Címke: ideológia

Akiknek a siker fejükbe szállt

A kolhozmozgalom kérdéseihez

Most mindenki a Szovjethatalomnak a kolhozmozgalom terén elért sikereiről beszél. Még az ellenség is kénytelen elismerni, hogy komoly sikereink vannak. Ezek a sikerek valóban nagyok.

Tény, hogy folyó év február. 20-án a Szovjetunió parasztgazdaságainak már 50%-a volt kollektivizálva. Ez azt jelenti, hogy a kollektivizálás ötéves tervét 1930 február 20-ára több mint kétszeresen túlteljesítettük.

Tény, hogy a kolhozoknak folyó év február 28-ára már több mint 36 millió métermázsa, vagyis körülbelül 220 millió púd vetőmagot sikerültösszegyűjteniök a tavaszi vetés céljára, azaz a tervnek több mint 90%-át teljesítették. Tagadhatatlan, hogy 220 millió púd vetőmag összegyűjtése csupán a kolhozok vonalán — a gabonabegyűjtési terv sikeres teljesítése után — hatalmas vívmány.

Miről tanúskodik mindez?

Arról, hogy már biztosítottnak tekinthetjük a falu gyökeres fordulatát a szocializmus felé.

Nem szorul bizonyításra, hogy ezek a sikerek országunk sorsára, az egész munkásosztályra, mint országunk vezetőerejére, és végül, magára a pártra nézve, óriási jelentőségűek. Ezeknek a sikereknek — nem is szólva a közvetlen gyakorlati eredményekről — roppant jelentőségük van magának pártunknak belső élete, pártunk nevelése szempontjából. Felfrissítik és erejébe vetett hittel töltik el pártunkat. Ügyünk győzelmébe vetett hittel fegyverzik fel a munkásosztályt. Új milliós tartalékokat hoznak közel pártunkhoz.

Ezért a párt feladata: meg kell szilárdítani és további előnyomulásunkra tervszerűen ki kell használni az elért sikereket.

De a sikereknek árnyoldaluk is van, különösen akkor, ha aránylag „könnyen”, úgyszólván „váratlanul” érjük el azokat. Az ilyen sikerek olykor önhitté és elbizakodottá tesznek bennünket: „Mi mindent meg tudunk csinálni!”, „Nekünk minden csak gyerekjáték!” Az ilyen sikerek gyakran megrészegítik az embereket, az emberek szédülni kezdenek a sikerektől, elvesztik szemmértéküket, nem képesek többé a valóságot megérteni, hajlamosak lesznek túlbecsülni saját erejüket és lebecsülni az ellenség erejét, kalandorkísérletekbe kezdenek, hogy a szocialista építés minden kérdését „egy-kettőre” megoldják. Ilyenkor már kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy megszilárdítsák és a további előnyomulásra tervszerűen kihasználják az elért sikereket. Minek szilárdítsuk meg az elért sikereket — hiszen azt a kis utat, amely hátra van még a szocializmus teljes győzelméig, „egy-kettőre” úgyis meg tudjuk tenni. „Mi mindent meg tudunk csinálni!”, „Nekünk minden csak gyerekjáték!”

Ezért a párt feladata: erélyes harcot kell folytatni az ilyen, az ügyet veszélyeztető és káros hangulatok ellen és a pártból száműzni kell azokat.

Nem mondhatjuk, hogy ezek, az ügyet veszélyeztető és káros hangulatok valami különösebben elterjedtek pártunk soraiban. De mégis vannak ilyen hangulatok pártunkban s nincs okunk azt állítani, hogy nem fognak fokozódni. És ha ezek a hangulatok polgárjogot nyernek nálunk, akkor biztosra vehetjük, hogy a kolhozmozgalom jelentékenyen meggyengül és e mozgalom meghiúsulásának veszélye reálissá válhat.

Ezért sajtónk feladata: rendszeresen le kell leplezni az ilyen és efféle antileninista hangulatokat.

Néhány tény.

1. Kolhozpolitikánk sikereinek egyebek között az a magyarázata, hogy ez a politika a kolhozmozgalom önkéntességén alapszik és számol a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó viszonyok különféleségével. Nem szabad erőszakkal kolhozokat létesíteni. Ez ostobaság és reakciós dolog volna. A kolhozmozgalom a parasztság zömének aktív támogatására kell hogy támaszkodjék. Nem szabad a fejlett vidékek kolhozépítésének példáit a fejletlen vidékekre mechanikusan átültetni. Ez ostobaság és reakciós dolog volna. Az ilyen „politika” egycsapásra lejáratná a kollektivizálás eszméjét. A kolhozépítés ütemének és módszereinek meghatározásánál gondosan figyelembe kell venni a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó viszonyok különféleségét.

A kolhozmozgalom élén a gabonatermő vidékek haladnak. Miért?

Először azért, mert ezeken a vidékeken van a legtöbb szovhoz és kolhoz, amelyek már megszilárdultak, s a parasztok azok példáján meggyőződhettek az új technika erejéről és jelentőségéről, a gazdaság új, kollektív szervezetének erejéről és jelentőségéről.

Másodszor azért, mert ezek a vidékek a gabonabegyűjtési kampányok idején kijárták a kulákság elleni harc kétéves iskoláját, aminek feltétlenül meg kellett könnyítenie a kolhozmozgalom ügyét.

Végül azért, mert az utóbbi években az ipari központokból fokozott mértékben küldtük ezekre a vidékekre a legjobb kádereket.

Mondhatjuk-e azt, hogy más vidékeken, például a fogyasztó vidékeken, amilyenek északi területeink, vagypedig a még mindig elmaradt nemzetiségi vidékeken, mint például Turkesztánban, szintén ilyen különösen kedvező viszonyok vannak?

Nem, ezt nem mondhatjuk.

Világos, hogy az az elv, amely megköveteli, hogy számoljunk a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó különféle viszonyokkal, az önkéntesség elve mellett az egészséges kolhozmozgalom egyik legkomolyabb előfeltétele.

De olykor mi történik nálunk a valóságban? Mondhatjuk-e, hogy számos vidéken nem szegik meg az önkéntességnek és a helyi sajátosságok figyelembevételének elvét? Nem, ezt, sajnos, nem mondhatjuk. Tudjuk például, hogy a fogyasztó övezet számos északi körzetében, ahol aránylag kevésbé kedvezők a viszonyok a kolhozok azonnali megszervezésére, mint a gabonatermő körzetekben, a kolhozszervezés előkészítő munkálatait gyakran a kolhozmozgalom bürokratikus elrendelésével, a kolhozok számának növeléséről hozott papíroshatározatokkal, papíroskolhozok szervezésével igyekeznek pótolni, amelyek a valóságban még nem léteznek, de a „létezésükről” már egész halom dicsekvő határozatot hoztak.

Vagy nézzünk néhány turkesztáni körzetet, ahol a kolhozok azonnali megszervezésének a feltételei még kevésbé kedvezők, mint a fogyasztó övezet északi körzeteiben. Tudjuk, hogy számos turkesztáni körzetben olymódon próbálták „utolérni és túlszárnyalni” a Szovjetunió élenjáró körzeteit, hogy azokat a parasztokat, akik egyelőre még nem akarnak bemenni a kolhozokba, katonasággal fenyegették, azzal fenyegették, hogy megvonják tőlük az öntözővizet és nem adnak nekik iparcikkeket.

Mi köze van ennek a prisibejevi zupás őrmesteri „politikának” a párt politikájához, mely a kolhozmozgalom önkéntességének elvén alapszik és számol a helyi sajátosságokkal? Világos, hogy e két politikának semmi köze sincs és nem is lehet semmi köze egymáshoz.

Kinek kellenek az ilyen torzítások, kinek kell a kolhozmozgalom bürokratikus elrendelése, a parasztság méltatlan megfenyegetése? Csakis ellenségeinknek kellenek!

Mire vezethetnek ezek a torzítások? Ellenségeink megerősödésére és a kolhozmozgalom eszméinek lejáratására.

Nem világos-e, hogy az ilyen torzítások szerzői, akik „baloldaliaknak” tartják magukat, valójában a jobboldali opportunizmus malmára hajtják a vizet?

2. Pártunk politikai stratégiájának egyik legnagyobb érdeme az, hogy minden adott helyzetben ki tudja választani a mozgalom legfontosabb láncszemét, amelyet megragadva, az egész láncot egy közös cél felé vonja, hogy megoldja a feladatot. Mondhatjuk-e, hogy a párt már megtalálta a kolhozmozgalom legfontosabb láncszemét a kolhozépítés rendszerében? Igen, mondhatjuk, és meg is kell mondanunk.

Melyik ez a legfontosabb láncszem?

Talán a föld közös megművelésére társult csoport? Nem, nem ez. A föld közös megművelésére társult csoport, amelyben a termelési eszközöket még nem társadalmasítják, a kolhozmozgalomnak már túlhaladott foka.

Talán a mezőgazdasági kommúna? Nem, nem a kommúna. A kommúna egyelőre még szórványos jelenség a kolhozmozgalomban. A mezőgazdasági kommúna, ahol nemcsak a termelés, hanem az elosztás is társadalmasítva van, még nem lehet uralkodó forma, mert ennek számára a feltételek még nem értek meg.

A jelen pillanatban a kolhozmozgalom legfontosabb láncszeme, uralkodó formája, amelyet most meg kell ragadni, a mezőgazdasági artel.

A mezőgazdasági artelben a legfontosabb termelési eszközök, főleg ami a gabonagazdaságot illeti, társadalmasítva vannak, éspedig: a munka, a földhasználat, a gépek és egyéb felszerelés, az igásállat, a gazdasági épületek. Nincsenek társadalmasítva: a háztáji földek (kis veteményes és egyéb kertek), a lakóépületek, a fejősmarha egy része, a kecske, juh, disznó, baromfi stb.

Az artel a kolhozmozgalom fő láncszeme, mert a gabonaprobléma megoldásának legcélszerűbb formája. A gabonaprobléma pedig az egész mezőgazdaság rendszerében azért a fő láncszem, mert a gabonaprobléma megoldása nélkül nem oldható meg sem az állattenyésztés (a kis és nagy állatok tenyésztésének) problémája, sem pedig a legfontosabb ipari nyersanyagul szolgáló ipari és speciális növények problémája. Ez az oka annak, hogy a jelen pillanatban a kolhozmozgalom rendszerének legfontosabb láncszeme a mezőgazdasági artel.

Ebből indul ki a kolhozok ,,Minta-szabályzata”, melynek végleges szövegét ma tesszük közzé.

Ugyanebből kell kiindulniok párt- és szovjetfunkcionáriusainknak, akiknek egyik kötelessége, hogy ezt a szabályzatot behatóan tanulmányozzák és teljes egészében megvalósítsák.

Ez a párt utasítása a mai helyzetben.

Mondhatjuk-e, hogy a pártnak ezt az utasítását annak megsértése, meghamisítása nélkül valósítják meg? Nem, sajnos, ezt nem mondhatjuk. Tudjuk, hogy a Szovjetunió számos vidékén, ahol a kolhozok létéért folyó harc még korántsem ért véget s ahol az artelek még nem szilárdultak meg, kísérleteket tesznek arra, hogy az artel kereteit átugorva, egyszerre a mezőgazdasági kommúnára térjenek át. Az artel még nem szilárdult meg, de már „társadalmasítják” a lakóházakat, a juhot, kecskét, disznót, baromfit, s ez a „társadalmasítás” bürokratikus, papírosrendelkezéssé fajul el, mert még nincsenek meg azok a feltételek, amelyek szükségessé tennék az ilyen társadalmasítást. Azt hihetnők, hogy a kolhozokban már megoldották a gabonaproblémát, hogy ez a probléma már a múlté, hogy a mai helyzetben nem a gabonakérdés megoldása, hanem az állattenyésztés és a baromfitenyésztés problémájának megoldása a fő feladat. Kérdezzük, kinek kell ez a fejetlen „munka”, mely egy halomra hányja a kolhozmozgalom különböző formáit? Kinek kell ez a buta és káros előreiramodás? A kolhozparasztot lakóépületeinek, összes fejősteheneinek, összes juhainak, kecskéinek, disznóinak, baromfiállományának „társadalmasításával” ingerelni, amikor még nincs megoldva a gabonaprobléma, amikor a kolhozok artelformája még nincs megszilárdítva — hát nem világos, hogy az ilyen „politika” csak esküdt ellenségeinknek lehet kedvére való és előnyös?

Az egyik ilyen buzgó „társadalmasító” odáig megy, hogy parancsban a következőt rendeli el: az artelhoz tartozó minden egyes gazdaság baromfiállományát „három napi határidőn belül össze kell számolni”, külön, számlálási és felügyelő „parancsnokokat” kell kijelölni, „az artelban el kell foglalni az uralkodó magaslatokat”, „vezényelni kell a szocialista csatában, szilárdan kitartva a posztokon” és — természetesen — vasmarokkal tartva kézben az egész artelt.

Mi ez? A kolhozvezetés politikája, vagypedig a kolhoz bomlasztásának és lejáratásának a politikája?

Már nem is szólok azokról a, tisztesség ne essék szólván, „forradalmárokról”, akik azzal kezdik az artel megszervezését, hogy leszedik a templomok harangjait. Leszedi a harangot — ez aztán a for-r-ra-dalmár!

Hogyan történhettek körünkben ilyen hebehurgya „társadalmasítási” próbálkozások, ilyen nevetséges kísérletek, hogy átugorjunk sajátmagunkon, ilyen kísérletek, amelyek azt célozzák, hogy megkerüljék az osztályokat és az osztályharcot, de a valóságban osztályellenségeink malmára hajtják a vizet?

Mindez csakis a kolhozépítés frontján elért „könnyű” és „váratlan” sikerek légkörében történhetett.

Mindez csak azért történhetett, mert a párt egy részében hebehurgya hangulat kapott lábra: „Mi mindent meg tudunk csinálni!”, „Nekünk minden csak gyerekjáték!”

Mindez csak azért történhetett, mert egyes elvtársainknak a siker fejükbe szállt és egy pillanatra elvesztették tisztánlátásukat és józan ítélőképességüket.

Hogy a kolhozépítés terén helyreigazíthassuk munkánk irányvonalát, véget kell vetni az ilyen hangulatoknak.

Ez most a párt egyik legsürgősebb feladata.

A vezetés művészete komoly dolog. Nem szabad a mozgalom mögött elmaradni, mert elmaradni annyi, mint a tömegektől elszakadni. De nem szabad előreszaladni sem, mert előreszaladni annyi, mint elveszíteni a tömegeket és elszigetelni önmagunkat. Aki a mozgalmat vezetni akarja és egyúttal meg akarja tartani a kapcsolatot a milliós tömegekkel, annak két fronton kell harcolnia — az elmaradók ellen is, az előreszaladok ellen is.

Pártunk erős és győzhetetlen, mert amikor a mozgalmat vezeti, meg tudja tartani és meg tudja sokszorozni kapcsolatait, melyek a munkások és parasztok milliós tömegeihez fűzik.

„Pravda” 60. szám.
1930. március 2.
Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Levél Bezimenszkij elvtárshoz

Bezimenszkij elvtárs!

Késve írok.

Nem vagyok irodalmi szakértő és természetesen kritikus sem vagyok. Mégis, mivel oly határozottan kívánja, közölhetem Önnel személyes véleményemet.

Elolvastam a „Lövés”-t és az „Életünk napjá”-t is. Ezekben a művekben nincs semmi „kispolgári”, semmi „pártellenes”. Mindkettőt, különösen a „Lövés”-t, napjainkban a forradalmi proletár művészet mintaképeinek lehet tekinteni.

Igaz, megtalálhatók bennük a komszomolista avantgarde-izmus bizonyos csökevényei. E művek olvasása közben azt hihetné a tapasztalatlan olvasó, hogy nem a párt javítja ki az ifjúság hibáit, hanem fordítva. De nem ez a fogyatékosság e művek fő jellemző vonása, pátosza. E művek pátosza abban van, hogy kiélezik apparátusaink fogyatékosságainak kérdését és ugyanakkor e fogyatékosságok kijavításának lehetőségébe vetett mély hit sugárzik belőlük. Ez a leglényegesebb a „Lövés”-ben és az „Életünk napjá”-ban. Ez a két mű legfőbb érdeme. Ez pedig erősen e két mű javára billenti a mérleget, emellett teljesen elhalványulnak szerintem múlandó fogyatékosságaik.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1930. március 19.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

Válasz a Szverdlov-egyetemista elvtársaknak

I
A Szverdlov-egyetemisták kérdései

1. Lenin az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt taktikájáról szóló s a Kommunista Internacionále III. kongresszusa által elfogadott téziseiben azt mondotta, hogy Szovjetoroszországban két fő osztály van.

Jelenleg a kulákság és az új burzsoázia mint osztály felszámolásáról beszélünk.

Azt jelenti-e ez, hogy az új gazdasági politika ideje alatt egy harmadik osztály alakult ki nálunk?

2. A marxista agrárszakemberek kongresszusán ön azt mondotta: „Ha kitartunk a «nep» mellett, ezt azért tesszük, mert a «nep» a szocializmus ügyét szolgálja. Ha pedig már nem fogja a szocializmus ügyét szolgálni, akkor menesztjük a pokol fenekére.” Hogyan értsük ezt a „menesztést” és hogyan fog ez végbemenni?

3. Hogyan kell majd a pártnak a kollektivizálás és a kulákság mint osztály felszámolásának döntő sikereihez mérten megváltoztatnia azt a jelszót, amely most a proletariátusnak és a parasztság különböző rétegeinek kölcsönös viszonyát meghatározza: „Megegyezésre kell jutni a középparaszttal, egyetlen pillanatra sem mondva le a kulák elleni harcról és szilárdan csak a szegényparasztra támaszkodva” (Lenin)?

4. Milyen módszerekkel kell megvalósítani a kulákság mint osztály felszámolását?

5. Ha egyidejűleg valósítjuk meg a két jelszót, éspedig: a teljes kollektivizálás körzeteiben a kulákság mint osztály felszámolásának jelszavát és a nem teljes kollektivizálás körzeteiben a kulák korlátozásának és kiszorításának jelszavát — vajon nem fog-e ez arra vezetni, hogy az utóbbi körzetekben a kulák önmagát számolja fel (elherdálja vagyonát, a termelési eszközöket)?

6. Milyen befolyással lehet a „lélegzethez jutás” tartamára a kulákság mint osztály felszámolása és az osztályharc kiéleződése a mi országunkban, a gazdasági válság és a forradalmi fellendülés a tőkés országokban?

7. Lehetségesnek tartja-e, hogy a tőkés országokban most látható forradalmi fellendülés közvetlen forradalmi helyzetté fog átfejlődni?

8. A párt és a munkásosztály további kapcsolata szempontjából hogyan kell értékelni a munkásosztályban észlelhető újabb mozgalmat, amelyet az jellemez, hogy egész műhelyek kívánnak belépni a pártba?

9. A kolhozmozgalom óriási lendületével kapcsolatban napirendre kerül falusi pártszervezeteink kibővítésének kérdése. Milyen legyen a politikánk e kibővítés határait illetőleg és a különböző kolhozparaszti csoportoknak a pártba való felvételét illetőleg?

10. Mi a véleménye közgazdászainknak a politikai gazdaságtan legfontosabb problémáiról folytatott vitáiról?

II
Sztálin elvtárs válasza

Az első kérdésre. Lenin két fő osztályról beszélt. De természetesen tudott a harmadik, kapitalista osztály (kulákok, városi tőkés burzsoázia) létezéséről is. A kulákok és a városi tőkés burzsoázia osztállyá „alakulása” természetesen nem csupán az új gazdasági politika bevezetése után történt. Az új gazdasági politika előtt is volt kulákság és városi tőkés burzsoázia mint osztály, de csak mint másodrangú osztály. Az új gazdasági politika a fejlődés első szakaszain bizonyos mértékben megkönnyítette ennek az osztálynak a növekedését. De még inkább elősegítette a szocialista szektor növekedését. Azzal, hogy a párt az egész fronton támadásba ment át, éles fordulat történt a falusi és részben a városi tőkések osztályának aláaknázása és felszámolása irányában.

A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a párt nem adott olyan útmutatást, hogy a kulákság mint osztály felszámolásának jelszavát az új, városi burzsoáziára is ki kell terjeszteni. Látnunk kell a nepmanok és a kulákok közötti különbséget. A nepmanok alapjában véve már régen elveszítették termelési bázisukat és ennélfogva nincs komoly jelentőségük gazdasági életünkben. A kulákoknak azonban mindmáig óriási gazdasági súlyuk volt a falun és csak most fosztjuk meg őket termelési bázisuktól.

Azt hiszem, egyes szervezeteink megfeledkeznek erről a különbségről és hibát követnek el, amikor a kulákság mint osztály felszámolásának jelszavát a városi burzsoázia felszámolásának jelszavával próbálják „kiegészíteni”.

A második kérdésre. A marxista agrárszakemberek kongresszusán mondott beszédem idézett mondatát úgy kell érteni, hogy a „nep”-et akkor „menesztjük a pokol fenekére”, amikor már nem lesz szükségünk arra, hogy megengedjük a magánkereskedelem bizonyos szabadságát, amikor a magánkereskedelem bizonyos szabadságából csak károk származhatnak, amikor módunk lesz arra, hogy a város és a falu közötti gazdasági kapcsolatokat saját kereskedelmi szervezeteink útján biztosítsuk, a magánforgalommal, a kapitalizmus némi felélénkülésével járó magánkereskedelem nélkül.

A harmadik kérdésre. Világos, hogy amilyen mértékben kollektív gazdaságok fogják borítani a Szovjetunió kerületeinek többségét, ugyanolyan mértékben fogják felszámolni a kulákságot is — tehát ugyanolyan mértékben válik feleslegessé Iljics formulájának ez a része. Ami a kolhozokban dolgozó közép- és szegényparasztokat illeti, a kolhozok gépesítésének és traktorosításának arányában egybe fognak olvadni a kollektivizált falu dolgozóinak egységes csapatában. Ennek megfelelően a jövőben el fog tűnni jelszavainkból a „középparaszt” és a „szegényparaszt” fogalma.

A negyedik kérdésre. A kulákság mint osztály felszámolásának fő módszere a tömeges kollektivizálás módszere. Valamennyi többi rendszabálynak ehhez a fő módszerhez kell igazodnia. Mindent, ami ellentmond ennek a módszernek vagy gyengíti jelentőségét, el kell vetni.

Az ötödik kérdésre. A „kulákság mint osztály felszámolásának” és a „kulákság korlátozásának” jelszavát nem lehet mint két önálló és egyenrangújelszót feltüntetni. Mióta rátértünk a kulákság mint osztály felszámolásának politikájára, ez a jelszó lett a fő jelszó, viszont a kulákság korlátozásának jelszava a nem teljes kollektivizálás körzeteiben önálló jelszóból másodrendű jelszóvá, a fő jelszó kisegítő jelszavává vált, olyan jelszóvá, amely ez utóbbi körzetekben megkönnyíti a fő jelszóra való áttéréshez szükséges feltételek előkészítését. A „kulákság korlátozása” jelszavának jelentősége, mint látják, a mostani új viszonyok között gyökeresen megváltozott egy esztendővel előbbi és még korábbi jelentőségéhez képest.

Meg kell jegyeznem, hogy egyes sajtószerveink, sajnos, nem számolnak ezzel.

Lehetséges és valószínű, hogy a nem teljesen kollektivizált körzetekben a kulákság bizonyos része, abban a tudatban, hogy úgyis kuláktalanítani fogják, „önmagát fogja felszámolni”, „elherdálja vagyonát és a termelési eszközöket”. Ez ellen természetesen harcolni kell. Ebből azonban egyáltalában nem következik, hogy a kuláktalanítást a kollektivizálástól függetlenül, nem mint annak részét, hanem mint a kollektivizálás előtt és kollektivizálás nélkül végrehajtandó önálló feladatot meg kell engedni. Ha ezt megtűrnők, ez azt jelentené, hogy azt a politikát, mely az elkobzott kulákvagyonnak a kolhozokban való társadalmasítását célozza, olyan politikával helyettesítenek, amely e vagyonnak egyes parasztok egyéni meggazdagodását szolgáló szétosztására irányul. Ez visszafelé tett lépés lenne, nem pedig haladás. A kulák vagyon „elherdálása” ellen csak egy szer van — fokozni kell a kollektivizálás munkáját a még nem teljesen kollektivizált körzetekben.

A hatodik kérdésre. Az önök által felsorolt eszközök és feltételek jelentékenyen csökkenthetik a „lélegzethez jutás” tartamát. De feltétlenül erősíteniük és gyarapítaniok kell védelmünk eszközeit. Nagyon sok függ itt a nemzetközi helyzettől, a nemzetközi kapitalizmus táborában fennálló ellentétek fokozódásától, a nemzetközi gazdasági válság további fejlődésétől. De ez más kérdés.

A hetedik kérdésre. Nem lehet áthághatatlan határt vonni a „forradalmi fellendülés” és a „közvetlen forradalmi helyzet” között. Nem lehet azt mondani: „eddig a vonalig forradalmi fellendülés, azon túl pedig — ugrás a közvetlen forradalmi helyzetbe”. Csak skolasztikusok fogalmazhatják így a kérdést. Az első rendszerint „észrevétlenül” megy át a másikba. A feladat az, hogy a proletariátust már most elő kell készíteni a döntő forradalmi harcokra, nem várva be az úgynevezett közvetlen forradalmi helyzet „bekövetkezésének” pillanatát.

A nyolcadik kérdésre. Az a tény, hogy egész műhelyek, sőt egész gyárak kívánnak belépni a pártba, a munkásosztály milliós tömegeinek hatalmas forradalmi fellendüléséről tanúskodik, jele annak, hogy a párt politikája helyes, hogy a munkásosztály nagy tömegei ország-világ előtt helyeslik ezt a politikát. Ebből azonban korántsem következik az, hogy most mindenkit fel kell vennünk a pártba, aki csak be akar lépni. A műhelyekben és a gyárakban különféle emberek vannak, még kártevők is akadnak. Ezért a pártnak ragaszkodnia kell kipróbált módszeréhez, egyénileg kell elbírálnia mindenkit, aki be akar lépni a pártba, és egyénileg kell őket felvenni a pártba. Nekünk nemcsak mennyiség, hanem minőség is kell.

A kilencedik kérdésre. Magától értetődik, hogy a párt sorai a kolhozokban többé-kevésbé gyors ütemben növekedni fognak. Kívánatos, hogy a kolhozmozgalomnak a kulákság elleni harcban legkeményebben megedzett elemei, különösen a béres és szegényparaszt elemek valamennyien kifejthessék erejüket a párt soraiban. De ugyanakkor világos az is, hogy az egyéni elbírálást és a pártba való egyéni tagfelvételt itt különösen szigorúan kell alkalmazni.

A tízedik kérdésre. Azt hiszem, hogy a közgazdászok vitájában sok a skolasztikus és kiagyalt mozzanat. Ha kihámozzuk a vita lényegét, akkor a vitatkozó felek legfőbb hibái a következőkben foglalhatók össze:

a) egyik vitatkozó fél sem tudta kellően alkalmazni a kétfrontharc módszereit: harcolva mind a „rubinizmus” ellen, mind a „mechanicizmus” ellen;

b) mindkét fél, mellőzve a szovjet gazdaság és a világimperializmus fő kérdéseit, talmudista absztrakciók terén mozgott és így két évi munkát ölt bele elvont témákba, természetesen, ellenségeink örömére és előnyére.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1930. február 9.

„Pravda” 40. sz.
1930. február 10.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

A kulákság mint osztály felszámolására irányuló politika kérdéséhez

A„Krasznaja Zvezda” 16. számában megjelent „A kulákság mint osztály felszámolása” c, cikk általában kétségkívül helyes, de fogalmazásában két pontatlanság fordul elő. Úgy vélem, hogy ezeket a pontatlanságokat helyre kell igazítani.

1. A cikk azt mondja:

„A helyreállítási időszakban a városi és falusi tőkés elemek korlátozásának politikáját folytattuk. Az újjáalakítási időszak kezdetével a korlátozás politikájáról áttértünk a városi és falusi tőkés elemek kiszorításának a politikájára.”

Ez a tétel helytelen. A tőkés elemek korlátozásának politikája és kiszorításuk politikája nem két különböző politika. Ez ugyanegy politika. A falu tőkés elemeinek kiszorítása elkerülhetetlen következménye és alkotó része a tőkés elemeket korlátozó politikának, a kulákság kizsákmányoló törekvéseit korlátozó politikának. A falu tőkés elemeinek kiszorítását nem szabad a kulákság mint osztály kiszorításával egyértelműnek tekinteni. A falu tőkés elemeinek kiszorítása csak a kulákság egyes osztagainak kiszorítását és leküzdését jelenti, azokét az osztagokét, amelyek nem bírták ki az adónyomást, nem bírták ki a Szovjethatalom korlátozó rendszabályainak rendszerét. Érthető, hogy a kulákság kizsákmányoló törekvéseit korlátozó politika, a falu tőkés elemeit korlátozó politika szükségképpen a kulákság egyes osztagainak kiszorításához vezet. Ezért a kulákság egyes osztagainak kiszorítása nem tekinthető egyébnek, mint a falusi tőkés elemeket korlátozó politika elkerülhetetlen eredményének és alkotórészének.

Ezt a politikát nemcsak a helyreállítás időszakában folytattuk, hanem folytattuk az újjáalakítás időszakában is, a XV. kongresszus (1927 december) utáni időszakban is, a XVI. pártkonferencia (1929 április) időszakában is, úgyszintén a XVI. konferencia után is, egészen 1929 nyaráig, amikor bekövetkezett a teljes kollektivizálás szakasza, amikor fordulat állott be a kulákság mint osztály felszámolásának politikája felé.

Ha megnézzük a párt legfontosabb okmányait, kezdve, mondjuk, az 1925 decemberében tartott XIV. kongresszustól (lásd a Központi Bizottság beszámolójáról hozott határozatot) és végezve az 1929 áprilisi XVI. konferencián (lásd „A mezőgazdaság fellendítésének útjairól” szóló határozatot), lehetetlen észre nem venni, hogy „a kulákság kizsákmányoló törekvéseinek korlátozásáról”, vagy „a falusi kapitalizmus növekedésének korlátozásáról” szóló tétel mellett mindig ott van „a falu tőkés elemeinek kiszorításáról”, „a falu tőkés elemeinek leküzdéséről” szóló tétel is.

Mit jelent ez?

Ez azt jelenti, hogy a párt nem választja külön a falu tőkés elemeinek a kiszorítását a kulákság kizsákmányoló törekvéseit korlátozó politikától, a falu tőkés elemeinek korlátozására irányuló politikától.

A párt XV. kongresszusa, úgyszintén a XVI. pártkonferencia is teljesen „a mezőgazdasági burzsoázia kizsákmányoló törekvéseit korlátozó” politika alapján (a XV. kongresszus határozata „A falusi munkáról”), „a falusi kapitalizmus fejlődését korlátozó új rendszabályok bevezetése” politikájának alapján (lásd ugyanott), „a kulákság kizsákmányoló törekvéseit erélyesen korlátozó” politika alapján (lásd a XV. kongresszus határozatát az ötéves tervről), „a kulák elleni támadás”, mégpedig „a kulák és magánkereskedő további, rendszeresebb és következetesebb korlátozása értelmében felfogott támadás” politikájának alapján (lásd ugyanott), a városi és falusi „magánkapitalista gazdaság elemeinek” „még erélyesebb gazdasági kiszorítása” politikájának alapján áll (lásd a XV. kongresszusnak a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatát).

Eszerint tehát a) az említett cikk írójának nincs igaza, amikor a tőkés elemek korlátozásának politikáját és kiszorításuk politikáját két különböző politikának tünteti fel. A tények azt mutatják, hogy itt a kapitalizmus korlátozására irányuló egyazon általános politikával van dolgunk, melynek alkatrésze és eredménye a kulákság egyes osztagainak kiszorítása.

Eszerint tehát b) az említett cikk írójának nincs igaza, mikor azt állítja, hogy a falu tőkés elemeinek a kiszorítása csak az újjáalakítás időszakában, a XV. kongresszus időszakában kezdődött. Valójában a kiszorítás a XV. kongresszus előtt, a helyreállítás időszakában is, s a XV. kongresszus után, az újjáalakítás időszakában is folyt. A XV. kongresszus időszakában csak új, kiegészítő rendszabályokkal fokoztuk a kulákság kizsákmányoló törekvéseit korlátozó politikát és ezzel kapcsolatban egyes kulák osztagok kiszorításának is fokozódnia kellett.

2. A cikk azt mondja:

„A kulákság mint osztály felszámolásának politikája teljes egészében a tőkés elemek kiszorításának politikájából következik és ennek a politikának a folytatása új szakaszban.”

Ez a tétel nem pontos és ennélfogva — helytelen is. Magától értetődik, hogy a kulákság mint osztály felszámolásának politikája nem hullott az égből. Ezt a politikát a falusi tőkés elemek korlátozásának, tehát kiszorításának is egész megelőző időszaka készítette elő. De ez még nem jelenti azt, hogy a kulákság mint osztály felszámolásának a politikája nem különbözik gyökeresen a falu tőkés elemeinek korlátozására és (kiszorítására) irányuló politikától, hogy az csak a korlátozási politika folytatása. Aki úgy beszél, ahogyan szerzőnk beszél, az tagadja, hogy 1929 nyara óta a falu fejlődésében fordulat történt. Aki így beszél, az tagadja azt a tényt, hogy ez alatt az időszak alatt fordulatot tettünk pártunk falusi politikájában. Aki így beszél, az valamelyes ideológiai fedezéket teremt pártunk jobboldali elemei számára, akik most a XV. pártkongresszus határozataiba kapaszkodnak pártunk új politikájával szemben, ugyanúgy, ahogy annakidején Frumkin a XIV. kongresszus határozataiba próbált kapaszkodni a kolhozok és szovhozok meghonosításának politikájával szemben.

Miből indult ki a XV. kongresszus, mikor a falu tőkés elemeinek korlátozására (és kiszorítására) irányuló politika fokozását kimondotta? Abból indult ki, hogy e korlátozás ellenére, a kulákságnak mint osztálynak ideig-óráig mégis meg kell maradnia. Ezen az alapon a XV. kongresszus érvényben hagyta a földhaszonbérleti törvényt, bár nagyon jól tudta, hogy a bérlők zöme kulák. Ezen az alapon a XV. kongresszus érvényben hagyta a falusi bérmunkáról szóló törvényt, és annak pontos végrehajtását követelte. Ezen az alapon mégegyszer kijelentettük, hogy a kuláktalanítás megengedhetetlen. Ellentmondanak-e ezek a törvények és ezek a határozatok a falu tőkés elemeit korlátozó (és kiszorító) politikának? Semmiesetre sem. Ellentmondanak-e ezek a törvények és ezek a határozatok a kulákság mint osztály felszámolására irányuló politikának? Feltétlenül! Ennélfogva most ezeket a törvényeket és ezeket a határozatokat azokban a körzetekben, ahol teljes a kollektivizálás, melynek szférája nem is napról-napra, hanem óráról-órára terjed, félre kell tenni. Egyébként a kolhozmozgalom menete a teljes kollektivizálás körzeteiben már félre is tolta azokat.

Lehet-e ezekután azt állítani, hogy a kulákság mint osztály felszámolásának a politikája csak folytatása a falu tőkés elemeit korlátozó (és kiszorító) politikának? Világos, hogy nem lehet.

Az említett cikk írója elfelejti, hogy a kulákságot mint osztályt adó- és egyéb korlátozó rendszabályokkal lehetetlen kiszorítani, ha a munkaeszközöket a szabad földhasználat jogával együtt a kulákosztály kezén hagyjuk és ha gyakorlatunkban fenntartjuk a falusi bérmunkáról szóló törvényt, a haszonbérleti törvényt és a kuláktalanítás tilalmát. A szerző elfelejti, hogy a kulákok kizsákmányoló törekvéseit korlátozó politika mellett csak arra lehet számítani, hogy a kulákság egyes osztagait kiszorítjuk, ami nem mond ellent annak, hogy a kulákság, mint osztály ideig-óráig megmarad, sőt ellenkezőleg, feltételezi azt. Ahhoz, hogy a kulákságot mint osztályt kiszorítsuk, nem elegendő a kulákság egyes osztagait korlátozó és kiszorító politika. Ahhoz, hogy a kulákságot mint osztályt kiszorítsuk, nyílt harcban meg kell törni ennek az osztálynak az ellenállását és meg kell fosztani létének és fejlődésének termelési forrásaitól (a szabad földhasználattól, a munkaeszközöktől, a haszonbérlettől, a bérmunka alkalmazásának jogától stb.).

Éppen ez az, amit a kulákság mint osztály felszámolásának politikája felé tett fordulatnak nevezünk. Enélkül minden szóbeszéd a kulákságnak mint osztálynak kiszorításáról nem egyéb, mint üres fecsegés, mely csak a jobboldali elhajlóknak tetsző és csak nekik előnyös. Enélkül a falu valamelyest komoly kollektivizálása, és méginkább a teljes kollektivizálása, elképzelhetetlen. Ezt jól megértették falvaink szegény- és középparasztjai, akik szétverik a kulákságot és megvalósítják a teljes kollektivizálást. De egyes elvtársaink ezt nyilván még nem értik.

Tehát, a párt mai falusi politikája — nem a régi politika folytatása, hanem fordulat a falu kapitalista elemeit korlátozó (és kiszorító) politikától a kulákság mint osztály felszámolásának új politikája felé.

„Krasznaja Zvezda”
(„Vörös Zászló”) 18. sz.
1930. január 21.
Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

Levél A. M. Gorkijhoz

Kedves Alekszej Makszimovics!

Ezer bocsánat és kérem, ne szidjon, hogy ilyen későn (nagyon későn!) válaszolok. Lehetetlenül túl vagyok terhelve. Ezenkívül kissé betegeskedtem. Ez persze nem szolgálhat mentségemül. De valamelyes magyarázatot mégis adhat.

1. Nem lehetünk meg önbírálat nélkül. Semmiképpen sem, Alekszej Makszimovics. Önbírálat nélkül elkerülhetetlen az apparátus elposványosodása, rothadása, a bürokratizmus növekedése, a munkásosztály alkotó kezdeményezésének elfojtása. Persze, az önbírálat anyagot ad az ellenségnek. Ebben Önnek teljesen igaza van. De ugyancsak az önbírálat ad anyagot (és lökést) előrehaladásunknak, a dolgozók építő energiája kibontakozásának, a verseny fejlődésének, az élmunkásbrigádoknak stb. Megnyerjük, sőt többet nyerünk a vámon, mint amennyit vesztünk a réven.

Lehetséges, hogy sajtónk túlságosan kidomborítja fogyatékosságainkat, sőt néha (akaratlanul) reklámozza azokat. Ez lehetséges, sőt valószínű. És ez persze baj. Ön ezért azt követeli, hogy fogyatékosságainkat ellensúlyozzuk vívmányainkkal (én azt mondanám — a mérleget billentsük javunkra). Ebben önnek természetesen igaza van. Ezt feltétlenül és haladéktalanul pótoljuk. Erről meg lehet győződve.

2. A mi ifjaink nem egyformák. Vannak sopánkodó, fáradt, kétségbeesett ifjak (olyanok, mint Zenyin). És vannak frissek, életvidámak, akikben erős akarat és törhetetlen győzniakarás lakozik. Lehetetlen, hogy most, amikor szétszaggatjuk a régi életkapcsolatokat és újakat teremtünk, mikor a megszokott utak és ösvények járhatatlanná válnak és új, szokatlan utakat törünk, mikor a lakosság egész csoportjai, amelyek jómódban éltek, kizökkennek életük kerékvágásából és kidűlnek, szabaddá téve az utat a régebben elnyomott, sötétségben tartott és meghajszolt emberek milliói számára — lehetetlen, hogy az ifjúság ilyen viszonyok közt velünk rokonszenvező emberek egynemű tömege legyen, lehetetlen, hogy az ifjúság soraiban ne legyen rétegeződés, ne legyen szakadás. Előszöris, az ifjúság soraiban ott vannak a gazdag szülők gyermekei. Másodszor, még ha azt az ifjúságot nézzük is, amely (társadalmi helyzeténél fogva) a mienk, még ott sincs mindegyiknek elegendő idege, ereje, jelleme és megértése, hogy úgy fogadja a régi nagyszerű megdöntésének és az új lázas építésének képét, mint szükségszerű, tehát kívánatos képet, amely méghozzá nem is nagyon hasonlít az „általános üdvösség” paradicsomi idilljéhez, melytől elvárják, hogy lehetőséget adjon a „pihenésre”, a „boldogság szürcsölésére”. Érthető, hogy ebben a „szédítő zűrzavarban” feltétlenül akadnak olyanok, akik elfáradnak, nem bírják idegekkel, elhasználódnak, kétségbeesnek, eltávolodnak és végül — átszöknek az ellenség táborába. Ezek a forradalom elkerülhetetlen „költségei”.

Most az a lényeg, hogy az ifjúságban nem a sopánkodók, hanem harcos komszomolistáink a hangadók — a kapitalizmust leromboló bolsevikok, a szocializmust építő bolsevikok, az elnyomottakat és leigázottakat felszabadító bolsevikok új, nagyszámú nemzedékének magva. Ebben van erőnk. És ebben van győzelmünk záloga is.

3. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell iparkodnunk csökkenteni a sopánkodók, jajongók, kételkedők stb. számát szervezett eszmei (és mindenféle más) ráhatás útján. Ellenkezőleg, pártunk, kulturális szervezeteink, sajtónk, Szovjetjeink egyik fő feladata abban áll, hogy ezt a ráhatást megszervezzék és komoly eredményeket érjenek el. Ezért mi (barátaink) teljes egészében elfogadjuk az ön javaslatát, hogy;

a) szervezzük meg a „Za Rubezsom” c. folyóiratot és

b) adjunk ki több népszerű gyűjteményt a „Polgárháborúról” A. Tolsztoj és a toll más mestereinek bevonásával.

Ehhez csak annyit kell hozzáfűznöm, hogy e feladatok közül egyetlen egyet sem lehet Radek vagy valamelyik barátja vezetésére bízni. Nem Radek jószándékától vagy lelkiismeretességétől függ a dolog, hanem a frakcióharc logikájától, mellyel (vagyis a harccal) ő és barátai nem hagytak fel teljesen (maradtak még egyes fontos nézeteltérések, amelyek harcra fogják késztetni őket). Pártunk története (és nemcsak pártunk története) arra tahit, hogy a dolgok logikája erősebb az emberi szándékok logikájánál. Helyesebb lesz, ha ezeknek a munkáknak a vezetését politikailag szilárd elvtársakra bízzuk, Radeket és barátait pedig bevonjuk mint munkatársakat. Így helyesebb lesz.

4. Komolyan megvitattuk a „Háborúról” c. külön folyóirat megszervezésének kérdését, s az a véleményünk alakult ki, hogy most semmi okunk sincs egy ilyen folyóirat kiadására. Úgy véljük, hogy célszerűbb lesz a háború kérdéseit (imperialista háborúról beszélek) a meglevő politikai folyóiratokban tárgyalni. Annál is inkább, mert a háború kérdéseit nem lehet elszakítani a politika kérdéseitől, hiszen a háború a politika kifejezője.

Ami a háborúról szóló elbeszéléseket illeti, azokat nagyon komolyan megválogatva kell kiadni. A könyvpiacon tömegével vannak olyan szépirodalmi elbeszélések, amelyek a háború „szörnyűségeit” ecsetelik és iszonyatot keltenek minden háborúval szemben (nemcsak az imperialista, hanem minden más háborúval szemben). Ezek burzsoá-pacifista elbeszélések, amelyeknek nincs nagy becsük. Nekünk olyan elbeszélésekre van szükségünk, melyek az imperialista háború szörnyűségeinek leírása kapcsán arra a gondolatra vezetik az olvasót, hogy az ilyen háborúkat szervező imperialista kormányokat le kell küzdeni. Azonkívül, mi nem ellenzünk mindenfajta háborút. Mi az imperialista háborút ellenezzük, mert az ellenforradalmi háború. De hívei vagyunk a felszabadító, imperialistaellenes, forradalmi háborúnak, noha mint ismeretes, az ilyen háború sem mentes a „vérontás szörnyűségeitől”, sőt bővelkedik bennük.

Úgy látom, hogy Voronszkij álláspontja, aki hadjáratra készül a háború „szörnyűségei” ellen, alig különbözik a burzsoá pacifisták álláspontjától.

5. Önnek teljesen igaza van, hogy nálunk, sajtónkban, nagy fejetlenség uralkodik a vallásellenes propaganda kérdéseiben. Néha hallatlan ostobaságok jelennek meg, amelyek az ellenség malmára hajtják a vizet. Ezen a téren még rengeteg a munka. De a vallásellenes propaganda terén dolgozó elvtársainkkal még nem tudtam tárgyalni az ön javaslatairól. Erről legközelebb írok önnek.

6. Kamegulov kérését nem tudom teljesíteni. Nem érek rá! Különben is, milyen kritikus vagyok én, az ördögbe!

Befejeztem.

Baráti kézszorítással jóegészséget kívánok önnek.

Köszönöm üdvözletét.

I. Sztálin

Azt beszélik, hogy Oroszországból orvosra van szüksége. Igaz ez? Kit kíván? Írja meg — elküldjük.

I. Szt.

1930. január 17.

Először e kötet orosznyelű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

A Szovjetunió agrárpolitikájának kérdéseihez

Beszéd a marxista agrár-szakemberek 1929 december 27-i konferenciáján

Elvtársak! A jelen pillanatban társadalmi és gazdasági életünk fő ténye, az a tény, mely az egész ország figyelmét magára vonja, a kolhozmozgalom óriási növekedésének ténye.

A mostani kolhozmozgalom jellegzetes vonása az, hogy a kolhozokba már nem csak a szegényparasztság egyes csoportjai lépnek be, ahogy eddig történt, hanem tömegestől megy a kolhozba a középparaszt is. Ez azt jelenti, hogy a kolhozmozgalom a dolgozó parasztok egyes csoportjainak és rétegeinek mozgalmából a parasztság milliókat és milliókat számláló zömének mozgalmává lett. Többek között ezzel magyarázható az az óriási fontosságú tény, hogy a kolhozmozgalom, amely hatalmas, egyre növekedő kulákellenes lavinává nőtt, elsöpri útjából a kulák ellenállását, szétzúzza a kulákságot és utat tör a nagyarányú szocialista építés számára a falun.

De ha van is okunk arra, hogy a szocialista építés gyakorlati sikereire büszkék legyünk, nem mondhatjuk ugyanezt a gazdaság és különösen a mezőgazdaság terén kifejtett elméleti munkánk sikereiről. Sőt el kell ismernünk, hogy elméleti munkánk nem tud lépést tartani gyakorlati sikereinkkel, hogy bizonyos szakadás van gyakorlati sikereink és az elméleti munka fejlődése között. Pedig feltétlenül szükséges, hogy az elméleti munka ne csak lépést tartson a gyakorlati munkával, hanem meg is előzze azt, hogy gyakorlati funkcionáriusainkat a szocializmus győzelméért vívott harcukban felfegyverezze.

Most nem szólok bővebben az elmélet jelentőségéről. Hogy mi az elmélet jelentősége, azt önök eléggé jól tudják. Tudják, hogy az elmélet, ha valóban elmélet, a gyakorlat embereinek tájékozódó erőt, világos távlatot ad, biztonságot a munkában, hitet ügyünk győzelmében. Mindennek feltétlenül roppant jelentősége van szocialista építésünk szempontjából. Baj azonban, hogy éppen ezen a téren, gazdasági kérdéseink elméleti kidolgozása terén, kezdünk sántítani.

Mert különben mivel magyarázhatjuk meg azt a tényt, hogy nálunk, a mi társadalmi és politikai életünkben, gazdasági kérdéseink terén még mindig különböző polgári és kispolgári elméletek vannak forgalomban? Mivel magyarázhatjuk meg, hogy ezek az elméletek és elméletecskék még mindig nem részesülnek a kellő visszautasításban? Mivel magyarázható, hogy a marxi-lenini politikai gazdaságtan számos alaptételét kezdjük elfelejteni, nem népszerűsítjük sajtónkban és valami okból nem toljuk előtérbe, pedig ezek a burzsoá és kispolgári elméletek legbiztosabb ellenmérgei. Nehéz-e megérteni, hogy ha a marxi-lenini elmélet alapján nem folytatunk könyörtelen harcot a polgári elméletek ellen, akkor lehetetlen teljesen legyőznünk osztályellenségeinket?

Az új gyakorlat megköveteli, hogy új módon nyúljunk az átmeneti szakasz gazdasági kérdéseihez. Most új módon áll előttünk az új gazdasági politikának, az osztályoknak, az építés ütemének, a munkásparaszt összefogásnak, a párt politikájának kérdése. Hogy a gyakorlattól el ne maradjunk, azonnal hozzá kell fognunk, hogy mindezeket a kérdéseket az új helyzet szempontjából kidolgozzuk. Enélkül lehetetlen leküzdeni azokat a polgári elméleteket, amelyek gyakorlati funkcionáriusaink fejében burjánzanak. Enélkül lehetetlen kiirtani ezeket az elméleteket, melyek már az előítéleteket jellemző szívósságra tettek szert. Mert csak úgy erősíthetjük a marxizmus-leninizmus hadállásait, ha harcolunk az elméletben terpeszkedő polgári előítéletek ellen.

Engedjék meg, hogy áttérjek néhány ilyen, elméletnek nevezett polgári előítélet jellemzésére és hogy építésünk egyes döntő kérdéseinek megvilágítása során megmutassam tarthatatlanságukat.

I
Az „egyensúly” elmélete

Önök persze tudják, hogy a kommunisták között még mindig divatban van népgazdasági szektoraink „egyensúlyának” úgynevezett elmélete. Ennek az elméletnek persze semmi köze sincs a marxizmushoz. Mégis ezt, éppen ezt az elméletet terjesztik sokan a jobboldali elhajlók táborából.

Ez az elmélet valahogy úgy képzeli, hogy mindenekelőtt van egy szocialista szektorunk — ez olyan ládaféle — és ezenkívül van egy nem szocialista, ha úgy tetszik, tőkés szektorunk — ez egy másik láda. Ez a két láda különböző síneken békésen gördül előre, úgy hogy egyik a másikkal nem érintkezik. Tudjuk a geometriából, hogy a párhuzamos vonalak nem találkoznak. De ennek a nagyszerű teóriának a szerzői azt hiszik, hogy ez a két párhuzamos valamikor mégis találkozni fog, és amikor találkozni fog, akkor nálunk bekövetkezik a szocializmus. Emellett ez az elmélet figyelmen kívül hagyja, hogy az úgynevezett „ládák” mögött osztályok állnak, a „ládák” mozgása pedig kíméletlen osztályharc, élethalálharc, olyan harc formájában megy végbe, amelynek elve: „ki kit győz le”.

Nem nehéz megérteni, hogy ennek az elméletnek semmi köze sincs a leninizmushoz. Nem nehéz megérteni, hogy ennek az elméletnek, objektív tartalmát tekintve, az a célja, hogy az egyéni parasztgazdaság hadállásait védje, hogy a kulák elemeket „új” elméleti fegyverrel vértezze fel a kolhozok elleni harcban és bizalmatlanságot keltsen a kolhozokkal szemben.

S mégis, ez az elmélet mind a mai napig tárt kapukra talál sajtónkban. És nem mondhatni, hogy teoretikusaink komolyan visszautasították volna ezt az elméletet és még kevésbé lehet állítani, hogy megsemmisítő csapást mértek volna rá. Mivel magyarázható ez a képtelenség, ha nem elméleti munkánk elmaradottságával?

Pedig csak elő kell venni a marxizmus kincsesházából az újratermelés elméletét és szembe kell állítani a szektorok egyensúlyának elméletével, hogy az utóbbiból betű se maradjon. Valóban, az újratermelés marxista elmélete azt tanítja, hogy a modern társadalom nem fejlődhetik, ha évről-évre nem akkumulál, akkumulálni pedig lehetetlen évről-évre bővülő újratermelés nélkül. Ez világos és érthető. Központosított szocialista nagyiparunk a bővített újratermelés marxista elmélete szerint fejlődik, mert terjedelmében évről-évre nő, akkumulál és hétmérföldes léptekkel halad előre.

De népgazdaságunk nemcsak nagyiparból áll. Ellenkezőleg, népgazdaságunkban még mindig a kis parasztgazdaság van túlsúlyban. Mondhatjuk-e, hogy kisparaszti gazdaságunk a bővített újratermelés elve szerint fejlődik? Nem, ezt nem mondhatjuk. Kisparaszti gazdaságunk a maga zömében nemcsak hogy nem valósítja meg évről-évre a bővített újratermelést, hanem ellenkezőleg, igen ritkán van módja arra, hogy legalább az egyszerű újratermelést megvalósítsa. Lehet-e szocializált iparunkat gyorsított ütemben előrevinni, ha olyan mezőgazdasági alapja van, mint a kisparaszti gazdaság, amely képtelen a bővített újratermelésre és ráadásul olyan erő, amely népgazdaságunkban túlsúlyban van? Nem, ezt a feladatot ilyen alapon nem lehet megvalósítani. Lehet-e a Szovjethatalmat és a szocialista építést többé-kevésbé hosszú időn át két különböző alapra fektetni — a legnagyobb üzemű és egyesített szocialista ipar alapjára és a legelaprózottabb és legelmaradottabb kisárutermelő parasztgazdaság alapjára? Nem, nem lehet. Ennek egyszer az egész népgazdaság teljes felbomlásával kell végződnie.

Hol van hát a kivezető út? A kivezető út az, hogy a mezőgazdaságot tegyük nagyüzemivé, felhalmozásra, bővített újratermelésre képessé s ilymódon a népgazdaság mezőgazdasági alapját átalakítsuk.

De hogyan tehetjük mezőgazdaságunkat nagyüzemivé?

Ennek két útja van. Van a kapitalista út, mely a mezőgazdaságot úgy teszi nagyüzemivé, hogy meghonosítja benne a kapitalizmust. Ez az út odavezet, hogy a parasztság koldusbotra jut és a mezőgazdaságban kapitalista üzemek fejlődnek. Mi ezt az utat elvetjük, mert ez az út összeegyeztethetetlen a szovjet gazdasággal.

Van egy másik út, a szocialista út, amely a mezőgazdaságban a kolhozokat és a szovhozokat honosítja meg. Ez az út odavezet, hogy a kisparaszti gazdaságok nagy, kollektív, a technika és a tudomány minden vívmányával felszerelt gazdaságokká egyesülnek, amelyeknek módjuk van arra, hogy továbbfejlődjenek, mert ezek a gazdaságok meg tudják valósítani a bővített újratermelést.

Tehát ez a kérdés: vagy az egyik út, vagy a másik, vagy vissza — a kapitalizmushoz, vagy előre — a szocializmushoz. Harmadik út nincs és nem is lehet.

Az „egyensúly”-elmélet nem egyéb, mint kísérlet egy harmadik út konstruálására. És éppen azért, mert egy harmadik (nemlétező) utat tart szem előtt, utópikus, antimarxista.

Lám, csak szembe kellett állítani Marx újratermelési elméletét a szektorok „egyensúlyának” elméletével, hogy az utóbbiból betű se maradjon.

Miért nem teszik ezt marxista agrárszakembereink? Kinek kell az, hogy sajtónk felkarolja ezt a nevetséges „egyensúly”-elméletet, a marxi újratermelési elmélet pedig véka alatt maradjon?

II
A szocialista építés „automatizmusának” elmélete

Térjünk át a politikai gazdaságtan másik előítéletére, egy másik polgári típusú elméletre. A szocialista építés „automatizmusának” elméletére gondolok. Ennek az elméletnek semmi köze sincs a marxizmushoz, de mégis buzgón hirdetik a jobboldaliak táborához tartozó elvtársak.

Ennek az elméletnek a szerzői körülbelül a következőket állítják. Amikor kapitalizmus volt nálunk s az ipar kapitalista alapon fejlődött, akkor a falu ösztönösen, magától, automatikusan követte a kapitalista várost és átalakult a kapitalista város képére és hasonlatosságára. Ha ez így volt a kapitalizmus alatt, akkor miért ne lehetne ugyanígy a szovjet gazdaságban is? Miért ne követhetné a falu, a kisparaszti gazdaság automatikusan a szocialista várost, miért ne alakulhatna át magától a szocialista város képére és hasonlatosságára? Ennek az elméletnek szerzői ezen az alapon azt állítják, hogy a falu automatikusan követheti a szocialista várost. Ha pedig ez így van, felmerül a kérdés: érdemes-e heveskednünk a szovhozok és kolhozok létesítése miatt, érdemes-e lándzsát törnünk, ha a falu amúgy is követheti a szocialista várost?

Itt ismét olyan elmélettel állunk szemben, melynek objektív célja az, hogy új fegyvert adjon a kolhozok ellen harcoló tőkés elemek kezébe.

Ennek az elméletnek antimarxista mivoltához nem fér semmi kétség.

Nem furcsa-e, hogy teoretikusaink még mindig nem értek rá ízekre szedni ezt a furcsa elméletet, amely megzavarja a kolhozban dolgozó gyakorlati funkcionáriusaink fejét?

Kétségtelen, hogy a szocialista városnak nagy és felbecsülhetetlen szerepe van a kisparaszti, individualista falu vezetésében. Éppen ezen alapszik az iparnak a mezőgazdaságot átalakító szerepe. De elegendő-e ez a tényező ahhoz, hogy a kisparaszti falu magától kövesse a várost a szocialista építésben? Nem, ez nem elegendő.

A kapitalizmus idején a falu ösztönösen követte a várost, mert a városi tőkés gazdaság és az árutermelő, egyéni parasztkisgazdaság alapjában egytípusú gazdaság. A kisparaszti árugazdaság természetesen még nem tőkés gazdaság. De alapjában a tőkés gazdasággal egytípusú, mivel a termelési eszközök magántulajdonára támaszkodik. Leninnek ezerszeresen igaza van, mikor Buharin „Az átmeneti időszak gazdasága” című könyvéhez fűzött megjegyzéseiben „a parasztság árutermelő-kapitalista tendenciájáról” beszél, ellentétben „a proletariátus szocialista tendenciájával”. Éppen ez a magyarázata annak, hogy „a kisüzem szakadatlanul, minden nap, minden órában, magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát” (Lenin).

Mondhatjuk-e, hogy a paraszti kisárugazdaság alapjában egytípusú a városi szocialista termeléssel? Nyilvánvaló, hogy ezt nem mondhatjuk, ha nem akarunk szakítani a marxizmussal. Különben Lenin nem mondotta volna, hogy „amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára”.

Tehát a szocialista építés automatizmusának teóriája rothadt, antileninista elmélet.

Tehát ahhoz, hogy a kisparaszti falu a szocialista várost kövesse, többek között még az is kell, hogy a falun a szocializmus bázisául, szovhozok és kolhozok formájában, szocialista nagygazdaságokat szervezzünk, amelyek a szocialista város vezetésével magukkal tudják vonni a parasztság zömét.

Következésképpen a szocialista építés „automatizmusának” elmélete antimarxista elmélet. A szocialista város nem tudja másképpen magával vonnia kisparaszti falut, csak ha a kolhozokat és szovhozokat meghonosítja a falun és a falut új, szocialista módon átformálja.

Különös, hogy a szocialista építés „automatizmusának” elmélete agrárteoretikusaink részéről mindeddig nem talált kellő visszautasításra.

III
A kisparaszti gazdaság „szilárdságának” elmélete

Térjünk át a politikai gazdaságtan harmadik előítéletére, a kisparaszti gazdaság „szilárdságának” elméletére. Mindenki tudja, hogy a polgári politikai gazdaságtan a marxizmusnak azt az ismert tételét, hogy a nagygazdaságnak előnyei vannak a kisgazdasággal szemben, kétségbe vonja és azt állítja, hogy ez a tétel csak az iparban érvényes, de nem alkalmazható a mezőgazdaságra. A David- és Herz-típusú szociáldemokrata teoretikusok, akik ezt az elméletet hirdetik, arra a tényre próbáltak „támaszkodni”, hogy a kisparaszt sokat elbír, türelmes, kész bármilyen nélkülözést vállalni, csakhogy megvédje a maga darabka földjét, hogy ennélfogva a kisparaszti gazdaság a mezőgazdasági nagyüzem elleni harcban szilárdnak mutatkozik.

Nem nehéz megérteni, hogy az effajta „szilárdság” rosszabb minden ingatagságnál. Nem nehéz megérteni, hogy ennek az antimarxista elméletnek csak egy célja van, éspedig: a kapitalista rend dicsőítése és megerősítése. És éppen azért, mert ez a célja, éppen ezért sikerült a marxistáknak olyan könnyen szétzúzni ezt az elméletet.

De most nem erről van szó. Arról van szó, hogy a mi gyakorlatunk, a mi valóságunk új érveket szolgáltat ez ellen az elmélet ellen, teoretikusaink azonban különösképpen nem akarják, vagy nem tudják ezt az új fegyvert a munkásosztály ellenségei ellen kihasználni. Arra gondolok, hogy nálunk megszűnt a föld magántulajdona, a földet nacionalizáltuk, s ez olyan gyakorlat, amely megszabadítja a kisparasztot attól a szolgai ragaszkodástól, amellyel darabka földjén csüggött, és ezzel megkönnyíti az átmenetet a kis parasztgazdaságról a kollektív nagygazdaságra.

Valóban, mi kötötte, mi köti és fogja még kötni a nyugateurópai kisparasztot kis árugazdaságához? Mindenekelőtt és főképpen az, hogy saját kis földecskéje van, azaz a föld magántulajdona. Éveken át kuporgatta a pénzt, hogy egy darabka földet vásárolhasson, meg is vásárolta azt, és érthető, hogy nem akar tőle megválni, hajlandó inkább eltűrni mindenféle nélkülözést, hajlandó inkább vadember módjára élni, nyomorogni, csakhogy megtarthassa darabka földjét — egyéni gazdasága alapját.

Mondhatjuk-e, hogy ez a tényező ebben a formájában tovább érvényesül nálunk is, a szovjet rend viszonyai közt? Nem, nem mondhatjuk, mert nálunk nincs földmagántulajdon. S éppen azért, mert nálunk megszűnt a föld magántulajdona, a paraszt nem csügg a földjén olyan szolgai ragaszkodással, mint Nyugaton. S ez a körülmény feltétlenül megkönnyíti a kisparaszti gazdaság áttérését a kolhozok vágányára.

Ez az egyik oka annak, hogy a falusi nagygazdaságoknak, a falusi kolhozoknak olyan könnyen sikerül nálunk, a föld nacionalizálásának viszonyai között, bemutatni fölényüket a kis paraszti gazdasággal szemben.

Ebben áll a szovjet agrártörvények nagy forradalmi jelentősége, amelyek megszüntették az abszolút földjáradékot, eltörölték a föld magántulajdonát és kimondották a föld nacionalizálását.

Ebből azonban az következik, hogy új érv áll rendelkezésünkre a polgári közgazdászok ellen, akik a kisparaszti gazdaság szilárdságát hirdetik a nagygazdaság elleni harcában.

Hát miért nem használják ki agrárteoretikusaink kellően ezt az új érvet a különböző polgári elméletek ellen folyó harcukban?

Amikor a föld nacionalizálását megvalósítottuk, többek között az elmélet leggazdagabb kincstáraiból, a „Tőke” III. kötetéből, Marx „Értéktöbblet elméletek” című ismert könyvéből és Lenin agrárműveiből vett elméleti tételekből indultunk ki. Általában a földjáradék elméletére és különösen az abszolút földjáradék elméletére gondolok. Most világos, hogy városi és falusi szocialista építésünk gyakorlata fényesen igazolta e művek elméleti tételeit.

Csak az érthetetlen, hogy miért karolják fel sajtónkban a Csajanov-féle „szovjet” közgazdászok tudománytalan elméleteit, viszont Marx—Engels— Lenin zseniális műveit a földjáradék és abszolút földjáradék elméletéről nem népszerűsítik, háttérbe szorítják, véka alá rejtik?

Önök bizonyára emlékeznek Engels „Parasztkérdés” című brosúrájára. Természetesen emlékeznek arra, hogy Engels milyen körültekintéssel nyúl ahhoz a kérdéshez, miképpen kell a kisparasztokat a szövetkezeti gazdaság útjára, a kollektív gazdaság útjára átvezetni. Engedjék meg, hogy idézzem Engels brosúrájának idevonatkozó sorait:

„Mi határozottan a kisparaszt mellett állunk; minden lehetőt el fogunk követni, hogy sorsát elviselhetőbbé tegyük, hogy megkönnyítsük neki az átmenetet a szövetkezetre, ha erre rászánja magát, sőt, hogy abban az esetben, ha erre még nem tudja magát elhatározni, meghosszabbított gondolkodási időt biztosítsunk neki saját parcelláján”.

Látják, Engels milyen körültekintően nyúl ahhoz a kérdéshez, hogyan állítsuk át az egyéni parasztgazdaságot a kollektivizmus vágányára. Mivel magyarázhatjuk Engelsnek ezt az első pillanatra túlzottnak látszó elővigyázatosságát? Miből indul ki Engels? Nyilvánvaló, hogy a föld magántulajdonából, abból a tényből, hogy a parasztnak ott a „saját darabka” földje, amelytől nehéz lesz megválnia. Ilyen a parasztság Nyugaton. Ilyen a parasztság a tőkés országokban, ahol földmagántulajdon van. Érthető, hogy itt nagy körültekintésre van szükség.

Mondhatjuk-e, hogy nálunk, a Szovjetunióban is, ez a helyzet? Nem, ezt nem mondhatjuk. Nem mondhatjuk, mert nálunk nincs földmagántulajdon, mely a parasztot egyéni gazdaságához láncolja. Nem mondhatjuk, mert nálunk a földet nacionalizálták, ami megkönnyíti az egyéni gazdálkodást folytató paraszt áttérését a kollektivizmus vágányára.

Ez az egyik oka annak, hogy a kolhozmozgalom nálunk az utóbbi időben aránylag könnyen és gyorsan fejlődik.

Bosszantó, hogy agrárteoretikusaink még nem kísérelték meg, hogy kellő világossággal feltárják ezt a különbséget a mi parasztunk és a nyugati paraszt helyzete között. Pedig az ilyen munkának igen nagy jelentősége volna, nemcsak számunkra, a szovjet funkcionáriusok számára, hanem az egész világ kommunistái számára is. Mert a tőkés országok proletárforradalmának nem mindegy, hogy ott, a proletariátus hatalomrajutása után, nyomban a föld nacionalizálása alapján, vagy ilyen alap nélkül kell-e majd építeni a szocializmust.

A sajtóban nemrég megjelent cikkemben („A nagy fordulat éve”) a nagy szovhozokat tartva szem előtt, bizonyos érveket fejtettem ki amellett, hogy a mezőgazdaságban a nagygazdaság fölényben van a kisgazdasággal szemben. Nem szorul bizonyításra, hogy mindezek az érvek teljes egészükben a kolhozokra is vonatkoznak, amelyek szintén nagy gazdasági egységek. Nemcsak a fejlett, gép- és traktorbázissal bíró kolhozokról beszélek, hanem a kezdetleges kolhozokról is, amelyek, hogy úgy mondjam, a kolhozépítés manufaktúra-időszakának fokán állnak és a paraszti felszerelésre támaszkodnak. Azokra a kezdetleges kolhozokra gondolok, amelyeket most szerveznek a teljes kollektivizálás körzeteiben és amelyek csak arra támaszkodnak, hogy a parasztok egyszerűen összeadják munkaeszközeiket.

Nézzük például a volt Don területen, a Hopjor folyó körzetében szervezett kolhozokat. Látszatra ezek a kolhozok technikai szempontból mintha nem is különböznének a kisparaszti gazdaságtól (kevés a gépük, kevés a traktoruk). Valójában azonban maga az, hogy összeadták a paraszti munkaeszközöket, a kolhozokban olyan eredménnyel járt, amilyenről gyakorlati funkcionáriusaink még csak nem is álmodtak. Miben nyilvánult meg ez az eredmény? Abban, hogy a kolhozok vágányára való áttérés eredményeképpen a vetésterület 30, 40, 50 százalékkal nőtt. Mivel magyarázhatjuk ezt a „szédítő” eredményt? Azzal, hogy a parasztok, akik az egyéni munka viszonyai közt erőtlenek voltak, hatalmas erővé váltak, amikor munkaeszközeiket összeadták és kolhozokban egyesültek. Azzal, hogy a parasztoknak most már módjukban állott az egyéni munka viszonyai közt nehezen megművelhető, parlagon heverő és szűzföldeket megművelni. Azzal, hogy a parasztoknak módjukban állott a szűzföldeket kezükbe venni. Azzal, hogy lehetővé vált pusztán maradt földeket, félreeső földdarabokat, mezsgyéket stb. stb. munkába venni.

A parlagon heverő és szűzföldek megművelésének kérdése roppant jelentőségű mezőgazdaságunk szempontjából. Önök tudják, hogy a régi időben az agrárkérdés volt az oroszországi forradalmi mozgalom tengelye. Önök tudják, hogy az agrármozgalom egyik célja a földhiány megszüntetése volt. Akkor sokan azt gondolták, hogy a földhiány abszolút, azaz, hogy a Szovjetunióban nincs több megművelésre alkalmas, szabad föld. És mi derült ki valójában? Ma már egészen világos, hogy a Szovjetunióban tíz és tízmillió hektár szabad föld volt és van, de a parasztnak semmiféle lehetősége sem volt arra, hogy szánalmas munkaeszközeivel megművelje azt. És éppen azért, mert a parasztnak nem volt lehetősége arra, hogy a szűzföldet és a parlagon heverő földeket megművelje, éppen azért a „lágy földhöz”, a földesúri földekhez, az olyan földekhez húzódott, melyeket az egyéni munkaviszonyok között, a paraszti felszereléssel is meg lehetett művelni. Ez volt a „földhiány” alapja. Ezért nincs mit csodálkoznunk azon, ha traktorokkal felszerelt Gabonatrösztünknek ma módjában van vagy húszmillió hektár szabad földet művelés alá venni, amely nincs a parasztok kezén és amelyet kisparaszti felszereléssel, egyéni munkával lehetetlen megművelni.

A kolhozmozgalom jelentősége a mozgalom valamennyi szakaszán — kezdeti szakaszán csakúgy, mint fejlettebb szakaszán is, amikor traktorokkal van felszerelve — többek közt abban áll, hogy a parasztoknak most módjukban van a parlagon heverő és a szűzföldeket megművelni. Ez a titka annak, hogy a parasztoknak a kollektív munkára való áttérésével együtt óriási mértékben bővült a vetésterület. Többek közt ezen alapszik a kolhozok fölénye az egyéni parasztgazdasággal szemben.

Mondani sem kell, hogy a kolhozok fölénye az egyéni parasztgazdasággal szemben még vitathatatlanabbá lesz, ha majd a teljes kollektivizálás körzeteiben gép- és traktorállomásaink és osztagaink mennek a kezdetleges kolhozok segítségére, ha majd maguknak a kolhozoknak lehetőségük nyílik, hogy a traktorokat és kombájnokat saját kezükben összpontosítsák.

IV
A város és a falu

Van egy előítélet az úgynevezett „ollóval” kapcsolatban, egy előítélet, melyet a polgári közgazdászok ápolgatnak, s ennek, mint minden más polgári elméletnek is, melyek a szovjet sajtóban, sajnos, el vannak terjedve, kíméletlen háborút kell üzenni. Arra az elméletre gondolok, hogy az Októberi Forradalom állítólag kevesebbet adott a parasztságnak, mint a februári forradalom, hogy az Októberi Forradalom tulajdonképpen semmit sem adott a parasztságnak.

Ezt az előítéletet egy „szovjet” közgazdász terjesztette sajtónkban. Igaz, hogy ez a „szovjet” közgazdász később elállt elméletétől. (Közbeszólás: „Ki az?”) Groman. De ezt az elméletet a trockista-zinovjevista ellenzék felkapta és kihasználta a párt ellen. És nem állíthatjuk, hogy ez az elmélet ma már nincs forgalomban „szovjet” társadalmi körökben.

Ez, elvtársak, igen fontos kérdés. Ez a kérdés a város és a falu kölcsönös viszonyának problémáját érinti. Érinti a város és a falu közti ellentét megszüntetésének problémáját. Érinti az „olló” rendkívül időszerű kérdését. Ezért azt hiszem, hogy ezzel a különös elmélettel érdemes foglalkozni.

Igaz-e, hogy a parasztok semmit sem kaptak az Októberi Forradalomtól? Nézzük a tényeket.

Itt van a kezemben Nyemcsinov elvtársnak, az ismert statisztikusnak, ismert táblázata, amelyet „A gabonafronton” című cikkemben közzétettem. Ebből a táblázatból látható, hogy a forradalomelőtti időben a földesurak legalább 600 millió púd gabonát „termeltek”. Eszerint tehát a földesurakkezében 600 millió púd gabona volt.

A kulákok akkor — a táblázat szerint — 1 900 millió púd gabonát „termeltek”. Ez igen nagy erő, és ez az erő akkor a kulákok kezében volt.

A szegényparasztok és a középparasztok pedig — ugyane táblázat szerint — 2 500 millió púd gabonát termeltek.

Ez volt a helyzet a régi faluban, az Októberi Forradalom előtti faluban.

Milyen változások történtek a faluban Október után? Ugyanebből a táblázatból veszem az adatokat. Nézzük például az 1927-es évet. Mennyit termeltek a földesurak ebben az évben? Világos, hogy semmit sem termeltek és nem is termelhettek, mert a földesurakat az Októberi Forradalom megsemmisítette. Világos, hogy ennek nagy mértékben könnyítenie kellett a parasztság helyzetén, mert a parasztok megszabadultak a földesúri járomtól. Ez természetesen nagy nyeresége a parasztoknak és ezt az Októberi Forradalomnak köszönhetik.

Mennyit termeltek a kulákok 1927-ben? 1900 millió púd helyett 600 millió púd gabonát. Tehát az Októberi Forradalmat követő időszakban a kulákok erejéből egy harmadnál is kevesebb maradt. Világos, hogy ennek feltétlenül könnyítenie kellett a szegény- és középparasztság helyzetén.

És mennyit termeltek 1927-ben a szegény– és középparasztok? 4 milliárd pudot 2,5 milliárd púd helyett. Tehát a szegény- és középparasztok az Októberi Forradalom után másfélmilliárd púd gabonával többet termelnek, mint a forradalomelőtti időben.

Ezek a tények arról tanúskodnak, hogy a szegény- és középparasztok rengeteget nyertek az Októberi Forradalommal.

Ezt adta az Októberi Forradalom a szegény- és középparasztoknak.

Ezek után hogyan állíthatják, hogy az Októberi Forradalom semmit sem adott a parasztoknak?

De ez még nem minden, elvtársak. Az Októberi Forradalom megszüntette a föld magántulajdonát, megszüntette a föld adásvételét, nacionalizálta a földet. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a parasztnak egyáltalán nem kell földet vásárolnia ahhoz, hogy gabonát termeljen. Azelőtt évekig kuporgatta a pénzt, hogy földet szerezzen, adósságba verte magát, uzsorafeltételeket fogadott el, csakhogy földet vásároljon. A földvásárlás költségei természetesen fokozták a gabonatermelés költségeit. Most a parasztnak nincsen erre szüksége. Most termelhet gabonát, anélkül hogy földet vásárolna. Az a sok százmillió rubel, melyet a parasztok földvásárlásra költöttek, most a parasztok zsebében marad. Megkönnyíti-e ez a parasztság helyzetét, vagy sem? Világos, hogy megkönnyíti.

Menjünk tovább. Egészen a legutóbbi időkig a paraszt kénytelen volt régi felszerelésével, egyéni munkában túrni a földet. Mindenki tudja, hogy a régi, most már alkalmatlan munkaeszközökkel felszerelt egyéni munka nem eléggé jövedelmező ahhoz, hogy a paraszt tűrhetően élhessen, rendszeresen javíthassa anyagi helyzetét, fejleszthesse kultúráját és kijuthasson a szocialista építés széles országútjára. Most, hogy a kolhozmozgalom erős fejlődésnek indult, a parasztnak módjában van munkáját a szomszédok munkájával egyesíteni, kolhozban egyesülni, szűzföldet fölszántani, kihasználni a parlagon heverő földeket, gépeket és traktorokat kapni és ilymódon kétszeresen, sőt háromszorosan fokozhatja munkája termelékenységét. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy most a parasztok, annak következtében, hogy kolhozokban egyesültek, ugyanazzal a munkával jóval többet tudnak termelni, mint azelőtt. Tehát azt jelenti, hogy a gabonatermelés jóval olcsóbb lesz, mint amilyen a legutóbbi időkig volt. Végül azt jelenti, hogy a paraszt stabil árak mellett jóval többet kaphat gabonájáért, mint amennyit eddig kapott.

Ezek után hogyan állíthatják, hogy az Októberi Forradalom semmit sem adott a parasztságnak?

Hát nem világos, hogy az ilyen sületlenségeket beszélő emberek nyilvánvalóan rágalmazzák a pártot, a Szovjethatalmat?

De mi következik mindebből?

Az következik, hogy az „olló” kérdését, az „olló” felszámolásának kérdését most új megvilágításba kell helyezni. Az következik, hogy ha a kolhozmozgalom úgy nő, mint eddig, az „olló” a legközelebbi jövőben meg fog szűnni. Az következik, hogy a város és a falu kölcsönös viszonyának kérdése új alapot kap, hogy a város és a falu közötti ellentét gyorsított ütemben el fog mosódni.

Ennek a körülménynek, elvtársak, roppant jelentősége van egész építésünk szempontjából. Átalakítja a paraszt lelkivilágát és a parasztot arccal a város felé fordítja. Megteremti az alapot a város és a falu ellentétének megszüntetésére. Megteremti az alapot ahhoz, hogy a pártnak „arccal a falu felé” jelszavát kiegészítse a kolhozparasztok jelszava: „arccal a város felé”.

És ezen nincs mit csodálkozni, mert a paraszt most gépet, traktort, gazdászt, szervezőt kap a várostól, és még közvetlen segítséget is a kulák elleni harcra és a kulák leküzdésére. A régi típusú paraszt, aki állati bizalmatlansággal tekintett a városra, mert kirablóját látta benne, háttérbe szorul. Felváltja az új paraszt, a kolhozparaszt, aki a városra azzal a reménnyel tekint, hogy reális termelési segítséget kap onnan. A régi típusú paraszt helyébe, aki félt, hogy lesüllyed a szegényparasztság sorába és csak titokban mert felemelkedni a kuláksorba (hiszen megfoszthatják választójogától!), az új paraszt lép, aki előtt új távlatok nyílnak meg: beléphet a kolhozba és a nyomorból kijuthat a gazdasági és kulturális fellendülés széles országútjára.

Így fordulnak a dolgok, elvtársak.

Annál bosszantóbb, elvtársak, hogy agrárteoretikusaink nem tettek meg mindent, hogy szétzúzzák és gyökerestől kiirtsák a különböző burzsoá elméleteket, amelyek az Októberi Forradalom vívmányait és a növekvő kolhozmozgalmat diszkreditálni akarják.

V
A kolhozok természetéről

A kolhoz, mint gazdasági típus, a szocialista gazdaság egyik formája. Ez kétségtelen.

Az egyik szónok felszólalásában diszkreditálta a kolhozokat. Azt állította, hogy a kolhozoknak, mint gazdasági szervezeteknek, semmi közük sincs a szocialista formájú gazdasághoz. Ki kell jelentenem, elvtársak, hogy a kolhozoknak ez a jellemzése teljesen helytelen. Egészen kétségtelen, hogy ez a jellemzés nem felel meg a valóságnak.

Mi határozza meg a gazdaság típusát? Nyilvánvaló, hogy az emberek viszonya a termelés folyamatában. Mi más határozhatná meg a gazdaság típusát? De vajon van-e a kolhozokban olyan emberekből álló osztály, akik termelési eszközök tulajdonosai, és olyan emberekből álló osztály, akik a termelési eszközöktől meg vannak fosztva? Van-e a kolhozokban kizsákmányoló és kizsákmányolt osztály? Nem azt jelenti-e a kolhoz, hogy a fő termelési eszközök társadalmasítva vannak olyan földön, mely az államé? Min alapszik hát az az állítás, hogy a kolhoz mint gazdasági típus nem a szocialista gazdaság egyik formája?

A kolhozokban természetesen vannak ellentmondások. A kolhozokban természetesen vannak individualista, sőt kulák csökevények, amelyek még nem szűntek meg, de amelyeknek idővel, a kolhozok megerősödésével, azok gépesítésével, okvetlenül meg kell szűnniök. De lehet-e tagadni, hogy a kolhozok, ellentmondásaikkal és fogyatékosságaikkal együtt, a maguk egészében, mint gazdasági tény, alapjában véve a falu fejlődésének új útját, a falu szocialista fejlődésének útját képviselik, ellentétben a fejlődés kulák, kapitalista útjával? Lehet-e tagadni, hogy a kolhozok (én kolhozokról, nem pedig álkolhozokról beszélek) a mi viszonyaink között a faluban folyó szocialista építés bázisai és melegágyai, melyek a tőkés elemekkel való elkeseredett összecsapásokban nőttek fel?

Nem világos-e, hogy teljesen alaptalan egyes elvtársaknak az a próbálkozása, hogy a kolhozt diszkreditálják és burzsoá gazdasági formának nyilvánítsák?

1923-ban még nem volt nálunk tömeges kolhozmozgalom. Lenin „A szövetkezetekről” című brosúrájában a szövetkezet minden fajtájára gondolt, egyaránt szem előtt tartotta annak alsóbb (beszerző és értékesítő) és felsőbb (kolhoz) formáit. És mit mondott akkor Lenin a szövetkezetről, a szövetkezeti vállalatokról? Idézek Lenin „A szövetkezetekről” című brosúrájából:

„A mi fennálló rendünkben a szövetkezeti vállalatok mint kollektív vállalatok különböznek a magán-kapitalista vállalatoktól, de nem különböznek a szocialista vállalatoktól, ha olyan földön alakultak, olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak” (XXVII. köt. 396. old.).

Lenin tehát a szövetkezeti vállalatokat nem önmagukban, hanem fennálló rendszerünkkel kapcsolatban vizsgálja, azzal kapcsolatban, hogy olyan földön működnek, amely az államé, olyan országban, ahol a termelési eszközök az állam tulajdonában vannak, és Lenin, ebből a szempontból vizsgálva meg a szövetkezeteket, azt állítja, hogy azok nem különböznek a szocialista vállalatoktól.

Így beszél Lenin a szövetkezeti vállalatokról általában.

Nem világos-e, hogy még több joggal mondhatjuk ugyanezt mostani kolhozainkról?

Többek között ez a magyarázata annak, hogy Lenin „a szövetkezet egyszerű növekedését”, a mi viszonyaink között, „a szocializmus növekedésével azonosnak” tartja.

Látjuk, hogy az említett szónok, amikor diszkreditálta a kolhozokat, a legdurvábban vétett a leninizmus ellen.

Ebből a hibából következik a szónok másik hibája, amely a kolhozokban folyó osztályharcra vonatkozik. A szónok oly ékesszólóan ecsetelte a kolhozokban folyó osztályharcot, hogy az ember azt hinné, a kolhozokban folyó osztályharc nem különbözik a kolhozokon kívül folyó osztályharctól. Sőt, azt lehetne hinni, hogy az osztályharc a kolhozokban még elkeseredettebb. Egyébként nemcsak az említett szónok követi el ezt a hibát. Az osztályharcról való fecsegés, a kolhozokban folyó osztályharc miatti nyöszörgés és rikácsolás mostanában valamennyi „baloldali” hangoskodónk jellemző vonása. És ebben a nyöszörgésben az a legkomikusabb, hogy ezek a nyöszörgők ott „látják” az osztályharcot, ahol nincs vagy alig van, de nem látják ott, ahol van és már medréből is kicsap.

Megvannak-e a kolhozokban az osztályharc elemei? Igenis megvannak. Lehetetlen, hogy a kolhozokban ne legyenek meg az osztályharc elemei, ha ott még megvannak az individualista, sőt kulák lélek csökevényei, ha ott még bizonyos egyenlőtlenség van a kolhozparasztok anyagi helyzetében. Mond- hatjuk-e, hogy a kolhozokban folyó osztályharc ugyanolyan jelentőségű, mint a kolhozokon kívül folyó osztályharc? Nem, ezt nem mondhatjuk. Éppen az a mi „baloldali” frázishőseink hibája, hogy nem látják ezt a különbséget.

Mit jelent az osztályharc a kolhozokon kívül, a kolhozok megalakulása előtt? Harcot jelent a kulák ellen, aki a munka- és termelési eszközök tulajdonosa, és aki ezeknek a munka- és termelési eszközöknek segítségével gúzsbaköti a szegényparasztot. Ez a harc — élethalálharc.

És mit jelent a kolhozok alapján folyó osztályharc? Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a kulákot szétzúzták és megfosztották a munka- és termelési eszközöktől. Másodszor, azt jelenti, hogy a szegény- és középparasztok a fő munka- és termelési eszközök társadalmasítása alapján kolhozokban egyesültek. Ez végül azt jelenti, hogy a harc a kolhoztagok közt folyik, akik közül egyesek még nem szabadultak meg az individualista és kulák csökevényektől és a maguk javára igyekeznek kihasználni a kolhozokban meglevő bizonyos egyenlőtlenséget, mások viszont szeretnék a kolhozokból ezeket a csökevényeket és ezt az egyenlőtlenséget száműzni. Csak a vak nem látja a különbséget a kolhozok alapján folyó osztályharc és a kolhozon kívül folyó osztályharc között.

Tévedés volna azt hinni, hogy ha már kolhozok vannak, akkor minden megvan, ami a szocializmus felépítéséhez szükséges. Még nagyobb tévedés volna azt hinni, hogy a kolhoztagok már szocialistákká lettek. Nem, még sokat kell majd dolgozni azon, hogy a kolhozparasztot átalakítsuk, hogy individualista lelkületét megváltoztassuk és őt a szocialista társadalom igazi dolgozójává neveljük. S ez annál gyorsabban fog menni, mennél hamarabb gépesítjük, mennél hamarabb traktorosítjuk a kolhozokat. De ez a legkevésbé sem csökkenti a kolhoznak azt a roppant jelentőségét, hogy a kolhoz a falu szocialista átalakításának emelője. A kolhozok óriási jelentősége éppen abban áll, hogy a földművelésben azok alkotják a legszélesebb alapot a gépek és traktorok alkalmazására, hogy azok alkotják a legfőbb bázisát annak, hogy a parasztot átalakítsuk, lelkialkatát a proletár szocializmus szellemében átformáljuk. Leninnek igaza volt, mikor ezt mondta:

„A kis földművelő átalakítása, lelkialkatának és szokásainak átformálása olyan feladat, amelynek megoldásához nemzedékek kellenek. A kis földművelőt illetően csak az anyagi bázis, a technika, a traktorok és mezőgazdasági gépek tömeges alkalmazása a földművelésben, a tömeges villamosítás oldhatja meg ezt a feladatot, csak ez teheti — hogy úgy mondjuk — egészségessé a kisföldművelő lelkialkatát (XXVI. köt. 239. old.).

Ki tagadhatja, hogy éppen és csakis a kolhoz az a szocialista gazdasági forma, amelyen át az egyénileg gazdálkodó, sokmilliós kisparasztság bekapcsolódhat a gazdasági fellendülés emelőivel, a mezőgazdaság szocialista fejlesztésének emelőivel, a gépekkel és traktorokkal felszerelt nagygazdaságba.

Minderről megfeledkeztek „baloldali” frázishőseink.

Megfeledkezett erről szónokunk is.

VI
Az osztályeltolódások és a fordulat a párt politikájában

Hátra van még az országban végbement osztályeltolódások és a falu tőkés elemei ellen indított szocialista támadás kérdése.

Az utóbbi évben pártunk munkáját az jellemzi, hogy mi, mint párt, mint Szovjethatalom:

a) az egész fronton erőteljes támadást indítottunk a falu tőkés elemei ellen,
b) hogy ez a támadás, mint tudjuk, igen kézzelfogható pozitív eredményekkel járt és jár még mindig.

Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy arról a politikáról, mely a kulákság kizsákmányoló törekvéseinek korlátozására irányult, áttértünk a kulákság mint osztály felszámolásának politikájára. Ez azt jelenti, hogy egész politikánkban döntő fordulatot hajtottunk és hajtunk végre.

A párt a legutóbbi időkig azon az állásponton volt, hogy a kulákság kizsákmányoló tendenciáit korlátozni kell. Ismeretes, hogy már a VIII. kongresszus ezt a politikát írta elő. Az új gazdasági politika bevezetésekor és pártunk XI. kongresszusán újból ezt a politikát hirdettük. Mindenki emlékszik Leninnek Preobrazsenszkijhez intézett levelére (1922), amelyben újból hangsúlyozza, hogy igenis ezt a politikát kell folytatni. Ezt a politikát végül pártunk XV. kongresszusa is megerősítette. Ezt a politikát folytattuk a legutóbbi időkig.

Helyes volt-e ez a politika? Igen, akkor feltétlenül helyes volt. Indíthattunk-e ilyen támadást a kulákság ellen öt, vagy akár három évvel ezelőtt? Számíthattunk-e akkor arra, hogy egy ilyen támadás sikerrel jár? Nem, nem számíthattunk. Ez a legveszedelmesebb kalandorpolitika lett volna. Ez a legveszedelmesebb játék lett volna a támadással. Mert minden bizonnyal kudarcot vallottunk volna és ezzel a kudarccal megerősítettük volna a kulákság állásait. Miért? Azért, mert akkor még nem álltak rendelkezésünkre a falun a szovhozok és kolhozok széles hálózata formájában azok a támaszpontok, melyekre a kulákság ellen indított erélyes támadásnál támaszkodni lehetett volna. Mert akkor még nem volt rá lehetőségünk, hogy a kulák kapitalista termelését a kolhozok és szovhozok szocialista termelésével helyettesítsük.

1926—1927-ben a zinovjevista-trockista ellenzék nagy igyekezettel olyan politikába akarta belevinni a pártot, hogy haladéktalanul indítson támadást a kulákság ellen. A párt nem bocsátkozott ebbe a veszedelmes kalandba, mert tudta, hogy komoly emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy játsszanak a támadással. A kulákság elleni támadás komoly dolog. Ezt nem szabad összetéveszteni a kulákság elleni szavalással. Nem szabad összetéveszteni a kuláksággal való marakodás politikájával sem, amelyet a zinovjevista-trockista ellenzék buzgón igyekezett a pártra rákényszeríteni. Támadást indítani a kulákság ellen — ez annyit jelent, mint összetörni a kulákságot és felszámolni mint osztályt. A támadás, ha nem ez a célja, csak szavalás, marakodás, üres szóbeszéd, minden, csak nem igazi, bolsevik támadás. Támadást indítani a kulákság ellen — ez azt jelenti, hogy fel kell készülni arra, és rá kell csapni a kulákra, de úgy rácsapni, hogy többé ne álljon lábra. Ezt nevezzük mi, bolsevikok, igazi támadásnak. Kezdhettünk-e ilyen támadást öt vagy három évvel ezelőtt a siker reményével? Nem, erről szó sem lehetett.

Valóban, a kulák 1927-ben több mint 600 millió púd gabonát termelt és ebből mintegy 130 millió pudot adott el a falun kívüli forgalomban. Ez meglehetősen komoly erő, amellyel feltétlenül számolni kell. S mennyit termeltek akkor kolhozaink és szovhozaink? Körülbelül 80 millió pudot, amiből körülbelül 35 millió pudot (árugabonát) vittek piacra. Ítéljenek, helyettesíthettük-e akkor a kulák termelését, a kulák árugabonáját, a kolhozok és szovhozok termelésével és árugabonájával? Világos, hogy nem helyettesíthettük.

Mit jelent az, ha ilyen körülmények között erélyes támadást indítunk a kulákság ellen? Azt jelenti, hogy egészen biztosan kudarcot vallunk, megerősítjük a kulákság állásait és gabona nélkül maradunk. Ez az oka annak, hogy akkor nem indíthattunk támadást és nem is volt szabad támadást indítanunk a kulákság ellen a zinovjevista-trockista ellenzék kalandori handabandázása ellenére sem.

Nos és most? Hogy áll most a dolog? Most már elegendő anyagi bázisunk van ahhoz, hogy rácsapjunk a kulákságra, megtörjük ellenállását, felszámoljuk mint osztályt és termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesítsük. Tudjuk, hogy 1929-ben a kolhozok és szovhozok gabonatermelése legalább 400 millió púdra rúgott (200 millió púddal volt kevesebb, mint a kulákgazdaságok 1927. évi össztermelése). Tudjuk továbbá, hogy 1929-ben a kolhozok és szovhozok több mint 130 millió púd árugabonát adtak (azaz többet, mint a kulákság1927-ben). Tudjuk végül, hogy 1930-ban a kolhozok és szovhozok összgabonatermése legalább 900 millió púd lesz (vagyis több lesz, mint a kulákság 1927. évi össztermelése) és legalább 400 millió púd árugabonát fognak adni (azaz összehasonlíthatatlanul többet, mint amennyit a kulák 1927-ben adott).

Ma ez a helyzet nálunk, elvtársak.

Ilyen eltolódás ment végbe országunk gazdasági életében.

Amint látják, most már megvan az anyagi bázisunk ahhoz, hogy a kulák termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesítsük. Ez az oka annak, hogy a kulákság ellen indított támadásunknak most kétségtelen sikere van.

Így kell támadni a kulákságot, ha valóban és erélyesen támadni akarunk, nem pedig üres szavalásra szorítkozni a kulákság ellen.

Ez az oka annak, hogy az utóbbi időben a kulákság kizsákmányoló törekvéseinek korlátozására irányuló politikáról áttértünk a kulákság mint osztály jelszámolásának politikájára.

De hogy is állunk a kuláktalanítás politikájával, megengedhető-e a kuláktalanítás a teljes kollektivizálás körzeteiben? — kérdezik különböző oldalról. Nevetséges kérdés! A kuláktalanítást nem engedhettük meg, amíg a kulákság kizsákmányoló törekvései korlátozásának álláspontján állottunk, amíg nem volt módunkban a kulákság elleni erélyes támadásra áttérni, amíg nem volt módunkban a kulákok termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesíteni. Akkor az a politika volt szükséges és helyes, amely nem engedte meg a kuláktalanítást. És most? Most más a helyzet. Most módunk van arra, hogy erélyes támadást intézzünk a kulákság ellen, hogy megtörjük ellenállását, hogy a kulákságot mint osztályt felszámoljuk és termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesítsük. Most a kuláktalanítást maguk a teljes kollektivizálást megvalósító szegény- és középparaszttömegek hajtják végre. Most a teljes kollektivizálás körzeteiben a kuláktalanítás már nem egyszerű közigazgatási intézkedés. Most ezekben a körzetekben a kuláktalanítás a kolhozok alakításának és fejlesztésének alkotórésze. Ezért nevetséges és komolytalan most a kuláktalanításról annyit beszélni. Akinek a fejét veszik, nem siratják a haját.

Éppolyan nevetséges az a másik kérdés, hogy vajon be lehet-e engedni a kulákot a kolhozba? Persze, hogy nem lehet beengedni. Nem lehet beengedni, mert a kulák a kolhozmozgalom esküdt ellensége.

VII
Következtetések

Elvtársak, ez az a hat főkérdés, melyeket marxista agrárszakembereink elméleti munkájukban nem hagyhatnak figyelmen kívül.

Ezeknek a kérdéseknek jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy marxista feldolgozásuk módot nyújt a különböző polgári elméletek gyökeres kiirtására, melyeket olykor — szégyenünkre — kommunista elvtársaink terjesztenek és amelyek megzavarják gyakorlati funkcionáriusaink fejét. Ezeket az elméleteket már régen ki kellett volna irtani és sutba kellett volna dobni. Mert csak az ilyen és hasonló elméletek ellen vívott kérlelhetetlen harcban fejlődhet és kaphat erőre a marxista agrárszakemberek elméleti alkotómunkája.

Ezeknek a kérdéseknek jelentősége végül abban áll, hogy új megvilágításba helyezik az átmeneti időszak régi problémáit.

Most új megvilágításban áll előttünk a „nep”, az osztályok, a kolhozok, az átmeneti időszak gazdaságának kérdése.

Fel kell tárni azoknak a hibáját, akik a „nep”-et mint visszavonulást és csakis mint visszavonulást értelmezik. Valójában Lenin már a „nep” bevezetésekor megmondotta, hogy a „nep” nemcsak visszavonulás, hanem egyszersmind előkészület is új, erélyes támadásra a város és a falu tőkés elemei ellen.

Fel kell tárni azoknak a hibáját, akik azt hiszik, hogy a „nep” csak a város és a falu közötti kapcsolat érdekében kell. Nekünk nem akármilyen kapcsolat kell a város és a falu között. Nekünk olyan kapcsolat kell, mely a szocializmus győzelmét biztosítja. És ha kitartunk a „nep” mellett, ezt azért tesszük, mert a „nep” a szocializmus ügyét szolgálja. Ha pedig már nem fogja a szocializmus ügyét szolgálni, akkor menesztjük a pokol fenekére. Lenin azt mondta, hogy a „nep”-et komolyan és hosszú időre vezettük be. De sohasem mondotta, hogy örökre vezettük be.

Feladatunkul kell kitűzni a marxista újratermelési elméletnek a népszerűsítését is. Ki kell dolgozni népgazdasági mérlegünk felépítésének a sémáját. Az, amit a Központi Statisztikai Hivatal 1926-ban mint népgazdasági, mérleget közzétett, nem mérleg, hanem számokkal való játék. Az a mód, ahogyan Bazarov és Groman tárgyalja a népgazdaság mérlegének problémáját, szintén rossz, nem visz közelebb a kérdés megoldásához. A Szovjetunió népgazdasági mérlegének sémáját forradalmi marxistáknak kell kidolgozniok, ha egyáltalán akarnak az átmeneti időszak gazdasági kérdéseinek feldolgozásával foglalkozni.

Jó lenne, ha marxista közgazdászaink külön csoportot alakítanának, hogy az átmeneti időszak gazdaságának kérdéseit a fejlődés mai szakaszának megfelelő új megvilágításban feldolgozzák.

„Pravda” 309. sz.
1929. december 29.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Azoknak a szervezeteknek és elvtársaknak, akik Sztálin elvtársad 50. születésnapja alkalmából üdvözölték

– írta: J. V. Sztálin –

Jókívánságaik és üdvözleteik a munkásosztály nagy pártját illetik meg, amely engem saját képére és hasonlatosságára teremtett és nevelt. És éppen azért, mert jókívánságaik és üdvözleteik a mi dicső lenini pártunkat illetik meg, bolsevik köszönettel bátorkodom válaszolni azokra.

Legyenek meggyőződve, elvtársak, hogy én a jövőben is kész vagyok odaadni a munkásosztály ügyének, a proletárforradalom és a világkommunizmus ügyének minden erőmet, minden tehetségemet, s ha kell, minden csepp véremet — az utolsó cseppig.

Mély tisztelettel
I. Sztálin

1929. december 21.

„Pravda” 302. sz.
1929. december 28.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

A nagy fordulat éve

Október XII. évfordulójára

Az elmúlt év nagy fordulat éve volt a szocialista építés valamennyi frontján. Ez a fordulat a szocializmusnak a város és a falu tőkés elemei ellen indított erélyes támadása jegyében ment és megy végbe. Ennek a támadásnak jellemző sajátossága, hogy népgazdaságunk szocialista újjáalakításának (rekonstrukciójának) legfontosabb területein máris több döntő sikerrel járt.

Ebből következik, hogy a párt célszerűen ki tudta használni az új gazdasági politika első szakaszaiban végrehajtott visszavonulást, hogy azután, az új gazdasági politika következő szakaszaiban megszervezze a fordulatot és sikeres támadást indítson a tőkés elemek ellen.

Az új gazdasági politika bevezetése idején Lenin ezt mondta:

„Mi most visszavonulunk, mintegy hátrálunk, de ezt azért tesszük, hogy kezdetben visszavonulva, azután nekiiramodva, még messzebb ugorjunk előre. Csakis ezzel a feltétellel vonultunk vissza, amikor új gazdasági politikánkat megvalósítottuk… hogy a visszavonulás után annál erélyesebben kezdjük meg a támadást” (XXVII. köt. 361—362. old.).

Az elmúlt év eredményei kétségtelenül arról tanúskodnak, hogy a párt Leninnek ezt a döntő fontosságú útmutatását sikerrel hajtja végre munkájában.

* * *

Ha azokat az eredményeket nézzük, melyeket a számunkra döntő jelentőségű gazdasági építés terén az elmúlt évben elértünk, akkor e fronton végrehajtott támadásunk sikereit, múltévi vívmányainkat három főfontosságú pontban foglalhatjuk össze.

I
A munka termelékenysége terén

Aligha lehet kétséges, hogy múltévi építőmunkánk egyik legfontosabb ténye az, hogy a munka termelékenysége terén döntő fordulatot sikerült elérnünk. Ez a fordulat abban nyilvánult meg, hogy a szocialista építés frontján kibontakozott a munkásosztály milliós tömegeinek alkotó kezdeményezése és hatalmas munkalendülete. Ez az elmúlt év első és főfontosságú vívmánya.

A tömegek alkotó kezdeményezésének és munkalendületének kibontakozását három fő vonalon segítettük elő, éspedig:

a) a tömegek munkakezdeményezését és munkaaktivitását gúzsbakötő bürokratizmus elleni harc vonalán — az önbírálat útján;

b) a munkakerülők és a proletár munkafegyelem megszegői elleni harc vonalán — a szocialista verseny útján;

c) a termelés terén mutatkozó sablon és maradiság elleni harc vonalán — a megszakítatlan termelési munkahét megszervezése útján.

Mindennek eredményeképpen a munka frontján óriási vívmányunk van a munkásosztály milliós tömegeinek munkalelkesedésében és munkaversenyében, mely mérhetetlen országunk minden szögletében megnyilvánul. E vívmány jelentősége, mondhatni, felbecsülhetetlen, mert csakis a milliós tömegek munkalendülete és munkalelkesedése biztosíthatja a munka termelékenységének folytonos növekedését, mely nélkül országunkban a szocializmus végleges győzelme a kapitalizmus fölött elképzelhetetlen.

„A munka termelékenysége — mondja Lenin —, ez végeredményben a legfontosabb, a legfőbb az új társadalmi rend győzelme szempontjából. A kapitalizmus a munka olyan termelékenységét hozta létre, aminőt a hűbériség nem ismert. A kapitalizmust azzal lehet véglegesen legyőzni és azzal fogjuk véglegesen legyőzni, hogy a szocializmus a munkának új, sokkal magasabb fokú termelékenységét hozza létre” (XXIV. köt. 342. old.).

Ebből kiindulva Lenin azt tartja, hogy:

„Át kell hatnia bennünket annak a munka iránti lelkesedésnek, annak a munka-akarásnak, állhatatosságnak, amelytől most a munkások és parasztok lehető leggyorsabb megmentése, a népgazdaság megmentése függ” (XXV. köt. 477. old.).

Ezt a feladatot tűzte Lenin a párt elé.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a párt, erélyesen leküzdve az útjában álló nehézségeket, sikerrel teljesíti ezt a feladatot.

Ennyit a párt első fontos múltévi vívmányairól.

II
Az ipar építése terén

A pártnak ezzel az első vívmányával elválaszthatatlan kapcsolatban van a párt második vívmánya. Ez a második vívmány abban áll, hogy az elmúlt évben alapjában véve kedvezően oldottuk meg a nehézipari beruházások számára szükséges felhalmozás problémáját, meggyorsítottuk a termelési eszközök termelésének fejlesztési ütemét és megteremtettük annak előfeltételeit, hogy országunkat a vas és fém országává tegyük.

Ez az elmúlt évben a második és főfontosságú vívmányunk.

A könnyűipar problémája nem valami nehéz. Ezt a problémát már néhány évvel ezelőtt megoldottuk. Nehezebb és fontosabb a nehézipar problémája.

Nehezebb, mert óriási befektetéseket igényel, s emellett, mint az iparilag elmaradt országok története mutatja, a nehézipar nem nélkülözheti az óriási, hosszúlejáratú kölcsönöket.

Fontosabb, mert a nehézipar fejlesztése nélkül semmilyen ipart sem tudunk felépíteni, semmilyen iparosítást sem tudunk megvalósítani.

Mivel azonban mi nem kaptunk és nem kapunk sem hosszúlejáratú kölcsönöket, sem valamelyest hosszabb időre szóló hitelt, ezért napnál világosabb, hogy ez égető probléma számunkra.

Éppen ebből indulnak ki a világ kapitalistái is, amikor megtagadják tőlünk a kölcsönöket és a hitelt, gondolván, hogy saját erőnkből nem tudunk majd megbirkózni a felhalmozás problémájával, kudarcot fogunk vallani a nehézipar újjáalakítása terén és kénytelenek leszünk megalázkodni előttük és fejünket a jármukba hajtani.

De mit mondanak erre vonatkozólag az elmúlt év eredményei? Az elmúlt év eredményeinek jelentősége abban áll, hogy a tőkés urak számításait halomra döntik.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a Szovjetunió nyílt és burkolt pénzügyi blokádja ellenére sem hajtottuk fejünket a tőkések jármába, saját erőnkből sikeresen megoldottuk a felhalmozás problémáját és leraktuk a nehézipar alapjait. Ezt ma már a munkásosztály megrögzött ellenségei sem tagadhatják.

Valóban, míg — először — a múltévi nagyipari alapvető beruházások összege több mint 1 600 millió rubelra rúgott, s ebből körülbelül 1 300 millió jutott a nehéziparra, addig az idén a nagyipari alapvető beruházások összege több mint 3 400 millió rubelra emelkedik s ebből több mint 2 500 millió jut a nehéziparra; míg — másodszor — nagyiparunk összes termelése a múlt évben 23%-kal, s ezen belül a nehézipar termelése 30%-kal növekedett, addig az idén nagyiparunk összes termelésének 32%-kal, nehéziparunkénak pedig 46%-kal kell növekednie — nem világos-e tehát, hogy a nehézipar felépítéséhez szükséges felhalmozás problémája már nem jelent leküzdhetetlen nehézségeket számunkra.

Hogyan lehet kételkedni abban, hogy nehéziparunk fejlesztése terén gyorsított léptekkel haladunk előre, túlszárnyalva a régi iramot és levetkezve „ősi” elmaradottságunkat?

Mindezek után lehet-e csodálkozni, ha az elmúlt évben ötéves tervünk előirányzatai meghaladottaknak bizonyultak, az ötéves terv optimálisváltozata pedig, melyet a burzsoá firkászok „elérhetetlen fantasztikumnak” tartottak s amely rémületbe ejtette jobboldali opportunistáinkat (a Buharin-csoportot), valójában az ötéves terv minimális változatává lett?

„Oroszországot — mondja Lenin — nemcsak a parasztgazdaság jó termése menti meg — ez még kevés —, és nem is csak a parasztságot fogyasztási cikkekkel ellátó könnyűipar jó állapota — még ez is kevés —, szükségünk van nehéziparra is. . . A nehézipar megmentése nélkül, annak helyreállítása nélkül nem építhetünk fel semmilyen ipart, ipar nélkül pedig mint önálló ország egyáltalán elpusztulunk … A nehéziparnak állami támogatásra van szüksége. Ha nem találjuk meg ennek a módját, akkor mint civilizált állam — arról nem is szólva, hogy mint szocialista állam — elvesztünk” (XXVII. köt. 349. old.).

Lám, milyen élesen határozza meg Lenin a felhalmozás problémáját és a párt feladatát a nehézipar felépítése terén.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a párt, erélyesen leküzdve az útjában álló nehézségeket, sikerrel oldja meg ezt a feladatot.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az iparban nem lesznek többé komoly nehézségeink. A nehézipar felépítésének feladata nemcsak a felhalmozás kérdésébe ütközik. Beleütközik még a káderek kérdésébe is, abba a kérdésbe, hogy:

a) a szocialista építésbe a szovjet érzelmű technikusok és szakemberek tízezreit kell bevonnunk és

b) a munkásosztály soraiból új vörös technikusokat és vörös szakembereket kell kiképeznünk.

A felhalmozás kérdése alapjában véve megoldottnak tekinthető, de a káderkérdés még megoldásra vár. Pedig most, az ipar technikai újjáalakításának viszonyai közt, a káderkérdés a szocialista építés döntő problémája.

„A fődolog, aminek híjával vagyunk — mondja Lenin —, a kulturáltság, az igazgatáshoz való hozzáértés … A NEP gazdaságilag és politikailag teljesen biztosítja számunkra annak lehetőségét, hogy a szocialista gazdaság alapját felépítsük. A dolog «csak» a proletariátus és élcsapata kulturális erőin múlik” (XXVII. köt. 207. old.).

Nyilvánvaló, hogy itt mindenekelőtt a gazdasági építéshez, különösen az ipar építéséhez és igazgatásához szükséges „kulturális erők”, káderek kérdéséről van szó.

Ebből azonban az következik, hogy a nehézipar felépítésének problémája a felhalmozás terén elért legkomolyabb és a nehézipar szempontjából igen nagyjelentőségű eredmények ellenére sem tekinthető teljesen megoldottnak mindaddig, amíg meg nem oldjuk a káderkérdést.

Ezért a párt feladata, hogy erős kézzel lásson hozzá a káderkérdés megoldásához s ezt az erődöt mindenáron bevegye.

Ennyit a párt második múltévi vívmányáról.

III
A mezőgazdaság építése terén

Szólnom kell végül a párt múlt esztendőben elért harmadik vívmányáról, mely az előbbi két vívmánnyal szervesen összefügg. Arról van szó, hogy földművelésünk fejlődésében gyökeres fordulat következett be az elmaradt, egyéni kisgazdaságtól a nagyüzemi, élenjáró kollektív földművelés felé, a föld társas megmunkálása felé, a gép- és traktorállomások felé, az új technikára támaszkodó artelek, kolhozok felé, s végül a traktorok és kombájnok százaival fölszerelt szovhoz-óriások felé.

A párt vívmánya itt abban áll, hogy számos kerületben sikerült a parasztság zömét a fejlődés régi, kapitalista útjáról — mely csak egy maroknyi gazdag tőkés számára előnyös, míg a parasztság óriási többségét koldusbotra juttatja és nyomorban való tengődésre kárhoztatja — letéríteni és a fejlődés új, szocialista útja felé irányítani, amely kiszorítja a tőkés gazdagokat, de új módon fegyverezi fel a közép- és szegényparasztságot, új munkaeszközökkel, traktorokkal és mezőgazdasági gépekkel fegyverzi fel őket, módot adva nekik arra, hogy a nyomorból és a kulákok igájából kiszabaduljanak és rálépjenek a föld társas, kollektív művelésének széles országújára.

A párt vívmánya abban áll, hogy ezt a gyökeres fordulatot magának a parasztságnak mélyén sikerült megszerveznünk, hogy hihetetlen nehézségek ellenére sikerült a szegény- és középparasztság széles tömegeit magunkkal vonni, annak ellenére, hogy a legkülönbözőbb árnyalatú sötét erők, a kulákoktól és pópáktól kezdve egészen a nyárspolgárokig és a jobboldali opportunistákig, kétségbeesett ellenakciót fejtettek ki.

Íme néhány számadat.

1928-ban a szovhozok vetésterülete 1 425 000 hektár, árugabonatermésük több mint 6 millió métermázsa (több mint 36 millió púd) volt, a kolhozok vetésterülete pedig 1 390 000 hektár, árugabonatermésük körülbelül 3 ¹/₂ millió métermázsa (több mint 20 millió púd) volt.

1929-ben a szovhozok vetésterülete 1 816 000 hektár, árugabonatermésük körülbelül 8 millió métermázsa (körülbelül 47 millió púd) volt, a kolhozok vetésterülete pedig 4 262 000 hektár, árugabonatermésük körülbelül 13 millió métermázsa (körülbelül 78 millió púd) volt.

Az új évben, 1930-ban, a szovhozok vetésterülete az ellenőrző számok szerint valószínűleg 3 280 000 hektár, árugabonatermésük 18 millió métermázsa (mintegy 110 millió púd) lesz, a kolhozok vetésterülete pedig legalább 15 millió hektár, árugabonatermésük körülbelül 49 millió métermázsa (mintegy 300 millió púd) lesz.

Másszóval, a jövő évben, 1930-ban, a szovhozok és kolhozok árugabonatermése több mint 400 millió púd lesz, vagyis több mint 50 százaléka egész mezőgazdaságunk árugabonatermésének (falun kívüli forgalom).

Meg kell állapítanunk, hogy ilyen viharos fejlődési ütemet nem ismer még a mi szocializált nagyiparunk sem, amelynek fejlődési üteme általában nagy lendülettel tűnik ki.

Világos, hogy zsenge nagyüzemi szocialista (kolhoz és szovhoz) földművelésünknek nagy jövője van, hogy az csodával határosan fog növekedni.

Ezt a kolhozépítés terén elért példátlan sikert az okok egész sora magyarázza meg, melyek közül legalábbis a következőket kell kiemelnünk.

Megmagyarázza elsősorban az, hogy a párt, a tömegek nevelésének lenini politikáját folytatva, a parasztság tömegeit a szövetkezetek fejlesztése, a szövetkezeti közszellem meghonosítása útján következetesen a kolhozokhoz vezette. Megmagyarázza az, hogy a párt sikeres harcot folytatott azok ellen is, akik a mozgalomnak elébe próbáltak vágni és a kolhozok fejlődését elrendelni próbálták („baloldali” frázishősök) és azok ellen is, akik visszafelé próbálták húzni a pártot és a mozgalom uszályában akartak maradni (jobboldali tökfilkók). Ha a párt nem ilyen politikát folytatott volna, akkor a kolhozmozgalmat nem tudta volna a parasztok igazi tömeg- mozgalmává fejleszteni.

„Mikor a petrográdi proletariátus és a petrográdi helyőrség katonái megragadták a hatalmat — mondja Lenin —, nagyon jól tudták, hogy az építés a falun nagy nehézségekbe fog ütközni, hogy itt lépésről-lépésre kell haladni, hogy a legnagyobb esztelenség lenne, ha dekrétumokkal, törvényerejű rendelkezésekkel próbálnók a föld társas megművelését bevezetni, hogy ezt csak elenyészően kevés öntudatos paraszt vállalhatta, a parasztság óriási többsége azonban ezt a feladatot nem tűzte maga elé. Ezért mi arra szorítkoztunk, ami a forradalom továbbfejlesztése érdekében feltétlenül szükséges: semmi-esetre sem szabad a tömegek fejlődésének elébevágni, hanem ki kell várni, míg e tömegek saját tapasztalatából, saját harcából fog kifejlődni a további előrehaladás” (XXIII. köt. 252. old.).

Ha a párt a kolhozépítés frontján óriási győzelmet aratott, ezt annak köszönhette, hogy pontosan követte Leninnek ezt a taktikai útmutatását.

A mezőgazdasági építés terén elért példátlan sikerünk másodszor azzal magyarázható, hogy a Szovjethatalom helyesen vette számba a parasztság új felszerelési, új technikai szükségletének növekedését, helyesen vette számba azt, hogy a parasztság helyzete a régi földművelési formák mellett kilátástalan, és mindezt számbavéve, gépkölcsönző állomások, traktorosztagok, gép- és traktorállomások formájában, a föld társas művelésének szervezésével, kolhozok létesítésével a kellő időben segítséget nyújtott a parasztságnak, s végül a szovhozok útján is sokoldalú támogatásban részesítette a parasztgazdaságot.

Az emberiség történetében először jelent meg a világon olyan hatalom, a Szovjethatalom, mely a gyakorlatban bebizonyította, hogy kész és képes rendszeres és tartós termelési segítséget nyújtani a parasztság dolgozó tömegeinek.

Hát nem világos-e, hogy a parasztság dolgozó tömegei, amelyek ősidőktől fogva szükséget szenvedtek felszerelés dolgában, kapva kaptak ezen a segítségen és a kolhozmozgalom útjára tértek?

S lehet-e csodálkozni azon, ha mostantól kezdve a munkások régi jelszavát: „arccal a falu felé”, úgy lehet, ki fogja egészíteni a kolhozparasztok új jelszava: „arccal a város felé”?

A kolhozépítés terén elért példátlan sikerünket végül az magyarázza meg, hogy ezt az ügyet országunk élenjáró munkásai vették a kezükbe. Azokra a munkásbrigádokra gondolok, melyek tízével és százával mentek ki országunk valamennyi főbb kerületébe. El kell ismerni, hogy a kolhozmozgalom meglevő és lehetséges propagandistái közül a munkáspropagandisták a legalkalmasabbak a paraszttömegek közötti propagandamunkára. Mi csodálnivaló van azon, ha a munkásoknak sikerült a parasztokat meggyőzniük, hogy a nagyüzemi kollektív gazdálkodás előnyösebb, mint az egyéni kisgazdaság, különösen, amikor a létező kolhozok és szovhozok ezt az előnyt szemléltetően bizonyítják?

Íme, ebből a talajból fakadt a kolhozépítés terén elért vívmányunk, amely, véleményem szerint, az utóbbi évek valamennyi vívmánya közül a legfontosabb és legdöntőbb jelentőségű vívmány.

Összeomlottak és szétfoszlottak azok a „tudományos” ellenvetések, amelyek tagadták a 40—50 000 hektáros nagy gabonagyárak szervezésének lehetőségét és célszerűségét. A gyakorlat megcáfolta a „tudomány” ellenvetéseit és újból bebizonyította, hogy nemcsak a gyakorlatnak kell tanulnia a „tudománytól”, hanem a „tudománynak” sem ártana egyet-mást a gyakorlattól tanulnia.

A tőkés országokban a nagy gabonagyár-óriások nem tudnak gyökeret verni. De a mi országunk szocialista ország. Nem szabad megfeledkezni erről a „kis” különbségről.

Ott, a tőkéseknél, mivel a föld magántulajdonban van, nem lehet nagy gabonagyárat szervezni, hacsak nem vásárolnak össze sok földet, vagy ha nem fizetnek abszolút földjáradékot, ami óriási költségekkel terheli a termelést. Nálunk, ellenkezőleg, mivel a föld nincs magántulajdonban, nincs abszolút földjáradék sem, s a földet sem lehet adni-venni, s ez szükségképpen kedvező feltételeket teremt a nagy gabonagazdaság fejlődése számára.

Ott, a tőkéseknél, a nagy gabonagazdaságok célja az, hogy maximális hasznot vagy legalábbis az, úgynevezett átlagos haszonrátának megfelelő hasznot hajtsanak, mert enélkül, általában, a tőkének nem érdeke, hogy gabonagazdaságok szervezésével foglalkozzék. Nálunk, ellenkezőleg, a nagy gabonagazdaságoknak, amelyek egyszersmind állami gazdaságok, fejlődésükhöz nincs szükségük sem maximális haszonra, sem átlagos haszonrátára, hanem megelégedhetnek minimális haszonnal is, sőt néha meglehetnek minden haszon nélkül is — ami szintén kedvező feltételeket teremt a nagy gabonagazdaságok fejlődése számára.

Végül, a tőkés rendszerben a nagy gabonagazdaságok nem részesülnek sem külön hitelkedvezményekben, sem külön adókedvezményekben, míg a szovjet rendben, amely a szocialista szektort támogatja, ilyen kedvezmények vannak és a jövőben is lesznek.

A mélyen tisztelt „tudomány” minderről megfeledkezett.

Összeomlottak és szétfoszlottak a jobboldali opportunisták (a Buharin-csoport) állításai, hogy:

a) a parasztok nem mennek majd a kolhozba,
b) a kolhozok fejlesztésének fokozott üteme csak tömeges elégedetlenséget okozhat s a parasztság és a munkásosztály meghasonlására vezethet,
c) a falun a szocialista fejlődés „főútja” nem a kolhoz, hanem a szövetkezet,
d) a kolhozok fejlesztése és a falu tőkés elemei ellen indított támadás azt eredményezheti, hogy az ország kenyér nélkül marad.

Mindez összeomlott és szétfoszlott mint ócska burzsoá-liberális lim-lom.

Előszöris, a parasztok bementek a kolhozokba, egyszerre mentek be egész falvak, járások, kerületek.

Másodszor, a tömeges kolhozmozgalom nem gyengíti, hanem erősíti a munkásosztály és a parasztság összefogását, mert új, termelési bázisra helyezi azt. Ma már a vak is látja, hogy ha a parasztság zömében észlelhető is valamelyes komolyabb elégedetlenség, úgy ennek nem a Szovjethatalom kolhoz-politikája az oka, hanem az, hogy a parasztoknak gépekkel és traktorokkal való ellátása terén a Szovjethatalom nem tud lépést tartani a kolhozmozgalom növekedésével.

Harmadszor, a falu szocialista fejlődésének „főútjáról” folyó vita — skolasztikus vita, mely olyan kispolgári liberális ifjakhoz méltó, mint Ajhenvald és Szlepkov. Világos, hogy amíg nem volt tömeges kolhozmozgalom, addig a szövetkezetek alsóbbrendű formái, a beszerző és értékesítő szövetkezetek alkották a „főutat”, mikor azonban a szövetkezetek magasabb formája, a kolhoz-forma lépett a porondra, akkor az lett a fejlődés „főútja”.

Ha idézőjelek nélkül akarunk beszélni, akkor azt kell mondanunk, hogy a falu szocialista fejlődésének főútja Lenin szövetkezeti terve, mely a mezőgazdasági szövetkezeteknek minden formáját magában foglalja, a legalsóbbaktól (a beszerző és értékesítő szövetkezetektől) kezdve a legmagasabbakig (a termelőszövetkezetekig — kolhozokig). Aki a kolhozokat szembeállítja a szövetkezetekkel, az csúfot űz a leninizmusból és csak saját tudatlanságáról állít ki bizonyítványt.

Negyedszer, ma már a vak is látja, hogy a falu tőkés elemei ellen indított támadás nélkül és a kolhoz- és szovhozmozgalom fejlesztése nélkül az idén nem lehettek volna döntő sikereink a gabonabegyűjtés terén és nem volnának azok a tízmilliókra menő érintetlen gabonatartalékaink sem, amelyek az állam kezében már felhalmozódtak.

Sőt mi több, bátran mondhatjuk, hogy hála a kolhoz- és szovhozmozgalom növekedésének, most már véglegesen kilábolunk, vagy már ki is láboltunk a gabonaválságból. S ha a kolhozok és szovhozok fokozott iramban fognak tovább fejlődni, akkor nincs okunk kételkedni, hogy országunk mintegy három év múlva a világ egyik leggazdagabb, ha ugyan nem a leggazdagabb országa lesz gabonában.

Mi az új a mostani kolhozmozgalomban? A mostani kolhozmozgalomban új és döntő az, hogy a parasztok nem egyes csoportokban lépnek be a kolhozba, mint azelőtt, hanem egész falvak, járások, körzetek, sőt egész kerületek parasztsága lép be egyszerre.

És mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a középparaszt elindult a kolhozba. Ez az alapja annak a mezőgazdaság fejlődésében bekövetkezett gyökeres fordulatnak, amely a Szovjethatalom legfontosabb vívmánya az elmúlt évben.

Összeomlik és semmivé lesz a trockizmus mensevik „elgondolása”, hogy a munkásosztály képtelen a parasztság zömét magával vonni a szocialista építésbe. Ma már a vak is látja, hogy a középparaszt a kolhozok felé fordult. Ma már mindenki világosan látja, hogy az ipar és a mezőgazdaság ötéves terve egyszersmind a szocialista társadalom felépítésének ötéves terve, hogy azoknak, akik nem hisznek abban, hogy országunkban fel lehet építeni a szocializmust, nincs joguk ötéves tervünket üdvözölni.

Összeomlik és semmivé lesz a „magántulajdon szentségének elve”, ez az utolsó reménysége a világ tőkéseinek, akik a kapitalizmusnak a Szovjetunióban való visszaállításáról álmodoznak. A parasztok, akiket a tőkések anyagnak tekintenek, mely a kapitalizmus számára trágyázza a talajt, tömegesen hagyják ott a „magántulajdon” dicsőített zászlaját és a kollektivizmus, a szocializmus útjára térnek. Összeomlik a kapitalizmus visszaállításának utolsó reménysége.

Egyebek között ezzel magyarázhatók országunk tőkés elemeinek elkeseredett kísérletei, hogy az előnyomuló szocializmus ellen csatasorba állítsák a régi világ minden erejét, s amely kísérletek az osztályharc élesedésére vezetnek. A tőke sehogysem akar „belenőni” a szocializmusba.

Ugyancsak ezzel magyarázható a tőke láncos kutyáinak, a különböző Sztruvéknak és Gesszeneknek, Miljukovoknak és Kerenszkijeknek, Danoknak és Abramovicsoknak az utóbbi időben különösen fokozódó dühödt csaholása a bolsevizmus ellen. Hiszen nem tréfáról van szó: eltűnőben van a kapitalizmus visszaállításának végső reménysége.

Miről tanúskodhat még az osztályellenségek veszett dühöngése és a tőke lakájainak ez az őrjöngő üvöltése, ha nem arról, hogy a párt valóban döntő győzelmet aratott a szocialista építés legnehezebb frontján?

„Csakis abban az esetben — mondja Lenin —, ha sikerül a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelban való megmunkálásának előnyeit a parasztnak a gyakorlatban megmutatni, csak ha sikerül a szövetkezeti, artelgazdasággal a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor fogja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát a parasztnak valóban bebizonyítani, csakis akkor vonja majd valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán” (XXIV. köt. 579. old.).

Ez a lenini útja annak, hogy a sokmilliós parasztságot a munkásosztály oldalára vonjuk, hogy a parasztságot a kolhozépítés vágányára átállítsuk.

Az elmúlt év bebizonyította, hogy a párt sikeresen birkózik meg ezzel a feladattal és erélyesen leküzd minden útjában álló nehézséget.

„A középparasztság — mondja Lenin — a kommunista társadalomban csak akkor lesz a mi oldalunkon, amikor gazdasági életviszonyait megkönnyítjük és megjavítjuk. Ha holnap százezer elsőrendű traktort tudnánk adni, ha benzinnel, gépészekkel tudnánk ellátni őket (önök nagyon jól tudják, hogy ez egyelőre fantázia), akkor a középparaszt azt mondaná: «én a kommúnia mellett vagyok» (vagyis a kommunizmus mellett). De ahhoz, hogy ezt megtehessük, előbb le kell győznünk a nemzetközi burzsoáziát s arra, kell kényszerítenünk, hogy bocsássa rendelkezésünkre ezeket a traktorokat, vagypedig annyira kell emelnünk termelékenységünket, hogy mi magunk állíthassuk elő azokat. Csakis így lesz helyes a kérdés feltevése” (XXIV. köt. 170. old.).

Ez a lenini útja annak, hogy a középparasztot technikailag újonnan felszereljük és a kommunizmus oldalára vonjuk.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a párt ezt a feladatot is sikerrel oldja meg. Tudjuk, hogy a jövő,1930-as év tavaszán szántóföldeinken több mint 60 000 traktorunk lesz, egy évvel ezután több mint 100 000 traktorunk s további két év múlva több mint 250 000 traktorunk. Ma megvan a lehetőségünk arra, hogy azt, amit néhány évvel ezelőtt még „fantáziának” tartottak, valóra váltsuk és túlteljesítsük.

Ez az oka annak, hogy a középparaszt a „kommúnia” felé fordult.

Ennyit a párt harmadik vívmányáról.

Ezek pártunknak az elmúlt esztendőben elért legfőbb vívmányai.

Összefoglalás

Teljes gőzzel haladunk az iparosítás útján — a szocializmus felé, lerázva magunkról évszázados „ős-orosz” elmaradottságunkat.

A vas és fém országává, az automobilosítás országává, a traktorosítás országává válunk.

S amikor majd a Szovjetuniót automobilra, a muzsikot pedig traktorra ültetjük — akkor próbáljanak majd utolérni bennünket a „civilizációjukkal” kérkedő tisztelt tőkések. Akkor majd meglátjuk, hogy mely országokat lehet elmaradottaknak és melyeket előrehaladottaknak „minősíteni”.

1929. november 3.

„Pravda” 259. sz.
1929. november 7.
Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

A külön Távolkeleti Hadsereg „Trevoga” c. lapjának szerkesztőségéhez

Testvéri, üdvözlet a Külön Távolkeleti Hadsereg harcosainak és parancsnokainak, akik az Októberi Forradalom jogait és érdekeit védelmezik a kínai földbirtokosok és kapitalisták merényleteivel szemben!

Figyeljék éberen a kínai ellenforradalmárok minden mozdulatát, csapásukra feleljenek megsemmisítő csapással és ezzel segítsenek kínai testvéreinknek, a kínai munkásoknak és parasztoknak széttörni a földbirtokosok és kapitalisták jármát.

Ne feledjék, hogy ezen az ünnepi napon szeretettel gondolnak önökre a Szovjetunió dolgozóinak milliói, önökkel együtt ünnepük a nagy évfordulót és önökkel együtt örvendeznek a Külön Távolkeleti Hadsereg sikereinek.

Éljen az Októberi Forradalom!
Éljen a Külön Távolkeleti Hadsereg!
Éljenek a kínai munkások és parasztok!

I. Sztálin

„Pravda” 259, sz.
1929. november 7.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Szükséges helyreigazítás

A „Pravda” december 16-i (296) számában (a „Pártépítés” rovatban) aláírás nélkül „Nem lehetne-e zavarosság nélkül?” c. cikk jelent meg, mely a „Komszomolszkaja Pravda” „Bevezető vázlat a leninizmusról” c. cikkének egyik tételét bírálja. Ez a tétel az imperialista világfront forradalmi áttöréséhez szükséges legkedvezőbb feltételek kérdésére vonatkozik.

A szerző a bírált cikk következő mondatát idézi: „A leninizmus azt tanítja, hogy a forradalom azon a helyen kezdődik, ahol az imperialista lánc láncszeme a leggyengébb”. Továbbá, a szerző ezt az idézetet teljesen azonosítja Buharin „Az átmeneti időszak gazdasága” c. könyvének következő tételével: „A kapitalista világrendszer összeomlása a leggyengébb nemzetgazdasági rendszerekkel kezdődött”. A szerző azután idézi Leninnek a Buharin könyvecskéjéből vett idézet ellen irányuló kritikai megjegyzéseit és arra a következtetésre jut, hogy a „Komszomolszkaja Pravdá”-ban megjelent „Bevezető vázlat a leninizmusról” c. cikkben Buharin hibájához hasonló hibát követtek el.

Szerintem a „Nem lehetne-e zavarosság nélkül?” c. cikk szerzője hibát követett el. Azt a tételt: „az imperialista lánc ott szakad el, ahol gyengébb”, semmiesetre sem szabad azonosítani Buharinnak ezzel a tételével: „az imperialista lánc ott szakad el, ahol a nemzetgazdasági rendszer gyengébb”. Miért? Azért, mert az első esetben az álszakítandó imperialista lánc gyengeségéről, vagyis az imperialista erők gyengeségéről van szó, Buharin ellenben azon ország nemzetgazdasági rendszerének gyengeségéről beszél, amelynek (vagyis amely országnak) át kell szakítania az imperializmus láncát, vagyis Buharinnál az imperialista-ellenes erők gyengeségéről van szó. Ez korántsem egy és ugyanaz. Sőt — ez két ellentétes tétel.

Buharin szerint ugyanis az imperialista front ott szakad át, ahol a nemzetgazdasági rendszer a leggyengébb. Ez, persze, nem igaz. Ha ez igaz volna, a proletárforradalom valahol Közép-Afrikában kezdődött volna, nem pedig Oroszországban. A „Bevezető vázlat a leninizmusról” c. cikk viszont Buharin tételével szöges ellentétben azt állítja, hogy az imperialista lánc ott szakad át, ahol (a lánc) a leggyengébb. És ez teljesen helyes. A világimperializmus lánca éppen azért szakad át az adott országban, mert az adott pillanatban éppen ebben az országban gyengébb (a lánc). Különben nem is szakadna át. Különben a mensevikeknek lett volna igazuk a leninizmus ellen folytatott harcukban.

De mi határozza meg azt, hogy az imperialista lánc valamely országban gyenge? Az adott ország ipari fejlettségének és kultúrájának bizonyos minimuma. Az, hogy bizonyos minimális létszámú ipari proletariátus van ebben az országban. Az ország proletariátusának és proletár élcsapatának a forradalmisága. Az, hogy a proletariátusnak komoly szövetségese van ebben az országban (például a parasztság), amely képes követni a proletariátust az imperializmus elleni döntő harcban. Következésképpen azoknak a feltételeknek az egybefonódása, amelyek elkerülhetetlenné teszik az imperializmus elszigetelését és megdöntését ebben az országban.

A „Nem lehetne-e zavarosság nélkül?” c. cikk szerzője nyilvánvalóan két teljesen különböző dolgot zavart össze.

Csakugyan: nem lehetne-e zavarosság nélkül?

„Pravda” 298. sz.
1929. december 18.
Aláírás: I. Szt.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

Feliksz Kon elvtársnak

Másolat Kolotyilov elvtársnak, az Ivanovo-Voznyeszenszk-területi pártbizottság területi irodája titkárának

Kon Elvtárs!

Russzova elvtársnő cikkét Mikulina elvtársnő brosúrájáról („A tömegek versenye”) megkaptam. Erre vonatkozólag a következőket jegyzem meg:

1) Russzova elvtársnő recenziója azt a benyomást kelti, hogy nagyon egyoldalú és elfogult. Megengedem, hogy Bargyina fonodái nem léteznek és hogy Zarjagyéban sincs fonó. Azt is megengedem, hogy a zarjagyei gyárat „hetenként takarítják”. Nincs kizárva, hogy Mikulina elvtársnő, talán azért, mert valamelyik elbeszélő félrevezette, több durva pontatlanságot követett el, ami természetesen hiba és megbocsáthatatlan. De vajon ez-e a lényeg? Vajon a brosúra értékét nem a brosúra általános irányzata, hanem egyes részletei határozzák meg? Napjaink kiváló írója, Solohov elvtárs „Csendes Don”-jában több igen durva hibát követett el és több kétségtelenül valótlan adatot közölt Szircovról, Podtyolkovról, Krivoslikovról és másokról, de vajon az következik-e ebből, hogy a „Csendes Don” csapnivaló munka, amely megérdemli, hogy kivonják a forgalomból?

Mi Mikulina elvtársnő brosúrájának érdeme? Az, hogy a verseny eszméjét népszerűsíti és az olvasót átitatja a verseny szellemével. Ez a lényeg, nem pedig az egyes részletekben előforduló hibák.

2) Lehetséges, hogy a kritikusok Mikulina elvtársnő brosúrájához írt előszavammal kapcsolatban túlságosan sokat és valami rendkívülit vártak ettől a brosúrától és most, minthogy csalódtak várakozásaikban, ezért a brosúra szerzőjét büntetik meg. De ez helytelen és igazságtalan eljárás. Mikulina elvtársnő brosúrája természetesen nem tudományos mű. Mikulina elvtársnő brosúrája elbeszélés a tömegek versenyéről, a verseny gyakorlatáról. Semmi más. Nem Mikulina elvtársnő felelős azért, hogy előszavam alapján túlzott várakozásokat fűztek lényegében nagyon szerény kis brosúrájához. Ezért nem lehet megbüntetni a brosúra szerzőjét, de a brosúra olvasóit sem azzal, hogy a brosúrát kivonjuk a forgalomból. A forgalomból csak olyan műveket lehet kivonni, amelyek nem szovjet irányzatúak, párt-és proletárellenesek. Mikulina elvtársnő brosúrájában pedig semmi sincs, ami pártellenes és nem szovjet irányzatú volna.

3) Russzova elvtársnő különösen azon háborodik fel, hogy Mikulina elvtársnő „félrevezette Sztálin elvtársat”. Feltétlenül elismerés illeti meg Russzova elvtársnőt azért, hogy az adott esetben Sztálin elvtársról gondoskodik. De erre a gondoskodásra, azt hiszem, nincs szükség.

Először is, nem olyan könnyű „félrevezetni Sztálin elvtársat”.

Másodszor, cseppet sem bánom, hogy előszót írtam egy, az irodalmi világban ismeretlen ember jelentéktelen brosúrájához, mert azt hiszem, hogy Mikulina elvtársnő brosúrájának, ha vannak is egyes és talán durva hibái, a munkástömegek mégis nagy hasznát fogják venni.

Harmadszor, határozottan ellenzem, hogy csak az irodalmi „nagyságok”, irodalmi „hírességek”, a „korifeusok” stb. brosúráihoz és könyveihez írjanak előszót. Azt hiszem, ideje szakítanunk azzal az úri szokással, hogy kiemeljünk anélkül is kiemelt irodalmi „nagyságokat”, akiknek „nagysága” alatt meggörbedve nyögnek fiatal, teljesen ismeretlen és mindenki által mellőzött irodalmi erőink.

Százával, ezrével vannak nálunk tehetséges fiatal emberek, akik minden erejükkel igyekeznek felszínre törni, hogy munkájukkal ők is gazdagítsák építésünk közös kincstárát. De kísérleteik gyakran hiábavalóak maradnak, mert lépten-nyomon elnémítja őket az irodalmi „hírességek” öntömjénezése, egyes szervezeteink bürokratizmusa és lelketlensége, végül társaik és társnőik irigysége (noha ez még nem lett a verseny tárgya). Egyik feladatunk abban áll, hogy törjük át ezt a süket falat és nyissunk utat a fiatal erőknek, akiknek se szeri, se száma. Előszavammal, melyet az irodalmi világban ismeretlen szerző jelentéktelen brosúrájához írtam, lépést próbáltam tenni e feladat megoldása felé. A jövőben is csak a fiatal erők közül kikerülő, egyszerű és ismeretlen szerzők egyszerű és szerény brosúráihoz fogok előszót írni. Lehetséges, hogy a rangok rajongói közül egyeseknek nem tetszik majd az efféle eljárás. De mi közöm ehhez? Általában nem kedvelem a rangok rajongóit …

4) Azt hiszem, hogy az ivanovo-voznyeszenszki elvtársaknak Mikulina elvtársnőt meg kellett volna hívniok Ivanovo-Voznyeszenszkbe és „meg kellett volna húzniok a fülét” az elkövetett hibákért. Korántsem ellenzem azt, hogy a sajtóban alaposan megdorgálják Mikulina elvtársnőt. De határozottan ellenzem, hogy elhantolják, hogy fejfát tűzzenek e kétségtelenül tehetséges írónő fölé.

Ami Mikulina elvtársnő brosúrájának a forgalomból való kivonását illeti, ez az ostoba gondolat szerintem „elutasítandó”.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1929. július 9.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Az Ukrajnai Komszomolnak megalakulása tízedik évfordulója alkalmából

Forró üdvözlet a polgárháború harcaiban kipróbált, a szocialista versenyt széles fronton sikeresen fejlesztő és az ukrán szocialista kultúra építésében tevékenyen résztvevő ukrajnai lenini komszomolnak, megalakulása tízedik évfordulója alkalmából.

I. Sztálin

Moszkva, 1929. július 10.

„Pravda” 157. sz.
1929. július 12.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Bejegyzés a „Vörös Ukrajna” cirkáló hajónaplójába

Voltam a „Vörös Ukrajna” cirkálón. Jelen voltam a műkedvelő előadáson.

Általános benyomásom: nagyszerű emberek, bátor, művelt elvtársak, akik mindenre készek közös ügyünkért.

Öröm dolgozni ilyen elvtársakkal. Öröm ilyen harcosokkal egy sorban harcolni az ellenség ellen. Ilyen elvtársakkal le lehet győzni a kizsákmányolok és elnyomók egész világát.

Sok sikert kívánok önöknek, barátaim a „Vörös Ukrajnán”!

I. Sztálin

1929. július 25.

„Krasznij Csornomorec”
(„Feketetengeri Vörös Matróz”)
(Szevasztopol) 260. sz.
1929. november 7.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

A verseny és a tömegek munkalendülete

Előszó J. Mikulina „A tömegek versenye” c. brosúrájához

Aligha lehet kételkedni abban, hogy a munkások milliós tömegeinek szélesen kibontakozó versenye a mai helyzetben építőmunkánk egyik legfontosabb, ha ugyan nem a legfontosabb tényezője. Egész gyárak versenye mérhetetlen országunk legkülönbözőbb vidékein; a munkások és parasztok közötti verseny; a kolhozok és a szovhozok közötti verseny; a tömeges termelési versenykihívások lerögzítése a dolgozók különleges szerződéseiben — mindezek olyan tények, amelyek nem hagynak kétséget afelől, hogy a tömegek szocialista versenye már erőre kapott.

A dolgozó tömegek hatalmas munkalendülete megkezdődött.

Ezt most a legmegátalkodottabb hitetlenkedők is kénytelenek elismerni.

„A szocializmus — mondja Lenin — nemcsak nem fojtja el a versenyt, ellenkezőleg, első ízben teremti meg annak lehetőségét, hogy a versenyt valóban széles, valóban tömegméretekben alkalmazzák, hogy valóban a dolgozók többségét vonják be az olyan munka küzdőterére, ahol megmutathatják, hogy mit tudnak, ahol kifejleszthetik képességeiket, ahol megnyilvánulhatnak azok a tehetségek, amelyeknek kiapadhatatlan forrása a nép, és amelyeket a kapitalizmus ezrével és millió számra eltiport, elnyomott és elfojtott” …

… „Csak most válik lehetővé, hogy a vállalkozó szellem, a verseny, a merész kezdeményezés széles, valóban tömegméretekben nyilatkozzék meg” .. . mert „az évszázadokon át másnak végzett munka, a kizsákmányolóknak végzett kényszermunka után először nyílik lehetőség arra, hogy a munkás saját magának dolgozzék” …

… „Most, amikor szocialista kormány van hatalmon, az a feladatunk, hogy megszervezzük a versenyt”.

Lenin e tételeiből indult ki a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XVI. konferenciája, mikor a versenyről külön felhívást intézett a munkásokhoz, a dolgozókhoz.

Egyes, a bürokraták fajtájából való „elvtársak” azt gondolják, hogy a verseny afféle soronlevő bolsevik divat és, mint ilyennek, el kell múlnia a „szezon” befejeztével. A bürokrata „elvtársak” persze tévednek. A verseny valójában a szocializmus építésének kommunista módszere, mely a dolgozók milliós tömegeinek legnagyobbfokú aktivitásán alapul. A verseny valójában az az emelő, amelynek segítségével a munkásosztály hivatva van arra, hogy az ország egész gazdasági és kulturális életét a szocializmus alapján átalakítsa.

Más, ugyancsak a bürokraták fajtájához tartozó „elvtársak”, akik megijedtek a verseny hatalmas hullámától, azzal próbálkoznak, hogy mesterséges keretek közé szorítsák, szűk mederbe tereljék, „centralizálják” a versenyt, hogy fékezzék lendületét és ilymódon megfosszák attól, ami a legfontosabb benne — a tömegek kezdeményezésétől. Mondani sem kell, hogy a bürokraták számítása nem fog beválni. A párt mindenesetre el fog követni mindent, hogy halomra döntse ezeket a számításokat.

A szocialista verseny nem irodai ügy. A szocialista versenyben a tömegek gyakorlati forradalmi önbírálata jut kifejezésre, mely a dolgozók millióinak alkotó kezdeményezésére támaszkodik. Mindenkit, aki akár tudatosan, akár öntudatlanul korlátozza a tömegeknek ezt az önbírálatát és ezt az alkotó kezdeményezését, el kell távolítani az útból, mint nagy ügyünk kerékkötőjét.

A bürokratizmus veszélye elsősorban abban jut konkrétan kifejezésre, hogy megköti a tömegek energiáját, kezdeményezését és öntevékenységét, hogy véka alatt tartja azokat az óriási tartalékokat, amelyek a mi rendünk mélyén, a munkásosztály és a parasztság mélyén rejlenek, hogy nem engedi felhasználni ezeket a tartalékokat az osztályellenségeink elleni harcban. A szocialista verseny feladata az, hogy szétzúzza ezeket a bürokratikus bilincseket, hogy tág teret nyisson a tömegek energiája és alkotó kezdeményezése kibontakozásának, hogy felszínre hozza azokat az óriási tartalékokat, amelyek a mi rendünk mélyén rejlenek és az osztály ellenségeink ellen országunkon belül és országunkon kívül folyó harcban a mérlegre dobja azokat.

A szocialista versenyt olykor összetévesztik a konkurenciával. Ez nagy hiba. A szocialista verseny és a konkurencia két teljesen különböző elvet képvisel.

A konkurencia elve: az egyiknek vereség és halál, a másiknak győzelem és uralkodás.

A szocialista verseny elve: elvtársi segítség az elmaradottaknak az élenjárók részéről, hogy ezzel általános fellendülést érjünk el.

A konkurencia azt mondja: bunkózd le az elmaradottakat, hogy megerősítsd uralmadat.

A szocialista verseny azt mondja: egyesek rosszul dolgoznak, mások jól, ismét mások még jobban — érd utól a legjobbakat és kövess el mindent, hogy a fellendülés általános legyen.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható az a példátlan termelési lelkesedés, amely a dolgozók millióit a szocialista verseny eredményeképp magával ragadta. Mondani sem kell, hogy a konkurencia sohasem válthat ki ehhez fogható lelkesedést a tömegekben.

Az utóbbi időben gyakoriak sajtónkban a versenyről szóló cikkek és elmefuttatások. Írnak a verseny filozófiájáról, a versenyek gyökereiről, a versenyek lehetséges eredményeiről stb. De ritkán akad olyan újságcikk, amely legalább némileg összefüggő képet adna arról, hogyan rendezik a versenyt maguk a tömegek, képet arról, hogy mit élnek át a munkások milliós tömegei, amikor versenyre kelnek és szerződéseket írnak alá, nem olvasunk cikkeket, amelyek megmutatnák, hogy a munkások tömegei a verseny ügyét a magukénak, saját ügyüknek tekintik. Pedig éppen ebben látjuk a verseny rendkívül fontos oldalát.

Azt gondolom, hogy J. Mikulina elvtársnő brosúrája az első kísérlet, mely a verseny gyakorlatából merített anyag összefüggő kifejtését adja és úgy mutatja meg a verseny ügyét, mint maguknak a dolgozó tömegeknek az ügyét. Ez a brosúra azért értékes, mert egyszerűen és hűen írja le a nagy munkalendület mélyreható folyamatait, melyek a szocialista verseny belső rugóit alkotják.

1929. május 11.

„Pravda” 11. sz.
1929. május 22.
Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa