték „társadalmasítani” a disznót, juhot, kecskét, baromfit, a paraszt saját használatára tartott fejősjószágot, a lakóházakat.

Leninista ilyen elhamarkodottságot nem engedhet meg magának s ennek a megengedhetetlen elhamarkodottságnak eredményei ma már közismertek. A legtöbb esetben természetesen nem sikerült maradandó kommúnákat létrehozniok. Viszont számos mezőgazdasági artelt kiengedtek a kezükből. Igaz, megmaradtak a „szép” határozatok. De mi köszönet bennük?

Ez a harmadik hiba a kolhozmozgalom terén.

Harmadik kérdés. Hogyan keletkezhettek ezek a hibák és hogyan kell a pártnak helyrehozni azokat?

Felelet. Ezek a hibák a kolhozmozgalom terén elért gyors sikereink alapján keletkeztek. A sikerektől néha megszédülnek az emberek. A sikerek gyakran túlzott önhittséget és elbizakodottságot szülnek. Ez különösen könnyen megeshetik egy hatalmon levő párt képviselőivel. Különösen olyan párt képviselőivel, mint a mi pártunk, amelynek ereje és tekintélye csaknem határtalan. Itt könnyen lehetségesek annak a kommunista hencegésnek esetei, amely ellen Lenin szikrázó haraggal harcolt. Itt könnyen hihetnek a rendeletek, határozatok, utasítások mindenható erejében. Itt nagyon is reális az a veszély, hogy beláthatatlan országunk egyik vagy másik sarkában a párt egyes képviselői a párt forradalmi intézkedéseit üres, bürokratikus rendeletgyártássá torzítják. Nemcsak helyi funkcionáriusokra gondolok, hanem egyes területi funkcionáriusokra is, sőt a Központi Bizottság egyes tagjaira is.

„A kommunista hencegés — mondja Lenin — azt jelenti, hogy valaki, aki benn van a kommunista pártban, és akit még nem tisztogattak ki onnan, azt képzeli, hogy minden feladatát meg tudja oldani kommunista rendeletgyártással” (XXVII. köt. 50—51. old.).

Ezen a talajon keletkeztek a kolhozmozgalom terén elkövetett hibák, ez volt a talaja a pártvonal elferdítésének a kolhozépítés terén.

Miért veszélyesek ezek a hibák és ferdítések, ha a jövőben is ismétlődni fognak, ha nem fogjuk azokat gyorsan és gyökeresen felszámolni?

Azért veszélyesek, mert ezek a hibák nyílegyenesen a kolhozmozgalom lejáratására, a középparaszttal való meghasonlásra, a szegényparasztság dezorganizálására, soraink megzavarására, egész szocialista építésünk meggyengülésére, a kulákság visszaállítására vezetnek.

Röviden: ezeknek a hibáknak az a tendenciájuk, hogy letérítenek bennünket a parasztság zömével való szövetség megszilárdításának útjáról, a proletárdiktatúra megszilárdításának útjáról és e tömegekkel való szakítás útjára, a proletárdiktatúra aláaknázásának útjára terelnek.

Ez a veszély már február második felében jelentkezett, amikor elvtársaink egy része, az előző sikerektől elvakítva, rohanvást letért a lenini útról. Pártunk Központi Bizottsága számbavette ezt a veszélyt és késedelem nélkül beavatkozott a dologba, megbízva Sztálint, hogy a kolhozmozgalomról írt külön cikkben figyelmeztesse az elvtársakat, hogy túllőttek a célon. Vannak, akik azt hiszik, hogy az „Akiknek a siker fejükbe szállt” című cikk Sztálin egyéni kezdeményezésének a gyümölcse. Ez persze nevetséges. Nem azért van Központi Bizottságunk, hogy ilyen ügyben akárkinek is átengedje az egyéni kezdeményezést. A Központi Bizottság mélyére hatolt a dolognak. S amikor kiderült, milyen nagyok és elterjedtek a hibák, a Központi Bizottság haladéktalanul, tekintélyének egész súlyával rácsapott a hibákra s közzétette 1930 március 15-i nevezetes határozatát.

Nehéz megállítani és a helyes útra téríteni az embereket, akik őrült iramban egyenesen a szakadék felé száguldanak. De Központi Bizottságunkat éppen azért hívják a lenini párt Központi Bizottságának, mert le tud küzdeni még nagyobb nehézségeket is. S lényegében már le is küzdötte ezeket a nehézségeket.

Nehéz ilyen esetekben a párt egész osztagainak rohanás közben megállani, idejében a helyes útra térni és soraikat menetközben átcsoportosítani. De pártunkat éppen azért nevezik Lenin pártjának, mert eléggé rugalmas ahhoz, hogy az ilyen nehézségeket leküzdje. S lényegében már le is küzdötte ezeket a nehézségeket.

Itt az a legfontosabb, hogy hibáinkat bátran beismerjük és legyen erőnk arra, hogy a legrövidebb időn belül kiküszöböljük azokat. A fő nehézség itt az, hogy a nemrég elért sikerek okozta mámor után félnek beismerni hibáikat, félnek az önbírálattól s a hibákat nem akarják gyorsan és erélyesen helyrehozni. Pedig csak le kellene küzdeni ezt a nehézséget, csak sutba kellene dobni a felfújt számokra épített tervfeladatokat és az irodai, bürokratikus maximalizmust, csak a kolhozok szervezeti és gazdasági építésének feladataira kellene fordítani a figyelmet — és a hibáknak még nyoma sem maradna. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy pártunk lényegében már leküzdötte ezt a veszedelmes nehézséget.

„Mindazok a forradalmi pártok — mondja Lenin —, amelyek eddig elpusztultak, azért pusztultak el, mert elbizakodtak és nem tudták meglátni, miben rejlik az erejük és féltek beszélni gyengéikről. De mi nem pusztulunk el, mert nem félünk beszélni gyengéinkről és megtanuljuk leküzdeni a gyengéket” (XXVII. köt. 260—261. old.).

Lenin e szavait nem szabad elfelejtenünk.

Negyedik kérdés. Nem jelent-e a pártvonal elferdítései elleni harc meghátrálást, visszavonulást?

Felelet. Persze, hogy nem! Visszavonulásról itt csak az beszélhet, aki a hibák és elferdítések folytatását előnyomulásnak, a hibák elleni harcot pedig visszavonulásnak tartja. Előnyomulás, amely hibák és elferdítések halmozásából áll — mondhatom, nagyszerű „előnyomulás” az ilyen . . .

Napirendre tűztük a mezőgazdasági artelt, mely a jelenlegi kolhozmozgalom fő formája, kidolgoztuk a megfelelő minta-szabályzatot — a kolhozépítés munkájának vezérfonalát. Lemondunk-e róla? Persze, hogy nem!

Napirendre tűztük, hogy megszilárdítjuk a munkásosztály és a szegényparasztság termelési összefogását a középparaszttal, mert ez a jelenlegi kolhozmozgalom alapja. Lemondunk-e erről? Persze, hogy nem!

Napirendre tűztük a kulákság mint osztály felszámolásának jelszavát, mely a jelen pillanatban falusi gyakorlati munkánk fő jelszava. Lemondunk-e róla? Persze, hogy nem!

Még 1930 januárjában megállapítottuk a Szovjetunió mezőgazdasága kollektivizálásának bizonyos ütemét, meghatározott csoportokba osztottuk a Szovjetunió különböző területeit és mindegyik csoportnak meghatároztuk a maga külön ütemét. Lemondunk-e erről? Persze, hogy nem!

Hol van hát akkor a párt „visszavonulása”?

Mi azt akarjuk, hogy vonuljanak vissza azok, akik hibákat és torzításokat követtek el és hagyjanak fel hibáikkal. Azt akarjuk, hogy a hebehurgyák hagyjanak fel hebehurgyaságukkal és vonuljanak vissza a leninizmus állásaiba. Ezt akarjuk, mert csak ezzel a feltétellel lehet majd folytatnunk a valódi előnyomulást osztályellenségeink ellen. Azt jelenti-e ez, hogy visszafelé megyünk? Szó sincs róla! Ez csak azt jelenti, hogy helyesenakarunk előnyomulni s nem akarunk hebehurgyán előnyomulást játszani.

Hát nem világos-e, hogy a pártnak ezt az irányvonalát csak tökfilkók és túlzó „baloldaliak” minősíthetik visszavonulásnak?

Azok, akik visszavonulásról fecsegnek, legalábbis két dolgot nem értenek.

a) Nem ismerik a támadás törvényeit. Nem értik, hogy a támadás, melyet a már elfoglalt állások megerősítése nélkül hajtanak végre — eleve kudarcra van kárhoztatva.

Mikor lehet sikeres a támadás, mondjuk, katonai téren? Akkor, ha az emberek nemcsak szakadatlanul támadnak, hanem igyekeznek egyszersmind a már elfoglalt állásokat megerősíteni, erőiket a megváltozott helyzetnek megfelelően átcsoportosítani, a hadtápot közelebb vonni, a tartalékokat fölzárkóztatni. Miért van minderre szükség? Azért, hogy biztosítsuk magunkat meglepetések ellen, betöltsük a front egyes helyein támadt réseket, amelyek minden támadásnál előfordulhatnak, s hogy ilymódon előkészítsük az ellenség teljes megsemmisítését. A lengyel csapatok 1920-ban azt a hibát követték el, ha a dolognak csak a katonai oldalát tekintjük, hogy mellőzték ezt a szabályt. Egyebek közt ezzel magyarázható, hogy miután előbb egész seregükkel Kievig hömpölyögtek, aztán kénytelenek voltak ugyanúgy Varsóig visszaözönleni. A szovjet csapatok hibája 1920-ban abban állt, ha megint csak a dolog katonai oldalát tekintjük, hogy Varsó felé való előnyomulásukban ugyanazt a hibát követték el, mint a lengyelek.

Ugyanezt kell mondanunk az osztályharc frontján folyó támadás törvényeiről is. Amikor meg akarjuk semmisíteni az osztályellenséget, nem lehet sikerrel támadni, ha nem erősítjük meg a már elfoglalt állásokat, ha nem csoportosítjuk át erőinket, ha nem biztosítjuk a frontot tartalékokkal, ha nem vonjuk közelebb a hadtápot és így tovább.

A dolog lényege az, hogy a hebehurgyák nem értik a támadás törvényeit. A dolog lényege az, hogy a párt érti és alkalmazza azokat.

b) Nem értik a támadás osztálytermészetét. Támadásról kiabálnak. Támadás, de — melyik osztály ellen, melyik osztállyal szövetségben? Mi a falu tőkés elemei ellen a középparaszttal szövetségben támadunk, mert csakis az ilyen támadás hozhatja meg győzelmünket. De mi a teendő, ha a párt egyes osztagainak túlbuzgósága folytán a támadás kezd lesiklani a helyes útról és élével szövetségesünk, a középparaszt ellen kezd fordulni? (Hogyan, hát nekünk akármilyen támadás kell, nem pedig olyan támadás, melyet egy meghatározott osztály ellen, egy meghatározott osztállyal szövetségben szervezünk? Don Quijote is azt képzelte, hogy az ellenséget támadja, amikor a szélmalmot rohamozta. Ismeretes azonban, hogy ennek a — tisztesség ne essék szólván — támadásnak a során betörte a fejét.

Úgy látszik, Don Quijote babérai nem hagyják nyugodni a mi „baloldali” túlzóinkat sem.

Ötödik kérdés. Melyik nálunk a főveszély: a jobboldali vagy a „baloldali” veszély?

Felelet. Nálunk most a jobboldali veszély a főveszély. A jobboldali veszély volt és ma is a főveszély.

Nem mond-e ellent ez az állítás a Központi Bizottság 1930 március 15-i határozatának, amely kimondja, hogy ma a „baloldali” túlzók hibái és torzításai a kolhozmozgalom legfőbb akadályai? Nem, nem mond ellent. A dolog úgy áll, hogy a baloldali túlzóknak a kolhozmozgalom terén elkövetett hibái olyan hibák, amelyek kedvező feltételeket teremtenek arra, hogy a jobboldali elhajlás a pártban fokozódjék és megerősödjék. Miért? Azért, mert ezek a hibák fonák színben tüntetik fel a párt vonalát, tehát megkönnyítik a párt diszkreditálását — következéskép megkönnyítik a jobboldali elemek harcát a párt vezetősége ellen. A párt vezetőségének diszkreditálása — ez az a legelemibb és egyetlen talaj, amelyen a jobboldali elhajlók harca a párt ellen egyre jobban erősödhet. A „baloldali” túlzók, azok hibái és ferdítései teremtik meg ezt a talajt a jobboldali elhajlók számára. Ezért, ha sikerrel akarunk küzdeni a jobboldali opportunizmus ellen, le kell küzdenünk a „baloldali” opportunisták hibáit. A „baloldali” túlzók, objektív szerepük szempontjából, a jobboldali elhajlók szövetségesei.

Ilyen sajátos összefüggés van a „baloldali” opportunizmus és a jobboldali elhajlás között.

Ezzel az összefüggéssel kell megmagyaráznunk azt a tényt, hogy egyes „baloldaliak” gyakran emlegetik a jobboldaliakkal való blokkot. Ezzel kell magyaráznunk azt a sajátos jelenséget is, hogy a „baloldaliak” egyrésze, amely tegnap még hangos hurrázással „nyomult előre” és az egész Szovjetuniót valami két-három hét alatt próbálta kollektivizálni, ma passzívvá lett, kezét ölbe teszi és a harcteret szerencsésen átengedi a jobboldali elhajlóknak, vagyis a kulák előli valóságos visszavonulásra (idézőjel nélkül!) vesz irányt.

A jelen pillanat jellegzetessége az, hogy nálunk a „baloldali” túlzók elleni harc — előfeltétele és sajátos formája a jobboldali opportunizmus elleni sikeres harcnak.

Hatodik kérdés. Hogyan kell megítélnünk azt, hogy a parasztság egy része kivált a kolhozokból?

Felelet. A parasztság egy részének kiválása azt jelenti, hogy nálunk az utóbbi időben több olyan kolhoz jött létre, amelyek nem eléggé szilárdak és most megtisztulóban vannak az állhatatlan elemektől. Ez azt jelenti, hogy a felfújt kolhozok eltűnnek, a szilárdak megmaradnak és erősödni fognak. Véleményem szerint ez teljesen normális jelenség. Egyes elvtársak kétségbeesnek emiatt, pánikba esnek és görcsösen kapaszkodnak a kollektivizálás felfújt százalékszámaihoz. Mások, kárörvendve, a kolhozmozgalom „kudarcát” jósolgatják. Ezek is, azok is súlyosan tévednek. Ezek is, azok is távol vannak attól, hogy a kolhozmozgalom lényegét marxista módon megértsék.

A kolhozokból mindenekelőtt az úgynevezett holt lelkek válnak ki. Ez tulajdonképpen nem is kiválás, hanem csak az üresség feltárulása. Kellenek-e nekünk a holt lelkek? Persze, hogy nem kellenek. Azt hiszem, hogy az északkaukázusiak és az ukrajnaiak feltétlenül helyesen járnak el, amikor feloszlatják a holt lelkekből álló kolhozokat és valóban élő, valóban maradandó kolhozokat szerveznek. A kolhozmozgalom szempontjából ez csak nyereség.

Másodszor, kiválnak az idegen, ügyünkkel szemben határozottan ellenséges elemek. Világos, hogy mennél hamarabb pusztulnak ezek az elemek a kolhozokból, annál jobb a kolhozmozgalomnak.

Végül, kiválnak az ingadozó elemek, akiket nem lehet sem idegeneknek, sem holt lelkeknek nevezni. Ezek azok a parasztok, akiket ma még nem tudtunk meggyőzni ügyünk igazáról, de akiket holnap egészen biztosan meg fogunk győzni. Ezeknek a parasztoknak a kiválása a kolhozmozgalom komoly, habár csak ideiglenes vesztesége. Ezért a kolhozok ingadozó elemeiért folyó harc ma a kolhozmozgalom egyik legfontosabb feladata.

Ezek szerint, a parasztok egy részének kiválása a kolhozokból nemcsak káros jelenség. Amennyiben ez a kiválás megszabadítja a kolhozokat a holt lelkektől és a határozottan idegen elemektől, annyiban jótékony folyamat, mert egészségesebbé és erősebbé teszi a kolhozokat.

Egy hónappal ezelőtt azt gondoltuk, hogy a gabonatermő területeken a kollektivizálást már több mint 60%-ban végrehajtottuk. Most világos, hogy ha az igazi és valamennyire maradandó kolhozokat tekintjük, ez a szám nyilvánvalóan túlzott volt. Ha a kolhozmozgalom a gabonatermő területeken, a parasztok egy részének kiválása után, a kollektivizálás 40%-os szintjén megszilárdul — ez pedig egész biztosan megvalósítható —, akkor ez a mai helyzetben a kolhozmozgalom óriási eredménye lesz. Én itt a gabonatermő területek átlagos százalékszámát veszem, jól tudva, hogy emellett vannak egyes olyan kerületeink, ahol a kollektivizálás általános és elérte a 80—90%-ot. A gabonatermő területek 40%-os kollektivizálása azt jelenti, hogy a kollektivizálás eredeti ötéves tervének 1930 tavaszáig terjedő részét kétszeresen tudtuk teljesíteni.

Ki merné tagadni ennek a Szovjetunió szocialista fejlődése terén elért történelmi jelentőségű vívmánynak döntő jellegét?

Hetedik kérdés. Helyesen teszik-e az ingadozó parasztok, ha kiválnak a kolhozokból?

Felelet. Nem, helytelenül teszik. A kolhozokból kiválva, saját érdekeik ellen cselekszenek, mert a parasztok csakis a kolhozok útján szabadulhatnak meg a nyomortól és sötétségtől. A kolhozokból kiválva, rosszabb helyzetbe kerülnek, mert megfosztják magukat azoktól a kedvezményektől és előnyöktől, melyeket a Szovjethatalom a kolhozoknak nyújt. A kolhozokban elkövetett hibák és torzítások nem adnak okot a kilépésre. A hibákat, bennmaradva a kolhozban, közös erővel ki kell javítani. Ez annál is könnyebb, mert a Szovjethatalom maga is teljes erővel fog harcolni e hibák ellen.

Lenin azt mondja, hogy:

„A kisgazdaság rendszere — árutermelés mellett — nem képes megmenteni az emberiséget a tömegek nyomorától és azok elnyomásától” (XX. köt. 122. old.).

Lenin azt mondja, hogy:

„Kisgazdasággal a nyomorból nem lehet kijutni” (XXIV. köt. 540. old.).

Lenin azt mondja, hogy:

„Ha régi módra kisgazdaságokban fogunk ülni, még ha szabad polgárok leszünk is szabad földön, mégis elkerülhetetlen pusztulás fenyeget bennünket” (XX. köt. 417. old.).

Lenin azt mondja, hogy:

„Csak a közös, az artelban végzett, a szövetkezeti munka segítségével juthatunk ki abból a zsákutcából, amelybe az imperialista háború kergetett bennünket” (XXIV. köt. 537. old.).

Lenin azt mondja, hogy:

„Át kell térni a nagy mintagazdaságokban való közös megmunkálásra”, mert „enélkül abból a bomlásból, abból az egyenesen kétségbeesett helyzetből, amelyben ma Oroszország van, ki nem juthatunk” (XX. köt. 418. old.).

Mit jelent mindez?

Azt jelenti, hogy a kolhoz az egyedüli eszköz, amely kivezeti a parasztokat a nyomorból, a sötétségből.

Világos, hogy a parasztok helytelenül teszik, ha kiválnak a kolhozból.

Lenin azt mondja:

„Önök, természetesen, valamennyien tudják a Szovjethatalom egész tevékenységéből, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonítunk a kommúnáknak, arteloknak és általában minden olyan szervezetnek, amelynek az a célja, hogy az apró, egyéni parasztgazdaságot társadalmi, szövetkezeti vagy artelgazdasággá alakítsa át, illetve, hogy ezt az átalakulást fokozatosan elősegítse” (XXIV. köt. 579. old.).

Lenin azt mondja, hogy:

„A Szovjethatalom egyenesen előnyben részesítette a kommúnákat és szövetkezeteket, az első helyre állította azokat” (XXIII. köt. 399. old.).

Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy a Szovjethatalom a kolhozokat kedvezményekben és előnyökben fogja részesíteni az egyéni gazdaságokkal szemben. Azt jelenti, hogy a Szovjethatalom kedvezményekben fogja részesíteni a kolhozokat: földet ad nekik, gépekkel, traktorokkal, vetőmaggal stb. fogja ellátni azokat, könnyíteni fog adóterheiken, hitelt nyújt nekik.

Miért ad a Szovjethatalom kedvezményeket és előnyöket a kolhozoknak?

Azért, mert a kolhoz az egyetlen eszköz arra, hogy a parasztok a nyomortól megszabaduljanak.

Azért, mert a kolhozoknak kedvezményekkel való segítése a szegényparasztság és a középparasztok segítésének leghatékonyabb formája.

A Szovjethatalom a napokban elhatározta, hogy a kolhozok egész társadalmasított igásállatállományát (lovát, ökrét stb.), úgyszintén a kolhozok kollektív tulajdonában, vagy az egyes kolhozparasztok egyéni tulajdonában levő teheneket, disznókat, juhokat, baromfit is két évre mentesítimindennemű adó alól.

A Szovjethatalom azonkívül elhatározta, hogy a kolhozparasztoknak ez év végéig haladékot ad kölcsöntartozásaik visszafizetésére és törli a kolhozokba belépett parasztokra április elseje előtt kirótt bírságokat és a bíróság által kiszabott pénzbüntetéseket.

Végül elhatározta azt is, hogy a kolhozparasztoknak még ez évben okvetlenül 500 millió rubel összegű hitelt kell folyósítani.

Ezek a kedvezmények segíteni fogják a kolhozparasztokat. Ezek a kedvezmények azokat a kolhozparasztokat fogják segíteni, akik kitartottak a kiválások idején, akik megedződtek a kolhozok ellenségei ellen folytatott harcban, akik megvédték a kolhozokat és nem engedték ki kezükből a kolhozmozgalom dicső zászlaját. Ezek a kedvezmények azokat a szegény- és középparasztokat fogják segíteni, akik ma kolhozaink magvát alkotják, akik meg fogják szilárdítani és ki fogják alakítani kolhozainkat s akik a szocializmusnak megnyerik a parasztok millióit és millióit. Ezek a kedvezmények azokat a kolhozparasztokat fogják segíteni, akik ma a kolhozok alapkáderei s akik feltétlenül kiérdemelték, hogy a kolhozmozgalom hőseinek nevezzék őket.

Azok a parasztok, akik kiléptek a kolhozokból, nem kapják meg ezeket a kedvezményeket.

Hát nem világos, hogy hibát követnek el a parasztok, amikor a kolhozokból kiválnak?

Hát nem világos, hogy csakis úgy biztosíthatják maguknak ezeket a kedvezményeket, ha visszatérnek a kolhozokba?

Nyolcadik kérdés. Mi történjék a kommúnákkal, nem kell-e azokat feloszlatni?

Felelet. Nem, nem kell és nincs is miért feloszlatni azokat. Én a valódi, nem pedig a csak papíron létező kommúnákról beszélek. A Szovjetunió gabonatermő területein több nagyszerű kommúna működik, és ezek rászolgáltak arra, hogy buzdítsuk és támogassuk őket. Azokra a régi kommúnákra gondolok, amelyek kiállták az évek megpróbáltatásait, megedződtek a harcban és teljesen bebizonyították létjogosultságukat. Azokat nem kell feloszlatni, de át kell őket alakítani artelokká.

Kommúnák alakítása és vezetése — bonyolult és nehéz feladat. Nagy és szilárd kommúnák csak úgy létezhetnek és fejlődhetnek, ha tapasztalt káderekkel és kipróbált vezetőkkel rendelkeznek. Ahol az artel-rendszerről elhamarkodottan kommúna-rendszerre térnek át, ezzel csak elriasztják a parasztokat a kolhozmozgalomtól. Ezért ebben a dologban nagyon megfontoltan kell eljárni és semmi szín alatt sem szabad elhamarkodni a dolgot. Az artel könnyebb dolog, a nagy paraszttömegek könnyebben megértik. Ezért jelenleg az artel a kolhozmozgalom legelterjedtebb formája. Amilyen mértékben a mezőgazdasági artelek megerősödnek és megszilárdulnak, abban, és csakis abban a mértékben jöhet létre a parasztok tömeges kommúna-mozgalmának talaja. De ez nem lesz egyhamar. Ezért a kommúna, mint magasabb forma, csak a jövőben válhatik a kolhozmozgalom fő láncszemévé.

Kilencedik kérdés. Mi történjék a kulákokkal?

Felelet. Eddig a középparasztról volt szó. A középparaszt a munkásosztály szövetségese és politikánknak baráti politikának kell lennie irányában. Másként áll a dolog a kulákkal. A kulák — ellensége a Szovjethatalomnak. Vele nem élünk és nem élhetünk békében. Politikánk a kulákkal szemben a kulákság mint osztály felszámolásának politikája. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy együltünkben felszámolhatjuk a kulákságot. Hanem azt jelenti, hogy a dolgokat úgy irányítjuk, hogy a kulákot bekerítsük és felszámoljuk.

Lenin a kulákról ezt mondja:

„A kulákok a legállatiasabb, legdurvább, legvadabb kizsákmányolók, akik más országok történelme folyamán már nem egyszer állították vissza a földbirtokosok, a cárok, a papok, a tőkések hatalmát. A kulákok többen vannak, mint a földbirtokosok és a tőkések. De a kulákság a népnek mégis csak kisebbsége … A háború alatt ezek a vérszopók megszedték magukat a nép nyomorán, ezreket és százezreket harácsoltak össze a gabona és más termékek árának emelésével. Ezek a pókok a háborúban koldusbotra juttatott parasztok és az éhező munkások vérén híztak kövérre. Ezek a piócák a dolgozók vérét szívták és annál jobban gazdagodtak, mennél jobban éhezett a munkás a városokban és a gyárakban. Ezek a vámpírok kezükbe kaparintották és kaparintják a földbirtokosi földeket és újra meg újra gúzsbakötik a szegényparasztokat” (XXIII. köt. 206—207. old.).

Mi tűrtük ezeket a vérszopókat, pókokat és vámpírokat, amikor kizsákmányoló törekvéseik korlátozása volt a politikánk. Tűrtük, mert nem volt mivel helyettesíteni a kulákgazdaságot, a kuláktermelést. Ma már megvan a lehetőségünk arra, hogy a kulákgazdaságot kolhozaink és szovhozaink gazdaságával bőségesen pótoljuk. Tehát nincs miért tovább tűrnünk ezeket a pókokat és vérszopókat. Tovább tűrni ezeket a pókokat és vérszopókat, akik felgyújtják a kolhozokat, gyilkolják a kolhozok vezető embereit és meghiúsítani igyekeznek a vetést — annyit jelentene, mint a munkások és parasztok érdekei ellen cselekedni.

Ezért a kulákság mint osztály felszámolásának politikáját olyan állhatatossággal és következetességgel kell véghez vinnünk, amilyenre a bolsevikok csak képesek.

Tízedik kérdés. Mi a kolhozok legközelebbi gyakorlati feladata?

Felelet. A kolhozok legközelebbi gyakorlati feladata — harc a vetésért, harc a vetésterület minél nagyobb kiszélesítéséért, harc a vetés helyes megszervezéséért.

Ma a vetés feladatához kell igazodnia a kolhozok minden egyéb feladatának.

Ma a vetés megszervezésével kapcsolatos munkának kell alárendelni a kolhozok minden más munkáját.

Ez azt jelenti, hogy a kolhozok és pártonkívüli aktivistáik szilárdságát, a kolhozok vezetőinek és bolsevik magvuknak képességeit nem fellengős határozatok és nagyhangú üdvözlések, hanem a vetés helyes megszervezésének eleven ügye alapján fogjuk megítélni.

De ahhoz, hogy ezt a gyakorlati feladatot becsülettel megvalósíthassuk, a kolhoz-funkcionáriusok figyelmét rá kell terelnünk a kolhozépítés gazdasági kérdéseire, a kolhozon belüli építés kérdéseire.

A legutóbbi időkig a kollektivizálás magas százalékának hajhászása állott a kolhozfunkcionáriusok figyelmének középpontjában és ezért nem akarták észrevenni a valódi kollektivizálás és a papiros kollektivizálás közötti különbséget. Most fel kell hagyni ezzel a százalékhajhászással. Most a kolhozok megszilárdítására, a kolhozok szervezeti kialakítására, a kolhozok gyakorlati munkájának megszervezésére kell összpontosítani a funkcionáriusok figyelmét.

A legutóbbi időkig nagy kolhozegységek szervezésére, úgynevezett „kolhozóriások” szervezésére volt összpontosítva a kolhozfunkcionáriusok figyelme s ezért ezek a „kolhozóriások” gyakran nehézkes papiros parancsnokságokká fajultak, amelyeknek nem volt gazdasági gyökerük a falvakban és községekben. Vagyis a kirakatmunka elnyelte a gyakorlati munkát. Most fel kell hagyni a kirakati teljesítmények hajhászásával. Most a funkcionáriusok figyelmét a falvakban és községekben végzendő szervezeti és gazdasági kolhozmunkára kell irányítani. Ha ennek a munkának kellő eredményei lesznek, akkor a „kolhozóriások” maguktól megszületnek.

A legutóbbi időkig kevés figyelmet fordítottak arra, hogy a középparasztokat a kolhozok vezető munkájába bevonják. Pedig a középparasztok között vannak kitűnő gazdák, akikből elsőrangú gazdasági funkcionáriusok válhatnának a kolhozépítés terén. Most ki kell küszöbölnünk munkánknak ezt a fogyatékosságát. Most az a feladat, hogy a középparasztok legjobbjait bevonjuk a kolhozok vezető munkájába és módot adjunk nekik arra, hogy képességeiket ezen a téren kifejthessék.

A legutóbbi időkig nem fordítottunk kellő figyelmet a parasztnők közötti munkára. Az elmúlt időszak megmutatta, hogy a parasztnők közötti munka— munkánk leggyöngébb pontja. Most határozottan és egyszersmindenkorra ki kell küszöbölni ezt a fogyatékosságot.

A legutóbbi időkig a kommunisták számos kerületben abból indultak ki, hogy saját erejükkel megoldhatják a kolhozépítés minden feladatát. Ebből kiindulva, nem fordítottak kellő figyelmet arra, hogy a kolhozokban a pártonkívülieket bevonják a felelős munkába, hogy a kolhozokban pártonkívülieket állítsanak vezető munkára, hogy a kolhozokban széles pártonkívüli aktívát szervezzenek. Pártunk története bebizonyította, a kolhozépítés elmúlt szakasza pedig mégegyszer bebizonyította, hogy ez a vonal teljesen helytelen. Ha a kommunisták behúzódtak volna a maguk csigaházába, fallal választva el magukat a pártonkívüliektől, mindent tönkretettek volna. Ha a kommunistáknak sikerült a szocializmusért vívott harcokban dicsőséget szerezniök, a kommunizmus ellenségei pedig megsemmisültek, ennek egyebek közt az az oka, hogy a kommunisták értettek ahhoz, hogy a pártonkívüliek legjobbjait bevonják a harcba, értettek ahhoz, hogy a pártonkívüliek széles rétegeiből erőket merítsenek, mert értettek ahhoz, hogy pártjukat a pártonkívüli aktivisták tömegével vegyék körül. A pártonkívüliek közti munkánk fogyatékosságát most határozottan és egyszersmindenkorra ki kell küszöbölni.

Kiküszöbölni munkánk e fogyatékosságait, gyökerestől kiirtani őket — ez annyit jelent, mint helyes vágányra terelni a kolhozok gazdaságimunkáját.

Tehát:

1. A vetés helyes megszervezése — ez a feladat.

2. E feladat megoldásának elengedhetetlen eszköze: figyelmünket összpontosítsuk a kolhozmozgalom gazdasági kérdéseire.

„Pravda” 92. sz.
1930. április 3.
Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Az ipari akadémiát végzett hallgatók első évfolyamához

A mai helyzetben elsőrendű feladat, hogy a munkásosztály emberei és általában a dolgozók közül olyan új kádereket neveljünk a szocialista ipar számára, akik társadalmi-politikai vonalon és termelési-technikai téren is vezetni képesek a vállalatokat.

Ennek a feladatnak a teljesítése nélkül a Szovjetuniót lehetetlen elmaradott országból élenjáró országgá, agrárországból ipari országgá, a villamosítás és a fém országává, a gépek és traktorok országává átalakítani.

Az Ipari Akadémia országunk egyik legfontosabb kovácsműhelye, ahol ilyen kádereket kovácsolnak.

Azok a káderek, akiket elsőnek nevelt ki az Ipari Akadémia — az első nyíl, melyet az Ipari Akadémia ellenségeink táborába, a megcsontosodott termelési módszerek és a technikai elmaradottság táborába röpít.

Reméljük, hogy az ipar új vezetői, akik most elhagyják az Akadémia falait, a gyakorlatban a munkalelkesedés és a valóban forradalmi munka kiváló példáit fogják mutatni az építés bolsevik ütemének megvalósítása terén.

Köszöntőm az új szakembereket, akik elsőül végezték el az Ipari Akadémiát, amely szocialista iparunk vezetőinek új, technikai ismeretekkel felfegyverkezett bolsevik csapatát adja az országnak.

I. Sztálin

1930. április 25.

„Pravda” 115. sz.
1930. április 26.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa