Címke: ideológia

Jobboldali elhajlás a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) pártjában

Beszéd a SzK(b)P Központi Bizottságának és Központi Ellenőrző Bizottságának 1929 áprilisi plénumán
(Gyorsírói feljegyzés)

Elvtársak! Nem fogok személyi mozzanatokra kitérni, noha a Buharin csoportjához tartozó elvtársak közül egyesek beszédeiben jókora szerepe volt a személyi mozzanatoknak. Nem fogok kitérni rájuk, mivel a személyi dolgok csak apróságok, apróságokkal pedig nem érdemes foglalkozni. Buharin beszélt a velem folytatott személyes levelezésről. Felolvasott néhány levelet, amelyekből kitűnik, hogy tegnap még személyes barátok voltunk, most pedig a politikában eltérnek útjaink. Ugyanez csengett ki Uglanov és Tomszkij beszédéből is. Hogyan — úgymond —, hiszen mi régi bolsevikok vagyunk, és egyszerre csak eltérnek útjaink, nem tiszteljük egymást.

Azt hiszem, hogy ezek a panaszok és sirámok fityinget sem érnek. Hiszen mi nem családi kör, nem személyes jóbarátok asztaltársasága vagyunk, hanem a munkásosztály politikai pártja. Nem szabad megengedni, hogy a személyes barátság érdekeit fölébe helyezzék az ügy érdekeinek.

Ha minket csak azért neveznek öreg bolsevikoknak, mert öregek vagyunk, akkor rosszul áll a szénánk, elvtársak. Az öreg bolsevikokat nem azért tisztelik, mert öregek, hanem azért, mert ugyanakkor örökké friss, nem öregedő forradalmárok. Ha az öreg bolsevik letért a forradalom útjáról, vagy elsekélyesedik és politikailag elsatnyul, akkor ha százesztendős is, még sincs joga öreg bolseviknak nevezni magát, nincs joga arra, hogy a párttól tiszteletet követeljen.

Aztán ne tévesszük össze a személyes barátság kérdéseit a politika kérdéseivel, mert, mint mondani szokás, más a barátság és megint más az ügy. Mi valamennyien a munkásosztályt szolgáljuk, és ha a személyes barátság érdekei nem egyeznek a forradalom érdekeivel, akkor a személyes barátságnak háttérbe kell szorulnia. Mint bolsevikok, másképpen nem vethetjük fel a kérdést.

Nem fogok kitérni azokra a személyi vonatkozású célzásokra és burkolt vádakra sem, amelyekkel tele voltak tűzdelve a buharini ellenzékhez tartozó elvtársak beszédei. Ezek az elvtársak célzásokkal és kétértelműségekkel nyilván el akarják takarni nézeteltéréseink politikai alapját. Politika helyett intrikát akarnak. Ebben a tekintetben különösen jellemző Tomszkij beszéde. Beszéde egy tipikus trade-unionista intrikus beszéde volt, aki a politika kérdéseit politikai intrikával próbálja felcserélni. De ez a bűvészmutatványuk nem fog sikerülni.

Térjünk a tárgyra.

I
Egy vonal vagy kettő?

Egy közös vezérvonalunk van-e, vagypedig két vonalunk van — ez a legfőbb kérdés, elvtársak.

Rikov itt azt mondotta beszédében, hogy egy vezérvonalunk van, és ha vannak is bizonyos „jelentéktelen” nézeteltéréseink, annak az az oka, hogy „árnyalati” különbségek vannak a vezérvonal értelmezése körül.

Igaz-e ez? Sajnos, nem igaz. És nemcsak nem igaz, hanem szöges ellentéte az igazságnak. Valóban, ha a vonalunk egy, és ha csupán árnyalati különbségek vannak köztünk, akkor miért futkosott Buharin a tegnapi trockistákhoz és azok fejéhez, Kamenyevhez, miért próbált velük frakciós blokkot alakítani a Központi Bizottság és annak Politikai Irodája ellen? Vajon nem megtörtént tény, hogy Buharin a Központi Bizottság vonalának „végzetes” voltáról beszélt velük, nem azt mondotta-e ottan, hogy egyfelől Buharin, Tomszkij, Rikov, s másfelől a Központi Bizottság között elvi nézeteltérések vannak, hogy gyökeresen meg kell változtatni a Központi Bizottság Politikai Irodájának személyi összetételét.

Ha egy a vonalunk, akkor miért konspirált Buharin a tegnapi trockistákkal a Központi Bizottság ellen és miért támogatta őt ebben Rikov és Tomszkij?

Ha egy a vezérvonalunk, akkor hogyan lehetséges, hogy a Politikai Iroda egyik része, amely egy közös vezérvonalat tart követendőnek, vermet ás a Politikai Iroda másik részének, amely ugyanazt a vezérvonalat tartja követendőnek?

Vajon lehetséges-e az ilyen politikai csapongás, ha közös a vezérvonal?

Ha egy a vonal, akkor hogyan jött létre Buharin január 30-i nyilatkozata, amely teljes egészében a Központi Bizottság és annak vezérvonala ellen irányult?

Ha egy a vonal, akkor hogyan jött létre a hármak (Buharin, Rikov és Tomszkij) február 9-i nyilatkozata, amelyben arcátlanul és durván rágalmazó módon azzal vádolják a pártot, hogy politikája a) a parasztság katonai-feudális kizsákmányolásának politikája, b) bürokratizmust tenyésztő politika és c) a Kommunista Internacionále bomlasztásának politikája?

Vagy talán már nem léteznek többé ezek a nyilatkozatok? Talán most hibásaknak tartják ezeket a nyilatkozatokat? Talán Rikov, Buharin és Tomszkij hajlandó most visszavonni ezeket a feltétlenül hibás és pártellenes nyilatkozatokat? Akkor mondják meg nyíltan és becsületesen. Akkor mindenki világosan fogja látni, hogy egy vonalunk van és csak jelentéktelen árnyalati különbségek vannak közöttünk. De ezt nem akarták megtenni, mint Buharin, Rikov és Tomszkij beszédeiből kitűnik. És nemcsak hogy nem akarták megtenni, hanem még a jövőben sem szándékoznak visszavonni ezeket a nyilatkozatokat, hiszen kijelentették, hogy fenntartják a nyilatkozatokban kifejtett nézeteiket.

Hol van akkor az egy közös vonal?

Ha egy a vonal, s ha a párt vonala a Buharin csoport véleménye szerint abban áll, hogy a parasztság katonai-feudális kizsákmányolásának politikáját kell folytatni, akkor lehetséges-e, hogy Buharin, Rikov és Tomszkij velünk együtt akarják megvalósítani ezt a végzetes politikát, ahelyett hogy harcolnának ellene? Hát nem badarság ez?

Ha egy a vonal, s ha a párt vonala a buharini ellenzék véleménye szerint a bürokratizmus tenyésztését jelenti, akkor lehetséges-e, hogy Rikov, Buharin és Tomszkij velünk együtt akarják tenyészteni a bürokratizmust a pártban, ahelyett hogy harcolnának ellene? Hát nem képtelenség ez?

Ha egy a vonal, s ha a párt vonala a buharini ellenzék véleménye szerint a Kommunista Internacionále bomlasztására irányul, akkor lehetséges-e, hogy Rikov, Buharin és Tomszkij velünk együtt akarják bomlasztani a Kommunista Internacionálét, ahelyett hogy harcolnának a Kommunista Internacionále bomlasztására irányuló politika ellen? Hogy lehet elhinni ezt a lehetetlenséget?

Nem, elvtársak, itt valami nincs rendben, amikor Rikov azt mondja, hogy közös a vonalunk. Akárhogy forgatjuk a dolgot, ha azokat a tényeket tartjuk szem előtt, amelyekről Buharin csoportjának nyilatkozataival és magatartásával kapcsolatban az imént beszéltem, akkor a közös vonalnak nyomát se találjuk.

Ha egy a vonal, akkor honnan eredt Buharin, Rikov és Tomszkij lemondogató politikája? Közös vezérvonal esetén elképzelhető-e, hogy a Politikai Iroda egyik része rendszeresen megtagadja a Központi Bizottság ismételt határozatainak teljesítését s fél évig szabotálja a pártmunkát? Ha valóban egy és közös vezérvonalunk van, akkor mi az indítóoka ennek a bomlasztó lemondás-politikának, melyet a Politikai Iroda egyik része oly megfontoltan folytat?

Pártunk történetében már voltak példák a lemondás-politikára. Ismeretes, például, hogy közvetlenül az Októberi Forradalom után az elvtársak egy része, élén Kamenyevvel és Zinovjevvel, nem fogadta el a felajánlott állásokat, azt követelve, hogy a párt változtassa meg politikáját. Ismeretes, hogy a lemondás-politikát akkor azzal indokolták, hogy pártunk Központi Bizottságának politikája tisztán bolsevik kormány alakítására irányul, ők viszont, ezzel szemben, azt követelik, hogy a bolsevikok koalíciós kormányt alakítsanak a mensevikekkel és eszerekkel együtt. De a lemondás-politikának akkor volt értelme, mert azon alapult, hogy csakugyan két különböző vonal volt, amelyek közül az egyik vonal tisztán bolsevik kormány alakítására, a másik vonal pedig a mensevikekkel és eszerekkel közös koalíciós kormány alakítására irányult. Ez világos és érthető volt. De semmi, éppenséggel semmi logika sincs abban, hogy a buharini ellenzék egyrészt a vezérvonal egységét hangoztatja, másrészt pedig ugyanolyan lemondogató politikát folytat, amilyet Zinovjev és Kamenyev folytatott az Októberi Forradalom időszakában.

Vagy — vagy: vagy egy vonal van — s akkor Buharinnak és barátainak lemondás-politikája érthetetlen és megmagyarázhatatlan; vagypedig két vonal van — s akkor a lemondás-politika teljesen érthető és megmagyarázható.

Ha egy a vonal, akkor hogyan történhetett, hogy amikor a Politikai Irodában az ötéves terv és a parasztkérdés alaptéziseiről szavaztak, a Politikai Iroda három tagja, Rikov, Buharin és Tomszkij, lehetségesnek tartotta, hogy tartózkodjék a szavazástól? Vajon előfordulhat-e, hogy amikor egy a vezérvonal, az elvtársak egy része a gazdasági politika alapkérdéseiben tartózkodjék a szavazástól? Nem, elvtársak, ilyen csodák nincsenek a világon.

Végül, ha egy a vonal és csak árnyalati különbségek vannak köztünk, akkor a buharini ellenzékhez tartozó elvtársak, Buharin, Rikov és Tomszkij, miért nem voltak hajlandók elfogadni azt a kompromisszumot, amelyet a Politikai Iroda bizottsága ez év február 7-én ajánlott fel nekik? Tagadható-e, hogy ez a kompromisszum Buharin csoportjának teljesen elfogadható menekvést biztosított abból a zsákutcából, amelybe saját hibájából jutott?

Felolvasom ennek a kompromisszumnak a szövegét, amelyet a Központi Bizottság többsége ez év február 7-én felajánlott:

„A bizottságban elhangzott véleménycsere során tisztázódott, hogy:

1. Buharin politikai hibának ismeri el a Kamenyevvel folytatott tárgyal sokat;

2. Buharin elismeri, hogy 1929 január 30-i «nyilatkozatában» foglalt állításai arról, hogy a Központi Bizottság valójában a «parasztság katonai-feudális kizsákmányolására» irányuló politikát folytat, hogy a Központi Bizottság bomlasztja a Kommunista Internacionálét és bürokratizmust tenyészt a pártban — a vita hevében elhamarkodva tett kijelentések, ezeket az állításokat nem tartja fenn többé és ezekben a kérdésekben nincsenek nézeteltérései a Központi Bizottsággal;

3. Buharin ennek alapján elismeri, hogy teljes egyetértésben lehetséges és kell dolgozni a Politikai Irodában;

4. Buharin visszavonja mind a «Pravdá»-ra, mind a Kommunista Internacionáléra vonatkozó lemondását;

5. Buharin ennek következtében visszavonja január 30-i nyilatkozatát.

A kifejtettek alapján a bizottság lehetségesnek tartja, hogy eltekintsen annak a határozati javaslatnak a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének együttes ülése elé terjesztésétől, amely Buharin hibáinak politikai minősítéséről szól és azt javasolja a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége együttes ülésének, hogy vonjon ki a használatból minden idevágó okmányt (beszédek gyorsírói feljegyzését stb.)

A bizottság javasolja a Politikai Irodának és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének, hogy biztosítsa Buharinnak, mint a «Pravda» felelős szerkesztőjének és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága titkárának a normális munkához szükséges feltételeket.”

Miért utasították vissza Buharin és barátai ezt a kompromisszumot, ha valóban egy a vonalunk és csak jelentéktelen árnyalati különbségek vannak közöttünk? Vajon nehéz megérteni, hogy Buharinnak és barátainak örömmel kellett volna kapniok a Politikai Iroda által felajánlott kompromisszumon, hogy ezzel élét vegyék a párton belüli helyzetnek és olyan légkört teremtsenek, amely lehetővé teszi a Politikai Irodában az összhangzatos és egyetértő munkát?

Pártegységről beszélnek, meg arról, hogy a Politikai Irodában kollegiális munkára van szükség. De nem világos-e, hogy aki valóságos egységet akar és becsüli a kollegiális munkát, annak el kellett volna fogadnia ezt a kompromisszumot? Akkor miért utasították vissza Buharin és barátai ezt a kompromisszumot?

Nem világos-e, hogy ha egy vonalunk volna, akkor nem léteznék a hármak február 9-i nyilatkozata sem, s Buharin és barátai nem utasították volna vissza a Központi Bizottság Politikai Irodája által nekik felajánlott kompromisszumot?

Nem, elvtársak, önök hasztalan beszélnek közös vonalról, ezzel semmire sem mennek, ha szem előtt tartjuk a fentebb ismertetett tényeket.

A valóság az, hogy nem egy vonalunk van, hanem kettő: az egyik a Központi Bizottság vonala, a másik a Buharin-csoport vonala.

Rikov nem mondott igazat beszédében, amikor kijelentette, hogy egy vezérvonalunk van. Ezzel saját, a párt vonalától eltérő vonalát akarta álcázni, hogy alattomban a párt vonala ellen áskálódhassék. Hiszen az opportunizmus politikája éppen az, hogy igyekszik elkenni a nézeteltéréseket, elködösíteni a pártonbelüli valóságos helyzetet, álcázni saját álláspontját és lehetetlenné tenni, hogy a párt tiszta képet kapjon.

Mit akar elérni az opportunizmus ezzel a politikával? Azt, hogy a vonal egységének hangoztatása mögé rejtőzve valójában saját vonalát vigye keresztül, amely eltér a párt vonalától. Rikov a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság mostani plénumán mondott beszédében erre az opportunista álláspontra helyezkedett.

Hallgassuk meg talán, hogyan jellemzi Lenin elvtárs egyik cikkében az opportunistát általában. Ez a jellemzés nemcsak általános jelentősége miatt fontos számunkra, hanem azért is, mert teljesen ráillik Rikovra.

Lenin a következőket mondja az opportunizmus és az opportunisták sajátosságairól:

„Az opportunizmus elleni harcról beszélve soha sem szabad megfeledkezni az egész mai opportunizmus jellegzetes, minden elképzelhető-téren megnyilvánuló vonásairól: határozatlanságáról, elmosódottságáról, megfoghatatlanságáról. Az opportunista alaptermészeténél fogva mindig kitér a határozott és végleges kérdésfeltevés elől, középutat keres, kígyóként tekergődzik egymást kizáró szempontok között, igyekszik «egyetérteni» ezzel is, azzal is és nézeteltéréseit apró javításokra, kételyekre, ártatlan kívánságokra stb. stb. redukálja” (VI. köt. 320. old.).

Ilyen az opportunista, aki fél a világosságtól és a határozottságtól, aki elkenni igyekszik a dolgok valódi állását, palástolni igyekszik a pártban valóban meglevő nézeteltéréseket.

Igen, elvtársak, bármilyen kellemetlen is a valóság, szembe kell nézni vele. Ne adja isten, hogy az igazságtól való félelem betegségébe essünk. A bolsevikok egyebek közt abban különböznek minden más párttól, hogy nem félnek az igazságtól, nem félnek szembenézni az igazsággal, bármilyen keserű is az. Az ilyen esetben pedig az az igazság, hogy valójában nincs közös vonalunk. Van egy vonal, a párt vonala, a forradalmi, lenini vonal. De kívüle van még egy másik vonal is, a Buharin-csoport vonala, amely pártellenes nyilatkozatokkal, lemondásokkal, a párt rágalmazásával, a párt elleni áskálódással, a tegnapi trockistákkal pártellenes blokk megszervezése végett folytatott kulisszamögötti tárgyalásokkal harcol a párt vonala ellen. Ez a másik vonal opportunista vonal.

Ez tény, amelyet nem lehet elkenni semmiféle diplomatikus szónoklatokkal, semmilyen agyafúrt kijelentésekkel állítólagos egységes vonalról stb. stb.

II
Osztályeltolódások és nézeteltéréseink

Miben állnak nézeteltéréseink, mivel vannak kapcsolatban?

Mindenekelőtt azoknak az osztályeltolódásoknak kérdésével vannak kapcsolatban, melyek az utóbbi időben országunkban és a tőkés országokban végbemennek. Egyes elvtársak azt hiszik, hogy pártunkban a nézeteltérések véletlen jellegűek. Ez, elvtársak, nem igaz. Ez egyáltalán nem igaz. Pártunkban a nézeteltérések az osztályeltolódások talaján, az osztályharc ama kiélesedésének talaján keletkeztek, amely az utóbbi időben végbemegy és a fejlődésben fordulatot idéz elő.

Buharin csoportjának az a fő hibája, hogy nem látja ezeket az eltolódásokat és ezt a fordulatot, nem látja és nem akarja észrevenni azokat. Tulajdonképpen ezzel magyarázható a párt és a Kommunista Internacionále új feladatainak az a megnemértése, amely a buharinista ellenzék jellemző vonása.

Észrevették-e, elvtársak, hogy a buharinista ellenzék vezetői a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumán mondott beszédeikben teljesen megkerülték az országunkban végbemenő osztályeltolódások kérdését, egy árva szót sem szóltak az osztályharc élesedéséről, még csak halvány célzást sem tettek arra, hogy nézeteltéréseink az osztályharcnak éppen ezzel az élesedésével vannak kapcsolatban? Beszéltek mindenről, filozófiáról, elméletről, de egy árva szót sem szóltak azokról az osztályeltolódásokról, amelyek a mai helyzetben pártunk irányvételét és gyakorlatát meghatározzák.

Mivel magyarázható ez a különös jelenség? Talán feledékenységgel? Dehogy is! Politikusok nem feledkezhetnek meg a legfontosabbról. Ez a különös jelenség azzal magyarázható, hogy nem látják és nem értik az országunkban és a tőkés országokban most végbemenő új forradalmi folyamatokat. Azzal magyarázható, hogy nem látták meg a legfontosabbat, nem vették észre azokat az osztályeltolódásokat, melyeket a politikusnak nincs joga észre nem venni. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a buharinista ellenzék fejvesztetten és felkészületlenül áll pártunk új feladataival szemben.

Gondoljanak pártunk életének legutóbbi eseményeire. Gondoljanak azokra a jelszavakra, melyeket a párt az országunkban végbemenő új osztályeltolódásokkal kapcsolatban az utóbbi időben kiadott. Olyan jelszavakról beszélek, mint az önbírálat jelszava, a bürokratizmus elleni harc kiélezésének és a szovjet apparátus megtisztításának jelszava, az új gazdasági káderek szervezésének és vörös szakemberek kiképzésének jelszava, a kolhoz- és szovhozmozgalom fokozásának jelszava, a kulák elleni támadás jelszava, az önköltség csökkentésének és a szakszervezeti gyakorlati munka gyökeres megjavításánakjelszava, a párttisztítás jelszava stb. Egyes elvtársak előtt úgy tűnt fel, hogy ezek a jelszavak hajmeresztők és szédületesek. Pedig világos, hogy ezek a jelszavak az adott helyzetben a párt legszükségesebb és legidőszerűbb jelszavai.

A dolog azzal kezdődött, hogy a Sahti-üggyel kapcsolatban új módon vetettük fel az új gazdasági káderek kérdését, azt a kérdést, hogy a régi szakemberek helyébe a munkásosztály soraiból kell vörös szakembereket kiképezni.

Mi derült ki a Sahti-üggyel kapcsolatban? Kiderült, hogy a burzsoáziát még korántsem tettük teljesen ártalmatlanná, hogy a burzsoázia kártevést szervez és fog még szervezni gazdasági építésünk terén, hogy gazdasági, szakszervezeti és részben pártszervezeteink nem vették észre osztályellenségeink aknamunkáját, hogy tehát minden erőnkből és minden eszközzel erősíteni és javítani kell szervezeteinket, fejleszteni és fokozni kell osztályéberségüket.

Ezzel kapcsolatban kiéleződött az önbírálat jelszavának kérdése. Miért? Azért, mert nem lehet megjavítani gazdasági, szakszervezeti és pártszervezeteinket, nem lehet előbbre vinni a szocializmus építésének ügyét és megfékezni a burzsoá kártevést, ha nem fejlesztjük teljes erőnkből a bírálatot és az önbírálatot, ha szervezeteink munkáját nem helyezzük a tömegek ellenőrzése alá. Már pedig tény, hogy nemcsak a szénipari vidékeken volt és még mindig van kártevés, hanem kártevés volt és van a vas- és fémipari termelés terén is, a hadiiparban is, a Közlekedés ügyi Népbiztosságban is, az arany- és platinaiparban is stb. stb. Ezért kellett az önbírálat jelszava.

Továbbá, a gabonabegyűjtési nehézségekkel kapcsolatban, a kulákságnak a szovjet árpolitika ellen irányuló fellépésével kapcsolatban, élére állítottuk a kolhozok és szovhozok minden módon való fejlesztésének, a kulák elleni támadásnak, a gabonabegyűjtés olymódon való megszervezésének kérdését, hogy nyomást gyakoroljunk a tehetős kulák elemekre.

Mit mutattak meg a gabonabegyűjtési nehézségek? Azt mutatták meg, hogy a kulák nem szunnyad, hogy a kulák gyarapodik és aknamunkát szervez a Szovjethatalom politikája ellen, viszont párt-, szovjet és szövetkezeti szervezeteink—legalábbis egy részük — vagy nem látják az ellenséget, vagy pedig alkalmazkodnak hozzá, ahelyett hogy harcolnának ellene.

Ezért kellett az önbírálat jelszavát, a párt- szervezetek, a szövetkezeti és általában a begyűjtő szervezetek ellenőrzésének és megjavításának jelszavát újból élére állítanunk.

Továbbá, az ipar és a mezőgazdaság szocialista alapon való újjáalakításának új feladataival kapcsolatban létrejött az önköltség rendszeres csökkentésének, a munkafegyelem megszilárdításának, a szocialista verseny kifejlesztésének stb. jelszava. Ezek a feladatok a szakszervezetek és a szovjet apparátus egész gyakorlati tevékenységének felülvizsgálását, e szervezetek gyökeres felfrissítését és e szervezeteknek a bürokratizmus elemeitől való megtisztítását követelték.

Ezért kellett élére állítanunk a szakszervezetekben és a szovjet apparátusban meglevő bürokratizmus elleni harc jelszavát.

Végül, a párttisztítás jelszavának kérdése. Nevetséges volna azt hinni, hogy szovjet és gazdasági szervezeteinket, szakszervezeteinket és szövetkezeteinket meg lehet szilárdítani, hogy meg lehet őket a bürokratizmus szennyétől tisztítani, ha nem tisztítjuk meg magát a pártot is. Nem lehet kétséges, hogy a bürokratikus elemek nemcsak a gazdasági és szövetkezeti szervezetekben, nemcsak a szakszervezetekben és szovjet szervezetekben élnek, hanem ott találhatók a párt szervezeteiben is. Ha a párt mindezeknek a szervezeteknek vezető ereje, akkor világos, hogy a párttisztítás nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy a munkásosztály valamennyi többi szervezetének felfrissítését és megjavítását sikeresen dűlőre vigyük. Ezért kellett a párttisztítás jelszava.

Véletlenek-e ezek a jelszavak? Nem, nem véletlenek. Önök is látják, hogy nem véletlenek. Nélkülözhetetlen láncszemei ezek egy elszakíthatatlan láncnak, amelynek neve: a szocializmus támadása a kapitalizmus elemei ellen.

Ezek a jelszavak mindenekelőtt iparunknak és mezőgazdáságunknak a szocializmus alapján való újjáalakítási időszakával vannak kapcsolatban. De mit jelent a népgazdaság újjáalakítása a szocializmus alapján? Azt jelenti, hogy a szocializmus az egész fronton támadásba megy a népgazdaság tőkés elemei ellen. Ez országunk munkásosztályának igen komoly haladása a szocializmus felépítése irányában. De ahhoz, hogy ezt az újjáalakítást megvalósítsuk, mindenekelőtt meg kell javítani és meg kell erősíteni a szocialista építés gazdasági, szovjet, szakszervezeti, párt- és szövetkezeti kádereit, harcképesebbé kell tenni összes szervezeteinket, azokat meg kell tisztítani a szennytől, fokozni kell a munkásosztály és a parasztság milliós tömegeinek aktivitását.

Továbbá, ezek a jelszavak kapcsolatban vannak azzal a ténnyel, hogy a népgazdaság tőkés elemei a szocializmus támadásával szemben ellenállást fejtenek ki. Nem lehet véletlennek tekinteni az úgynevezett Sahti-ügyet. „Sahti-emberek” vannak ma nálunk valamennyi iparágban. Közülük már sokat kihalásztak, de még korántsem valamennyit. A burzsoá értelmiség kártevése a fejlődő szocializmussal szemben megnyilvánuló ellenállás egyik legveszedelmesebb formája. A kártevést különösen veszedelmessé teszi az, hogy a nemzetközi tőkével van kapcsolatban. A burzsoá kártevés kétségtelen bizonyítéka annak, hogy a tőkés elemek még korántsem tették le a fegyvert, hogy erőt gyűjtenek a Szovjethatalom ellen irányuló újabb akciókra.

Ami a falu tőkés elemeit illeti, ott még kevésbé lehet véletlennek tekinteni a kulákságnak a szovjet árpolitika ellen irányuló akcióját, amely immár második éve tart. Sokan még mindig nem tudják megmagyarázni azt a tényt, hogy a kulák 1927-ig magától adott gabonát, de 1927 után nem akar többé önként gabonát adni. Ezen azonban nincs mit csodálkozni. Azelőtt a kulák még aránylag gyenge volt, nem állt módjában, hogy gazdaságát komolyan rendbehozza, nem volt elegendő tőkéje gazdasága megszilárdításához, s ennek következtében gabonatermésének egész vagy csaknem egész feleslegét kénytelen volt piacra vinni, most ellenben, néhány jótermésű év után, amikor már sikerült gazdaságát rendbeszedni, amikor sikerült neki a szükséges tőkét felhalmozni — most már megvan a lehetősége arra, hogy a piacon manőverezzen, hogy a gabonát, a valutáknak ezt a valutáját, a maga számára tartalékolja, és inkább húst, zabot, árpát és más kevésbé fontos terményt vigyen a piacra. Nevetséges volna most azt remélni, hogy a kulák jószántából ad majd gabonát.

Íme, itt van annak az ellenállásnak a gyökere, amelyet most a kulák a Szovjethatalom politikájával szemben kifejt.

De mit jelent a város és a falu tőkés elemeinek ellenállása a szocializmus támadásával szemben? Ez a proletariátus osztályellenségeinek erőátcsoportosulása, melynek az a célja, hogy a régit az újjal szemben megvédje. Nem nehéz megérteni, hogy ezek a körülmények feltétlenül az osztályharc kiéleződését vonják maguk után. De ahhoz, hogy osztályellenségeink ellenállását letörjük és szabaddá tegyük az utat a szocializmus előnyomulása számára — minden egyében kívül az kell, hogy valamennyi szervezetünket harcképesebbé tegyük, megtisztítsuk őket a bürokratizmustól, kádereiket javítsuk, s hogy a munkásosztálynak és a falu dolgozó rétegeinek milliós tömegeit a város és a falu tőkés elemei ellen mozgósítsuk.

Ilyen osztályeltolódások talaján keletkeztek pártunk mostani jelszavai.

Ugyanezt kell mondani a tőkés országokban észlelhető osztályeltolódásokról is. Nevetséges volna azt hinni, hogy a kapitalizmus stabilizációja változatlan maradt. Még nevetségesebb volna azt állítani,, hogy a stabilizáció erősbödik, tartóssá válik. Valójában a kapitalizmus stabilizációját minden hónap, minden nap egyre jobban aláássa és egyre ingatagabbá teszi. A külső piacokért és a nyersanyagokért folyó harc élesedése, a növekvő fegyverkezés, az Amerika és Anglia közötti ellentét fokozódása, a szocializmus növekedése a Szovjetunióban, a tőkés országok munkásosztályának balratolódása, a sztrájkok és osztályösszeütközések szakasza Európa országaiban, a forradalmi mozgalom növekedése a gyarmatokon, közöttük Indiában is, a kommunizmus növekedése a világ minden országában — mindezek olyan tények, amelyek kétségtelenül arról tanúskodnak, hogy a kapitalizmus országaiban halmozódnak egy újabb forradalmi fellendülés elemei.

Ebből következik, hogy élesebben kell harcolni a Szociáldemokrácia és mindenekelőtt annak „bal”- szárnya ellen, mint a kapitalizmus szociális támasza ellen.

Ebből következik, hogy élesebben kell harcolni a kommunista pártokban levő jobboldali elemek ellen, mint a szociáldemokrata befolyás ügynöksége ellen.

Ebből következik, hogy élesebben kell harcolni a jobboldali elhajlás irányában megnyilvánuló békülékenység ellen, amely az opportunizmus menhelye a kommunista pártokban.

Ebből következik az a jelszó, hogy a kommunista pártokat meg kell tisztítani a szociáldemokrata hagyományoktól.

Ebből következik a kommunizmus úgynevezett új taktikája a szakszervezetekben.

Egyes elvtársak nem fogják fel e jelszavak értelmét és jelentőségét. De a marxista mindenkor megérti, hogy e jelszavak megvalósítása nélkül elképzelhetetlen a proletártömegek előkészítése új osztályütközetekre, elképzelhetetlen a szociáldemokrácia legyőzése, lehetetlen kiválasztani a kommunista mozgalom igazi vezéreit, akik a munkásosztályt harcba tudják vinni a kapitalizmus ellen.

Íme, elvtársak, ezek azok az osztályeltolódások országunkban és a kapitalizmus országaiban, melyek a belpolitika és a Kommunista Internacionále vonalán megszabták pártunk mostani jelszavait.

Pártunk látja ezeket az osztályeltolódásokat. Megérti az új feladatok jelentőségét és e feladatok megoldására mozgósítja az erőket. Ezért teljesen felvértezve fogadja az eseményeket. Ezért nem fél az előtte álló nehézségektől, mert felkészült, hogy leküzdje azokat.

Buharin csoportjának az a baja, hogy nem látja ezeket az osztályeltolódásokat és nem érti a párt új feladatait. És éppen azért, mert nem érti azokat, teljesen elveszti a fejét, hajlandó a nehézségek elől megfutamodni, meghátrálni előttük, feladni az állásokat.

Láttak-e már halászokat vihar előtt egy nagy folyón, amilyen például a Jeniszej? Én nem egyszer láttam. Előfordul, hogy az egyik halászcsoport minden erejét mozgósítja a tomboló vihar ellen, lelkesíti embereit és bátran vezeti a csónakot a viharral szemben: „Kitartás, fiúk! Fogd jól a kormányt! Hasítsd a hullámot! Megbirkózunk vele!”

De akadnak másfajta halászok is, akik, mikor a vihart érzik, elcsüggednek, sopánkodni kezdenek és saját soraikat demoralizálják. „Jaj, jön a vihar! Fiúk, feküdjetek a csónak fenekére! Hunyjátok be a szemeteket! Hátha kijutunk valahogy a partra!” (Általános derültség.)

Bizonyításra szorul-e még, hogy a Buharin-csoport gondolkodása és viselkedése — szakasztott mása a nehézségek elől pánikszerűen meghátráló második halászcsoport gondolkodásának és viselkedésének?

Mi azt mondjuk, hogy Európában újabb forradalmi fellendülés feltételei érlelődnek, hogy ez a körülmény új feladatokat diktál nekünk, melyek azt követelik, hogy kettőzzük a harcot a jobboldali elhajlás ellen a kommunista pártokban és űzzük ki a pártból a jobboldali elhajlókat, hogy kettőzzük a harcot a jobboldali elhajlást leplező békülékenység ellen, hogy kettőzzük a harcot a kommunista pártokban fennmaradt szociáldemokrata hagyományok ellen stb. stb. De Buharin azt feleli erre, hogy mindez gyerekség, hogy nincsenek előttünk semmiféle új feladatok, s valójában csak arról van szó, hogy a Központi Bizottság többsége őt, már mint Buharint, „ki akarja kezdeni”.

Mi azt mondjuk, hogy az országunkban végbemenő osztályeltolódások új feladatokat diktálnak nekünk, melyek azt követelik, hogy rendszeresen csökkentsük az önköltséget és szilárdítsuk meg az üzemek munkafegyelmét; mi azt mondjuk, hogy e feladatok végrehajtása lehetetlen a szakszervezetek egész gyakorlati munkájának gyökeres megváltoztatása nélkül. De Tomszkij azt feleli erre, hogy mindez gyerekség, hogy nincsenek előttünk semmi féle új feladatok, s valójában csak arról van szó, hogy a Központi Bizottság többsége őt, már mint Tomszkijt, „ki akarja kezdeni”.

Mi azt mondjuk, hogy a népgazdaság újjáalakítása új feladatokat diktál nekünk, amelyek azt követelik, hogy kettőzzük a harcot a szovjet és a gazdasági apparátus bürokratizmusa ellen, hogy ezt az apparátust tisztítsuk meg a rothadt és idegen elemektől, a kártevőktől stb. stb. De Rikov azt feleli erre, hogy mindez gyerekség, hogy nincsenek előttünk semmiféle új feladatok, s valójában csak arról van szó, hogy a Központi Bizottság többsége őt, már mint Rikovot, „ki akarja kezdeni”.

Hát nem nevetséges ez, elvtársak? Hát nem világos, hogy Buharin, Rikov és Tomszkij csak a maguk köldökét látják és semmi egyebet?

Buharin csoportjának az a szerencsétlensége, hogy nem látja az új osztály eltolódásokat és nem érti a párt új feladatait. És éppen azért, mert nem érti azokat, kénytelen az események után kullogni és a nehézségek elől meghátrálni.

Íme, itt van nézeteltéréseink gyökere.

III
Nézeteltérések a Kommunista Internacionále vonalán

Mondottam már, hogy Buharin nem látja és nem érti azokat az új feladatokat, amelyeket egy újabb forradalmi fellendülés halmozódó feltételei diktálnak a Kommunista Internacionálénak, nem látja és nem érti, hogy a jobboldaliakat ki kell űzni a kommunista pártokból, hogy a békülékenységet ártalmatlanná kell tenni, hogy a kommunista pártokat meg kell tisztítani a szociáldemokrata hagyományoktól. A Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltéréseink teljesen megerősítik ezt a tételt.

Mivel kezdődtek ezen a téren a nézeteltérések?

A dolog azzal kezdődött, hogy Buharin a VI. kongresszus elé terjesztette a nemzetközi helyzetről szóló téziseit. Eddig az volt a dolgok rendje, hogy a téziseket a SzK(b)P küldöttségében előzőleg megtárgyalták. Az adott esetben azonban ezt a feltételt mellőzték. Az történt ugyanis, hogy a SzK(b)P delegációjának megküldött, Buharin által aláírt téziseket egyidejűleg megküldötték a VI. kongresszus külföldi delegációinak is. De a tézisek számos pontja helytelennek bizonyult. A SzK(b)P delegációjának körülbelül húsz helyen kellett módosítania a téziseket.

Ez kissé kényes helyzetbe hozta Buharint. De ki ebben a hibás? Miért küldte szét Buharin a téziseket a külföldi delegációknak, még mielőtt a SzK(b)P delegációja megvizsgálta volna azokat? Megtehette-e a SzK(b)P delegációja, hogy ne módosítsa a téziseket, ha azok helytelennek bizonyultak? Így aztán az történt, hogy a SzK(b)P delegációjából a nemzetközi helyzetről lényegében új tézisek kerültek ki, melyeket a külföldi delegációk szembeállítottak a Buharin által aláirt régi tézisekkel. Világos, hogy ez a fonák helyzet nem állott volna elő, ha Buharin nem sietett volna téziseit a külföldi delegációknak szétküldeni.

Négy alapvető módosítást akarok kiemelni azok közül, amelyeket a SzK(b)P delegációja Buharin tézisein tett. Ezeket az alapvető módosításokat azért kívánom kiemelni, hogy világosabban szemléltessem a Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltérések jellegét.

Az első kérdés a kapitalizmus stabilizációjának jellegére vonatkozik. Buharin tézisei szerint a mai helyzetben nem észlelhető semmiféle új jelenség, amely a tőkés stabilizációt megingatná, ellenkezőleg, a kapitalizmus újjáalakul és alapjában véve többé-kevésbbé szilárdan áll. Világos, hogy a SzK(b)P delegációja nem érthetett egyet az úgynevezett harmadik időszaknak, vagyis a mostani időszaknak ilyen jellemzésével. Nem érthetett egyet ezzel azért, mert ha meghagytuk volna a harmadik időszak ilyen jellemzését, ennek alapján kritikusaink azt mondhatták volna, hogy mi a kapitalizmus úgynevezett „szanálásának” álláspontjára, vagyis Hilferding álláspontjára helyezkedünk, olyan álláspontra, amelyet mi, kommunisták, nem fogadhatunk el. Ezért a SzK(b)P delegációja olyan módosítást tett, amelyből kitűnik, hogy a tőkés stabilizáció nem szilárd és nem is lehet szilárd, hogy a világkapitalizmus válságának kiéleződése következtében az események menete megrendíti és egyre jobban meg fogja rendíteni.

Ez a kérdés, elvtársak, a Kommunista Internacionále szekciói számára döntő jelentőségű. Inog-e vagy megszilárdul a tőkés stabilizáció — ettől függ a kommunista pártok irányvonala mindennapi politikai munkájukban. A forradalmi mozgalom hanyatlásának szakaszában, az egyszerű erőgyűjtés szakaszában vagyunk-e, vagypedig olyan szakaszban, amikor az új forradalmi fellendülés feltételei halmozódnak, amikor a munkásosztály a küszöbönálló osztályütközetekre készülődik — ettől függ a kommunista pártok taktikai vonala. A SzK(b)P delegációjának módosítása, melyet később a kongresszus el is fogadott, éppen azért jó, mert világosan a második perspektívára, vagyis arra a perspektívára vesz irányt, hogy az új forradalmi fellendülés feltételei halmozódnak.

A második kérdés — a szociáldemokrácia elleni harc kérdése. Buharin téziseiben szó volt arról, hogy a szociáldemokrácia elleni harc a Kommunista Internacionále szekcióinak egyik főfeladata. Ez természetesen igaz. De nem elég. Ahhoz, hogy a szociáldemokrácia elleni harc sikerrel járjon, a kérdést a szociáldemokrácia úgynevezett „bal”-szárnya elleni harcra kell kiélezni, harcra az ellen a „bal”-szárny ellen, amely „baloldali” frázisokkal játszva, ügyesen ámítja a munkásokat és így gátolja azt, hogy a munkástömegek a szociáldemokráciától elforduljanak. Világos, hogy a „baloldali” szociáldemokraták szétverése nélkül lehetetlen általában a szociáldemokrácia leküzdése. Buharin tézisei azonban teljesen megkerülték a „baloldali” szociáldemokrácia kérdését. Ez, persze, nagy fogyatékosság. Ezért a SzK(b)P delegációjának megfelelően módosítania kellett Buharin téziseit, s ezt a módosítást a kongresszus utóbb elfogadta.

A harmadik kérdés — a Kommunista Internacionále szekcióiban észlelhető békülékenység kérdése. Buharin téziseiben szó esett arról, hogy harcolni kell a jobboldali elhajlás ellen, de egy árva szó sem volt arról, hogy a jobboldali elhajlás irányában megnyilvánuló békülékenység ellen is harcolni kell. Ez, persze, nagy fogyatékosság. Ugyanis úgy áll a dolog, hogy amikor hadat üzenünk a jobboldali elhajlásnak, a jobboldali elhajlók rendszerint a békülékenyek mezét öltik magukra és a pártot nehéz helyzetbe hozzák. Hogy megelőzzük a jobboldali elhajlóknak ezt a manőverét, napirendre kell tűzni a békülékenység elleni erélyes harc kérdését is. Ezért a SzK(b)P delegációja szükségesnek tartotta, hogy Buharin téziseit megfelelően módosítsa s ezt a módosítást a kongresszus utóbb elfogadta.

A negyedik kérdés — a pártfegyelem kérdése. Buharin téziseiben egy árva szó sincs arról, hogy a kommunista pártokban vasfegyelemnek kell lenni. Ez se csekély jelentőségű hiányosság. Miért? Azért, mert amikor a jobboldali elhajlás ellen fokozzuk a harcot, amikor megvalósítjuk azt a jelszót, hogy a kommunista pártokat meg kell tisztítani az opportunista elemektől, az ilyen időszakban a jobboldali elhajlók rendszerint frakcióban szervezkednek, megteremtik a maguk frakció-fegyelmét, a pártfegyelmet pedig megszegik és szétrombolják. Hogy a pártot megvédjük a jobboldali elhajlók frakciós kirohanásai ellen, napirendre kell tűzni a párt vasfegyelmének kérdését és azt a kérdést, hogy a párt tagjai feltétlenül kötelesek alávetni magukat a pártfegyelemnek. Enélkül gondolni sem lehet a jobboldali elhajlás elleni komoly harcra. Ezért a SzK(b)P delegációja megfelelően módosította Buharin téziseit, s ezt a módosítást a VI. kongresszus utóbb el is fogadta.

Megtehettük volna-e azt, hogy Buharin téziseit ne módosítsuk? Világos, hogy ezt nem tehettük. Az ókorban a filozófus Platonról ezt mondották: Szeretjük Platont, de az igazságot még jobban szeretjük. Ugyanezt lehetne elmondani Buharinról is: szeretjük Buharint, de az igazságot, de a pártot, de a Kommunista Internacionálét még jobban szeretjük. Ezért a SzK(b)P delegációja kénytelen volt Buharin téziseit módosítani.

Ez a Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltéréseinknek, mondhatjuk, első szakasza.

Nézeteltéréseink második szakasza az úgynevezett Wittorf—Thálmann üggyel kapcsolatos. Wittorf a hamburgi szervezet volt titkára, akit pártpénzek elsikkasztásával vádoltak. Ezért a pártból kizárták. A német kommunista párt Központi Bizottságában ülő békülékenyek kihasználták, hogy Wittorf közelállott Thálmann elvtárshoz, s bár Thálmann elvtársnak semmi köze sem volt Wittorf bűnéhez — a Wittorf-ügyből Thálmann-ügyet csináltak és nekiláttak, hogy a német kommunista párt vezetőségét megdöntsék. A sajtóközleményekből már bizonyára tudják, hogy két békülékenynek, Ewertnek és Gerhartnak, sikerült akkor ideiglenesen magukkal rántaniok a német kommunista párt Központi Bizottságának többségét Thálmann elvtárs ellen. És mi történt? Thálmannt eltávolították a vezetőségből, korrupcióval kezdték vádolni és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának tudta és jóváhagyása nélkül „megfelelő” határozatot tettek közzé.

Ilymódon ahelyett, hogy végrehajtották volna a Kommunista Internacionále VI. kongresszusának a békülékenység elleni harcra kötelező utasítását, ahelyett hogy harcot indítottak volna a jobboldali elhajlás és a békülékenység ellen, valójában a legdurvább módon megszegték ezt az utasítást, harcot indítottak a németországi kommunista párt forradalmi vezetősége ellen, harcot indítottak Thálmann elvtárs ellen, vagyis azzal a céllal indítottak harcot, hogy a német kommunisták soraiban a jobboldali elhajlást leplezzék és a békülékenységet megszilárdítsák.

Buharin pedig, ahelyett hogy a kormányrudat megfordítaná és rendet teremtene, ahelyett hogy a VI. kongresszus megszegett utasításainak érvényt szerezne és rendreutasítaná a békülékenyeket, ismert levelében azt javasolja, hogy a békülékenyek csínyjét hagyjuk jóvá, a Kommunisták Németországi Pártját szolgáltassuk ki a békülékenyeknek, Thálmann elvtársat pedig újból állítsuk pellengérre a sajtóban és jelentsük ki mégegyszer, hogy bűnös! És ezt az embert a Kommunista Internacionále „vezetőjének” nevezik! Hát vannak a világon ilyen „vezetők”?

A Központi Bizottság megvitatta Buharin javaslatát és elvetette. Ez, persze, nem tetszett Buharinnak. De ki itt a hibás? A VI. kongresszus határozatait nem azért hozták, hogy megszegjék, hanem azért, hogy végrehajtsák azokat. Ha a VI. kongresszus azt határozta, hogy hadat üzen a jobboldali elhajlásnak és az irányában tanúsított békülékenységnek, a Kommunisták Németországi Pártjának vezetését pedig e párt magvának kezében hagyja, melynek élén Thálmann elvtárs áll, s ha ezzel szemben a békülékeny Ewertnek és Gerhartnak az jutott eszébe, hogy ezt a határozatot felborítja, akkor Buharin kötelessége az volt, hogy a békülékenyeket rendreutasítsa, nem pedig az, hogy kezükben hagyja a német kommunista párt vezetését. Buharin a hibás, mert „megfeledkezett” a VI. kongresszus határozatairól.

Nézeteltéréseink harmadik szakasza a német kommunista párt jobboldali elemei elleni harc kérdésével, Brandler és Thalheimer frakciójának szétverésével és e frakció vezetőinek a német kommunista pártból való kizárásával van kapcsolatban. Buharinnak és barátainak „álláspontja” ebben a sarkalatos kérdésben az volt, hogy állandóan kitértek az elől, hogy e kérdés eldöntésében résztvegyenek. Lényegében a német kommunista párt sorsáról volt szó. De Buharin és barátai, bár tudták ezt, állandóan akadályozták a dolgot, rendszeresen kitértek a megfelelő szervek ülésein való részvétel elől. Miért tették ezt? Bizonyára azért, hogy „tisztán” maradjanak mind a Kommunista Internacionále, mind a német kommunista párt jobboldali elemei szemében. Azért, hogy utóbb azt mondhassák: „Nem mi, buharinisták, hanem ők, a Központi Bizottság többsége, határozták el Brandler és Thalheimer kizárását a kommunista pártból.” És ezt nevezik a jobboldali veszély elleni harcnak!

Végül nézeteltéréseink negyedik szakasza. Ez azzal van kapcsolatban, hogy Buharin a Központi Bizottság novemberi plénuma előtt azt követelte, hogy Neumannt hívják vissza Németországból, Thálmann elvtársat pedig utasítsák rendre, mert egyik beszédében bírálta Buharin VI. kongresszusi beszámolóját. Mi természetesen nem érthettünk egyet Buharinnal, mert nem volt a kezünkben semmiféle okmány, amely Buharin követelésének jogosságát igazolta volna. Buharin ígérgette, hogy majd előterjeszti a Thálmann és Neumann ellen szóló okmányokat. De nem terjesztett elő semmiféle okmányt. Okmányok helyett Humbert-Droznak a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Politikai Titkárságában mondott ismeretes beszédét küldte meg a SzK(b)P-delegáció tagjainak, ugyanazt a beszédet, amelyet utóbb a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnöksége opportunista beszédnek minősített. Amikor Buharin a SzK(b)P-delegáció tagjainak megküldte Humbert-Droz beszédét és azt mint Thálmann elleni anyagot ajánlotta, ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a Neumann visszahívására és Thálmann elvtárs rendreutasítására vonatkozó követelése jogosult. Valójában pedig csak azt bizonyította be, hogy szolidáris Humbert-Droz-val, akinek álláspontját a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága opportunista álláspontnak tekinti.

Ezek, elvtársak, a Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltéréseink fő pontjai.

Buharin azt hiszi, hogy amikor a Kommunista Internacionále szekcióiban harcot folytatunk a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység ellen, amikor a német és a csehszlovák kommunista pártot megtisztítjuk a szociáldemokrata elemektől és hagyományoktól, amikor a Brandlereket és Thalheimereket kizárjuk a kommunista pártokból, akkor ezzel „bomlasztjuk”, „tönkretesszük” a Kommunista Internacionálét. Mi viszont azt hisszük, hogy amikor ilyen politikát folytatunk, s a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység elleni harc kérdését kiélezzük, akkor a Kommunista Internacionálét erősbítjük, az opportunistáktól megtisztítjuk, szekcióit bolsevizáljuk és a kommunista pártoknak segítünk, hogy a munkásosztályt a közeledő forradalmi összecsapásokra előkészíthessék, mert a párt erősödik azzal, hogy megtisztítja magát a rothadó elemektől.

Mint látják, ezek nem egyszerű árnyalati eltérések a SzK(b)P Központi Bizottsága soraiban, hanem meglehetősen komoly nézeteltérések a Kommunista Internacionále politikájának döntő kérdéseiben.

IV
Nézeteltérések a belpolitika vonalán

Fentebb az országunkban végbemenő osztályeltolódásokról és az országunkban folyó osztályharcról beszéltem. Mondottam, hogy Buharin csoportja politikai vakságban szenved, nem látja ezeket az eltolódásokat, nem érti a párt új feladatait. Mondottam, hogy a buharinista ellenzék ennek következtében fejét vesztette, fél a nehézségektől, kész meghátrálni a nehézségek elől.

Nem mondhatjuk, hogy a buharinisták e hibái az égből pottyantak le. Ellenkezőleg, ezek a hibák a fejlődésnek azzal a szakaszával függenek össze, amelyen már túljutottunk és amelyet a népgazdaság helyreállítási időszakának nevezünk, amikor az építés békés úton, úgyszólván önmagától haladt, amikor még nem voltak meg azok az osztályeltolódások, amelyek most megvannak, amikor az osztályharc még nem éleződött ki annyira, mint most.

De most a fejlődés új szakaszában vagyunk, amely elüt a régi szakasztól, a helyreállítás időszakától. Most az építés új szakaszában vagyunk, amikor az egész népgazdaságot a szocializmus alapján újjáalakítjuk. Ez az új szakasz új osztályeltolódásokat idéz elő, az osztályharc élesedésére vezet. Ez az új szakasz új harci módszereket követel, megköveteli erőink átcsoportosítását, valamennyi szervezetünk megjavítását és erősítését.

Buharin csoportjának éppen az a szerencsétlensége, hogy a múltban él, nem látja ennek az új időszaknak jellemző sajátságait és nem érti az új harci módszerek szükségességét. Innen ered vaksága, fejvesztettsége, ezért rémüldözik a nehézségek láttán.

a) Az osztályharcról

Mi a Buharin-csoport vakságának és fejvesztettségének elméleti alapja?

Azt hiszem, hogy e vakság és fejvesztettség elméleti alapja az a helytelen, nem marxista szempont, amelyből Buharin az országunkban folyó osztályharc kérdését megítéli. Buharinnak arra a nem marxista elméletére gondolok, amely szerint a kulákság belenő a szocializmusba, arra gondolok, hogy Buharin nem érti a proletárdiktatúra viszonyai közt folyó osztályharc mechanikáját.

Itt több ízben idézték Buharin „A szocializmushoz vezető út” című könyvének azt a helyét, ahol Buharin arról beszél, hogy a kulákság belenő a szocializmusba. De bizonyos kihagyásokkal idézték. Engedjék meg, hogy ezt a részletet teljesen idézzem. Ez, elvtársak, azért szükséges, hogy bemutassam Önöknek, milyen messzire távolodott el Buharin az osztályharc marxista elméletétől.

Halljuk csak:

„Szövetkezeti parasztszervezeteink fő hálózata nem kulák, hanem «dolgozó» típusú szövetkezeti sejtekből fog állani, olyan sejtekből, amelyek belenőnek általános állami szerveink rendszerébe és ilymódon a szocialista gazdaság egységes láncának láncszemeivé válnak. Másrészről, a kulák szövetkezeti fészkek a bankok stb. útján éppen így bele fognak nőni ugyanebbe a rendszerbe; de bizonyos fokig idegen testek lesznek, mint például a koncessziós vállalatok”.

Egyes elvtársak, amikor Buharin brosúrájának ezt a helyét idézték, valami okból elhagyták a koncessziótulajdonosokról szóló utolsó kitételt. Rozit, nyilván azért, hogy segítsen Buharinnak, kihasználta ezt és közbekiáltott, hogy Buharint elferdítik. Holott az egész idézet zamatját éppen a koncessziótulajdonosokról szóló utolsó kitétel adja meg. Mert ha a koncessziótulajdonosokat egy sorba állítják a kulákokkal, s ha a kulákok belenőnek a szocializmusba, akkor mi sül ki ebből? Ebből csak egy dolog sül ki, nevezetesen az, hogy a koncessziótulajdonosok szintén belenőnek a szocializmusba, hogy nemcsak a kulákok, hanem a koncessziótulajdonosok is belenőnek a szocializmusba. (Általános derültség.)

Lám, mi sül ki ebből.

Rozit. Buharin azt mondja, hogy „idegen testek”.

Sztálin. Buharin nem azt mondja, hogy „idegen testek”, hanem hogy „bizonyos fokig idegen testek”. Tehát a kulákok és a koncessziótulajdonosok „bizonyos fokig” idegen testek a szocializmus rendszerében. De Buharin hibája éppen abban áll, hogy szerinte a kulákok és a koncessziótulajdonosok, habár „bizonyos fokig” idegen testek, mégis belenőnek a szocializmusba.

Ilyen sületlenségre vezet Buharin elmélete.

Városi és falusi tőkések, kulákok és koncessziótulajdonosok, akik belenőnek a szocializmusba — íme ilyen ostobaságot nem átalt kimondani Buharin.

Nem, elvtársak, ilyen „szocializmus” nem kell nekünk. Ezt csak tartsa meg Buharin magának.

Eddig mi, marxisták-leninisták, azt hittük, hogy egyfelől a város és falu tőkései és másfelől a munkásosztály között kibékíthetetlen érdekellentétek vannak. Ezen alapszik az osztályharc marxista elmélete. Most azonban, ha elfogadjuk Buharin elméletét, amely szerint a kapitalisták békésen belenőnek a szocializmusba, mindez fenekestől felfordul, a kizsákmányolok és kizsákmányoltak osztályérdekeinek kibékíthetetlen ellentéte eltűnik, a kizsákmányolok belenőnek a szocializmusba.

Rozit. Ez nem igaz, Buharin feltételezi a proletariátus diktatúráját.

Sztálin. De a proletariátus diktatúrája az osztályharc legélesebb formája.

Rozit. Éppen erről van szó.

Sztálin. Buharin azonban azt állítja, hogy a tőkések belenőnek a proletárdiktatúrába. Miért nem akarja ezt megérteni, Rozit? Ki ellen kell akkor harcolni, ki ellen kell akkor a legélesebb formájú osztályharcot folytatni, ha a város és a falu tőkései belenőnek a proletárdiktatúra rendszerébe?

A proletariátus diktatúrája arra kell, hogy engesztelhetetlen harcot folytassunk a tőkés elemek ellen, arra kell, hogy elnyomjuk a burzsoáziát és gyökerestől kitépjük a kapitalizmust. Ha azonban a város és a falu tőkései, a kulákok és a koncessziótulajdonosok belenőnek a szocializmusba, akkor szükséges-e egyáltalán a proletariátus diktatúrája, és ha szükséges, milyen osztály elnyomására?

Rozit. Éppen arról van szó, hogy Buharinnál a belenövés feltételezi az osztályharcot.

Sztálin. Látom, Rozit megesküdött, hogy mindenáron szolgálatot tesz Buharinnak. De ez olyan szolgálat, mint a mesebeli medvéé, mert amikor menteni igyekszik Buharint, valójában vízbefojtja. Nemhiába mondják, hogy „a szolgálatkész medve rosszabb az ellenségnél”. (Általános kacagás.)

Vagy — vagy: vagy engesztelhetetlen érdekellentét van a tőkésosztály és a munkásosztály között, amely hatalomra jutott s megszervezte a diktatúráját, vagypedig nincs meg ez az érdekellentét és akkor csak egy marad hátra — hirdessük ki az osztályérdekek összhangját.

Vagy — vagy:

vagy az osztályharc marxi elmélete, vagy az az elmélet, mely azt hirdeti, hogy a tőkések belenőnek a szocializmusba;

vagy az osztályérdekek kibékíthetetlen ellentéte, vagy az osztály érdekek összhangjának elmélete.

Még meg lehet érteni a Brentano vagy a Sidney Webb típusú „szocialistákat”, akik a szocializmusnak a kapitalizmusba és a kapitalizmusnak a szocializmusba való belenövését hirdetik, mert ezek a „szocialisták” valójában szocialistaellenesek, burzsoá liberálisok. De nem lehet megérteni azt az embert, aki marxista akar lenni és ugyanakkor azt az elméletet hirdeti, hogy a tőkésosztály belenő a szocializmusba.

Buharin beszédében egy ismert Lenin-idézetre való hivatkozással igyekezett alátámasztani azt az elméletet, hogy a kulákság belenő a szocializmusba. És azt állította, hogy Lenin ugyanazt mondja, mint Buharin.

Ez nem igaz, elvtársak. Ez Lenin durva és megengedhetetlen megrágalmazása.

Íme a Lenin-idézet szövege:

„Természetesen, Szovjetköztársaságunkban a társadalmi rend két osztály: a munkásosztály és a parasztság együttműködésén alapszik, amelyhez most, bizonyos feltételek mellett, odaengedtük a «nepmanokat», vagyis a burzsoáziát is” (XXVII. köt. 405. old.).

Láthatják, itt egyetlen szó sincs arról, hogy a tőkésosztály belenő a szocializmusba. Itt csak arról van szó, hogy „bizonyos feltételek mellett” a nepmanokat, azaz a burzsoáziát is „odaengedtük” a munkások és parasztok együttműködéséhez.

Mit jelent ez? Azt jelenti-e ez, hogy elismertük annak a lehetőségét, hogy a nepmanok belenőnek a szocializmusba? Dehogy is. Lenin-idézetet így csak olyan emberek magyarázhatnak, akikből kiveszett a szégyen érzete. A Lenin-idézet értelme az, hogy a burzsoáziát most nem semmisítjük meg, hogy most nem sajátítjuk ki, hanem bizonyos feltételek mellett megengedjük a létezését, vagyis azon az alapon, hogy feltétlenül aláveti magát a proletárdiktatúra törvényeinek, melyek a tőkések szakadatlan korlátozására és népgazdaságunk életéből való fokozatos kiszorítására vezetnek.

De ki lehet-e szorítani a tőkéseket és meg lehet-e semmisíteni a kapitalizmus gyökereit elkeseredett osztályharc nélkül? Nem, nem lehet.

Meg lehet-e szüntetni az osztályokat, ha elméletben és gyakorlatban az az álláspontunk, hogy a tőkések belenőnek a szocializmusba? Nem, nem lehet. Az ilyen elmélet és gyakorlat csak ápolhatja és örökkévalóvá teheti az osztályokat, mert ez az elmélet ellentmond az osztályharc marxi elméletének.

Márpedig a Lenin-idézet teljesen a proletárdiktatúra viszonyai közt folyó osztályharc marxista elméletén alapszik.

Mi köze lehet tehát Buharin elméletének, mely azt hirdeti, hogy a kulák belenő a szocializmusba, Lenin elméletéhez, mely azt tanítja, hogy a diktatúra elkeseredett osztályharc? Világos, hogy e két elméletnek nincs és nem is lehet semmi köze egymáshoz.

Buharin azt hiszi, hogy a proletárdiktatúra idején az osztályharcnak ki kell aludnia és meg kell szűnnie, hogy megszűnhessenek az osztályok. Ezzel szemben Lenin azt tanítja, hogy az osztályokat csakis szívós osztályharc útján lehet megszüntetni, s hogy az osztályharc a proletárdiktatúra viszonyai közt még elkeseredettebbé válik, mint amilyen a proletariátus diktatúrája előtt volt.

„Az osztályok megszüntetése — mondja Lenin — hosszú, nehéz, szívós osztályharc műve, s az osztályharc a tőke hatalmának megdöntése után, a burzsoá állam lerombolása után, a proletárdiktatúra megteremtése után, nem tűnik el (miként ezt a régi szocializmus és a régi szociáldemokrácia sekélyes «teoretikusai» képzelik), hanem csak formáit változtatja és sok tekintetben még elkeseredettebbé válik” (XXIV. köt. 315. old.).

Ezt mondja Lenin az osztályok megszüntetéséről.

Az osztályok megszüntetése a proletariátus elkeseredett osztályharca útján — ez Lenin tétele.

Az osztályok megszüntetése az osztályharc kialvása és a tőkéseknek a szocializmusba való belenövése útján — ez Buharin tétele.

Mi köze lehet ennek a két tételnek egymáshoz?

Buharin elmélete tehát, mely azt hirdeti, hogy a kulákság belenő a szocializmusba, eltávolodás az osztályharc marxista-leninista elméletétől. Buharin elmélete közeledés a katedra-szocializmus elméletéhez.

Ebben van Buharin és barátai minden hibájának az alapja.

Azt mondhatnák, nem érdemes sok időt vesztegetni arra a buharini elméletre, hogy a kulákság belenő a szocializmusba, mivel ez az elmélet maga beszél Buharin ellen — sőt nemcsak beszél, hanem kiabál ellene. Ez helytelen volna, elvtársak! Amíg ez az elmélet véka alá volt rejtve, addig megtehettük, hogy nem fordítottunk rá figyelmet: hiszen nem kevés ostobaság akad különböző elvtársak firkáiban! Így is jártunk el a legutóbbi időkig. De az utóbbi időben a helyzet megváltozott. A kispolgári légkör, amely az utóbbi években megélénkült, kezdett életet lehelni ebbe a marxista-ellenes elméletbe és aktuális jellegűvé tette azt. Most már nem lehet azt mondani, hogy ez az elmélet véka alá van rejtve. Buharinnak ez a furcsa elmélete most arra tart igényt, hogy pártunkban a jobboldali elhajlás zászlajává, az opportunizmus zászlajává legyen. Ezért most már nem hagyhatjuk szó nélkül ezt az elméletet. Ezért kötelességünk ezt az elméletet, mint helytelen és káros elméletet, ízzé-porrá törni, hogy elvtársainknak, pártunk tagjainak megkönnyítsük a jobboldali elhajlás elleni harcot.

b) Az osztályharc élesedéséről

Buharin második hibája, amely első hibájából következik, az, hogy helytelen, nem marxista szempontból vizsgálja az osztályharc élesedésének kérdését, azt a kérdést, mely a tőkés elemeknek a Szovjethatalom szocialista politikájával szemben fokozódó ellenállására vonatkozik.

Miről van itt szó? Nem arról-e, hogy a tőkés elemek gyorsabban növekednek, mint gazdaságunk szocialista szektora és ennek következtében fokozzák ellenállásukat, aláássák a szocialista építést? Nem, nem erről van szó. Hiszen nem is igaz, hogy a tőkés elemek gyorsabban növekednek, mint a szocialista szektor. Ha ez igaz volna, akkor a szocialista építés már a pusztulás szélén állna.

Itt arról van szó, hogy a szocializmus sikeresen támadja a tőkés elemeket, a szocializmus gyorsabban nő, mint a tőkés elemek, a tőkés elemek viszonylagos súlya ennek folytán csökken, és éppen azért, mert

a tőkés elemek viszonylagos súlya csökken, a tőkés elemek érzik a halálos veszélyt és fokozzák ellenállásukat.

Ellenállásukat pedig egyelőre még fokozhatják, nemcsak azért, mert a világkapitalizmus támogatja őket, hanem azért is, mert bár viszonylagos súlyuk csökken, bár növekedésük a szocializmus növekedéséhez képest viszonylag csökken, abszolút számban mégis növekednek, ez pedig bizonyos lehetőséget nyújt nekik arra, hogy erőt gyűjtsenek az ellenállásra a szocializmus növekedésével szemben.

Ez az alapja annak, hogy a fejlődés adott szakaszán, az erőviszonyok adott körülményei között, az osztályharc élesedik és a város és falu tőkés elemeinek ellenállása fokozódik.

Buharinnak és barátainak hibája abban áll, hogy nem értik ezt az egyszerű és nyilvánvaló igazságot. Az a hibájuk, hogy nem marxista módon, hanem nyárspolgárok módjára nézik a dolgot, amikor az osztályharc élesedését mindenféle véletlen okkal, mint például a szovjet apparátus „alkalmatlanságával”, a vidéki elvtársak „vigyázatlan” politikájával, a kellő rugalmasság „hiányával”, „túlkapásokkal” stb. stb. próbálják magyarázni.

Lássunk például egy idézetet Buharin „A szocializmushoz vezető út” című brosúrájából, amely megmutatja, hogy Buharin egyáltalában nem marxista módon magyarázza az osztályharc élesedésének kérdését:

„A falusi osztályharc hol itt, hol ott korábbi megnyilvánulási formáiban lobban fel, s ezt az élesedést rendszerint kulák elemek idézik elő. Amikor például a kulákok, vagy a mások rovására gazdagodó és a Szovjethatalom szerveibe befurakodott emberek a falusi levelezőkre kezdenek lövöldözni — ez az osztályharc legélesebb megnyilvánulási formája. (Ez nem igaz, mert a harc legélesebb formája a felkelés. — I. Sztálin.) Az ilyen esetek azonban rendszerint ott fordulnak elő, ahol a szovjet helyi apparátus még gyenge. Amilyen mértékben javul ez az apparátus, amilyen mértékben erősödnek a Szovjethatalom alsó sejtjei, amilyen mértékben javulnak és erősödnek a helyi falusi párt- és komszomol szervezetek — az ilyen jelenségek, s ez teljesen nyilvánvaló, egyre ritkábban fognak előfordulni, míg végül nyomtalanul eltűnnek”.

Eszerint az osztályharc élesedésének okai az apparátusban: alsó szervezeteink alkalmasságában vagy alkalmatlanságában, gyöngeségében vagy erejében keresendők.

Eszerint például a Sahti-ügy, a burzsoá intellektuelek kártevése, amely a burzsoá elemek részéről a Szovjethatalommal szemben kifejtett ellenállásnak és az osztályharc élesedésének formája, nem az osztályerőviszonyokkal, nem a szocializmus növekedésével magyarázandó, hanem azzal, hogy rossz az apparátusunk.

Eszerint, mielőtt a Sahti körzetében elkövetett tömeges kártevés kitudódott, apparátusunk jó volt, később azonban, amikor a tömeges kártevés kitudódott, az apparátus, ki tudja mi okból, egyszerre csapnivalóan rossz lett.

Eszerint a múlt évig, amíg a gabonabegyűjtés magától ment és az osztályharc különösebb élesedése nem volt észlelhető, helyi szervezeteink jók, sőt talán ideálisak voltak, de a múlt év óta, amikor a kulákság ellenállása feltűnően éles formákat öltött, szervezeteink egyszerre rosszak, sőt csapnivalóan rosszak lettek.

Ez nem magyarázat, hanem a magyarázat kicsúfolása, ez nem tudomány, hanem kuruzslás.

Akkor hát valójában mivel magyarázható az osztályharcnak ez az élesedése?

Két okkal.

Az egyik ok: előrehaladásunk, támadásunk, a szocialista gazdasági formák növekedése mind az iparban, mind a mezőgazdaságban, növekedésünk, mely a város és falu bizonyos tőkés osztagainak megfelelő kiszorításával jár együtt. A dolog úgy áll, hogy Lenin formulája szerint élünk: „ki-kit?” — mi fogjuk-e őket, a tőkéseket, két vállra fektetni és — mint Lenin mondta — mi mérjük-e rájuk a végső, döntő csapást, vagy pedig ők fektetnek bennünket kétvállra.

A másik ok az, hogy a tőkés elemek nem akarnak önként távozni a színről: ellenállást fejtenek ki és fognak is kifejteni a szocializmussal szemben, mert látják, hogy utolsó napjaik közelednek. Ellenállni pedig egyelőre még tudnak, mert bár viszonylagos súlyuk csökken, abszolút értelemben mégis gyarapodnak: a városi és a falusi kispolgárság, mint Lenin mondotta, minden nap, minden órában tőkéseket és kistőkéseket termel ki soraiból, és ezek a tőkés elemek mindent elkövetnek, hogy létüket megvédjék.

Még nem fordult elő a történelemben, hogy a halódó osztályok önként távoztak volna a színről. Még nem fordult elő a történelemben, hogy a halódó burzsoázia létének védelmére ne vetette volna latba minden csepp maradék erejét. Akár jó lesz alsófokú szovjet apparátusunk, akár rossz — előrehaladásunk, támadásunk ritkítani fogja a tőkés elemek sorait és ki fogja őket szorítani, ők pedig, a halódó osztályok, bármi történjék is, ellenállást fognak kifejteni.

Ez az osztályharc élesedésének alapja országunkban.

Buharin és barátai abban tévednek, hogy ők a tőkések ellenállásának növekedését azonosítják viszonylagos súlyuk növekedésével. De ennek az azonosításnak nincs semmiféle alapja. Nincs alapja azért, mert ha ők, a tőkések, ellenállnak, ez még korántsem jelenti azt, hogy erősebbek lettek, mint mi. Éppen ellenkezőleg. A letűnő osztályok nem azért fejtenek ki ellenállást, mert erősebbek lettek, mint mi, hanem azért, mert a szocializmus gyorsabban növekszik, mint ők és ők gyengébbé válnak, mint mi. És éppen azért, mert gyengébbé válnak, érzik, hogy utolsó napjaik közelednek és kénytelenek minden erővel, minden eszközzel ellenállni.

Az adott történelmi helyzetben ilyen az osztályharc élesedésének és a tőkések ellenállásának a mechanikája.

Mi légyen a párt politikája, ha így állanak a dolgok?

Az, hogy a munkásosztályt és a falu kizsákmányolt tömegeit felébressze, harcképességüket fokozza, és mozgósítási készenlétüket fejlessze — harcra a város és a falu tőkés elemei ellen, harcra az ellenálló osztályellenségek ellen.

Az osztályharc marxista-leninista elméletének — egyebek közt — éppen az az előnye, hogy megkönnyíti a munkásosztály mozgósítását a proletárdiktatúra ellenségei ellen.

Miért káros az a buharini elmélet, hogy a tőkések belenőnek a szocializmusba, miért káros az osztályharc élesedése kérdésének buharini értelmezése?

Azért, mert elaltatja a munkásosztályt, aláássa országunk forradalmi erőinek mozgósítási készenlétét, leszereli a munkásosztályt és megkönnyíti a tőkés elemek támadását a Szovjethatalom ellen.

c) A parasztságról

Buharin harmadik hibája a parasztság kérdésére vonatkozik. Ismeretes, hogy a parasztság kérdése politikánk egyik legfontosabb kérdése. A parasztság a mi viszonyaink közt különböző szociális csoportokból áll, mégpedig; szegényparasztokból, középparasztokból és kulákokból. Érthető, hogy ezekhez a csoportokhoz való viszonyunk nem lehet egyforma. A szegényparasztság a munkásosztály támasza, a középparasztság szövetségesünk és a kulák osztályellenségünk — ilyen ezekhez a szociális csoportokhoz való viszonyunk. Mindez világos és köztudomású.

Buharin azonban kissé másképpen ítéli meg ezt a dolgot. A parasztság jellemzése során kiesik nála a parasztság rétegeződésének ténye, valahová eltűnnek a szociális csoportok, és csak egy falunak nevezett szürke folt marad. Nála sem a kulák nem kulák, sem a középparaszt nem középparaszt, hanem valami általános nyomorúság van a faluban. Itt is ezt mondotta beszédében: hát lehet a mi kulákunkat kuláknak nevezni? Hiszen ez a kulák koldus — mondotta. És a mi középparasztunk — hát hasonlít az a középparaszthoz? — mondotta itt Buharin. — Hiszen ez a középparaszt koldus, aki éhezik. Világos, hogy a parasztság ilyen jellemzése gyökerében téves, ez a nézet összeférhetetlen a leninizmussal.

Lenin azt mondta, hogy az egyéni gazdálkodást folytató parasztság az utolsó tőkés osztály. Igaz-e ez a tétel? Igen, feltétlenül igaz. Miért minősítjük az egyéni gazdálkodást folytató parasztságot az utolsó tőkés osztálynak? Azért, mert a közül a két fő osztály közül, amelyekből társadalmunk áll, a parasztság az az osztály, amelynek gazdasága a magántulajdonon és a kis árutermelésen alapszik. Azért, mert a parasztság, amíg egyénileg gazdálkodó, kis árutermelést folytató parasztság marad, soraiból állandóan és szakadatlanul tőkéseket termel ki, s ez nem is lehet másképp.

Ez a körülmény ránk nézve döntő jelentőségű a munkásosztály és parasztság szövetségének problémájával kapcsolatos marxista állásfoglalásunk kérdésében. Ez azt jelenti, hogy nekünk a parasztsággal nem akármilyen szövetség kell, hanem csakis olyan szövetség, amely a parasztság tőkés elemei elleni harcon alapszik.

Amint látják, Leninnek az a tétele, hogy a parasztság az utolsó tőkés osztály, nemcsak nem mond ellent a munkásosztály és parasztság szövetsége eszméjének, hanem ellenkezőleg, megokolja ezt a szövetséget, mint a munkásosztálynak és a parasztság többségének a szövetségét, mely általában a tőkés elemek ellen, s különösen a falusi parasztság tőkés elemei ellen irányul.

Lenin azért állította fel ezt a tételt, hogy megmutassa, hogy a munkásosztály és a parasztság szövetsége csak abban az esetben lehet tartós, ha az éppen azok ellen a tőkés elemek ellen folytatott harcon alapszik, amelyeket a parasztság magából kitermel.

Buharinnak az a hibája, hogy nem érti és nem fogadja el ezt az egyszerű dolgot, megfeledkezik a falu szociális csoportjairól, látóköréből eltűnik a kulákság és a szegényparasztság s csak egy csupa középparasztból álló tömeg marad nála.

Buharin itt kétségtelenül jobbfelé hajlik el, ellentétben a trockista „baloldali” elhajlással, mely a falun nem lát más szociális csoportot, csak szegényparasztságot és kulákságot, s amelynek látóköréből eltűnik a középparasztság.

Mi a különbség a trockizmus és a Buharin-csoport között a parasztsággal való szövetség kérdésében? Az, hogy a trockizmus a középparasztság tömegeivel való tartós szövetség politikáját ellenzi, a buharinista csoport pedig általában a parasztsággal való akármilyen szövetség híve. Felesleges bizonyítani, hogy mindkét álláspont helytelen és az egyik annyit ér, mint a másik.

A leninizmus feltétlenül a parasztság zömével való tartós szövetséget, a középparasztsággal való szövetséget akarja, de nem akármilyen szövetséget akar, hanem a középparasztsággal kötött olyan szövetséget, mely biztosítja a munkásosztály vezetőszerepét, erősíti a proletariátus diktatúráját és megkönnyíti az osztályok megszüntetésinek művét.

„A munkásosztály és a parasztság megegyezésén — mondja Lenin — mindenki azt értheti, amit akar. Ha nem tartjuk szem előtt, hogy a megegyezés, a munkásosztály szempontjából, csak akkor megengedhető, helyes és elvileg lehetséges, ha az a munkásosztály diktatúráját támogatja s egyike azoknak a rendszabályoknak, melyek az osztályok megszüntetésére irányulnak — akkor a munkásosztály és a parasztság megegyezésének tétele természetesen olyan tétel, amelyet a Szovjethatalom valamennyi ellensége és a diktatúra valamennyi ellensége is érvényre juttat nézeteiben” (XXVI. köt. 387, old.).

Továbbá:

„Most — mondja Lenin — a proletariátus tartja kezében a hatalmat és azzal vezet. Vezeti a parasztságot. Mit jelent az—vezetni a parasztságot? Ez először azt jelenti, hogy az osztályok megszüntetésére, nem pedig a kistermelőre vesszük az irányt. Ha letérnénk erről a döntő és fő vonalról, akkor nem lennénk többé szocialisták és azoknak a kispolgároknak táborába, az eszerek és a mensevikek táborába jutnánk, akik most a proletariátus legádázabb ellenségei” (ugyanott, 399—400. old.).

Ez Lenin álláspontja a parasztság zömével való szövetség, a középparasztsággal való szövetség kérdésében.

A középparasztság kérdésében Buharin csoportjának az a hibája, hogy nem látja a középparaszt kettős természetét, a munkásosztály és a tőkések között elfoglalt kettős helyzetét. „A középparaszt ingadozó osztály” — mondotta Lenin. Miért? Azért, mert a középparaszt egyrészt dolgozó, s mint ilyen, közelebb áll a munkásosztályhoz, másrészt tulajdonos, s mint ilyen, közelebb áll a kulákhoz. Innen erednek a középparaszt ingadozásai. És ez nemcsak elméletileg igaz. Ezek az ingadozások a gyakorlatban is, minden nap, minden órában megnyilvánulnak.

„A paraszt — mondja Lenin — mint dolgozó a szocializmushoz húz, szívesebben látja a munkások diktatúráját, mint a burzsoázia diktatúráját. A paraszt mint gabonaeladó a burzsoáziához, a szabadkereskedelemhez húz, vagyis visszafelé húz a «megszokott», régi, «ősidőktől» való kapitalizmushoz” (XXIV. köt. 314. old.).

Ezért a középparaszttal való szövetség csak abban az esetben lehet tartós, ha a tőkés elemek ellen, ha általában a kapitalizmus ellen irányul, ha biztosítja a munkásosztály vezető szerepét e szövetségen belül, ha megkönnyíti az osztályok megszüntetését.

Buharin csoportja ezekről az egyszerű és világos dolgokról megfeledkezik.

d) Az új gazdasági politikáról és a piaci viszonyokról

Buharin negyedik hibája a „nep” (az új gazdasági politika) kérdésével függ össze. Buharin hibája itt abban áll, hogy nem látja a „nep” kétoldalúságát, a „nep”-nek csak az egyik oldalát látja. Mikor 1921-ben bevezettük a „nep”-et, akkor annak élét a hadikommunizmus ellen, az ellen a rendszer és azok ellen a viszonyok ellen irányítottuk, amelyek kizárják a magánkereskedelem bárminő szabadságát. Azt tartottuk és ma is azt tartjuk, hogy a „nep” a magánkereskedelem bizonyos szabadságát jelenti. A dolognak ezt az oldalát Buharin megjegyezte magának. És ez nagyon helyes.

De Buharin téved, ha azt hiszi, hogy a dolognak ez az oldala kimeríti a „nep”-et. Buharin elfelejti, hogy a „nep”-nek még egy másik oldala is van. A „nep” ugyanis egyáltalán nem jelenti a magánkereskedelem teljesszabadságát, a piaci árak szabad játékát. A „nep” a magánkereskedelem szabadsága, de csak bizonyos határok között, bizonyos kereteken belül, az állam piacszabályozó szerepének biztosítása mellett. Éppen ez a „nep” másik oldala. S a „nep”-nek ez az oldala fontosabb számunkra, mint az első oldala. A mi piacunkon nincs meg az árak szabad játéka, ami a tőkés országokban rendszerint szabály. Alapjában véve mi szabjuk meg a gabonaárakat. Mi szabjuk meg az iparcikkek árait. Igyekszünk a termelési önköltség csökkentésének és az iparcikkek árai csökkentésének politikáját megvalósítani és ugyanakkor arra törekszünk, hogy fenntartsuk a mezőgazdasági termékek árainak stabilitását. Világos tehát, hogy ilyen különleges és sajátos piaci viszonyok a tőkés országokban nincsenek.

Ebből következik, hogy amíg fennáll a „nep”, addig meg kell őrizni annak mindkét oldalát: az elsőt is, mely a hadikommunizmus rendszere ellen irányul s amelynek célja a magánkereskedelem bizonyosszabadságának a biztosítása, úgyszintén a másodikat is, mely a magánkereskedelem teljes szabadsága ellen irányul s amelynek az a célja, hogy a piacon az állam szabályozó szerepét biztosítsa. Szüntessék meg a „nep” e két oldalának egyikét — s megszűnik az új gazdasági politika.

Buharin azt hiszi, hogy az új gazdasági politikát csak „balról”, vagyis azok részéről fenyegeti veszély, akik a kereskedelem mindennemű szabadságát meg akarják szüntetni. Ez nem igaz. Ez a legdurvább hiba. Azonkívül az ilyen veszély most a legkevésbé reális, mert helyi és központi szervezeteinkben most nincsenek, vagy alig akadnak olyan emberek, akik nem értenék meg, hogy a kereskedelem bizonyosszabadságának fenntartása szükséges és célszerű.

Sokkal reálisabb a jobboldalról fenyegető veszély, vagyis az azok részéről fenyegető veszély, akik meg akarják szüntetni az állam szabályozó szerepét a piacon, akik a piacot fel akarják „szabadítani” és ilymódon meg akarják nyitni a magánkereskedelem teljes szabadságának korát. Nem fér semmi kétség ahhoz, hogy a „nep” meghiúsításának ez a jobboldalról fenyegető veszélye most sokkal reálisabb.

Nem szabad elfelejteni, hogy a kispolgári ösztönösség nyomása éppen ebben az irányban, a „nep” jobbról fenyegető meghiúsításának irányában hat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kulákok és a módos elemek jajveszékelése, a spekulánsok és felvásárlók jajveszékelése, amely sok elvtársunkat gyakran megindít, éppen erről az oldalról bombázza a „nep”-et. Az a tény, hogy Buharin nem látja a „nep” meghiúsításának ezt a második, valóban reális veszélyét — ez a tény kétségtelenül azt bizonyítja, hogy engedett a kispolgári ösztönösség nyomásának.

Buharin azt javasolja, hogy „normalizáljuk” a piacot és vidékek szerint „manőverezzünk” a gabonabegyűjtési árakkal, vagyis emeljük fel a gabonaárakat. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy őt nem elégítik ki a szovjet piaci viszonyok, hogy fékezni akarja az állam szabályozó szerepét a piacon és azt javasolja, hogy tegyünk engedményeket a kispolgári ösztönösségnek, amely a „nep”-et jobbról ássa alá.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy megfogadtuk Buharin tanácsait. Mire vezet ez? Mondjuk ősszel, a begyűjtési időszak elején, felemeljük a gabonaárakat. Mivel azonban a piacon mindig akadnak emberek, mindenféle spekulánsok és felvásárlók, akik a gabonáért háromszoros árat tudnak fizetni, s mivel mi nem versenyezhetünk a spekulánsokkal, mert azok mindössze vagy tízmillió pudot vásárolnak, nekünk pedig többszáz-millió pudot kell vásárolni, ezért a gabona tulajdonosok — további áremelkedésre várva — így is, úgy is vissza fogják tartani a gabonát. Vagyis tavasszal, amikor az állam gabonaszükséglete rendszerint a legnagyobb, újból emelnünk kellene a gabona árát. De mit jelent az, ha a gabonaárakat tavasszal emeljük? Azt jelenti, hogy tönkretesszük a szegényparasztságot és a falu kevésbé tehetős rétegeit, amelyek tavasszal — részben vetőmagra, részben táplálkozás céljából — maguk is kénytelenek gabonát vásárolni, ugyanazt a gabonát kénytelenek visszavásárolni, amelyet ősszel olcsóbb áron adtak el. Lesz-e valamilyen komoly eredménye ezeknek a műveleteknek, azaz kapunk-e elegendő gabonát? A legvalószínűbb az, hogy nem érhetünk el komoly eredményt, mert mindig akadnak spekulánsok és felvásárlók, akik újból kétszeres és háromszoros árat tudnak majd fizetni ugyanazért a gabonáért. Következésképpen késznek kell lennünk a gabonaárak újabb emelésére és hiába igyekszünk majd túlszárnyalni a spekulánsokat és felvásárlókat.

Ebből azonban kitűnik, hogy ha egyszer a gabonaárak emelésének útjára léptünk, kénytelenek leszünk tovább zuhanni ezen a lejtőn, és ugyanakkor nem lesz biztosítékunk arra, hogy elegendő mennyiségű gabonát kapunk.

De a dolognak ezzel nincs vége:

Először, ha felemeljük a gabona begyűjtési árát, Utána kénytelenek leszünk a mezőgazdaságban termelt nyersanyagok árait is felemelni, hogy a mezőgazdasági termékek árait bizonyos arányban tartsuk.

Másodszor, ha felemeljük a gabona begyűjtési árát, akkor a városokban sem tudjuk majd az alacsony kenyérárat fenntartani, tehát kénytelenek leszünk a kenyér eladási árát is felemelni. Mivel azonban nem bánthatjuk meg és nem is szabad megbántanunk a munkásokat, kénytelenek leszünk a munkabéreket gyorsított ütemben emelni. De ez feltétlenül maga után vonja az iparcikkek árának emelését is, mert ellenkező esetben megtörténhetik, hogy a pénzeszközök átszívódnak a városból a faluba, ami ellentétben áll az iparosítás érdekeivel.

Végeredményben az iparcikkek és a mezőgazdasági termékek árait nem csökkenő, vagy legalább is stabilizált árak alapján, hanem a gabona és iparcikkek emelkedő árai alapján leszünk kénytelenek kiegyenlíteni.

Más szóval, kénytelenek leszünk irányt venni az iparcikkek és mezőgazdasági termékek drágítására.

Nem nehéz megérteni, hogy az árakkal való ilyen „manőverezésnek” szükségképpen a szovjet árpolitika teljes felszámolására, az állam piacszabályozó szerepének felszámolására kell vezetnie és a kispolgári ösztönösség nyomása át fog törni minden gátat.

Kinek lesz ez előnyös?

Csakis a város és a falu módos rétegeinek, mert a drága iparcikkek és mezőgazdasági termékek a munkásosztály, a szegényparasztság és a falu kevésbé tehetős rétegei számára feltétlenül hozzáférhetetlenné válnak. A nyertesek a kulákok és a tehetősek, a nepmanok és egyéb vagyonos osztályok lesznek.

Ez szintén összefogás, de sajátságos összefogás: összefogás a város és falu gazdag rétegeivel. A munkások és a falu kevésbé tehetős rétegei teljes joggal kérdeznék tőlünk: milyen hatalom is vagyunk, munkás-paraszt hatalom-e, vagypedig kulák-nepman hatalom?

Szakítás a munkásosztállyal és a falu kevésbé tehetős rétegeivel, összefogás a falu és a város gazdag rétegeivel — ez lenne az elkerülhetetlen eredménye a piac buharini „normalizálásának” és a gabonaárakkal való vidékek szerinti „manőverezésnek”.

Világos, hogy a párt nem léphet erre a végzetes útra.

Hogy Buharin fejében mennyire összekuszálódott a „nep” valamennyi kérdése és hogy Buharin mennyire rabjává lett a kispolgári ösztönösségnek, az egyebek közt kitűnik abból az enyhén szólva elutasító álláspontból, amelyet a város és a falu, az állam és a parasztság közötti áruforgalom új formáinak kérdésével szemben foglal el, Buharin fel van háborodva és üvölt az ellen, hogy az állam a parasztság áruszállítójává, a parasztság pedig az állam gabonaszállítójává lett. Ebben a „nep” legelemibb szabályainak megszegését, úgyszólván a „nep” felborítását látja. Miért, kérdezzük, milyen alapon?

Mi lehet kivetnivaló azon, hogy az állam, az állami ipar a parasztság áruszállítója közvetítők nélkül, a parasztság pedig az ipar, az állam gabonaszállítója, szintén közvetítők nélkül?

Mi lehet kivetnivaló a marxizmus és a marxista politika szempontjából azon, hogy a parasztság már az állami ipar gyapot-, cukorrépa-, lenszállítójává, az állami ipar pedig a mezőgazdasági ágak számára a városi áruk, vetőmag és munkaeszközök szállítójává lett?

A termelési szerződések módszere (kontraktáció) az a fő módszer, mellyel a város és a falu közötti áruforgalom ez új formáit létesítettük. Vajon ellentmond-e a termelési szerződések módszere az új gazdasági politika követelményeinek?

Mi lehet kivetnivaló azon, hogy a parasztság a szerződéses módszer révén nemcsak gyapotot, cukorrépát és lent szállít az államnak, hanem ugyane módszer révén az állam gabonaszállítójává is válik?

Miért lehet a kis tételekben folyó kereskedelmet, a kiskereskedelmet áruforgalomnak nevezni, s miért nem lehet áruforgalomnak tekinteni a nagy tételekben, az áruk árát és minőségét előre meghatározó szerződések alapján lebonyolódó kereskedelmet?

Vajon nehéz-e megérteni, hogy a város és a falu között a termelési szerződések módszere szerint lebonyolódó áruforgalomnak ezek az új tömegformái éppen a „nep” alapján keletkeztek és arról tanúskodnak, hogy szervezeteink óriási lépést tettek előre a népgazdaság tervszerű, szocialista vezetésének fokozása értelmében?

Buharin azonban már nem képes megérteni ezeket az egyszerű és érthető dolgokat.

e) Az úgynevezett „sarcról”

Buharin ötödik hibája (legnagyobb hibáiról beszélek) abban áll, hogy a város és a falu közötti „olló” kérdésében, az úgynevezett „sarc” kérdésében opportunista módon meghamisítja a párt vonalát.

Miről van szó a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége együttes (1929 február) ülésének az „olló” kérdéséről hozott határozatában? Arról van szó, hogy a parasztság a szokásos egyenes és közvetett adókon kívül, amelyeket az államnak fizet, még afféle adónfelüli adót is fizet olyanformán, hogy az iparcikkeket túlfizeti és nem kap eleget a mezőgazdasági termékek áraiban.

Igaz-e az, hogy csakugyan van ilyen adónfelüli adó, melyet a parasztságnak kell fizetnie? Igaz. Hogyan nevezzük ezt a külön adót más néven? Még „ollónak”, „átszivattyúzásnak” is nevezzük, ami azt jelenti, hogy iparunk gyors fejlesztése céljából pénzeszközöket „szivattyúzunk át” a mezőgazdaságból az iparba.

Szükség van-e erre az „átszivattyúzásra”? Abban a tekintetben nincs közöttünk nézeteltérés, hogy erre az „átszivattyúzásra” mint ideiglenes rendszabályra szükség van, ha valóban tartani akarjuk az iparfejlesztés gyors ütemét. Az ipar gyors növekedését pedig minden áron biztosítanunk kell, mert arra nemcsak magának az iparnak, hanem elsősorban a mezőgazdaságnak, a parasztságnak van szüksége, amelynek most leginkább traktor, mezőgazdasági gép, műtrágya stb. kell.

Megszüntethetjük-e most ezt az adónfelüli adót? Sajnos, nem szüntethetjük meg. Mihelyt csak lehetséges lesz, a legközelebbi években, meg kell szüntetnünk. De most nem tudjuk megszüntetni.

Nos, az „olló”-ból adódik ez a külön adó, amely „valami sarcféle”. Nem sarc, hanem „valami sarcféle”. Ezzel kell fizetnünk elmaradottságunkért. Erre az adónfelüli adóra azért van szükség, hogy előrelendítsük az ipar fejlődését és véget vessünk elmaradottságunknak.

Vajon azt jelenti-e ez, hogy ennek a külön adónak beszedésével kizsákmányoljuk a parasztságot? Szó sincs róla. A Szovjethatalom természetével nem fér össze az, hogy az állam bármilyen formában is kizsákmányolja a parasztságot. Elvtársaink a júliusi plénumon mondott beszédeikben határozottan kijelentették, hogy a szovjet rendben kizárt dolog, hogy a szocialista állam kizsákmányolja a parasztságot, mert a dolgozó parasztság jólétének szakadatlan növekedése a szovjet társadalom fejlődéstörvénye, ez pedig kizárja a parasztság kizsákmányolásának minden lehetőségét.

Elbírja-e a parasztság ezt a külön adót? Igen, elbírja. Mért?

Először azért, mert ennek a külön adónak beszedésével párhuzamosan a parasztság anyagi helyzete szakadatlanul javul.

Másodszor azért, mert a parasztnak megvan a maga személyes gazdasága, s ebből befolyó jövedelme módot ad neki arra, hogy külön adót fizessen, amit nem mondhatunk a munkásról, akinek nincs személyes gazdasága és aki mégis minden erejét odaadja az iparosítás ügyének.

Harmadszor azért, mert a külön adó mértéke évről-évre csökken.

Helyesen tesszük-e, ha ezt a külön adót úgy nevezzük, hogy „valami sarcféle”? Ez feltétlenül helyes. Ezekkel a szavakkal éreztetjük elvtársainkkal, hogy a külön adó ellenszenves, nem kívánatos valami, amit nem szabad hosszú időn át fenntartani. Amikor így nevezzük a parasztságra kivetett külön adót, ezzel azt akarjuk mondani, hogy azt nem szívesen, hanem kényszerűségből szedjük, hogy nekünk, bolsevikoknak minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy ezt a külön adót, mihelyt csak lehetséges, minél előbb megszüntessük.

Ez a lényege az „olló”, az „átszivattyúzás”, az „adónfelüli adó” kérdésének, annak a kérdésnek, amely a fentebb említett okmányokban „valami sarcfélének” minősített adóra vonatkozik.

Buharin, Rikov és Tomszkij megpróbált belekötni a „sarc” szóba és azzal vádolta a pártot, hogy politikája a parasztság katonai-feudális kizsákmányolására irányul. De most már a vakok is látják, hogy ez a buharinisták becstelen kísérlete volt arra, hogy pártunkat a legdurvábban megrágalmazzák. Most hallgatólagosan még ők maguk is kénytelenek beismerni, hogy a katonai-feudális kizsákmányolásról való fecsegéssel csúfosan felsültek.

Mert két eset lehetséges:

vagy elismerik a buharinisták, hogy az adott helyzetben elkerülhetetlen az „olló” és elkerülhetetlen a pénzeszközök „átszivattyúzása” a mezőgazdaságból az iparba — és akkor be kell ismerniök, hogy vádjaik rágalmak és a pártnak teljesen igaza van;

vagy tagadják, hogy az „olló” és az „átszivattyúzás” az adott helyzetben elkerülhetetlen, de akkor ezt mondják meg nyíltan, hogy a párt országunk iparosításának ellenségei közé sorolhassa őket.

Mindenesetre hivatkozhatnék Buharin, Rikov és Tomszkij több beszédére, amelyekben fenntartás nélkül elismerik, hogy az adott helyzetben elkerülhetetlen az „olló”, elkerülhetetlen az anyagi eszközök „átszivattyúzása” a mezőgazdaságból az iparba. Ez pedig nem más, mint annak az elismerése, hogy „valami sarcféle” elkerülhetetlen.

Nos, megmaradnak-e továbbra is az „átszivattyúzás” álláspontján, megmaradnak-e amellett, hogy az adott helyzetben szükség van „olló”-ra, vagy nem maradnak meg? Mondják meg nyiltan.

Buharin. Az átszivattyúzás kell, de a „sarc” nem szerencsés szó. (Általános derültség.)

Sztálin. Tehát a kérdés lényegét illetően nincs közöttünk nézeteltérés, tehát bizonyos pénzeszközök „átszivattyúzása” a mezőgazdaságból az iparba, az úgynevezett „olló”, a külön adó, amely „valami sarcféle” — az adott helyzetben az ország iparosításának szükséges, de ideiglenes eszköze.

Nagyon helyes. Hát akkor mirevaló a sok beszéd, a lárma? Nem tetszik a „sarc” szó, vagy ez a kifejezés: „valami sarcféle”, mivel azt használhatatlannak tartják a marxista irodalomban?

Nos, hát beszéljünk a „sarc” szóról.

Állítom, elvtársak, hogy ez a szó már régen polgárjogot nyert marxista irodalmunkban, például Lenin elvtárs cikkeiben. Ez talán meglep egyeseket, akik nem olvassák Lenint, de ez tény, elvtársak. Buharin egészen „kikelt magából”, mondván, hogy a marxista irodalomban nem tűrhető meg a „sarc” szó. Felháborodva csodálkozott azon, hogy a párt Központi Bizottsága és általában a marxisták használni merik a „sarc” szót. De miért kell ezen csodálkozni, amikor bebizonyított tény, hogy ez a szó már régen polgárjogot nyert egy olyan marxista cikkeiben, mint Lenin elvtárs? Vagy talán Buharin szempontjából Lenin nem kifogástalan marxista? Csak bátran, kedves elvtársak, ki vele egyenesen.

Vegyék elő például a „«Baloldali» gyerekesség és kispolgáriasság” c. cikket (1918 május), melyet egy olyan marxista írt, mint Lenin és olvassák el ott a következő helyet:

„A kispolgár, aki ezerrubeleseket őrizget, ellensége az államkapitalizmusnak és ezeket az ezrecskéket kizárólag a maga javára, a szegénység rovására, mindennemű állami ellenőrzés kizárásával akarja értékesíteni, márpedig ezekből az ezrecskékből lesz a spekuláció sokmilliárdos alapja, amely meghiúsítja szocialista építésünket. Tegyük fel, hogy bizonyos számú munkás néhány nap alatt 1000 egységnyi értéket termel. Tegyük fel továbbá, hogy ebből az összegből 200 elvész a kis spekuláció, mindenféle lopás következtében és azért, mert a kistulajdonosok «kijátsszák» a szovjet törvényeket és rendeleteket. Minden öntudatos munkás azt fogja mondani: ha ezerből háromszázat adhatnék, hogy nagyobb rend és szervezettség legyen, szívesen adnék háromszázat a kétszáz helyett, mert a Szovjethatalom mellett később egészen könnyű feladat lesz ezt a «sarcot», mondjuk, százra vagy ötvenre csökkenteni, ha egyszer rend és szervezettség lesz, ha egyszersmindenkorra véget vetnek annak, hogy a kistulajdonosok meghiúsíthassák az állami monopóliumokat” (XXII. köt. 515. old.).

Azt hiszem, világos. Nem kellene-e ezen az alapon azt mondani, hogy Lenin elvtárs híve a munkásosztály katonai-feudális kizsákmányolásának? Próbálják meg, kedves elvtársak!

Közbeszólás. De a középparaszttal kapcsolatban sohasem használták a „sarc” fogalmát.

Sztálin. Talán csak nem gondolja, hogy a középparaszt közelebb áll a párthoz, mint a munkásosztály? No, maga is kitűnő marxista. (Általános derültség.) Ha beszélhetünk „sarcról” a munkásosztályt illetően, amelynek pártja vagyunk, akkor mért ne beszélhetnénk „sarcról” a középparasztot illetően, aki csak szövetségesünk?

Valaki, aki a kákán is csomót akar keresni, azt gondolhatná, hogy a „sarc” szó Lenin elvtárs „«Baloldali» gyerekesség” c. cikkében csak elszólás, véletlen nyelvbotlás. De ha ellenőrizzük a dolgot, kitűnik, hogy a gáncsoskodók gyanúja teljesen alaptalan. Vegyék elő Lenin elvtárs egy másik cikkét, vagy helyesebben brosúráját „A terményadóról” (1921 április) és olvassák el annak 324. oldalát (XXVI. köt. 324. old.). Meggyőződhetnek, hogy azt a részt, melyet éppen most idéztem a „sarccal” kapcsolatban, Lenin elvtárs ott szóról-szóra megismétli. Végül vegyék elő Lenin elvtársnak „A Szovjethatalom soronlevő feladatai” c. cikkét (XXII. köt. 448. old., 1918 március-április) és meglátják, hogy Lenin itt is beszél „sarcról (már idézőjel nélkül), amit azért kell fizetnünk, mert az egész népre kiterjedő nyilvántartás és az alulról jövő ellenőrzés megszervezése tekintetében elmaradottak vagyunk”.

Kitűnik, hogy a „sarc” szó korántsem véletlen elem Lenin cikkeiben. Ezt a szót Lenin elvtárs azért használja, hogy hangsúlyozza a „sarc” ideiglenes jellegét, hatványozza és arra irányítsa a bolsevikok energiáját, hogy mihelyt lehetséges, azonnal szüntessék meg ezt a „sarcot”, amit a munkásosztály elmaradottságunkért, „rendellenességeinkért” fizet.

Kiderül, hogy amikor ezt a kifejezést használom: „valami sarcféle”, akkor elég jó marxisták társaságában, Lenin elvtárs társaságában vagyok.

Buharin itt arról beszélt, hogy a marxistáknak irodalmukban nem szabad megtűrniök a „sarc” szót. Milyen marxistákról beszélt? Ha — engedelemmel szólva — olyan marxistákra gondolt, mint Szlepkov, Mareckij, Petrovszkij, Rozit meg a többiek, akik inkább liberálisok, semmint marxisták, akkor Buharin felháborodása teljesen érthető. Ha azonban igazi marxistákra gondol, amilyen például Lenin elvtárs, akkor el kell ismerni, hogy a „sarc” szó már régen polgárjogot nyert körükben, Buharin pedig, aki kevéssé ismeri Lenin műveit, bakot lőtt.

De a „sarc” kérdése ezzel még nem merült ki. Buharin és barátai ugyanis belekötöttek a „sarc” szóba és nem véletlenül kezdtek beszélni a parasztság katonai-feudális kizsákmányolására irányuló politikáról. Kétségtelen, hogy amikor katonai feudális kizsákmányolásról kiabáltak, azzal azt akarták kifejezni, hogy a legnagyobb mértékben elégedetlenek pártunknak a kuláksággal szemben folytatott politikájával, amelyet szervezeteink megvalósítanak. Elégedetlenség a pártnak a parasztság vezetése terén követett lenini politikájával, elégedetlenség gabonabegyűjtési politikánkkal, elégedetlenség a kolhozok és szovhozok minden módon való fejlesztésére irányuló politikánkkal, és végül, vágyódás a piac „felszabadítására” és a magánkereskedelem teljes szabadságának biztosítására — ez jutott kifejezésre Buharin jajveszékelésében, melyet a parasztság katonai-feudális kizsákmányolásával kapcsolatban hallottunk.

Nem tudok még egy példát pártunk történetében arra, hogy a pártot a katonai-feudális kizsákmányolás politikájával vádolták. Ez a pártellenes fegyver nem a marxisták fegyvertárából került elő. Hát akkor honnan vették? Miljukovnak, a kadetok vezérének a fegyvertárából. Amikor a kadetok egymásnak akarják ugratni a munkásosztályt és a parasztságot, rendszerint azt mondják: ti, bolsevik urak, a parasztság csontjain építitek a szocializmust. Amikor Buharin lármát csap a „sarc” körül, Miljukov úrék nótáját fújja, a nép ellenségeinek uszályában vonszolódik.

f) Az iparfejlesztés üteméről s a város és a falu összefogásának új formáiról

Végül ez a kérdés: iparfejlesztésünk üteme s a város és a falu összefogásának új formái. Ez a kérdés nézeteltéréseink egyik legfontosabb kérdése. Ez a kérdés azért fontos, mert benne fut össze a párt gazdasági politikájára vonatkozó gyakorlati nézeteltéréseink minden szála.

Mik az összefogás új formái, mit jelentenek azok gazdasági politikánk szempontjából?

Mindenekelőtt azt jelentik, hogy a város és a falu összefogásának régi formáin kívül, amikor az ipar főképpen a paraszt személyi szükségleteit elégítette ki (karton, lábbeli, általában textiláru stb.), szükségünk van még az összefogás újabb formáira is, amikor az ipar a parasztgazdaság termelési szükségleteit fogja kielégíteni (mezőgazdasági gépek, traktorok, nemesített vetőmagvak, műtrágya stb.).

Azelőtt főképpen a paraszt személyi szükségleteit elégítettük ki s keveset foglalkoztunk gazdaságának termelési szükségleteivel, most azonban a paraszt személyi szükségleteinek további kielégítése mellett teljes erővel neki kell feküdnünk annak, hogy mezőgazdasági gépekkel, traktorokkal, műtrágyával stb. lássuk el a paraszt gazdaságát, mert ez közvetlen kapcsolatban áll azzal a feladattal, hogy a mezőgazdasági termelést új technikai alapon újjáalakítsuk.

Addig, amíg arról volt szó, hogy a mezőgazdaságot helyreállítsuk és a parasztok a volt földbirtokosi és kulákföldeket megműveljék, megelégedhettünk az összefogás régi formáival. De most, amikor a mezőgazdaság újjáalakításáról van szó, ez már nem elegendő. Most tovább kell menni, segíteni kell a parasztságot abban, hogy az új technika és a kollektív munka alapján újjászervezze a mezőgazdasági termelést.

Az összefogás új formái, másodszor, azt jelentik, hogy iparunk új felszerelésével egyidejűleg komolyan meg kell kezdenünk a mezőgazdaság új felszerelését is. Újonnan szereljük fel és részben már fel is szereltük iparunkat, új technikai alapot teremtünk számára, új, tökéletesebb gépekkel, új, képzettebb káderekkel látjuk el. Új gyárakat építünk, újjáalakítjuk és kibővítjük a régieket, fejlesztjük a kohászatot, a vegyiipart, a gépgyártást. Ezzel kapcsolatban nőnek a városok, szaporodnak az új ipartelepek, kibővülnek a régiek. Ezzel kapcsolatban nő az élelmiszerkereslet, az ipari nyersanyagkereslet. A mezőgazdaságban ellenben minden a régiben marad, megmaradnak a régi szerszámok, a föld megmunkálásának régi, ükapáktól átvett módszerei, megmarad a régi, primitív, most már használhatatlan vagy csaknem használhatatlan technika, megmaradnak a gazdálkodás és a munka régi, kisparaszti, egyéni formái.

Mi jó van például abban a tényben, hogy a forradalom előtt körülbelül 16 millió parasztgazdaságunk volt, most pedig legalább 25 millió van? Mi mást bizonyít ez, ha nem azt, hogy a mezőgazdaság egyre szétforgácsoltabb, elaprózottabb lesz. Az elaprózott kisgazdaságokat pedig az jellemzi, hogy a technikát, a gépeket és traktorokat, az agronómia vívmányait nem képesek kellő módon kihasználni, hogy azok a legkevésbé árutermelő gazdaságok.

Ezért kerül kevés mezőgazdasági termék a piacra.

Ezért áll fenn a város és a falu, az ipar és a mezőgazdaság közötti szakadás veszélye.

Ezért kell felemelni, előrelendíteni a mezőgazdaságot, hogy megfelelhessen iparunk fejlődési ütemének.

Ahhoz, hogy elhárítsuk a szakadás veszélyét, komolyan hozzá kell látni a mezőgazdaságnak új technikai alapon történő újjáalakításához. De ahhoz, hogy a mezőgazdaságot újjáalakítsuk, a szétforgácsolt egyéni parasztgazdaságokat fokozatosan nagygazdaságokban, kolhozokban kell egyesíteni, a mezőgazdaságot a kollektív munka alapján kell építeni, ki kell bővíteni a kollektívákat, fejleszteni kell a régi és új szovhozokat, a mezőgazdaság valamennyi fontos ágában rendszeresen kell alkalmazni a termelési szerződések tömeges formáit, fejleszteni kell a gép- és traktorállomások rendszerét, amely az új technika elsajátításában és a munka kollektivizálásában segítségére van a parasztságnak — szóval, az egyéni, paraszti kisgazdaságokat fokozatosan át kell vezetni a nagyüzemi, kollektív termelés alapjára, mert csakis a társadalmi típusú nagyüzem képes a tudomány és az új technika vívmányait teljes mértékben kihasználni és mezőgazdaságunk fejlődését hétmérföldes léptekkel előbbre vinni.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy el kell hanyagolnunk az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságot. Erről szó sem lehet. Az egyéni szegény- és középparaszti gazdaság még túlnyomó szerepet játszik és a közeljövőben is túlnyomó szerepet fog játszani az ipar élelmiszerrel és nyersanyaggal való ellátása terén. Éppen ezért támogatni kell az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságokat, amelyek még nem egyesültek kolhozokban.

De ez mégis azt jelenti, hogy az egyéni parasztgazdaság egymagában már nem elegendő. Erről tanúskodnak gabonabegyűjtési nehézségeink. Ezért az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságok fejlesztését ki kell egészíteni a kollektív gazdasági formák és a szovhozok erőteljes fejlesztésével.

Ezért tömeges termelési szerződés, gép- és traktorállomások, a szövetkezeti közszellem erőteljes fejlesztése alakjában hidat kell verni az egyéni szegény- és középparaszti gazdaság és a kollektív, társas gazdasági formák között, hogy a parasztoknak megkönnyítsük egyéni kisgazdaságuknak a kollektív munka vágányára való átállítását.

E feltételek nélkül lehetetlen a mezőgazdaság komoly fejlesztése. E feltételek nélkül lehetetlen a gabonaprobléma megoldása. E feltételek nélkül a parasztság kevésbé tehetős rétegeit lehetetlen megmenteni a tönkremenéstől, a nyomortól.

Az összefogás új formái, végül, azt jelentik, hogy minden módon fejleszteni kell iparunkat, mint a mezőgazdaság újjáalakításának fő éltető forrását, fejleszteni kell a kohászatot, a vegyiipart, a gépgyártást, traktorgyárakat, mezőgazdasági gépgyárakat stb. kell építeni.

Nem szorul bizonyításra, hogy a kolhozokat lehetetlen fejleszteni, a gép- és traktorállomásokat lehetetlen fejleszteni, ha a parasztság zömét tömeges termelési szerződések útján nem hozzuk közelebb a kollektív gazdasági formákhoz, ha a mezőgazdaságot nem látjuk el tetemes mennyiségű traktorral, mezőgazdasági géppel stb.

De a falut lehetetlen gépekkel és traktorokkal ellátni, ha iparunkat nem fejlesztjük gyorsított ütemben. Ezért kell iparunkat gyors ütemben fejleszteni, mert itt a kulcsa annak, hogy a mezőgazdaságot a kollektivizmus alapján újjáalakítsuk.

Ez az értelme és jelentősége az összefogás új formáinak.

Buharin csoportja szavakban kénytelen elismerni az összefogás új formáinak szükségességét. De ez csak szavakban való elismerés, melynek az a célja, hogy az új formák szavakban való elismerésének lobogója alatt azokkal homlokegyenest ellenkező valamit csempésszenek be. Buharin valójában az összefogás új formái ellen van. Buharin kiindulópontja nem az iparnak mint a mezőgazdasági termelés újjáalakítási emelőjének gyorsütemű fejlesztése, hanem az egyéni parasztgazdaság fejlesztése. Buharinnál a piac „normalizálása”, az árak szabad játéka a mezőgazdasági termékek piacán, a magánkereskedelem teljes szabadsága áll előtérben. Ez az oka annak, hogy bizalmatlan a kolhozokkal szemben, ami a Központi Bizottság júliusi plénumán mondott beszédében és a Központi Bizottság júliusi plénuma előtt kifejtett téziseiben is megnyilvánult. Innen ered elutasító magatartása is mindennemű kivételes rendszabállyal szemben, melyeket a gabonabegyűjtéskor a kulákság ellen alkalmaznunk kell.

Ismeretes, hogy Buharin úgy irtózik a kivételes rendszabályoktól, mint ördög a tömjéntől.

Ismeretes, hogy Buharin még mindig nem tudja megérteni, hogy a kulák a mai viszonyok között nem fog magától, jószántából, elegendő mennyiségű gabonát beszolgáltatni.

Gabonabegyűjtő munkánk kétéves tapasztalata ezt most kétségkívül bebizonyította.

De mi történjék, ha mégsem lesz elegendő árugabona? Buharin erre azt válaszolja: ne nyugtalanítsátok a kulákot kivételes rendszabályokkal, hanem hozzatok be gabonát külföldről. Még nemrégiben azt javasolta, hogy hozzunk be külföldről vagy 50 millió púd gabonát, azaz fizessünk vagy 100 millió rubel értékű valutát. De ha a valuta arra kell, hogy az ipar számára berendezést hozzunk be? Buharin erre azt feleli: előnyben kell részesíteni a külföldi gabonabehozatalt s ipari berendezést nyilván csak akkor kell behozni, ha arra is telik.

Kiderül tehát, hogy a gabonaprobléma megoldásának és a mezőgazdaság újjáalakításának alapja nem az iparfejlesztés gyors üteme, hanem az egyéni parasztgazdaság fejlesztése — beleértve a kulákgazdaság fejlesztését is — a szabad piac és a piaci árak szabad játéka alapján.

Vagyis két különböző gazdaságpolitikai tervvel van dolgunk.

A párt terve:

1. Újjáalakítjuk (rekonstruáljuk) az ipart.

2. Komolyan hozzáfogunk a mezőgazdaság újjáalakításához (rekonstrukciójához).

3. Ebből a célból fokozni kell a kolhozok és szovhozok építését, a termelési szerződések és a gép- és traktorállomások tömeges alkalmazását, mint annak eszközét, hogy az ipar és a mezőgazdaság között termelési összefogást létesítsünk.

4. Ami a mostani gabonabegyűjtési nehézségeket illeti, ideiglenesen meg kell engedni a kivételes rendszabályokat, melyeket a közép- és szegényparasztság tömegeinek társadalmi támogatása támaszt alá; ez egyik eszköz arra, hogy a kulákság ellenállását megtörjük és tőle a maximális gabonafölösleget elvegyük, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy nélkülözhessük a gabonabehozatalt, a valutát pedig az ipar fejlesztésére tarthassuk fenn.

5. Az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságnak még túlnyomó szerepe van és lesz az ország élelmiszer- és nyersanyagellátása terén, de egymagában véve már nem elegendő — ezért az egyéni szegény- és középparaszti gazdaság fejlesztését ki kell egészíteni a kolhozok és szovhozok fejlesztésével, a tömeges termelési szerződésekkel, a gép- és traktorállomások fokozott fejlesztésével, hogy megkönnyítsük a tőkés elemek kiszorítását a mezőgazdaságból és az egyéni parasztgazdaságok fokozatos átállítását a nagy kollektív gazdaságok, a kollektív munka vágányára.

6. De ahhoz, hogy mindezt elérjük, elsősorban fokozni kell az ipar, a kohászat, a vegyiipar, a gépgyártás, a traktorgyárak, a mezőgazdasági gépgyárak stb. fejlesztését. Enélkül lehetetlenség megoldani a gabonaproblémát, enélkül lehetetlen újjáalakítani a mezőgazdaságot.

Következtetés: a mezőgazdaság újjáalakításának kulcsa iparunk fejlesztésének gyors üteme.

Buharin terve:

1. A piac „normalizálása”, a piaci árak szabad játékának megengedése és a gabonaárak emelése, nem riadva vissza attól, hogy ez az iparcikkek, a nyersanyag, a kenyér drágulására vezethet.

2. Az egyéni parasztgazdaság erőteljes fejlesztése, ugyanakkor a kolhozok és szovhozok fejlesztési ütemének bizonyos lassítása (Buharin júliusi tézisei, Buharin beszéde a júliusi plénumon).

3. Simán folyó gabonabegyűjtés, ami mindenkor és minden körülmények közt kizárja, hogy a kulák ellen kivételes rendszabályokat alkalmazzunk, akárcsak részlegesen is, sőt kizárja a kivételes rendszabályokat még akkor is, ha azokat a közép- és szegényparasztság tömege támogatja.

4. Gabonahiány esetén — 100 millió rubel értékű gabona behozatala.

5. Ha pedig a valuta nem elegendő arra, hogy a gabonabehozatalt és az ipari berendezés behozatalát is fedezze, akkor csökkenteni kell a berendezés behozatalát, tehát iparunk fejlesztésének ütemét is — különben mezőgazdaságunk „egy helyben fog topogni”, sőt „éppenséggel hanyatlani fog”.

Következtetés: a mezőgazdaság újjáalakításának kulcsa az egyéni parasztgazdaság fejlesztése.

Lám, hova lyukad ki a dolog, elvtársak!

Buharin terve az iparfejlesztés üteme lassításának és az összefogás új formái aláásásának a terve.

Ezek a mi nézeteltéréseink.

Néha megkérdezik: nem késtünk-e el az összefogás új formáinak fejlesztésével, a kolhozok, szovhozok stb. fejlesztésével?

Vannak, akik azt állítják, hogy a párt legalább két évvel elkésett ezzel a dologgal. Ez nem igaz, elvtársak. Ez egyáltalán nem igaz. Így csak „baloldali” hangoskodók beszélhetnek, akiknek fogalmuk sincs a Szovjetunió gazdaságáról.

Mit jelent elkésni ebben a dologban? Ha arról van szó, hogy előreláttuk-e a kolhozok és a szovhozok szükségességét — akkor le kell szögeznünk, hogy ezt a dolgot már az Októberi Forradalom idején elkezdtük. Hogy a párt már akkor, az Októberi Forradalom idején, előrelátta a kolhozok és szovhozok szükségességét, ehhez nem fér semmi kétség. Hiszen csak meg kell nézni a VIII. pártkongresszuson (1919 márciusában) elfogadott programunkat. A program egész világosan számol a kolhozok és a szovhozok szükségességével.

De az, hogy pártunk vezetőrétege előrelátta a kolhozok és a szovhozok szükségességét, egymagában még nem elegendő ahhoz, hogy valóra váltsuk és megszervezzük a kolhozok és a szovhozok létesítésére irányuló tömegmozgalmat. Tehát nem az előrelátásról van szó, hanem arról, hogy a kolhoz- és szovhozépítés tervét megvalósítsuk. De ilyen terv megvalósításához több olyan feltétel szükséges, amelyek mindeddig hiányoztak és csak az utóbbi időben jöttek létre.

Ez a dolog lényege, elvtársak.

Ahhoz, hogy a kolhoz- és szovhozépítésre irányuló tömegmozgalom tervét megvalósítsuk, mindenekelőtt az kell, hogy ebben a dologban a párt vezetőrétegét elsősorban a párt a maga tömegében támogassa. Pártunk azonban, mint ismeretes, milliós párt. Tehát a nagy párttömegeket meg kellett győzni a vezetőréteg politikájának helyességéről. Ez az első feltétel.

Ehhez továbbá az kell, hogy a parasztság mélyén tömegmozgalom induljon meg a kolhozok érdekében, hogy a parasztság ne féljen a kolhozoktól, hanem maga menjen a kolhozokba, miután a gyakorlatban meggyőződött, hogy a kolhoz előnyösebb, mint az egyéni gazdaság. Ez pedig komoly dolog, amihez bizonyos időre van szükség. Ez a második feltétel.

Ehhez továbbá az kell, hogy az államnak meglegyenek a kolhozépítés finanszírozásához, a kolhozok és szovhozok finanszírozásához elengedhetetlen anyagi eszközei. Ez pedig száz- és százmilliókat jelent, kedves elvtársak. Ez a harmadik feltétel.

Ehhez, végül, az kell, hogy az ipar többé-kevésbé kielégítően fejlett legyen, hogy a mezőgazdaságot gépekkel, traktorokkal, műtrágyával stb. elláthassa. Ez a negyedik feltétel.

Állíthatjuk-e, hogy már két-három évvel ezelőtt megvoltak nálunk ezek a feltételek? Nem, ezt nem állíthatjuk.

Nem szabad elfelejteni, hogy mi kormányzó, nem pedig ellenzéki párt vagyunk. Egy ellenzéki párt kitűzhet jelszavakat — a mozgalom legfőbb, gyakorlati jelszavairól beszélek — azzal, hogy majd hatalomrajutása után fogja megvalósítani azokat. Egy ellenzéki pártot senkisem vádolhat azzal, hogy nem valósítja meg azonnal legfőbb jelszavait, mert mindenki belátja, hogy nem az ellenzéki párt, hanem más pártok vannak kormányon.

Egészen másképp áll a dolog, ha kormányzó pártról van szó, amilyen a mi bolsevik pártunk. Egy ilyen párt jelszavai nem egyszerű agitációs jelszavak, hanem annál sokkal több valami, mert gyakorlati határozat erejével, törvény erejével bírnak, melyeket rögtön meg kell valósítani. Pártunk nem teheti azt, hogy kiad egy gyakorlati jelszót, azután pedig elhalasztja annak megvalósítását. Ez a tömegek félrevezetése volna. Amikor gyakorlati jelszót adunk ki, különösen olyan komoly jelszót, mint a parasztság milliókat számláló tömegeinek a kollektivizmus vágányára való átállítása, akkor meg kell lenniök a jelszó közvetlen megvalósításához elengedhetetlen feltételeknek, meg kell teremteni, meg kell szervezni ezeket a feltételeket. Ezért nem elegendő egymagában, ha a párt vezetőrétege előrelátja a kolhozok és a szovhozok szükségességét. Ezért kellenek nekünk a jelszavaink azonnali végrehajtásához, megvalósításához elengedhetetlen feltételek is.

Készen volt-e pártunk a maga tömegében, mondjuk, két vagy három évvel ezelőtt arra, hogy a kolhozokat és szovhozokat minden módon fejlessze? Nem, még nem volt erre készen. A párt tömegében csak az első komoly gabonabegyűjtési nehézségekkel kapcsolatban kezdődött komoly fordulat az összefogás új formái felé. Ezek a nehézségek kellettek ahhoz, hogy a párt a maga tömegében érezze az összefogás új formáinak, és mindenekelőtt a kolhozok és szovhozok erőteljes fejlesztésének szükségességét és ebben határozottan támogassa Központi Bizottságát. Ez az egyik feltétel, amely azelőtt hiányzott, most azonban megvan.

Volt-e nálunk két vagy három évvel ezelőtt komoly kolhoz- és szovhozmozgalom, melyben a parasztság milliókat számláló tömegei résztvettek? Nem, nem volt. Mindenki tudja, hogy a parasztság két vagy három évvel ezelőtt ellenséges szemmel nézett a szovhozokra, a kolhozokról pedig megvetéssel beszélt, mint semmirevaló „kommúniákról”. És most? Most — más a helyzet. Most már vannak nálunk a parasztságnak egész rétegei, amelyek úgy tekintik a szovhozokat és kolhozokat, mint a parasztgazdaságok vetőmaggal, fajállatokkal, gépekkel, traktorokkal való segítésének forrásait. Most csak adjunk mennél több gépet és traktort, s a kolhozok ügye gyorsított ütemben fog előrehaladni.

Honnan ez a fordulat, mely a parasztság elég jelentékeny rétegeiben észlelhető? Mi segítette azt elő?

Mindenekelőtt a szövetkezetek és a szövetkezeti közszellem fejlődése. Kétségtelen, hogy ha nem fejlődtek volna hatalmasan a szövetkezetek, különösen a mezőgazdasági szövetkezetek, amelyek a parasztság körében a kolhozok számára pszichológiai alapot teremtettek, most nem nyilvánulna meg a parasztság egész rétegeiben olyan vonzódás a kolhozokhoz.

Nagy szerepe volt itt annak is, hogy vannak jól berendezett kolhozaink, amelyek jó példát mutattak a parasztoknak arra, hogy a kis parasztgazdaságoknak nagy kollektív gazdaságokban való egyesítése útján miképpen lehet a mezőgazdaságot javítani.

Szerepe volt itt annak is, hogy vannak jól berendezett szovhozok, amelyek segítették a parasztokat gazdaságuk javításában. Már nem is beszélek egyéb közismert tényekről. Ez is egy feltétel, amely azelőtt hiányzott, most-azonban megvan.

Továbbá, állíthatjuk-e, hogy két vagy három évvel ezelőtt módunkban volt a kolhozokat és szovhozokat komolyan finanszírozni, hogy módunkban volt erre száz- és százmillió rubelt fordítani? Nem, ezt senkisem állíthatja. Önök jól tudják, hogy nem volt elég pénzeszközünk még az ipar minimális fejlesztésére sem, ami nélkül semmiféle iparosítás sem lehetséges, nem is szólva a mezőgazdaság újjáalakításáról. Elvonhattuk-e ezeket az eszközöket az ipartól, amely az ország iparosításának alapja és átadhattuk-e azokat a kolhozoknak és szovhozoknak? Világos, hogy ezt nem tehettük. Nos, és most? Most már megvannak a kolhozok és szovhozok fejlesztéséhez szükséges pénzeszközeink.

Állíthatjuk-e végül azt, hogy két vagy három évvel ezelőtt elegendő ipari alapunk volt ahhoz, hogy a mezőgazdaságot gépekkel, traktorokkal stb. fokozott mértékben elláthassuk? Nem, ezt senkisem állíthatja. Akkor az volt a feladat, hogy megteremtsük azt a minimális ipari alapot, amely lehetővé teszi, hogy a mezőgazdaságot a jövőben gépekkel és traktorokkal elláthassuk. Ennek az alapnak a megteremtésére fordítottuk akkor szűkös pénzeszközeinket. Nos, és most? Most már van ipari alapunk a mezőgazdaság számára. Mindenesetre gyorsított ütemben létrehozzuk ezt az alapot.

Szóval, a kolhozok és szovhozok tömeges fejlesztéséhez szükséges feltételek nálunk csak az utolsó időben jöttek létre.

Így áll a dolog, elvtársak.

Ezért nem lehet azt mondani, hogy elkéstünk az összefogás új formáinak fejlesztésével.

g) Buharin mint teoretikus

Ezek nagyjában Buharinnak, a jobboldali ellenzék teoretikusának fő hibái politikánk döntő kérdéseiben.

Mondják, hogy Buharin pártunk egyik teoretikusa. Ez, természetesen, igaz. De az a baj, hogy az elmélet terén nála nincs minden rendben. Ez már abból is kitűnik, hogy a pártelmélet és a pártpolitika kérdéseiben egész sereg hibát követett el, amelyeket az imént jellemeztem. Lehetetlenség, hogy ezek a hibák — a Kommunista Internacionále vonalán, az osztályharc, az osztályharc élesedése, a parasztság, a „nep”, az összefogás új formái kérdéseiben elkövetett hibák —, lehetetlen, hogy mindezek a hibái véletlenek voltak. Nem, ezek a hibák nem véletlenek. Buharin e hibái helytelen elméleti álláspontjából, elméleti gyengéiből következnek. Igen, Buharin teoretikus, de nem teljesen marxista teoretikus, olyan teoretikus, akinek még tanulnia kell ahhoz, hogy marxista teoretikussá váljék.

Hivatkoznak Lenin elvtárs ismert levelére, melyben Buharinról mint teoretikusról van szó. Olvassuk csak el ezt a levelet:

„A Központi Bizottság fiatal tagjai közül — mondja Lenin — Buharinról és Pjatakovról szeretnék néhány szót mondani. Ezek, véleményem szerint, a legkimagaslóbb erők (a legfiatalabb erők között) és rájuk vonatkozólag a következőket kellene figyelembe venni: Buharin nemcsak a párt igen értékes és igen jeles teoretikusa, hanem méltán tekintik az egész párt kedvencének is, de elméleti nézeteit csak igen nagy kétkedéssel lehet teljesen marxista nézeteknek tekinteni, mert van benne valami skolasztikus (ő sohasem tanulta meg és azt hiszem, sohasem értette meg teljesen a dialektikát)” (Az 1926 júliusi plénum jegyzőkönyve, IV. köt. 66. old.).

Tehát dialektika nélküli teoretikus. Skolasztikus teoretikus, akinek „elméleti nézeteit csak igen nagy kétkedéssel lehet teljesen marxista nézeteknek tekinteni”. Így jellemzi Lenin Buharint mint teoretikust.

Meg fogják érteni elvtársak, hogy az ilyen teoretikusnak még tanulnia kell. És ha Buharin megértené azt, hogy ő még nem teljesen kiforrott teoretikus, hogy még szüksége van tanulásra, hogy ő olyan teoretikus, aki még nem sajátította el teljesen a dialektikát — pedig a dialektika a marxizmus lelke —, ha ezt Buharin megértené, akkor szerényebb lenne és ez a pártnak csak előnyére válna. De az a baj, hogy Buharinnak nem erénye a szerénység. A baj az, hogy Buharinnak nemcsak nem erénye a szerénység, de Buharin még arra is vállalkozik, hogy Lenint, tanítónkat, több kérdésben, és mindenekelőtt az állam kérdésében, kioktassa. Ez a baja Buharinnak.

Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban hivatkozzam Lenin és Buharin ismert elméleti vitájára, amely 1916-ban folyt az állam kérdéséről. Ez azért fontos számunkra, hogy rávilágítsunk Buharin mértéket nem ismerő szerénytelenségére, aki Lenint akarja kioktatni, s egyszersmind feltárjuk Buharin elméleti gyengéinek gyökereit olyan fontos kérdésekben, mint a proletárdiktatúra, az osztályharc stb. kérdése.

Mint ismeretes, Buharin a „Jugend-Internationale” című folyóiratban 1916-ban Nota Bene aláírással cikket tett közzé, amely, lényegében, Lenin elvtárs ellen irányult. Ebben a cikkben Buharin ezt írja:

„… Teljesen téves, ha abban keressük a szocialisták és az anarchisták közti különbséget, hogy az előbbiek az állam hívei, az utóbbiak pedig az állam ellenségei. A különbség valójában az, hogy a forradalmi szociáldemokrácia az új társadalmi termelést mint központosított, vagyis mint technikailag leghaladottabb termelést akarja megszervezni, míg a decentralizált anarchikus termelés csak visszaesést jelentene a régi technika, a régi üzemi forma felé …”

„… A szociáldemokráciának, amely a tömegek nevelője — legalább is annak kellene lennie —, most jobban, mint valaha, hangsúlyoznia kell, hogy elvileg ellensége az államnak… A jelenlegi háború megmutatta, hogy az államiság milyen mély gyökereket vert a munkásság lelkében.”

Lenin, 1916-ban közzétett ismert cikkében, Buharin nézeteit bírálva, azt mondja:

„Ez nem igaz. A szerző azt a kérdést veti fel, miben különbözik a szocialistáknak az államhoz való viszonya az anarchistákétól, de nem erre, hanem egy másik kérdésre felel, arra, hogy miben különbözik a jövendő társadalom gazdasági alapjához való viszonyuk. Ez természetesen igen fontos és szükséges kérdés. Ebből azonban nem következik, hogy meg szabad feledkezni a legfontosabbról, ami megkülönbözteti a szocialistáknak és az anarchistáknak az államhoz való viszonyát. A szocialisták amellett vannak, hogy a mai államot és intézményeit ki kell használni a munkásosztály felszabadításáért folyó harcban, éppígy amellett vannak, hogy az államot ki kell használni mint a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmenet sajátságos formáját. Ilyen átmeneti forma, amely szintén állam, a proletárdiktatúra. Az anarchisták el akarják «törölni», fel akarják «robbantani» («sprengen») az államot, mint Nota Bene elvtárs egyik helyen írja, tévesen a szocialistáknak tulajdonítva ezt a nézetet. A szocialisták — a szerző sajnos nagyon hiányosan idézte Engels idevágó szavait – elismerik az állam «elhalását», fokozatos «elhunyását» a burzsoázia kisajátítása után” …

„Ha valaki «hangsúlyozni» akarja, hogy «elvi ellenséges az államnak, akkor ezt valóban «világosan» meg kell értenie, a szerzőnél pedig éppen ez a világosság hiányzik. Az «államiság gyökereiről» szóló mondat pedig már teljesen zavaros, nem marxista és nem szocialista. Nem az «államiság» ütközött össze az államiság tagadásával, hanem az opportunista politika (vagyis az államhoz való opportunista, reformista, burzsoá viszony) ütközött össze a forradalmi szociáldemokrata politikával (azaz a burzsoá államhoz való forradalmi szociáldemokrata viszonnyal és azzal az állásponttal, hogy az államot a burzsoázia ellen, annak megdöntésére fel kell használni). Ezek egészen, teljesen különböző dolgok” (XIX. köt. 296. old.).

Azt hiszem világos, hogy miről van szó és hogy milyen félanarchista pocsolyába került Buharin!

Szten. Lenin akkor még nem fejtette ki teljesen az állam „felrobbantásának” szükségességét. Buharin, bár anarchista hibákat követett el, megközelítette e kérdés megfogalmazását.

Sztálin. Nem, most nem erről, hanem általában az államhoz való viszonyról van szó, arról van szó, hogy Buharin nézete szerint a munkásosztálynak elvből ellenségesnek kell lennie mindennemű állammal szemben, tehát a munkásosztály államával szemben is.

Szten. Lenin akkor csak az állam felhasználásáról beszélt és Buharint bírálva semmit sem mondott a „felrobbantásról”.

Sztálin. Téved: az állam „felrobbantása” nem marxista, hanem anarchista formula. Merem állítani, itt arról van szó, hogy, Buharin (és az anarchisták) véleménye szerint, a munkásoknak hangsúlyozniok kell elvileg ellenséges álláspontjukat mindennemű állammal, tehát az átmeneti időszak államával, a munkásosztály államával szemben is.

Próbálja csak megmagyarázni munkásainknak, hogy a munkásosztálynak elvileg ellenséges magatartást kell tanúsítania a proletárdiktatúrával szemben, mert hiszen az szintén állam.

Buharin álláspontja, melyet a „Jugend-Internationalé”-ban megjelent cikkében fejtett ki, a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmeneti időszak államának tagadását jelenti.

Buharin itt nem vett észre egy „apróságot”, nem vette észre az egész átmeneti időszakot, amikor a munkásosztály nem tud boldogulni saját állama nélkül, ha valóban el akarja nyomni a burzsoáziát és építeni akarja a szocializmust. Ez az első dolog.

Másodszor, nem igaz, hogy Lenin elvtárs bírálatában nem érintette akkor az állam „felrobbantásának”, „eltörlésének” elméletét. Lenin nemcsak érintette ezt az elméletet, mint az előbbi idézetből látható, hanem azt, mint anarchista elméletet, élesen bírálta is és szembeállította vele azt az elméletet, hogy a burzsoázia megdöntése után meg kell alakítani és fel kell használni egy új államot: a proletárdiktatúra államát.

Végül, az állam „felrobbantásának” és „eltörlésének” anarchista elméletét nem szabad összetéveszteni a proletár állam „elhalásának”, vagy a burzsoá államgépezet „összetörésének”, „szétzúzásának” marxista elméletével. Egyesek hajlandók ezt a két különböző fogalmat összekeverni, mert azt hiszik, hogy ez a két fogalom egy és ugyanannak a gondolatnak a kifejezése. De ez nem igaz. Lenin a burzsoá államgépezet „összetörésének” és a proletár állam „elhalásának” marxista elméletéből indult ki, amikor az állam — általában az állam — „felrobbantásának” és „eltörlésének” anarchista elméletét bírálta.

Nagyobb világosság kedvéért talán nem lesz felesleges, ha idézek Lenin elvtárs egyik kéziratából, mely az államról szól, s amelyet, minden jel szerint, 1916 végén, vagy 1917 elején (az 1917-es februári forradalom előtt) írt. Ebből a kéziratból könnyen megállapítható, hogy:

a) Lenin, Buharinnak az állam kérdésében elkövetett félig anarchista hibáit bírálva, a proletárállam „elhalásának” és a burzsoá államgépezet „összetörésének” marxista elméletéből indult ki,

b) bár Buharin, Lenin kifejezése szerint, „közelebb áll az igazsághoz, mint Kautsky”, mégis, „a kautskysták leleplezése helyett, saját hibáival segített nekik”.

Íme a szóbanforgó kézirat szövege:

„Az állam kérdésében rendkívül nagyfontosságú Engelsnek 1875 március 18—20-án kelt levele Bebelhez.

A legfontosabb rész teljes szövege Így hangzik:

«… A szabad népállamot szabad állammá változtatták át. A szó nyelvtani értelmében szabad állam az olyan állam, amelyben az állam polgáraival szemben szabad, tehát zsarnoki kormányzatú állam. Az államot illető egész fecsegést abba kellene hagyni, különösen a Kommün óta, amely már nem volt tulajdonképpeni értelemben vett állam. A ,népállamot‘ az anarchisták unos-untalan a fejünkhöz vágták, noha már Marx Proudhon ellen írt műve, majd pedig a ,Kommunista kiáltvány’ határozottan megmondja, hogy a szocialista társadalmi rend megvalósításával az állam magától feloszlik (sich auflöst) és eltűnik. Minthogy tehát az állam mégiscsak átmeneti intézmény, melyet a harcban, forradalomban veszünk igénybe, hogy ellenfelünket erőszakkal fékentartsuk, merő értelmetlenség ,szabad népállamról’ beszélni: amíg a proletariátus az államot igénybeveszi, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek elnyomása érdekében veszi igénybe, és mihelyt szabadságról lehel szó, az állam mint olyan megszűnik létezni. Ezért mi azt javasolnék, hogy az állam (Engels aláhúzása) helyett mindenütt írjanak ,közösséget’ (Cemeinwesen), ezt a régi jó német szót, amely megfelel a francia ,komműn‘ kifejezésének. »

Marxnál és Engelsnél talán ez a legjelentősebb és bizonyára a legélesebb hely, hogy úgy mondjam, «az állam ellen».

(1) «Abba kell hagyni az államról szóló egész fecsegést. »

(2) «A Komműn már nem volt tulajdonképpeni értelemben vett állam» (mi volt tehát? nyilván átmeneti forma az államból a nem-államba!).

(3) Az anarchisták éppen eleget «vágták a fejünkhöz» (in die Záhne geworfen — pontosabban: arcunkba vágták) a «népállamot». (Marx és Engels tehát szégyellték német barátaiknak ezt a nyilvánvaló hibáját; de ezt a hibát — az akkori viszonyok között természetesen joggal — sokkal kevésbé fontosnak tartották, mint az anarchisták hibáját. Ezt NB!!)

(4) Az állam «magától felbomlik (,feloszlik’) (Nota Bene) és eltűnik»… (v. ö. később: «elhal») «a szocialista társadalmi rend bevezetésével».. .

(5) Az állam «ideiglenes intézmény», amelyre «harcban, forradalomban»… van szükség (természetesen a proletariátusnak van rá szüksége)…

(6)Az államra nem a szabadság, hanem a proletariátus ellenfeleinek elnyomása (Niederhaltung tulajdonképpen nem elnyomás, hanem a restaurációtól való visszatartás, fékentartás) érdekében van szükség.

(7) Amikor szabadság lesz, akkor nem lesz állam.

(8) «Mi» (azaz Engels és Marx) azt javasolnók, hogy «állam» helyett írják «mindenütt» (a programban) — «közösség» (Gemeinwesen), «komműn»!!!

Ebből látható, hogy nemcsak az opportunisták, hanem Kautsky is mennyire elsekélyesítette, beszennyezte Marxot és Engelst.

Az opportunisták e nyolc, szerfelett gazdag gondolat közül nem értettek meg egyet sem!!

Csak a jelen gyakorlati szükségletét vették figyelembe: kihasználni a politikai harcot, kihasználni a mai államot a proletariátus tanítására, nevelésére, «engedmények kicsikarására». Ez igaz (az anarchistákkal szemben), de ez a marxizmusnak csak ¹/₁₀₀ része, ha lehet számtani kifejezéssel élnünk.

Kautsky propagandisztikus és általában publicisztikai munkáiban teljesen elhomályosította (vagy elfelejtette? vagy nem értette meg?) az 1., 2., 5., 6., 7., 8. pontot s Marxnak «zerbrechen» kitételét (a Pannekoekkal folytatott vitában 1912-ben vagy 1913-ban (lásd alább 45—47. old.) Kautsky ebben a kérdésben már nyakig merült az opportunizmusba).

Az anarchistáktól megkülönböztet bennünket az, hogy (α) az államot ki akarjuk használni most és (ß) a proletariátus forradalma («a proletárdiktatúra») idején — s ez két olyan pont, amelyek a gyakorlat szempontjából — már most — szerfelett fontosak. (Éppen ezekről feledkezett meg Buharin!)

Az opportunistáktól olyan mélyebb, «örökkévalóbb» igazságok különböztetnek meg bennünket, mint az, hogy (αα) az állam «ideiglenes» jellegű, hogy (ßß) erről most káros «fecsegni», hogy (γγ) a proletariátus diktatúrája nem egészen államjellegű; hogy (δδ) az állam és a szabadság ellentmond egymásnak; hogy (εε) az állam helyett helyesebb eszme (fogalom, programbeli meghatározás) a «közösség»; hogy (ζζ) a bürokratikus és katonai gépezetet «szét kell zúzni» (zerbrechen).

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Németország nyílt opportunistái (Bernstein, Kolb stb.) egyenesen tagadják a proletárdiktatúrát, a hivatalos program és Kautsky pedig közvetve teszi ugyanezt, amikor a mindennapi agitációban hallgat a proletárdiktatúráról és tűri Kolbék és társaik renegátságát.

Buharinnak 1916 augusztusában megírtuk: «hagyd az államra vonatkozó gondolataidat megérni». Ő azonban nem hagyta azokat megérni, mint «Nota Bene» kiruccant a sajtóba és ezt úgy tette, hogy a kautskysták hibáinak leleplezése helyett a saját hibáival segített nekik!! Pedig a dolog lényegét tekintve, Buharin közelebb áll az igazsághoz, mint Kautsky”.

Ez az állam kérdésében folytatott elméleti vita rövid története.

Az ember azt hihetné, hogy a dolog világos: Buharin félanarchista hibákat követett el — itt az ideje, hogy ezeket a hibákat kijavítsa és Lenin nyomdokain haladjon tovább. De így csak leninisták gondolkozhatnak. Buharin nyilván nem ért egyet ezzel. Ellenkezőleg, Buharin azt állítja, hogy nem ő tévedett, hanem Lenin, hogy nem ő haladt vagy nem neki kell haladnia Lenin nyomdokain, hanem, ellenkezőleg, Lenin volt kénytelen Buharin nyomdokain haladni.

Az elvtársak talán valószínűtlennek tartják ezt? Akkor hallgassák csak tovább. Ez a vita 1916-ban volt, azóta 9 év múlt el s Buharin az egész idő alatt hallgatott; de egy évvel Lenin halála után, vagyis 1925-ben, Buharin „A jog forradalma” című cikkgyűjteményben közzétette „Az imperialista állam elméletéhez” című cikkét, amelyet annakidején a „Szbornyik Szocial-Demokrata” szerkesztősége (azaz Lenin) visszautasított; Buharin ehhez a cikkhez fűzött megjegyzésében egyenesen kijelenti, hogy ebben a vitában nem Leninnek, hanem neki, Buharinnak volt igaza. Ez hihetetlennek tűnhetik fel, de ez tény, elvtársak.

Hallgassák meg ennek a megjegyzésnek szövegét:

„A «Jugend-Internacionalé»-ban közölt cikk ellen V. I. (azaz Lenin) egy «megjegyzést» írt. Az olvasók könnyen megítélhetik, hogy én nem követtem el a nekem tulajdonított hibát, mert világosan láttam a proletárdiktatúra szükségességét; másrészről Iljics megjegyzéséből látható, hogy ő akkor helytelen álláspontot foglalt el az állam (magától értetődik, a burzsoá állam) «felrobbantásáról» szóló tétellel szemben és ezt a kérdést összekeverte a proletárdiktatúra elhalásának kérdésével. Meglehet, hogy nekem akkor jobban ki kellett volna fejtenem a proletárdiktatúra témáját. De mentségül felhozhatom, hogy a szociáldemokraták akkor a burzsoá államot annyira magasztalták, hogy természetesen minden figyelmünket e gépezet felrobbantásának kérdésére kellett összpontosítani.

Amikor Amerikából visszajöttem Oroszországba és Nagyezsda Konsztantyinovnával találkoztam (ez az illegális VI. kongresszusunkon történt, ebben az időben Vlagyimir Iljics illegalitásba vonult), ezek voltak első szavai: «Vlagyimir Iljics megkért, mondjam meg önnek, hogy az állam kérdésében most már nincsenek maguk között nézeteltérések». Iljics, a kérdéssel foglalkozva, a «felrobbantás» kérdésében ugyanazokra a következtetésekre jutott, de ő továbbfejlesztette ezt a témát, majd a diktatúra elméletét is, úgyannyira, hogy egész korszakot teremtett az elméleti gondolkodás ezirányú fejlődésében.”

Így ír Buharin Leninről egy évvel Lenin halála után.

Íme, kis ízelítő egy félbenmaradt teoretikus nagyzási hóbortjából!

Teljesen lehetséges, hogy Nagyezsda Konsztantyinovna valóban azt mondta Buharinnak, amiről itt Buharin ír. De hát mi következik ebből? Ebből csakis az következik, hogy Leninnek volt némi oka azt hinni, hogy Buharin elállt, avagy kész elállani a hibáitól. Ez az egész. De Buharin mást gondolt. Feltette magában, hogy ezentúl a marxista államelmélet megteremtőjének, vagy legalábbis sugalmazójának nem Lenint, hanem őt, azaz Buharint kell tartani.

Eddig mi leninistáknak tartottuk s ezentúl is leninistáknak tartjuk magunkat. Most pedig kiderül, hogy Lenin is és mi, tanítványai is, buharinisták vagyunk. Ez kissé nevetséges, elvtársak. De mit lehel tenni, ha Buharin nagyzási hóbortjával állunk szemben.

Azt lehetne gondolni, hogy Buharin a fentebb említett cikkhez fűzött megjegyzésében csak elszólta magát, hogy ostobaságot mondott és azután megfeledkezett róla. De ez, mint kitűnik, nem így van. Buharin, mint kitűnik, egészen komolyan beszélt. Ez már abból is látható, hogy Buharinnak Lenin hibáiról és Buharin igazáról szóló megjegyzése nemrég, 1927-ben, azaz két évvel Buharin Lenin elleni első kirohanása után ismét napvilágot látott Mareckijnek Buharinról írt életrajzi vázlatában, és Buharinnak esze-ágában sem volt tiltakozni Mareckijnek ez ellen a . .. merészsége ellen. Világos, hogy Buharin Lenin elleni fellépését nem lehet véletlennek tekinteni.

Eszerint tehát Buharinnak lenne igaza, nem pedig Leninnek s a marxista államelmélet sugalmazója nem Lenin, hanem Buharin.

Ez, elvtársak, Buharin elméleti botlásainak és elméleti elkapatottságának a képe.

És ez az ember mindezek után azt meri mondani a beszédében, hogy pártunk elméleti állásfoglalásában „valami rothadt”, hogy pártunk elméleti állásfoglalásában elhajlik a trockizmus felé!

És ezt ugyanaz a Buharin mondja, aki a legdurvább elméleti és gyakorlati hibák sorát követi el (és követte el a múltban), aki még nemrégiben Trockij tanítványa volt, aki még tegnap blokkra akart lépni a trockistákkal a leninisták ellen és a hátsó lépcsőn futkosott a trockistákhoz!

Hát nem nevetséges ez, elvtársak?

h) Ötéves terv vagy kétéves terv?

Most áttérek Rikov beszédére. Míg Buharin a jobboldali elhajlás elméleti megalapozásával próbálkozott, addig Rikov gyakorlati javaslatokkal igyekszik azt beszédében alátámasztani és a mezőgazdaság terén felmerülő nehézségeinkkel kapcsolatban „rémségekkel” ijesztget bennünket. Ez nem jelenti azt, hogy Rikov nem érintett elméleti kérdéseket. Rikov ilyen kérdéseket is érintett. De ennek során legalább két komoly hibát követett el.

Az ötéves tervről szóló határozati javaslatában, amelyet a Politikai Iroda bizottsága elvetett, Rikov azt mondja, hogy „az ötéves terv központi eszméje a népi munka termelékenységének növelése”. Annak ellenére, hogy a Politikai Iroda bizottsága ezt a teljesen helytelen álláspontot elvetette, Rikov itt mégis védelmezte azt.

Igaz-e az, hogy az ötéves terv központi eszméje a Szovjetek országában a munka termelékenységének növelése? Nem, nem igaz. Nekünk ugyanis a népi munka termelékenységének nem akármilyennövekedése kell. Nekünk a népi munka termelékenységének meghatározott növekedése kell, mégpedig olyan növekedése, amely biztosítja a népgazdaság szocialista szektorának rendszeres túlsúlyát a kapitalista szektorral szemben. Az az ötéves terv, amely erről a központi eszméről megfeledkezik, nem ötéves terv, hanem ötéves sületlenség.

A munka termelékenységének növelése általában minden társadalom érdeke, mind a kapitalista, mind a kapitalizmust megelőző társadalomé. A szovjet társadalom éppen abban különbözik minden más társadalomtól, hogy érdekei a munka termelékenységének nem akármilyen növelését követelik, hanem olyan növelését, amely a szocialista gazdasági formák túlsúlyát biztosítja más formákkal és mindenekelőtt a tőkés gazdasági formákkal szemben, amely tehát a tőkés gazdasági formák leküzdését és kiszorítását biztosítja. De Rikov megfeledkezett a szovjet társadalmi fejlődés ötéves tervének erről a valóban központi eszméjéről. Ez Rikov első elméleti hibája.

Rikov második hibája az, hogy nem látja, illetve nem akarja megérteni azt a különbséget, amely az áruforgalom szempontjából mondjuk a kolhozok és az egyéni gazdaságok között — ideértve az egyéni tőkés gazdaságot is — fennáll. Rikov azt bizonygatja, hogy a gabonapiaci áruforgalom szempontjából, a gabona megszerzése szempontjából, nem lát különbséget a kolhoz és az egyéni gabonatulajdonos között, szerinte tehát egészen mindegy, hogy a kolhoztól, az egyéni tulajdonostól, vagy pedig holmi argentínai gabonakupectól vásárolunk gabonát. Ez egyáltalán nem igaz. Ez Frumkin ismert kijelentésének a megismétlése, aki egy időben azt bizonygatta, hogy neki egészen mindegy, hol és kitől vásárolunk gabonát, az egyéni tulajdonosoktól vagy a kolhoztól.

Ez a gabonapiacon folyó kulák mesterkedések védelmének, rehabilitálásának, igazolásának burkolt formája. Az a tény, hogy ez a védelem az áruforgalom szempontjából történik — ez a tény nem változtat azon, hogy mégiscsak a gabonapiacon folyó kulák mesterkedések igazolása. Ha az áruforgalom szempontjából nincs semmi különbség a kollektív és nem kollektív gazdasági formák között, akkor érdemes-e a kolhozokat fejleszteni, érdemes-e kedvezményeket adni nekik, érdemes-e azzal a nehéz feladattal foglalkozni, hogy a mezőgazdaság terén leküzdjük a tőkés elemeket? Világos, hogy Rikov irányvonala helytelen. Ez Rikov második elméleti hibája.

De ezt csak mellesleg. Térjünk át a Rikov beszédében felvetett gyakorlati kérdésekre.

Rikov itt azt állította, hogy az ötéves terven kívül még egy másik, párhuzamos terv kell, mégpedig a mezőgazdaság fejlesztésének kétéves terve. A párhuzamos kétéves tervről szóló javaslatát mezőgazdasági nehézségeinkkel indokolta. Ezt mondta: az ötéves terv — jó dolog s ő elfogadja azt, de ha ugyanakkor egy mezőgazdasági kétéves tervet is adunk, akkor még jobb lesz — ellenkező esetben a mezőgazdaság kátyúba jut.

Látszólag ezen a javaslaton nincs semmi kivetnivaló. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a dolgot, akkor kitűnik, hogy a mezőgazdaság kétéves tervét azért gondolták ki, hogy hangsúlyozzák az ötéves terv irreális, papiros jellegét. Hozzájárulhatunk-e ehhez? Világos, hogy nem. Mi azt mondtuk Rikovnak: ha ön a mezőgazdaságot illetőleg nincs megelégedve az ötéves tervvel, ha ön elégtelennek tartja azokat az összegeket, melyeket az ötéves terv a mezőgazdaság fejlesztésére előirányoz, akkor beszéljen nyíltan kiegészítő javaslatairól, javasoljon pótlólagos beruházásokat — mi hajlandók vagyunk felvenni az ötéves tervbe ezeket a mezőgazdasági pótberuházásokat. És mi történt? Kiderült, hogy Rikovnak nincsenek semmiféle kiegészítő javaslatai a mezőgazdasági pótlólagos beruházásokra vonatkozólag. Kérdezzük: minek akkor a mezőgazdaság párhuzamos kétéves terve?

Továbbá ezt mondtuk neki: az ötéves terven kívül vannak még évi tervek, melyek az ötéves terv egy-egy részét alkotják, vegyük hát fel az első két esztendő évi terveibe azokat a kiegészítő konkrét javaslatokat, melyeket a mezőgazdaság fellendítését illetően tenni akar, ha egyáltalán vannak ilyen tervei. És mi történt? Kiderült, hogy Rikov ilyen pótlólagos beruházásokra vonatkozó konkrét terveket nem tud javasolni.

Ekkor megértettük, hogy Rikov kétéves tervének nem a mezőgazdaság fellendítése a célja, hanem az, hogy hangsúlyozza az ötéves terv irreális, papiros jellegét, hogy lejárassa az ötéves tervet. „Lelki vigaszul”, a látszat kedvéért — legyen ötéves terv, a valóság, a gyakorlati munka céljaira pedig — kétéves terv kell: ez Rikov stratégiai terve. Rikov azért hozakodott elő a kétéves tervvel, hogy később, az ötéves terv gyakorlati megvalósítása során, az ötéves tervvel szembeállítsák a kétéves tervet, az ötéves tervet átalakítsák és a kétéves terv kaptafájára húzzák, olymódon, hogy csökkentik és megnyirbálják az iparra előirányzott összegeket.

E meggondolások alapján vetettük el Rikovnak a kétéves párhuzamos tervre vonatkozó indítványát.

i) A vetésterületek kérdése

Rikov itt rémítgette a pártot és azt bizonygatta, hogy a Szovjetunióban a vetésterületek rendszeresen csökkenő irányzatot mutatnak. Eközben a párt felé sandított, arra célozva, hogy a vetésterületek csökkenésében a párt politikája a hibás. Nem mondta egyenesen, hogy a mezőgazdaság visszafejlődése (degradációja) felé visz az utunk. De beszéde azt a benyomást kelti, mintha nálunk valóban valami degradáció féle volna.

Igaz-e az, hogy a vetésterületek rendszeresen csökkenő irányzatot mutatnak? Nem, nem igaz. Rikov itt az országos vetésterület átlagszámait sorakoztatta fel. De az átlagszámok módszere, ha nem helyesbítik az egyes vidékekre vonatkozó adatok alapján, nem tekinthető tudományos módszernek. Rikov talán olvasta valamikor Lenin „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban” című művét. Ha olvasta, emlékeznie kell arra, hogyan szidja ott Lenin a polgári közgazdászokat, akik a vetésterületek növekedését mutató átlagszámok módszerét alkalmazzák és nem veszik figyelembe a vidékek szerinti adatokat. Különös, hogy Rikov most a polgári közgazdászok hibáit ismétli. Nos, ha szemügyre vesszük a vetésterületek vidékek szerinti változásait, vagyis ha tudományosan vizsgáljuk a kérdést, akkor kiderül, hogy a vetésterületek egyes vidékeken rendszeresen növekednek, más vidékeken pedig néha, főleg az időjárási viszonyok következtében, csökkennek, és nincsenek olyan adatok, amelyek azt bizonyítanák, hogy valahol, akárcsak egyetlenegy fontosabb gabonavidéken is, a vetésterületek rendszeresen csökkennének.

A valóság az, hogy a vetésterületek a fagy vagy szárazság által sújtott vidékeken, például Ukrajna egyes területein, az utóbbi időben csökkenést mutatnak . ..

Közbeszólás. Nem egész Ukrajnában.

Slihter. Ukrajnában a vetésterületek 2,7%-kal növekedtek.

Sztálin. Az ukrajnai sztyeppe-övezetre gondolok. Más vidékeken viszont, mondjuk Szibériában, a Volga-melléken, Kazahsztánban, Baskíriában, ahol az időjárás nem volt kedvezőtlen, a vetésterületek rendszeresen növekednek.

Mivel magyarázható, hogy a vetésterületek egyes vidékeken rendszeresen növekednek, más vidékeken pedig néha csökkennek? Hiszen lehetetlen komolyan azt állítani, hogy a párt politikája Ukrajnában más, mint keleten, vagy mint a Szovjetunió központi részében. Hiszen ez képtelenség, elvtársak. Világos, hogy az időjárási viszonyoknak itt nem csekély szerepük van.

Igaz, hogy a kulákok az időjárási viszonyoktól függetlenül csökkentik vetésterületüket. Ebben, meglehet, a párt politikája a „hibás”, az a politikánk, hogy a szegény- és középparaszttömegeket támogatjuk a kuláksággal szemben. De mi következik ebből? Vajon köteleztük-e magunkat valaha is arra, hogy olyan politikát fogunk folytatni, amely a falu minden társadalmi csoportját, a kulákokat is kielégíthetné? És ha egyáltalában marxista politikát akarunk folytatni, folytathatunk-e akkor olyan politikát, amely mind a kizsákmányolókat, mind a kizsákmányoltakat kielégíti? Mi különös van hát abban, ha a kulákok a falu tőkés elemeinek korlátozására és leküzdésére irányuló leninista politikánk következtében részben csökkenteni kezdik a bevetett területet? Hát lehet-e ez másképpen?

Talán helytelen ez a politika — akkor mondják meg nekünk nyíltan. Nem különös-e, hogy magukat marxistáknak nevező emberek, látva, hogy a kulákok részben csökkentik vetésterületüket, ezt a jelenséget ijedtükben a vetésterületek általános csökkenésének igyekeznek feltüntetni s megfeledkeznek arról, hogy a kulákokon kívül vannak még szegény- és középparasztok is, akik növelik vetésterületeiket, megfeledkeznek arról, hogy vannak kolhozok és szovhozok, melyeknek vetésterületei gyorsított ütemben bővülnek.

Végül ki kell térnünk Rikovnak még egy helytelen állítására a vetésterületek kérdésével kapcsolatban, Rikov beszédében arról panaszkodott, hogy egyes helyeken, nevezetesen ott, ahol a kolhozok a legjobban fejlődtek, a szegény- és középparasztok egyéni földje csökkenni kezd. Ez igaz. De mi van ezen kivetnivaló? Hát lehet ez másképpen? Ha a szegény- és középparasztgazdaságok kezdik elhagyni az egyéni földművelést és kollektív gazdálkodásra térnek át, vajon nem világos-e, hogy a kolhozok bővülésének és szaporodásának szükségképpen maga után kell vonnia az egyéni szegény- és középparaszti földek csökkenését? Hát hogyan lehetne másképp?

A kolhozoknak most több mint kétmillió hektár földjük van. Az ötéves terv végén több mint 25 millió hektárral fognak rendelkezni. Kinek a földjével bővül a kolhozok földje? Az egyéni szegény- és középparaszti földekkel. Hát hogyan lehetne ez másképp? Hogyan lehet másképpen a szegény- és középparaszti egyéni gazdaságokat a kollektív gazdaság vágányára átvezetni? Nem világos-e, hogy a kolhoz-vetésterület számos vidéken az egyéni vetésterület rovására fog gyarapodni?

Különös, hogy egyes emberek sehogysem akarják megérteni ezeket az egyszerű dolgokat.

k) A gabonabegyűjtésről

Gabonabegyűjtési nehézségeinkről itt egész halom mesét hordtak össze. De figyelmen kívül hagyták átmeneti gabonanehézségeink legfőbb mozzanatait.

Mindenekelőtt megfeledkeztek arról, hogy ebben az évben rozsot és búzát — az összes termésről beszélek — körülbelül 500—600 millió púddal kevesebbet takarítottunk be, mint a múlt évben. Ki kellett-e ennek hatnia gabonabegyűjtésünkre? Magától értetődik, ki kellett hatnia.

Talán a Központi Bizottság politikája hibás ebben? Nem, a Központi Bizottság politikájának ehhez semmi köze sincs. Ez azzal magyarázható, hogy az ukrajnai sztyeppe-vidéken (fagy és szárazság következtében) igen rossz, Észak-Kaukázusban, a Központi Feketeföld Területen és az Északnyugati területen pedig részben rossz volt a termés.

Főképpen ez a magyarázata annak, hogy az elmúlt évben április elsejéig Ukrajnában 200 millió púd gabonát (rozsot és búzát), ebben az évben pedig csak 26—27 millió pudot gyűjtöttünk be.

Ezzel magyarázható az is, hogy a Központi Feketeföld Területen a búza- és rozsbegyűjtés ¹/₈-ára, Észak-Kaukázusban pedig ¹/₄-ére csökkent.

Keleten egyes vidékeken a gabonabegyűjtés ebben az évben csaknem megkétszereződött. De ez nem pótolhatta és természetesen nem is pótolta az Ukrajnában, Észak-Kaukázusban és a Központi Feketeföld Területen mutatkozó gabonahiányt.

Nem szabad elfelejteni, hogy normális termés esetén Ukrajna és Észak-Kaukázus szolgáltatja a Szovjetunió egész területén begyűjtött gabonának körülbelül felét.

Különös, hogy Rikov figyelmen kívül hagyta ezt a körülményt.

Végül beszélgetnünk kell még egy körülményről, amely másik fő mozzanata átmeneti gabonabegyűjtési nehézségeinknek. Arról van szó, hogy a falu kulák elemei ellenállást fejtenek ki a Szovjethatalom gabonabegyűjtési politikájával szemben. Rikov ezt a körülményt elhallgatta. De ezt a tényt elhallgatni annyi, mint elhallgatni azt, ami a gabonabegyűjtés terén a legfontosabb. Mit bizonyítanak az utóbbi két év gabonabegyűjtési tapasztalatai? Azt bizonyítják, hogy a falu vagyonos rétegei, amelyek jelentékeny gabonafölöslegeket tartanak kezükben és a gabonapiacon fontos szerepet játszanak, a Szovjethatalom által megszabott áron nem akarják önként átadni a szükséges gabonamennyiséget. A városok és ipartelepek, a Vörös Hadsereg és az ipari növényeket termesztő vidékek gabonaellátásához évenként körülbelül 500 millió púd gabonára van szükségünk. Erőltetés nélkül körülbelül 300—350 millió pudot sikerül begyűjtenünk. A többi 150 millió pudot a falu kulák és jómódú elemeire gyakorolt szervezett nyomás útján vagyunk kénytelenek beszerezni. Ezt bizonyítják az utóbbi két év gabonabegyűjtési tapasztalatai.

Mi történt ez alatt a két év alatt, mi idézte elő ezeket a változásokat, miért segített azelőtt a dolgok sima folyása, s miért nem segít most is, mint korábban? Az történt, hogy a kulák és a tehetős elemek ez alatt az idő alatt megtollasodtak, a jótermésű évek nem tűntek el nyomtalanul felettük, gazdaságilag megerősödtek, jókora tőkécskét gyűjtöttek és most manőverezhetnek a piacon, magas árak reményében visszatartják gabonafeleslegeiket és gabona helyett más termékekkel kereskednek.

A gabona nem egyszerű áru. A gabona nem gyapot, amit nem lehet megenni és amit nem lehet bárkinek eladni. A gyapottól eltérően a gabona mai viszonyaink között olyan áru, amelyet mindenki megvesz és amely nélkül nem lehet meglenni. A kulák számol ezzel, visszatartja a gabonát és ezzel ragadós példát mutat a gabonatulajdonosoknak általában. A kulák tudja, hogy a gabona a valuták valutája. A kulák tudja, hogy a gabonafelesleg nemcsak saját meggazdagodásának, hanem a szegényparasztság gúzsbakötésének is eszköze. A kulák kezén levő gabonafelesleg az adott viszonyok között a kulák elemek gazdasági és politikai megerősödésének eszköze. Ezért, amikor a kuláktól elvesszük ezt a felesleget, nemcsak a városok és a Vörös Hadsereg gabonaellátását könnyítjük meg, hanem a kulákság gazdasági és politikai megerősödésének eszközét is erősen csorbítjuk.

Mit kell tenni, hogy megszerezzük ezt a gabonafelesleget? Mindenekelőtt véget kell vetni annak a káros és veszedelmes hangulatnak, hogy majd minden simán megy magától. A gabonabegyűjtést meg kell szervezni. Mozgósítani kell a szegény- és középparaszti tömegeket a kulákság ellen és meg kell szervezni azt, hogy a szegény- és középparasztság tömegei társadalmi úton támogassák a Szovjethatalom intézkedéseit, melyek a gabonabegyűjtés fokozására irányulnak. Az önmegadóztatás elve alapján alkalmazott uráli és szibériai gabonabegyűjtési módszer jelentősége éppen abban áll, hogy módot nyújt a falu dolgozó rétegeinek mozgósítására a kulákság ellen, a gabonabegyűjtés fokozása érdekében. A tapasztalat megmutatta, hogy ez a módszer kedvező eredménnyel jár. A tapasztalat megmutatta, hogy ezek az eredmények kétszeresen kedvezőek: először, elvesszük a falu vagyonos rétegeitől a gabonafeleslegeket és ezzel megkönnyítjük az ország ellátását; másodszor, ezzel mozgósítjuk a szegény- és középparaszt tömegeket a kulákság ellen, politikailag felvilágosítjuk őket és a falun megszervezzük soraikból hatalmas, sokmilliós politikai hadseregünket. Egyes elvtársak az utóbbi körülményt nem veszik számításba. Holott éppen ez a körülmény az uráli és szibériai gabonabegyűjtési módszer egyik legfontosabb, ha ugyan nem a legfontosabb eredménye.

Igaz, ez a módszer néha a kulákság ellen irányuló rendkívüli intézkedések alkalmazásával párosul, ami Buharint és Rikovot nevetséges siránkozásra készteti. Hát mi van ezeken a rendkívüli intézkedéseken kivetni való? Mért ne lehetne olykor, bizonyos körülmények között, rendkívüli intézkedéseket foganatosítani osztályellenségünk ellen, a kulákság ellen? Miért lehet a városokban a spekulánsok százait letartóztatni és a turuhanszki határvidékre száműzni és miért ne lehetne a gabonával spekuláló kulákoktól, akik a Szovjethatalmat torkon akarják ragadni és a szegényparasztságot gúzsba akarják kötni, társadalmi kényszer útján elvenni a gabonafelesleget olyan áron, amilyet a szegény- és középparasztok kapnak a begyűjtő szerveinknek adott gabonáért? Honnan veszik ezt? Tett-e a párt valaha is olyan elvi nyilatkozatot, hogy a spekulánsokkal és a kuláksággal szemben nem alkalmazhatók rendkívüli intézkedések? Nem hoztunk-e törvényt a spekulánsok ellen?

Rikov és Buharin nyilván elvből ellenzik azt, hogy a kuláksággal szemben bármiféle rendkívüli intézkedést alkalmazzunk. De hiszen ez nem marxista, hanem burzsoá-liberális politika. Önöknek tudniok kell, hogy az új gazdasági politika bevezetése után Lenin állást foglalt még a szegényparasztbizottságok politikájához való visszatérés mellett is — persze, bizonyos feltételek fennforgása esetén. Mi ehhez képest a kulákok elleni rendkívüli intézkedések részleges alkalmazása? A szegényparaszt bizottságok politikájához képest ez még annyi sem, mint csepp a tengerben.

Buharin csoportjának hívei azt remélik, hogy sikerül rábírni az osztályellenséget arra, hogy önként mondjon le érdekeiről és jószántából adja be nekünk gabonafeleslegeit. Azt remélik, hogy a kulák, aki megtollasodott, aki spekulál, akinek módjában van más termékeken nyerészkedni és ezért elrejti gabonafeleslegeit — azt remélik, hogy ez a kulák jószántából hivatalos beszolgáltatási árainkon fogja ideadni gabonafeleslegeit. Ép eszüknél vannak-e ezek az emberek? Nem világos-e, hogy ezek az emberek nem értik az osztályharc mechanikáját, nem tudják, hogy mik az osztályok?

Tudják-e azt, hogy a kulákok a gabonabegyűjtés fokozása érdekében rendezett falusi gyűléseken csúfot űznek funkcionáriusainkból és a Szovjethatalomból? Tudnak-e olyan tényekről, hogy például Kazahsztánban, amikor egyik agitátorunk két óra hosszat igyekezett a gabonatulajdonosokat rábeszélni, hogy az ország ellátása érdekében adják be a gabonát, egy kulák pipával a szájában előrelépett és ezt felelte neki: „Járj egy táncot fiam, akkor adok néked vagy két púd gabonát”.

Közbeszólás. Gazemberek!

Sztálin. Próbálják meggyőzni az ilyen embereket.

Igenis elvtársak, az osztály — osztály. Ez elől az igazság elől nem lehet kitérni. Az uráli és szibériai módszer tulajdonképpen azért helyes, mert megkönnyíti, hogy a szegény- és a középparaszti rétegeket a kulákok ellen mozgósítsuk, megkönnyíti, hogy a kulákok ellenállását megtörjük és arra kényszeríti őket, hogy gabonafeleslegüket a Szovjethatalom szerveinek beszolgáltassák.

„Túlkapások” a gabonabegyűjtés terén — most ez a legdivatosabb szó a Buharin-csoport soraiban. Ez a szó náluk a legkelendőbb áru, mert segít nekik opportunista vonalukat leplezni. Amikor leplezni akarják vonalukat, rendszerint ezt mondják: mi természetesen nem ellenezzük, hogy a kulákra nyomást gyakoroljanak, de ellenezzük az e téren elkövetett túlkapásokat, amelyek elevenébe vágnak a középparasztságnak. Ezt követik a túlkapások borzalmairól szóló elbeszélések, felolvassák „parasztok” leveleit, felolvassák egyes elvtársaknak, például Markovnak, pánikkeltő leveleit és azután levonják a következtetést: meg kell szüntetni a kulákságra gyakorolt nyomás politikáját.

Nem úgy óhajtják-e: minthogy a helyes politika megvalósítása során túlkapásokat követnek el, ezért meg kell szüntetni ezt a helyes politikát. Ez az opportunisták szokásos fogása: a helyes vonal megvalósítása során elkövetett túlkapások miatt meg kell szüntetni ezt a vonalat és opportunista vonallal kell helyettesíteni. Emellett Buharin csoportjának hívei gondosan elhallgatják, hogy van a túlkapásoknak egy másik, veszedelmesebb és károsabb fajtája is, nevezetesen — túlkapások a kuláksággal való összenövés, a falu jómódú rétegeihez való alkalmazkodás irányában, túlkapások abban az irányban, hogy a párt forradalmi politikáját a jobboldali elhajlók opportunista politikájával cseréljék fel.

Természetesen mi mindnyájan ellenezzük ezeket a túlkapásokat. Mi mindnyájan ellene vagyunk annak, hogy a kulákoknak szánt csapások a középparasztokat érjék. Ez világos, ez kétségtelen. De határozottan ellene vagyunk annak, hogy a túlkapásokról szóló fecsegésekkel, amivel Buharin csoportja olyan buzgón foglalkozik, lejárassák pártunk forradalmi politikáját és azt a Buharin-csoport opportunista politikájával cseréljék fel. Nem, ez a csínyjük nem fog sikerülni!

Nincs a pártnak egyetlen egy olyan politikai intézkedése sem, amelynek végrehajtása során ne történtek volna túlkapások. Ebből az következik, hogy harcolni kell a túlkapások ellen. De szabad-e ezen az alaponmagát a vonalat becsmérelni, amely az egyetlen helyes vonal.

Vegyük például az olyan intézkedést, mint a hétórás munkanap bevezetése. Kétségtelen, hogy ez az intézkedés egyike a legforradalmibb intézkedéseknek, amelyeket pártunk a legutóbbi időben végrehajtott. Ki ne tudná azt, hogy ennek a lényegében mélyrehatóan forradalmi intézkedésnek végrehajtása során úton-útfélen túlkapások, olykor a legképtelenebb túlkapások észlelhetők? Azt jelenti-e ez, hogy fel kell hagynunk a hétórás munkanap megvalósításának politikájával?

Megértik-e a buharini ellenzék hívei, hogy milyen pocsolyába kerülnek, amikor a gabonabegyűjtés terén elkövetett túlkapásokat akarják ütőkártyaként kihasználni?

l) A valutatartalékokról és a gabonabehozatalról

Végezetül néhány szót a gabonabehozatalról és a valutatartalékról. Már mondottam, hogy Rikov és legközelebbi barátai már több ízben sürgették a külföldi gabona behozatalát. Rikov eleinte arról beszélt, hogy 80—100 millió púd gabonát kell behozni. Ez valutában körülbelül 200 millió rubel. Azután 50 millió pudot javasolt behozatni, ami valutában 100 millió rubelt jelent. Ezt mi elvetettük s azt határoztuk, hogy jobb megszorítani a kulákot és kipréselni belőle a gabonafelesleget, amivel bőven rendelkezik, semmint elpazarolni az ipari berendezés behozatalára félretett valutát.

Rikov most frontot változtat. Most azt állítja, hogy a tőkések hitelbe adnak nekünk gabonát, de mi nem akarjuk azt elfogadni. Azt mondja, hogy több távirat volt a kezében, amelyekből kitűnik, hogy a tőkések hitelbe akarnak adni nekünk gabonát. S ugyanakkor úgy tüntette fel a dolgot, mintha egyesek szeszélyből, vagy valami más érthetetlen okból nem akarnák a gabonát hitelbe elfogadni.

Mindez üres beszéd, elvtársak. Nevetséges volna azt gondolni, hogy a nyugati kapitalistáknak egyszerre megesett rajtunk a szívük, s most majdnem ingyen vagy hosszúlejáratú hitelre néhány tucat millió púd gabonát akarnak adni nekünk. Mindez üres beszéd, elvtársak.

Miről is van szó? Arról van szó, hogy különböző tőkés körök immár félesztendeje puhatolnak bennünket, puhatolják pénzügyi lehetőségeinket, hitelképességünket, szilárdságunkat. Felkeresik párizsi, csehszlovákiai, amerikai, argentínai kereskedelmi képviselőinket és azt ígérik, hogy a legrövidebb lejáratra, három, vagy legfeljebb hat hónapra, hitelbe fognak nekünk gabonát adni. Nem annyira az a céljuk, hogy nekünk hitelbe eladjanak gabonát, mint inkább az, hogy megtudják, valóban súlyos-e a helyzetünk, valóban kimerültek-e pénzügyi lehetőségeink, pénzügyileg elég erősek vagyunk-e és bekapjuk-e a csalétket, amit nekünk odadobnak?

A kapitalista világban most nagy viták folynak pénzügyi lehetőségeinkről. Egyesek azt mondják, hogy már csődbe jutottunk és a Szovjethatalom összeomlása hónapok, esetleg csak hetek kérdése. Mások azt mondják, hogy ez nem igaz, hogy a Szovjethatalom szilárdan ül a nyeregben, pénzügyileg jól áll és gabonája is van elég.

Most ez a feladat: legyünk szilárdak és állhatatosak, ne üljünk fel a hazug ígéreteknek, hogy majd hitelbe adnak nekünk gabonát, és mutassuk meg a tőkés világnak, hogy megleszünk gabonabehozatal nélkül is. Ez nem csupán az én véleményem. Ez a Politikai Iroda többségének a véleménye.

Ezért utasítottuk vissza Nansennak és a hozzá hasonló különböző jótevőknek azt az ajánlatát, hogy egymillió dollár értékű gabonát hoznak majd hitelbe a Szovjetunióba.

Ezért adtunk tagadó választ a kapitalista világ párizsi, amerikai és csehszlovákiai kémeinek, akik egészen kismennyiségű gabonát ajánlottak fel nekünk hitelbe.

Ezért határoztuk el, hogy a legnagyobb takarékossággal fogjuk felhasználni gabonánkat, hogy a gabonabegyűjtést a lehető legszervezettebben fogjuk előkészíteni és végrehajtani.

Itt két cél lebegett szemünk előtt: egyrészt az volt a célunk, hogy meglegyünk gabonabehozatal nélkül és valutánkat ipari berendezések behozatalára tartogassuk, másrészt pedig meg kellett mutatni valamennyi ellenségünknek, hogy szilárdan állunk és nincs szándékunkban felülni könyöradományokkal kecsegtető ígéreteknek.

Helyes volt-e ez a politika? Azt hiszem, ez volt az egyetlen helyes politika. Nemcsak azért volt helyes, mert itt, az országon belül a gabonabeszerzés új lehetőségeit tártuk fel. Helyes volt még azért is, mert azzal, hogy megtudtunk lenni gabonabehozatal nélkül és leráztuk nyakunkról a kapitalista világ kémeit, megszilárdítottuk nemzetközi helyzetünket, növeltük hitelképességünket és rácáfoltunk a Szovjethatalom „küszöbönálló pusztulását” jósolgató fecsegésekre.

A napokban előzetes tárgyalásokat folytattunk német kapitalisták képviselőivel. Ötszázmilliós hitelt ígérnek nekünk, s úgylátszik, valóban szükségesnek tartják, hogy hitelt adjanak nekünk, mert iparuk számára így akarják biztosítani a szovjet megrendeléseket.

A napokban járt nálunk az angol konzervatívok küldöttsége. Ez szintén kénytelen megállapítani, hogy a Szovjethatalom szilárd, és célszerű hitelt nyújtani nekünk, hogy biztosíthassák maguknak a szovjet ipari megrendeléseket.

Azt hiszem, hogy most nem volnának ilyen új hitellehetőségeink, sem — elsősorban — a németek részéről, sem — azután — az angol tőkéscsoport részéről, ha nem tanúsítottuk volna azt a szilárdságot, amelynek szükségességéről fentebb beszéltem.

Tehát nem arról van szó, hogy talán szeszélyből nem fogadjuk el a képzeletbeli hosszúlejáratú hitelre felajánlott képzeletbeli gabonát. Hanem arról van szó, hogy meg kell fejtenünk, mit forgatnak agyukban ellenségeink, mik is igazi szándékaik és szilárdaknak kell lennünk, mert ez elengedhetetlen nemzetközi helyzetünk megszilárdításához.

Ezért utasítottuk el, elvtársak, a gabonabehozatalt.

Amint látják, a gabonabehozatal kérdése nem olyan egyszerű, mint ahogy Rikov itt feltüntette. A gabonabehozatal kérdése nemzetközi helyzetünk kérdése.

V
A pártvezetés kérdései

Ilyképpen sorravettük mind az elmélet, mind a Kommunista Internacionále és pártunk belpolitikája terén felmerült nézeteltéréseink valamennyi fő kérdését. Az elmondottakból kitűnik, hogy Rikovnak az a kijelentése, hogy egységes vonalunk van, nem felel meg a valóságnak. Az elmondottakból kitűnik, hogy a valóságban két vonal van nálunk. Az egyik vonal — a párt vezérvonala, pártunk forradalmi, lenini vonala. A másik vonal — a Buharin-csoport vonala. Ez a második vonal még nem alakult ki teljesen, részben azért, mert a Buharin-csoport soraiban a nézetek hihetetlen zűrzavara uralkodik, részben azért, mert ez a második vonal a pártban viszonylag gyenge és ezért egy vagy más módon leplezni igyekszik magát. De ez a vonal, amint látják, mégis megvan, létezik, mint a párt vonalától eltérő vonal, mint olyan vonal, amely politikánknak csaknem valamennyi kérdésében szembehelyezkedik a párt vezérvonalával. Ez a második vonal a jobboldali elhajlás vonala.

Most térjünk át a pártvezetés kérdéseire.

a) A Buharin-csoport frakciós jellegéről

Buharin azt mondotta, hogy pártunkban nincs ellenzék, hogy a Buharin-csoport nem ellenzék. Ez nem igaz, elvtársak. A plénumon elhangzott vitákból félreérthetetlenül kiderült, hogy Buharin csoportja igenis új ellenzék. Ennek a csoportnak ellenzéki munkája arra irányul, hogy revideálja a párt vonalát, felülvizsgálja a párt vonalát és előkészítse a talajt arra, hogy a párt vonalát más vonallal, az ellenzék vonalával helyettesítse, ami nem lehet más, mint a jobboldali elhajlás vonala.

Buharin azt mondotta, hogy a hármak nem frakciós csoport. Ez nem igaz, elvtársak. Buharin csoportjában megvan a frakciózás minden ismérve. Fellelhető itt minden: a platform, a frakciós zárkózottság, a lemondás-politika, a szervezett harc a Központi Bizottság ellen. Mi kell még? Minek titkolni az igazságot a Buharin-csoport frakciós jellegéről, amikor ez a napnál is világosabb? A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénuma éppen azért gyűlt itt össze, hogy nézeteltéréseinkről megmondja az egész igazságot. Az igazság pedig az, hogy Buharin csoportja frakciós csoport. És nem egyszerű frakciós csoport, hanem — mondhatni — a legkellemetlenebb és legkicsinyesebb a pártunkban eddig ismert frakciós csoportok közül.

Ez már abból is kitűnik, hogy ez a csoport most egy olyan parányi apróságot próbál frakciós céljaira kihasználni, mint az adzsariai zavargás. Valójában mi ez az adzsariai „felkelés” olyan felkelésekhez képest, amilyen például a kronstadti felkelés volt? Azt hiszem, hogy e felkeléshez képest az adzsariai úgynevezett „felkelés” mégcsak nem is egy csepp a tengerben. Volt-e arra eset, hogy a trockisták vagy zinovjevisták a Központi Bizottság, a párt ellen próbálták kihasználni a komoly kronstadti felkelést? El kell ismernünk, elvtársak, erre nem volt eset. Ellenkezőleg, azok az ellenzéki csoportok, amelyek akkor e komoly felkelés idején a pártban voltak, segítettek a pártnak a felkelés elnyomásában, s nem gondoltak arra, hogy azt a párt ellen kihasználják.

És a mostani Buharin-csoport? Már volt alkalmunk meggyőződni arról, hogy ezt a mikroszkopikus adzsariai „felkelést” a legkicsinyesebb, a legbotrányosabb módon próbálja kihasználni a párt ellen. Mi ez, ha nem a frakciós elvakultság és frakciós elsekélyesedés végső foka?

Nyilván azt követelik tőlünk, hogy ne forduljanak elő zavargások a kapitalista államokkal határos végeken. Nyilván olyan politikát követelnek tőlünk, amely kielégíti társadalmunk valamennyi osztályát, kielégíti a gazdagokat és a szegényeket, a munkásokat és a tőkéseket egyaránt. Nyilván azt követelik tőlünk, hogy ne legyenek nálunk elégedetlen elemek. Hát nem hibbant meg az agyuk ezeknek a Buharin csoportjához tartozó elvtársaknak?

Hogyan követelhetik tőlünk, a proletárdiktatúra embereitől, akik az országon belül és az országon kívül a kapitalista világ ellen harcolunk — hogyan követelhetik tőlünk, hogy országunkban ne legyenek elégedetlenek és hogy itt-ott ne legyenek zavargások az ellenséges államokkal határos végeken? Hát akkor mire való a kapitalista környezet, ha nem arra, hogy a nemzetközi tőke országunk határmenti vidékein minden erejét megfeszítve szervezze az elégedetlen elemek mozgolódását a Szovjethatalom ellen? Üresfejű liberálisokon kívül ki támaszthat még velünk szemben ilyen követeléseket? Hát nem világos, hogy a frakciós kicsinyesség néha liberális vaksággá és korlátoltsággá fajulhat?

b) A lojalitásról és a kollektív vezetésről

Rikov itt azt állította, hogy Buharin, ami a Központi Bizottság iránti magatartását illeti, pártunk egyik „legkifogástalanabb” és „leglojálisabb” tagja.

Legyen szabad ezt kétségbe vonnom. Puszta szóra nem hihetünk Rikovnak. Tényeket követelünk. Rikov pedig nem tud tényeket felhozni.

Viszont például tény, hogy Buharin a kulisszák mögött tárgyalásokat folytatott a trockistákkal kapcsolatban álló Kamenyev-csoporttal, tárgyalásokat folytatott egy frakciós blokk szervezéséről, a Központi Bizottság politikájának megváltoztatásáról, a Politikai Iroda összetételének megváltoztatásáról, tárgyalásokat folytatott arról, hogy a gabonabegyűjtési válságot ki kell használni a Központi Bizottság elleni akcióra. Kérdem, hol van itt Buharin „lojalitása”, „kifogástalan magatartása” Központi Bizottsága iránt?

Nem éppen az ellenkezője ez annak, nem azt jelenti-e ez, hogy a Politikai Iroda egyik tagjának magatartásában nyoma sincs a saját Központi Bizottsága, a saját pártja iránt tartozó lojalitásnak? Ha ezt a Központi Bizottság iránti lojalitásnak nevezik, akkor mit neveznek a Központi Bizottság elárulásának?

Buharin szeret lojalitásról, becsületességről beszélni, de mért nem próbál önmagára tekinteni és mért nem próbálja megkérdezni önmagától: vajon nem ő-e az, aki a legtisztességtelenebbül megszegi a Központi Bizottsága iránti lojalitás legelemibb követelményeit, mikor a kulisszák mögött tárgyalásokat folytat a trockistákkal saját Központi Bizottsága ellen és így elárulja saját Központi Bizottságát?

Buharin itt arról beszél, hogy nincs kollektív vezetés a párt Központi Bizottságában, s azt állította, hogy a Központi Bizottság Politikai Irodájának többsége megszegi a kollektív vezetés követelményeit.

Persze, plénumunk mindent tűr. Tűrheti Buharinnak ezt a szemérmetlen és képmutató kijelentését is. De aki a plénumon ilyen szellemben mer fellépni a Központi Bizottság többsége ellen, abból valóban kiveszett minden szégyenérzet.

Valóban, milyen kollektív vezetésről lehet itt szó, amikor a Központi Bizottság többsége befogja magát az állam szekerébe, minden erejét megfeszítve húzza előre s kéri Buharin csoportját is, hogy segítsen neki ebben a nehéz munkában, Buharin csoportja pedig nemcsak nem segít Központi Bizottságának, hanem ellenkezőleg — minden módon akadályozza, megköti a szekér kerekét, lemondással fenyegetődzik és összebeszél a párt ellenségeivel, a trockistákkal, pártunk Központi Bizottsága ellen?

Ki tagadhatja, hacsak nem képmutató, hogy Buharin, aki a párt ellen blokkot alkot a trockistákkal és elárulja saját Központi Bizottságát, nem akarja és nem is fogja megvalósítani a kollektív vezetést pártunk Központi Bizottságában?

Ki nem látja, hacsak nem vak, hogy ha Buharin mégis a Központi Bizottság kollektív vezetéséről fecseg, a Központi Bizottság többsége felé sandítva, akkor ezt azért teszi, hogy álcázza áruló álláspontját?

Meg kell állapítanom, hogy Buharin nem először szegi meg a párt Központi Bizottsága iránti lojalitás és a kollektív vezetés elemi követelményeit. Pártunk történetében már volt rá példa, hogy Buharin, a breszti béke idején, még Lenin életében, amikor kisebbségben maradt a béke kérdésében, a baloldali eszerekhez, pártunk ellenségeihez futkosott, a kulisszák mögött tárgyalásokat folytatott velük, blokkot próbált alkotni velük Lenin és a Központi Bizottság ellen. Miben állapodott meg akkor a baloldali eszerekkel, azt, sajnos, még nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy a baloldali eszerek akkor le akarták tartóztatni Lenint és szovjetellenes forradalmat akartak csinálni… De a legcsodálatosabb az, hogy amikor Buharin a baloldali eszerekhez futkosott és velük összeesküvést szőtt a Központi Bizottság ellen, akkor is, mint most, a kollektív vezetés szükségességéről kiabált.

Ezenkívül pártunk történetében volt példa arra is, hogy Buharin, Lenin életében, amikor többsége volt pártunk Moszkva-területi irodájában és maga mögött tudta a „baloldali” kommunisták csoportját, felszólította a párt tagjait, fejezzék ki bizalmatlanságukat a párt Központi Bizottsága iránt, ne engedelmeskedjenek neki és vessék fel a szakadás kérdését pártunkban. Ez a breszti béke idején, az után történt, hogy a Központi Bizottság már határozatot hozott, hogy a breszti békefeltételeket el kell fogadni.

Ilyen a buharini lojalitás és kollektív vezetés.

Rikov a kollegiális munka szükségességéről beszélt. Eközben szemrehányó pillantásokat vetett a Politikai Iroda többsége felé s azt hangoztatta, hogy ő és kebelbarátai a kollegiális munka hívei, a Politikai Iroda többsége tehát, következésképpen, a kollegiális munka ellensége. Rikov azonban egyetlen tényt sem hozott fel kijelentése bizonyítására.

Hogy ezt a rikovi mesét leleplezzem, engedjék meg, hogy néhány tényt, néhány példát említsek, amelyekből kitűnik, hogyan gyakorolja Rikov a kollegiális munkát.

Első példa. Önök ismerik az amerikai aranykivitel históriáját. Önök közül sokan talán azt hiszik, hogy az aranyat a Népbiztosok Tanácsának vagy a párt Központi Bizottságának határozata alapján, vagy a Központi Bizottság beleegyezésével, vagy a Központi Bizottság tudtával vitték ki Amerikába. Szó sincs róla, elvtársak. A Központi Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának ebben az ügyben semmi része sincs. Van egy határozatunk, amely megtiltja az arany kivitelét a Központi Bizottság hozzájárulása nélkül. Ezt a határozatot azonban megszegték. Ki engedélyezte hát az arany kivitelét? Kiderült, hogy az aranyat Rikov egyik helyettesének engedélyével, Rikov tudtával és beleegyezésével vitték ki.

Mi ez — kollegiális munka?

Másik példa. Egy nagy amerikai magánbankkal folytatott tárgyalásokról van szó. Ennek a banknak a vagyonát az Októberi Forradalom után államosítottuk és a bank most kártérítést követel. A Központi Bizottságnak tudomására jutott, hogy Állami Bankunk képviselője a kártérítés feltételeiről tárgyalásokat folytat ezzel a bankkal.

Mint tudják, a magánkövetelések teljesítése rendkívül komoly kérdés, amely közvetlenül összefügg külpolitikánkkal. Önök közül sokan azt hiszik, hogy a Népbiztosok Tanácsának vagy a Központi Bizottságnak engedélyével folytak ezek a tárgyalások. Ez azonban nem így van, elvtársak. A Központi Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának semmi köze sincs ehhez a dologhoz. A Központi Bizottság később, miután tudomást szerzett ezekről a tárgyalásokról, határozatot hozott, hogy a tárgyalásokat abba kell hagyni. Kérdés azonban: ki hagyta jóvá ezeket a tárgyalásokat? Kiderült, hogy Rikov tudtával és beleegyezésével Rikov egyik helyettese engedélyezte azokat.

Mi ez — kollegiális munka?

Harmadik példa. A kulákok és a középparasztok mezőgazdasági gépekkel való ellátásáról van szó. Arról van szó, hogy az OSzFSzK GT, ahol Rikov egyik helyettese elnököl, elrendelte, hogy csökkentsék a középparasztok mezőgazdasági gépekkel való ellátását és növeljék a falusi felső rétegek, vagyis a kulákok gépekkel való ellátását. Íme az OSzFSzK GT párt- és szovjetellenes rendeletének szövege:

„A Kazah és a Baskír Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságban, a Szibériai és az Alsó-Volga határterületen, továbbá a Közép-Volga és az Urál területen a falu felső rétegei a jelen pontban megszabott százaléknál 20%-kal több, a középparaszti rétegek pedig 30%-kal kevesebb mezőgazdasági gépet és eszközt kapnak.”

Tessék: amikor a párt fokozott erővel támad a kulákok ellen és a szegény- és középparaszti tömegeket a kulákság ellen szervezi, az OSzFSzK GT ugyanakkor elrendeli, hogy a középparasztok gépellátási normáját csökkenteni, a falu felső rétegeinek gépellátási normáját pedig emelni kell.

És ezt nevezik lenini, kommunista politikának!

A Központi Bizottság később, miután tudomást szerzett erről az esetről, hatályon kívül helyezte a GT rendeletét. De ki hagyta jóvá ezt a szovjetellenes rendeletet? Ezt a rendeletet Rikov egyik helyettese, Rikov tudtával és beleegyezésével hagyta jóvá.

Mi ez — kollegiális munka?

Azt hiszem, ezek a példák elég világosan mutatják, hogy Rikov és helyettesei hogyan gyakorolják a kollegiális munkát.

c) A jobboldali elhajlás elleni harcról

Buharin a Politikai Iroda három tagjának „állampolgári kivégzéséről” beszélt, akiket, mint mondja, pártunk szervezeteiben „megdolgoznak”. Azt mondotta, hogy a párt a Politikai Iroda három tagját, Buharint, Rikovot és Tomszkijt „állampolgárilag kivégezte”, amikor a sajtóban és a gyűléseken hibáikat bírálta, míg ők, a Politikai Irodának ez a három tagja, „kénytelenek” voltak hallgatni.

Mindez mende-monda, elvtársak. Ez egy liberáliskodó kommunista ravaszkodása, aki leszerelni próbálja a pártot abban a harcban, melyet a párt a jobboldali elhajlás ellen folytat. Buharin szerint, ha ő és barátai a jobboldali elhajlás hibáiban megrekedtek, akkor a pártnak nincs joga leleplezni ezeket a hibákat, a párt hagyja abba a harcot a jobboldali elhajlás ellen és várjon mindaddig, amíg Buharin és barátai szívesek lesznek hibáiktól elállni.

Nem túlságosan sokat követel-e tőlünk Buharin? Nem azt hiszi-e, hogy a párt az ő kedvéért van, nem pedig ő a párt kedvéért? Hát ki kényszeríti őt, hogy hallgasson, hogy nyugodtan üljön, mikor az egész párt mozgósítva van a jobboldali elhajlás ellen és erélyes támadásokat intézve küzd a nehézségekkel? Miért ne állhatna most csatasorba Buharin is legközelebbi barátaival, miért ne harcolhatnának ők is erélyesen a jobboldali elhajlás és az iránta tanúsított békülékenység ellen? Vajon kételkedhetik-e valaki abban, hogy a párt üdvözölné Buharint és legközelebbi barátait, ha elszánnák magukat erre a nem is olyan nehéz lépésre? Miért nem szánják el magukat erre a lépésre, ami végtére is kötelességük? Vajon nem azért-e, mert csoportérdekeiket a párt érdekei és a párt vezérvonalának érdekei fölé helyezik? Ki az oka annak, hogy a jobboldali elhajlás ellen folyó harcban Buharinnak, Rikovnak és Tomszkijnak még hűlt helyét sem láttuk? Nem világos-e, hogy a Politikai Iroda három tagjának „állampolgári kivégzéséről” szóló mende-monda nem egyéb, mint a Politikai Iroda három tagjának rosszul leplezett kísérlete, hogy a pártot hallgatásra és a jobboldali elhajlás ellen folyó harc beszüntetésére kényszerítsék?

A jobboldali elhajlás elleni harc nem tekinthető pártunk másodrendű feladatának. A jobboldali elhajlás ellen folyó harc pártunk egyik döntő feladata. Ha saját körünkben, saját pártunkban, a proletariátus politikai vezérkarában, mely a mozgalmat vezeti és a proletariátust előre viszi, ha mi ebben a vezérkarban megtűrnők, hogy szabadon létezhessenek és tetszésük szerint tevékenykedjenek a jobboldali elhajlók, akik a pártot demobilizálni, a munkásosztályt bomlasztani próbálják, politikánkat pedig a „szovjet” burzsoázia ízlésének megfelelően akarják irányítani, vagyis szocialista építésünk nehézségei elől készek meghátrálni — ha mindezt megengednék, akkor ez mit jelentene? Nem azt jelentené-e, hogy fékezni akarjuk a forradalmat, hogy bomlasztani akarjuk szocialista építésünket, hogy meg akarunk futamodni a nehézségek elől, hogy készek vagyunk átengedni hadállásainkat a tőkés elemeknek?

Megérti-e Buharin csoportja, hogy a jobboldali elhajlás elleni harcról lemondani annyi, mint a munkásosztályt elárulni, a forradalmat elárulni?

Megérti-e Buharin csoportja, hogy a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység leküzdése nélkül lehetetlen leküzdeni az előttünk álló nehézségeket, e nehézségek leküzdése nélkül pedig lehetetlen döntő sikereket elérni szocialista építésünk terén?

Mit érnek mindezek után a Politikai Iroda három tagjának „állampolgári kivégzéséről” szóló szánalmas mesék?

Nem, elvtársak, a buharinisták nem fogják megijeszteni a pártot az „állampolgári kivégzésről” szóló liberális fecsegésükkel. A párt azt követeli tőlük, hogy pártunk Központi Bizottságának valamennyi tagjával egy sorban erélyes harcot folytassanak a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység ellen. A párt ezt azért követeli Buharin csoportjától, hogy megkönnyítse a munkásosztály mozgósításának művét, megtörje az osztályellenségek ellenállását és megszervezze szocialista építésünk nehézségeinek erélyes leküzdését.

Vagy teljesítik a buharinisták a párt e követelését s akkor a párt üdvözölni fogja őket, vagy pedig nem teljesítik — s akkor magukra vessenek.

VI
Következtetések

Rátérek a következtetésekre.

A következőket indítványozom:

1. Mindenekelőtt el kell ítélni a Buharin-csoport nézeteit. El kell ítélni a csoport nyilatkozataiban és képviselőinek beszédeiben kifejtett nézeteket, s ki kell mondani, hogy ezek a nézetek összeegyeztethetetlenek a párt vonalával és teljesen egybevágnak a jobboldali elhajlás álláspontjával.

2. El kell ítélni Buharinnak a Kamenyev-csoporttal folytatott kulisszamögötti tárgyalásait, mint a Buharin-csoport illojalitásának és frakciós jellegének legvilágosabb kifejezését.

3. El kell ítélni Buharin és Tomszkij lemondás-politikáját, mint a pártfegyelem elemi követelményeinek durva megszegését.

4. Buharint és Tomszkijt fel kell menteni állásaiktól, s figyelmeztetni kell őket, hogy a Központi Bizottság határozatainak megszegésére irányuló legcsekélyebb kísérlet esetén a Központi Bizottság kénytelen lesz eltávolítani őket a Politikai Irodából.

5. Intézkedni kell, hogy a Politikai Iroda egyes tagjai és póttagjai gyűlési beszédeikben a legcsekélyebb mértékben se térjenek el a párt vonalától, a Központi Bizottság és szervei határozataitól.

6. Intézkedni kell, hogy a párt- és a szovjet sajtószervekben, a lapokban és folyóiratokban kizárólag a párt vonala és a párt vezető szerveinek határozatai érvényesüljenek.

7. Külön rendszabályokat kell alkalmazni azokkal szemben, ha kell, még a Központi Bizottságból és a pártból is ki kell zárni azokat, akik a párt, a Központi Bizottság és a Politikai Iroda határozatainak titkossága ellen próbálnak véteni.

8. A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság együttes plénumának a belső pártkérdésekről szóló határozatát meg kell küldeni valamennyi helyi pártszervezetnek és a XVI. konferencia tagjainak, egyelőre mellőzve a sajtóban való közzétételét.

Szerintem, ez a kivezető út a helyzetből.

Egyes elvtársak azt követelik, hogy Buharint és Tomszkijt azonnal zárjuk ki a Központi Bizottság Politikai Irodájából. Én nem értek egyet ezekkel az elvtársakkal. Szerintem, jelenleg meglehetünk ilyen szélsőséges rendszabály nélkül is.

A teljes szöveg e kötet
orosznyelvű kiadásában
jelent meg először.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

Üdvözlet a „Szelszkohozjajsztvennaja Gazetá”-nak

Üdvözlet és sok jókívánság a, „Szelszkohozjajsztvennaja Gazetá”-nak! Sok sikert kívánok munkájukban, mely arra irányul, hogy a mezőgazdaság fejlesztésének kérdéseit a marxista-leninista elmélet alapján kidolgozzák és megvilágítsák.

Reméljük, hogy a lap szervező központjává tud válni építésünk aktív funkcionáriusainak, akik előreviszik mezőgazdaságunk szocialista újjáalakításának nehéz ügyét.

I. Sztálin

„Szelszkohozjajsztvennaja Gazeta”
(„Mezőgazdasági Újság”) 1. sz.
1929. március 1.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

Levél a kommunista akadémia mellett működő pártépítési kör tagjaihoz

– írta: J. V. Sztálin –

Ma megkaptam Szlepkov téziseit az önbírálatról. Ezeket a téziseket, úgy hallom, az önök körében megvitatták. A kör tagjai azt beszélték nekem, hogy ezeket a téziseket mint olyan okmányt terjesztették, melynek célja nem a Központi Bizottság vonalának a bírálata, hanem annak a megokolása.

Helytelen volna, ha a párttagoktól elvitatnék azt a jogot, hogy a Központi Bizottság vonalát bírálják. Sőt: körük tagjainak szerintem még ahhoz is joguk van, hogy szűk körükben a Központi Bizottság téziseivel szembeállítsák a maguk külön téziseit. Nyilvánvaló azonban, hogy Szlepkov téziseinek nem az a célja, hogy a Központi Bizottság vonalát bírálják vagy valami újat állítsanak szembe vele, hanem az, hogy megvilágítsák és megokolják a Központi Bizottság álláspontját. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy Szlepkov tézisei a moszkvai pártkörökben meglehetősen elterjedtek.

Ennek ellenére, Vagy éppen ezért, kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy Szlepkov tézisei

a) az önbírálat jelszavának kérdésében nem egyeznek a Központi Bizottság álláspontjával;
b) „helyesbítik”, „kiegészítik” és, természetesen, rontják ezt az álláspontot intézményeink és szervezeteink bürokratikus elemeinek örömére.

1. Mindenekelőtt helytelen Szlepkov téziseinek a súlypontja. Szlepkov tézisei csak külső formájukban emlékeztetnek az önbírálat jelszaváról szóló tézisekre. Ezek valójában az önbírálat jelszavának veszélyeiről szóló tézisek. Kétségtelen, hogy minden forradalmi jelszó bizonyos mértékig magában rejti annak lehetőségét, hogy a gyakorlatban elferdítsék. Ezek a lehetőségek természetesen az önbírálat jelszavánál is fennforognak. De ha ezeket a lehetőségeket a kérdés középpontjába állítjuk, mint az önbírálatról szóló tézisek alapját, akkor ezzel mindent a fejetetejére állítunk, az önbírálatot megfosztjuk forradalmi jelentőségétől, segítjük a bürokratákat, akik az önbírálattal kapcsolatos „veszélyek”-re való tekintettel igyekeznek megszabadulni az önbírálattól. Nem kételkedem abban, hogy párt- és szovjet szervezeteink bürokratikus elemei bizonyos megelégedéssel olvassák majd Szlepkov téziseit.

Van-e ennek az állásfoglalásnak bármi köze is a Központi Bizottságnak az önbírálat kérdésében elfoglalt álláspontjához, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának a Sahti-ügyről szóló határozatához, a Központi Bizottságnak az önbírálat kérdésével kapcsolatban kiadott júniusi felhívásához?

Azt hiszem, hogy semmi köze sincs.

2. Szlepkov tézisei belső tartalmukat tekintve is helytelenek. Egyik legkomolyabb tényező, amely elkerülhetetlenné teszi az önbírálatot és egyszersmind az önbírálat egyik legfontosabb tárgya: szervezeteink bürokratizmusa.

Előrehaladhatunk-e, ha nem harcolunk párt- és szovjet apparátusunk bürokratizmusa ellen?

Nem!

Megszervezhetjük-e a tömegellenőrzést, fokozhatjuk-e a tömegek kezdeményezését és öntevékenységét, bevonhatjuk-e a milliós tömegeket a szocialista építésbe, ha nem folytatunk erélyes harcot szervezeteink bürokratizmusa ellen?

Nem!

Alááshatjuk-e, gyengíthetjük-e, kompromittálhatjuk-e a bürokratizmust az önbírálat jelszavának megvalósítása nélkül?

Nem!

Mellőzhetjük-e az önbírálat jelszaváról szóló tézisekben a bürokratizmusnak, mint a szocialista építést hátráltató tényezőnek és az önbírálat egyik legfontosabb tárgyának megvilágítását?

Világos, hogy nem!

Mivel magyarázható akkor, hogy Szlepkov a téziseiben képes volt mellőzni ezt az égető kérdést? Hogyan lehet az önbírálatról szóló tézisekben, melyek azt tűzik ki céljukul, hogy megindokolják a Központi Bizottság álláspontját, az önbírálat legfontosabb feladatáról, a bürokratizmus elleni harcról megfeledkezni? Már pedig tény, hogy Szlepkov téziseiben egy szó sincs (egy árva szó sincs!) szervezeteink bürokratizmusáról, e szervezetekben terpeszkedő bürokratikus elemekről, a párt- és szovjet apparátusunk munkájában észlelhető bürokratikus elferdítésekről.

Összeegyeztethető-e a bürokratizmus elleni harc rendkívül fontos kérdésében tanúsított ilyen — enyhén szólva — könnyelmű magatartás a Központi Bizottságnak az önbírálat kérdésében elfoglalt álláspontjával, olyan pártokmányokkal, mint a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának a Sahti-ügyről szóló határozata vagy a Központi Bizottságnak az önbírálattal kapcsolatos júniusi felhívása?

Én azt hiszem, hogy nem egyeztethető össze.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1928. június 8.

„Komszomolszkaja Pravda”
(„Komszomol Igazság”) 90. sz.
1929. április 19.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

Válasz Bill-Belocerkovszkijnak

Bill-Belocerkovszkij elvtárs!

Nagy késéssel írok. De jobb későn, mint soha.

1. A szépirodalomban (s így a színház terén is) a „jobboldaliak” és a „baloldaliak” kérdésének felvetését helytelennek tartom. Országunkban a „jobboldaliság” és a „baloldaliság” fogalma jelenleg pártfogalom, pontosabban: pártonbelüli fogalom. „Jobboldaliak” és „baloldaliak” — ezek a párt, tisztán a párt vonalától egyik vagy másik oldalra elhajló emberek. Ezért furcsa volna, ha ezeket a fogalmakat olyan nem-pártterületen, olyan összehasonlíthatatlanul szélesebb területen alkalmaznék, mint a szépirodalom, a színház stb. Ezek a fogalmak még alkalmazhatók egyik-másik szépirodalmi (kommunista) pártkörre. Egy ilyen körön belül lehetnek „jobboldaliak” és „baloldaliak”. De a szépirodalomban, annak mai fejlődési szakaszán alkalmazni e fogalmakat, amikor a szovjetellenes és egyenest ellenforradalmi áramlatokig a legkülönfélébb áramlatok fellelhetők benne, ez egyértelmű volna azzal, hogy fejetetejére állítunk minden fogalmat. Szépirodalmunkban leghelyesebb lenne osztályfogalmakkal, vagy éppenséggel olyan fogalmakkal operálni, mint „szovjet”, „szovjetellenes”, „forradalmi”, „ellenforradalmi” stb.

2. A mondottakból következik, hogy a „golovanovizmust” nem tekinthetem sem „jobboldali” sem „baloldali” veszélynek — az kívül esik a pártáramlatok határain. A „golovanovizmus” szovjetellenes jellegű jelenség. Ebből természetesen nem következik, hogy maga Golovanov nem javulhat meg, hogy nem szabadulhat meg hibáitól, hogy üldözni és ostorozni kell őt még akkor is, ha hajlandó elállni hibáitól, hogy ilymódon kényszeríteni kell arra, hogy külföldre menjen.

Vagy például itt van Bulgakov „Menekülés”-e, amelyet szintén nem lehet sem a „jobboldali”, sem a „baloldali” veszély megnyilvánulásának tekinteni. A „Menekülés” csupán arra irányuló kísérlet, hogy, ha nem is rokonszenvet, de legalább szánalmat ébresszen a szovjetellenes emigráció bizonyos rétegei iránt, tehát kísérlet arra, hogy igazolja vagy legalábbis félig-meddig igazolja a fehérgárdisták ügyét. A „Menekülés”, úgy amint van, szovjetellenes jelenség.

Egyébként én nem ellenezném a „Menekülés” előadását, ha Bulgakov a nyolc álmához még hozzátoldana egy vagy két álmot, amelyben megmutatná a Szovjetunióban lefolyt polgárháború belső társadalmi rúgóit, hogy a néző megérthesse, hogy mindezeket a maguk módján „tisztességes” Szerafimokat és magántanárokat nem a bolsevikok szeszélyéből söpörték ki Oroszországból, hanem azért, mert (jóllehet „tisztességesek”) a nép nyakán ültek, és hogy a bolsevikok, amikor a kizsákmányolás e „tisztességes” híveit kiűzték, a munkások és parasztok akaratát teljesítették s ezért igen helyesen cselekedtek.

3. Miért adják olyan gyakran Bulgakov darabjait? Alighanem azért, mert saját darabunk, olyan, amely előadásra alkalmas, kevés van. Ekkora halszűkében még a „Turbinék napjai” is — halnak számít. Persze nagyon könnyű „kritizálni” és a nem-proletár irodalom betiltását követelni. De azt, ami a legkönnyebb, nem tekinthetjük a legjobbnak is. Nem betiltással oldjuk meg a dolgot, hanem azzal, hogy versenyben lépésről-lépésre kiszorítjuk a színpadról a régi és az új nem-proletár fércmunkákat, hogy szovjetjellegű, érdekes, valóban művészi darabokat alkotunk, melyeket azok helyett előadhatunk. A verseny pedig nagy és komoly dolog, mert csupán a verseny légkörében érhetjük majd el proletár szépirodalmunk kialakulását és kikristályosodását.

Ami magát a „Turbinék napjai” című darabot illeti, az nem is olyan rossz, mert több hasznot hoz, mint kárt okoz. Ne felejtse el, hogy az az általános benyomás, amelyet ez a darab a nézőre tesz, a bolsevikokra kedvező: „ha még az olyan emberek is, mint Turbinék, kénytelenek letenni a fegyvert és alávetni magukat a nép akaratának, belátván, hogy ügyük végkép elveszett — ez azt jelenti, hogy a bolsevikok legyőzhetetlenek és hogy úgysem tehetnek semmit ellenük”. A „Turbinék napjai” a bolsevizmus mindenen diadalmaskodó erejét példázza.

Persze a szerző „ártatlan” abban, hogy darabjával ezt példázza. De mi közünk ehhez?

4. Igaz, hogy Szvigyerszkij elvtárs egyre-másra a leghallatlanabb hibákat és ferdeségeket követi el. De igaz az is, hogy a műsorbizottság, ha más irányban is, nem kisebb hibákat követ el munkájában. Csak emlékezzék a „Bíborsziget”-re, „Az egyenlők összeesküvésé”-re és a többi fércmunkára, amelyet hogy-hogy nem könnyűszerrel engedélyezett a valóban burzsoá Kamara Színház számára.

5. Ami pedig a „liberalizmusra” vonatkozó „híreszteléseket” illeti, jobb, ha nem beszélünk róluk — bízza a moszkvai kofákra, hadd foglalkozzanak azok a „híresztelésekkel”.

I. Sztálin

1929. február 2.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

A „Krasznij Treugolnyik” munkásainak és munkásnőinek

Tisztelt elvtársak, a „Krasznij Treugolnyik” munkásai és munkásnői! Fogadják baráti üdvözletemet abból az alkalomból, hogy a „Krasznij Treugolnyik” áttért a hétórás munkanapra.

A tőkés országokban testvéreik 10—12—14 órát dolgoznak. Mi, munkás-paraszt államunk munkásai és munkásnői, mától kezdve hét órát fogunk dolgozni naponta.

Tudja meg mindenki, hogy a Szovjetunió munkásai az egész világ munkásosztályának első soraiban haladnak!

Legyen a zászlónk — a szocializmus építésének zászlaja — a világ munkásainak zászlajává!

Elnézésüket kérem, hogy nem áll módomban önökhöz utazni és ünnepségükön résztvenni.

I. Sztálin

1929. február 2.

„Leningradszkaja Pravda”
(„Leningrádi Pravda”) 28. sz.
1929. február 3.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

Távirat Proszkurovba az első Vörös Kozákezred vöröskatonáinak, parancsnoki karának és politikai tisztikarának

Testvéri üdvözlet a Vörös Lovashadosztály Első Vörös Kozákezrede vöröskatonáinak, parancsnoki karának és politikai tisztjeinek. Sok sikert kívánok munkájukhoz és győzelmet a munkások és a parasztok ellenségei felett.

Sztálin

1929. február 22.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

Buharin csoportja és a jobboldali elhajlás pártunkban

A SzK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodájának és Központi Ellenőrző Bizottsága Elnökségének 1929 január végén és február elején tartott együttes ülésén mondott beszédekből
(Rövid feljegyzés)

Elvtársak! Bármilyen szomorú, de meg kell állapítanom azt a tényt, hogy pártunkban megalakult Buharin külön csoportja, amelynek tagjai Buharin, Tomszkij, Rikov. Pártunk eddig nem tudott semmit e csoport létezéséről — a buharinisták gondosan eltitkolták a párt elől, hogy ilyen csoport létezik. De ez most ismeretessé és nyilvánvalóvá vált.

Ennek a csoportnak, mint nyilatkozatából kitűnik, külön platformja van, amelyet szembeszegez a párt politikájával. Ez a csoport követeli, először — a párt érvényben levő politikája ellenére —, iparfejlesztésünk ütemének lassítását, azt hajtogatva, hogy az iparfejlesztés mostani üteme „végzetes”. Követeli, másodszor — szintén a párt politikája ellenére —, a szovhozok és kolhozok építésének lényeges csökkentését, azt állítva, hogy a kolhozoknak és szovhozoknak nincs és nem is lehet komoly szerepük mezőgazdaságunk fejlesztésében. Követeli, harmadszor — ugyancsak a párt politikája ellenére —, hogy tegyük teljesen szabaddá a magánkereskedelmet és a kereskedelem terén szüntessük meg az állam szabályozó szerepét, mert — szerinte — az állam szabályozó szerepe lehetetlenné teszi a kereskedelem fejlődését.

Másszóval, Buharin csoportja jobboldali elhajló, kapituláns csoport, amely nem a város és falu tőkés elemeinek felszámolásáért, hanem azok szabad fejlődéséért küzd.

Buharin csoportja ugyanakkor ellenzi a kuláksággal szemben alkalmazott kivételes rendszabályokat és a kulákok „túlzott” megadóztatását, lelkiismeretlenül azzal vádolva a pártot, hogy amikor ilyen rendszabályokat alkalmaz, ezzel lényegében „a parasztság katonai-feudális kizsákmányolásának” politikáját folytatja. Erre a nevetséges vádra azért volt szüksége Buharinnak, hogy védelmébe vegye a kulákokat, összekeverve és egy kalap alá véve a dolgozó parasztságot és a kulákságot.

Buharin csoportja azt követeli, hogy a párt e csoport platformjának szellemében gyökeresen változtassa meg a politikáját. Kijelenti továbbá, hogy ha a párt nem változtatja meg a politikáját, akkor Buharin, Tomszkij, Rikov lemond.

Ezek azok a tények, melyek a Központi Bizottság Politikai Irodájának és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének mostani együttes ülésén elhangzott vita folyamán megállapítást nyertek.

Azonkívül megállapítást nyert, hogy Buharin a csoport megbízásából a kulisszák mögött tárgyalásokat folytatott Kamenyevvel, hogy a párttal és a párt Központi Bizottságával szemben megszervezzék a buharinisták és trockisták blokkját. Nyilvánvaló, hogy mivel pártunk Központi Bizottságában nem számíthattak platformjuk győzelmére, ezért a buharinisták szükségesnek tartották, hogy a párt Központi Bizottságának háta mögött ilyen blokkot szervezzenek.

Voltak-e korábban is nézeteltéréseink? Igen, voltak. Nézeteltérések első ízben a Központi Bizottság júliusi plénuma (1928) előtt merültek fel. A nézeteltérések akkor is ugyanezekre a kérdésekre: az iparfejlesztés ütemének, a szovhozoknak és kolhozoknak, a magánkereskedelem teljes szabadságának, a kulákság ellen alkalmazott kivételes rendszabályoknak kérdésére vonatkoztak. Az akkori plénumon azonban azzal végződött a dolog, hogy ezekben a kérdésekben egységes és közös határozatokat hoztunk. Akkor valamennyien azt hittük, hogy Buharin és hívei belátták hibáikat, és a nézeteltérések a közös határozat elfogadásával elsimultak. Ezen az alapon jött létre az az ismert nyilatkozat (1928 júliusa), melyet a Politikai Iroda valamennyi tagja aláírt s amely leszögezi, hogy a Politikai Iroda egységes, hogy a Politikai Irodában nincsenek nézeteltérések.

Másodízben a Központi Bizottság novemberi plénuma előtt merültek fel nézeteltérések. Buharinnak „Egy közgazdász jegyzetei” c. cikke világosan arra vallott, hogy a Politikai Irodában nincs minden rendben, hogy — legalábbis — a Politikai Irodának egyik tagja felül akarja vizsgálni vagy „ki akarja javítani” a Központi Bizottság vonalát. Előttünk, a Politikai Iroda tagjainak többsége előtt természetesen nem volt kétséges, hogy a „Közgazdász jegyzetei” pártellenes, eklektikus cikk, amely arra irányul, hogy Frumkin ismert levelének szellemében lassítsa az iparfejlesztés ütemét és megváltoztassa falusi politikánkat. Ehhez még hozzájárul Rikov, Buharin, Tomszkij lemondásának kérdése. Rikov, Buharin, Tomszkij úgyanis megjelentek az ellenőrző számokról szóló határozatot szerkesztő bizottságban és kijelentették, hogy lemondanak. Az ellenőrző szám bizottság munkája során azonban valamennyi nézeteltérés valahogyan elsimult: megmaradt az iparfejlesztés mostani üteme, jóváhagyták a szovhoz- és kolhozépítés további fejlesztését, a kulákok maximális megadóztatása megmaradt, az állam szabályozó szerepe a kereskedelem terén szintén megmaradt, azt a nevetséges vádat, hogy a párt a „parasztság katonai-feudális kizsákmányolásának” politikáját folytatja, a bizottság tagjainak általános hahotája közben visszautasították, a három lemondó pedig visszavonta lemondását. Az eredmény: közös határozat az ellenőrző számokról, melyet a Politikai Iroda valamennyi tagja elfogadott. Az eredmény: a Politikai Irodának ismeretes határozata arról, hogy a Politikai Iroda valamennyi tagja jelentse ki a Központi Bizottság novemberi plénumán és a plénumon kívül, hogy a Politikai Iroda egységes és nincsenek benne nézeteltérések.

Tudhattuk-e akkor, hogy Buharin, Rikov és Tomszkij csak a látszat kedvéért szavazta meg az egységes határozatot, hogy azokat a pontokat, melyekben nézeteik eltértek a párttól, fenntartják, hogy Buharin és Tomszkij valójában nem lesz hajlandó dolgozni a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsában, a Kommunista Internacionáléban és a „Pravdában”, tudhattuk-e akkor, hogy Kamenyev levéltárában van bizonyos „feljegyzés”, amiből kiviláglik, hogy a Központi Bizottságon belül saját platformmal rendelkező külön csoport van, amely a trockistákkal blokkra próbál lépni a párt ellen?

Világos, hogy mindezt nem tudhattuk.

Most azonban mindenki előtt világos, hogy vannak nézeteltérések, mégpedig komoly nézeteltérések. Látható, hogy Frumkin babérai nem hagyják nyugodni Buharint. Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor már 1916-ban azt írta Sljapnyikovnak, hogy Buharin „ördögien állhatatlan a politikában”. Most ez az állhatatlanság Buharinról ráragadt csoportjának tagjaira is.

A buharinisták legnagyobb baja az, hogy azt hiszik, sőt meg vannak győződve arról, hogy gabonanehézségeink és minden más nehézségünk megoldásának nincs más eszköze, csak az, ha a kulák helyzetén könnyítünk és szabad kezet biztosítunk a kuláknak. Azt hiszik, ha könnyítünk a kulákon, ha nem fogjuk korlátozni kizsákmányoló törekvéseit, ha szabad kezet adunk neki stb., akkor a nehézségek megszűnnek és az ország politikai állapota javulni fog. Mondanom sem kell, hogy a buharinistáknak a kulákság mentő szerepébe vetett naiv hite olyan nevetséges képtelenség, hogy még bírálatra sem érdemes. A buharinistáknak az a bajuk, hogy nem értik az osztályharc mechanikáját, nem értik, hogy a kulák a dolgozók esküdt ellensége, egész rendünk esküdt ellensége. Nem értik, hogy az a politika, amely könnyítene a kulákon és a kuláknak szabad kezet biztosítana, csak rontana országunk politikai állapotán, csak növelné országunkban a tőkés elemek esélyeit, ez a politika egyértelmű lenne azzal, hogy elveszítjük a falusi szegényparasztságot, demoralizáljuk a középparasztot és szakítunk országunk munkásosztályával. Nem értik, hogy akármilyen szabad kezet adunk is a kuláknak, ezzel nem könnyítenénk gabonanehézségeinken, mert a kulák önként mégsem ad gabonát, amíg a begyűjtési árak politikája van érvényben és az állami szervek szabályozzák a gabonapiacot, márpedig a kereskedelem állami szabályozásának politikájáról nem mondhatunk le, hacsak nem akarjuk megingatni a szovjet rendet, a proletárdiktatúrát. A buharinistáknak az a baja, hogy nem értik ezeket az egyszerű, elemi dolgokat. Arról már nem is beszélek, hogy a tőkés elemek szabadjára engedésének politikája sem elméletileg, sem politikailag nem egyeztethető össze a lenini politika és a leninizmus alapjaival.

Mindez helyes, mondhatják az elvtársak, de hol a megoldás, mit kell tennünk azzal kapcsolatban, hogy a Buharin-csoport megjelent a színen? Az elvtársak többsége már állást foglalt ebben a kérdésben. Az elvtársak többsége azt követeli, hogy a gyűlés legyen szilárd és utasítsa el határozottan Buharin és Tomszkij lemondását (Rikov már visszavonta lemondását). Az elvtársak többsége azt követeli, hogy a Központi Bizottság Politikai Irodájának és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének együttes ülése ítélje el Buharin, Tomszkij és Rikov jobboldali-opportunista, kapituláns platformját, ítélje el Buharin és csoportja arra irányuló kísérletét, hogy a trockistákkal pártellenes blokkot kovácsoljon össze. Teljesen egyetértek ezekkel a javaslatokkal.

A buharinisták nem értenek egyet ezzel a határozattal. Azt szeretnék, ha — a párt szervezeti szabályzata ellenére — biztosítanák számukra a frakciós csoportosulás szabadságát. Azt szeretnék, ha — a párt létérdeke ellenére — biztosítanák számukra a párthatározatok és a Központi Bizottság határozatai megszegésének szabadságát. Kérdezem — milyen alapon?

Ők így gondolják a dolgot: ha az egyszerű párttagok nem hajtják végre a Központi Bizottság határozatait, akkor a párttörvények egész szigorával meg kell büntetni őket, de ha az úgynevezett vezetők, például a Politikai Iroda tagjai szegik meg a Központi Bizottság határozatait, akkor nem szabad megbüntetni, sőt még bírálni sem szabad őket, mert ők a kritikát ebben az esetben „ledorongolásnak” minősítik.

Világos, hogy a párt nem helyezkedhetik erre a fonák álláspontra. Ha más törvényt szabunk a vezetőkre és megint mást a párt „egyszerű embereire”, akkor a pártból és a pártfegyelemből semmi sem marad.

Panaszkodnak a „ledorongolásra”. De a panaszokból kilátszik a lóláb. Ha Buharinnak joga van olyan zagyva, pártellenes cikket írni, mint a „Közgazdász jegyzetei”, akkor a párttagoknak még több joguk van ezt a cikket bírálni. Ha Buharin és Tomszkij feljogosítják magukat a Központi Bizottság határozatainak megszegésére és a rájuk bízott munkát makacsul megtagadják, akkor a párttagoknak még több joguk van ezt a magatartásukat bírálni. Ha ők ezt „ledorongolásnak” nevezik, akkor magyarázzák meg nekünk, hogyan fogják fel ők az önbírálat, a pártdemokrácia stb. jelszavát.

Azt mondják, hogy Lenin minden bizonnyal enyhébben járt volna el, mint ahogy most a Központi Bizottság bánik Tomszkijjal és Buharinnal. Ez egyáltalán nem igaz. Most az a helyzet, hogy a Politikai Iroda két tagja rendszeresen megszegi a Központi Bizottság határozatait, makacsul vonakodnak azokon a posztokon maradni, melyeket a párt bízott rájuk, a párt Központi Bizottsága pedig, ahelyett hogy megbüntetné őket, immár két hónapja beszél a lelkűkre, hogy maradjanak a posztjukon. És Lenin hogyan járt el ilyen esetekben — tessék csak visszaemlékezni. Talán elfelejtették, hogy Lenin elvtárs egyetlen kis hiba miatt Turkesztánba űzte Tomszkijt.

Tomszkij. Zinovjev és részben a te szíves közreműködéseddel.

Sztálin. Ha azt akarod mondani, hogy Lenint meg lehetett győzni valamiről, amiről ő maga nem volt meggyőződve, azon csak kacagni lehet… Tessék csak visszaemlékezni egy másik esetre, Sljapnyikov esetére, amikor Lenin azt javasolta, hogy Sljapnyikovot zárják ki a Központi Bizottságból, mert a Legfőbb Népgazdasági Tanács pártsejtjében a Legfőbb Népgazdasági Tanács egyik rendelettervezetét bírálta.

Ki tagadhatja, hogy Buharin és Tomszkij mostani bűnei — az, hogy durván megszegik a Központi Bizottsági határozatait és nyilvánvalóan egy új, opportunista platformot állítanak össze a párt ellen, ki tagadhatja, hogy ezek a bűnök sokkal súlyosabbak, mint Tomszkij és Sljapnyikov kisiklásai voltak a fentebb említett esetekben? A Központi Bizottság ellenben nemcsak nem követeli Buharinnak és Tomszkijnak a Központi Bizottságból való kizárását vagy Turkesztánba való vezénylését, hanem csak megpróbálja őket rábírni arra, hogy maradjanak a posztjukon, közben természetesen leleplezve nem pártszerű, olykor határozottan pártellenes álláspontjukat. Hogyan lehetne még enyhébben eljárni?

Inkább azt mondhatnák, hogy mi, a Központi Bizottság többsége, túlságosan liberálisak és türelmesek vagyunk a buharinistákkal szemben, s hogy ezzel önkéntelenül talán ösztönözzük frakciós, pártellenes „munkájukat”?

Talán már ideje is volna, hogy véget vessünk ennek a liberalizmusnak?

Javaslom, hogy fogadjuk el a mostani gyűlés többségének javaslatát és térjünk a napirendi ügyekre.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

Sztálin – Rövid életrajz 1929-1934

Ezerkilencszázhuszonkilenc december 27-én Sztálin beszédet mondott a marxista agrár-szakemberek értekezletén. Beszédében Sztálin elvtárs leleplezte az egyes népgazdasági szektorok közötti „egyensúly” burzsoá elméletét, széttörte a szocialista építés „automatizmusának” antimarxista elméletét és a kisparaszti gazdaság, „stabilitásának” antimarxista elméletét. Miután pozdorjává zúzta mindezeket a burzsoá, antimarxista, jobboldali-opportunista elméleteket, Sztálin elvtárs mélyenjáró elemzést adott a kolhozoknak — mint a gazdaság szocialista formájának — természetéről és megalapozta az áttérést a mezőgazdaság teljes kollektivizálásának politikájára és a kulákságnak, mint osztálynak ezen az alapon való felszámolására.

Lenin már a XI. pártkongresszuson beszélt az utolsó és döntő harcról az ellen az orosz kapitalizmus ellen, amely a kisparaszt gazdaságból nő ki, de abban az időszakban még nem lehetett pontosan megállapítani ennek a harcnak az időpontját. Sztálin elvtárs az őt jellemző éleslátással tudományosan bebizonyította, hogy a belső kapitalizmussal megvívandó utolsó döntő harc időpontja már elérkezett. Sztálin, a nagy dialektikus, kimutatta, hogy a kulákságnak mint osztálynak felszámolása nem folytatása a kulákságot korlátozó és kiszorító régebbi politikának, hanem éles fordulat a párt politikájában.

„Míg a földesúri földek elkobzása első lépése volt az Októberi Forradalomnak a falun, — mondja a XVI. pártkongresszus határozata —, addig a kolhozokra való áttérés a második, mégpedig a döntő lépés, amely igen fontos szakaszt jelent a szovjetunióbeli szocialista társadalom alapjának lerakása szempontjából.

A szocialista gazdaságra a falu annak következményeképpen tért át, hogy a gazdasági szükségszerűség megkövetelte a nagy szövetkezeti gazdaságra, kollektív, gépekkel dolgozó földművelésre való áttérést. A bolsevikok pártja és a Szovjetállam az évek során új termelőerőket hozott létre a falun, bevezette a modern technikát, traktorokat, kombájnokat stb., a szocialista mezőgazdaság számára kádereket nevelt, embermilliókat, akik a modern technikát elsajátítják.

Sztálin elvtárs a sztálingrádi traktorgyár üzembe helyezése napján (1930 június 17-én) a gyár munkásaihoz intézett, történelmi jelentőségű üdvözletében ezt írta:

„Üdvözlöm a Szovjetunió első, Vörös Zászlórenddel kitüntetett óriási traktorgyárának munkásait és vezetőit, és gratulálok nekik győzelmük alkalmából. Az 50.000 traktor, amelyet évenként az országnak adnotok kell — 50.000 ágyúlövedék, amely robbantja a régi burzsoá világot és utat tör az új, szocialista gazdasági formának a falun. Sikert kívánok programotok teljesítéséhez.”

A falun létrehozott új termelőerők elkerülhetetlenül új, szocialista viszonyt teremtettek az emberek között.

Sztálin, aki a szocializmusról szóló marxista – leninista elméletet minden irányban konkretizálta, kimutatta, hogy a kollektivizálásra nem lehet a parasztoknak a kolhozokba való egyszerű és békés belépése útján áttérni, hanem csak a parasztoknak a kulákság elleni tömegharca útján. A kulákságot nyílt harcban, az egész parasztság szemeláttára kellett szétverni, hogy a paraszttömegek meggyőződjenek a kapitalista elemek gyöngeségéről s ezért az átmenet a teljes kollektivizálásra elválaszthatatlanul egybekapcsolódott a kulákság, mint osztály felszámolásának feladatával.

Sztálin elvtárs útmutatásai, hogy a párt politikájában fordulatnak kell történnie a kulákság kizsákmányoló törekvéseinek korlátozásától a kulákságnak mint osztálynak felszámolásához, szolgáltatták az alapot a Központi Bizottság 1930 január 5-i határozatához: „A kollektivizálás üteméről és a kolhozok létesítését elősegítő állami intézkedésekről”

A párt ellenségei mindenképpen igyekeztek meghiúsítani a pártnak a mezőgazdaság kollektivizálására vett irányát. Ezek az ellenséges kísérletek nemcsak a jobboldali behódolóknak a kollektivizálás ellen intézett egyenes támadásaiban nyilvánultak meg, hanem a pártvonalnak „baloldalias” elferdítéseiben is, abban, hogy a kollektivizálásnak a párt által megállapított ütemét nem tartották be, a kolhozalapítás önkéntességét hangsúlyozó lenini-sztálini elvet megsértették, az artelj átugrásával, hebehurgyán kommunákat létesítettek, és kényszerúton társadalmasítottak lakóházakat, aprómarhát, baromfit és egyebet.

A belső és külső ellenségek, intervenció-tervezők és ügynökeik abban reménykedtek, hogy ez a „baloldalias”, sőt néha egyenesen tudatosan provokációs jellegű gyakorlat viszályt kelt majd a parasztság és a Szovjethatalom között. Az imperialista államok vezérkaraiban már ki is tűzték az újabb intervenció határidejét. De a párt vezére idejében észrevette az új veszedelmet.

1930. március 2-án a Központi Bizottság határozata értelmében közzétették Sztálin „Akiknek a siker a fejükbe szállt” című cikkét, amelyben Sztálin visszaverte a kolhozmozgalmat pusztulással fenyegető „baloldalias” túlkapásokat. „A cikk teljes erővel hangsúlyozta az önkéntesség elvét a kolhozalakítás terén és rámutatott arra, hogy a kollektivizálás ütemének és módszereinek megállapításánál feltétlenül számolni kell a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó viszonyok különbözőségével. Sztálin elvtárs emlékeztetett ebben a cikkben arra, hogy a kolhozmozgalom fő láncszeme a mezőgazdasági artelj . . . Sztálin elvtárs cikkének óriási politikai jelentősége volt. Ez a cikk segítséget nyújtott a pártszervezeteknek az elkövetett hibák kijavításához és rendkívül súlyos csapást mért a Szovjethatalom ellenségeire, akik azt remélték, hogy a túlkapásokat kihasználva, sikerülni fog nekik a parasztságot a Szovjethatalom ellen fordítani.”

Megsemmisítő csapást mérve a „baloldalias” túlkapásokra és egyszersmind szétfoszlatva az intervenciósok reménykedéseit, Sztálin elvtárs, a milliós tömegek tanítómestere, megmagyarázta a pártbeli és pártonkívüli kádereknek, hogy miben áll a vezetés művészete.

„A vezetés művészete — írta Sztálin — komoly dolog. Nem szabad elmaradni a mozgalomtól, mert elmaradni annyit jelent, mint elszakadni a tömegektől. De nem szabad előreszaladni sem, mert előreszaladni annyit jelent, mint elveszteni a tömegekkel való kapcsolatot. Aki a mozgalmat vezetni akarja és egyúttal meg akarja tartani a kapcsolatot a milliós tömegekkel, annak két fronton kell harcolnia — az elmaradók ellen is, az előreszaladok ellen is.”

Ezt követő „Válasz a kolhozparaszt elvtársaknak” c. 1930. április 3-án közzétett cikkében Sztálin, a kolhoztagok millióihoz fordult és rámutatva a parasztkérdésben elkövetett hibák gyökerére és a kolhozmozgalom főhibáira, rendkívüli erővel fejtette ki, hogy mi a lényege a támadás törvényeinek az osztályharc frontján. Nem lehet támadást folytatni, ha nem erősítjük meg a már elfoglalt hadállásokat — magyarázta Sztálin elvtárs —, ha nem csoportosítjuk át erőinket, ha nem biztosítjuk a frontot tartalékokkal, ha nem hozzuk rendbe a hátországot. Az opportunisták nem értik a támadás osztálytermészetét: milyen osztály ellen és milyen osztállyal szövetségben támadunk? Nekünk — mondta Sztálin — nem akármilyen támadásra van szükségünk, hanem a kulák elleni támadásra, szövetségben a középparaszttal.

A sztálini vezetés segítségével, a túlkapások kiigazításának eredményeképpen szilárd alap jött létre a kolhozmozgalom újabb, hatalmas megnövekedésére. A párt, Sztálin elvtárssal az élén, megoldotta a proletárforradalomnak a hatalom meghódítása után legnehezebb feladatát, azt, hogy a kis parasztgazdaságokat a szocializmus vágányára vezesse át, hogy a kulákságot, ezt a számra legnagyobb kizsákmányoló osztályt, felszámolja.

„Rendkívül mélyreható forradalmi átalakulás volt ez, ugrás a társadalom régi minőségi állapotából, új minőségi állapotba, amely következményeiben egyenlő jelentőségű volt az 1917-es októberi forradalmi átalakulással.

Ennek a forradalomnak sajátszerűsége az volt, hogy felülről ment végbe az államhatalom kezdeményezésére, amelyet alulról a kuláknyűg ellen a szabad kolhozélet megteremtéséért harcoló milliós paraszttömegek egyenes támogatása kísért.”

Lenin útmutatásaira támaszkodva, amelyek szerint a kisparasztgazdaságokról át kell térni a nagy, arteljformájú, kollektív mezőgazdaságra, Lenin szövetkezeti tervére támaszkodva, Sztálin kidolgozta és gyakorlatilag megvalósította a mezőgazdaság kollektivizálásának elméletét. Az új, amit Sztálin ezen a téren adott, abban áll, hogy:

1) minden oldalról kidolgozta a szocialista falusi gazdaság kolhozformájának kérdését;

2) kimutatta, hogy az adott szakaszban a kolhozépítésnek fő és alapláncszeme a mezőgazdasági artelj, mint a parasztok számára leghelyesebb és legérthetőbb forma, amely lehetővé teszi a kolhoztagok személyes érdekeinek összeegyeztetését társadalmi érdekeikkel, a kolhoztagok személyes érdekeinek hozzáalkalmazását a társadalmi érdekekhez;

3) megalapozta az áttérést a kulákság korlátozásának és kiszorításának politikájáról arra a politikára, amely a kulákságot, mint osztályt a teljes kollektivizálás alapján felszámolja;

4) megvilágította a gép- és traktorállomások jelentőségét, mint a mezőgazdaság szocialista átépítési munkájának támaszpontjaiét, amelyek révén a szocialista állam segíti a mezőgazdaságot és a parasztságot.

1930 februárjában igen sok szervezet és munkás-, paraszt- és vöröskatona-gyűlés kívánságára a Szocialista Szovjetköztársaságok Szövetségének Központi Végrehajtó Bizottsága Joszif Visszarionovics Sztálint, a szocialista építőmunka frontján szerzett hatalmas érdemei elismeréseképpen másodszor tüntette ki a Vörös Zászló-érdemrenddel.

A XVI. pártkongresszus (1930. június 26—július 13) úgy került a történelembe, mint a szocializmus egész fronton kifejlesztett támadásának kongresszusa. Sztálin, miután referátumában megvilágította azt, hogy mi a lényege a szocializmus egész fronton kifejlesztett támadásának a kapitalista elemek ellen, megállapította, hogy országunk már a szocializmus korszakába lépett.

Sztálin beszámolt a kongresszusnak az ország iparosítása és a mezőgazdaság kollektivizálása terén elért eredményekről, s egyben rámutatott arra, hogy milyen feladatokat ró ránk a fejlődés új időszaka. Ha a fejlődés üteme szempontjából már elértük, sőt túl is szárnyaltuk a fejlett kapitalista országokat, az ipari termelés színvonala szempontjából még nagyon el vagyunk maradva a fejlett kapitalista országok mögött. Ezért tűzzük ki az ütem további gyorsításának feladatát és azt, hogy a kapitalista országokat az ipari termelés színvonala szempontjából is utolérjük és túlszárnyaljuk. Sztálin elvtárs referátumában kijelölte a párt feladatait az első ötéves terv négy év alatti megvalósítása terén.

Az egész ország dolgozói nagy lelkesedéssel láttak hozzá a kongresszus által kijelölt óriási feladatok teljesítéséhez. Hatalmas méreteket öltött a szocialista munkaverseny és a rohammunka. A XVI. kongresszus ülésezése idején a szocialista versenyben már két millió munkás vett részt, a rohambrigádokban dolgozó munkások száma pedig meghaladta az egy milliót.

„A legnagyszerűbb ebben a versenyben az — mondta Sztálin elvtárs a XVI. kongresszuson —, hogy gyökeres fordulatot idéz elő az embereknek a munkáról való nézeteiben, mert a munkát szégyellni való és súlyos teherből, aminek azelőtt tekintették, becsület dolgává, dicsőség dolgává, érdem és hősiesség dolgává változtatja. Ehhez hasonló valami a kapitalista országokban nincs és nem is lehet.”

Az első ötéves terv megvalósítása az ország valamennyi gazdasági ágának újjáépítését követelte meg az új, modern technika alapján. A technika döntő jelentőségre tett szert. A párt vezére ezzel kapcsolatban 1931 február 4-én, a szocialista ipar funkcionáriusainak első össz-szövetségi értekezletén „A gazdasági vezetők feladatairól” mondott beszédében új jelszót adott ki: „A bolsevikoknak el kell sajátítaniok a technikát”, „Az újjáépítés időszakában mindent a technika dönt el.”

Ebben az időszakban, amikor a párt megfeszített munkát végzett a szocializmus építése terén, egyre nagyobb jelentőségre tett szert a párt tagjainak és tagjelöltjeinek marxista-leninista nevelése, a bolsevik párt történelmi tapasztalatainak tanulmányozása, a harc a párt történetének meghamisítói ellen.

1931 novemberében Sztálin közzétette a „Proletárforradalom” c. folyóirat szerkesztőségéhez intézett ismert levelét, amelynek rendkívül nagy szerepe volt a párt sorainak további eszmei tömörítésében. Ebben a levélben Sztálin, leleplezve a bolsevizmus történetének trockista meghamisítóit, kimutatta, hogy a leninizmus a mindenfajta opportunizmussal folytatott könyörtelen harcban született, növekedett és erősödött meg, hogy a bolsevikok voltak az egész világon az egyetlen forradalmi szervezet, amely teljesen szétverte az opportunistákat és centristákat és kikergette őket a pártból. Ebben a levélben Sztálin meggyőző erővel mutatott rá arra, hogy a trockizmus az ellenforradalmi burzsoázia élcsapata, amely a kommunizmus, a Szovjethatalom és a szocializmusnak a Szovjetunióban való építése ellen harcol.

1933 elejére az első ötéves terv határidő előtt megvalósult. 1933 januárjában Sztálin beszámolót tartott a Központi Bizottság és Központi Ellenőrző Bizottság teljes ülésén „Az első ötéves terv eredményei” címmel: Országunk — mondotta Sztálin — agrárországból ipari országgá, kisparaszti országból a legnagyobb üzemű, élenjáró szocialista földművelés országává lett. A kizsákmányoló osztályokat kivertük a termelésben elfoglalt állásaikból. Maradékaik szétszóródtak szerte az országban és csendes aknamunka formájában vették fel a harcot a Szovjethatalom ellen. Ezért növelni kellett az éberséget, harcot kellett indítani a szovjetrendszer alapjának, a szocialista tulajdonnak védelmére, minden módon erősíteni kellett a proletariátus diktatúráját.

A Központi Bizottság teljes ülésén „A falusi munkáról” mondott másik beszédében Sztálin mélyrehatóan elemezte a párt falun végzett munkájának hiányait és a kolhozrendszer megerősítését szolgáló munkák egész programját fejtette ki.

A párt előtt új feladat állt, harcolni a kolhozok megerősítéséért, a munka megszervezéséért a kolhozokban, harcolni azért, hogy a kolhozok bolsevik kolhozokká váljanak, hogy a kolhozokat megtisztítsuk az ellenséges kulák és kártevő elemektől. Erre a célra Sztálin elvtárs azt javasolta, hogy a gép és traktorállomásokon és a szovhozokban politikai osztályokat létesítsenek. A gép- és traktorállomások politikai osztályainak két év alatt (1933—34) nagy munkát sikerült végezniök a kolhozok megerősítése terén.

1933. február 19-én, a kolhozok rohammunkásainak első országos kongresszusán Sztálin elvtárs kitűzte és megalapozta a jelszót: tegyük a kolhozokat bolsevikokká, a kolhoztagokat pedig jómódúakká.

„Ahhoz, hogy a kolhoztagok jómódúakká váljanak — mondta Sztálin elvtárs —, most már csak egyre van szükség: arra, hogy a kolhozban becsületesen dolgozzanak, helyesen használják ki a gépeket és traktorokat, helyesen használják ki az igás jószágot, helyesen munkálják meg a földet és óvják a kolhoz tulajdonát.”

Sztálin beszéde behatolt a kolhoztagok tudatába, a kolhozok gyakorlati, harcos programjává lett.

A szocialista építés tapasztalataiból általános tanulságokat vonva le, Sztálin elvtárs kidolgozta a szovjetkereskedelemről, mint a munkatermékeknek a szocializmus viszonyai közt való elosztása és cseréje formájáról szóló tanítást.

Sztálin elvtárs azt mondta: „A szovjetkereskedelem — kereskedelem kis- és nagytőkések nélkül, kereskedelem kis és nagy spekulánsok nélkül. Különleges fajtája ez a kereskedelemnek, amilyet a történelem eddig még nem ismert, amely csak a mi gyakorlatunkban, a bolsevikok gyakorlatában, a szovjetfejlődés körülményei között van meg.”

„Annak, hogy az ország gazdasági élete felpezsdülhessen, az iparnak és mezőgazdaságnak pedig legyen, ami őket termelésük további növelésére sarkalja — mondta továbbá Sztálin elvtárs —, még egy előfeltétele van, éspedig: kifejlett áruforgalom a város és a falu között, az ország területei és kerületei között, a népgazdaság különböző ágai között.”

Sztálin elvtárs élesen bírálta azokat, akik a szovjetkereskedelmet nem értékelték kellően, vagy félvállról kezelték. „A kommunisták egy részének soraiban — mondta Sztálin elvtárs — még mindig félvállról, lenézően kezelik a kereskedelmet általában és különösen a szovjetkereskedelmet. Ezek a — tisztesség ne essék szólván — kommunisták úgy tekintik a szovjetkereskedelmet, mint valami másodrendű értéktelen dolgot, a kereskedelem terén dolgozókat pedig, mint elveszett embereket . . . Ezek az emberek nem értik, hogy a szovjetkereskedelem a mi életbevágó, bolsevik ügyünk, a kereskedelemben dolgozók pedig, beleértve az üzleti elárusítókat is, feltéve, hogy becsületesen dolgoznak — a mi, forradalmi, bolsevik ügyünk megvalósítói.”

Sztálin elvtárs ezen útmutatásainak nagy jelentőségük volt a szovjetkereskedelem megerősítése és az ország belső áruforgalmának kifejlesztése szempontjából.

A forradalom ihletett tribunja és a párt kedvence, Szergej Mirónovics Kírov, a XVII. pártkongresszus előtti napokban Leningrádon, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának munkájáról mondott beszámoló beszédében a következőképpen jellemezte a munkásosztály szocialista győzelmeinek nagy szervezőjét:

„Elvtársak, pártunk érdemeiről, pártunk sikereiről szólva, lehetetlen nem szólnunk az általunk elért gigászi győzelmek nagy szervezőjéről. Sztálin elvtársról beszélek.

Ki kell jelentenem, hogy Sztálin tényleg tökéletes, tényleg mindenoldalú követője, folytatója annak, amit pártunk nagy megalapítója hagyott ránk, akit immár tíz éve, hogy elvesztettünk.

Nehéz elképzelni olyan gigászi alakot, amilyen Sztálin. Az utóbbi évek alatt, azóta hogy Lenin nélkül dolgozunk, nem ismerünk munkánkban egyetlen olyan fordulatot, politikánkban egyetlen olyan, valamennyire is nagyszabású kezdeményezést, jelszót, irányt, amelynek szerzője ne Sztálin elvtárs, hanem valaki más volna. Minden főbb munkánk — ezt tudnia kell a pártnak — Sztálin elvtárs útmutatásai szerint, az ő kezdeményezésére és vezetése alatt megy végbe. A nemzetközi politika legnagyobb kérdései az ő útmutatásai szerint döntetnek el és nemcsak ezek a nagy kérdések, de még harmadrendűeknek, sőt tizedrendűeknek látszó kérdések is mind érdeklik őt, ha országunk munkásait, parasztjait és valamennyi dolgozóját érintik.

Meg kell mondanom, hogy ez nemcsak a szocializmus építésére vonatkozik annak egészében, hanem munkánk egyes kérdéseire is. Így például, ha országunk védelmének kérdéseit vesszük, teljes határozottsággal kell hangsúlyoznunk, hogy összes sikereinket, amelyekről beszéltem, teljes egészében Sztálinnak köszönhetjük.

Ennek az embernek hatalmas akarata, roppant szervező tehetsége biztosítja a párt számára a szocializmus győzelmes építésével kapcsolatos nagy történelmi fordulók idejében való keresztülvitelét.

Vegyétek Sztálin elvtárs jelszavait: « Tegyük a kolhoztagokat jómódúvá», «Tegyük a kolhozokat bolsevikokká», «Sajátítsuk el a technikát», vegyétek Sztálin elvtárs hat történelmi jelentőségű feltételét — mindaz, ami munkánk jelen stádiumában a szocializmus építését irányítja, ettől az embertől származik és mindazt, amit az első ötéves terv eredményeképpen kiharcoltunk, az ő útmutatása alapján értük el.”

1934 elején Sztálin vezeti a történelemben a győzők kongresszusaként ismert XVII. pártkongresszus munkáját. A kongresszuson a SzK(b)P Központi Bizottsága munkájáról mondott beszámoló beszédében Sztálin elvtárs összegezte a párt történelmi jelentőségű győzelmeinek — a szocializmus győzelmeinek — eredményeit a Szovjetunióban.

Győzött az ország iparosításának politikája, a mezőgazdaság teljes kollektivizálásának politikája, győzött az a politika, amely a kulákságot, mint osztályt felszámolta. Győzött a szocializmus, egy országban való felépítésének lehetőségéről szóló tanítás. A szocialista gazdasági forma az egész népgazdaságban osztatlanul uralkodó erő lett, valamennyi többi forma elsüllyedt. A kolhozok végleg és visszavonhatatlanul győztek.

De Sztálin figyelmeztette a pártot, hogy a harcnak még koránt sincs vége. Bár az ellenség szét van verve, ideológiájának maradványai még élnek és gyakran hallatnak magukról. A kapitalista környezet megmaradt, éleszti és kihasználja a kapitalizmusnak az emberek tudatában még élő maradványait.

Sztálin elvtárs rámutatott arra, hogy a nemzeti kérdés terén a kapitalizmus maradványai az emberek öntudatában sokkal szívósabbak, mint bármely más téren. Arra a kérdésre válaszolva, hogy melyik elhajlás a fő veszély — az elhajlás a nagyorosz nacionalizmus felé, vagy pedig az elhajlás a helyi nacionalizmus felé —, Sztálin elvtárs kijelentette, hogy a mai viszonyok között „a fő veszély az az elhajlás, amely ellen beszüntették a küzdelmet, és amelyet ez által az államra nézve veszélyessé hagytak válni.”

Rendszeres munkát kell folytatni, hogy a kapitalizmusnak az emberek tudatában élő maradványait kiirtsuk, rendszeres bírálatnak kell alávetni a leninizmussal szemben ellenséges összes áramlatok ideológiáját; szükséges a leninizmus fáradhatatlan propagandája, a párttagok ideológiai színvonalának emelése, a dolgozók nemzetközi szellemben való nevelése. Különösen meggyőző erővel hangsúlyozta Sztálin, hogy fokozni kell a párt éberségét:

„Nem elringatni kell a pártot, hanem fejleszteni benne az éberséget, nem elaltatni, hanem a harci készenlét állapotában tartani, nem lefegyverezni, hanem felfegyverezni, nem leszerelni, hanem mozgósított állapotban tartani a második ötéves terv megvalósítására.”

Sztálin ebben a beszédében konkréten kidolgozott programot adott a párt további munkája számára az ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és közlekedés területén és megadta a szervezeti munka programját (káderek, határozatok végrehajtásának felülvizsgálása és ellenőrzése); kitűzte azt a feladatot, hogy „a szervezeti vezetést a politikai vezetés színvonalára kell emelni”. Sztálinnak ez a beszéde programot adott a kultúra, a tudomány, a népművelődés terén végzendő munka és az ideológiai harc számára.

A Szovjetunió külpolitikájáról szólva, Sztálin elvtárs beszédében megállapította, hogy a kapitalista világban gazdasági válság dúl és több országban lázas háborús készülődés folyik, különösen Németországban a fasiszták hatalomra jutása óta. A gazdasági megrázkódtatások, a háborús és politikai katasztrófák közepette a Szovjetunió szilárdan és rendületlenül megmarad a maga békés álláspontján, harcol a háború veszélye ellen, állhatatosan folytatja békepolitikáját.

„A mi külpolitikánk világos — mondotta Sztálin elvtárs. — Ez a béke megőrzésének és a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésének politikája valamennyi ország irányában. A Szovjetuniónak esze ágában sincs, hogy bárkit is fenyegessen, még kevésbé, hogy bárkire is rátámadjon. Mi a béke hívei vagyunk, és a békéért harcolunk. De nem félünk a fenyegetésektől és készek vagyunk arra, hogy a háború gyújtogatóinak csapására csapással feleljünk . . . Azokat pedig, akik megpróbálnak rátámadni országunkra, úgy visszaverjük, hogy belepusztulnak, nehogy még egyszer kedvük kerekedjék disznó-ormányukat a mi szovjetkertünkbe bedugni.”

A kongresszus Szergej Mirónovics Kírov javaslatára Sztálin elvtárs egész beszédét, mint kongresszusi határozatot fogadta el, mint párttörvényt, mint a párt munkaprogramját a legközelebbi időszakra. A kongresszuson jóváhagyták a népgazdaság fejlesztésének második ötéves tervét is.

 (idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

SaLa

A jobboldali veszélyről a Német Kommunista Pártban

Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének ülésín
1928. december 19

Elvtársak! Tekintettel arra, hogy Molotov elvtárs már kifejtette itten a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja küldöttségének álláspontját, nekem csupán néhány szót kell mondanom. A vita folyamán felmerült három kérdéssel kívánok foglalkozni s ezekkel is csak röviden.

Ez a három kérdés: a tőkés stabilizáció problémája, a proletariátus osztályharcainak problémája a megrendült stabilizációval kapcsolatban és a német kommunista párt problémája.

Sajnálattal kell megállapítanom, hogy Humbert-Droz és Serra mind a három kérdésben a gyáva opportunizmus mocsarába süppedt. Igaz, Humbert-Droz egyelőre csak formai kérdésekben foglalt állást. Én azonban elvi jelentőségű beszédére gondolok, melyet a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Politikai Titkárságának ülésén mondott, ahol a német kommunista párton belüli jobboldaliak és békülékenyek kérdését tárgyalták. Azt hiszem, hogy éppen ez a beszéd az ideológiai alapja annak az álláspontnak, amelyet a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének kisebbsége ezen az ülésen elfoglalt. Ezért nem lehet megjegyzés nélkül hagyni Humbert-Droznak a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Politikai Titkárságának ülésén elhangzott elvi beszédét.

Mondottam, hogy Humbert-Droz és Serra a gyáva opportunizmus mocsarába süppedt. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a nyílt opportunizmuson kívül van még burkolt opportunizmus is, amely fél megmutatni igazi arcát. Éppen ez a jobboldali elhajlás irányában megnyilvánuló békülékenység opportunizmusa. A békülékenység annyi, mint gyáva opportunizmus. Ismétlem, sajnálattal kell megállapítanom, hogy mindkét elvtársunk a gyáva opportunizmus mocsarába süppedt.

Engedjék meg, hogy ezt néhány ténnyel szemléltessem.

I
A kapitalista stabilizáció problémája

A Kommunista Internacionále abból indul ki, hogy a mostani tőkés stabilizáció ideiglenes, nem tartós, ingatag, rothadt stabilizáció, amely még jobban meg fog rendülni a tőkés válság további fejlődése folyamán.

Ez egyáltalán nem mond ellent annak a közismert ténynek, hogy a tőkés technika és racionalizálás fejlődik. Sőt, éppen e fejlődés alapján bontakozik ki a stabilizáció belső rothadtsága és tarthatatlansága.

És mit mondott nekünk Humbert-Droz a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Politikai Titkárságának ülésén? Kereken tagadja, hogy a stabilizáció ingatag és nem tartós. Beszédében határozottan kijelenti, hogy „a VI. Világkongresszus ténylegesen elítélte a rothadt, ingatag stb. stabilizációról adott általános, szétfolyó fogalmazást”. Határozottan kijelenti, hogy a VI. kongresszusnak a harmadik időszakra vonatkozó tézisében egyetlen szó sincs a stabilizáció ingatagságáról. Helyesnek tarthatjuk-e Humbert-Droznak ezt az állítását? Nem, nem tarthatjuk annak. Nem tarthatjuk annak, mivel a Kommunista Internacionále VI. kongresszusa éppen a szöges ellentétét állítja annak, amit Humbert-Droz állít beszédében. A Kommunista Internacionále VI. kongresszusa a harmadik időszakról szóló pontban éppen azt mondja, hogy:

„ez az időszak (vagyis a harmadik időszak. — I. Szt.) a tőkés stabilizáció ellentmondásainak továbbfejlődésén keresztül elkerülhetetlenül a tőkés stabilizáció további megrendülésére és a kapitalizmus általános válságának további kiéleződésére vezet”.

Figyeljék — „a stabilizáció további megrendülésére” .. . Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a stabilizáció már most ingatag és nem tartós, hogy a harmadik időszak viszonyai között még jobban megrendül. Humbert-Droz pedig bátorságot vesz magának ahhoz, hogy gúnyt űzzön mindazokból — s köztük a német kommunista pártból is —, akik kijelentik, hogy a stabilizáció ingatag és rothadt, akik kijelentik, hogy a munkásosztály mostani harca aláássa és felbomlasztja a tőkés stabilizációt. Miből űz gúnyt Humbert-Droz? Világos, hogy a VI. kongresszus határozataiból.

Kiderül, hogy Humbert-Droz a Kommunista Internacionále VI. kongresszusán hozott határozatok védelmének örve alatt valójában revideálja ezeket a határozatokat s ilymódon a stabilizáció opportunista értelmezésének lejtőjére jutott.

Ennyit a kérdés formai részéről.

Most vizsgáljuk meg a kérdést érdemben. Ha a mostani stabilizációt nem lehet sem ingatagnak, sem rothadtnak, sem rövidéletűnek nevezni, akkor hát milyen ez a stabilizáció? Csak egy marad hátra — elismerni, hogy a stabilizáció tartós és mindenesetre erősödő. De ha a kapitalizmus erősödő stabilizációjával van dolgunk, akkor mi marad a világkapitalizmus úgynevezett élesedő és mélyülő válságából? Nem világos-e, hogy akkor ki van zárva a tőkés válság mélyülése? Nem világos-e, hogy Humbert-Droz belezavarodott saját ellentmondásaiba?

Továbbá. Lenin azt mondotta, hogy a kapitalizmus fejlődése az imperializmus viszonyai között kétoldalú folyamat: egyfelől egyes országokban fejlődik a kapitalizmus, másfelől más országokban rothad a kapitalizmus. Helyes-e Leninnek ez a tétele? És ha helyes, akkor nem világos-e, hogy a tőkés stabilizáció csakis rothadt lehet?

Végül néhány szót olyan tényekről, melyeket mindenki ismer.

Ilyen tény: az imperialista csoportoknak az árukiviteli piacokért, a tőkekiviteli piacokért folyó kétségbeesett küzdelme.

Ilyen tény: a tőkés országokban rohamosan fokozódó fegyverkezés, új katonai szövetségek alakulása és nyilvánvaló készülődés új imperialista háborúkra.

Ilyen tény: az ellentmondások kiéleződése az imperializmus két óriása, Amerika és Anglia között, amelyek a saját szférájukba igyekeznek vonni minden más államot.

Végül olyan tény, mint a Szovjetunió fennállása, a Szovjetunió fejlődése és sikeres előrehaladása az építés minden területén, mind gazdasági, mind kulturális és politikai téren, márpedig a Szovjetuniónak már puszta léte — nem is beszélve fejlődéséről — megingatja és bomlasztja a világkapitalizmus legmélyebb alapjait.

Mindezek után hogyan állíthatják marxisták, leninisták, kommunisták, hogy a tőkés stabilizáció nem ingatag és nem rothadt, hogy maguknak a dolgoknak a menete évről-évre és napról-napra nem bomlasztja azt?

Sejti-e Humbert-Droz — s vele együtt Serra — hogy milyen mocsárba süppednek?

Ezzel a hibával függ össze Humbert-Droz és Serra többi hibája is.

II
A proletariátus osztályharcainak problémája

Ugyancsak hibás Humbert-Droz álláspontja a kapitalista országok proletariátusának osztályharcait, azok jellegét és jelentőségét illetőleg is. Humbert-Droznak a Politikai Titkárság ülésén mondott beszédéből az következik, hogy a munkásosztály harca, a munkásosztály ösztönös összecsapásai a tőkésekkel, alapjában véve csak védekező jellegűek, hogy a kommunista pártoknak csak a meglevő reformista szakszervezetek keretein belül kell vezetniük ezt a harcot.

Helyes-e ez? Nem, nem helyes. Aki ezt állítja, az az események után kullog. Humbert-Droz elfelejti, hogy a munkásosztály harca most az ingadozó stabilizáció alapján folyik, hogy a munkásosztály harcai gyakran a visszavágás, az ellentámadás és a tőkések elleni közvetlen támadás jellegét öltik. Humbert-Droz nem lát semmi újat a munkásosztály legutóbbi harcaiban. Nem lát olyan tényeket, mint a lodzi általános sztrájk, mint a munkaviszonyok javításáért folyó gazdasági sztrájkok Franciaországban, Csehszlovákiában, Németországban, mint a németországi proletariátus erőinek hatalmas mozgósítása a vas- és fémmunkások kizárása elleni harcban stb. stb.

Miről tanúskodnak ezek és az efféle tények, mit jeleznek? Arról tanúskodnak, hogy a tőkés országok néptömegeiben érlelődnek a munkásmozgalom új forradalmi fellendülésének előfeltételei. Ez az az új, amit Humbert-Droz és Serra nem lát, nem vesz észre és amit általában sohasem fognak észrevenni azok az elvtársak, akik nem előre, hanem hátra szoktak nézni.

S mit jelent hátranézni, nem pedig előre? Azt jelenti, hogy az események után kullognak, az eseményekben nem látják meg az újat és az események készületlenül érik őket. Azt jelenti, hogy lemondanak a kommunista pártok vezetőszerepéről a munkásmozgalomban. Éppen ez okozta a német kommunista párt vezetőségének csődjét az 1923-as forradalom idején.  Ezért, aki nem akarja ismételni 1923 hibáit, annak gondolkodásra kell késztetni a kommunistákat és sarkallnia kell őket előre, elő kell készítenie a tömegeket a közelgő harcokra, annak mindent el kell követnie, hogy a kommunista pártok ne az események után kullogjanak és hogy a munkásosztályt ne érje készületlenül semmiféle meglepetés.

Nagyon furcsa, hogy Humbert-Droz és Serra megfeledkezik erről.

A ruhrvidéki harcok idején a német kommunisták tényként leszögezték, amit mindenki tud, hogy a szervezetlen munkások forradalmibbak voltak a szakszervezetekben szervezett munkásoknál. Humbert-Droz felháborodik ezen és azt állítja, hogy ez lehetetlen. Furcsa! Miért lehetetlen? A Ruhr-vidéken körülbelül egymillió munkás van. Közülük körülbelül kétszázezren szakszervezeti tagok. A szakszervezeteket reformista bürokraták vezetik, akiket ezernyi szál fűz a tőkésosztályhoz. Mi csodálnivaló van hát azon, hogy a szervezetlen munkások forradalmibbnak bizonyultak, mint a szervezettek? Hát lehetett ez másképp?

Az oroszországi forradalmi mozgalom történetéből elbeszélhetnék önöknek „csodálatosabb” tényeket is. Nálunk gyakran megesett, hogy a tömegek forradalmibbak voltak (némely) kommunista vezérüknél. Ezt jól tudja minden orosz bolsevik. Éppen ebből indult ki Lenin, amikor azt mondotta, hogy nemcsak tanítani kell a tömegeket, hanem tanulni is kell a tömegektől. Nem ezeken a tényeken kell csodálkozni, hanem azon, hogy Humbert-Droz nem érti a forradalmi gyakorlat ilyen egyszerű dolgait.

Ugyanezt kell mondanunk Serráról is. Ő sem helyesli, hogy a német kommunisták a kizárt vas- és fémipari munkások megszervezéséért folyó harcban áthágták a fennálló szakszervezetek kereteit és megrendítették ezeket a kereteket. A Profintern IV. kongresszusán hozott határozatok megszegését látja ebben. Azt állítja, hogy a Profintern azt ajánlotta a kommunistáknak, hogy csak a szakszervezeteken belül dolgozzanak. Ez ostobaság, elvtársak! A Profintern ilyesmit sohasem ajánlott. Aki így beszél, az a proletár osztályharcok passzív nézőjének szerepére kárhoztatja a kommunista pártot. Aki így beszél, az eltemeti azt az eszmét, hogy a munkásmozgalomban a kommunista párté a vezetőszerep.

A német kommunistáknak éppen az az érdemük, hogy nem hagyták magukat megfélemlíteni a „szakszervezeti keretekről” szóló fecsegéssel és átlépték ezeket a kereteket, mikor a szakszervezeti bürokraták akarata ellenére megszervezték a szervezetlen munkások harcát. A német kommunistáknak éppen az az érdemük, hogy keresték és megkísérelték a szervezetlen munkások harcának és szervezésének új formáit. Lehetséges, hogy ezzel kapcsolatban elkövettek néhány lényegtelen hibát. De új dolgoknál sohasem kerülhetők el a hibák. Abból, hogy dolgoznunk kell a reformista szakszervezetekben, ha azok tömegszervezetek, abból még korántsem következik az, hogy tömegmunkánkat a reformista szakszervezetekben való munkára kell korlátozni, hogy a szakszervezetek szabályainak és követelményeinek rabjaivá kell válnunk. Amikor a reformista vezetőség összenő a kapitalizmussal (lásd a Kommunista Internacionále VI. kongresszusának és a Profintern IV. kongresszusának határozatait), a munkásosztály viszont harcol a kapitalizmus ellen, lehet-e akkor állítani, hogy a kommunista párt vezette munkásosztály harca meglehet a szakszervezetek mostani reformista kereteinek valamelyes áttörése nélkül? Világos, hogy aki ezt állítja, az opportunizmusba tévedt. Ezért nagyonis jól elképzelhető olyan helyzet, amikor szükségessé válhat a munkásosztály párhuzamos tömegszervezeteinek megteremtése a kapitalisták által megvásárolt szakszervezeti bürokraták akarata ellenére. Amerikában már ez a helyzet. Teljesen lehetséges, hogy így alakulnak a dolgok Németországban is.

III
A Német Kommunista Párt problémája

Legyen vagy ne legyen szervezett és egybeforrt, vasfegyelmet tartó német kommunista párt — ez a kérdés, elvtársak. Nemcsak a jobboldaliakról vagy a békülékenyekről, hanem magáról a német kommunista párt létéről van szó. Van német kommunista párt. De ezzel egyidejűleg és a német kommunista párton belül van két erő, amely belűről bomlasztja a pártot és fenyegeti létét. Az egyik ilyen erő a jobboldaliak frakciója, amely a kommunista párton belül új antileninista pártot szervez, külön központtal, külön lapokkal, és napról-napra megszegi a kommunista pártfegyelmet. A másik ilyen erő a békülékenyek csoportja, amely ingadozásaival a jobboldaliak frakcióját erősíti.

Nem szorul bizonyításra, hogy a jobboldaliak frakciója szakít a marxizmus-leninizmussal és elkeseredett harcot folytat a Kommunista Internacionále ellen. Ez már régen bebizonyosodott. Az sem szorul bizonyításra, hogy a békülékenyek csoportja megszegi a VI. kongresszus ismert határozatát, mely a jobboldaliak ellen rendszeres harcot követel. Ez is régen beigazolódott. Most arról van szó, hogy a német kommunista pártban lehetetlen tovább tűrni ezt a helyzetet. Arról van szó, hogyha tovább tűrik ezt a „rendet”, amikor a jobboldaliak mindenféle szociáldemokrata eszmei lim-lommal mérgezik a levegőt és rendszeresen megszegik a pártfegyelem legelemibb szabályait, a békülékenyek pedig a jobboldaliak malmára hajtják a vizet — akkor ez egyértelmű a Kommunista Internacionále elleni harccal és a marxizmus-leninizmus elemi követelményeinek megszegésével.

Olyan (ha nem rosszabb) helyzet alakult ki, amilyen a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában volt a trockizmus elleni harc utolsó szakaszán, amikor a párt és a Kommunista Internacionále a trockistákat kénytelen volt kiűzni a soraiból. Ezt most mindenki megérti. Ezt nem érti — vagy úgy tesz, mintha nem értené — Humbert-Droz és Serra. Ez azt jelenti, hogy hajlandók támogatni mind a jobboldaliakat, mind a békülékenyeket még akkor is, ha annak a német kommunista párt teljes felbomlása volna az ára.

Humbert-Droz és Serra, állást foglalván a jobboldaliak kizárása ellen, a VI. kongresszus ismert határozatára hivatkoznak, amely arról szól, hogy a jobboldali elhajlásokat ideológiai harcban kell leküzdeni. Ilyen határozat van, ez tökéletesen igaz. De ezek az elvtársak megfeledkeznek arról, hogy a VI. kongresszus határozatai a kommunista pártoknak a jobboldali veszély elleni harcát egyáltalán nem korlátozzák ideológiai természetű rendszabályokra. A Kommunista Internacionále VI. kongresszusa, Buharin referátuma alapján hozott határozatában, melyben a lenini vonaltól való elhajlások elleni ideológiai harcról van szó, egyszersmind leszögezi, hogy

„ez nemcsak nem zárja ki, hanem éppen feltételezi a párt vasfegyelmének minden módon való megszilárdítását, a kisebbség feltétlen alárendeléséta többségnek, az alsó szervek, valamint más pártszervezetek (parlamenti frakció, szakszervezeti frakció, sajtó stb.) feltétlen alárendelését a vezető pártközpontoknak”.

Nagyon furcsa, hogy Humbert-Droz és Serra megfeledkezik a Kommunista Internacionále VI. kongresszusán hozott határozatnak erről a tételéről. Nagyon furcsa, hogy az összes békülékenyek, azok is, akik békülékenyeknek tartják magukat, azok is, akik nem vállalják ezt a címet, a VI. kongresszus határozatára való hivatkozásaikban következetesen megfeledkeznek a Kommunista Internacionále e fontos tételéről.

Mit tegyünk, ha azt látjuk, hogy a német kommunista párt vasfegyelmének minden módon való megszilárdítása helyett a jobboldaliak és részben egyes békülékenyek minden néven nevezendő fegyelmet a legarcátlanabbul megszegnek? Tűrhetjük-e tovább ezt a helyzetet?

Mit tegyünk, ha a német kommunista pártban az alsó szerveknek, szakszervezeti frakcióknak és egyes pártlapoknak a vezető pártközpontnak való feltétlen alárendelése helyett olyan felháborító tényeket látunk, hogy a jobboldaliak és részben egyes békülékenyek a legdurvábban megszegik a Kommunista Internacionále VI. kongresszusának ezt a követelményét?

Tűrhetjük-e tovább ezt a helyzetet?

Önök ismerik a Kommunista Internacionáléba való felvétel feltételeit, amelyeket a II. kongresszuson fogadtak el. A 21 feltételre gondolok. E feltételek első pontja kimondja, hogy „az időszaki és nem-időszaki sajtót és valamennyi pártkiadót teljes egészében alá kell rendelni a párt Központi Bizottságának, tekintet nélkül arra, hogy az adott időben a párt egészben legális vagy illegális”. Önök tudják, hogy a jobboldali frakciónak két pártlap van a kezében. Önök tudják, hogy ezek a pártlapok hallani sem akarnak arról, hogy alárendeljék magukat a német kommunista párt Központi Bizottságának. Kérdezem, tűrhetjük-e tovább ezt a képtelenséget?

A 21 feltétel 12. pontja kimondja, hogy a pártot a „legcentralisztikusabb módon kell megszervezni”, hogy a pártban „katonai fegyelemmel határos vasfegyelemnek kell uralkodnia”. Önök tudják, hogy a német kommunista pártban a jobboldaliak nem akarnak elismerni se vasfegyelmet, se bármiféle más fegyelmet saját frakciós fegyelmükön kívül. Kérdezem, tűrhetjük-e tovább ezt a képtelenséget?

Vagy talán azt mondják önök, hogy a Kommunista Internacionále II. kongresszusán elfogadott feltételek a jobboldaliakra nem kötelezőek?

Humbert-Droz és Serra itt a Kommunista Internacionále határozatainak állítólagos megszegőiről kiabálnak. A jobboldaliak képében most itt vannak előttünk a Kommunista Internacionále legmélyebb alapjainak igazi (nem pedig állítólagos) megszegői. Miért hallgatnak hát? Vajon nem azért, hogy a Kommunista Internacionále határozatait színlegesen védelmezve, valójában a jobboldaliakat védelmezzék és e határozatokat revideálják?

Különösen érdekes Serra kijelentése. Égre-földre esküdözik, hogy ellensége a jobboldaliaknak, ellensége a békülékenyeknek stb. És milyen következtetést von le ebből? Azt talán, hogy a jobboldaliak és a békülékenyek ellen harcolni kell? Dehogy is! Ebből azt a nagyon furcsa következtetést vonja le, hogy véleménye szerint újjá kell szervezni a német kommunista párt Központi Bizottságának mai Politikai Irodáját.

Hát nem furcsa, ha meggondoljuk: a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának Politikai Irodája erélyes harcot folytat a jobboldali veszély és a békülékenyek ingadozásai ellen; Serra a jobboldaliak és a békülékenyek elleni harc híve; ezért Serra azt ajánlja, hogy ne bántsák a jobboldaliakat és a békülékenyeket, gyengítsék a harcot a jobboldaliak és a békülékenyek ellen és a békülékenység szellemében változtassák meg a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottsága Politikai Irodájának összetételét. Ez aztán „következtetés”!

Bocsásson meg Serra, ha itt kereken kimondom, hogy az adott kérdésben elfoglalt álláspontja vidéki prókátorok álláspontjára emlékeztet, akik a fehéret feketének, a feketét pedig fehérnek próbálják feltüntetni. Ezt nevezik nálunk az opportunista elemek prókátori védelmének.

Serra azt ajánlja, hogy szervezzék újjá a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának Politikai Irodáját, vagyis tegyenek ki belőle egyeseket és rakjanak helyükbe másokat, váltsák fel őket másokkal. Miért nem mondja meg Serra nyíltan és kereken — kikkel váltsák fel őket. (Serra: „Azokkal, akiket a Kommunista Internacionále VI. kongresszusa akart”.) De a VI. kongresszus egyáltalán nem javasolta a békülékenyek rehabilitálását. Ellenkezőleg, arra kötelez bennünket, hogy rendszeres harcot folytassunk a békülékenység ellen. És éppen azért, mert a békülékenyek nem teljesítették ezt a kötelességüket, éppen azért hozta a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának Elnöksége a VI. kongresszus után, 1928 október 6-án, ismert határozatát a jobboldaliakról és a békülékenységről. Serra azt gondolja, hogy a VI. kongresszus határozatainak ő az illetékes magyarázója. Serrának ezt az igényét semmiesetre sem lehet indokoltnak tekinteni. A VI. kongresszus határozatainak magyarázója a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága és annak Elnöksége. Látom, Serra nem ért egyet a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének október 6-i határozatával, bár ezt nem jelentette ki nyíltan.

Mi következik ebből? Feltétlenül az, hogy Humbert-Droznak és Serrának a német kommunista párt kérdésében elfoglalt álláspontja a jobboldaliakat a Németországi Kommunista Párttal és a Kommunista Internacionáléval szemben gyáván, prókátori módon védelmező álláspont.

IV
Jobboldaliak a németországi kommunista pártban és a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában

Egyes szónokok beszédéből ma megtudtam, hogy egyes német békülékenyek saját igazolásukra egyik beszédemre hivatkoznak, melyet a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának novemberi plénumán mondottam a jobboldali elemek elleni harc módszereiről. Mint ismeretes, beszédemben (amely megjelent), azt állítottam, hogy a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában meglevő jobboldali veszély elleni harc mai fejlődési szakaszán a harc fő módszere az ideológiai harc, ami nem zárja ki, hogy egyes esetekben szervezeti rendszabályokat alkalmazzunk. Ezt a tézist azzal indokoltam, hogy a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában a jobboldaliak még nem kristályosodtak ki, nem alkotnak csoportosulást vagy frakciót és még egyetlen egy eset sem fordult elő, hogy megszegték volna vagy nem hajtották volna végre a SzK(b)P Központi Bizottságának határozatait. Beszédemben azt állítottam, hogy ha a jobboldaliak a frakcióharc álláspontjára helyezkednének és megszegnék a SzK(b)P Központi Bizottságának határozatait, ugyanúgy fogunk eljárni velük szemben is, mint ahogyan a trockistákkal bántunk 1927-ben. Azt hiszem, világos. Nem ostobaság-e, ha ezután az én beszédemmel akarnak érvelni a németországi jobboldaliak mellett, akik már áttértek a frakcióharc módszereire és rendszeresen megszegik a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának határozatait, vagy ha az én beszédemmel akarnak érvelni a németországi békülékenyek mellett, akik még nem szakítottak és nyilván nem is akarnak szakítani a jobboldaliak frakciójával? Azt hiszem, ennél a hivatkozásnál ostobább dolgot el sem lehet képzelni. Csak akik képtelenek logikusan gondolkodni, csak azok nem tudják megérteni, hogy a jobboldaliak helyzete a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában mélységesen különbözik a jobboldaliaknak a Németországi Kommunista Pártban elfoglalt helyzetétől.

Gondoljuk csak meg. A jobboldaliak a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában még nem alkotnak frakciót és — vitathatatlanul — lojálisán végrehajtják a SzK(b)P Központi Bizottságának határozatait. Ezzel szemben a németországi jobboldaliak már frakciót alakítottak, melynek élén frakciós központ áll és rendszeresen lábbal tiporják a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának határozatait. Nem világos-e, tehát, hogy a jobboldaliak elleni harc módszerei ebben a két pártban a jelen pillanatban nem lehetnek egyformák?

Továbbá. Nálunk, a Szovjetunióban, nincsen szociáldemokrácia, mint szervezett és komoly erő, amely táplálni és ösztönözni tudná a jobboldali veszélyt a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában. Ezzel szemben Németországban a kommunista párton kívül ott van egy erősebb és eléggé szilárdan megszervezett szociáldemokrata párt, amely a jobboldali elhajlást a német kommunista pártban táplálja és azt objektíve a maga ügynökségévé változtatja. Nem világos-e tehát, hogy csak a vakok nem képesek meglátni azt a nagy különbséget, mely a Szovjetunióban és a Németországban fennálló helyzet között van?

Végül, még egy körülmény. A mi pártunk a mensevikek ellen folytatott ádáz harcokban fejlődött és erősödött meg, olyan harcokban, melyek néhány éven át valóságos polgárháború formáját öltötték. Ne feledjék el, hogy mi, bolsevikok, Októberben a mensevikeket és eszereket, mint az ellenforradalmi imperialista burzsoázia balszárnyát, megdöntöttük. Egyebek között ez a magyarázata annak, hogy sehol, a világ egyetlen kommunista pártjában sem olyan erősek a nyílt opportunizmus elleni harc hagyományai, mint a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában. Elegendő megemlíteni a moszkvai szervezetet, különösen a Moszkvai Bizottságot, amelyben voltak bizonyos békülékenységi ingadozások, elegendő megemlíteni, hogy a moszkvai munkások, pártunk tagjai, alig két hónap alatt egy csapással egyenesbe hozták a Moszkvai Bizottság vonalát — elegendő mindezt megemlíteni, hogy megértsék, milyen erősek pártunkban a nyílt opportunizmus elleni harc hagyományai.

Mondhatjuk-e ugyanezt a német kommunista pártról? Sajnos, nem mondhatjuk — ebben bizonyára egyetértenek velem. Mi több, tagadhatatlan, hogy a Németországi Kommunista Párt még korántsem szabadult meg azoktól a szociáldemokrata hagyományoktól, amelyek a Németországi Kommunista Pártban a jobboldali veszélyt táplálják.

Íme ilyen eltérők a viszonyok Németországban és a Szovjetunióban, amiből következik, hogy az eltérő viszonyok miatt a jobboldali veszéllyel szemben más harci módszereket kell alkalmazni a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában és megint más módszereket a Németországi Kommunista Pártban.

Csak az nem tudja megérteni ezt az egyszerű dolgot, aki a marxista érzéknek teljesen híjával van.

A SzK(b)P Központi Bizottsága novemberi plénumának határozatszerkesztő bizottságában az elvtársak egy csoportja azt javasolta, hogy a határozat főbb tételeit terjesszük ki a Kommunista Internacionále más szekcióira is, a többi közt a német szekcióra is. Ezt a javaslatot elvetettük, azzal az indokolással, hogy a jobboldali veszély elleni harc feltételei a Németországi Kommunista Pártban sarkalatosan különböznek a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában folyó harc feltételeitől.

V
A bizalmas és a nyílt levél tervezetéről

Néhány szót a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának albizottságai által beterjesztett határozati javaslatokkal kapcsolatban. Serra úgy véli, hogy ezek vidéki ízű javaslatok. Kérdezem, miért? Mint kiderül, azért, mert a nyílt levél tervezetében hiányzik a jobboldali veszélyt szülő politikai helyzet elemzése.

Ez nevetséges, elvtársak. Ez az elemzés megvan a VI. kongresszus határozataiban. Szükséges-e azt ismételni? Azt hiszem, hogy nem szükséges. Tulajdonképpen megelégedhettünk volna egy rövid határozattal is, amely kimondja, hogy a jobboldaliak rendszeresen megszegik a VI. kongresszus határozatait és ezért kizárandók, a békülékenyek pedig, mivel nem folytatnak harcot a jobboldaliak ellen, megérdemlik, hogy igen komoly figyelmeztetésben részesüljenek.

De mi mégsem elégedtünk meg ilyen rövid határozati javaslattal, mégpedig azért nem, hogy megmagyarázzuk a munkásoknak a jobboldali elhajlás lényegét, megmutassuk nekik a Brandlerek és Thalheimerek igazi arcát, megmutassuk nekik, mik voltak a múltban és mik most, megmutassuk, milyen sokáig kímélte őket a Kommunista Internacionále, abban a reményben, hogy megjavítja őket, megmutassuk, hogy milyen sokáig tűrték őket soraikban a kommunisták és miért nem lehet tovább tűrni ilyen embereket a Kommunista Internacionáléban.

Ezért lett terjedelmesebb a határozati javaslat, mint első pillantásra várni lehetett.

Molotov elvtárs már mondotta, hogy a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának küldöttsége csatlakozik ezekhez a határozati javaslatokhoz. Én csak ismételhetem Molotov elvtárs kijelentését.

„Bolsevik” 23—24. sz.
1928.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

Odáig süllyedtek

A trockista földalatti szervezet kérdését teljes világossággal kell felvetnünk, ezt parancsolja ennek a szervezetnek az utóbbi időben kifejtett tevékenysége, mely arra kényszeríti a pártot és a Szovjethatalmat, hogy elvileg más álláspontra helyezkedjék a trockistákkal szemben, mint aminő a párt álláspontja a XV. kongresszus előtt volt.

A trockisták 1927 november 7-i nyílt utcai tüntetése volt az a fordulópont, amikor a trockista szervezet megmutatta, hogy nemcsak a párt rendjével, hanem a szovjet renddel is szakít.

Ezt a tüntetést egész sor pártellenes és szovjetellenes cselekedet előzte meg: gyűlés céljára erőszakkal elfoglaltak egy állami helyiséget (a Moszkvai Technikai Főiskolát), illegális nyomdákat szerveztek stb. A párt azonban a XV. kongresszusig még mindig olyan rendszabályokat foganatosított a trockista szervezettel szemben, amelyek arról tanúskodtak, hogy a pártvezetőség a trockisták megjavulását kívánja elérni, azt kívánja elérni, hogy beismerjék hibáikat és visszatérjenek a pártszerűség útjára. A párt az 1923-as vitától kezdve több éven át türelmesen ezen a vonalon, vagyis főleg az ideológiai harc vonalán haladt. Sőt még a XV. pártkongresszuson is csak ilyen rendszabályokról volt szó a trockista szervezettel szemben, annak ellenére, hogy a trockisták „a taktikai jellegű nézeteltérésekről áttértek a program jellegű nézeteltérésekre, revideálták Lenin nézeteit és a mensevizmus álláspontjára siklottak le”. (A XV. kongresszus határozata.)

A XV. kongresszus óta eltelt év bebizonyította, hogy mennyire helyes volt a XV. kongresszusnak az a határozata, amely az aktív trockistákat kizárta a pártból. 1928 folyamán befejeződött a trockisták átalakulása földalatti pártellenes csoportból földalatti szovjetellenes szervezetté. Ez az az új tény, amely1928 folyamán arra kényszerítette a Szovjethatalom szerveit, hogy megtorló rendszabályokat foganatosítsanak ennek a földalatti szovjetellenes szervezetnek aktív résztvevőivel szemben.

A proletárdiktatúra hatalmi szervei nem engedhetik meg, hogy a proletárdiktatúra országában földalatti szovjetellenes szervezet létezzék, amely taglétszámát tekintve egészen jelentéktelen, de mégis saját nyomdái, saját bizottságai vannak, szovjetellenes sztrájkokat próbál szervezni és odáig süllyedt, hogy híveit a proletárdiktatúra szervei ellen polgárháborúra készíti elő. Igen, idáig süllyedtek a trockisták, akik valamikor mint frakció szerepeltek a pártban, most pedig földalatti szovjetellenes szervezetté váltak.

Érthető, hogy mindaz, ami az országban szovjetellenes, mensevik, mindez a trockistákkal rokonszenvez s most a trockisták köré csoportosul.

Annak a harcnak, melyet a trockisták a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja ellen folytattak, megvolt a maga logikája és ez a logika a szovjetellenes táborba juttatta a trockistákat. Trockij azzal kezdte, hogy 1928 januárjában azt tanácsolta a vele egy húron pendülőknek, hogy üssék a SzK(b)P vezetőségét, de ne helyezkedjenek szembe a Szovjetunióval. A harc logikája azonban oda juttatta Trockijt, hogy azokat a csapásokat, melyeket a SzK(b)P vezetőségének, a proletárdiktatúra vezető erejének szánt, elkerülhetetlenül a proletárdiktatúra ellen, a Szovjetunió ellen, egész szovjet társadalmunk ellen irányította.

A trockisták a munkásosztály előtt minden módon rontani próbálták az ország vezető pártjának és a Szovjethatalom szerveinek hitelét. Trockij 1928 október 21-én kelt külföldre küldött levelében, melyben utasításokat adott, s amely nemcsak a renegát Maszlov lapjában, hanem a fehérgárdisták lapjaiban is („Rul” stb.) megjelent, olyan rágalmazó, szovjetellenes kijelentésekkel hozakodott elő, hogy a Szovjetunióban fennálló rend „visszájára fordított Kerenszkij-uralom”, sztrájkok szervezésére, a kollektív szerződések érdekében folyó kampány meghiúsítására szólít s a dolog lényegét tekintve egy új polgárháború lehetőségére készíti elő kádereit.

Más trockisták nyíltan beszélnek arról, hogy a polgárháborúra való készülődésben nem kell „visszariadni semmitől, semmiféle írott vagy íratlan szabályzattól”.

A trockisták a földalatti, valamint a külföldi renegát sajtóban s ezek révén a külföldi fehérgárdista sajtóban rágalmakkal halmozzák el a Vörös Hadsereget és vezetőit, ami azt bizonyítja, hogy a trockisták nem riadnak vissza attól sem, hogy a nemzetközi burzsoáziát egyenesen ráuszítsák a Szovjetállamra. Ezekben az írásokban úgy tüntetik fel a Vörös Hadsereget és vezetőit, mint egy jövendő bonapartista államcsíny hadseregét. Ugyanakkor a trockista szervezet egyrészt azzal próbálkozik, hogy a Kommunista Internacionále szekcióiban szakadást idézzen elő, bomlassza a Kommunista Internacionále sorait azáltal, hogy mindenütt trockista frakciókat szervez, másrészt a Szovjetunióra uszítja a Szovjetállammal szemben amúgyis ellenséges elemeket.

A trockista írások forradalmi frázisa már nem képes leplezni a trockista felhívások ellenforradalmi mivoltát. Lenin a párt X. kongresszusán, a kronstadti lázadással kapcsolatban, figyelmeztette a pártot, hogy még „a fehérgárdisták is kommunistáknak, sőt még ezeknél is «baloldalibbaknak» igyekeznek és tudják feltüntetni magukat, csakhogy meggyengítsék és megdöntsék az oroszországi proletárforradalom bástyáját”. Lenin ugyanakkor egy példát hozott fel arra, miképpen használják ki a mensevikek az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párton belül felmerülő nézeteltéréseket, hogy, a valóságban ösztökélve és támogatva a kronstadti lázadókat, az eszereket és a fehérgárdistákat, a lázadás összeomlása esetére úgy tüntessék fel magukat, mint a Szovjethatalom híveit, akik csak csekély módosításokat kívánnak. A trockisták földalatti szervezete teljesen bebizonyította, hogy olyan álcázott szervezet, amely jelenleg maga körül tömörít minden elemet, aki a proletárdiktatúra ellensége. A trockista szervezet most valójában ugyanazt a szerepet tölti be, amelyet annakidején a mensevik párt töltött be a Szovjetunióban a szovjet rendszer ellen folytatott harcában.

A trockista szervezet aknamunkája megköveteli, hogy a Szovjethatalom szervei könyörtelen harcot folytassanak e szovjetellenes szervezet ellen. Ezzel magyarázhatók az Államvédelmi Hatóságnak azok a rendszabályai, melyeket a legutóbbi időben ennek a szovjetellenes szervezetnek felszámolása céljából foganatosított (letartóztatások és kiutasítások).

Úgy látszik, még korántsincs minden párttag tisztában azzal, hogy az egykori trockista ellenzéket, mely a SzK(b)P-ján belül létezett, már áthidalhatatlan szakadék választja el a mostani trockista földalatti szovjetellenes szervezettől, mely a SzK(b) P-ján kívül működik. Pedig már ideje volna megérteni és megszívlelni ezt a nyilvánvaló igazságot. Ezért teljesen megengedhetetlen, hogy egyes párttagok olykor „liberális” magatartást tanúsítanak a földalatti trockista szervezet aktív résztvevői irányában. Ezt minden párttagnak tudomásul kell vennie. Sőt, meg kell magyarázni az egész országnak, a munkások és parasztok nagy tömegeinek, hogy az illegális trockista szervezet szovjetellenes szervezet, a proletárdiktatúrával szemben ellenséges szervezet.

Azok a trockisták is, akik válaszúton állanak, gondolkozzanak ezen az új helyzeten, amelyet vezetőik és a trockista földalatti szovjetellenes szervezet cselekedetei teremtettek.

Vagy — vagy: vagy a trockista földalatti szovjetellenes szervezettel a SzK(b)P ellen és a Szovjetunióban fennálló proletárdiktatúra ellen, vagy teljes szakítás a trockisták szovjetellenes földalatti szervezetével és e szervezet mindennemű támogatásának teljes megvonása.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

A Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg Frunze Katonai Akadémiájának tízedik évfordulójára

Szívélyes üdvözletem a Frunze Katonai Akadémiának fennállása tízedik évfordulója alkalmából.

Sok sikert és további jó munkát kívánok.

Sztálin

„Pravda” 286. sz.
1928. december 9.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

Válasz Kustiszevnek

Kustiszev elvtárs!

28. XII. 11-én kelt levelét megkaptam.

Kérdése első pillantásra helyesnek tűnhet fel. Valójában nagyon, de nagyon helytelen. Nem nehéz megérteni, hogy amikor Lenin azt mondja — „Szovjethatalom plusz villamosítás annyi mint kommunizmus” — ezzel sem azt nem akarja mondani, hogy a kommunizmusban is lesz valamiféle politikai hatalom, sem azt, hogy ha komolyan foglalkoznánk az ország villamosításával, ezzel már megvalósítanók a kommunizmust.

Mit akart hát mondani Lenin, amikor ezt a kijelentést tette? Szerintem csak azt akarta mondani, hogy a Szovjethatalom egymagában nem elegendő a kommunizmus felé haladáshoz, hogy a kommunizmus felé haladáshoz a Szovjethatalomnak villamosítania kell az országot, nagyüzemű termelésre állítva át az egész népgazdaságot, hogy a Szovjethatalom kész ezen az úton haladni azért, hogy eljusson a kommunizmushoz. Lenin szavai csak azt jelentik, hogy a Szovjethatalom kész a villamosításon keresztül a kommunizmus felé vezető úton haladni.

Gyakran mondjuk, hogy köztársaságunk szocialista köztársaság. Azt jelenti-e ez, hogy már megvalósítottuk a szocializmust, megszüntettük az osztályokat és eltöröltük az államot (mert a megvalósított szocializmus az állam elhalását jelenti)? Vagypedig azt jelenti-e, hogy a szocializmusban még lesznek osztályok, lesz állam stb.? Világos, hogy nem ezt jelenti. Akkor hát van-e jogunk szocialistának nevezni köztársaságunkat? Természetesen van. Milyen szempontból? Abból a szempontból, hogy el vagyunk tökélve és készek vagyunk megvalósítani a szocializmust, megszüntetni az osztályokat stb.

Talán hajlandó lenne Kustiszev elvtárs meghallgatni Lenin véleményét erről? Ha hajlandó, figyeljen:

„Azt hiszem, még nem volt olyan ember, aki, Oroszország gazdaságának kérdésével foglalkozva, tagadta volna e gazdaság átmeneti jellegét. Azt hiszem, ugyanúgy egyetlen kommunista sem tagadta azt, hogy ez a kifejezés: szocialista szovjet köztársaság — a Szovjethatalomnak arra irányuló eltökélt szándékát jelenti, hogy a szocializmusba való átmenetet megvalósítsa, de semmiesetre sem azt, hogy az új gazdasági rendet szocialista rendnek ismeri el” (XXII. köt. 513. old.).

Azt hiszem, világos.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1928. december 28.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

Az ország iparosításáról és a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában mutatkozó jobboldali elhajlásról

Beszéd a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának plénumán
1928. november 19

Én, elvtársak, a Politikai Iroda téziseiben tárgyalt három fő kérdésről fogok beszélni.

Az ország iparosításának kérdéséről és arról, hogy az iparosítás döntő tényezője a termelési eszközök termelésének fejlesztése s e fejlesztés lehető gyors ütemének a biztosítása.

Azután arról a kérdésről, hogy mezőgazdaságunk fejlődési üteme rendkívül elmarad az ipari fejlődés üteme mögött s ezért ma belpolitikánk legégetőbb kérdése a mezőgazdasági kérdés, különösen pedig a gabonaprobléma, az a kérdés, hogyan lendítsük fel a mezőgazdaságot, hogyan alakítsuk újjá az új technika alapján.

És végül, a harmadik kérdés — a pártvonaltól való elhajlások, a két fronton folytatott harc kérdése és az a kérdés, hogy nálunk jelenleg a jobboldali veszély, a jobboldali elhajlás a főveszély.

I
Az iparfejlesztés ütemének kérdése

Téziseink kiindulópontja az a tétel, hogy az iparnak, s különösen a termelési eszközök termelésének gyors fejlesztési üteme az ország iparosításának alapelve és kulcsa, egész népgazdaságunk szocialista fejlődési alapon történő átalakításának alapelve és kulcsa.

De mit jelent az iparfejlesztés gyors üteme? Ez több ipari beruházást jelent. Ez pedig valamennyi tervünk, mind a költségvetési, mind a költségvetésen kívüli tervek feszítettségére vezet. És valóban a legutóbbi három év alatt, az újjáalakítási időszak folyamán, ellenőrző számaink jellemző vonása, hogy a feszítettség jegyében állapítjuk és valósítjuk meg őket. Nézzék meg ellenőrző számainkat, vagy nézzék meg költségvetési előirányzatunkat, vagy beszélgessenek pártunk tagjaival, akár a pártszervezeti vonalon dolgozókkal, akár azokkal, akik szovjet, gazdasági és szövetkezeti építésünket vezetik, mindenütt és mindenben egy jellegzetesség ötlik szembe — terveink nagy feszültsége.

Kérdezhetnék, szükségünk van-e egyáltalán ilyen erősen feszített tervekre? Nem lehetünk-e meg ilyen feszítettség nélkül? Vajon nem lehetne-e a munkát lassúbb ütemben, „nyugodtabb” légkörben folytatni? Nem azzal magyarázható-e az iparfejlesztés általunk vett gyors üteme, hogy a Politikai Irodának és a Népbiztosok Tanácsának tagjai nyughatatlan jellemű emberek?

Természetesen nem! A Politikai Irodában és a Népbiztosok Tanácsában józan és nyugodt emberek ülnek. Persze, elvont értelemben, a külső és belső helyzettől elvonatkoztatva, lassúbb ütemben is folytathatnék a munkát. Csakhogy, először is, nem lehet figyelmen kívül hagyni a külső és belső helyzetet, másodszor pedig, ha a bennünket környező helyzetből indulunk ki, akkor lehetetlen el nem ismernünk, hogy éppen ez a helyzet parancsolja nekünk iparunk fejlesztésének gyors ütemét.

Engedjék meg, hogy áttérjek ennek a helyzetnek, azoknak a külső és belső feltételeknek vizsgálatára, amelyek iparunk gyors fejlesztési ütemét parancsolják.

Külső feltételek. Olyan országban jutottunk hatalomra, amelynek technikája rettenetesen el van maradva. Csekélyszámú, többé-kevésbé új technikával rendelkező nagyipari üzemeink mellett százával és ezrével vannak olyan gyáraink, amelyek technikája a korszerű vívmányok szempontjából semmiképpen sem állja ki a kritikát. Ugyanakkor számos kapitalista ország van körülöttünk, amelynek ipari technikája sokkal fejlettebb és korszerűbb, mint a mi országunké. Vegyék szemügyre a kapitalista országokat és meglátják, hogy ott a technika nemcsak halad, hanem szinte rohan előre, maga mögött hagyva az ipari technika régi formáit. Vagyis az a helyzet, hogy egyfelől országunkban van a világ legelőrehaladottabb rendje, a szovjet rend és a világ legelőre- haladottabb hatalma, a Szovjethatalom, másfelől azonban iparunk, amelynek a szocializmus és a Szovjethatalom alapjául kell szolgálnia, szerfölött elmaradott technikával rendelkezik. Azt hiszik, hogy országunkban véglegesen győzelemre lehet juttatni a szocializmust, ha ez az ellentmondás fennáll?

Mit kell tennünk, hogy megszüntessük ezt az ellentmondást? Utól kell érnünk és túl kell szárnyalnunk a fejlett kapitalista országok előrehaladott technikáját. Utolértük és túlszárnyaltuk a fejlett kapitalista országokat olyan értelemben, hogy új politikai rendet — szovjet rendet teremtettünk. Ez jó. De ez kevés. Ahhoz, hogy országunkban véglegesen győzelemre juttassuk a szocializmust, még technikai és gazdasági tekintetben is utól kell érni és túl kell szárnyalni ezeket az országokat. Vagy megtesszük ezt, vagy eltipornak bennünket.

Ez nemcsak a szocializmus felépítésének szempontjából igaz. Ez a kapitalista környezet viszonyai között országunk függetlenségének megvédése szempontjából is igaz. Lehetetlen megvédenünk országunk függetlenségét, ha a védelem céljára nem rendelkezünk kellő ipari bázissal. Lehetetlen ilyen ipari bázist teremtenünk, ha nem rendelkezünk a legfejlettebb ipari technikával.

Ezért van szükségünk az iparfejlesztés gyors ütemére, ez a helyzet írja elő parancsolóan iparunk fejlesztésének gyors ütemét.

Nem mi találtuk ki országunk technikai és gazdasági elmaradottságát. Ez az elmaradottság évszázados elmaradottság, amelyet országunk egész története hagyott ránk örökül. Ezt az elmaradottságot már korábban, a forradalomelőtti időszakban is nagy bajnak érezték és annak tekintették később, a forradalomutáni időszakban is. Amikor Nagy Péter, mivel fejlettebb nyugati országokkal kellett megmérkőznie, lázasan gyárakat épített, hogy felszerelje a hadsereget és erősítse az ország védelmét, ez sajátos kísérlet volt arra, hogy ledöntse az elmaradottság korlátait. Teljesen érthető azonban, hogy a régi osztályok egyike sem, sem a hűbéri arisztokrácia, sem a burzsoázia, nem tudta megoldani ezt a feladatot, nem tudta megszüntetni országunk elmaradottságát. Sőt mi több, ezek az osztályok nemcsak nem voltak képesek megoldani ezt a feladatot, de még arra sem voltak képesek, hogy azt valamelyest kielégítő formában kitűzzék. Országunk évszázados elmaradottságát csak a sikeres szocialista építés alapján lehet felszámolni. És csakis a proletariátus számolhatja azt fel, amely felépítette saját diktatúráját és kezében tartja az ország vezetését.

Ostobaság volna azzal vigasztalni magunkat, hogy mivel országunk elmaradottságát nem mi találtuk ki, hanem országunk egész története hagyta ránk örökül, ezért nem vállalhatjuk és nem is kell vállalnunk érte a felelősséget. Ez nem igaz, elvtársak. Ha már hatalomra jutottunk és magunkra vállaltuk azt a feladatot, hogy országunkat a szocializmus alapján átalakítjuk, akkor felelünk és felelnünk is kell mindenért, a rosszért és a jóért egyaránt. S éppen ezért, mert mindenért felelünk, fel kell számolnunk technikai és gazdasági elmaradottságunkat. Ezt feltétlenül meg kell tennünk, ha valóban utol akarjuk érni és túl akarjuk szárnyalni az előrehaladott kapitalista országokat. Ezt azonban csak mi tehetjük meg, mi bolsevikok. S éppen azért, hogy megvalósíthassuk ezt a feladatot, rendszeresen meg kell valósítanunk iparunk fejlesztésének gyors ütemét. Azt pedig most mindenki látja, hogy iparunk fejlesztésének gyors ütemét máris megvalósítjuk.

Technikai és gazdasági tekintetben utolérni és túlszárnyalni az előrehaladott kapitalista országekat — ez a kérdés számunkra, bolsevikok számára, nem új, nem váratlan valami. Ez a kérdés már 1917-ben, az Októberi Forradalom előtt is felmerült előttünk. Ezt a kérdést Lenin már 1917 szeptemberében, az Októberi Forradalom küszöbén, az imperialista háború időszakában, „A fenyegető katasztrófa és hogyan kell ellene harcolni” c. brosúrában felvetette.

Lenin ezzel kapcsolatban a következőket mondta:

„A forradalom azt eredményezte, hogy Oroszország, ami politikai rendjét illeti, néhány hónap alatt utolérte az előrehaladott országokat. De ez kevés. A háború könyörtelen, a háború kíméletlenül élesen veti fel a kérdést: vagy elpusztulunk, vagy gazdaságilag is utolérjük és túlszárnyaljuk az előrehaladott országokat… Elpusztulni, vagy teljes gőzzel előre iramodni. Így tette fel a kérdést a történelem” (XXI. köt. 191. old.).

Ilyen élesen vetette fel Lenin technikai és gazdasági elmaradottságunk felszámolásának kérdését.

Lenin ezt az Októberi Forradalom küszöbén, abban az időszakban írta, mikor a proletariátus még nem ragadta meg a hatalmat, mikor a bolsevikoknak még nem volt sem hatalmuk, sem társadalmasított iparuk, sem a parasztok millióit átfogó szélesen elágazó szövetkezeti hálózatuk, nem voltak sem kolhozaik, sem szovhozaik. Most azonban, amikor már a kezünkben tartunk egyet-mást, ami fontos ahhoz, hogy gyökeresen felszámolhassuk technikai és gazdasági elmaradottságunkat, most körülbelül így írhatnánk körül Lenin szavait:

„A proletárdiktatúra felépítésével politikai tekintetben utolértük és túlszárnyaltuk az előrehaladott kapitalista országokat. De ez kevés. Ki kell használnunk a proletariátus diktatúráját, társadalmasított iparunkat, közlekedésünket, hitelrendszerünket stb., a szövetkezeteket, a kolhozokat, a szovhozokat stb., hogy gazdaságilag is utolérjük és túlszárnyaljuk az előrehaladott kapitalista országokat.”

Az iparfejlesztés gyors ütemének kérdése most nem volna nálunk annyira élére állítva, ha ugyanolyan fejlett iparunk és ugyanolyan fejlett technikánk volna, mint mondjuk Németországnak, ha az ipar részaránya az egész népgazdaságban ugyanolyan nagy volna nálunk, mint például Németországban. Ha ez a feltétel megvolna, akkor lassúbb ütemben is fejleszthetnők iparunkat, nem félve attól, hogy elmaradunk a kapitalista országok mögött és tudva, hogy egycsapásra túlszárnyalhatjuk azokat. Akkor azonban nem volnánk technikailag és gazdaságilag olyan elmaradottak, mint most vagyunk. Az a baj éppen, hogy ebben a tekintetben Németország mögött állunk és még korántsem értük utol technikai és gazdasági tekintetben.

Az iparfejlesztés gyors ütemének kérdése nem volna annyira élére állítva abban az esetben, ha nem volnánk a proletárdiktatúra egyetlen országa, ha mi a proletárdiktatúrának csak egyik országa volnánk, ha nemcsak nálunk volna proletárdiktatúra, hanem más, előrehaladottabb országokban is, mondjuk Németországban és Franciaországban is.

Ha ez a feltétel megvolna, akkor a kapitalista környezet veszélye nem fenyegethetne minket olyan komolyan, mint most, országunk gazdasági önállóságának kérdése természetesen háttérbe szorulna, bekapcsolódhatnánk a fejlettebb proletár államok rendszerébe, gépeket kaphatnánk tőlük iparunk és mezőgazdaságunk fellendítésére, mi pedig nyersanyaggal és élelmiszerrel látnánk el őket, következésképpen lassúbb ütemben fejleszthetnők iparunkat. De önök nagyon jól tudják, hogy ez a feltétel nincsen meg nálunk és mi még mindig a proletárdiktatúra egyetlen országa vagyunk, melyet technikai és gazdasági tekintetben messze fölöttünk álló kapitalista országok vesznek körül.

Ezért azt a kérdést, hogy gazdasági tekintetben utolérjük és túlszárnyaljuk az előrehaladott országokat, Lenin úgy vetette fel előttünk, mint fejlődésünk élet-halálkérdését.

Ezek azok a külső feltételek, amelyek iparunk fejlesztésének gyors ütemét parancsolólag előírják.

Belső feltételek. De a külső feltételeken kívül vannak még belső feltételek is, amelyek iparunknak, mint egész népgazdaságunk motorjának gyors fejlesztési ütemét diktálják. Mezőgazdaságunknak, mezőgazdaságunk technikájának, kultúrájának rendkívüli elmaradottságára gondolok. Arra gondolok, hogy országunkban túlnyomó többségben vannak a kis árutermelők az ő szétforgácsolt és teljesen elmaradott termelésükkel, amelyhez képest szocialista nagyiparunk olyannak tűnik, mint sziget a tenger közepett, mint sziget, amelynek bázisa napról-napra bővül ugyan, de amely még mindig csak sziget a tenger közepett.

Nálunk rendszerint azt mondják, hogy az ipar a motorja egész népgazdaságunknak — a mezőgazdaságot is ideértve —, hogy csak az ipar segítségével lehet átalakítani az elmaradott és szétforgácsolt földművelést a kollektivizmus alapján. Ez tökéletesen igaz. És ettől egy percre sem szabad eltérnünk. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ha az ipar a motor, a mezőgazdaság viszont az ipar fejlődésének a bázisa úgy is, mint piac, amely felveszi az ipar termékeit, úgy is, mint a nyersanyag és élelmiszer szállítója, úgy is, mint azoknak a kiviteli tartalékoknak forrása, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a népgazdaság számára szükséges felszerelést behozhassuk. Lehet-e előbbre vinni az ipart, ha a mezőgazdaságot a teljes technikai elmaradottság állapotában hagyjuk, ha nem biztosítunk az ipar számára mezőgazdasági bázist, ha nem alakítjuk újjá a mezőgazdaságot és nem hozzuk közelebb az iparhoz? Nem, nem lehet.

Ebből következik: a mezőgazdaságot a lehető legnagyobb mértékben el kell látni munka- és termelési eszközökkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy meggyorsítsuk és előrevigyük a mezőgazdaság újjáalakítását új technikai alapon. De ahhoz, hogy ezt a feladatot megvalósítsuk, iparunkat gyors ütemben kell fejleszteni. Persze, az elaprózódott és szétforgácsolt mezőgazdaság újjáalakítása hasonlíthatatlanul nehezebb, mint az egyesített és központosított szocialista ipar újjáalakítása. Ez a feladat azonban itt áll előttünk és azt meg kell oldanunk. Megoldani pedig azt lehetetlen másként, mint az iparfejlesztés gyors üteme alapján.

A Szovjethatalom és a szocialista építés nem támaszkodhatik végnélkül, azaz túlhosszú ideig két különböző alapra: a legnagyobbüzemű és, egyesített szocialista ipar alapjára és a legelaprózottabb és legelmaradottabb, kevés árut termelő parasztgazdaság alapjára. Fokozatosan, de rendszeresen és kitartóan, új technikai alapra, a nagyüzemi termelés alapjára kell átállítani a mezőgazdaságot és közel kell hozni a szocialista iparhoz. Vagy megoldjuk ezt a feladatot s akkor biztosítva van országunkban a szocializmus végleges győzelme, vagy lemondunk róla, nem oldjuk meg ezt a feladatot s akkor elkerülhetetlenné válhat a visszatérés a kapitalizmushoz.

Nézzük, mit mond ezzel kapcsolatban Lenin:

„Amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára. Erről nem szabad megfeledkeznünk. Mindenki, aki gondosan figyeli a falu életét, összehasonlítva azt a város életével, tudja, hogy a kapitalizmus gyökereit még nem irtottuk ki, a belső ellenség fundamentumát, alapját még nem ástuk alá. Ez az ellenség a kisgazdaság segítségével tartja magát és annak, hogy a belső ellenséget megfosszuk talajától, egyetlen eszköze van: az, hogy az ország gazdaságát, beleértve a földművelést is, új technikai alapra, a modern nagyüzemi termelés technikai alapjára visszük át. Ilyen alap csak az elektromosság lehet. Kommunizmus — ez annyi, mint Szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása” (XXVI. köt. 46. old.).

Mint látják, Lenin az ország villamosításán nem egyes villanytelepek elszigetelt építését érti, hanem azt, hogy „az ország gazdaságát, beleértve a földművelést is”, fokozatosan „át kell állítani új technikai alapra, a modern nagyüzemi termelés technikai alapjára”, amely egy vagy más formában, közvetlenül vagy közvetve, a villamosítással van összefüggésben.

Lenin ezt a beszédet a Szovjetek VIII. kongresszusán, 1920 decemberében mondotta, közvetlenül az új gazdasági politika bevezetése előtt, amikor megindokolta az úgynevezett villamosítási tervet, azaz a Goelro-tervet. Ezért egyes elvtársak azt mondják, hogy az idézetben kimondott tételek a mai viszonyokra már nem alkalmazhatók. Ugyan miért? Azért — mondják —, mert azóta sok minden megváltozott. Az persze igaz, hogy azóta sok minden megváltozott. Most fejlett szocialista iparunk van, tömegével vannak kolhozaink, régi és új szovhozaink vannak, fejlett szövetkezeti szervezetek kiterjedt hálózata borítja országunkat, gépkölcsönző állomásaink vannak a parasztgazdaságok kiszolgálására, most alkalmazzuk a termelési szerződések módszerét, mint a munkások és parasztok összefogásának új formáját, s mindezeket az emelőket és más emelők egész sorát hozhatjuk mozgásba, hogy a mezőgazdaságot fokozatosan átállítsuk az új technika alapjára. Mindez igaz. De az is igaz, hogy mindennek ellenére még mindig kisparaszti ország vagyunk, amelyben túlsúlyban van a kistermelés. Már pedig ez a fő. És amíg ez, ami a fő, így lesz, érvényes lesz Lenin tézise is, hogy „amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára”, hogy tehát a kapitalizmus visszaállításának veszélye nem üres szólam.

Ugyanezt mondja Lenin, de élesebb formában, „A terményadóról” című brosúrájának tervezetében, amelyet már az új gazdasági politika bevezetése után (1921 március—áprilisban) írt:

„Ha 10—20 éven át villamosítunk, akkor egy cseppet sem kell félnünk a kis földművelő individualizmusától és annak helyi forgalmú szabad kereskedelmétől. Ha nem villamosítunk, mindenképpen elkerülhetetlen a visszatérés a kapitalizmushoz.”

És ugyanott lentebb:

„10—20 évig helyes kölcsönös viszony a parasztsággal, s akkor biztosítva van a győzelem világméretekben (még a proletárforradalmak késlekedése esetén is, amelyek azonban érlelődnek), máskülönben 20—40 évig a fehérgárdista terror gyötrelmei” (XXVI. köt. 313. old.).

Mint látjuk, Lenin élére állítja a kérdést: vagy villamosítás, azaz vagy „átállítjuk az ország gazdaságát, beleértve a földművelést is, új technikai alapra, a modern nagyüzemi termelés alapjára”, vagy visszatérés a kapitalizmushoz.

Így értelmezi Lenin „helyes kölcsönös viszonyunkat a parasztsággal”.

Itt nem arról van szó, hogy dédelgessük a parasztot s ebben lássuk a helyes kölcsönös viszonyt, hiszen a dédelgetéssel nem sokra megyünk, hanem arról van szó, hogy segítsük a parasztot gazdaságának „új technikai alapra, a modern nagyüzemi termelés technikai alapjára” való átállításában, mivel ez a legfőbb útja annak, hogy a parasztságot megszabadítsuk a nyomorúságtól.

Az ország gazdaságát azonban nem lehet átállítani új technikai alapra, ha iparunkat, s mindenekelőtt a termelési eszközök termelését, nem fejlesztjük gyors ütemben.

Így vagyunk azokkal a belső feltételekkel, amelyek iparunk fejlesztésének gyors ütemét parancsolják.

Íme, ezek a külső és belső feltételek határozzák meg népgazdaságunk ellenőrző számainak feszítettségét.

Íme, ez az alapja annak, hogy gazdasági terveinkre, mind a költségvetési, mind a költségvetésen kívüli tervekre ez a feszítettség jellemző, hogy terveink komoly beruházásokat irányoznak elő, melyeknek az a célja, hogy megtartsuk az ipar fejlesztésének gyors ütemét.

Azt kérdezhetik, hogy hol, melyik helyen mondják ezt a tézisek? (Egy hang: „Igen, hol van erről szó?”) Erről a tézisekben az 1928/29. évi ipari beruházások összege beszél. Hiszen téziseinket az ellenőrző számokról szóló téziseknek nevezik. Nem így van-e, elvtársak. (Egy hang: „Úgy van”.) Nos, ezekben a tézisekben olvashatták, hogy 1928/29-ben 1650 millió rubelt fordítunk ipari beruházásokra. Másszóval, ezidén 330 millió rubellel többet fektetünk be az iparba, mint tavaly.

Vagyis az iparfejlesztés ütemét nemcsak megtartjuk, de még tovább megyünk, mivel többet fektetünk be az iparba, mint tavaly, azaz mind abszolút számokban, mind viszonylag fokozzuk az ipari beruházásokat.

Ez a veleje a népgazdaság ellenőrző számairól szóló téziseknek. Egyes elvtársak azonban még az elefántot sem veszik észre. Össze-vissza bírálgatták az ellenőrző számokról szóló tézisek apróságait, de ami a legfontosabb, az elkerülte a figyelmüket.

II
A gabonaprobléma

Eddig a tézisek első fő kérdéséről, az iparfejlesztés üteméről beszéltem. Most áttérünk a második fő kérdésre, a gabonaprobléma kérdésére. A tézisek jellegzetessége abban van, hogy a mezőgazdaság, s különösen a gabonagazdaság fejlesztésének problémáját hangsúlyozzák a legnyomatékosabban. Helyes ez? Azt hiszem, hogy helyes. Már a júliusi plénumon beszéltünk arról, hogy népgazdaságunk fejlődésében a legszűkebb keresztmetszet a mezőgazdaság, különösen a gabonagazdaság rendkívüli elmaradottsága.

Amikor arról beszélnek, hogy mezőgazdaságunk elmarad az ipar mögött és ezt panaszként róják fel, ez természetesen komolytalan dolog. A mezőgazdaság mindig elmaradt és el is fog maradni az ipar mögött. Különösen így van ez nálunk, ahol az ipar a legnagyobb mértékben összpontosított, míg a mezőgazdaság a legnagyobb mértékben szétforgácsolt. Érthető, hogy az egyesített ipar gyorsabban fejlődik, mint a szétforgácsolt mezőgazdaság. Egyébként éppen innen ered az ipar vezető szerepe a mezőgazdaság irányában. Ezért a mezőgazdaság szokásos elmaradottsága az ipar mögött még nem ok arra, hogy gabonaproblémáról beszéljünk.

A mezőgazdaság, és különösen a gabonagazdaság problémája csak akkor kerül előtérbe, amikor az iparhoz képest a mezőgazdaság rendes elmaradottsága fejlődési ütemének rendkívüli elmaradottságába csap át. Népgazdaságunk mai állapotának az a jellegzetessége, hogy a gabonagazdaság fejlődési üteme rendkívül elmaradt az ipar fejlődési üteme mögött, s ugyanakkor a fejlődő városok és ipartelepek áru-gabonakereslete óriási mértékben növekedett. Ilyen helyzetben a feladat nem az, hogy az ipar fejlődési ütemét a gabonagazdaság fejlődési ütemének színvonalára süllyesszük (ez mindent összekuszálna és visszafelé fordítaná a fejlődést), hanem az, hogy a gabonagazdaság fejlődését közelebb hozzuk az ipar fejlődési üteméhez és a gabonagazdaság fejlődési ütemét olyan színvonalra emeljük, hogy biztosítsa az egész népgazdaság, mind az ipar, mind a földművelés, gyors előrehaladását.

Vagy megoldjuk ezt a feladatot s ezzel a gabonaprobléma is meg lesz oldva, vagy nem oldjuk meg, s akkor elkerülhetetlen a szocialista város és a kisparaszti falu közötti szakadás.

Így áll a kérdés, elvtársak. Ez a gabonaprobléma lényege.

Nem azt jelenti-e ez, hogy most a gabonagazdaság fejlődésében beállott „pangással”, sőt „visszafejlődéssel” van dolgunk? Frumkin ugyanis ezt állítja második levelében, melyet az ő követelésére ma szétosztottunk a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság tagjai között. Frumkin ebben a levélben egyenesen azt mondja, hogy a mezőgazdaság fejlődése „megakadt”. „A sajtóban — mondja — nem lehet és nem kell írnunk visszafejlődésről, de a pártban nem kell titkolnunk, hogy ez az elmaradás egyértelmű a visszafejlődéssel.”

Igaz-e Frumkinnak ez az állítása? Persze, hogy nem igaz! Mi, a Politikai Iroda tagjai, egyáltalán nem értünk egyet ezzel az állítással, a Politikai Iroda tézisei pedig szöges ellentétben állanak a gabonagazdaság állapotának ilyen megvilágításával.

Mit jelent voltaképpen a visszafejlődés és miben kell annak megnyilvánulnia a mezőgazdaság terén? Nyilvánvalóan abban, hogy a mezőgazdaság visszafelé, lefelé, a gazdálkodás új formáitól annak régi, középkori formái felé halad. Abban kell megnyilvánulnia, hogy a parasztság, mondjuk a hármas vetésforgóról az ugaros gazdálkodásra, a vasekéről és gépekről a faekére, a tisztított és nemesített vetőmagvakról a nem tisztított és nem nemesített vetőmagvakra, a korszerű mezőgazdasági kultúráról alacsonyabb kultúrára stb. stb. tér át. De vajon látunk-e most ilyen jelenségeket? Vajon nem tudjuk-e mindannyian, hogy a parasztgazdaságok tízezrei és százezrei évről-évre a hármas vetésforgóról a négyes és sokforgású gazdálkodásra, a nem nemesített vetőmagvakról a nemesített vetőmagvakra, a faekéről a vasekére és gépekre, az alacsonyabb mezőgazdasági kultúráról magasabb kultúrára térnek át? Micsoda visszafejlődés ez?

Frumkin általában szeret a Politikai Iroda egyik vagy másik tagjának kabátjába kapaszkodni, hogy álláspontját megindokolja. Egészen valószínű, hogy ebben az esetben is igyekszik majd Buharin kabátjába kapaszkodni, hogy bebizonyítsa, hogy Buharin „Egy közgazdász megjegyzései” c. cikkében „ugyanazt” mondja. De Buharin korántsem „ugyanazt” mondja. Buharin ebben a cikkében elvontan, elméletileg beszél a visszafejlődés lehetőségének vagy veszélyének kérdéséről. Elvont formában a kérdés ilyen felvetése teljesen lehetséges és jogos. De mit tesz Frumkin? Ő a visszafejlődés lehetőségének elvont kérdését a mezőgazdaság visszafejlődésének tényévé változtatja. És ezt nevezi ő a gabonagazdaság helyzetelemzésének! Nem nevetséges-e ez, elvtársak?

Mit érne az a Szovjethatalom, amelynek fennállása tizenegyedik évében „sikerült” a mezőgazdaságot odáig juttatnia, hogy az visszafejlődött! Az ilyen hatalmat el kellene űzni, nem pedig támogatni. S a munkások már régen el is űzték volna az ilyen hatalmat, ha az visszafejlesztette volna a mezőgazdaságot. Visszafejlődésről zengedeznek nekünk a különböző burzsoá szakemberek, akiknek egyetlen vágyuk, hogy a mezőgazdaság visszafejlődjék. Egy időben Trockij is visszafejlődésről zengedezett nekünk. Nem hittem volna, hogy Frumkin is erre a kétes útra lép.

Mivel indokolja Frumkin a visszafejlődésre vonatkozó állítását? Mindenekelőtt azzal, hogy ezidén a gabonaneműek vetésterülete kisebb, mint a múlt évben. Mivel magyarázható ez? Talán a Szovjethatalom politikájával? Természetesen nem azzal. Ez azzal magyarázható, hogy az őszi vetés Ukrajna sztyeppe-övezetében és részben Észak-Kaukázusban tönkrement, ez év nyarán pedig Ukrajnának ugyanazt az övezetét aszály sújtotta. Ha nem lettek volna ilyen kedvezőtlen éghajlati viszonyok — a mezőgazdaság pedig teljes egészében azoktól függ —, akkor ezidén a gabonaneműekből legalább egy millió gyeszjatyínával több vetésterületünk volna, mint tavaly.

Frumkin továbbá azzal indokolja állítását, hogy ezidén gabonaneműekből össztermelésünk csak nem-sokkal (70 millió púddal) volt több, mint az elmúlt évben, búzánk és rozsunk pedig 200 millió púddal volt kevesebb. Mivel magyarázható ez? Szintén az aszállyal és az őszi vetés kifagyásával. Ha nem lettek volna ilyen kedvezőtlen éghajlati viszonyok, akkor ezidén gabona-össztermelésünk 300 millió púddal meghaladta volna a múlt évi termést. Hogyan lehet figyelmen kívül hagyni olyan tényezőket, mint az aszály, a fagy stb., amelyek döntő jelentőségűek az egyik vagy a másik vidék termése szempontjából?

Most azt a feladatot tűzzük magunk elé, hogy 7 százalékkal bővítjük a vetésterületet, 3 százalékkal emeljük a terméshozamot és mindent egybevéve, 10 százalékkal növeljük a gabonaneműek össztermelését. Kétségtelenül mindent el fogunk követni, hogy ezeket a feladatokat teljesítsük. De nincs kizárva, hogy ennek ellenére ismét részleges rossz termés lesz, egyik vagy másik vidéken fagy vagy aszály sújt bennünket, és lehetséges, hogy ezek a körülmények a gabonaneműek össztermelésének — terveinkhez viszonyítva, sőt még az idei össztermeléshez képest is — bizonyos csökkenését vonják majd maguk után. Azt fogja-e ez jelenteni, hogy a mezőgazdaság „visszafejlődik”, hogy ennek a „visszafejlődésnek” a Szovjethatalom az oka, hogy „kiöltünk” a parasztból mindent, ami gazdasági munkájában ösztönzi, hogy „elvettük” a gazdasági távlatait?

Néhány évvel ezelőtt Trockij ugyanebbe a hibába esett, amikor azt állította, hogy az „esőcskének” nincs jelentősége a mezőgazdaságban. Rikov ez ellen felszólalt és a Központi Bizottság óriási többsége támogatta Rikovot. Most Frumkin esik ugyanebbe a hibába, amikor figyelmen kívül hagyja a mezőgazdaságban a döntő jelentőségű éghajlati viszonyokat és mindent pártunk politikájára igyekszik hárítani.

Milyen úton-módon fokozhatjuk a mezőgazdaság, különösen pedig a gabonagazdaság fejlődési ütemét?

Három ilyen út vagy mód van:

a) a terméshozam növelése és az egyéni szegényparaszt és középparaszt gazdaságok vetésterületének kibővítése;
b) a kolhozok további fejlesztése;
c) a régi szovhozok kibővítése és új szovhozok szervezése.

Erről már a júliusi plénum határozatában is szó volt. A tézisek ismétlik a júliusi plénumon mondottakat, de konkrétabban nyúlnak a kérdéshez, számszerűen határozzák meg, hogy mennyit kell ebből a célból beruházni. Frumkin itt is talált ürügyet a kötekedésre. Azt hiszi, hogy ha az első helyre az egyéni gazdaságot állítjuk, a második és a harmadik helyre pedig a kolhozokat és a szovhozokat, akkor ez voltaképpen az ő szempontjának győzelmét jelenti. Ez nevetséges, elvtársak. Érthető, hogy ha a mezőgazdaság egyik vagy másik formájának részaránya szempontjából vizsgáljuk a kérdést, akkor az egyéni gazdaságot kell az első helyre tenni, mivel ez csaknem hatszor annyi árugabonát ad, mint a kolhozok és a szovhozok. Ha azonban a gazdaság típusa szempontjából nézzük a kérdést, abból a szempontból, hogy melyik gazdasági forma áll hozzánk a legközelebb, akkor a kolhozok és a szovhozok lesznek az első helyen, mert az egyéni parasztgazdasághoz viszonyítva a mezőgazdaság magasabb típusát képviselik. Talán még az is bizonyításra szorul, hogy mindkét szempont egyaránt elfogadható számunkra?

Mi szükséges ahhoz, hogy ezen a három úton haladjon a munka, hogy gyakorlatilag megvalósítsuk a mezőgazdaság s mindenekelőtt a gabonagazdaság fejlődési ütemének gyorsulását?

Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy pártkádereink figyelmét a mezőgazdaságra és különösen a gabonaprobléma konkrét kérdéseire irányítsuk. Elég volt az általános szólamokból, eleget fecsegtek már a mezőgazdaságról általában, végre át kell térni arra, hogy a gabonagazdaság fellendítése céljából a különböző vidékek eltérő feltételeinek megfelelő gyakorlati rendszabályokat dolgozzunk ki. Itt az ideje, hogy a szót tett kövesse, s végre azzal a konkrét kérdéssel foglalkozzunk, hogyan kell növelni az egyéni szegényparaszt és középparaszt gazdaságok terméshozamát, hogyan kell bővíteni vetésterületüket, hogyan kell javítani és továbbfejleszteni a kolhozokat és a szovhozokat, hogyan kell megszervezni azt, hogy a kolhozok és szovhozok segítsenek a parasztoknak a jobb vetőmagvakkal és faj állatokkal való ellátás terén, hogyan kell megszervezni azt, hogy a kölcsönző állomások útján gépekkel és egyéb munkaeszközökkel támogassuk a parasztokat, hogyan terjesszük ki és javítsuk meg a termelési szerződések rendszerét és általában a mezőgazdasági szövetkezetek ügyét stb. stb. (Egy hang: „Ez prakticizmus”.) Feltétlenül szükségünk van az ilyen prakticizmusra, mert e nélkül az a veszély fenyeget bennünket, hogy a gabonaprobléma megoldásának rendkívül komoly ügye belefullad a mezőgazdaságról általában folyó üres fecsegésbe.

A Központi Bizottság meg fogja szervezni, hogy a döntő gabonatermő vidékek vezető funkcionáriusai a Népbiztosok Tanácsában és a Politikai Irodában előadják konkrét jelentéseiket a mezőgazdaság fejlesztésének kérdéseiről. Ezen a plénumon hallani fogják Andrejev elvtárs jelentését a gabonaprobléma megoldásának útjáról Észak-Kaukázusban. Azt hiszem, hogy később sorjában ugyanilyen jelentéseket kell majd meghallgatnunk Ukrajnáról, a Központi Feketeföld területről, a Volgamellékről, Szibériáról stb. Ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a párt figyelmét a gabonaproblémára irányítsuk és pártkádereinket végre a gabonaproblémával kapcsolatos konkrét kérdések vágányára állítsuk.

Másodszor, rajta kell lennünk, hogy falusi pártmunkásaink gyakorlati munkájukban határozottan különbséget tegyenek a középparasztok és a kulákok között, ne vonják őket egy kalap alá, s amikor a kulákot kell ütni, ne a középparasztot érje az ütés. Itt az ideje, hogy végre kiküszöböljük ezeket a — engedelemmel szólva — hibákat. Vegyük például az egyéni megadóztatás kérdését. Van a Politikai Irodának egy határozata és van egy ennek megfelelő törvény, amely kimondja, hogy a gazdaságoknak legfeljebb 2—3 százaléka, vagyis csak a kulákság leggazdagabb része esik egyéni megadóztatás alá. Mi történik azonban a valóságban? Számos vidéken a gazdaságok 10, 12, sőt több százalékát is megadóztatják, s ilymódon a parasztság középparaszt részét sújtják. Nem ideje-e már, hogy véget vessünk ennek a bűntettnek?

És lám, a mi kedves „kritikusaink”, ahelyett, hogy konkrét rendszabályokat javasolnának az ilyen és hasonló botrányos jelenségek felszámolására, szavakon nyargalnak és azt ajánlják, hogy „a kulákság leggazdagabb része” kifejezést „a kulákság legtehetősebb része”, vagy „a kulákság legfelsőbb része” kifejezéssel helyettesítsük. Mintha ez nem volna ugyanaz! Be van bizonyítva, hogy nálunk mintegy 5 százalék a kulák. Be van bizonyítva, hogy a törvény a gazdaságoknak csak 2—3 százalékát, vagyis a kulákok leggazdagabb részét vonja egyéni adóztatás alá. Be van bizonyítva, hogy ezt a törvényt a gyakorlatban számos vidéken megszegik. A „kritikusok” azonban, ahelyett, hogy e jelenségek felszámolása céljából konkrét rendszabályokat javasolnának, szőrszálhasogató bírálattal foglalkoznak és nem akarják megérteni, hogy így minden marad a régiben. Igazi betűrágók! (Egy hang: „Azt javasolják, hogy minden kulákot egyénileg kell megadóztatni”.) Hát akkor követeljék annak a törvénynek hatályon kívül helyezését, amely a gazdaságok 2—3 százalékának egyéni megadóztatását írja elő. Márpedig én nem hallottam, hogy bárki is az egyéni megadóztatásról szóló törvény hatályon kívül helyezését követelte volna. Azt mondják, hogy az egyéni megadóztatás önkényes kiterjesztésének célja a helyi költségvetés bevételeinek növelése. De a helyi költségvetés bevételeinek növelése nem történhetik a törvény megszegése, a párt utasításainak megszegése útján. Pártunk fennáll, még nem szüntették meg. A Szovjethatalom fennáll, még nem számolták fel. És ha a helyi költségvetés nem kielégítő, akkor tűzzék napirendre a helyi költségvetés kérdését, de a törvényt ne szegjék meg, a párt utasításait ne helyezzék hatályon kívül.

Továbbá, fokozottabban kell ösztönözni az egyéni szegényparaszt és középparaszt gazdaságokat. Kétségtelen, hogy a gabonaárak már megtörtént felemelése, a forradalmi törvényesség gyakorlati megvalósítása, az a gyakorlati támogatás, melyben a szegényparaszt és középparaszt gazdaságok a szerződéskötések formájában részesülnek stb. — mindez fokozott gazdasági ösztönzést ad majd a parasztnak. Frumkin azt hiszi, hogy mi kiöltünk, vagy majdnem kiöltünk a parasztból minden buzgalmat, mert megfosztottuk őt gazdasági kilátásaitól. Ez természetesen ostobaság. Ha ez igaz, akkor érthetetlen, hogy mi élteti tulajdonképpen a munkásosztálynak és a parasztság zömének szövetségét, összefogását? Vagy azt hiszik talán, hogy ez a szövetség erkölcsi szövetség? Meg kell már végre érteni, hogy a munkásosztály és a parasztság szövetsége számításon alapuló szövetség, két osztály érdekszövetsége, a munkásoknak és a parasztság zömének osztályszövetsége, amely kölcsönös előnyök elérésére irányul. Világos, hogy ha kiöltünk vagy majdnem kiöltünk volna a parasztból mindent, ami gazdaságilag ösztönözné, megfosztván őt gazdasági kilátásaitól, akkor nem volna nálunk munkás-paraszt összefogás, nem volna meg a munkásosztály és a parasztság szövetsége. Nyilvánvaló, hogy itt nem lehet szó a szegény- és középparaszt tömegek gazdasági ösztönzésének „megteremtéséről” vagy „felébresztéséről”, hanem csak arról, hogy fokozzuk ezt az ösztönzést és továbbfejlesszük a munkásosztálynak és a parasztság zömének kölcsönös javára. Erről van szó a népgazdaság ellenőrző számaira vonatkozó tézisekben.

Végül, a falut jobban kell ellátni árukkal. Fogyasztási cikkekre és különösen termelő jellegű árukra (gépekre, trágyára stb.) gondolok, amelyek növelhetik a mezőgazdasági termékek termelését. Nem mondhatni, hogy ezen a téren minden rendben van. Tudják, hogy az áruéhséget még korántsem szüntettük meg, s úgy lehet, nem is egyhamar fogjuk megszüntetni. Pártunk egyes köreiben az az illúzió van elterjedve, hogy az áruéhséget már most megszüntethetjük. Ez, sajnos, nem igaz. Szem előtt kell tartani, hogy az áruéhség először is azzal függ össze, hogy a munkások és parasztok jóléte fokozódik és a vásárlóképes árukereslet óriási mértékben növekszik, viszont az árutermelés esztendőről-esztendőre nő ugyan, de nem fedezi az egész keresletet és másodszor, az áruéhség az ipar mostani, újjáalakítási időszakával függ össze.

Az ipar újjáalakítása azt jelenti, hogy pénzeszközeinket a fogyasztási cikkek termelésének területéről a termelési eszközök termelésének területére visszük át. E nélkül nincs és nem is lehet komoly ipari újjáalakítás, különösen a mi szovjet viszonyaink között. De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy pénzt fektetünk be az új vállalatok építésébe, nő a városok és az új fogyasztók száma, viszont az új vállalatok csak 3—4 év múlva adhatnak új árutömeget. Könnyen megérthető, hogy ez a körülmény nem segítheti elő az áruéhség megszüntetését.

Azt jelenti ez, hogy ölbe kell tennünk kezünket és be kell vallanunk, hogy tehetetlenek vagyunk az áruéhséggel szemben? Nem, ez nem azt jelenti. Ugyanis módunkban van életbeléptetni és életbe is kell léptetnünk olyan konkrét rendszabályokat, amelyek csökkentik, mérséklik az áruéhséget. Ezt most mindjárt megtehetjük és meg is kell tennünk. E célból fokozott mértékben fejlesztenünk kell azokat az iparágakat, amelyek közvetlenül kapcsolatban vannak a mezőgazdasági termelés fellendítésével (a Sztálingrádi Traktorgyár, a Rosztovi Mezőgazdasági Gépgyár, a Voronyezsi Triőr Gyár stb. stb.). Továbbá, a lehetőséghez képest fejleszteni kell azokat az iparágakat, amelyek a szűkében levő áruk (posztó, üveg, szögek stb.) tömegét növelhetik. És így tovább, és így tovább …

Kubjak azt mondta, hogy a népgazdaság ellenőrző számai szerint ezidén kevesebbet bocsátanak az egyéni parasztgazdaság rendelkezésére, mint tavaly. Azt hiszem, hogy ez nem igaz. Kubjak nyilvánvalóan nem veszi figyelembe, hogy a termelési szerződések keretében ezidén körülbelül 300 millió rubel hitelt nyújtunk a parasztoknak (csaknem 100 millióval többet, mint a múlt évben). Ha ezt számításba vesszük — már pedig lehetetlen számításba nem vennünk —, akkor nyilvánvaló, hogy ezidén többet fordítunk az egyéni parasztgazdaság fejlesztésére, mint tavaly. Ami a régi és az új szovhozokat és kolhozokat illeti, azokba körülbelül 300 millió rubelt fektetünk be az idén (körülbelül 150 millióval többet, mint a múlt évben).

Különös figyelmet kell fordítani a kolhozokra, a szovhozokra és a termelési szerződéskötés módszerére. Ezekben nem szabad csupán árugabona-forrásaink növelésének eszközeit látni. Azok egyszersmind a munkásosztály és a parasztság zöme közötti összefogás új formái is.

A szerződéskötés módszeréről már éppen eleget beszéltek, erre nem fogok részletesen kitérni. Mindenki be fogj a látni, hogy a tömeges szerződéskötés módszere megkönnyíti az egyéni parasztgazdaságok iparkodásának egyesítését, az állandóság elemét viszi be az állam és a parasztság kölcsönös viszonyába, tehát erősíti a város és falu összefogását.

Fel szeretném hívni a figyelmüket a kolhozokra és különösen a szovhozokra, mint azokra az emelőkre, amelyek megkönnyítik a mezőgazdaság átalakítását az új technika alapján, forradalmasítják a parasztok agyát és segítik a parasztokat abban, hogy megszabaduljanak a maradiságtól és begyepesedéstől. Amikor gabonavidékeinken megjelennek a traktorok, a nagy mezőgazdasági gépek és a traktoroszlopok, annak meglesz a hatása a környéken élő parasztok gazdaságára is. A parasztság kétségtelenül úgy fogja értékelni és elkönyvelni a környéken élő parasztoknak vetőmagvakkal, gépekkel és traktorokkal való támogatását, mint a Szovjethatalom erejének és nagyságának jelét, mint a Szovjethatalom arra irányuló igyekezetét, hogy a parasztságot a mezőgazdaság komoly fellendülésének széles országútjára vezesse. Ezt a körülményt eddig nem vettük számításba s talán még mindig nem vesszük számításba kellő mértékben. Én azonban azt gondolom, hogy ez a legfontosabb, amit a kolhozok és a szovhozok a gabonaprobléma megoldása és a munkásparaszt összefogás új formákban való megszilárdítása terén a jelen pillanatban nyújtanak és nyújthatnak.

Általánosságban ezek azok az utak és módok, amelyek vonalán kell haladnia a gabonaprobléma megoldására irányuló munkánknak.

III
Az elhajlások és az irányukban tanúsított békülékenység elleni harcról

Most térjünk át téziseink harmadik fő kérdésére, a lenini vonaltól való elhajlások kérdésére.

Az elhajlások szociális bázisa az a tény, hogy országunkban túlsúlyban van a kistermelés, hogy a kistermelésből hajtanak ki a kapitalista elemek, az a tény, hogy pártunkat kispolgári légkör veszi körül, s végül, hogy ez a légkör pártunk egyes szerveit megfertőzi.

Főleg ez az elhajlások szociális bázisa.

Ezek az elhajlások mind kispolgári jellegűek.

Most főleg a jobboldali elhajlásról van szó. Mi a jobboldali elhajlás lényege? Merre és mire hajlik? A burzsoá ideológiához való alkalmazkodás felé hajlik, arra, hogy politikánkat a „szovjet” burzsoázia ízléséhez és szükségleteihez hozzáalkalmazza.

Minő veszéllyel fenyegetne minket a jobboldali elhajlás, ha pártunkban győzne? A jobboldali elhajlás győzelme pártunkat eszmeileg megsemmisítené, a kapitalista elemeket szabadjára engedné, a kapitalizmus visszaállításának, vagy mint Lenin mondta, „a kapitalizmushoz való visszatérésnek” esélyeit növelné.

Főleg hol a fészke a jobboldali elhajlás tendenciájának? Szovjet és gazdasági, szövetkezeti és szakszervezeti apparátusunkban, úgyszintén a pártapparátusban, különösen annak alsó, falusi láncszemeiben.

Vannak-e a párttagok között olyanok, akik a jobboldali elhajlás kifejezői? Feltétlenül vannak. Rikov Satunovszkij példáját hozta fel, aki a Dnyeprosztroj építése ellen foglalt állást. Kétségtelen, hogy Satunovszkij jobboldali elhajlást követett el, elhajlást a nyílt opportunizmus felé. Mindamellett azt hiszem, hogy Satunovszkij nem tipikus példa a jobboldali elhajlás jellemzésére, a jobboldali elhajlás arculatának jellemzésére. Azt hiszem, hogy ezen a téren Frumkinnak kell átnyújtanunk az elsőbbség pálmáját. (Derültség.) Első levelére (1928 június), továbbá második levelére (1928 november) gondolok, amelyet a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság tagjai között itt szétosztottunk.

Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a két levelet. Vegyük elő az első levél „alaptételeit”.

1) „A falu, a szegényparasztság kis részének kivételével, ellenünk van hangolva.” Igaz-e ez? Világos, hogy nem igaz. Ha ez igaz volna, akkor a munkásparaszt összefogásnak már híre-hamva sem volna. Már pedig júniustól kezdve (a levél júniusban kelt) csaknem félesztendő telt el és mindenki látja, aki nem vak, hogy a munkásosztálynak és a parasztság zömének összefogása él és erősödik. Miért írja Frumkin ezt a valótlanságot? Azért, hogy megijessze a pártot és engedékennyé tegye a jobboldali elhajlás irányában.

2) „Az utóbbi időben vett irány reménytelenné és kilátástalanná tette a középparasztság zömének helyzetét.” Igaz-e ez? Egyáltalán nem igaz. Világos, hogy ha ez év tavaszán a középparasztság zöme gazdaságilag reménytelen és kilátástalan helyzetben lett volna, a középparaszt nem bővítette volna a tavaszi vetésterületet valamennyi döntő gabonatermesztő vidéken. Nálunk április—májusban végzik a tavaszi vetést. Frumkin levele pedig júniusban kelt. Ki nálunk, ahol Szovjethatalom van, a gabonaneműek legfőbb begyűjtője? Az állam és a vele kapcsolatban álló szövetkezet. Világos, hogy ha a középparaszti tömegek gazdaságilag kilátástalan helyzetben volnának, ha „meghasonlottak” volna a Szovjethatalommal, akkor az állam, vagyis a legfőbb gabonabegyűjtő kedvéért nem bővítették volna a tavaszi vetés területét. Frumkin állítása nyilvánvalóan nem felel meg a valóságnak. Frumkin itt is megijeszteni igyekszik a pártot a kilátástalanság „szörnyűségeivel”, hogy engedékennyé tegye az ő álláspontja irányában.

3) „Vissza kell térni a XIV. és a XV. kongresszushoz.” Hogy a XV. kongresszusnak itt semmi keresnivalója, az kétségtelen. Itt nem a XV. kongresszus a fontos, hanem ez a jelszó: vissza a XIV. kongresszushoz. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy mondjunk le „a kulák elleni támadás fokozásáról” (lásd a XV. kongresszus határozatát). Ezt nem azért mondom, hogy csepüljem a XIV. kongresszust. Ezt azért mondom, mert Frumkin arra szólít bennünket, hogy térjünk vissza a XIV. kongresszushoz, tehát tagadja azt a további lépést, amelyet a párt a XIV. kongresszus óta a XV. kongresszusig megtett, s ezt a lépést tagadva, visszafelé húzza a pártot. A Központi Bizottság júliusi plénuma már megmondta véleményét ebben a kérdésben. Határozatában egyenesen kijelentette, hogy akik megkísérlik megkerülni a XV. kongresszus döntését, amelynek értelmében „a kulákság elleni támadást tovább kell fokozni”, azok az „országunkban meglevő burzsoá tendenciákat képviselik”. Elárulom Frumkinnak, hogy amikor a Politikai Iroda a júliusi plénum határozatának ezt a pontját megfogalmazta, Frumkin és első levele lebegett a szeme előtt.

4) „A legmesszebbmenő támogatást a kollektívákba belépő szegényparasztságnak.” A kollektívákba belépő, sőt a kollektívákba be sem lépő szegényparasztságot is, erőnkhöz és a lehetőségekhez képest mindig a legmesszebbmenően támogattuk. Ez nem új valami. Nem ez az új a XV. kongresszus határozataiban a XIV. kongresszushoz képest, hanem az, hogy a XV. kongresszus a kolhozmozgalom minden módon való fejlesztését tűzte ki napjaink egyik legfontosabb feladatául. Amikor Frumkin a kollektívákba belépő szegényparasztság legmesszebbmenő támogatásáról beszél, valójában kibújik, kivonja magát a XV. kongresszus által kitűzött pártfeladat alól, mely a kolhozmozgalom minden módon való fejlesztésében áll. Frumkin valójában ellene van annak, hogy a falun a szocialista szektort erősítő fokozott munkát fejtsünk ki a kolhozok vonalán.

5) „Ne bővítsük rohamosan és túlrohamosan a szovhozokat.” Frumkinnak tudnia kell, hogy a régi szovhozok kibővítésére és az újak létesítésére irányuló komoly munkának csak kezdetén vagyunk. Frumkinnak tudnia kell, hogy erre sokkal kevesebb anyagi eszközt fordítunk, mint kellene, ha erre valamilyen tartalékkal rendelkeznénk. Ezeket a szavakat pedig: „rohamosan és túlrohamosan“, azért hozza fel, hogy „rémületbe” ejtse az embereket és ezzel leplezze, hogy nem kívánja a szovhozok valamelyest is komoly bővítését. Frumkin itt valójában ellene van annak, hogy a falun a szocialista szektort a szovhozok vonalán erősítsük.

Gyűjtsék most egybe Frumkin felsorolt tételeit és olyan csokrot kapnak, amely a jobboldali elhajlást kellően jellemzi.

Térjünk át Frumkin második levelére. Miben különbözik a második levél az elsőtől? Abban, hogy megtetézi az első levél hibáit. Az elsőben a középparaszti gazdaság kilátástalanságáról volt szó. A másodikban viszont a mezőgazdaság „visszafejlődéséről” van szó. Az első levélben arról volt szó, hogy vissza kell térni a XIV. kongresszushoz, olyan értelemben, hogy gyengíteni kell a kulák elleni támadást. A második levélben viszont arról van szó, hogy „ne zavarjuk a kulákgazdaságok termelését”. Az első levélben nincs szó az iparról. A második levél viszont egy „új” elméletet fejt ki, mely szerint kevesebbet kell az ipar építésére fordítani. Egyébként van két pont, amelyben mind a két levél megegyezik: ez a kolhozok és a szovhozok kérdése — Frumkin mindkét levélben a kolhozok és szovhozok fejlesztése ellen foglal állást. Világos, hogy a második levél megtetézi az első levél hibáit.

A „visszafejlődés” elméletéről már beszéltem. Nem lehet kétséges, hogy ez az elmélet nem egyéb, mint burzsoá szakemberek kitalálása, akik szeretnek a Szovjethatalom pusztulásáról jajveszékelni. Frumkint megijesztették a Pénzügyi Népbiztosság körül hemzsegő burzsoá szakemberek, most pedig ő maga igyekszik megijeszteni a pártot és engedékennyé szeretné tenni a jobboldali elhajlás irányában. A kolhozokról és szovhozokról elég szó esett. Ezért nem érdemes ismételni a már elmondottat. Vizsgáljuk meg a fennmaradó két pontot: a kulákgazdaság és az ipari beruházások kérdését.

A kulákgazdaságról. Frumkin azt mondja, hogy „ne zavarjuk a kulákgazdaságok termelését”. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a kulákot nem kell zavarni kizsákmányoló gazdaságának fejlesztésében. De mit jelent az, hogy a kulákot nem kell zavarni kizsákmányoló gazdaságának fejlesztésében. Azt jelenti, hogy a falun szabadjára kell engedni a kapitalizmust, szabad kezet, szabadságot kell biztosítani a kapitalizmusnak. Mi más ez, mint a francia liberálisok régi jelszava: „laissez faire, laissez passer”, vagyis — ne zavarják a burzsoáziát a dolgában, ne zavarják a burzsoáziát szabad mozgásában.

Ezt a jelszót a régi francia liberálisok a francia polgári forradalom idején adták ki, amikor a hűbéri hatalom ellen harcoltak, amely szorongatta és nem engedte fejlődni a burzsoáziát. Kiderül, hogy „a kapitalista elemek egyre fokozódó korlátozásának” szocialista jelszaváról (lásd az ellenőrző számokról szóló téziseket) most át kell térnünk erre a burzsoá-liberális jelszóra: ne korlátozzuk a falun a kapitalizmus fejlődését. Ejnye, hát az a szándékunk, hogy bolsevikokból burzsoá liberálisokká változzunk át? Mi köze lehet Frumkin e burzsoá-liberális jelszavának a párt vonalához?

(Frumkin: „Sztálin elvtárs, olvasson fel más pontokat is”.) Minden pontot felolvasok: „Ne zavarjuk a kulákgazdaságok termelését se és egyidejűleg folytassunk harcot a lenyűgöző kulák kizsákmányolás ellen”. Nos, csak nem gondolja, tisztelt Frumkin, hogy a mondat második fele javít, nem pedig ront a dolgon? Mit jelent a lenyűgöző kizsákmányolás ellen folytatott harc? Hiszen a lenyűgöző kizsákmányolás elleni harc jelszava a polgári forradalom jelszava a kizsákmányolás feudális-jobbágyi vagy félfeudális módszerei ellen. Mi valóban kiadtuk ezt a jelszót, amikor a polgári forradalom felé haladtunk és a kizsákmányolás lenyűgöző formáját, amelyet felszámolni törekedtünk, megkülönböztettük a kizsákmányolás nem-lenyűgöző úgynevezett „haladó” formájától, amelyet akkor nem korlátozhattunk és nem szüntethettünk meg, minthogy megmaradtak a polgári viszonyok. De akkor a polgári-demokratikus köztársaság felé haladtunk. Most pedig, ha nem tévedek, nálunk szocialista forradalom van, mely arra vesz irányt, melynek arra kell irányt vennie, hogy a kizsákmányolás minden formáját, köztük a kizsákmányolás „haladó” formáját is megszüntesse. Hogyan akarhatja ön, hogy a szocialista forradalomnak, amelyet fejlesztünk és előrehajtunk, hátat fordítsunk és visszatérjünk a polgári forradalom jelszavához? Hogyan ragadtathatja el magát valaki ilyen ostobaságra?

Továbbá. Mit jelent az, hogy ne zavarjuk a kulákgazdaságot? Azt jelenti, hogy szabadságot adunk a kuláknak. De mit jelent az, hogy szabadságot adunk a kuláknak? Azt jelenti, hogy hatalmat adunk neki. Amikor Franciaország burzsoá liberálisai a feudális hatalomtól azt követelték, hogy ne zavarja a burzsoáziát fejlődésében, ezt konkrét követelésekben fejezték ki, amelyek arra irányultak, hogy adjanak hatalmat a burzsoáziának. És igazuk volt. A burzsoáziának, hogy kellően fejlődjék, hatalomra van szüksége. Tehát, aki következetes akar lenni, annak ezt kell mondania: adjatok a kuláknak részt a hatalomból. Mert meg kell érteni, hogy lehetetlen nem korlátozni a kulákgazdaság fejlődését, ha a hatalmat elvesszük a kuláktól és a munkásosztály kezében összpontosítjuk. Íme, ilyen következtetések adódnak Frumkin második levelének olvasása közben.

Az ipari beruházásokról. Az ellenőrző számok megvitatása során három számmal volt dolgunk: a Legfőbb Népgazdasági Tanács 825 millió rubelt követelt, az Állami Tervhivatal 750 millió rubelt adott, a Pénzügyi Népbiztosság azonban csak 650 milliót engedélyezett. Hogyan határozott pártunk Központi Bizottsága ebben a kérdésben? 800 millió rubelt állapított meg, vagyis 150 millió rubellel többet, mint amennyit a Pénzügyi Népbiztosság javasolt. Hogy a Pénzügyi Népbiztosság kevesebbet engedélyezett, azon természetesen nincs mit csodálkozni: mindenki tudja, hogy a Pénzügyi Népbiztosság szűkmarkú, szűkmarkúnak is kell lennie. De most nem erről van szó. Arról van szó, hogy Frumkin nem szűkmarkúságból, hanem a „lehetőségekről” szóló újdonsült elmélete alapján ragaszkodik a 650 millió rubelhez, mert második levelében, valamint a Pénzügyi Népbiztosság lapjában megjelent külön cikkében azt állítja, hogy mi minden bizonnyal lerontjuk gazdasági helyzetünket, ha a beruházásokra több mint 650 millió rubelt bocsátunk a Legfőbb Népgazdasági Tanács rendelkezésére. Ez pedig mit jelent? Azt jelenti, hogy Frumkin ellenzi iparfejlesztésünk mostani ütemének fenntartását s nyilvánvalóan nem érti, hogy ennek az ütemnek lassítása valóban rontaná egész népgazdaságunk helyzetét.

Foglalják most egybe Frumkin második levelének ezt a két pontját, a kulákgazdaságról szóló pontot és az ipari beruházásokról szóló pontot, adják még hozzá a „visszafejlődés” elméletét — s képet kapnak a jobboldali elhajlásról.

Akarják tudni, hogy voltaképpen mi és hogyan fest a jobboldali elhajlás? Olvassák el Frumkin mindkét levelét, tanulmányozzák azokat és megtudják.

Ennyit a jobboldali elhajlás arculatáról.

A tézisekben azonban nemcsak a jobboldali elhajlásról van szó. Szó van bennük az úgynevezett „baloldali” elhajlásról is. Mi az a „baloldali” elhajlás? Van-e valóban úgynevezett „baloldali” elhajlás pártunkban? Vannak-e pártunkban középparasztellenes törekvések, mint a tézisek mondják, túlzott iparosítási törekvések stb.? Igen, vannak. Mi közös ezekben? Az, hogy ezek a trockizmus felé való elhajlásra vezethetők vissza. Erről már a júliusi plénumon is szó volt. A júliusi plénumnak a gabonabegyűjtési politikáról szóló ismert határozatára gondolok, amely két fronton való harcról beszél: harcról azok ellen, akik a XV. kongresszustól visszafelé húznak — ezek a jobboldaliak —, és azok ellen, akik a kivételes rendszabályokat a párt állandó irányvonalává akarják változtatni — ezek a „baloldaliak”, ez tendencia a trockizmus felé.

Világos, hogy pártunkban megvannak a trockizmus elemei és megvan a trockista ideológia felé hajló tendencia. Ha nem tévedek, a XV. pártkongresszus előtt, a vita idején mintegy négyezren szavaztak a mi platformunk ellen. (Egy hang: „Tízezren”.) Azt hiszem, ha tízezren szavaztak ellene, akkor a trockizmussal rokonszenvező kétszer tízezer párttag egyáltalán nem szavazott, mert nem jöttek el a gyűlésekre. Ezek azok a trockista elemek, akik benn maradtak a pártban s akikről feltehető, hogy még nem szabadultak meg a trockista ideológiától. Azonkívül azt hiszem, hogy a trockisták egy részének, amely később elszakadt a trockista szervezettől és visszakerült a pártba, még nem volt ideje arra, hogy végleg búcsút mondjon a trockista ideológiának s valószínűleg nem idegenkedik attól, hogy nézeteit a párttagok között terjessze. Végül, számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a trockista ideológia pártunk egynémely szervezetében bizonyos mértékben újjászületik. Foglalják mindezt egybe és kezükben lesz minden szükséges elem annak megállapításához, hogy a pártban valóban van elhajlás a trockizmus felé.

Ez érthető is: amikor kispolgári légkör vesz körül bennünket és ez a légkör nyomást gyakorol pártunkra, akkor elképzelhetetlen, hogy pártunkban ne legyenek trockista tendenciák. Más az — letartóztatni vagy kizárni a pártból a trockisták kádereit. És ismét más — felszámolni a trockizmus ideológiáját. Ez nehezebb lesz. S mi azt mondjuk: ahol jobboldali elhajlás van, ott „baloldali” elhajlásnak is kell lennie. A „baloldali” elhajlás a jobboldalelhajlás árnyéka. Lenin, az otzovistákra gondolva azt mondta, hogy a „baloldaliak” — szintén mensevikek, csak visszájára fordítva. Ez tökéletesen igaz. Ugyanezt kell mondanunk a mostani „baloldaliakról” is. A trockizmus felé hajló emberek — a dolog lényegét tekintve — szintén jobboldaliak, csak visszájára fordítva, jobboldaliak, akik „baloldali” frázissal leplezik magukat.

Ez az oka annak, hogy két fronton kell harcolnunk, harcot kell folytatnunk mind a jobboldali, mind a „baloldali” elhajlás ellen.

Mondhatnánk: ha a „baloldali” elhajlás lényegileg szintén jobboldali opportunista elhajlás, akkor mi különbség van köztük és tulajdonképpen hol itt a két front? Valóban, ha a jobboldaliak győzelme azt jelentené, hogy a kapitalizmus visszaállításának esélyei növekednek, és ha a „baloldaliak” győzelme szintén ugyanerre az eredményre vezetne, akkor mi a különbség közöttük s miért neveznek egyeseket jobboldaliaknak, másokat „baloldaliaknak”? És ha van közöttük különbség, miben áll az? Talán nem igaz, hogy mindkét elhajlásnak ugyanazok a szociális gyökerei, hogy mindkettő kispolgári elhajlás? Talán nem igaz, hogy győzelmük esetén mindkét elhajlás egy és ugyanazon eredményre vezetne? Miben különböznek akkor egymástól?

Abban különböznek, hogy különbözők a platformjaik, különbözők a követeléseik, különbözőképpen nyúlnak a kérdésekhez és módszerük is különböző.

Ha például a jobboldaliak ezt mondják: „Nem kellett volna Dnyeprosztrojt építeni”, a „baloldaliak” pedig fordítva, ezt az ellenvetést teszik: „Mit érünk egy Dnyeprosztrojjal, adjatok minden évben egy-egy Dnyeprosztrojt” (derültség) — akkor el kell ismerni, hogy nyilvánvalóan van különbség köztük.

Ha a jobboldaliak azt mondják: „Ne nyúlj a kulákhoz, hagyd szabadon fejlődni”, a „baloldaliak” pedig, fordítva, ezt az ellenvetést teszik: „Ne csak a kulákot üsd, hanem a középparasztot is, mert az ugyanolyan magántulajdonos, mint a kulák” — akkor el kell ismerni, hogy nyilvánvalóan van különbség köztük.

Ha a jobboldaliak ezt mondják: „Nehézségek álltak elő, nincs-e itt az ideje, hogy visszakozzunk“ a „baloldaliak” pedig, fordítva, ezt az ellenvetést teszik: „Mit nekünk a nehézségek, fütyülünk a nehézségeitekre — száguldjunk teljes gőzzel előre” (derültség) — akkor el kell ismerni, hogy nyilvánvalóan van különbség köztük.

Így fest a „baloldaliak” sajátos platformja, így festenek sajátos módszereik. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy a „baloldaliaknak” pufogó „baloldali” frázisokkal sikerül néha a munkások egy részét magukhoz csábítani és magukat a jobboldaliak leghatározottabb ellenségeinek feltüntetni, holott mindenki tudja, hogy a „baloldaliak” szociális gyökerei ugyanazok, mint a jobboldaliaké s nem ritkán megegyezésre lépnek a jobboldaliakkal, egy blokkban tömörülnek velük a leninista vonal elleni harcra.

Ezért kötelességünk nekünk, leninistáknak, hogy két fronton harcoljunk: a jobboldali elhajlás ellen, és a „baloldali” elhajlás ellen.

De ha a trockista tendencia „baloldali” elhajlás, nem azt jelenti-e ez, hogy a „baloldaliak” baloldalibbak a leninizmusnál? Nem, nem azt jelenti. A leninizmus a világ munkásmozgalmában a legbaloldalibb (idézőjel nélkül legbaloldalibb) áramlat. Az imperialista háború kezdeti időszakáig mi, leninisták, benn voltunk a II. Internacionáléban, mint a szociáldemokraták szélsőbaloldali frakciója. Nem maradtunk benn a II. Internacionáléban és a II. Internacionáléban szakítást hirdettünk, mert éppen mint szélsőbaloldali frakció, nem akartunk egy pártban maradni a marxizmus kispolgári árulóival, a szociálpacifistákkal és szociálsovinisztákkal.

Ez a taktika és ez az ideológia alkotta később az egész világ bolsevik pártjainak alapját. Pártunkban mi vagyunk az egyedüli baloldaliak idézőjel nélkül, mi, leninisták. Ezért mi, leninisták, saját pártunkban nem vagyunk sem „baloldaliak”, sem jobboldaliak. Mi a marxisták-leninisták pártja vagyunk. És mi nemcsak azok ellen harcolunk pártunkban, akiket nyílt opportunista elhajlóknak nevezünk, hanem azok ellen is, akik „baloldalibbak” akarnak lenni a marxizmusnál, „baloldalibbak” a leninizmusnál, akik „baloldali”, pufogó frázisokkal leplezik jobboldali, opportunista mivoltukat.

Mindenkinek meg kell értenie, hogy amikor azokat, akik még nem szabadultak meg a trockista tendenciáktól, „baloldaliaknak” nevezzük, ezt iróniának kell felfogni. Lenin a „baloldali kommunistákat” baloldaliaknak nevezte, olykor idézőjelben, olykor idézője] nélkül. De mindenkinek meg kell értenie, hogy Lenin iróniából nevezte őket baloldaliaknak s ezzel hangsúlyozta, hogy csak szavaikban, külső látszatra baloldaliak, valójában azonban kispolgári jobboldali tendenciák képviselői.

Hogyan lehet a trockista elemek baloldaliságáról (idézőjel nélkül) beszélni, mikor tegnap még közös leninistaellenes blokkban egyesültek a nyílt opportunista elemekkel s nyíltan és közvetlenül összekapcsolódtak az ország szovjetellenes rétegeivel? Talán nem tény, hogy a „baloldaliak” és a jobboldaliak tegnap még nyílt blokkot alkottak a leninista párt ellen s ezt a blokkot a burzsoá elemek kétségtelenül támogatták? S vajon nem amellett szól ez, hogy a „baloldaliak” és a jobboldaliak nem egyesülhettek volna közös blokkban, ha nem volnának közös szociális gyökereik, ha nem volna közös opportunista természetük? A trockisták blokkja egy évvel ezelőtt széthullott. A jobboldaliak egy része, Satunovszkij s a hozzá hasonlók, kiváltak a blokkból. Tehát a blokkhoz tartozó jobboldaliak mostantól kifejezetten mint jobboldaliak fognak fellépni, míg a „baloldaliak” „baloldali” frázisokkal fogják leplezni jobboldaliságukat. De hol a biztosíték, hogy a „baloldaliak” és a jobboldaliak nem találnak újból egymásra? (Derültség.) Világos, hogy erre nincs és nem is lehet semmiféle biztosíték.

De ha a két fronton való harc jelszaváért szállunk síkra, nem azt jelenti-e ez, hogy pártunkban a centrizmus szükségességét hirdetjük? Mit jelent a két fronton való harc? Nem centrizmus-e ez? Önök tudják, hogy a trockisták csakugyan így is tüntetik fel a dolgot: vannak „baloldaliak”, ezek, úgymond, „mi vagyunk” — a trockisták, az „igazi leninisták”; vannak „jobboldaliak”, ezek a többiek; végül, vannak „centristák”, akik a „baloldaliak” és a jobboldaliak között ingadoznak. Helyes-e ez a nézet pártunkról? Világos, hogy nem helyes. Így csak olyan emberek beszélhetnek, akiknek agyában minden fogalom összezavarodott s akik már régen szakítottak a marxizmussal. Így csak olyan emberek beszélhetnek, akik nem látják és nem értik meg az elvi különbséget a háborúelőtti időszak szociáldemokrata pártja — amely proletár és kispolgári érdekek blokkjának pártja volt — és a kommunista párt között, amely a forradalmi proletariátus egyöntetű pártja.

A centrizmust nem szabad úgy tekinteni, mint térbeli fogalmat: hogy az egyik helyen, mondjuk, ott ülnek a jobboldaliak, a másikon — a „baloldaliak”, a középen pedig — a centristák. A centrizmus politikai fogalom. Ideológiája az alkalmazkodás ideológiája, annak az ideológiája, hogy a proletárérdekeket egy közös párt keretében alá kell rendelni a kispolgárság érdekeinek. Ennek az ideológiának semmi köze sincs a leninizmushoz és ellentétben áll vele.

A centrizmus természetes jelenség a háborúelőtti II. Internacionáléban. Ott voltak jobboldaliak (a többség), voltak baloldaliak (idézőjel nélkül) és voltak centristák, akiknek politikája lényegében az volt, hogy baloldali frázisokkal szépítgessék a jobboldaliak opportunizmusát és a baloldaliakat alávessék a jobboldaliaknak.

Mi volt akkor a baloldaliak politikája, akiknek magvát a bolsevikok alkották? Kíméletlen harc a centristák ellen, harc a jobboldaliakkal való szakításért (különösen a világháború kirobbanása után) és az új, forradalmi Internacionále megszervezése valóban baloldali, valóban proletár elemekből.

Miért alakulhatott ki akkor a II. Internacionáléban ilyen erőcsoportosulás és miért kellett akkor a bolsevikoknak ilyen politikát folytatniok? Azért, mert a II. Internacionále akkor a proletár és kispolgári érdekek blokkjának pártja volt, mely a kispolgári szociálpacifisták és szociálsoviniszták javát szolgálta. Azért, mert a bolsevikoknak akkor szükségképpen a centristákra kellett összpontosítaniok a tüzet, akik a proletár elemeket a kispolgárság érdekeinek igyekeztek alávetni. Azért, mert a bolsevikok akkor kötelesek voltak a szakítás eszméjét hirdetni, mivel enélkül a proletárok nem szervezhették volna meg saját egyöntetű forradalmi-marxista pártjukat.

Lehet-e azt állítani, hogy a mi kommunista pártunkban is ugyanilyen erőcsoportosulás van s hogy pártunkban ugyanazt a politikát kell folytatni, amelyet a bolsevikok a II. Internacionále pártjaiban a háborúelőtti időszakban folytattak? Világos, hogy nem lehet. Nem lehet, mivel ez azt jelentené, hogy nem értjük meg a szociáldemokrácia, mint a proletár és kispolgári elemek blokkjának pártja és a forradalmi proletariátus egyöntetű kommunista pártja közötti elvi különbséget. Ott (a szociáldemokráciában) más volt a párt osztályalapja. Itt (a kommunistáknál) a párt osztályalapja ismét merőben más. Ott (a szociáldemokráciában) a centrizmus természetes jelenség volt, mivel egy párt, amely különnemű érdekek blokkjának a pártja, nem lehet meg centristák nélkül s a bolsevikoknak kötelességük volt, hogy a szakítás politikáját folytassák. Itt (a kommunistáknál) a centrizmus tárgytalan és összeférhetetlen a leninista pártszerűséggel, mivel a kommunista párt a proletariátus egyöntetű pártja, nem pedig különnemű osztályelemek blokkjának a pártja.

S mivel pártunk uralkodó ereje a világ munkásmozgalmának legbaloldalibb áramlata (a leninisták), ezért a szakítás politikája pártunkban semmiképpen sem indokolt és semmivel sem igazolható a leninizmus szempontjából. (Egy hang: „Lehetséges-e pártunkban szakadás, vagy nem?”) Nem a szakadás lehetőségéről van szó, hanem arról, hogy a szakítás politikája a mi egyöntetű leninista pártunkban semmivel sem igazolható a leninizmus szempontjából.

Aki ezt az elvi különbséget nem érti, az szembefordul a leninizmussal, az szakít a leninizmussal.

Ezért gondolom, hogy csak akiknek elment az eszük és azok állíthatják komolyan, hogy pártunk politikája, a két fronton folytatott harc politikája centrista politika, akik teljesen szakítottak a marxizmussal.

Lenin mindig két fronton folytatott harcot pártunkban, harcolt mind a „baloldali”, mind a nyilvánvalóan mensevik elhajlások ellen. Tanulmányozzák Lenin „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermek- betegsége” -c. brosúráját, tanulmányozzák pártunk történetét, és meg fogják érteni, hogy pártunk mind a két elhajlás, a jobboldali és a „baloldali” elhajlás ellen folytatott harcban nőtt és erősödött. Egyfelől az otzovisták és a „baloldali” kommunisták elleni harc, másfelől a nyílt opportunista elhajlások elleni harc az Októberi Forradalom előtt, az Októberi Forradalom idején és után — íme, ezeken a szakaszokon ment át pártunk fejlődése folyamán. Mindenki ismeri Lenin szavait, hogy harcolnunk kell mind a nyílt opportunizmus mind a „baloldali” doktrinérek ellen.

Azt jelenti-e ez, hogy Lenin centrista volt, hogy centrista politikát folytatott? Világos, hogy nem ezt jelenti.

Kik tehát akkor a mi jobboldali és „baloldali” elhajlóink?

Ami a jobboldali elhajlást illeti, ez természetesen nem azonos a háborúelőtti időszak szociáldemokratáinak opportunizmusával. Az opportunizmus felé való elhajlás még nem opportunizmus. Tudjuk, hogy Lenin annakidején miképpen tisztázta az elhajlás fogalmát. Elhajlás jobbfelé, ez olyasvalami, ami még nem kristályosodott opportunizmussá s amit még helyre lehet hozni. Ezért a jobbfelé való elhajlást nem lehet azonosítani a határozott opportunizmussal.

Ami a „baloldali” elhajlást illeti, ez egyenes ellentéte annak, amit a háborúelőtti időszak II. Internacionáléjában a szélsőbaloldaliak, vagyis a bolsevikok jelentettek. A „baloldali” elhajlók nemcsak nem baloldaliak idézőjel nélkül, hanem a dolog lényegét tekintve, szintén jobboldali elhajlók, mégis azzal a különbséggel, hogy öntudatlanul „baloldali” frázisokkal leplezik igazi mivoltukat. Bűnt követnénk el a párttal szemben, ha nem látnók azt az óriási különbséget, mely a „baloldali” elhajlók és az igazi leninisták között van, akik pártunkban az egyedüli baloldaliak (idézőjel nélkül). (Egy hang: „Hát az elhajlások törvényesítése?”) Ha az elhajlások ellen folyó nyílt harc törvényesítés, akkor el kell ismerni, hogy Lenin már régen „törvényesítette” azokat.

Ezek az elhajlók, a jobboldali és a „baloldali” elhajlók, a nem proletár rétegek legkülönbözőbb elemei közül kerülnek ki, olyan elemek közül, akikben a kispolgári légkörnek pártunkra gyakorolt nyomása és a párt egyes láncszemeinek felbomlása tükröződik. Azoknak egy része, akik más pártokból jöttek hozzánk; a trockista tendenciájú párttagok; az egykori frakciók töredékei a pártban; a bürokratizálódó (és elbürokratizálódott) párttagok az állami, gazdasági, szövetkezeti, szakszervezeti apparátusban, akik ennek az apparátusnak nyilvánvalóan burzsoá elemeivel összefognak; falusi pártszervezeteink jómódú tagjai, akik egybenőnek a kuláksággal stb. stb. — ez az a környezet, amely a leninista vonaltól való elhajlásokat táplálja. Világos, hogy ezek az elemek semmit sem képesek magukévá tenni, ami igazán baloldali és leninista. Ezek az elemek csak a nyílt opportunista elhajlást, vagy az úgynevezett „baloldali” elhajlást képesek táplálni, amely baloldali frázisokkal álcázza opportunizmusát.

Ezért tehát csakis a két fronton folyó harc a párt helyes politikája.

Továbbá. Helyesen mondják-e a tézisek, hogy a jobboldali elhajlás elleni harc fő módszerének a széles fronton folyó ideológiai harc módszerének kell lenni? Azt hiszem, hogy ez helyes. Jó lenne itt feleleveníteni a trockizmus elleni harc tapasztalatait. Mivel kezdtük ezt a harcot? Talán szervezeti rendszabályokkal? Természetesen nem. Ideológiai harccal kezdtük. Ezt a harcot 1918-tól 1925-ig folytattuk. Pártunk és a Kommunista Internacionále V. kongresszusa már 1924-ben határozatilag kimondotta, hogy a trockizmus kispolgári elhajlás. Trockij mégis ott ült a Központi Bizottságban és a Politikai Irodában. Tény ez, vagy sem? Ez tény. Tehát mi „megtűrtük” Trockijt és a trockistákat a Központi Bizottságban. Miért engedtük meg, hogy tagjai lehessenek pártunk vezető szerveinek? Azért, mert a trockisták, noha nézeteik eltértek a párt nézeteitől, abban az időben alávetették magukat a Központi Bizottság határozatainak és lojálisak voltak. Mikor kezdtünk alkalmazni kissé nagyobb mértékben szervezeti rendszabályokat? Csak azután, hogy a trockisták frakcióban szervezkedtek, megteremtették frakciós központjukat, frakciójukat új párttá alakították és szovjetellenes tüntetésekre kezdték felszólítani az embereket.

Azt hiszem, hogy ugyanezen az úton kell haladnunk a jobboldali elhajlás elleni harcban is. A jobboldali elhajlást egyelőre még nem tekinthetjük olyasvalaminek, ami már határozott formát öltött és kikristályosodott, jóllehet erősödik a pártban. Még csak azon az úton van, hogy határozott formát öltsön és kikristályosodjék. Van-e a jobboldali elhajlóknak frakciójuk? Azt hiszem, hogy nincs. Mondhatjuk-e, hogy nem vetik alá, magukat pártunk határozatainak? Azt hiszem, hogy még nincs okunk ezzel vádolni őket. Állíthatjuk-e, hogy a jobboldali elhajlók okvetlenül meg fognak szervezkedni saját frakciójukban? Ebben kételkedem. Ebből következik, hogy a jobboldali elhajlás elleni harc fő módszerének a jelenlegi szakaszban a széles fronton folyó ideológiai harc módszerének kell lennie. Ez annál is inkább helyes, mert pártunk egyes tagjainál az ellenkező tendencia tapasztalható — szerintük a jobboldali elhajlás elleni harcot nem ideológiai harccal, hanem szervezeti rendszabályokkal kell kezdeni. Ezek egyenest így beszélnek: adjatok csak ide vagy tíz-húsz jobboldalit, egy-kettőre ellátjuk a bajukat s ilymódon végzünk a jobboldali elhajlással. Azt hiszem, elvtársak, hogy ez a hangulat helytelen és veszélyes. Éppen azért, hogy ne érvényesüljön az ilyen hangulat, hogy helyes mederbe tereljük a jobboldali elhajlás elleni harcot, éppen azért világosan és határozottan meg kell mondani, hogy a jelenlegi szakaszban a jobboldali elhajlás elleni harc fő módszere az ideológiai harc.

Azt jelenti-e ez, hogy eleve kizárunk mindennemű szervezeti rendszabályt? Nem, nem ezt jelenti. Hanem kétségtelenül azt jelenti, hogy a szervezeti rendszabályoknak itt alárendelt szerepet kell játszaniok s ha a jobboldali elhajlók nem szegik meg á párthatározatokat, akkor nem is kell őket kihajigálni az egyes vezető szervezetekből és intézményekből. (Egy hang: „Hát a moszkvai gyakorlat?”)

Azt hiszem, hogy a moszkvai vezető elvtársak között nem voltak jobboldaliak, ők helytelen magatartást tanúsítottak a jobboldali hangulatokkal szemben. Leghelyesebben azt lehetne mondani, hogy ott békülékenységi tendencia mutatkozott. Azt azonban nem mondhatom, hogy a Moszkvai Bizottságban jobboldali elhajlás volt. (Egy hang: „De szervezeti harc volt?”)

Szervezeti harc, jóllehet alárendelt jelentőségű, csakugyan volt. Ennek a harcnak az a magyarázata, hogy Moszkvában az önbírálat alapján új választások folynak s a kerületi aktíváknak joguk van ahhoz, hogy elmozdítsák titkáraikat. (Derültség.) (Egy hang: „Vajon napirendre tűzték-e nálunk az új titkárválasztásokat?”) Senki sem tiltotta meg az új titkárválasztásokat. Itt van a Központi Bizottság júniusi felhívása, amely világosan megmondja, hogy az önbírálat kibontakozása üres fecsegéssé válhat, ha nem biztosítjuk az alsó szervezeteknek azt a jogát, hogy bármely titkárt, bármely bizottságot elmozdíthassanak. Mi kifogásuk lehet az ilyen felhívás ellen? (Egy hang: „A pártkonferencia előtt?”) Igen, akár a pártkonferencia előtt is.

A „bennfentesek” mosolyát látom egyes elvtársak arcán. Ez nem jó dolog, elvtársak. Látom, egyeseket ellenállhatatlan vágy sarkall arra, hogy a jobboldali elhajlás egyik-másik képviselőjét minél gyorsabban elmozdítsák a helyéről. De ez nem oldja meg a kérdést, kedves elvtársak. Persze, könnyebb valakit elmozdítani, mint a tömegek között jól átgondolt felvilágosító munkát végezni a jobboldali elhajlással, a jobboldali veszéllyel és az ezek elleni harccal kapcsolatban. De azt, ami a legkönnyebb, még nem tekinthetjük a legjobbnak is. Szervezzenek széleskörű felvilágosító kampányt a jobboldali veszély ellen, ne sajnálják erre az időt s akkor meglátják, hogy minél szélesebb és alaposabb lesz a kampány, annál rosszabbul fog állni a jobboldali elhajlók szénája. Ezért gondolom, hogy az ideológiai harcnak kell a jobboldali elhajlás ellen folyó harc középpontjában lenni.

Ami a Moszkvai Bizottságot illeti, nem tudom, hogy még mit lehetne hozzáfűzni ahhoz, amit Uglanov a SzK(b)P Moszkvai Bizottságának és Moszkvai Ellenőrző Bizottságának plénumán a zárszavában mondott. Uglanov nyíltan kijelentette:

„Ha visszagondolok a múltra, ha visszaemlékszem arra, hogyan harcoltam 1921-ben Leningrádon Zinovjev ellen, úgy megállapítható, hogy akkor kissé ádázabb volt a «csata». Akkor győztünk, mert igazunk volt. Most megvertek minket, mert hibáztunk. Hasznunkra válik.”

Vagyis, Uglanov most is ugyanúgy harcolt, mint ahogy annakidején Zinovjev ellen. De tulajdonképpen mi ellen harcolt az utóbbi időben? Nyilvánvalóan a Központi Bizottság politikája elleni. Ki más ellen? És milyen alapon folyhatott ez a harc? Nyilvánvalóan a jobboldali elhajlás irányában tanúsított békülékenység alapján.

Ezért a tézisek egészen helyesen hangsúlyozzák, hogy harcolni kell a leninista vonaltól való elhajlások irányában megnyilvánuló békülékenység ellen és különösen a jobboldali elhajlás irányában megnyilvánuló békülékenység ellen — ez pártunk egyik aktuális feladata.

Végül az utolsó kérdés. A tézisekben arról van szó, hogy a mai helyzetben különösen hangsúlyoznunk kell a jobboldali elhajlás elleni harc szükségességét. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a mai helyzetben a jobboldali veszély a fő veszély pártunkban. Nálunk már egy évtizede folyik a harc, mégpedig összpontosított harc, a trockista tendenciák ellen. Ennek a harcnak az eredménye a trockizmus fő kádereinek szétzúzása. Nem mondhatjuk, hogy az utóbbi időben ugyanilyen erőteljesen harcoltunk a nyílt opportunista elhajlások ellen is. A harc nem folyt erőteljesen, mert a jobboldali elhajlás nálunk még a kialakulás és kikristályosodás szakaszában van, erősödik és növekszik a kispolgári nyomás erősödése miatt, ami viszont gabonabegyűjtési nehézségeink következménye. Ezért a fő csapást a jobboldali elhajlásra kell mérni.

Szavaimat zárva, még meg szeretnék említeni valamit elvtársak, amiről itt nem beszéltek s ami, szerintem, nem csekély jelentőségű. Mi, a Politikai Iroda tagjai, önök elé terjesztettük az ellenőrző számokról szóló téziseket. Én a beszédemben síkraszálltam ezekért a tézisekért, mert feltétlenül helyesnek tartom azokat. Nem beszélek egyes módosításokról, amelyek elfogadhatók. Kétségtelen azonban, hogy a tézisek alapjában véve helyesek és biztosítják számunkra a lenini vonal helyes megvalósítását. Most pedig ki kell jelentenem Önöknek, hogy ezeket a téziseket egyhangúlag fogadtuk el a Politikai Irodában. Tekintettel azokra a híresztelésekre, amelyeket pártunk mindenféle rosszakarója, ellenfele és ellensége állandóan terjeszt sorainkban, azt hiszem, hogy ennek a ténynek van valamelyes jelentősége. Azokra a híresztelésekre gondolok, amelyek szerint nálunk, a Politikai Irodában állítólag van jobboldali elhajlás, van „baloldali” elhajlás, van békülékenység és az ördög tudja, mi még. Ezek a tézisek újból, századszor vagy százegyedikszer bizonyítják, hogy mi a Politikai Irodában egységesek vagyunk.

Szeretném, ha a mostani plénum ezeket a téziseket szintén egyhangúlag fogadná el alapul. (Taps.)

„Pravda” 273 sz.
1928. november 24.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

A munkásnők és parasztnők első kongresszusának tízedik évfordulójára

Testvéri üdvözlet a munkásnőknek, a város és a falu minden dolgozó asszonyának és lányának!

Sikert kívánok nekik a kizsákmányolás, az elnyomás, az egyenlőtlenség, a sötétség és műveletlenség megszüntetéséért folyó harcban!

Valamennyi dolgozóval egységfrontban, a munkásosztály vezetésével — előre a kapitalizmus megsemmisítéséért, a proletárdiktatúra megszilárdításáért, az új, szocialista társadalom felépítéséért!

I. Sztálin

„Pravda” 267. sz.
1928. november 17.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

A „Katuska” munkásainak, a Szmolenszk Kormányzósági Jarcevói gyár munkásainak

Üdvözlöm versenykezdeményezésüket, mely arra irányul, hogy a szovjetválasztási kampányt a legeredményesebben hajtsák végre.

A szovjetválasztásokat, a munkásosztály diktatúrája szerveinek megválasztását, a munkások tekintsék legbensőbb szívügyüknek.

A választási kampányban való részvételük nem merül ki abban, hogy otthon, a városban, kellően, bolsevik módon hajtják végre a városi Szovjetek megválasztását.

Nehezebb, de nem kevésbé szükséges feladat az, hogy közvetlenül vegyenek részt a falusi választási kampány szervezésében is. A szovjetválasztások kimenetele sok tekintetben attól függ, hogy a városi munkásosztály s a falusi béresek és szegényparasztok milyen mértékben vesznek részt a kampányban és gyakorolnak befolyást a kampány menetére, milyen mértékben vonják magukkal a középparasztokat és szorítják háttérbe a kulákokat és így milyen mértékben biztosítják a munkásosztály vezetőszerepét a falun. Ezért nagy jelentősége lesz az önök által kezdeményezett versenygyűléseknek, melyek arra mozgósítják a munkásokat, hogy mennél többen és mennél tevékenyebben vegyenek részt a választási kampányban.

Sok sikert kívánok önöknek.

I. Sztálin

„Pravda” 274. sz.
1928. november 25.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

A Bezsicai „Krasznij Profintern” gyár munkásainak

Testvéri üdvözlet a „Krasznij Profintern” gyár munkásainak. Üdvözlöm önöket abból az alkalomból, hogy elfogadták a „Katuska” és a jarcevói gyár munkásainak kihívását. Sok sikert kívánok önöknek a szovjetválasztási kampány végrehajtásához. Elnézésüket kérem azért, hogy nem utazhatom le önökhöz.

I. Sztálin

1928. november 29.

„Pravda” 278. sz.
1928. november 30.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa