Írta: J. V. Sztálin

Az ország iparosításáról és a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában mutatkozó jobboldali elhajlásról

Beszéd a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának plénumán
1928. november 19

Én, elvtársak, a Politikai Iroda téziseiben tárgyalt három fő kérdésről fogok beszélni.

Az ország iparosításának kérdéséről és arról, hogy az iparosítás döntő tényezője a termelési eszközök termelésének fejlesztése s e fejlesztés lehető gyors ütemének a biztosítása.

Azután arról a kérdésről, hogy mezőgazdaságunk fejlődési üteme rendkívül elmarad az ipari fejlődés üteme mögött s ezért ma belpolitikánk legégetőbb kérdése a mezőgazdasági kérdés, különösen pedig a gabonaprobléma, az a kérdés, hogyan lendítsük fel a mezőgazdaságot, hogyan alakítsuk újjá az új technika alapján.

És végül, a harmadik kérdés — a pártvonaltól való elhajlások, a két fronton folytatott harc kérdése és az a kérdés, hogy nálunk jelenleg a jobboldali veszély, a jobboldali elhajlás a főveszély.

I
Az iparfejlesztés ütemének kérdése

Téziseink kiindulópontja az a tétel, hogy az iparnak, s különösen a termelési eszközök termelésének gyors fejlesztési üteme az ország iparosításának alapelve és kulcsa, egész népgazdaságunk szocialista fejlődési alapon történő átalakításának alapelve és kulcsa.

De mit jelent az iparfejlesztés gyors üteme? Ez több ipari beruházást jelent. Ez pedig valamennyi tervünk, mind a költségvetési, mind a költségvetésen kívüli tervek feszítettségére vezet. És valóban a legutóbbi három év alatt, az újjáalakítási időszak folyamán, ellenőrző számaink jellemző vonása, hogy a feszítettség jegyében állapítjuk és valósítjuk meg őket. Nézzék meg ellenőrző számainkat, vagy nézzék meg költségvetési előirányzatunkat, vagy beszélgessenek pártunk tagjaival, akár a pártszervezeti vonalon dolgozókkal, akár azokkal, akik szovjet, gazdasági és szövetkezeti építésünket vezetik, mindenütt és mindenben egy jellegzetesség ötlik szembe — terveink nagy feszültsége.

Kérdezhetnék, szükségünk van-e egyáltalán ilyen erősen feszített tervekre? Nem lehetünk-e meg ilyen feszítettség nélkül? Vajon nem lehetne-e a munkát lassúbb ütemben, „nyugodtabb” légkörben folytatni? Nem azzal magyarázható-e az iparfejlesztés általunk vett gyors üteme, hogy a Politikai Irodának és a Népbiztosok Tanácsának tagjai nyughatatlan jellemű emberek?

Természetesen nem! A Politikai Irodában és a Népbiztosok Tanácsában józan és nyugodt emberek ülnek. Persze, elvont értelemben, a külső és belső helyzettől elvonatkoztatva, lassúbb ütemben is folytathatnék a munkát. Csakhogy, először is, nem lehet figyelmen kívül hagyni a külső és belső helyzetet, másodszor pedig, ha a bennünket környező helyzetből indulunk ki, akkor lehetetlen el nem ismernünk, hogy éppen ez a helyzet parancsolja nekünk iparunk fejlesztésének gyors ütemét.

Engedjék meg, hogy áttérjek ennek a helyzetnek, azoknak a külső és belső feltételeknek vizsgálatára, amelyek iparunk gyors fejlesztési ütemét parancsolják.

Külső feltételek. Olyan országban jutottunk hatalomra, amelynek technikája rettenetesen el van maradva. Csekélyszámú, többé-kevésbé új technikával rendelkező nagyipari üzemeink mellett százával és ezrével vannak olyan gyáraink, amelyek technikája a korszerű vívmányok szempontjából semmiképpen sem állja ki a kritikát. Ugyanakkor számos kapitalista ország van körülöttünk, amelynek ipari technikája sokkal fejlettebb és korszerűbb, mint a mi országunké. Vegyék szemügyre a kapitalista országokat és meglátják, hogy ott a technika nemcsak halad, hanem szinte rohan előre, maga mögött hagyva az ipari technika régi formáit. Vagyis az a helyzet, hogy egyfelől országunkban van a világ legelőrehaladottabb rendje, a szovjet rend és a világ legelőre- haladottabb hatalma, a Szovjethatalom, másfelől azonban iparunk, amelynek a szocializmus és a Szovjethatalom alapjául kell szolgálnia, szerfölött elmaradott technikával rendelkezik. Azt hiszik, hogy országunkban véglegesen győzelemre lehet juttatni a szocializmust, ha ez az ellentmondás fennáll?

Mit kell tennünk, hogy megszüntessük ezt az ellentmondást? Utól kell érnünk és túl kell szárnyalnunk a fejlett kapitalista országok előrehaladott technikáját. Utolértük és túlszárnyaltuk a fejlett kapitalista országokat olyan értelemben, hogy új politikai rendet — szovjet rendet teremtettünk. Ez jó. De ez kevés. Ahhoz, hogy országunkban véglegesen győzelemre juttassuk a szocializmust, még technikai és gazdasági tekintetben is utól kell érni és túl kell szárnyalni ezeket az országokat. Vagy megtesszük ezt, vagy eltipornak bennünket.

Ez nemcsak a szocializmus felépítésének szempontjából igaz. Ez a kapitalista környezet viszonyai között országunk függetlenségének megvédése szempontjából is igaz. Lehetetlen megvédenünk országunk függetlenségét, ha a védelem céljára nem rendelkezünk kellő ipari bázissal. Lehetetlen ilyen ipari bázist teremtenünk, ha nem rendelkezünk a legfejlettebb ipari technikával.

Ezért van szükségünk az iparfejlesztés gyors ütemére, ez a helyzet írja elő parancsolóan iparunk fejlesztésének gyors ütemét.

Nem mi találtuk ki országunk technikai és gazdasági elmaradottságát. Ez az elmaradottság évszázados elmaradottság, amelyet országunk egész története hagyott ránk örökül. Ezt az elmaradottságot már korábban, a forradalomelőtti időszakban is nagy bajnak érezték és annak tekintették később, a forradalomutáni időszakban is. Amikor Nagy Péter, mivel fejlettebb nyugati országokkal kellett megmérkőznie, lázasan gyárakat épített, hogy felszerelje a hadsereget és erősítse az ország védelmét, ez sajátos kísérlet volt arra, hogy ledöntse az elmaradottság korlátait. Teljesen érthető azonban, hogy a régi osztályok egyike sem, sem a hűbéri arisztokrácia, sem a burzsoázia, nem tudta megoldani ezt a feladatot, nem tudta megszüntetni országunk elmaradottságát. Sőt mi több, ezek az osztályok nemcsak nem voltak képesek megoldani ezt a feladatot, de még arra sem voltak képesek, hogy azt valamelyest kielégítő formában kitűzzék. Országunk évszázados elmaradottságát csak a sikeres szocialista építés alapján lehet felszámolni. És csakis a proletariátus számolhatja azt fel, amely felépítette saját diktatúráját és kezében tartja az ország vezetését.

Ostobaság volna azzal vigasztalni magunkat, hogy mivel országunk elmaradottságát nem mi találtuk ki, hanem országunk egész története hagyta ránk örökül, ezért nem vállalhatjuk és nem is kell vállalnunk érte a felelősséget. Ez nem igaz, elvtársak. Ha már hatalomra jutottunk és magunkra vállaltuk azt a feladatot, hogy országunkat a szocializmus alapján átalakítjuk, akkor felelünk és felelnünk is kell mindenért, a rosszért és a jóért egyaránt. S éppen ezért, mert mindenért felelünk, fel kell számolnunk technikai és gazdasági elmaradottságunkat. Ezt feltétlenül meg kell tennünk, ha valóban utol akarjuk érni és túl akarjuk szárnyalni az előrehaladott kapitalista országokat. Ezt azonban csak mi tehetjük meg, mi bolsevikok. S éppen azért, hogy megvalósíthassuk ezt a feladatot, rendszeresen meg kell valósítanunk iparunk fejlesztésének gyors ütemét. Azt pedig most mindenki látja, hogy iparunk fejlesztésének gyors ütemét máris megvalósítjuk.

Technikai és gazdasági tekintetben utolérni és túlszárnyalni az előrehaladott kapitalista országekat — ez a kérdés számunkra, bolsevikok számára, nem új, nem váratlan valami. Ez a kérdés már 1917-ben, az Októberi Forradalom előtt is felmerült előttünk. Ezt a kérdést Lenin már 1917 szeptemberében, az Októberi Forradalom küszöbén, az imperialista háború időszakában, „A fenyegető katasztrófa és hogyan kell ellene harcolni” c. brosúrában felvetette.

Lenin ezzel kapcsolatban a következőket mondta:

„A forradalom azt eredményezte, hogy Oroszország, ami politikai rendjét illeti, néhány hónap alatt utolérte az előrehaladott országokat. De ez kevés. A háború könyörtelen, a háború kíméletlenül élesen veti fel a kérdést: vagy elpusztulunk, vagy gazdaságilag is utolérjük és túlszárnyaljuk az előrehaladott országokat… Elpusztulni, vagy teljes gőzzel előre iramodni. Így tette fel a kérdést a történelem” (XXI. köt. 191. old.).

Ilyen élesen vetette fel Lenin technikai és gazdasági elmaradottságunk felszámolásának kérdését.

Lenin ezt az Októberi Forradalom küszöbén, abban az időszakban írta, mikor a proletariátus még nem ragadta meg a hatalmat, mikor a bolsevikoknak még nem volt sem hatalmuk, sem társadalmasított iparuk, sem a parasztok millióit átfogó szélesen elágazó szövetkezeti hálózatuk, nem voltak sem kolhozaik, sem szovhozaik. Most azonban, amikor már a kezünkben tartunk egyet-mást, ami fontos ahhoz, hogy gyökeresen felszámolhassuk technikai és gazdasági elmaradottságunkat, most körülbelül így írhatnánk körül Lenin szavait:

„A proletárdiktatúra felépítésével politikai tekintetben utolértük és túlszárnyaltuk az előrehaladott kapitalista országokat. De ez kevés. Ki kell használnunk a proletariátus diktatúráját, társadalmasított iparunkat, közlekedésünket, hitelrendszerünket stb., a szövetkezeteket, a kolhozokat, a szovhozokat stb., hogy gazdaságilag is utolérjük és túlszárnyaljuk az előrehaladott kapitalista országokat.”

Az iparfejlesztés gyors ütemének kérdése most nem volna nálunk annyira élére állítva, ha ugyanolyan fejlett iparunk és ugyanolyan fejlett technikánk volna, mint mondjuk Németországnak, ha az ipar részaránya az egész népgazdaságban ugyanolyan nagy volna nálunk, mint például Németországban. Ha ez a feltétel megvolna, akkor lassúbb ütemben is fejleszthetnők iparunkat, nem félve attól, hogy elmaradunk a kapitalista országok mögött és tudva, hogy egycsapásra túlszárnyalhatjuk azokat. Akkor azonban nem volnánk technikailag és gazdaságilag olyan elmaradottak, mint most vagyunk. Az a baj éppen, hogy ebben a tekintetben Németország mögött állunk és még korántsem értük utol technikai és gazdasági tekintetben.

Az iparfejlesztés gyors ütemének kérdése nem volna annyira élére állítva abban az esetben, ha nem volnánk a proletárdiktatúra egyetlen országa, ha mi a proletárdiktatúrának csak egyik országa volnánk, ha nemcsak nálunk volna proletárdiktatúra, hanem más, előrehaladottabb országokban is, mondjuk Németországban és Franciaországban is.

Ha ez a feltétel megvolna, akkor a kapitalista környezet veszélye nem fenyegethetne minket olyan komolyan, mint most, országunk gazdasági önállóságának kérdése természetesen háttérbe szorulna, bekapcsolódhatnánk a fejlettebb proletár államok rendszerébe, gépeket kaphatnánk tőlük iparunk és mezőgazdaságunk fellendítésére, mi pedig nyersanyaggal és élelmiszerrel látnánk el őket, következésképpen lassúbb ütemben fejleszthetnők iparunkat. De önök nagyon jól tudják, hogy ez a feltétel nincsen meg nálunk és mi még mindig a proletárdiktatúra egyetlen országa vagyunk, melyet technikai és gazdasági tekintetben messze fölöttünk álló kapitalista országok vesznek körül.

Ezért azt a kérdést, hogy gazdasági tekintetben utolérjük és túlszárnyaljuk az előrehaladott országokat, Lenin úgy vetette fel előttünk, mint fejlődésünk élet-halálkérdését.

Ezek azok a külső feltételek, amelyek iparunk fejlesztésének gyors ütemét parancsolólag előírják.

Belső feltételek. De a külső feltételeken kívül vannak még belső feltételek is, amelyek iparunknak, mint egész népgazdaságunk motorjának gyors fejlesztési ütemét diktálják. Mezőgazdaságunknak, mezőgazdaságunk technikájának, kultúrájának rendkívüli elmaradottságára gondolok. Arra gondolok, hogy országunkban túlnyomó többségben vannak a kis árutermelők az ő szétforgácsolt és teljesen elmaradott termelésükkel, amelyhez képest szocialista nagyiparunk olyannak tűnik, mint sziget a tenger közepett, mint sziget, amelynek bázisa napról-napra bővül ugyan, de amely még mindig csak sziget a tenger közepett.

Nálunk rendszerint azt mondják, hogy az ipar a motorja egész népgazdaságunknak — a mezőgazdaságot is ideértve —, hogy csak az ipar segítségével lehet átalakítani az elmaradott és szétforgácsolt földművelést a kollektivizmus alapján. Ez tökéletesen igaz. És ettől egy percre sem szabad eltérnünk. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ha az ipar a motor, a mezőgazdaság viszont az ipar fejlődésének a bázisa úgy is, mint piac, amely felveszi az ipar termékeit, úgy is, mint a nyersanyag és élelmiszer szállítója, úgy is, mint azoknak a kiviteli tartalékoknak forrása, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a népgazdaság számára szükséges felszerelést behozhassuk. Lehet-e előbbre vinni az ipart, ha a mezőgazdaságot a teljes technikai elmaradottság állapotában hagyjuk, ha nem biztosítunk az ipar számára mezőgazdasági bázist, ha nem alakítjuk újjá a mezőgazdaságot és nem hozzuk közelebb az iparhoz? Nem, nem lehet.

Ebből következik: a mezőgazdaságot a lehető legnagyobb mértékben el kell látni munka- és termelési eszközökkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy meggyorsítsuk és előrevigyük a mezőgazdaság újjáalakítását új technikai alapon. De ahhoz, hogy ezt a feladatot megvalósítsuk, iparunkat gyors ütemben kell fejleszteni. Persze, az elaprózódott és szétforgácsolt mezőgazdaság újjáalakítása hasonlíthatatlanul nehezebb, mint az egyesített és központosított szocialista ipar újjáalakítása. Ez a feladat azonban itt áll előttünk és azt meg kell oldanunk. Megoldani pedig azt lehetetlen másként, mint az iparfejlesztés gyors üteme alapján.

A Szovjethatalom és a szocialista építés nem támaszkodhatik végnélkül, azaz túlhosszú ideig két különböző alapra: a legnagyobbüzemű és, egyesített szocialista ipar alapjára és a legelaprózottabb és legelmaradottabb, kevés árut termelő parasztgazdaság alapjára. Fokozatosan, de rendszeresen és kitartóan, új technikai alapra, a nagyüzemi termelés alapjára kell átállítani a mezőgazdaságot és közel kell hozni a szocialista iparhoz. Vagy megoldjuk ezt a feladatot s akkor biztosítva van országunkban a szocializmus végleges győzelme, vagy lemondunk róla, nem oldjuk meg ezt a feladatot s akkor elkerülhetetlenné válhat a visszatérés a kapitalizmushoz.

Nézzük, mit mond ezzel kapcsolatban Lenin:

„Amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára. Erről nem szabad megfeledkeznünk. Mindenki, aki gondosan figyeli a falu életét, összehasonlítva azt a város életével, tudja, hogy a kapitalizmus gyökereit még nem irtottuk ki, a belső ellenség fundamentumát, alapját még nem ástuk alá. Ez az ellenség a kisgazdaság segítségével tartja magát és annak, hogy a belső ellenséget megfosszuk talajától, egyetlen eszköze van: az, hogy az ország gazdaságát, beleértve a földművelést is, új technikai alapra, a modern nagyüzemi termelés technikai alapjára visszük át. Ilyen alap csak az elektromosság lehet. Kommunizmus — ez annyi, mint Szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása” (XXVI. köt. 46. old.).

Mint látják, Lenin az ország villamosításán nem egyes villanytelepek elszigetelt építését érti, hanem azt, hogy „az ország gazdaságát, beleértve a földművelést is”, fokozatosan „át kell állítani új technikai alapra, a modern nagyüzemi termelés technikai alapjára”, amely egy vagy más formában, közvetlenül vagy közvetve, a villamosítással van összefüggésben.

Lenin ezt a beszédet a Szovjetek VIII. kongresszusán, 1920 decemberében mondotta, közvetlenül az új gazdasági politika bevezetése előtt, amikor megindokolta az úgynevezett villamosítási tervet, azaz a Goelro-tervet. Ezért egyes elvtársak azt mondják, hogy az idézetben kimondott tételek a mai viszonyokra már nem alkalmazhatók. Ugyan miért? Azért — mondják —, mert azóta sok minden megváltozott. Az persze igaz, hogy azóta sok minden megváltozott. Most fejlett szocialista iparunk van, tömegével vannak kolhozaink, régi és új szovhozaink vannak, fejlett szövetkezeti szervezetek kiterjedt hálózata borítja országunkat, gépkölcsönző állomásaink vannak a parasztgazdaságok kiszolgálására, most alkalmazzuk a termelési szerződések módszerét, mint a munkások és parasztok összefogásának új formáját, s mindezeket az emelőket és más emelők egész sorát hozhatjuk mozgásba, hogy a mezőgazdaságot fokozatosan átállítsuk az új technika alapjára. Mindez igaz. De az is igaz, hogy mindennek ellenére még mindig kisparaszti ország vagyunk, amelyben túlsúlyban van a kistermelés. Már pedig ez a fő. És amíg ez, ami a fő, így lesz, érvényes lesz Lenin tézise is, hogy „amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára”, hogy tehát a kapitalizmus visszaállításának veszélye nem üres szólam.

Ugyanezt mondja Lenin, de élesebb formában, „A terményadóról” című brosúrájának tervezetében, amelyet már az új gazdasági politika bevezetése után (1921 március—áprilisban) írt:

„Ha 10—20 éven át villamosítunk, akkor egy cseppet sem kell félnünk a kis földművelő individualizmusától és annak helyi forgalmú szabad kereskedelmétől. Ha nem villamosítunk, mindenképpen elkerülhetetlen a visszatérés a kapitalizmushoz.”

És ugyanott lentebb:

„10—20 évig helyes kölcsönös viszony a parasztsággal, s akkor biztosítva van a győzelem világméretekben (még a proletárforradalmak késlekedése esetén is, amelyek azonban érlelődnek), máskülönben 20—40 évig a fehérgárdista terror gyötrelmei” (XXVI. köt. 313. old.).

Mint látjuk, Lenin élére állítja a kérdést: vagy villamosítás, azaz vagy „átállítjuk az ország gazdaságát, beleértve a földművelést is, új technikai alapra, a modern nagyüzemi termelés alapjára”, vagy visszatérés a kapitalizmushoz.

Így értelmezi Lenin „helyes kölcsönös viszonyunkat a parasztsággal”.

Itt nem arról van szó, hogy dédelgessük a parasztot s ebben lássuk a helyes kölcsönös viszonyt, hiszen a dédelgetéssel nem sokra megyünk, hanem arról van szó, hogy segítsük a parasztot gazdaságának „új technikai alapra, a modern nagyüzemi termelés technikai alapjára” való átállításában, mivel ez a legfőbb útja annak, hogy a parasztságot megszabadítsuk a nyomorúságtól.

Az ország gazdaságát azonban nem lehet átállítani új technikai alapra, ha iparunkat, s mindenekelőtt a termelési eszközök termelését, nem fejlesztjük gyors ütemben.

Így vagyunk azokkal a belső feltételekkel, amelyek iparunk fejlesztésének gyors ütemét parancsolják.

Íme, ezek a külső és belső feltételek határozzák meg népgazdaságunk ellenőrző számainak feszítettségét.

Íme, ez az alapja annak, hogy gazdasági terveinkre, mind a költségvetési, mind a költségvetésen kívüli tervekre ez a feszítettség jellemző, hogy terveink komoly beruházásokat irányoznak elő, melyeknek az a célja, hogy megtartsuk az ipar fejlesztésének gyors ütemét.

Azt kérdezhetik, hogy hol, melyik helyen mondják ezt a tézisek? (Egy hang: „Igen, hol van erről szó?”) Erről a tézisekben az 1928/29. évi ipari beruházások összege beszél. Hiszen téziseinket az ellenőrző számokról szóló téziseknek nevezik. Nem így van-e, elvtársak. (Egy hang: „Úgy van”.) Nos, ezekben a tézisekben olvashatták, hogy 1928/29-ben 1650 millió rubelt fordítunk ipari beruházásokra. Másszóval, ezidén 330 millió rubellel többet fektetünk be az iparba, mint tavaly.

Vagyis az iparfejlesztés ütemét nemcsak megtartjuk, de még tovább megyünk, mivel többet fektetünk be az iparba, mint tavaly, azaz mind abszolút számokban, mind viszonylag fokozzuk az ipari beruházásokat.

Ez a veleje a népgazdaság ellenőrző számairól szóló téziseknek. Egyes elvtársak azonban még az elefántot sem veszik észre. Össze-vissza bírálgatták az ellenőrző számokról szóló tézisek apróságait, de ami a legfontosabb, az elkerülte a figyelmüket.

II
A gabonaprobléma

Eddig a tézisek első fő kérdéséről, az iparfejlesztés üteméről beszéltem. Most áttérünk a második fő kérdésre, a gabonaprobléma kérdésére. A tézisek jellegzetessége abban van, hogy a mezőgazdaság, s különösen a gabonagazdaság fejlesztésének problémáját hangsúlyozzák a legnyomatékosabban. Helyes ez? Azt hiszem, hogy helyes. Már a júliusi plénumon beszéltünk arról, hogy népgazdaságunk fejlődésében a legszűkebb keresztmetszet a mezőgazdaság, különösen a gabonagazdaság rendkívüli elmaradottsága.

Amikor arról beszélnek, hogy mezőgazdaságunk elmarad az ipar mögött és ezt panaszként róják fel, ez természetesen komolytalan dolog. A mezőgazdaság mindig elmaradt és el is fog maradni az ipar mögött. Különösen így van ez nálunk, ahol az ipar a legnagyobb mértékben összpontosított, míg a mezőgazdaság a legnagyobb mértékben szétforgácsolt. Érthető, hogy az egyesített ipar gyorsabban fejlődik, mint a szétforgácsolt mezőgazdaság. Egyébként éppen innen ered az ipar vezető szerepe a mezőgazdaság irányában. Ezért a mezőgazdaság szokásos elmaradottsága az ipar mögött még nem ok arra, hogy gabonaproblémáról beszéljünk.

A mezőgazdaság, és különösen a gabonagazdaság problémája csak akkor kerül előtérbe, amikor az iparhoz képest a mezőgazdaság rendes elmaradottsága fejlődési ütemének rendkívüli elmaradottságába csap át. Népgazdaságunk mai állapotának az a jellegzetessége, hogy a gabonagazdaság fejlődési üteme rendkívül elmaradt az ipar fejlődési üteme mögött, s ugyanakkor a fejlődő városok és ipartelepek áru-gabonakereslete óriási mértékben növekedett. Ilyen helyzetben a feladat nem az, hogy az ipar fejlődési ütemét a gabonagazdaság fejlődési ütemének színvonalára süllyesszük (ez mindent összekuszálna és visszafelé fordítaná a fejlődést), hanem az, hogy a gabonagazdaság fejlődését közelebb hozzuk az ipar fejlődési üteméhez és a gabonagazdaság fejlődési ütemét olyan színvonalra emeljük, hogy biztosítsa az egész népgazdaság, mind az ipar, mind a földművelés, gyors előrehaladását.

Vagy megoldjuk ezt a feladatot s ezzel a gabonaprobléma is meg lesz oldva, vagy nem oldjuk meg, s akkor elkerülhetetlen a szocialista város és a kisparaszti falu közötti szakadás.

Így áll a kérdés, elvtársak. Ez a gabonaprobléma lényege.

Nem azt jelenti-e ez, hogy most a gabonagazdaság fejlődésében beállott „pangással”, sőt „visszafejlődéssel” van dolgunk? Frumkin ugyanis ezt állítja második levelében, melyet az ő követelésére ma szétosztottunk a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság tagjai között. Frumkin ebben a levélben egyenesen azt mondja, hogy a mezőgazdaság fejlődése „megakadt”. „A sajtóban — mondja — nem lehet és nem kell írnunk visszafejlődésről, de a pártban nem kell titkolnunk, hogy ez az elmaradás egyértelmű a visszafejlődéssel.”

Igaz-e Frumkinnak ez az állítása? Persze, hogy nem igaz! Mi, a Politikai Iroda tagjai, egyáltalán nem értünk egyet ezzel az állítással, a Politikai Iroda tézisei pedig szöges ellentétben állanak a gabonagazdaság állapotának ilyen megvilágításával.

Mit jelent voltaképpen a visszafejlődés és miben kell annak megnyilvánulnia a mezőgazdaság terén? Nyilvánvalóan abban, hogy a mezőgazdaság visszafelé, lefelé, a gazdálkodás új formáitól annak régi, középkori formái felé halad. Abban kell megnyilvánulnia, hogy a parasztság, mondjuk a hármas vetésforgóról az ugaros gazdálkodásra, a vasekéről és gépekről a faekére, a tisztított és nemesített vetőmagvakról a nem tisztított és nem nemesített vetőmagvakra, a korszerű mezőgazdasági kultúráról alacsonyabb kultúrára stb. stb. tér át. De vajon látunk-e most ilyen jelenségeket? Vajon nem tudjuk-e mindannyian, hogy a parasztgazdaságok tízezrei és százezrei évről-évre a hármas vetésforgóról a négyes és sokforgású gazdálkodásra, a nem nemesített vetőmagvakról a nemesített vetőmagvakra, a faekéről a vasekére és gépekre, az alacsonyabb mezőgazdasági kultúráról magasabb kultúrára térnek át? Micsoda visszafejlődés ez?

Frumkin általában szeret a Politikai Iroda egyik vagy másik tagjának kabátjába kapaszkodni, hogy álláspontját megindokolja. Egészen valószínű, hogy ebben az esetben is igyekszik majd Buharin kabátjába kapaszkodni, hogy bebizonyítsa, hogy Buharin „Egy közgazdász megjegyzései” c. cikkében „ugyanazt” mondja. De Buharin korántsem „ugyanazt” mondja. Buharin ebben a cikkében elvontan, elméletileg beszél a visszafejlődés lehetőségének vagy veszélyének kérdéséről. Elvont formában a kérdés ilyen felvetése teljesen lehetséges és jogos. De mit tesz Frumkin? Ő a visszafejlődés lehetőségének elvont kérdését a mezőgazdaság visszafejlődésének tényévé változtatja. És ezt nevezi ő a gabonagazdaság helyzetelemzésének! Nem nevetséges-e ez, elvtársak?

Mit érne az a Szovjethatalom, amelynek fennállása tizenegyedik évében „sikerült” a mezőgazdaságot odáig juttatnia, hogy az visszafejlődött! Az ilyen hatalmat el kellene űzni, nem pedig támogatni. S a munkások már régen el is űzték volna az ilyen hatalmat, ha az visszafejlesztette volna a mezőgazdaságot. Visszafejlődésről zengedeznek nekünk a különböző burzsoá szakemberek, akiknek egyetlen vágyuk, hogy a mezőgazdaság visszafejlődjék. Egy időben Trockij is visszafejlődésről zengedezett nekünk. Nem hittem volna, hogy Frumkin is erre a kétes útra lép.

Mivel indokolja Frumkin a visszafejlődésre vonatkozó állítását? Mindenekelőtt azzal, hogy ezidén a gabonaneműek vetésterülete kisebb, mint a múlt évben. Mivel magyarázható ez? Talán a Szovjethatalom politikájával? Természetesen nem azzal. Ez azzal magyarázható, hogy az őszi vetés Ukrajna sztyeppe-övezetében és részben Észak-Kaukázusban tönkrement, ez év nyarán pedig Ukrajnának ugyanazt az övezetét aszály sújtotta. Ha nem lettek volna ilyen kedvezőtlen éghajlati viszonyok — a mezőgazdaság pedig teljes egészében azoktól függ —, akkor ezidén a gabonaneműekből legalább egy millió gyeszjatyínával több vetésterületünk volna, mint tavaly.

Frumkin továbbá azzal indokolja állítását, hogy ezidén gabonaneműekből össztermelésünk csak nem-sokkal (70 millió púddal) volt több, mint az elmúlt évben, búzánk és rozsunk pedig 200 millió púddal volt kevesebb. Mivel magyarázható ez? Szintén az aszállyal és az őszi vetés kifagyásával. Ha nem lettek volna ilyen kedvezőtlen éghajlati viszonyok, akkor ezidén gabona-össztermelésünk 300 millió púddal meghaladta volna a múlt évi termést. Hogyan lehet figyelmen kívül hagyni olyan tényezőket, mint az aszály, a fagy stb., amelyek döntő jelentőségűek az egyik vagy a másik vidék termése szempontjából?

Most azt a feladatot tűzzük magunk elé, hogy 7 százalékkal bővítjük a vetésterületet, 3 százalékkal emeljük a terméshozamot és mindent egybevéve, 10 százalékkal növeljük a gabonaneműek össztermelését. Kétségtelenül mindent el fogunk követni, hogy ezeket a feladatokat teljesítsük. De nincs kizárva, hogy ennek ellenére ismét részleges rossz termés lesz, egyik vagy másik vidéken fagy vagy aszály sújt bennünket, és lehetséges, hogy ezek a körülmények a gabonaneműek össztermelésének — terveinkhez viszonyítva, sőt még az idei össztermeléshez képest is — bizonyos csökkenését vonják majd maguk után. Azt fogja-e ez jelenteni, hogy a mezőgazdaság „visszafejlődik”, hogy ennek a „visszafejlődésnek” a Szovjethatalom az oka, hogy „kiöltünk” a parasztból mindent, ami gazdasági munkájában ösztönzi, hogy „elvettük” a gazdasági távlatait?

Néhány évvel ezelőtt Trockij ugyanebbe a hibába esett, amikor azt állította, hogy az „esőcskének” nincs jelentősége a mezőgazdaságban. Rikov ez ellen felszólalt és a Központi Bizottság óriási többsége támogatta Rikovot. Most Frumkin esik ugyanebbe a hibába, amikor figyelmen kívül hagyja a mezőgazdaságban a döntő jelentőségű éghajlati viszonyokat és mindent pártunk politikájára igyekszik hárítani.

Milyen úton-módon fokozhatjuk a mezőgazdaság, különösen pedig a gabonagazdaság fejlődési ütemét?

Három ilyen út vagy mód van:

a) a terméshozam növelése és az egyéni szegényparaszt és középparaszt gazdaságok vetésterületének kibővítése;
b) a kolhozok további fejlesztése;
c) a régi szovhozok kibővítése és új szovhozok szervezése.

Erről már a júliusi plénum határozatában is szó volt. A tézisek ismétlik a júliusi plénumon mondottakat, de konkrétabban nyúlnak a kérdéshez, számszerűen határozzák meg, hogy mennyit kell ebből a célból beruházni. Frumkin itt is talált ürügyet a kötekedésre. Azt hiszi, hogy ha az első helyre az egyéni gazdaságot állítjuk, a második és a harmadik helyre pedig a kolhozokat és a szovhozokat, akkor ez voltaképpen az ő szempontjának győzelmét jelenti. Ez nevetséges, elvtársak. Érthető, hogy ha a mezőgazdaság egyik vagy másik formájának részaránya szempontjából vizsgáljuk a kérdést, akkor az egyéni gazdaságot kell az első helyre tenni, mivel ez csaknem hatszor annyi árugabonát ad, mint a kolhozok és a szovhozok. Ha azonban a gazdaság típusa szempontjából nézzük a kérdést, abból a szempontból, hogy melyik gazdasági forma áll hozzánk a legközelebb, akkor a kolhozok és a szovhozok lesznek az első helyen, mert az egyéni parasztgazdasághoz viszonyítva a mezőgazdaság magasabb típusát képviselik. Talán még az is bizonyításra szorul, hogy mindkét szempont egyaránt elfogadható számunkra?

Mi szükséges ahhoz, hogy ezen a három úton haladjon a munka, hogy gyakorlatilag megvalósítsuk a mezőgazdaság s mindenekelőtt a gabonagazdaság fejlődési ütemének gyorsulását?

Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy pártkádereink figyelmét a mezőgazdaságra és különösen a gabonaprobléma konkrét kérdéseire irányítsuk. Elég volt az általános szólamokból, eleget fecsegtek már a mezőgazdaságról általában, végre át kell térni arra, hogy a gabonagazdaság fellendítése céljából a különböző vidékek eltérő feltételeinek megfelelő gyakorlati rendszabályokat dolgozzunk ki. Itt az ideje, hogy a szót tett kövesse, s végre azzal a konkrét kérdéssel foglalkozzunk, hogyan kell növelni az egyéni szegényparaszt és középparaszt gazdaságok terméshozamát, hogyan kell bővíteni vetésterületüket, hogyan kell javítani és továbbfejleszteni a kolhozokat és a szovhozokat, hogyan kell megszervezni azt, hogy a kolhozok és szovhozok segítsenek a parasztoknak a jobb vetőmagvakkal és faj állatokkal való ellátás terén, hogyan kell megszervezni azt, hogy a kölcsönző állomások útján gépekkel és egyéb munkaeszközökkel támogassuk a parasztokat, hogyan terjesszük ki és javítsuk meg a termelési szerződések rendszerét és általában a mezőgazdasági szövetkezetek ügyét stb. stb. (Egy hang: „Ez prakticizmus”.) Feltétlenül szükségünk van az ilyen prakticizmusra, mert e nélkül az a veszély fenyeget bennünket, hogy a gabonaprobléma megoldásának rendkívül komoly ügye belefullad a mezőgazdaságról általában folyó üres fecsegésbe.

A Központi Bizottság meg fogja szervezni, hogy a döntő gabonatermő vidékek vezető funkcionáriusai a Népbiztosok Tanácsában és a Politikai Irodában előadják konkrét jelentéseiket a mezőgazdaság fejlesztésének kérdéseiről. Ezen a plénumon hallani fogják Andrejev elvtárs jelentését a gabonaprobléma megoldásának útjáról Észak-Kaukázusban. Azt hiszem, hogy később sorjában ugyanilyen jelentéseket kell majd meghallgatnunk Ukrajnáról, a Központi Feketeföld területről, a Volgamellékről, Szibériáról stb. Ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a párt figyelmét a gabonaproblémára irányítsuk és pártkádereinket végre a gabonaproblémával kapcsolatos konkrét kérdések vágányára állítsuk.

Másodszor, rajta kell lennünk, hogy falusi pártmunkásaink gyakorlati munkájukban határozottan különbséget tegyenek a középparasztok és a kulákok között, ne vonják őket egy kalap alá, s amikor a kulákot kell ütni, ne a középparasztot érje az ütés. Itt az ideje, hogy végre kiküszöböljük ezeket a — engedelemmel szólva — hibákat. Vegyük például az egyéni megadóztatás kérdését. Van a Politikai Irodának egy határozata és van egy ennek megfelelő törvény, amely kimondja, hogy a gazdaságoknak legfeljebb 2—3 százaléka, vagyis csak a kulákság leggazdagabb része esik egyéni megadóztatás alá. Mi történik azonban a valóságban? Számos vidéken a gazdaságok 10, 12, sőt több százalékát is megadóztatják, s ilymódon a parasztság középparaszt részét sújtják. Nem ideje-e már, hogy véget vessünk ennek a bűntettnek?

És lám, a mi kedves „kritikusaink”, ahelyett, hogy konkrét rendszabályokat javasolnának az ilyen és hasonló botrányos jelenségek felszámolására, szavakon nyargalnak és azt ajánlják, hogy „a kulákság leggazdagabb része” kifejezést „a kulákság legtehetősebb része”, vagy „a kulákság legfelsőbb része” kifejezéssel helyettesítsük. Mintha ez nem volna ugyanaz! Be van bizonyítva, hogy nálunk mintegy 5 százalék a kulák. Be van bizonyítva, hogy a törvény a gazdaságoknak csak 2—3 százalékát, vagyis a kulákok leggazdagabb részét vonja egyéni adóztatás alá. Be van bizonyítva, hogy ezt a törvényt a gyakorlatban számos vidéken megszegik. A „kritikusok” azonban, ahelyett, hogy e jelenségek felszámolása céljából konkrét rendszabályokat javasolnának, szőrszálhasogató bírálattal foglalkoznak és nem akarják megérteni, hogy így minden marad a régiben. Igazi betűrágók! (Egy hang: „Azt javasolják, hogy minden kulákot egyénileg kell megadóztatni”.) Hát akkor követeljék annak a törvénynek hatályon kívül helyezését, amely a gazdaságok 2—3 százalékának egyéni megadóztatását írja elő. Márpedig én nem hallottam, hogy bárki is az egyéni megadóztatásról szóló törvény hatályon kívül helyezését követelte volna. Azt mondják, hogy az egyéni megadóztatás önkényes kiterjesztésének célja a helyi költségvetés bevételeinek növelése. De a helyi költségvetés bevételeinek növelése nem történhetik a törvény megszegése, a párt utasításainak megszegése útján. Pártunk fennáll, még nem szüntették meg. A Szovjethatalom fennáll, még nem számolták fel. És ha a helyi költségvetés nem kielégítő, akkor tűzzék napirendre a helyi költségvetés kérdését, de a törvényt ne szegjék meg, a párt utasításait ne helyezzék hatályon kívül.

Továbbá, fokozottabban kell ösztönözni az egyéni szegényparaszt és középparaszt gazdaságokat. Kétségtelen, hogy a gabonaárak már megtörtént felemelése, a forradalmi törvényesség gyakorlati megvalósítása, az a gyakorlati támogatás, melyben a szegényparaszt és középparaszt gazdaságok a szerződéskötések formájában részesülnek stb. — mindez fokozott gazdasági ösztönzést ad majd a parasztnak. Frumkin azt hiszi, hogy mi kiöltünk, vagy majdnem kiöltünk a parasztból minden buzgalmat, mert megfosztottuk őt gazdasági kilátásaitól. Ez természetesen ostobaság. Ha ez igaz, akkor érthetetlen, hogy mi élteti tulajdonképpen a munkásosztálynak és a parasztság zömének szövetségét, összefogását? Vagy azt hiszik talán, hogy ez a szövetség erkölcsi szövetség? Meg kell már végre érteni, hogy a munkásosztály és a parasztság szövetsége számításon alapuló szövetség, két osztály érdekszövetsége, a munkásoknak és a parasztság zömének osztályszövetsége, amely kölcsönös előnyök elérésére irányul. Világos, hogy ha kiöltünk vagy majdnem kiöltünk volna a parasztból mindent, ami gazdaságilag ösztönözné, megfosztván őt gazdasági kilátásaitól, akkor nem volna nálunk munkás-paraszt összefogás, nem volna meg a munkásosztály és a parasztság szövetsége. Nyilvánvaló, hogy itt nem lehet szó a szegény- és középparaszt tömegek gazdasági ösztönzésének „megteremtéséről” vagy „felébresztéséről”, hanem csak arról, hogy fokozzuk ezt az ösztönzést és továbbfejlesszük a munkásosztálynak és a parasztság zömének kölcsönös javára. Erről van szó a népgazdaság ellenőrző számaira vonatkozó tézisekben.

Végül, a falut jobban kell ellátni árukkal. Fogyasztási cikkekre és különösen termelő jellegű árukra (gépekre, trágyára stb.) gondolok, amelyek növelhetik a mezőgazdasági termékek termelését. Nem mondhatni, hogy ezen a téren minden rendben van. Tudják, hogy az áruéhséget még korántsem szüntettük meg, s úgy lehet, nem is egyhamar fogjuk megszüntetni. Pártunk egyes köreiben az az illúzió van elterjedve, hogy az áruéhséget már most megszüntethetjük. Ez, sajnos, nem igaz. Szem előtt kell tartani, hogy az áruéhség először is azzal függ össze, hogy a munkások és parasztok jóléte fokozódik és a vásárlóképes árukereslet óriási mértékben növekszik, viszont az árutermelés esztendőről-esztendőre nő ugyan, de nem fedezi az egész keresletet és másodszor, az áruéhség az ipar mostani, újjáalakítási időszakával függ össze.

Az ipar újjáalakítása azt jelenti, hogy pénzeszközeinket a fogyasztási cikkek termelésének területéről a termelési eszközök termelésének területére visszük át. E nélkül nincs és nem is lehet komoly ipari újjáalakítás, különösen a mi szovjet viszonyaink között. De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy pénzt fektetünk be az új vállalatok építésébe, nő a városok és az új fogyasztók száma, viszont az új vállalatok csak 3—4 év múlva adhatnak új árutömeget. Könnyen megérthető, hogy ez a körülmény nem segítheti elő az áruéhség megszüntetését.

Azt jelenti ez, hogy ölbe kell tennünk kezünket és be kell vallanunk, hogy tehetetlenek vagyunk az áruéhséggel szemben? Nem, ez nem azt jelenti. Ugyanis módunkban van életbeléptetni és életbe is kell léptetnünk olyan konkrét rendszabályokat, amelyek csökkentik, mérséklik az áruéhséget. Ezt most mindjárt megtehetjük és meg is kell tennünk. E célból fokozott mértékben fejlesztenünk kell azokat az iparágakat, amelyek közvetlenül kapcsolatban vannak a mezőgazdasági termelés fellendítésével (a Sztálingrádi Traktorgyár, a Rosztovi Mezőgazdasági Gépgyár, a Voronyezsi Triőr Gyár stb. stb.). Továbbá, a lehetőséghez képest fejleszteni kell azokat az iparágakat, amelyek a szűkében levő áruk (posztó, üveg, szögek stb.) tömegét növelhetik. És így tovább, és így tovább …

Kubjak azt mondta, hogy a népgazdaság ellenőrző számai szerint ezidén kevesebbet bocsátanak az egyéni parasztgazdaság rendelkezésére, mint tavaly. Azt hiszem, hogy ez nem igaz. Kubjak nyilvánvalóan nem veszi figyelembe, hogy a termelési szerződések keretében ezidén körülbelül 300 millió rubel hitelt nyújtunk a parasztoknak (csaknem 100 millióval többet, mint a múlt évben). Ha ezt számításba vesszük — már pedig lehetetlen számításba nem vennünk —, akkor nyilvánvaló, hogy ezidén többet fordítunk az egyéni parasztgazdaság fejlesztésére, mint tavaly. Ami a régi és az új szovhozokat és kolhozokat illeti, azokba körülbelül 300 millió rubelt fektetünk be az idén (körülbelül 150 millióval többet, mint a múlt évben).

Különös figyelmet kell fordítani a kolhozokra, a szovhozokra és a termelési szerződéskötés módszerére. Ezekben nem szabad csupán árugabona-forrásaink növelésének eszközeit látni. Azok egyszersmind a munkásosztály és a parasztság zöme közötti összefogás új formái is.

A szerződéskötés módszeréről már éppen eleget beszéltek, erre nem fogok részletesen kitérni. Mindenki be fogj a látni, hogy a tömeges szerződéskötés módszere megkönnyíti az egyéni parasztgazdaságok iparkodásának egyesítését, az állandóság elemét viszi be az állam és a parasztság kölcsönös viszonyába, tehát erősíti a város és falu összefogását.

Fel szeretném hívni a figyelmüket a kolhozokra és különösen a szovhozokra, mint azokra az emelőkre, amelyek megkönnyítik a mezőgazdaság átalakítását az új technika alapján, forradalmasítják a parasztok agyát és segítik a parasztokat abban, hogy megszabaduljanak a maradiságtól és begyepesedéstől. Amikor gabonavidékeinken megjelennek a traktorok, a nagy mezőgazdasági gépek és a traktoroszlopok, annak meglesz a hatása a környéken élő parasztok gazdaságára is. A parasztság kétségtelenül úgy fogja értékelni és elkönyvelni a környéken élő parasztoknak vetőmagvakkal, gépekkel és traktorokkal való támogatását, mint a Szovjethatalom erejének és nagyságának jelét, mint a Szovjethatalom arra irányuló igyekezetét, hogy a parasztságot a mezőgazdaság komoly fellendülésének széles országútjára vezesse. Ezt a körülményt eddig nem vettük számításba s talán még mindig nem vesszük számításba kellő mértékben. Én azonban azt gondolom, hogy ez a legfontosabb, amit a kolhozok és a szovhozok a gabonaprobléma megoldása és a munkásparaszt összefogás új formákban való megszilárdítása terén a jelen pillanatban nyújtanak és nyújthatnak.

Általánosságban ezek azok az utak és módok, amelyek vonalán kell haladnia a gabonaprobléma megoldására irányuló munkánknak.

III
Az elhajlások és az irányukban tanúsított békülékenység elleni harcról

Most térjünk át téziseink harmadik fő kérdésére, a lenini vonaltól való elhajlások kérdésére.

Az elhajlások szociális bázisa az a tény, hogy országunkban túlsúlyban van a kistermelés, hogy a kistermelésből hajtanak ki a kapitalista elemek, az a tény, hogy pártunkat kispolgári légkör veszi körül, s végül, hogy ez a légkör pártunk egyes szerveit megfertőzi.

Főleg ez az elhajlások szociális bázisa.

Ezek az elhajlások mind kispolgári jellegűek.

Most főleg a jobboldali elhajlásról van szó. Mi a jobboldali elhajlás lényege? Merre és mire hajlik? A burzsoá ideológiához való alkalmazkodás felé hajlik, arra, hogy politikánkat a „szovjet” burzsoázia ízléséhez és szükségleteihez hozzáalkalmazza.

Minő veszéllyel fenyegetne minket a jobboldali elhajlás, ha pártunkban győzne? A jobboldali elhajlás győzelme pártunkat eszmeileg megsemmisítené, a kapitalista elemeket szabadjára engedné, a kapitalizmus visszaállításának, vagy mint Lenin mondta, „a kapitalizmushoz való visszatérésnek” esélyeit növelné.

Főleg hol a fészke a jobboldali elhajlás tendenciájának? Szovjet és gazdasági, szövetkezeti és szakszervezeti apparátusunkban, úgyszintén a pártapparátusban, különösen annak alsó, falusi láncszemeiben.

Vannak-e a párttagok között olyanok, akik a jobboldali elhajlás kifejezői? Feltétlenül vannak. Rikov Satunovszkij példáját hozta fel, aki a Dnyeprosztroj építése ellen foglalt állást. Kétségtelen, hogy Satunovszkij jobboldali elhajlást követett el, elhajlást a nyílt opportunizmus felé. Mindamellett azt hiszem, hogy Satunovszkij nem tipikus példa a jobboldali elhajlás jellemzésére, a jobboldali elhajlás arculatának jellemzésére. Azt hiszem, hogy ezen a téren Frumkinnak kell átnyújtanunk az elsőbbség pálmáját. (Derültség.) Első levelére (1928 június), továbbá második levelére (1928 november) gondolok, amelyet a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság tagjai között itt szétosztottunk.

Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a két levelet. Vegyük elő az első levél „alaptételeit”.

1) „A falu, a szegényparasztság kis részének kivételével, ellenünk van hangolva.” Igaz-e ez? Világos, hogy nem igaz. Ha ez igaz volna, akkor a munkásparaszt összefogásnak már híre-hamva sem volna. Már pedig júniustól kezdve (a levél júniusban kelt) csaknem félesztendő telt el és mindenki látja, aki nem vak, hogy a munkásosztálynak és a parasztság zömének összefogása él és erősödik. Miért írja Frumkin ezt a valótlanságot? Azért, hogy megijessze a pártot és engedékennyé tegye a jobboldali elhajlás irányában.

2) „Az utóbbi időben vett irány reménytelenné és kilátástalanná tette a középparasztság zömének helyzetét.” Igaz-e ez? Egyáltalán nem igaz. Világos, hogy ha ez év tavaszán a középparasztság zöme gazdaságilag reménytelen és kilátástalan helyzetben lett volna, a középparaszt nem bővítette volna a tavaszi vetésterületet valamennyi döntő gabonatermesztő vidéken. Nálunk április—májusban végzik a tavaszi vetést. Frumkin levele pedig júniusban kelt. Ki nálunk, ahol Szovjethatalom van, a gabonaneműek legfőbb begyűjtője? Az állam és a vele kapcsolatban álló szövetkezet. Világos, hogy ha a középparaszti tömegek gazdaságilag kilátástalan helyzetben volnának, ha „meghasonlottak” volna a Szovjethatalommal, akkor az állam, vagyis a legfőbb gabonabegyűjtő kedvéért nem bővítették volna a tavaszi vetés területét. Frumkin állítása nyilvánvalóan nem felel meg a valóságnak. Frumkin itt is megijeszteni igyekszik a pártot a kilátástalanság „szörnyűségeivel”, hogy engedékennyé tegye az ő álláspontja irányában.

3) „Vissza kell térni a XIV. és a XV. kongresszushoz.” Hogy a XV. kongresszusnak itt semmi keresnivalója, az kétségtelen. Itt nem a XV. kongresszus a fontos, hanem ez a jelszó: vissza a XIV. kongresszushoz. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy mondjunk le „a kulák elleni támadás fokozásáról” (lásd a XV. kongresszus határozatát). Ezt nem azért mondom, hogy csepüljem a XIV. kongresszust. Ezt azért mondom, mert Frumkin arra szólít bennünket, hogy térjünk vissza a XIV. kongresszushoz, tehát tagadja azt a további lépést, amelyet a párt a XIV. kongresszus óta a XV. kongresszusig megtett, s ezt a lépést tagadva, visszafelé húzza a pártot. A Központi Bizottság júliusi plénuma már megmondta véleményét ebben a kérdésben. Határozatában egyenesen kijelentette, hogy akik megkísérlik megkerülni a XV. kongresszus döntését, amelynek értelmében „a kulákság elleni támadást tovább kell fokozni”, azok az „országunkban meglevő burzsoá tendenciákat képviselik”. Elárulom Frumkinnak, hogy amikor a Politikai Iroda a júliusi plénum határozatának ezt a pontját megfogalmazta, Frumkin és első levele lebegett a szeme előtt.

4) „A legmesszebbmenő támogatást a kollektívákba belépő szegényparasztságnak.” A kollektívákba belépő, sőt a kollektívákba be sem lépő szegényparasztságot is, erőnkhöz és a lehetőségekhez képest mindig a legmesszebbmenően támogattuk. Ez nem új valami. Nem ez az új a XV. kongresszus határozataiban a XIV. kongresszushoz képest, hanem az, hogy a XV. kongresszus a kolhozmozgalom minden módon való fejlesztését tűzte ki napjaink egyik legfontosabb feladatául. Amikor Frumkin a kollektívákba belépő szegényparasztság legmesszebbmenő támogatásáról beszél, valójában kibújik, kivonja magát a XV. kongresszus által kitűzött pártfeladat alól, mely a kolhozmozgalom minden módon való fejlesztésében áll. Frumkin valójában ellene van annak, hogy a falun a szocialista szektort erősítő fokozott munkát fejtsünk ki a kolhozok vonalán.

5) „Ne bővítsük rohamosan és túlrohamosan a szovhozokat.” Frumkinnak tudnia kell, hogy a régi szovhozok kibővítésére és az újak létesítésére irányuló komoly munkának csak kezdetén vagyunk. Frumkinnak tudnia kell, hogy erre sokkal kevesebb anyagi eszközt fordítunk, mint kellene, ha erre valamilyen tartalékkal rendelkeznénk. Ezeket a szavakat pedig: „rohamosan és túlrohamosan“, azért hozza fel, hogy „rémületbe” ejtse az embereket és ezzel leplezze, hogy nem kívánja a szovhozok valamelyest is komoly bővítését. Frumkin itt valójában ellene van annak, hogy a falun a szocialista szektort a szovhozok vonalán erősítsük.

Gyűjtsék most egybe Frumkin felsorolt tételeit és olyan csokrot kapnak, amely a jobboldali elhajlást kellően jellemzi.

Térjünk át Frumkin második levelére. Miben különbözik a második levél az elsőtől? Abban, hogy megtetézi az első levél hibáit. Az elsőben a középparaszti gazdaság kilátástalanságáról volt szó. A másodikban viszont a mezőgazdaság „visszafejlődéséről” van szó. Az első levélben arról volt szó, hogy vissza kell térni a XIV. kongresszushoz, olyan értelemben, hogy gyengíteni kell a kulák elleni támadást. A második levélben viszont arról van szó, hogy „ne zavarjuk a kulákgazdaságok termelését”. Az első levélben nincs szó az iparról. A második levél viszont egy „új” elméletet fejt ki, mely szerint kevesebbet kell az ipar építésére fordítani. Egyébként van két pont, amelyben mind a két levél megegyezik: ez a kolhozok és a szovhozok kérdése — Frumkin mindkét levélben a kolhozok és szovhozok fejlesztése ellen foglal állást. Világos, hogy a második levél megtetézi az első levél hibáit.

A „visszafejlődés” elméletéről már beszéltem. Nem lehet kétséges, hogy ez az elmélet nem egyéb, mint burzsoá szakemberek kitalálása, akik szeretnek a Szovjethatalom pusztulásáról jajveszékelni. Frumkint megijesztették a Pénzügyi Népbiztosság körül hemzsegő burzsoá szakemberek, most pedig ő maga igyekszik megijeszteni a pártot és engedékennyé szeretné tenni a jobboldali elhajlás irányában. A kolhozokról és szovhozokról elég szó esett. Ezért nem érdemes ismételni a már elmondottat. Vizsgáljuk meg a fennmaradó két pontot: a kulákgazdaság és az ipari beruházások kérdését.

A kulákgazdaságról. Frumkin azt mondja, hogy „ne zavarjuk a kulákgazdaságok termelését”. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a kulákot nem kell zavarni kizsákmányoló gazdaságának fejlesztésében. De mit jelent az, hogy a kulákot nem kell zavarni kizsákmányoló gazdaságának fejlesztésében. Azt jelenti, hogy a falun szabadjára kell engedni a kapitalizmust, szabad kezet, szabadságot kell biztosítani a kapitalizmusnak. Mi más ez, mint a francia liberálisok régi jelszava: „laissez faire, laissez passer”, vagyis — ne zavarják a burzsoáziát a dolgában, ne zavarják a burzsoáziát szabad mozgásában.

Ezt a jelszót a régi francia liberálisok a francia polgári forradalom idején adták ki, amikor a hűbéri hatalom ellen harcoltak, amely szorongatta és nem engedte fejlődni a burzsoáziát. Kiderül, hogy „a kapitalista elemek egyre fokozódó korlátozásának” szocialista jelszaváról (lásd az ellenőrző számokról szóló téziseket) most át kell térnünk erre a burzsoá-liberális jelszóra: ne korlátozzuk a falun a kapitalizmus fejlődését. Ejnye, hát az a szándékunk, hogy bolsevikokból burzsoá liberálisokká változzunk át? Mi köze lehet Frumkin e burzsoá-liberális jelszavának a párt vonalához?

(Frumkin: „Sztálin elvtárs, olvasson fel más pontokat is”.) Minden pontot felolvasok: „Ne zavarjuk a kulákgazdaságok termelését se és egyidejűleg folytassunk harcot a lenyűgöző kulák kizsákmányolás ellen”. Nos, csak nem gondolja, tisztelt Frumkin, hogy a mondat második fele javít, nem pedig ront a dolgon? Mit jelent a lenyűgöző kizsákmányolás ellen folytatott harc? Hiszen a lenyűgöző kizsákmányolás elleni harc jelszava a polgári forradalom jelszava a kizsákmányolás feudális-jobbágyi vagy félfeudális módszerei ellen. Mi valóban kiadtuk ezt a jelszót, amikor a polgári forradalom felé haladtunk és a kizsákmányolás lenyűgöző formáját, amelyet felszámolni törekedtünk, megkülönböztettük a kizsákmányolás nem-lenyűgöző úgynevezett „haladó” formájától, amelyet akkor nem korlátozhattunk és nem szüntethettünk meg, minthogy megmaradtak a polgári viszonyok. De akkor a polgári-demokratikus köztársaság felé haladtunk. Most pedig, ha nem tévedek, nálunk szocialista forradalom van, mely arra vesz irányt, melynek arra kell irányt vennie, hogy a kizsákmányolás minden formáját, köztük a kizsákmányolás „haladó” formáját is megszüntesse. Hogyan akarhatja ön, hogy a szocialista forradalomnak, amelyet fejlesztünk és előrehajtunk, hátat fordítsunk és visszatérjünk a polgári forradalom jelszavához? Hogyan ragadtathatja el magát valaki ilyen ostobaságra?

Továbbá. Mit jelent az, hogy ne zavarjuk a kulákgazdaságot? Azt jelenti, hogy szabadságot adunk a kuláknak. De mit jelent az, hogy szabadságot adunk a kuláknak? Azt jelenti, hogy hatalmat adunk neki. Amikor Franciaország burzsoá liberálisai a feudális hatalomtól azt követelték, hogy ne zavarja a burzsoáziát fejlődésében, ezt konkrét követelésekben fejezték ki, amelyek arra irányultak, hogy adjanak hatalmat a burzsoáziának. És igazuk volt. A burzsoáziának, hogy kellően fejlődjék, hatalomra van szüksége. Tehát, aki következetes akar lenni, annak ezt kell mondania: adjatok a kuláknak részt a hatalomból. Mert meg kell érteni, hogy lehetetlen nem korlátozni a kulákgazdaság fejlődését, ha a hatalmat elvesszük a kuláktól és a munkásosztály kezében összpontosítjuk. Íme, ilyen következtetések adódnak Frumkin második levelének olvasása közben.

Az ipari beruházásokról. Az ellenőrző számok megvitatása során három számmal volt dolgunk: a Legfőbb Népgazdasági Tanács 825 millió rubelt követelt, az Állami Tervhivatal 750 millió rubelt adott, a Pénzügyi Népbiztosság azonban csak 650 milliót engedélyezett. Hogyan határozott pártunk Központi Bizottsága ebben a kérdésben? 800 millió rubelt állapított meg, vagyis 150 millió rubellel többet, mint amennyit a Pénzügyi Népbiztosság javasolt. Hogy a Pénzügyi Népbiztosság kevesebbet engedélyezett, azon természetesen nincs mit csodálkozni: mindenki tudja, hogy a Pénzügyi Népbiztosság szűkmarkú, szűkmarkúnak is kell lennie. De most nem erről van szó. Arról van szó, hogy Frumkin nem szűkmarkúságból, hanem a „lehetőségekről” szóló újdonsült elmélete alapján ragaszkodik a 650 millió rubelhez, mert második levelében, valamint a Pénzügyi Népbiztosság lapjában megjelent külön cikkében azt állítja, hogy mi minden bizonnyal lerontjuk gazdasági helyzetünket, ha a beruházásokra több mint 650 millió rubelt bocsátunk a Legfőbb Népgazdasági Tanács rendelkezésére. Ez pedig mit jelent? Azt jelenti, hogy Frumkin ellenzi iparfejlesztésünk mostani ütemének fenntartását s nyilvánvalóan nem érti, hogy ennek az ütemnek lassítása valóban rontaná egész népgazdaságunk helyzetét.

Foglalják most egybe Frumkin második levelének ezt a két pontját, a kulákgazdaságról szóló pontot és az ipari beruházásokról szóló pontot, adják még hozzá a „visszafejlődés” elméletét — s képet kapnak a jobboldali elhajlásról.

Akarják tudni, hogy voltaképpen mi és hogyan fest a jobboldali elhajlás? Olvassák el Frumkin mindkét levelét, tanulmányozzák azokat és megtudják.

Ennyit a jobboldali elhajlás arculatáról.

A tézisekben azonban nemcsak a jobboldali elhajlásról van szó. Szó van bennük az úgynevezett „baloldali” elhajlásról is. Mi az a „baloldali” elhajlás? Van-e valóban úgynevezett „baloldali” elhajlás pártunkban? Vannak-e pártunkban középparasztellenes törekvések, mint a tézisek mondják, túlzott iparosítási törekvések stb.? Igen, vannak. Mi közös ezekben? Az, hogy ezek a trockizmus felé való elhajlásra vezethetők vissza. Erről már a júliusi plénumon is szó volt. A júliusi plénumnak a gabonabegyűjtési politikáról szóló ismert határozatára gondolok, amely két fronton való harcról beszél: harcról azok ellen, akik a XV. kongresszustól visszafelé húznak — ezek a jobboldaliak —, és azok ellen, akik a kivételes rendszabályokat a párt állandó irányvonalává akarják változtatni — ezek a „baloldaliak”, ez tendencia a trockizmus felé.

Világos, hogy pártunkban megvannak a trockizmus elemei és megvan a trockista ideológia felé hajló tendencia. Ha nem tévedek, a XV. pártkongresszus előtt, a vita idején mintegy négyezren szavaztak a mi platformunk ellen. (Egy hang: „Tízezren”.) Azt hiszem, ha tízezren szavaztak ellene, akkor a trockizmussal rokonszenvező kétszer tízezer párttag egyáltalán nem szavazott, mert nem jöttek el a gyűlésekre. Ezek azok a trockista elemek, akik benn maradtak a pártban s akikről feltehető, hogy még nem szabadultak meg a trockista ideológiától. Azonkívül azt hiszem, hogy a trockisták egy részének, amely később elszakadt a trockista szervezettől és visszakerült a pártba, még nem volt ideje arra, hogy végleg búcsút mondjon a trockista ideológiának s valószínűleg nem idegenkedik attól, hogy nézeteit a párttagok között terjessze. Végül, számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a trockista ideológia pártunk egynémely szervezetében bizonyos mértékben újjászületik. Foglalják mindezt egybe és kezükben lesz minden szükséges elem annak megállapításához, hogy a pártban valóban van elhajlás a trockizmus felé.

Ez érthető is: amikor kispolgári légkör vesz körül bennünket és ez a légkör nyomást gyakorol pártunkra, akkor elképzelhetetlen, hogy pártunkban ne legyenek trockista tendenciák. Más az — letartóztatni vagy kizárni a pártból a trockisták kádereit. És ismét más — felszámolni a trockizmus ideológiáját. Ez nehezebb lesz. S mi azt mondjuk: ahol jobboldali elhajlás van, ott „baloldali” elhajlásnak is kell lennie. A „baloldali” elhajlás a jobboldalelhajlás árnyéka. Lenin, az otzovistákra gondolva azt mondta, hogy a „baloldaliak” — szintén mensevikek, csak visszájára fordítva. Ez tökéletesen igaz. Ugyanezt kell mondanunk a mostani „baloldaliakról” is. A trockizmus felé hajló emberek — a dolog lényegét tekintve — szintén jobboldaliak, csak visszájára fordítva, jobboldaliak, akik „baloldali” frázissal leplezik magukat.

Ez az oka annak, hogy két fronton kell harcolnunk, harcot kell folytatnunk mind a jobboldali, mind a „baloldali” elhajlás ellen.

Mondhatnánk: ha a „baloldali” elhajlás lényegileg szintén jobboldali opportunista elhajlás, akkor mi különbség van köztük és tulajdonképpen hol itt a két front? Valóban, ha a jobboldaliak győzelme azt jelentené, hogy a kapitalizmus visszaállításának esélyei növekednek, és ha a „baloldaliak” győzelme szintén ugyanerre az eredményre vezetne, akkor mi a különbség közöttük s miért neveznek egyeseket jobboldaliaknak, másokat „baloldaliaknak”? És ha van közöttük különbség, miben áll az? Talán nem igaz, hogy mindkét elhajlásnak ugyanazok a szociális gyökerei, hogy mindkettő kispolgári elhajlás? Talán nem igaz, hogy győzelmük esetén mindkét elhajlás egy és ugyanazon eredményre vezetne? Miben különböznek akkor egymástól?

Abban különböznek, hogy különbözők a platformjaik, különbözők a követeléseik, különbözőképpen nyúlnak a kérdésekhez és módszerük is különböző.

Ha például a jobboldaliak ezt mondják: „Nem kellett volna Dnyeprosztrojt építeni”, a „baloldaliak” pedig fordítva, ezt az ellenvetést teszik: „Mit érünk egy Dnyeprosztrojjal, adjatok minden évben egy-egy Dnyeprosztrojt” (derültség) — akkor el kell ismerni, hogy nyilvánvalóan van különbség köztük.

Ha a jobboldaliak azt mondják: „Ne nyúlj a kulákhoz, hagyd szabadon fejlődni”, a „baloldaliak” pedig, fordítva, ezt az ellenvetést teszik: „Ne csak a kulákot üsd, hanem a középparasztot is, mert az ugyanolyan magántulajdonos, mint a kulák” — akkor el kell ismerni, hogy nyilvánvalóan van különbség köztük.

Ha a jobboldaliak ezt mondják: „Nehézségek álltak elő, nincs-e itt az ideje, hogy visszakozzunk“ a „baloldaliak” pedig, fordítva, ezt az ellenvetést teszik: „Mit nekünk a nehézségek, fütyülünk a nehézségeitekre — száguldjunk teljes gőzzel előre” (derültség) — akkor el kell ismerni, hogy nyilvánvalóan van különbség köztük.

Így fest a „baloldaliak” sajátos platformja, így festenek sajátos módszereik. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy a „baloldaliaknak” pufogó „baloldali” frázisokkal sikerül néha a munkások egy részét magukhoz csábítani és magukat a jobboldaliak leghatározottabb ellenségeinek feltüntetni, holott mindenki tudja, hogy a „baloldaliak” szociális gyökerei ugyanazok, mint a jobboldaliaké s nem ritkán megegyezésre lépnek a jobboldaliakkal, egy blokkban tömörülnek velük a leninista vonal elleni harcra.

Ezért kötelességünk nekünk, leninistáknak, hogy két fronton harcoljunk: a jobboldali elhajlás ellen, és a „baloldali” elhajlás ellen.

De ha a trockista tendencia „baloldali” elhajlás, nem azt jelenti-e ez, hogy a „baloldaliak” baloldalibbak a leninizmusnál? Nem, nem azt jelenti. A leninizmus a világ munkásmozgalmában a legbaloldalibb (idézőjel nélkül legbaloldalibb) áramlat. Az imperialista háború kezdeti időszakáig mi, leninisták, benn voltunk a II. Internacionáléban, mint a szociáldemokraták szélsőbaloldali frakciója. Nem maradtunk benn a II. Internacionáléban és a II. Internacionáléban szakítást hirdettünk, mert éppen mint szélsőbaloldali frakció, nem akartunk egy pártban maradni a marxizmus kispolgári árulóival, a szociálpacifistákkal és szociálsovinisztákkal.

Ez a taktika és ez az ideológia alkotta később az egész világ bolsevik pártjainak alapját. Pártunkban mi vagyunk az egyedüli baloldaliak idézőjel nélkül, mi, leninisták. Ezért mi, leninisták, saját pártunkban nem vagyunk sem „baloldaliak”, sem jobboldaliak. Mi a marxisták-leninisták pártja vagyunk. És mi nemcsak azok ellen harcolunk pártunkban, akiket nyílt opportunista elhajlóknak nevezünk, hanem azok ellen is, akik „baloldalibbak” akarnak lenni a marxizmusnál, „baloldalibbak” a leninizmusnál, akik „baloldali”, pufogó frázisokkal leplezik jobboldali, opportunista mivoltukat.

Mindenkinek meg kell értenie, hogy amikor azokat, akik még nem szabadultak meg a trockista tendenciáktól, „baloldaliaknak” nevezzük, ezt iróniának kell felfogni. Lenin a „baloldali kommunistákat” baloldaliaknak nevezte, olykor idézőjelben, olykor idézője] nélkül. De mindenkinek meg kell értenie, hogy Lenin iróniából nevezte őket baloldaliaknak s ezzel hangsúlyozta, hogy csak szavaikban, külső látszatra baloldaliak, valójában azonban kispolgári jobboldali tendenciák képviselői.

Hogyan lehet a trockista elemek baloldaliságáról (idézőjel nélkül) beszélni, mikor tegnap még közös leninistaellenes blokkban egyesültek a nyílt opportunista elemekkel s nyíltan és közvetlenül összekapcsolódtak az ország szovjetellenes rétegeivel? Talán nem tény, hogy a „baloldaliak” és a jobboldaliak tegnap még nyílt blokkot alkottak a leninista párt ellen s ezt a blokkot a burzsoá elemek kétségtelenül támogatták? S vajon nem amellett szól ez, hogy a „baloldaliak” és a jobboldaliak nem egyesülhettek volna közös blokkban, ha nem volnának közös szociális gyökereik, ha nem volna közös opportunista természetük? A trockisták blokkja egy évvel ezelőtt széthullott. A jobboldaliak egy része, Satunovszkij s a hozzá hasonlók, kiváltak a blokkból. Tehát a blokkhoz tartozó jobboldaliak mostantól kifejezetten mint jobboldaliak fognak fellépni, míg a „baloldaliak” „baloldali” frázisokkal fogják leplezni jobboldaliságukat. De hol a biztosíték, hogy a „baloldaliak” és a jobboldaliak nem találnak újból egymásra? (Derültség.) Világos, hogy erre nincs és nem is lehet semmiféle biztosíték.

De ha a két fronton való harc jelszaváért szállunk síkra, nem azt jelenti-e ez, hogy pártunkban a centrizmus szükségességét hirdetjük? Mit jelent a két fronton való harc? Nem centrizmus-e ez? Önök tudják, hogy a trockisták csakugyan így is tüntetik fel a dolgot: vannak „baloldaliak”, ezek, úgymond, „mi vagyunk” — a trockisták, az „igazi leninisták”; vannak „jobboldaliak”, ezek a többiek; végül, vannak „centristák”, akik a „baloldaliak” és a jobboldaliak között ingadoznak. Helyes-e ez a nézet pártunkról? Világos, hogy nem helyes. Így csak olyan emberek beszélhetnek, akiknek agyában minden fogalom összezavarodott s akik már régen szakítottak a marxizmussal. Így csak olyan emberek beszélhetnek, akik nem látják és nem értik meg az elvi különbséget a háborúelőtti időszak szociáldemokrata pártja — amely proletár és kispolgári érdekek blokkjának pártja volt — és a kommunista párt között, amely a forradalmi proletariátus egyöntetű pártja.

A centrizmust nem szabad úgy tekinteni, mint térbeli fogalmat: hogy az egyik helyen, mondjuk, ott ülnek a jobboldaliak, a másikon — a „baloldaliak”, a középen pedig — a centristák. A centrizmus politikai fogalom. Ideológiája az alkalmazkodás ideológiája, annak az ideológiája, hogy a proletárérdekeket egy közös párt keretében alá kell rendelni a kispolgárság érdekeinek. Ennek az ideológiának semmi köze sincs a leninizmushoz és ellentétben áll vele.

A centrizmus természetes jelenség a háborúelőtti II. Internacionáléban. Ott voltak jobboldaliak (a többség), voltak baloldaliak (idézőjel nélkül) és voltak centristák, akiknek politikája lényegében az volt, hogy baloldali frázisokkal szépítgessék a jobboldaliak opportunizmusát és a baloldaliakat alávessék a jobboldaliaknak.

Mi volt akkor a baloldaliak politikája, akiknek magvát a bolsevikok alkották? Kíméletlen harc a centristák ellen, harc a jobboldaliakkal való szakításért (különösen a világháború kirobbanása után) és az új, forradalmi Internacionále megszervezése valóban baloldali, valóban proletár elemekből.

Miért alakulhatott ki akkor a II. Internacionáléban ilyen erőcsoportosulás és miért kellett akkor a bolsevikoknak ilyen politikát folytatniok? Azért, mert a II. Internacionále akkor a proletár és kispolgári érdekek blokkjának pártja volt, mely a kispolgári szociálpacifisták és szociálsoviniszták javát szolgálta. Azért, mert a bolsevikoknak akkor szükségképpen a centristákra kellett összpontosítaniok a tüzet, akik a proletár elemeket a kispolgárság érdekeinek igyekeztek alávetni. Azért, mert a bolsevikok akkor kötelesek voltak a szakítás eszméjét hirdetni, mivel enélkül a proletárok nem szervezhették volna meg saját egyöntetű forradalmi-marxista pártjukat.

Lehet-e azt állítani, hogy a mi kommunista pártunkban is ugyanilyen erőcsoportosulás van s hogy pártunkban ugyanazt a politikát kell folytatni, amelyet a bolsevikok a II. Internacionále pártjaiban a háborúelőtti időszakban folytattak? Világos, hogy nem lehet. Nem lehet, mivel ez azt jelentené, hogy nem értjük meg a szociáldemokrácia, mint a proletár és kispolgári elemek blokkjának pártja és a forradalmi proletariátus egyöntetű kommunista pártja közötti elvi különbséget. Ott (a szociáldemokráciában) más volt a párt osztályalapja. Itt (a kommunistáknál) a párt osztályalapja ismét merőben más. Ott (a szociáldemokráciában) a centrizmus természetes jelenség volt, mivel egy párt, amely különnemű érdekek blokkjának a pártja, nem lehet meg centristák nélkül s a bolsevikoknak kötelességük volt, hogy a szakítás politikáját folytassák. Itt (a kommunistáknál) a centrizmus tárgytalan és összeférhetetlen a leninista pártszerűséggel, mivel a kommunista párt a proletariátus egyöntetű pártja, nem pedig különnemű osztályelemek blokkjának a pártja.

S mivel pártunk uralkodó ereje a világ munkásmozgalmának legbaloldalibb áramlata (a leninisták), ezért a szakítás politikája pártunkban semmiképpen sem indokolt és semmivel sem igazolható a leninizmus szempontjából. (Egy hang: „Lehetséges-e pártunkban szakadás, vagy nem?”) Nem a szakadás lehetőségéről van szó, hanem arról, hogy a szakítás politikája a mi egyöntetű leninista pártunkban semmivel sem igazolható a leninizmus szempontjából.

Aki ezt az elvi különbséget nem érti, az szembefordul a leninizmussal, az szakít a leninizmussal.

Ezért gondolom, hogy csak akiknek elment az eszük és azok állíthatják komolyan, hogy pártunk politikája, a két fronton folytatott harc politikája centrista politika, akik teljesen szakítottak a marxizmussal.

Lenin mindig két fronton folytatott harcot pártunkban, harcolt mind a „baloldali”, mind a nyilvánvalóan mensevik elhajlások ellen. Tanulmányozzák Lenin „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermek- betegsége” -c. brosúráját, tanulmányozzák pártunk történetét, és meg fogják érteni, hogy pártunk mind a két elhajlás, a jobboldali és a „baloldali” elhajlás ellen folytatott harcban nőtt és erősödött. Egyfelől az otzovisták és a „baloldali” kommunisták elleni harc, másfelől a nyílt opportunista elhajlások elleni harc az Októberi Forradalom előtt, az Októberi Forradalom idején és után — íme, ezeken a szakaszokon ment át pártunk fejlődése folyamán. Mindenki ismeri Lenin szavait, hogy harcolnunk kell mind a nyílt opportunizmus mind a „baloldali” doktrinérek ellen.

Azt jelenti-e ez, hogy Lenin centrista volt, hogy centrista politikát folytatott? Világos, hogy nem ezt jelenti.

Kik tehát akkor a mi jobboldali és „baloldali” elhajlóink?

Ami a jobboldali elhajlást illeti, ez természetesen nem azonos a háborúelőtti időszak szociáldemokratáinak opportunizmusával. Az opportunizmus felé való elhajlás még nem opportunizmus. Tudjuk, hogy Lenin annakidején miképpen tisztázta az elhajlás fogalmát. Elhajlás jobbfelé, ez olyasvalami, ami még nem kristályosodott opportunizmussá s amit még helyre lehet hozni. Ezért a jobbfelé való elhajlást nem lehet azonosítani a határozott opportunizmussal.

Ami a „baloldali” elhajlást illeti, ez egyenes ellentéte annak, amit a háborúelőtti időszak II. Internacionáléjában a szélsőbaloldaliak, vagyis a bolsevikok jelentettek. A „baloldali” elhajlók nemcsak nem baloldaliak idézőjel nélkül, hanem a dolog lényegét tekintve, szintén jobboldali elhajlók, mégis azzal a különbséggel, hogy öntudatlanul „baloldali” frázisokkal leplezik igazi mivoltukat. Bűnt követnénk el a párttal szemben, ha nem látnók azt az óriási különbséget, mely a „baloldali” elhajlók és az igazi leninisták között van, akik pártunkban az egyedüli baloldaliak (idézőjel nélkül). (Egy hang: „Hát az elhajlások törvényesítése?”) Ha az elhajlások ellen folyó nyílt harc törvényesítés, akkor el kell ismerni, hogy Lenin már régen „törvényesítette” azokat.

Ezek az elhajlók, a jobboldali és a „baloldali” elhajlók, a nem proletár rétegek legkülönbözőbb elemei közül kerülnek ki, olyan elemek közül, akikben a kispolgári légkörnek pártunkra gyakorolt nyomása és a párt egyes láncszemeinek felbomlása tükröződik. Azoknak egy része, akik más pártokból jöttek hozzánk; a trockista tendenciájú párttagok; az egykori frakciók töredékei a pártban; a bürokratizálódó (és elbürokratizálódott) párttagok az állami, gazdasági, szövetkezeti, szakszervezeti apparátusban, akik ennek az apparátusnak nyilvánvalóan burzsoá elemeivel összefognak; falusi pártszervezeteink jómódú tagjai, akik egybenőnek a kuláksággal stb. stb. — ez az a környezet, amely a leninista vonaltól való elhajlásokat táplálja. Világos, hogy ezek az elemek semmit sem képesek magukévá tenni, ami igazán baloldali és leninista. Ezek az elemek csak a nyílt opportunista elhajlást, vagy az úgynevezett „baloldali” elhajlást képesek táplálni, amely baloldali frázisokkal álcázza opportunizmusát.

Ezért tehát csakis a két fronton folyó harc a párt helyes politikája.

Továbbá. Helyesen mondják-e a tézisek, hogy a jobboldali elhajlás elleni harc fő módszerének a széles fronton folyó ideológiai harc módszerének kell lenni? Azt hiszem, hogy ez helyes. Jó lenne itt feleleveníteni a trockizmus elleni harc tapasztalatait. Mivel kezdtük ezt a harcot? Talán szervezeti rendszabályokkal? Természetesen nem. Ideológiai harccal kezdtük. Ezt a harcot 1918-tól 1925-ig folytattuk. Pártunk és a Kommunista Internacionále V. kongresszusa már 1924-ben határozatilag kimondotta, hogy a trockizmus kispolgári elhajlás. Trockij mégis ott ült a Központi Bizottságban és a Politikai Irodában. Tény ez, vagy sem? Ez tény. Tehát mi „megtűrtük” Trockijt és a trockistákat a Központi Bizottságban. Miért engedtük meg, hogy tagjai lehessenek pártunk vezető szerveinek? Azért, mert a trockisták, noha nézeteik eltértek a párt nézeteitől, abban az időben alávetették magukat a Központi Bizottság határozatainak és lojálisak voltak. Mikor kezdtünk alkalmazni kissé nagyobb mértékben szervezeti rendszabályokat? Csak azután, hogy a trockisták frakcióban szervezkedtek, megteremtették frakciós központjukat, frakciójukat új párttá alakították és szovjetellenes tüntetésekre kezdték felszólítani az embereket.

Azt hiszem, hogy ugyanezen az úton kell haladnunk a jobboldali elhajlás elleni harcban is. A jobboldali elhajlást egyelőre még nem tekinthetjük olyasvalaminek, ami már határozott formát öltött és kikristályosodott, jóllehet erősödik a pártban. Még csak azon az úton van, hogy határozott formát öltsön és kikristályosodjék. Van-e a jobboldali elhajlóknak frakciójuk? Azt hiszem, hogy nincs. Mondhatjuk-e, hogy nem vetik alá, magukat pártunk határozatainak? Azt hiszem, hogy még nincs okunk ezzel vádolni őket. Állíthatjuk-e, hogy a jobboldali elhajlók okvetlenül meg fognak szervezkedni saját frakciójukban? Ebben kételkedem. Ebből következik, hogy a jobboldali elhajlás elleni harc fő módszerének a jelenlegi szakaszban a széles fronton folyó ideológiai harc módszerének kell lennie. Ez annál is inkább helyes, mert pártunk egyes tagjainál az ellenkező tendencia tapasztalható — szerintük a jobboldali elhajlás elleni harcot nem ideológiai harccal, hanem szervezeti rendszabályokkal kell kezdeni. Ezek egyenest így beszélnek: adjatok csak ide vagy tíz-húsz jobboldalit, egy-kettőre ellátjuk a bajukat s ilymódon végzünk a jobboldali elhajlással. Azt hiszem, elvtársak, hogy ez a hangulat helytelen és veszélyes. Éppen azért, hogy ne érvényesüljön az ilyen hangulat, hogy helyes mederbe tereljük a jobboldali elhajlás elleni harcot, éppen azért világosan és határozottan meg kell mondani, hogy a jelenlegi szakaszban a jobboldali elhajlás elleni harc fő módszere az ideológiai harc.

Azt jelenti-e ez, hogy eleve kizárunk mindennemű szervezeti rendszabályt? Nem, nem ezt jelenti. Hanem kétségtelenül azt jelenti, hogy a szervezeti rendszabályoknak itt alárendelt szerepet kell játszaniok s ha a jobboldali elhajlók nem szegik meg á párthatározatokat, akkor nem is kell őket kihajigálni az egyes vezető szervezetekből és intézményekből. (Egy hang: „Hát a moszkvai gyakorlat?”)

Azt hiszem, hogy a moszkvai vezető elvtársak között nem voltak jobboldaliak, ők helytelen magatartást tanúsítottak a jobboldali hangulatokkal szemben. Leghelyesebben azt lehetne mondani, hogy ott békülékenységi tendencia mutatkozott. Azt azonban nem mondhatom, hogy a Moszkvai Bizottságban jobboldali elhajlás volt. (Egy hang: „De szervezeti harc volt?”)

Szervezeti harc, jóllehet alárendelt jelentőségű, csakugyan volt. Ennek a harcnak az a magyarázata, hogy Moszkvában az önbírálat alapján új választások folynak s a kerületi aktíváknak joguk van ahhoz, hogy elmozdítsák titkáraikat. (Derültség.) (Egy hang: „Vajon napirendre tűzték-e nálunk az új titkárválasztásokat?”) Senki sem tiltotta meg az új titkárválasztásokat. Itt van a Központi Bizottság júniusi felhívása, amely világosan megmondja, hogy az önbírálat kibontakozása üres fecsegéssé válhat, ha nem biztosítjuk az alsó szervezeteknek azt a jogát, hogy bármely titkárt, bármely bizottságot elmozdíthassanak. Mi kifogásuk lehet az ilyen felhívás ellen? (Egy hang: „A pártkonferencia előtt?”) Igen, akár a pártkonferencia előtt is.

A „bennfentesek” mosolyát látom egyes elvtársak arcán. Ez nem jó dolog, elvtársak. Látom, egyeseket ellenállhatatlan vágy sarkall arra, hogy a jobboldali elhajlás egyik-másik képviselőjét minél gyorsabban elmozdítsák a helyéről. De ez nem oldja meg a kérdést, kedves elvtársak. Persze, könnyebb valakit elmozdítani, mint a tömegek között jól átgondolt felvilágosító munkát végezni a jobboldali elhajlással, a jobboldali veszéllyel és az ezek elleni harccal kapcsolatban. De azt, ami a legkönnyebb, még nem tekinthetjük a legjobbnak is. Szervezzenek széleskörű felvilágosító kampányt a jobboldali veszély ellen, ne sajnálják erre az időt s akkor meglátják, hogy minél szélesebb és alaposabb lesz a kampány, annál rosszabbul fog állni a jobboldali elhajlók szénája. Ezért gondolom, hogy az ideológiai harcnak kell a jobboldali elhajlás ellen folyó harc középpontjában lenni.

Ami a Moszkvai Bizottságot illeti, nem tudom, hogy még mit lehetne hozzáfűzni ahhoz, amit Uglanov a SzK(b)P Moszkvai Bizottságának és Moszkvai Ellenőrző Bizottságának plénumán a zárszavában mondott. Uglanov nyíltan kijelentette:

„Ha visszagondolok a múltra, ha visszaemlékszem arra, hogyan harcoltam 1921-ben Leningrádon Zinovjev ellen, úgy megállapítható, hogy akkor kissé ádázabb volt a «csata». Akkor győztünk, mert igazunk volt. Most megvertek minket, mert hibáztunk. Hasznunkra válik.”

Vagyis, Uglanov most is ugyanúgy harcolt, mint ahogy annakidején Zinovjev ellen. De tulajdonképpen mi ellen harcolt az utóbbi időben? Nyilvánvalóan a Központi Bizottság politikája elleni. Ki más ellen? És milyen alapon folyhatott ez a harc? Nyilvánvalóan a jobboldali elhajlás irányában tanúsított békülékenység alapján.

Ezért a tézisek egészen helyesen hangsúlyozzák, hogy harcolni kell a leninista vonaltól való elhajlások irányában megnyilvánuló békülékenység ellen és különösen a jobboldali elhajlás irányában megnyilvánuló békülékenység ellen — ez pártunk egyik aktuális feladata.

Végül az utolsó kérdés. A tézisekben arról van szó, hogy a mai helyzetben különösen hangsúlyoznunk kell a jobboldali elhajlás elleni harc szükségességét. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a mai helyzetben a jobboldali veszély a fő veszély pártunkban. Nálunk már egy évtizede folyik a harc, mégpedig összpontosított harc, a trockista tendenciák ellen. Ennek a harcnak az eredménye a trockizmus fő kádereinek szétzúzása. Nem mondhatjuk, hogy az utóbbi időben ugyanilyen erőteljesen harcoltunk a nyílt opportunista elhajlások ellen is. A harc nem folyt erőteljesen, mert a jobboldali elhajlás nálunk még a kialakulás és kikristályosodás szakaszában van, erősödik és növekszik a kispolgári nyomás erősödése miatt, ami viszont gabonabegyűjtési nehézségeink következménye. Ezért a fő csapást a jobboldali elhajlásra kell mérni.

Szavaimat zárva, még meg szeretnék említeni valamit elvtársak, amiről itt nem beszéltek s ami, szerintem, nem csekély jelentőségű. Mi, a Politikai Iroda tagjai, önök elé terjesztettük az ellenőrző számokról szóló téziseket. Én a beszédemben síkraszálltam ezekért a tézisekért, mert feltétlenül helyesnek tartom azokat. Nem beszélek egyes módosításokról, amelyek elfogadhatók. Kétségtelen azonban, hogy a tézisek alapjában véve helyesek és biztosítják számunkra a lenini vonal helyes megvalósítását. Most pedig ki kell jelentenem Önöknek, hogy ezeket a téziseket egyhangúlag fogadtuk el a Politikai Irodában. Tekintettel azokra a híresztelésekre, amelyeket pártunk mindenféle rosszakarója, ellenfele és ellensége állandóan terjeszt sorainkban, azt hiszem, hogy ennek a ténynek van valamelyes jelentősége. Azokra a híresztelésekre gondolok, amelyek szerint nálunk, a Politikai Irodában állítólag van jobboldali elhajlás, van „baloldali” elhajlás, van békülékenység és az ördög tudja, mi még. Ezek a tézisek újból, századszor vagy százegyedikszer bizonyítják, hogy mi a Politikai Irodában egységesek vagyunk.

Szeretném, ha a mostani plénum ezeket a téziseket szintén egyhangúlag fogadná el alapul. (Taps.)

„Pravda” 273 sz.
1928. november 24.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa