Címke: ideológia

A jobboldali veszélyről a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában

Beszéd a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Moszkvai Bizottságának és Moszkvai Ellenőrző Bizottságának plénumán
1928. október 19

Úgy gondolom, elvtársak, mindenekelőtt figyelmen kívül kell hagyni a kicsiségeket, a személyi mozzanatokat stb., hogy megoldhassuk a jobboldali elhajlás bennünket érdeklő kérdését.

Van-e a pártunkban jobboldali, opportunista veszély; vannak-e olyan objektív feltételek, amelyek a jobboldali veszélynek kedveznek; hogyan kell harcolni ez ellen a veszély ellen — ezek a kérdések állanak most előttünk.

De nem fogjuk a jobboldali elhajlás kérdését megoldani, ha nem tisztítjuk meg mindazoktól a kicsiségektől és mellékes elemektől, amelyek rárakódtak és amelyek akadályoznak bennünket abban, hogy megértsük a kérdés lényegét.

Nincs igaza Zapolszkijnak, amikor azt hiszi, hogy a jobboldali elhajlás kérdése — véletlen kérdés. Azt állítja, hogy itt nincs is jobboldali elhajlás, hanem csak civódások, személyi áskálódások stb. vannak. Tegyük fel egy pillanatra, hogy a civódásoknak és a személyi áskálódásoknak itt is van némi szerepük, mint minden harcban. De civódással magyarázni mindent és a civódás mögött nem látni meg a kérdés lényegét — ez letérés a helyes, a marxista útról.

Lehetetlenség, hogy néhány civakodó és áskálódó ember lentről fentig felbolygasson és mozgásba hozzon olyan kétségkívül nagy, régi és egybeforrt szervezetet, mint amilyen a moszkvai szervezet. Nem, elvtársak, ilyen csodák nincsenek a világon. Arról már nem is szólok, hogy a moszkvai szervezet erejét és nagyságát nem szabad ennyire lebecsülni. Nyilvánvaló, hogy itt mélyebben rejlő okok hatottak, amelyeknek semmi közük a civódáshoz és áskálódáshoz.

Nincs igaza Fruntovnak sem, aki elismeri ugyan, hogy van jobboldali veszély, de nem tartja érdemesnek, hogy komoly, gyakorlati emberek komolyan foglalkozzanak vele. Fruntov szavaiból az következnék, hogy a jobboldali elhajlás kérdése nem gyakorlati emberekhez méltó téma, azzal csak hangoskodók foglalkozhatnak. Teljesen megértem Fruntovot, aki annyira elmerült a mindennapi gyakorlati munkában, hogy nincs ideje fejlődésünk távlatairól gondolkodni. De ebből még korántsem következik, hogy egyes pártmunkásaink szűk és a tárgyon túl nem látó prakticizmusát építőmunkánk dogmájává tegyük. Az egészséges gyakorlati érzék jó dolog, de ha szem elől téveszti a munka távlatait és nem rendeli alá a munkát a párt fővonalának, akkor hátránnyá válik. Márpedig nem nehéz megérteni, hogy a jobboldali elhajlás kérdése pártunk fő vonalának a kérdése, az a kérdés, hogy helyes-e, vagy nem helyes fejlődésünknek az a távlata, amelyet pártunk XV. kongresszusa körvonalazott.

Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak sem, akik a jobboldali elhajlás problémájának megvitatásánál a jobboldali elhajlás képviselőinek személyére élezik ki a kérdést. Mutassák meg nekünk a jobboldaliakat vagy a békülékenyeket — mondják —, nevezzék meg a személyeket, hogy leszámolhassunk velük. Így nem lehet feltenni a kérdést. A személyeknek természetesen van bizonyos szerepük. De itt nem személyekről van szó, hanem azokról a viszonyokról, azokról a körülményekről, amelyek szülőokai a jobboldali veszélynek pártunkban. A személyeket félre lehet állítani, de ez még nem jelenti azt, hogy ezzel elvágtuk pártunkban a jobboldali veszély gyökereit. Ezért a személyi kérdés, bár kétségkívül figyelmet érdemel, nem a döntő kérdés.

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy odesszai epizód, amely 1919 végén és 1920 elején történt, amikor csapataink, miután Ukrajnából kikergették Gyenyíkin seregeit Odessza térségében végleg felszámolták Gyenyíkin haderőinek utolsó maradványait. Akkor a vöröskatonák egy része Odesszában bőszülten kereste az Antantot, abban a meggyőződésben, hogy ha kézrekerítik az Antantot, akkor vége lesz a háborúnak. (Általános derültség.) Elképzelhető, hogy a vöröskatonák csakugyan kézre is keríthettek volna valakit az Antant odesszai képviselői közül. De ezzel természetesen nem oldódott volna meg az Antant kérdése, mert az Antant gyökerei, bár akkor Odesszában tartották magukat a gyenyikinisták a legtovább, nem Odesszában vannak, hanem a világkapitalizmusban.

Ugyanezt lehet mondani egyes elvtársainkról is, akik a jobboldali elhajlás kérdésében a jobboldali elhajlást képviselő személyek szerepét hangsúlyozzák, és megfeledkeznek azokról a viszonyokról, amelyek szülőokai a jobboldali elhajlásnak.

Ezért itt mindenekelőtt azt a kérdést kell tisztáznunk, hogy milyen viszonyok között keletkezik a lenini vonaltól való jobboldali és „baloldali” (trockista) elhajlás.

A jobboldali elhajlás a kommunizmusban a kapitalizmus viszonyai között azt jelenti, hogy a kommunisták egy részében megvan a tendencia, a hajlamosság, ha nem is kialakult és talán még nem is tudatos, de mégis csak hajlamosság arra, hogy a marxizmus forradalmi vonalától eltávolodjék a szociáldemokrácia felé. Amikor bizonyos kommunista körök tagadják az „osztály osztály ellen” jelszó célszerűségét a választási harcban (Franciaország), vagy ellenzik, hogy a választásokon a kommunista párt saját jelöltjeivel lépjen fel (Anglia), vagy nem akarják kiélezni a „baloldali” szociáldemokrácia elleni harc kérdését (Németország) stb. stb., akkor ez azt jelenti, hogy a kommunista pártokban vannak emberek, akik a kommunizmust a szociáldemokratizmushoz igyekeznek hozzáalkalmazni.

A jobboldali elhajlás győzelme a kapitalista országok kommunista pártjaiban azt jelentené, hogy a kommunista pártok ideológiailag megsemmisülnek és a szociáldemokratizmus roppantul megerősödik. De mit jelent a szociáldemokratizmus roppant megerősödése? A kapitalizmus erősödését és megszilárdulását jelenti, mert a szociáldemokrácia a kapitalizmus fő támasza a munkásosztályban.

Vagyis, a jobboldali elhajlás győzelme a kapitalista országok kommunista pártjaiban — a kapitalizmus fennmaradásához szükséges feltételek halmozódására vezet.

A jobboldali elhajlás a kommunizmusban a szovjet fejlődés viszonyai között, amikor a kapitalizmust már megdöntötték, de gyökereit még nem tépték ki, azt jelenti, hogy a kommunisták egy részében meg van a tendencia, a hajlamosság, ha még nem is kialakult és talán még nem is tudatos, de mégis csak hajlamosság arra, hogy pártunk vezérvonalától eltávolodjék a burzsoá ideológia felé. Amikor kommunistáink egyes körei a XV. kongresszus határozataitól visszafelé próbálják ráncigálni pártunkat és tagadják a falu kapitalista elemei elleni támadás szükségességét; vagy iparunk visszafejlesztését követelik, mert gyors fejlesztésének mostani ütemét az országra végzetesnek tartják; vagy tagadják a kolhozok és szovhozok fellendítésére kiutalt összegek célszerűségét és e kiutalásokat kidobott pénznek tartják; vagy tagadják a bürokratizmus ellen az önbírálat alapján folyó harc célszerűségét, azt gondolván, hogy az önbírálat megingatja apparátusunkat; vagy külkereskedelmi monopóliumunk enyhítését követelik stb. stb. — akkor ez azt jelenti, hogy pártunk soraiban vannak olyan emberek, akik — talán anélkül, hogy maguk is észrevennék, szocialista építésünk ügyét a „szovjet” burzsoázia ízléséhez és szükségleteihez igyekeznek hozzáalkalmazni.

A jobboldali elhajlás győzelme pártunkban azt jelentené, hogy a kapitalista elemek roppantul megerősödnek országunkban. De mit jelent a kapitalista elemek megerősödése országunkban? Azt jelenti, hogy a proletárdiktatúra meggyengül, és a kapitalizmus visszaállításának esélyei növekednek.

Vagyis, a jobboldali elhajlás győzelme pártunkban azt jelentené, hogy országunkban a kapitalizmus visszaállításához szükséges feltételek halmozódnak.

Megvannak-e nálunk, a mi Szovjetországunkban, azok a feltételek, amelyek a kapitalizmus visszaállítását (restaurációját) lehetségessé teszik? Igen, megvannak. Ez talán különösnek tűnik, de ez tény, elvtársak. Megdöntöttük a kapitalizmust, megteremtettük a proletariátus diktatúráját és fokozott ütemben fejlesztjük szocialista iparunkat, amelyhez szorosan hozzákapcsoljuk a parasztgazdaságot. De még nem téptük ki a kapitalizmus gyökereit. Hol vannak ezek a gyökerek, a kapitalizmus gyökerei? Az árutermelésben, a városi és különösen a falusi kisüzemi termelésben.

A kapitalizmus ereje — mint Lenin mondja — „a kisüzemi termelés erejében áll. Mert kisüzem, sajnos még nagyon-nagyon sok maradt a világon és a kisüzem állandóan, minden nap, minden órában, magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát” (lásd XXV. köt. 173. old.).

Világos, hogy mivel a kisüzemi termelés nálunk tömegjellegű, sőt túlnyomó jellegű és mivel a kisüzemi termelés, különösen az új gazdasági politika viszonyai közt, állandóan és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát — ezért nálunk megvannak azok a feltételek, melyek a kapitalizmus visszaállítását lehetségessé teszik.

Megvannak-e nálunk, a mi Szovjetországunkban, azok az eszközök és erők, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét megszüntessük, felszámoljuk? Igen, megvannak. Éppen ezért igaz Lenin tétele, hogy a Szovjetunióban a teljes szocialista társadalom felépítésének megvan a lehetősége. Ehhez az szükséges, hogy a proletárdiktatúrát megszilárdítsuk, a munkásosztály és parasztság szövetségét megerősítsük, parancsnoki magaslatainkat az ország iparosítása szempontjából fejlesszük, az iparfejlesztés gyors ütemét biztosítsuk, az országot villamosítsuk, az egész népgazdaságot új technikai alapra helyezzük, a parasztság tömegeit szövetkezetekbe szervezzük és gazdaságának terméshozamát növeljük, az egyéni parasztgazdaságokat fokozatosan társas, kollektív gazdaságokban egyesítsük, a szovhozokat fejlesszük, a város és falu kapitalista elemeit korlátozzuk és leküzdjük stb. stb.

Lenin erre vonatkozólag ezt mondja:

„Amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára. Erről nem szabad megfeledkeznünk. Mindenki, aki gondosan figyeli a falu életét, összehasonlítva azt a város életével, tudja, hogy a kapitalizmus gyökereit még nem irtottuk ki, a belső ellenség fundamentumát, alapját még nem ástuk alá. Ez az ellenség a kisgazdaság segítségével tartja magát és annak, hogy a belső ellenséget talajától megfosszuk, egyetlen eszköze van: az, hogy az ország gazdaságát, beleértve a földművelést is, új technikai alapra, a modern nagyüzemi termelés technikai alapjára visszük át. Ilyen alap csak az elektromosság lehet. Kommunizmus — ez annyi, mint Szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása. Máskülönben az ország kisparaszti ország marad és ennek világosan tudatában kell lennünk. Mi gyengébbek vagyunk, mint a kapitalizmus, nemcsak világviszonylatban, hanem az országon belül is. Ezt mindenki tudja. Ezt mi felismertük és el fogjuk érni azt, hogy gazdasági bázisunk kisparasztiból nagyiparivá váljék. Csak amikor az országot villamosítottuk, amikor az ipart a mezőgazdaságot és közlekedésügyet a modern nagyipar technikai alapjára helyeztük, csakis akkor győzünk majd véglegesen” (XXVI. köt. 46—47. old.).

Kitűnik tehát, először, hogy amíg kisparaszti országban élünk, amíg nem irtottuk ki a kapitalizmus gyökereit, addig a kapitalizmus számára szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára. Előfordul, hogy a fát kivágják, de nem irtják ki a gyökereit — nem telik az erőből. Éppen ebből következik országunkban a kapitalizmus visszaállításának lehetősége.

Kitűnik tehát, másodszor, hogy a kapitalizmus visszaállításának lehetőségén kívül nálunk megvan még a szocializmus győzelmének lehetősége is, mert módunkban van a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét megszüntetni, módunkban van a kapitalizmus gyökereit kiirtani és a kapitalizmus felett végső győzelmet arathatunk országunkban, ha fokozott munkát fejtünk ki az ország villamosítása terén, ha az ipar, mezőgazdaság és közlekedésügy számára megteremtjük a modern nagyipar technikai alapját. Éppen ebből következik országunkban a szocializmus győzelmének lehetősége.

Kitűnik, végül, hogy nem lehet a szocializmust csak az iparban építeni, a mezőgazdaságot pedig a spontán fejlődés kényére-kedvére bízni, abból indulva ki, hogy a falu majd „magától” követi a várost. A város szocialista ipara a falu szocialista átalakításának döntő tényezője. De ez még nem jelenti azt, hogy ez a tényező teljesen elegendő. Ahhoz, hogy a szocialista város végig magával tudja vonni a paraszti falut, elengedhetetlen még az is, hogy — mint Lenin mondja — „az ország gazdaságát, a földművelést is beleértve, új technikai alapra, a modern nagyüzem technikai alapjára helyezzük”.

Nem mond-e ellent ez a Lenin-idézet egy másik Lenin-idézetnek, amely szerint „az új gazdasági politika teljesen biztosítja számunkra annak a lehetőségét, hogy a szocialista gazdaság alapzatát felépítsük”? Nem, nem mond ellent. Ellenkezőleg, a két idézet teljesen egybevág. Lenin egyáltalán nem mondja, hogy az új gazdasági politika készen adja nekünk a szocializmust. Lenin csupán azt mondja, hogy az új gazdasági politika biztosítja számunkra azt a lehetőséget, hogy a szocialista gazdaság alapját felépítsük. A szocializmus felépítésének lehetősége és valóságos felépítése között nagy különbség van. Nem szabad a lehetőséget a valósággal összetéveszteni. Éppen azért, hogy ezt a lehetőséget valósággá változtassuk, éppen azért javasolja Lenin, hogy villamosítsuk az országot, és az ipar, a mezőgazdaság és a közlekedésügy számára teremtsünk modern nagyipari technikai bázist, mert ez feltétele annak, hogy országunkban a szocializmus véglegesen győzzön.

De a szocializmus felépítésének ezt a feltételét lehetetlen egy-két év alatt megvalósítani. Nem lehet egy-két év alatt az országot iparosítani, hatalmas ipart felépíteni, a parasztság milliókat számláló tömegeit szövetkezetekbe bevonni, a mezőgazdaság számára új technikai bázist teremteni, az egyéni paraszt-gazdaságokat nagy kollektív gazdaságokban egyesíteni, szovhozokat fejleszteni, a város és falu kapitalista elemeit korlátozni és leküzdeni. Ehhez a proletárdiktatúra fokozott építőmunkájának sok éve kell. S amíg mindezt nem végezzük el — márpedig mindezt egycsapásra nem végezhetjük el —, addig még mindig kisparaszti ország maradunk, ahol a kisüzemi gazdaság állandóan és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát, s ahol továbbra is fennáll a kapitalizmus visszaállításának veszélye.

S mivel proletariátusunk nem légüres térben él, hanem benne van az igazi, reális élet változatos forgatagában, azért a kisüzemi termelés alapján keletkező burzsoá elemek „a proletariátust minden oldalról a kispolgáriság levegőjével veszik körül, átitatják vele, demoralizálják vele a proletariátust, minek következtében a proletariátus soraiban állandóan kiújul a kispolgári gerinctelenség, szétforgácsolódás, individualizmus, az átmenet lelkesedésből csüggedésbe” (Lenin. XXV. köt. 189. old.) és így bizonyos ingadozást, bizonyos habozást visznek he a proletariátus soraiba és a proletariátus pártjába.

Íme, itt a gyökere és alapja a pártunk soraiban észlelhető mindennemű ingadozásnak, a lenini vonaltól való mindennemű elhajlásnak.

Íme, ezért nem szabad jelentéktelen kérdésnek tekinteni a jobboldali vagy „baloldali” elhajlást pártunkban.

Miért veszélyes a jobboldali, nyílt opportunista elhajlás pártunkban? Azért, mert lebecsüli ellenségeink erejét, a kapitalizmus erejét, nem látja a kapitalizmus visszaállításának veszélyét, nem érti a proletárdiktatúra viszonyai közt folyó osztályharc mechanikáját és ezért tesz oly könnyen engedményeket a kapitalizmusnak, amikor iparfejlesztésünk ütemének lassítását követeli, amikor a város és a falu tőkés elemei részére enyhítést követel, amikor a kolhozok és szovhozok kérdésének háttérbeszorítását követeli, amikor a külkereskedelmi monopólium lazítását követeli stb. stb.

Kétségtelen, hogy a jobboldali elhajlás győzelme pártunkban — szabadjára engedné a kapitalizmus erőit, aláásná a proletariátus forradalmi állásait és növelné a kapitalizmus visszaállításának esélyeit országunkban.

Miért veszélyes a „baloldali” (trockista) elhajlás pártunkban? Azért, mert túlbecsüli ellenségeink erejét, a kapitalizmus erejét, csak a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét látja, de nem látja azt a lehetőséget, hogy országunk erejéből felépíthetjük a szocializmust, kétségbeesés vesz rajta erőt és csak azzal tudja magát vigasztalni, hogy pártunk termidorpolitikájáról fecseg.

Leninnek azon szavaiból, hogy „amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára” — Leninnek e szavaiból a „baloldali” elhajlás azt a helytelen következtetést vonja le, hogy a Szovjetunióban egyáltalán lehetetlen felépíteni a szocializmust, hogy a parasztsággal semmire sem megyünk, hogy a munkásosztály és a parasztság szövetségének eszméje elavult eszme, hogy ha a nyugati győztes forradalom nem siet idejekorán segítségünkre, akkor a proletárdiktatúrának a Szovjetunióban el kell buknia vagy el kell fajulnia, és hogyha nem fogadjuk el a túliparosítás fantasztikus tervét, amelyet még a parasztsággal való szakítás árán is meg kell valósítani, akkor a szocializmus ügyét a Szovjetunióban elveszettnek kell tekinteni.

Innen ered a kalandorság a „baloldali” elhajlás politikájában. Innen erednek az „emberfölötti” politikai ugrások.

Kétségtelen, hogy ha pártunkban győzne a „baloldali” elhajlás, ez arra vezetne, hogy a munkásosztály elszakadna parasztbázisától, hogy a munkásosztály élcsapata elszakadna a munkástömegek többi részétől — következésképpen a proletariátus vereséget szenvedne és könnyebben jönnének létre a kapitalizmus visszaállításához szükséges feltételek.

Mint látják, mindkét veszély, mind a „baloldali”, mind a jobboldali veszély, a lenini vonaltól való mindkét elhajlás, mind a jobboldali, mind a „baloldali” elhajlás, bár különböző úton, mégis egy és ugyanazon eredményre vezet.

Melyik a rosszabb e két veszély közül? Azt hiszem, egyik rosszabb a másiknál.

A két elhajlás közötti különbség, ha az ellenük folytatott sikeres harc szempontjából nézzük, abban van, hogy a párt a jelen pillanatban világosabban látja a „baloldali” elhajlás veszélyét, mint a jobboldali elhajlás veszélyét. Az a körülmény, hogy a „baloldali” elhajlás ellen immár évek óta fokozott harc folyik nálunk, a pártban, természetesen erős nyomot hagyott. Világos, hogy a „baloldali”, trockista elhajlás ellen folytatott harc évei során a párt sokat tanult és már nem egykönnyen lehet „baloldali” frázisokkal félrevezetni.

Ami a jobboldali veszélyt illeti, amely megvolt azelőtt is és amely most élesebben kidomborodik annak következtében, hogy a múlt évi gabonabegyűjtési válsággal kapcsolatban a kispolgári nyomás ereje fokozódott, azt hiszem, hogy ezt a veszélyt pártunk bizonyos rétegei nem látják elég világosan. Ezért a feladat az, hogy a jobboldali elhajlás elleni harcra helyezzük a hangsúlyt, anélkül azonban, hogy a „baloldali”, trockista veszély elleni harcot valamivel is gyengítenők, és kövessünk el mindent, hogy a párt a jobboldali elhajlás veszélyét is éppoly világosan lássa, amilyen világosan látja a trockista veszélyt.

A jobboldali elhajlás kérdése talán nem volna nálunk oly éles, mint most, ha nem függene össze fejlődésünk nehézségeinek kérdésével. De éppen az a bökkenő, hogy a jobboldali veszély növeli fejlődésünk nehézségeit és akadályozza e nehézségek leküzdését. És éppen azért, mert a jobboldali veszély megnehezíti a nehézségek leküzdésére irányuló harcot, éppen ezért a jobboldali veszély leküzdésének kérdése különösen nagy jelentőségűvé válik számunkra.

Néhány szót nehézségeink jellegéről. Hangsúlyoznunk kell, hogy nehézségeinket semmiképpen sem lehet olyan nehézségeknek tekinteni, melyek a pangás vagy a hanyatlás velejárói. A gazdaság hanyatlásával vagy pangásával kapcsolatban is felmerülnek nehézségek, s ilyenkor az emberek azon fáradoznak, hogy a gazdasági pangást kevésbé fájdalmassá tegyék, a gazdaság hanyatlását enyhítsék. A mi nehézségeinknek semmi közük sincs az ilyen nehézségekhez. A mi nehézségeinkre az jellemző, hogy azok a fellendüléssel járó nehézségek, a növekedéssel járó nehézségek. Amikor nálunk nehézségekről beszélnek, rendszerint arról van szó, hogy hány százalékkal növeljük az ipart, hány százalékkal bővítsük a vetésterületet, hány púddal fokozzuk a terméshozamot stb. stb. És éppen azért, mert nehézségeink a fellendülés, nem pedig a hanyatlás vagy pangás okozta nehézségek — éppen ezért pártunkra nézve nem is jelenthetnek különös veszélyt.

De a nehézségek mégis csak nehézségek. És mivel a nehézségek leküzdése megköveteli, hogy minden erőnket megfeszítsük, hogy szilárdak és állhatatosak legyünk, s mivel nincs mindenkiben elegendő szilárdság és állhatatosság, talán mert elfáradtak vagy kimerültek, vagy mert jobban szeretnek nyugodtabban, harc és izgalom nélkül élni — éppen azért ingadozni és tétovázni kezdenek, a legkisebb ellenállás útjára igyekeznek, arról kezdenek beszélni, hogy lassítani kell az iparfejlődés ütemét, hogy engedményeket kell tenni a tőkés elemeknek, hogy le kell mondani a kolhozokról és szovhozokról és általában mindarról, ami túlhaladja a mindennapi munka megszokott és nyugodt kereteit.

De nem haladhatunk előre, ha nem küzdjük le az előttünk álló nehézségeket. Ahhoz pedig, hogy a nehézségeket leküzdjük, mindenekelőtt le kell küzdenünk a jobboldali veszélyt, mindenekelőtt le kell gyűrnünk a jobboldali elhajlást, mely akadályozza a nehézségek elleni harcot és a nehézségek leküzdésére irányuló harcban bénítani próbálja pártunk akaratát.

Természetesen, itt igazi harcról, a jobboldali elhajlás elleni igazi, nem pedig pusztán hirdetett, papiros-harcról van szó. Pártunkban akadnak olyanok, akik lelkiismeretük megnyugtatására hajlandók fennhangon harcot hirdetni a jobboldali veszedelem ellen, hallelujáznak, mint időnként a papok, de gyakorlatilag a szó szoros értelmében semmit sem tesznek a jobboldali elhajlás elleni harc eredményessége, a jobboldali elhajlás tényleges leküzdése érdekében. Nálunk ezt az áramlatot a jobboldali, nyílt opportunista elhajlás irányában való békülékenység áramlatának nevezik. Nem nehéz megértem, hogy az efféle békülékenység elleni harc a jobboldali elhajlás, a jobboldali veszély elleni általános harc alkatrésze. Mert lehetetlen leküzdeni a jobboldali, opportunista elhajlást, ha nem folytatunk rendszeres harcot a békülékenység ellen, amely védőszárnya alá veszi az opportunistákat.

Az a kérdés, hogy kik a jobboldali elhajlás hordozói, kétségkívül figyelmet érdemel, de nem döntő jelentőségű. A jobboldali veszély hordozóival volt alkalmunk találkozni pártunk alsó szervezeteiben a múlt évi gabonabegyűjtési válság idején, amikor a járásokban és falvakban szép számmal akadtak kommunisták, akik a párt politikája ellen cselekedtek és a kulák elemekkel való összefogásra vettek irányt. Önök tudják, hogy ezeket az elemeket az év tavaszán kiseprűztük a pártból, amit pártunk Központi Bizottságának ez év februárjában kelt ismert levele külön is megemlít.

De helytelen volna azt állítani, hogy pártunkban nem maradtak ilyen elemek. Ha feljebb mennénk, a kerületi, a kormányzósági pártszervezetekig és ha kissé megbolygatnék a szovjet és a szövetkezeti apparátust, akkor minden nehézség nélkül ott is megtalálhatnók a jobboldali veszély és az irányában való békülékenység hordozóit. Ismeretesek párt- és szovjetapparátusunk számos funkcionáriusának a „levelei”, „nyilatkozatai” és egyéb okmányok, melyek a jobboldali elhajláshoz való határozott vonzódásról tanúskodnak. Önök tudják, hogy a Központi Bizottság júliusi plénumának gyorsírói jegyzőkönyve említést tett ezekről a levelekről és okmányokról.

És ha még feljebb megyünk és a Központi Bizottság tagjait nézzük, akkor el kell ismernünk, hogy itt is megvannak az elemei — igaz, egészen jelentéktelen elemei — a jobboldali veszély irányában megnyilvánuló békülékenységnek. A Központi Bizottság júliusi plénumának gyorsírói jegyzőkönyve ennek világos bizonyítéka.

Nos, és a Politikai Iroda? Vannak-e a Politikai Irodában valamiféle elhajlások? A Politikai Irodában nincsenek sem jobboldaliak, sem „baloldaliak”, sem olyanok, akik békülékenyek irányukban. Ezt itt egészen határozottan meg kell mondanom. Itt az ideje, hogy vége szakadjon annak a párt rosszakarói és mindenféle ellenzékiek által terjesztett pletykának, hogy Központi Bizottságunk Politikai Irodájában is van jobboldali elhajlás, vagy hogy ott is észlelhető bizonyos békülékenység a jobboldali elhajlás irányában.

Volt-e a moszkvai szervezetben, vagy vezető szervében, ingadozás és tétovázás? Igen, volt. Ostobaság volna most azt állítani, hogy ott nem volt tétovázás és ingadozás. Penykov valóban őszinte beszéde világos bizonyítéka ennek. Penykov nem utolsó ember a moszkvai szervezetben és a Moszkvai Bizottságban. Önök hallották, hogy határozottan és nyíltan beismerte pártpolitikánk több igen fontos kérdésében elkövetett hibáit. Ez, persze, nem azt jelenti, hogy a Moszkvai Bizottság a maga egészében ingadozott. Korántsem. A Moszkvai Bizottságnak ez év októberi felhívása, melyet a moszkvai pártszervezet tagjaihoz intézett, kétségbevonhatatlanul arról tanúskodik, hogy a Moszkvai Bizottságnak sikerült leküzdenie egyes tagjainak ingadozásait. Nem kételkedem abban, hogy a Moszkvai Bizottság vezető magvának sikerülni fog teljesen kielégítő helyzetet teremtenie.

Egyes elvtársak nincsenek megelégedve azzal, hogy a kerületi szervezetek is beavatkoztak a dologba és napirendre tűzték azt a kérdést, hogy véget kell vetni a moszkvai szervezet egyes vezetői tévedéseinek és ingadozásainak. Nem tudom, mivel lehetne igazolni ezt az elégedetlenséget. Mi kivetni való lehet azon, hogy a moszkvai szervezet kerületi pártmunkásgyűlései felemelték szavukat és a hibák és ingadozások megszüntetését követelték? Vajon nem az alulról jövő önbírálat jegyében folyik a munkánk? Vagy talán nem tény, hogy az önbírálat fokozza a párt és általában a proletariátus nagy tömegeinek aktivitását? Hát akkor miért rossz vagy veszélyes, ha a kerületi pártmunkásgyűlések a helyzet magaslatán állottak?

Helyesen járt-e el a Központi Bizottság, amikor ebbe a dologba beavatkozott? Én azt hiszem, hogy a Központi Bizottság helyesen cselekedett. Berzin azt hiszi, hogy a Központi Bizottság kíméletlenül jár el, amikor egy olyan kerületi vezető leváltását tűzi napirendre, aki ellen az egész kerületi szervezet fellépett. Berzinnek nincs igaza. Emlékeztethetném Berzint 1919 vagy 1920 egyes epizódjaira, amikor a Központi Bizottság egyes tagjait, akik a pártvonal ellen szerintem nem valami komolyan vétettek, Lenin javaslatára példásan megbüntették, az egyiket Turkesztánba küldték, a másikat pedig majdnemhogy kizárták a Központi Bizottságból.

Igaza volt-e Leninnek, amikor így járt el? Azt hiszem, hogy tökéletesen igaza volt. Akkor a Központi Bizottságban nem olyan volt a helyzet, mint most. A Központi Bizottság fele Trockijt követte, magában a Központi Bizottságban nem volt szilárd a helyzet. Most a Központi Bizottság összehasonlíthatatlanul enyhébben jár el. Miért? Mi talán jószívűbbek akarunk lenni Leninnél? Nem, nem erről van szó. Arról van szó, hogy a Központi Bizottság helyzete most szilárdabb, mint akkor volt és ezért a Központi Bizottság most enyhébben járhat el.

Szaharovnak sincs igaza, amikor azt állítja, hogy a Központi Bizottság későn avatkozott be a dologba. Nincs igaza, mert nyilván nem tudja, hogy a Központi Bizottság beavatkozása tulajdonképpen már ez év februárjától kelteződik. Szaharov, ha óhajtja, meggyőződhetik erről. Igaz, a Központi Bizottság beavatkozása nem járt azonnal kedvező eredménnyel. De furcsa volna ezért a Központi Bizottságot vádólni.

Következtetések:

1) a jobboldali veszély komoly veszély pártunkban, mert országunk társadalmi és gazdasági viszonyaiban gyökerezik;
2) a jobboldali elhajlás veszélyét fokozzák a meglevő nehézségek, amelyeket lehetetlen leküzdenünk, ha nem küzdjük le a jobboldali elhajlást és az irányában megnyilvánuló békülékenységet;
3) a moszkvai szervezetben ingadozás és tétovázás volt észlelhető, megvoltak benne az ingatagság elemei;
4) a Moszkvai Bizottság magva, a Központi Bizottság és a kerületi pártmunkásgyűlések segítségével, mindent elkövetett, hogy az ingadozásoknak véget vessen;
5) nem lehet kétséges, hogy a Moszkvai Bizottságnak sikerülni fog a korábban mutatkozó hibákat leküzdeni;
6) a feladat az, hogy vessünk véget a belső harcnak, forrasszuk egybe a moszkvai szervezetet és a pártsejtekben sikeresen szervezzük meg az új választásokat a fokozott önbírálat alapján. (Taps.)

„Pravda” 247. sz.
1928. október 23.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

I. I. Szkvorcov-Sztyepanov elvtárs emlékére

A halál kiragadta sorainkból Szkvorcov-Sztyepanov elvtársat, az állhatatos és kemény leninistát, pártunk Központi Bizottságának tagját.

Szkvorcov-Sztyepanov elvtárs évtizedeken át harcolt sorainkban és kitapasztalta a hivatásos forradalmár életének minden viszontagságát. Az elvtársak ezrei ismerik őt, mint egyik legrégibb és legnépszerűbb marxista írónkat. Ismerik, mint az Októberi napok egyik legaktívabb résztvevőjét. Ismerik végül, mint a párt lenini egységének és a párt acélos tömörségének egyik legodaadóbb harcosát.

Szkvorcov-Sztyepanov elvtárs ragyogó, munkás életét teljesen a proletárdiktatúra győzelme ügyének áldozta.

Szkvorcov-Sztyepanov elvtárs emlékezete élni fog a munkásosztály szívében.

I. Sztálin

„Pravda” 235. sz.
1928. október 9.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

Válasz S. elvtársnak

S. elvtárs!

Megkaptam levelét és meg kell mondanom, hogy semmiképpen sem tudok egyetérteni Önnel.

1) Lenin idézetéből világos, hogy amíg kisparaszti ország maradunk, a kapitalizmus visszaállításának veszélye fenn fog állani. Ön azt mondja, hogy Lenin e gondolatát „nem lehet a Szovjetunió mai időszakára alkalmazni”. Kérdezem, miért? Vajon nem vagyunk-e még mindig kisparaszti ország?

Természetesen, minthogy szocialista iparunk fejlődik és a falun a kollektív gazdasági formák kezdenek meghonosodni, a kapitalizmus visszaállításának esélyei csökkennek. Ez tény. De vajon azt jelenti ez, hogy már nem vagyunk kisparaszti ország? Vajon azt jelenti ez, hogy nálunk a szocialista formák már odáig fejlődtek, hogy a Szovjetuniót nem lehet többé kisparaszti országnak tekinteni? Szó sincs róla.

De mi következik ebből? Ebből csak egy következik — éspedig az, hogy a kapitalizmus visszaállításának veszélye nálunk még fennáll. Hogyan lehet vitatni ezt a nyilvánvaló tényt?

2) Ön azt írja levelében: „Amikor ön a jobboldali és «baloldali» elhajlásról beszélt, azt kellett hinni, hogy csak az iparosítás ütemének kérdésében térünk el a jobboldaliaktól és a «baloldaliaktól». A parasztság kérdését pedig a trockista álláspont értékelésénél csak futólag érinti. Ez az Ön beszédének nagyon helytelen értelmezésére ad okot.”

Egyáltalán nincs kizárva, hogy a beszédemet különbözőképpen értelmezik. Ez ízlés dolga. De hogy az Ön levelében kifejtett gondolatok nem felelnek meg a valóságnak — ez előttem nyilvánvaló. Beszédemben nyíltan megmondom, hogy a jobboldali elhajlás „lebecsüli a kapitalizmus erejét”, „nem látja a kapitalizmus visszaállításának veszélyét”, „nem érti az osztályharc mechanikáját” „és ezért tesz olyan könnyen engedményeket a kapitalizmusnak”. Beszédemben nyíltan megmondom, hogy „a jobboldali elhajlás győzelme pártunkban” „növelné a kapitalizmus visszaállításának esélyeit országunkban”. Ön természetesen meg fogja érteni, hogy itt nemcsak az iparosítás üteméről van szó …

Mit kellene még mondanom a jobboldali elhajlásról, hogy kielégítsem Önt?

Ami a „baloldali”, trockista elhajlást illeti, beszédemben nyíltan megmondom, hogy ez az elhajlás tagadja a szocializmus felépítésének lehetőségét országunkban, tagadja a munkásosztály és a parasztság szövetségének eszméjét és a parasztsággal való szakítás árán is hajlandó fantasztikus iparosítási tervét megvalósítani. Beszédemben olvashatta (ha elolvasta beszédemet), hogy „a «baloldali» elhajlás győzelme pártunkban arra vezetne, hogy a munkásosztály elszakadna parasztbázisától, hogy a munkásosztály élcsapata elszakadna a munkástömegek többi részétől — következésképpen a proletariátus vereséget szenvedne és könnyebben jönnének létre a kapitalizmus visszaállításához szükséges feltételek”. Ön, természetesen meg fogja érteni, hogy itt nemcsak az iparosítás üteméről van szó.

Azt hiszem, ebben benne van minden, ami fontos, amit nálunk egyáltalán a trockizmussal szemben mondottak.

Persze, beszédemben kevesebb szó esik a „baloldali” elhajlásról, mint a jobboldaliról. De ennek az az oka, hogy beszédem tárgya a jobboldali elhajlás kérdése volt, amit meg is jegyeztem beszédem elején és ami teljesen megfelelt a Moszkvai Bizottság és a Moszkvai Ellenőrző Bizottság együttes plénuma napirendjének. De azt az egyet nem lehet tagadni, hogy beszédemben a trockizmussal kapcsolatban mégis elmondottam mindent, amit fontos tudni arról, hogy általában miben tér el a trockizmus egyrészt a leninizmustól és másrészt a jobboldali elhajlástól.

A jobboldali elhajlással foglalkozó beszédemben mit kellett volna még a trockizmusról mondani, hogy kielégítsem Önt?

3) Önt nem elégíti ki az a kijelentésem, hogy a Politikai Irodában nincs sem jobboldali, sem „baloldali” elhajlás, sem pedig békülékenység az elhajlások irányában. Volt-e okom arra, hogy ilyen kijelentést tegyek? Igen, volt. Miért? Azért, mert amikor a Politikai Irodában elfogadtuk a Központi Bizottságnak a moszkvai szervezet tagjaihoz intézett felhívását, a Politikai Iroda jelenlevő tagjai közül egy sem szavazott ellene. Jó vagy rossz ez? Azt hiszem, ez jó. Mellőzhetjük-e ezt a tényt, amikor az 1928 októberi Politikai Irodát jellemezzük? Világos, hogy nem mellőzhetjük.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1928. október 27.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

A Lenini Komszomolnak

Üdvözlet a Szovjetunió Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetségének, fennállása tízedik évfordulójának ünnepnapja alkalmából

Köszöntöm a lenini komszomolt fennállása tízedik évfordulójának ünnepnapja alkalmából!

A lenini komszomol forradalmunk fiatal tartaléka volt és az is marad. A fiatal munkás-paraszt nemzedék legjobb képviselőinek tíz és százezrei nevelkedtek a komszomol soraiban, forradalmi edzést kaptak és beolvadtak pártunkba, Szovjetjeinkbe, szakszervezeteinkbe, Vörös Hadseregünkbe, Vörös Hajóhadunkba, szövetkezeteinkbe, kulturális szervezeteinkbe — a bolsevikok régi gárdájának felváltására.

A komszomol azért tudta megoldani ezt a nehéz feladatot, mert a párt vezetésével végezte munkáját, mert tevékenységében egyesíteni tudta a tanulást, különösen a leninizmus tanulását, a mindennapi gyakorlati munkával, mert az internacionalizmus szellemében tudta nevelni a munkások és munkásnők, a parasztok és parasztnők fiatal nemzedékét, mert meg tudta találni azt, ami egyesíti az öreg és a fiatal leninistákat, az öreg és az ifjú gárdát, mert egész munkáját alá tudta rendelni a proletárdiktatúra és a szocialista építés győzelme érdekeinek.

Csak ezért tudta a komszomol Lenin zászlaját fennen hordozni.

Reméljük, hogy a komszomol a jövőben is teljesíteni tudja kötelességét proletariátusunk és a nemzetközi proletariátus iránt.

Üdvözlet pártunk kétmilliós tartalékának, a lenini komszomolnak!

Éljen a komszomol nemzedék!

I. Sztálin

„Pravda” 252. sz.
1928. október 28.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

A leningrádi Oszoaviahimnak

A Szovjetek országának védelmét megszilárdítani — ez a feladat valamennyi dolgozó ügye.

A leningrádi proletárok elsők voltak a polgárháború harcaiban.

A leningrádi proletároknak példamutatóknak kell lenniök szervezettségben, fegyelmezettségben és összeforrottságban most is, amikor arról van szó, hogy előkészítsük a Szovjetunió védelmét a munkásosztály ellenségeivel szemben.

Nem kételkedem abban, hogy a Leningrádi Oszoaviahim, — a leningrádi proletárok tömegszervezte — teljesíti a proletárdiktatúra országa iránti kötelességét.

I. Sztálin

„Krasznaja Gazeta” („Vörös Újság”)
(Leningrád) 163, sz. 1928. július 15.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

Levél Kujbisev elvtársnak

– írta: J. V. Sztálin –

Kedves Kujbisev elvtárs!

Cooper ma érkezett meg. Holnap beszélgetünk vele. Meglátjuk, mit mond az amerikai tervekről.

Olvastam Cooper 6. jelentését a Dnyeprosztrojról. Persze, meg kell hallgatni a másik félt is. Én mégis azt hiszem (az az első benyomásom), hogy Coopernek igaza van, Winternek pedig nincs igaza. Már az az általánosan elismert tény, hogy a Cooper által ajánlott hárítógát típus (amely ellen Winter vitázott) bizonyult egyedül helyesnek — már ez a tény is azt mutatja, hogy Cooperre okvetlenül hallgatnunk kell. Illetékes helyen jó volna megvitatni és alapjában elfogadni Cooper 6. jelentését.

Mi újság nálad? Hallottam, hogy Tomszkij támadásra készül ellened. Rosszmájú ember és nem mindig becsületes szándékú. Azt hiszem, hogy nincs igaza. Olvastam az ésszerűsítésről tartott előadásodat. Egészen jó előadás. Mit akar még tőled Tomszkij?

Hogy állunk a Caricini Traktorgyárral és a leningrádi traktorműhelyekkel? Számíthatunk-e sikerre?

Kézszorítással
Sztálin

1928. augusztus. 31.

Először a kötet orosznyelvű
kiadásban jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottsága júliusi plénumának eredményeiről

Beszámoló a SzK(b)P leningrádi szervezetének
1928 július 13-i aktíva-gyűlésén

Elvtársak! A Központi Bizottság plénuma, mely tegnap ért véget, két kérdéscsoport vonalán végezte munkáját.

Az első kérdéscsoporthoz azok a kérdések tartoznak, amelyek a Kommunista Internacionále küszöbönálló VI. kongresszusának fő problémáira vonatkoznak.

A második csoporthoz tartozó kérdések a Szovjetunió építőmunkájára vonatkoznak: mezőgazdasági építésünkre — a gabonaproblémára és a gabonabegyűjtésre, továbbá iparunknak műszaki értelmiséggel, munkásokból kiképzett értelmiségi káderekkel való ellátására.

Kezdjük az első kérdéscsoporttal.

I
A Kommunista Internacionále kérdései
1. A Kommunista Internacionále VI. kongresszusának fő problémái

Milyen fő problémák állanak jelenleg a Kommunista Internacionále VI. kongresszusa előtt?

Ha az ötödik és a hatodik kongresszus között eltelt időszakot elemezzük, akkor elsősorban azokkal az ellentétekkel kell foglalkoznunk, amelyek ez alatt az idő alatt érlelődtek meg az imperialisták táborában.

Melyek ezek az ellentétek?

Akkor, az ötödik kongresszus idején, még keveset beszéltek nálunk az angol-amerikai ellentétről, mint fő ellentétről. Sőt, akkor inkább angol-amerikai szövetségről beszéltek. Viszont annál szívesebben beszéltek az Anglia és Franciaország, Amerika és Japán, a győztesek és a legyőzőitek között fennálló ellentétekről. Az akkori és a mostani időszak között a különbség az, hogy a kapitalisták táborában meglevő ellentétek közül az amerikai kapitalizmus és az angol kapitalizmus közötti ellentét vált a fő ellentétté. Nézzük akár a kőolaj kérdést, mely a tőkés gazdaság építése és a háború szempontjából egyaránt döntő jelentőségű; nézzük akár az árufelvevő piacok kérdését, amelyeknek igen komoly jelentőségük van a világkapitalizmus élete és fejlődése szempontjából, mert nem lehet árut termelni, ha az áruk értékesítése nincs biztosítva; nézzük akár az imperialista szakasz egyik legjellemzőbb vonását jelentő tőkekivitel piacainak kérdését; nézzük akár a felvevő és nyersanyagpiacokhoz vezető utak kérdését — mindezek a fontosnál fontosabb kérdések egy fő problémába torkoljanak, ez a probléma pedig: Anglia és Amerika harca a világhegemóniáért. Bárhol is próbálkozzék Amerika, a kapitalizmusnak ez az óriási méretekben fejlődő országa, akár Kínában, akár a gyarmatokon, akár Dél-Amerikában, vagy Afrikában — mindenütt óriási akadályokba ütközik, ezek az akadályok pedig: Anglia már korábban megerősített állásai.

Ez persze nem szünteti meg a kapitalizmus táborában fennálló többi ellentétet: az Amerika és Japán, az Anglia és Franciaország, a Franciaország és Olaszország, a Németország és Franciaország stb. között fennálló ellentéteket. De ez azt jelenti, hogy ezek az ellentétek valamilyen vonatkozásban bekapcsolódnak abba a fő ellentétbe, amely Anglia és Amerika között — két kapitalista ország között forog fenn, amelyek közül az elsőnek csillaga hanyatlóban, a másodiknak csillaga emelkedőben van.

Mit rejt méhében ez a fő ellentét? Valószínűleg háborút. Amikor két óriás egymásba ütközik, amikor szűk nekik a földkerekség, igyekeznek összemérni erejüket, hogy háborúval döntsék el a világhegemónia vitás kérdését.

Előszöris ezt kell szem előtt tartani.

A másik ellentét, az imperializmus és a gyarmatok közötti ellentét. Ez az ellentét már az V. kongresszus idején is fennállott. De csak most éleződött ki. Akkor még nem fejlődött ki oly hatalmasan a kínai forradalmi mozgalom, a kínai munkások és parasztok milliókat számláló tömegeinek megmozdulása még nem volt olyan hatalmas, mint egy évvel ezelőtt és ma. De ez nem minden. Akkor, a Kommunista Internacionále V. kongresszusa idején, Indiában sem élénkült meg a munkásmozgalom és a nemzeti szabadságharc olyan erőteljesen, mint most. Ez a két rendkívül fontos tény élére állítja a gyarmatok és félgyarmatok kérdését.

Mit rejt méhében ennek az ellentétnek a fokozódása? A gyarmatok nemzeti szabadságharcát és az imperializmus intervencióját.

Ezt a körülményt szintén szem előtt kell tartani.

Végül, a harmadik ellentét, a kapitalista világ és a Szovjetunió közötti ellentét, amely nem gyengül, hanem fokozódik. Míg a Kommunista Internacionále V. kongresszusa idején azt mondhattuk, hogy valamelyes, bár ingatag, de többé-kevésbé huzamosabb egyensúly jött létre a két világ, a két ellenlábas, a Szovjetek világa és a kapitalizmus világa között, most azonban teljes joggal állíthatjuk, hogy ennek az egyensúlynak az ideje végére jár.

Mondanunk sem kell, hogy ennek az ellentétnek a fokozódása katonai intervenció veszélyét rejti magában.

Reméljük, hogy a VI. kongresszus ezzel a körülménnyel is számolni fog.

Így mindezeknek az ellentéteknek elkerülhetetlen következménye egy főveszély — az újabb imperialista háborúk és intervenciók veszélye.

Ezért az újabb imperialista háborúk és intervenciók veszélye napjaink fő kérdése.

A munkásosztály elaltatásának és a háborús veszély elleni harctól való elvonásának legelterjedtebb formája a mai burzsoá pacifizmus és annak eszköze, a Népszövetség, amely a „békét”, a háború „megtiltását” prédikálja, „lefegyverzésről” fecseg stb.

Sokan azt hiszik, hogy az imperialista pacifizmus a béke eszköze. Ez teljesen helytelen. Az imperialista pacifizmus a háború előkészítésének eszköze és eszköze annak, hogy a háború előkészítését farizeus békeszólamokkal leplezzék. E pacifizmus nélkül, és eszköze, a Népszövetség nélkül, a mai viszonyok között lehetetlen háborút előkészíteni.

Vannak naiv emberek, akik azt hiszik, hogy az imperialista pacifizmus lehetetlenné teszi a háborút. Ez egyáltalán nem igaz. Ellenkezőleg, aki tudni akarja az igazságot, annak meg kell fordítania ezt a tételt és ezt kell mondania: mivel az imperialista pacifizmus és annak eszköze, a Népszövetség, virágjában van, minden bizonnyal új imperialista háborúk és intervenciók lesznek.

És mindebben a legfontosabb, hogy a szociáldemokrácia az imperialista pacifizmus fő terjesztője a munkásosztály soraiban — tehát a munkásosztályon belül a szociáldemokrácia a kapitalizmus fő támasza az újabb háborúk és intervenciók előkészítésében.

De az új háborúk előkészítéséhez a pacifizmus egymagában nem elegendő, még akkor sem, ha ezt a pacifizmust olyan komoly erő támogatja, mint a szociáldemokrácia. Ehhez még az is kell, hogy az imperializmus központjaiban meglegyenek a tömegek elnyomásához szükséges bizonyos eszközök. Az imperializmus nem háborúskodhat, ha nem szilárdítja meg az imperialista hátországot. Nem lehet megszilárdítani az imperialista hátországot, ha nem nyomják el a munkásokat. S éppen ezt a célt szolgálja a fasizmus.

Ez az oka annak, hogy a kapitalizmus országaiban a belső ellentétek, a munka és a tőke ellentétei élesednek.

Egyfelől, a szociáldemokrácián keresztül pacifizmust prédikálnak, hogy annál eredményesebben készülhessenek újabb háborúkra; másfelől a hátországban fasiszta módszerek alkalmazásával elnyomják a munkásosztályt, a kommunista pártokat, hogy aztán annál eredményesebben folytathassák a háborút, az intervenciót — ez az új háborúk előkészítésének útja.

Ebből következnek a kommunista pártok feladatai:

Először, minden vonalon, mind gazdasági, mind politikai vonalon fáradhatatlanul harcolni kell a szociáldemokrácia ellen, ebbe a harcba kapcsolva a burzsoá pacifizmus leleplezését azzal a feladattal együtt, hogy a munkásosztály többségét meg kell nyerni a kommunizmusnak.

Másodszor, meg kell teremteni a fejlett országok munkásainak és a gyarmatok dolgozó tömegeinek egységfrontját, hogy elhárítsuk a háborús veszélyt, vagy, hogyha kitör a háború, polgárháborúvá változtassuk át az imperialista háborút, szétzúzzuk a fasizmust, megdöntsük a kapitalizmust, megteremtsük a Szovjethatalmat, a gyarmatokat felszabadítsuk a rabszolgaság alól és megszervezzük a világ első Szovjet Köztársaságának leghathatósabb védelmét.

Ezek azok a fő problémák és feladatok, amelyek a Kommunista Internacionále VI. kongresszusa előtt állanak.

A Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága számol ezekkel a problémákkal és feladatokkal, amiről nem nehéz meggyőződni, ha megnézik a Kommunista Internacionále VI. kongresszusának napirendjét.

2. A Kommunista Internacionále programja

A nemzetközi munkásmozgalom fő problémáinak kérdésével szoros kapcsolatban van a Kommunista Internacionále programjának kérdése.

A Kommunista Internacionále programjának nagy jelentősége abban van, hogy tudományosan megfogalmazza a kommunista mozgalom fő feladatait, megjelöli e feladatok megoldásának fő útjait, és ilymódon a Kommunista Internacionále szekciói előtt tisztázza a célokat és eszközöket, ami nélkül lehetetlen a biztos előrehaladás.

Néhány szót annak a programtervezetnek sajátosságairól, melyet a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának programbizottsága terjesztett elő. Legalább hét ilyen sajátosságot emelhetünk ki.

1. A tervezet nem egyes nemzeti kommunista pártoknak ad programot, hanem valamennyi kommunista pártnak együttvéve, összefogja azt, ami közös és lényeges számukra. Tehát elvi, elméleti jellegű.

2. Azelőtt rendszerint csak a „civilizált” nemzeteknek adtak programot. A programtervezet ettől eltérően a világ minden nemzetével, fehérekkel és feketékkel, anyaországokkal és gyarmatokkal egyaránt számol. Tehát átfogó, mélyen nemzetközi jellegű.

3. A tervezet nem az egyik vagy másik ország vagy világrész ilyen vagy másmilyen kapitalizmusát veszi kiinduló pontnak, hanem a kapitalizmus egész világrendszerét, szembeállítva vele a szocialista gazdaság világrendszerét. Tehát minden eddigi programtól különbözik.

4. A tervezet a kapitalizmus országainak egyenlőtlen fejlődéséből indul ki és arra a következtetésre jut, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban is lehetséges, eljut ahhoz a perspektívához, hogy két párhuzamos vonzási központ alakul ki — a világkapitalizmus központja és a világszocializmus központja.

5. A tervezet az Európai Egyesült Államok jelszava helyett azt a jelszót tűzi ki, hogy a fejlett országokban és a gyarmatokon alakult szovjet köztársaságok, amelyek kiszakadtak vagy kiszakadnak az imperialista rendszerből, föderációt alkossanak, mely a világszocializmusért folytatott harcában helyezkedjék szembe a kapitalizmus világrendszerével.

6. A tervezet élesen állást foglal a szociáldemokrácia ellen, mely a kapitalizmus fő támasza a munkásosztályban és a kommunizmus fő ellenfele, s megállapítja, hogy valamennyi többi áramlat a munkásosztályon belül (az anarchizmus, anarcho-szindikalizmus, céh-szocializmus stb.) lényegében nem egyéb, mint a szociáldemokratizmus válfaja.

7. A tervezet különösen hangsúlyozza a kommunista pártok megszilárdításának szükségességét mind Nyugaton, mind Keleten, mert ez előfeltétele annak, hogy a proletariátus hegemóniája, majd pedig a proletariátus diktatúrája biztosítható legyen.

A Központi Bizottság plénuma alapjában jóváhagyta a Kommunista Internacionále programtervezetét és kötelezte a tervezethez egyes módosításokat tenni kívánó elvtársakat, hogy javaslataikat terjesszék a VI. kongresszus programbizottsága elé.

Ennyit a Kommunista Internacionále kérdéseiről.

Most pedig térjünk át belső építésünk kérdéseire.

II
A szocialista építés kérdései a szovjetunióban
1. A gabonabegyűjtés politikájának kérdése

Engedjék meg, hogy rövid történeti felvilágosítást adjak.

Mi volt a helyzet ez év január 1-én? A pártokmányokból tudják, hogy ez év január 1-én 128 millió púddal kevesebb gabonánk volt, mint a múlt évben. E jelenség okaira nem fogok kitérni: azokat kifejtik a sajtóban közölt ismeretes pártokmányok. Most csak az a fontos, hogy 128 millió púd hiányunk volt. S mindössze 2—3 hónapunk volt addig, amíg az utak járhatók voltak. Ezért választanunk kellett: vagy pótoljuk a hiányt és a jövőre normális gabonabegyűjtési ütemet állapítunk meg, vagy pedig egész népgazdaságunk elkerülhetetlenül komoly válságba jut.

Mit kellett tennünk, hogy pótoljuk a hiányt? Előszöris le kellett sújtani a kulákokra és spekulánsokra, akik felhajtották a gabonaárakat és éhínséggel fenyegették az országot. Másodszor, maximális mennyiségű árut kellett a gabonatermő vidékekre szállítani. Végül mozgósítani kellett összes pártszervezeteinket, fordulatot kellett végrehajtanunk egész gabonabegyűjtési munkánkban, határozottan szakítva azzal a gyakorlattal, amely azt várja, hogy majd magától rendbejön minden. Kénytelenek voltunk kivételes rendszabályokat életbe léptetni. Ezeknek a rendszabályoknak meg is lett a foganatjuk, március végére 275 millió púd gabonát tudtunk összehozni. Nemcsak pótoltuk a hiányt, nemcsak elhárítottuk az általános gazdasági válságot, nemcsak utolértük a gabonabegyűjtés tavalyi ütemét, hanem megvolt minden lehetőségünk arra is, hogy simán kerüljünk ki a begyűjtési válságból, ha a következő hónapok (április, május, június) folyamán legalább megközelítőleg meg tudtuk volna tartani a begyűjtés normális ütemét.

De mivel az őszi vetés Dél-Ukrajnában és Észak-Kaukázus egy részében elpusztult, Ukrajna teljesen, Észak-Kaukázus pedig részben kiesett mint gabonabegyűjtési terület, aminek következtében a Köztársaság 20—30 millió púd gabonát elvesztett. Emiatt, s ehhez hozzájárult még az is, hogy áthágtuk a kereteket, kénytelenek voltunk erősebben szorítani a többi területet, kénytelenek voltunk a parasztság biztonsági tartalékaihoz nyúlni, aminek feltétlenül rontania kellett a helyzeten.

Míg január—márciusban majdnem 300 millió pudot tudtunk begyűjteni, mert a parasztság manőverezési tartalékaival volt dolgunk, addig április— június folyamán nem tudtunk begyűjteni még százmillió pudot sem, mert ekkor már hozzá kellett nyúlnunk a parasztság biztonsági tartalékaihoz, még pedig olyan viszonyok között, amikor a terméskilátások bizonytalanok voltak. Ámde a gabonát mégis csak be kellett gyűjteni. És újból megismétlődtek a kivételes rendszabályok, az adminisztrációs önkény, a forradalmi törvényesség megszegése, a gazdaságok bejárása, a törvénytelen házkutatások stb., ami rontott az ország politikai állapotán és veszélyeztette a munkás-paraszt összefogást.

Vajon az összefogás felbontása volt ez? Nem, ez nem volt az összefogás felbontása. Vagy talán valami semmiség volt az egész? Nem, ez nem volt semmiség. Ez a munkásosztály és a parasztság összefogásának veszélyeztetése volt. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy egyes pártmunkásainkban nem volt meg a kellő nyugalom és szilárdság ahhoz, hogy józanul és túlzás nélkül értékeljék a kialakult helyzetet.

Később a jó terméskilátások, és a kivételes rendszabályok részleges feloldása, megnyugvást teremtett és javított a helyzeten.

Mi a lényege gabonafrontunk nehézségeinek? Mi az alapja e nehézségeknek? Vajon nem tény, hogy a gabonafélék vetésterülete ma majdnem ugyanannyi, mint a háború előtt (mindössze 5%-kal kevesebb)? Vajon nem tény, hogy ma majdnem ugyanannyi gabonát termelünk, mint a háború előtt (körülbelül 5 milliárd pudot, mindössze 200—300 millió púddal kevesebbet)? Hát akkor mivel magyarázható, hogy ennek ellenére félannyi árugabonát termelünk, mint a háború előtt?

Ennek az a magyarázata, hogy mezőgazdaságunk apró gazdaságokból áll. Míg a háború előtt körülbelül 16 millió parasztgazdaságunk volt, most legalább 24 millió van, és minden jel arra vall, hogy a parasztgazdaságok és a paraszti telkek további felaprózódása még folytatódni fog. S mi a paraszti kisgazdaság? Olyan gazdaság, amely a legkevesebb árugabonát adja, a legkevésbé jövedelmező és leginkább naturális, fogyasztó gazdaság, amelynek árutermelése az össztermelésnek legfeljebb 12—15 százaléka. Márpedig város és ipar nálunk hatalmasan fejlődik, az építkezés fokozódik és a gabonakereslet rendkívül gyorsan növekszik. Ez az alapja gabonafrontunk nehézségeinek.

Lenin ezzel kapcsolatban azt mondja a „Terményadóról” mondott beszédében:

„Ha tehát a parasztgazdaság továbbfejlődhetik, akkor szilárdan biztosítanunk kell a további átmenetet is, a további átmenet pedig elkerülhetetlenül az, hogy a legkevésbé előnyös és a legelmaradottabb, kis, különálló parasztgazdaságok, fokozatosan egyesülve, társas, nagy földművelő gazdaságot szerveznek. A szocialisták ezt mindig így gondolták. Így vélekedik a mi kommunista pártunk is” (XXVI. köt. 299. old.).

Ez az alapja nehézségeinknek a gabonafronton.

Hol itt a kivezető út?

A kivezető út, először az, hogy felemeljük a kis- és középparasztgazdaságot, messzemenő támogatást nyújtunk neki terméshozamának, termelékenységének fejlesztésében. A faekét cseréljük ki vasekére, adjunk nemesített vetőmagvakat, lássuk el műtrágyával, kis gépekkel, fogjuk át az egyéni parasztgazdaságokat a szövetkezetek széles hálózatával, a szövetkezetek kössenek szerződéseket egész falvakkal (kontraktáció) — ez a feladat. A mezőgazdasági szövetkezetek és a falvak közötti olyan szerződéskötésről van szó, amely azt tűzi ki célul, hogy a parasztok el legyenek látva vetőmaggal, hogy ilymódon a terméshozam emelkedjék, hogy a parasztok biztosan és idejében szállítsanak gabonát az államnak, hogy a parasztoknak ezért jutalmat adjanak a megállapított árnál valamivel magasabb ár formájában és hogy tartós és szilárd kölcsönös viszony jöjjön létre az állam és a parasztság között. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szerződéskötés ilyen módszere kézzelfogható eredménnyel jár.

Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy az egyéni parasztgazdaság nem fejlődhet tovább, ezért nem érdemes támogatni. Ez nem igaz, elvtársak. Ezeknek az embereknek semmi közük sincs pártunk vonalához.

Másfelől vannak olyanok is, akik azt gondolják, hogy az egyéni parasztgazdaság az egész mezőgazdaság kezdete és vége. Ez szintén nem igaz. Sőt, az ilyen emberek nyilvánvalóan vétenek a leninizmus alapjai ellen.

Nekünk nincs szükségünk sem olyan emberekre, akik ócsárolják, sem olyanokra, akik magasztalják az egyéni parasztgazdaságot. Nekünk józan politikusok kellenek, akik az egyéni parasztgazdaságtól meg tudják kapni mindazt, amit az egyéni parasztgazdaság maximálisan adhat, s ugyanakkor értenek ahhoz is, hogy az egyéni gazdaságot fokozatosan átállítsák a kollektivizmus vágányaira.

A kivezető út, másodszor az, hogy fokozatosan egyesítjük a különálló kis- és középparaszti gazdaságokat nagy kollektívákban és szövetkezetekben, mint teljesen önkéntes társulásokban, amelyek az új technika alapján traktorokkal és egyéb mezőgazdasági gépekkel dolgoznak.

Mi a kolhozok előnye a kisgazdaságokkal szemben? Az, hogy a kolhozok nagyüzemű gazdaságok és ezért megvan a lehetőségük arra, hogy felhasználják a tudomány és a technika minden vívmányát, jövedelmezőbbek és szilárdabbak, termelékenyebbek és több árut adnak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kolhozok termésének 30—35 százalékából lesz áru és egy-egy gyeszjatyína terméshozama olykor eléri a 200 pudot, sőt még ennél is többet.

A kivezető út végül az, hogy megjavítjuk a régi szovhozokat és új nagy szovhozokat szervezünk. Ne felejtsük el, hogy a szovhozok a legtöbb árut termelő gazdasági egységek. Vannak olyan szovhozaink, amelyek legalább 60% áruterméket adnak.

A teendő az, hogy ezt a három feladatot helyesen egybekapcsoljuk és fokozzuk munkánkat mind a három vonalon.

A mai helyzetnek az a sajátossága, hogy az első feladat teljesítése: az egyéni kis- és középparaszti gazdaság felemelése, amely még mindig munkánk fő feladata a mezőgazdaság terén, már nem elegendő többé ahhoz, hogy az általános feladatot egészében megoldjuk.

A mai helyzetnek az a sajátossága, hogy az első feladatot két új gyakorlati feladattal kell kiegészítenünk: fel kell lendíteni a kolhozokat és javítani kell a szovhozokat.

De a fő okokon kívül vannak még különleges, ideiglenes okok is, amelyek miatt begyűjtési nehézségeink begyűjtési válsággá váltak. Melyek ezek az okok? A Központi Bizottság plénuma a következőkben jelöli meg ezeket az okokat:

a) a piaci egyensúly felborulása, amit még élesebbé tett az a körülmény, hogy az ipari árukínálathoz viszonyítva a parasztság vásárlóképes kereslete gyorsabban nőtt, ezt pedig az idézte elő, hogy egymásután több jó termés volt s ezzel együtt a falu jövedelme, különösen a falu jómódú és kulák rétegeinek jövedelme emelkedett;

b) a gabonaárak kedvezőtlen aránya egyéb mezőgazdasági termékek áraival szemben, ami csökkentette a parasztság kedvét, hogy gabonafeleslegeit áruba bocsássa, ezt az arányt azonban a párt az év tavaszán nem tudta megváltoztatni, mert különben megsértette volna a falu szegény rétegeinek érdekeit;

c) a tervezés vezetésében elkövetett hibák főként az áruk idejében való szállítása és az adókivetés vonalán (alacsony adókat vetettek ki a falu vagyonos rétegeire), úgyszintén a gabona helytelen felhasználása vonalán;

d) a begyűjtő-, párt- és szovjetszervezetek fogyatékosságai (az egységes front hiánya, az aktivitás hiánya, bizakodás abban, hogy majd „magától” rendbejön minden);

e) a forradalmi törvényesség megsértése, adminisztrációs önkény, a gazdaságok bejárása, a helyi piacok részleges bezárása stb.;

f) az a körülmény, hogy a város és a falu tőkés elemei (kulákok, spekulánsok) kihasználták ezeket a fogyatékosságokat, hogy a gabonabegyűjtést meghiúsítsák és rontsák az ország politikai helyzetét.

Míg az általános jellegű okok megszüntetéséhez évek kellenek, addig a különleges, ideiglenes jellegű okokat azonnal meg lehet szüntetni, hogy megelőzzük a gabonabegyűjtési válság megismétlődésének lehetőségét.

Mi szükséges ahhoz, hogy megszüntessük ezeket a különleges okokat?

Ehhez az szükséges, hogy

a) azonnal meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy a gazdaságokat bejárják, törvényellenes házkutatásokat rendeznek, különféle módokon megsértik a forradalmi törvényességet;

b) ahol valamely formában felújították minden terményfelesleg kötelező beszolgáltatását, ott ezt azonnal meg kell szüntetni, és abba kell hagyni a piacok bezárására irányuló mindennemű kísérletet, ugyanakkor biztosítva a kereskedelemnek rugalmas formákban történő állami szabályozását;

c) kissé emelni kell a gabonaárakat, bizonyos változtatásokkal vidékek és gabonafélék szerint;

d) meg kell szervezni a helyes áruszállítást a gabonabegyűjtési vidékekre;

e) helyesen kell megszervezni a kenyérellátást, nem tűrve a keretek áthágását;

f) okvetlenül gondoskodni kell állami gabonatartalékról.

Ha a mostani jó termés viszonyai között becsületesen és rendszeresen megvalósítják ezeket a rendszabályokat, akkor olyan helyzetnek kell előállnia, amely a küszöbönálló gabonabegyűjtő kampányban feltétlenül feleslegessé teszi bárminemű kivételes rendszabály alkalmazását.

A párt aktuális feladata, hogy tartsa szemmel ezeknek a rendszabályoknak pontos végrehajtását.

A gabonanehézségekkel kapcsolatban felmerült előttünk a munkások és parasztok összefogásának, a munkás-paraszt szövetség további sorsának, e szövetség megszilárdítását szolgáló eszközöknek kérdése. Azt mondják, hogy nálunk nincs többé összefogás, hogy az összefogás helyébe meghasonlás lépett. Ez persze pánikkeltőkhöz méltó ostobaság. Amikor nincs összefogás, a paraszt elveszíti a holnapba vetett hitét, magába zárkózik, nem hisz többé a Szovjethatalomnak, a paraszti gabona fő begyűjtőjének tartósságában, csökkenteni kezdi vetésterületét, vagy legalábbis nem meri megkockáztatni, hogy azt kibővítse, attól tartva, hogy megint jönnek és átkutatják a gazdaságot, hogy házkutatásokat fognak tartani stb. és elveszik tőle a gabonát.

És mi a helyzet valójában? A tavasziak vetésterülete valamennyi vidéken kibővült. Tény, hogy a paraszt a fő gabonatermelő vidékeken 2-től 15— 20 százalékkal növelte tavaszi vetésterületét. Világos tehát, hogy a paraszt nem hisz a kivételes rendszabályok örökkévalóságában, és minden oka megvan arra, hogy a gabonaárak emelkedésére számítson. Hol itt a meghasonlás? Ez persze nem jelenti azt, hogy az összefogás nem forog vagy nem forgott veszélyben. De aki ebből meghasonlásra következtet, az elvesztette a fejét és sodortatja magát.

Egyes elvtársak azt hiszik, hogy az összefogás megszilárdítása érdekében a nehéziparról a könnyűiparra (textiliparra) kell áthelyezni a súlypontot, úgy gondolván, hogy a textilipar a fő és kizárólagos „összefogási” ipar. Ez nem igaz, elvtársak. Ez egyáltalán nem igaz!

Persze, a textiliparnak óriási jelentősége van abból a szempontból, hogy a szocialista ipar és a paraszti gazdaság között áruforgalmat létesítsünk. De aki ezen az alapon azt gondolja, hogy a textilipar az összefogás kizárólagos bázisa, az súlyosan téved. Valójában az ipar és a paraszti gazdaság összefogása nemcsak a paraszt személyi fogyasztására szükséges kartonszövet vonalán megy végbe, hanem a fém, a vetőmag, a műtrágya, a különböző mezőgazdasági gépek vonalán is, amelyekre a parasztnak mint gabonatermelőnek van szüksége. Arról már nem is beszélek, hogy maga a textilipar sem tud fejlődni és létezni, ha a nehézipar, a gépgyártás nem fejlődik.

Az összefogásra nem azért van szükség, hogy fenntartsuk és örökéletűvé tegyük az osztályokat. Az összefogásra azért van szükségünk, hogy a parasztságot közelebb hozzuk a munkásosztályhoz, hogy átneveljük a parasztságot, átalakítsuk individualista lelki alkatát, átformáljuk a kollektivizmus szellemében és így előkészítsük az osztályoknak a szocialista társadalom alapján való felszámolását, megszüntetését. Aki ezt nem érti meg, vagy nem akarja elismerni, az nem marxista, nem leninista, hanem „parasztfilozófus”, aki nem előre néz, hanem vissza.

De hogyan neveljük át, hogyan alakítsuk át a parasztot? A parasztot elsősorban és főképpen csak az új technika alapján, a kollektív munka alapján lehet átalakítani.

Lenin ezzel kapcsolatban azt mondja:

„A kis földművelő átalakítása, lelki alkatának és szokásainak átalakítása olyan feladat, amelynek megoldásához nemzedékek kellenek. A kis földművelőt illetően csak az anyagi bázis, a technika, a traktorok és mezőgazdasági gépek tömeges alkalmazása a földművelésben, a tömeges villamosítás oldhatja meg ezt a feladatot, csak ez teheti — hogy úgy mondjuk — egészségessé egész lelki alkatát. Ez rendkívül gyors ütemben és gyökeresen átalakítaná a kis földművelőt” (XXVI. köt. 239. old.).

Világos dolog: aki csak a textiláruk vonalán akarja biztosítani az összefogást és megfeledkezik a fémről és a gépekről, amelyek a kollektív munka alapján alakítják át a paraszti gazdaságot, az örökéletűvé akarja tenni az osztályokat, az nem proletárforradalmár, hanem „parasztfilozófus”.

Lenin egy másik helyen ezt mondja:

„Csakis abban az esetben, ha a gyakorlatban sikerül a parasztoknak megmutatni a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelben történő megmunkálásának előnyeit, csak ha a szövetkezeti, az artelgazdasággal sikerül a paraszton segíteni, csakis akkor tudja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát valóban bebizonyítani a parasztnak, csakis akkor vonhatja valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán” (XXIV. köt. 579. old.).

Íme így biztosítható, hogy a munkásosztály igazán és szilárdan a maga oldalára, a szocializmus oldalára vonja a parasztság milliókat számláló tömegeit.

Néha azt mondják, hogy az összefogás biztosítására nincs más tartalékunk, csak az, hogy engedményeket teszünk a parasztságnak. Ebből kiindulva néha a szakadatlan engedmények elméletére lyukadnak ki, azt gondolván, hogy a munkásosztály szakadatlan engedményekkel megerősítheti magát. Ez nem igaz, elvtársak. Egyáltalán nem igaz! Ez az elmélet csak eltemetheti az egész ügyet. Ez a reménytelenség elmélete.

Ahhoz, hogy megszilárdítsuk az összefogást, az engedmények tartalékán kívül több más tartalékkal is kell rendelkeznünk falusi gazdasági támaszpontok formájában (fejlett szövetkezetek, kolhozok, szovhozok), valamint politikai támaszpontok formájában (fokozott munka a szegényparasztság körében és annak biztosítása, hogy a szegényparasztság támogasson bennünket).

A középparasztság ingadozó osztály. Ha a szegényparasztság nem támogat bennünket, ha a Szovjethatalom gyenge lábon áll a falun, akkor a középparaszt a kulák felé hajolhat. És ellenkezőleg, ha a szegényparasztság támogatása biztosítva van, akkor bízvást mondhatjuk, hogy a középparaszt a Szovjethatalom felé fog hajlani. Ezért a rendszeres munka a szegényparasztság körében és a szegényparasztság vetőmaggal és olcsó gabonával való ellátása — a párt soronlevő feladata.

2. Az ipari építés káderei megteremtésének kérdéséről

Most térjünk át arra a kérdésre, hogyan biztosítsunk iparunknak új műszaki értelmiségi kádereket.

Az ipar vonalán mutatkozó nehézségeinkről, a Sahti-üggyel kapcsolatban feltárult nehézségeinkről van szó.

Mi a Sahti-ügy lényege, ha az ipar javítása szempontjából vizsgáljuk a kérdést? A Sahti-ügy lényege és értelme az, hogy majdnem fegyvertelennek és teljesen elmaradottnak, elképesztően elmaradottnak bizonyultunk a tekintetben, hogy iparunkat a munkásosztály ügye iránt hű szakemberek bizonyos minimumával ellássuk. A Sahti-ügyből azt a tanulságot kell levonni, hogy gyorsítanunk kell a munkásosztályból származó, új műszaki értelmiség kiképzésének, megteremtésének ütemét, amely műszaki értelmiség szívén viseli majd a szocializmus ügyét, képes lesz szocialista iparunk vezetésére.

Ez nem azt jelenti, hogy most félrelökjük azokat a szakembereket, akik nem szovjet módon gondolkoznak vagy nem kommunisták, de a Szovjethatalommal hajlandók együttműködni. Nem, ez nem azt jelenti. Mi minden módon, minden erőnkkel azon leszünk a jövőben is, hogy bevonjuk azokat a pártonkívüli szakembereket, pártonkívüli technikusokat, akik iparunk építésének ügyében készek a Szovjethatalommal együtt menni. Mi egyáltalán nem követeljük, hogy azonnal mondjanak le társadalmi és politikai nézeteikről vagy azonnal változtassák meg azokat. Csak egyet követelünk, azt, hogy becsületesen működjenek együtt a Szovjethatalommal, ha egyszer ebbe önként beleegyeztek.

De a helyzet az, hogy a régi szakemberek közül viszonylag egyre kevesebben lesznek olyanok, akik készek együtt haladni a Szovjethatalommal. A helyzet az, hogy elengedhetetlenül szükségünk van váltásra, a fiatal szakemberek új gárdájára. És a párt ezért azt tartja, hogy az új gárdát gyorsított ütemben kell megteremteni, ha el akarjuk kerülni az újabb meglepetéseket, és ezt a gárdát a munkásosztály fiaiból, a dolgozókból kell megteremteni. Így értendő az, hogy új műszaki értelmiséget kell megteremtenünk, amely ki tudja elégíteni iparunk szükségleteit.

A tények megmutatták, hogy a Közoktatásügyi Népbiztosság nem birkózott meg ezzel a fontos feladattal. Nincsen semmi alapunk feltételezni, hogy a Közoktatásügyi Népbiztosság, magára hagyva, minthogy különben is alig van kapcsolatban a termeléssel s munkáját passzivitás és konzervatizmus jellemzi, a közeljövőben meg tudjon birkózni ezzel a feladattal. A párt ezért arra a következtetésre jutott, hogy az új műszaki értelmiség gyorsított kiképzésének munkáját három népbiztosság — a Közoktatásügyi Népbiztosság, a Legfőbb Népgazdasági Tanács és a Közlekedésügyi Népbiztosság között kell megosztani. A párt azt tartja, hogy ez az út a legcélszerűbb út, amely ebben a fontos ügyben biztosítani tudja a munka kellő ütemét. Ezért néhány műszaki főiskolát a Legfőbb Népgazdasági Tanácsnak és a Közlekedésügyi Népbiztosságnak adtunk át.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a műszaki főiskolák átadásával kimerül az új műszaki értelmiségi káderek gyorsított kialakításának feladata. Kétségtelen, hogy a tanulókról anyagi tekintetben is gondoskodnunk kell, ez igen fontos. Ezért a Szovjethatalom hozzájárult ahhoz, hogy az új káderek kiképzésének költségeit jelentőség tekintetében olybá vette, mint az ipari beruházások költségeit, és erre a célra pótlólag több mint évi 40 millió rubelt irányozott elő.

III
Befejezés

El kell ismerni, elvtársak, hogy mi mindig nehézségeinken és hibáinkon tanultunk. Legalábbis mindeddig úgy volt, hogy a történelem a nehézségeken, egyes válságokon, egyes hibáinkon tanított bennünket és acélozta meg pártunkat.

Így volt 1918-ban, amikor a Keleti Front nehézségeivel kapcsolatban, a Kolcsak elleni harcban szenvedett balsikereinkkel kapcsolatban végre megértettük, hogy meg kell teremteni a reguláris gyalogságot és valóban meg is teremtettük azt.

Így volt 1919-ben, amikor a gyenyikini front nehézségeivel kapcsolatban, Mamontovnak hadseregeink hátában végrehajtott lovassági támadásával kapcsolatban végre megértettük, hogy erős reguláris lovasságra van szükségünk és valóban meg is teremtettük azt.

Azt hiszem, hogy körülbelül ugyanez a helyzet ma is. A gabonanehézségeknek is meglesz a jó hatásuk. Felrázzák a bolsevikokat és arra kényszerítik őket, hogy komolyan hozzáfogjanak a mezőgazdaság fejlesztéséhez, különösen a gabonagazdaság fejlesztéséhez. E nehézségek nélkül a bolsevikok aligha látnának hozzá komolyan a gabonaproblémához.

Ugyanezt k3ll mondanunk a Sahti-ügyről és az azzal kapcsolatos nehézségekről is. A Sahti-ügy tanulságai nem múlnak el és nem is múlhatnak el anélkül, hogy nyomot ne hagynának pártunkban. Azt hiszem, ezek a tanulságok arra fognak kényszeríteni bennünket, hogy élére állítsuk a szocialista iparunk igényeit kielégíteni képes új műszaki értelmiség megteremtésének kérdését.

Egyébként látják, hogy már meg is tettük az első komoly lépést abban az irányban, hogy megoldjuk az új műszaki értelmiség megteremtésének problémáját. Reméljük, hogy ez a lépés nem az utolsó. (Viharos, hosszantartó taps.)

„Leningradszkaja Pravda”
(„Leningrádi Pravda”) 162. sz.
1928. július 14.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

A SzK(b)P Központi Bizottságának plénuma

1928. július 4—12

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

A Kommunista Internacionále programjáról
1928 július 5-én mondott beszéd

Először is, elvtársak, meg kell vizsgálnunk a Komintern programtervezetének terjedelmét.

Azt mondják, hogy a programtervezet túlságosan nagy, túlságosan terjedelmes. Azt követelik, hogy rövidítsük a felére vagy harmadára. Azt követelik, hogy a programban adjunk néhány általános formulát, elégedjünk meg ezzel és nevezzük ezeket a formulákat programnak.

Azt hiszem, hogy ezek a követelések alaptalanok. Azok, akik azt követelik, hogy felére, sőt harmadára rövidítsük a programot, nem értik a programtervezet szerkesztői előtt álló feladatokat. Ugyanis a Komintern programja nem lehet valamely nemzeti párt programja, vagy mondjuk csak a „civilizált” nemzeteknek szóló program. A programnak ki kell terjednie a világ valamennyi kommunista pártjára, minden nemzetre, minden népre, fehérekre és feketékre egyaránt. Ez a programtervezet legfőbb és legjellemzőbb vonása. De hogyan térjen ki a program a Komintern valamennyi szekciójának, keleti és nyugati szekcióinak elodázhatatlan szükségleteire és munkájuk fő vonalaira, ha felére vagy harmadára rövidítjük? Próbálják csak az elvtársak megoldani ezt a megoldhatatlan feladatot. Ezért azt hiszem, hogy ha a programot felére vagy harmadára rövidítenők, program helyett elvont formulák üres jegyzékét kapnók, amely semmit sem adna a Komintern szekcióinak.

A program szerkesztői kettős feladat előtt állottak: egyrészt foglalkozniok kellett mindazzal, ami a világ kommunista pártjaiban a legfőbb és döntő, másrészt úgy kellett foglalkozniok ezekkel a legfőbb és döntő kérdésekkel, hogy az egyes programtételek ne legyenek puszta formulák, hanem a legkülönfélébb országoknak és népeknek, a legkülönfélébb kommunista pártoknak és kommunista csoportoknak gyakorlati vezérlő elveket nyújtsanak. Be kell látni, hogy ezt a kettős feladatot teljesen lehetetlen egy rövid és szűk programtervezetben megoldani.

A legérdekesebb azonban, hogy ugyanazok az elvtársak, akik azt indítványozzák, hogy felére, sőt harmadára rövidítsük a programot, olyan javaslatokkal állnak elő, amelyek elfogadása esetén a mostani programtervezet terjedelme kétszeresére, ha nem háromszorosára nőne. Valóban, ha a programtervezetben terjedelmes meghatározásokat adnánk a szakszervezetekről, a szövetkezetekről, a kultúráról, az európai nemzeti kisebbségekről stb. — akkor világos, hogy ettől a program terjedelme semmiesetre sem csökkenne. A mai programtervezetet kétszeresére, talán háromszorosára kellene bővíteni.

Ugyanazt kell mondanunk azokról az elvtársakról is, akik vagy azt követelik, hogy a program legyen konkrét utasítás a kommunista pártok számára, vagy pedig azt kívánják, hogy a program magyarázzon meg mindent az égvilágon, még a program egyes tételeit is. Először is, lehetetlen azt kívánni, hogy a program csak utasítás vagy főképpen utasítás legyen. Ez helytelen. Ilyen követeléseket nem támaszthatunk a programmal szemben, már nem is beszélve arról, hogy e követelés teljesítése esetén a program terjedelme hihetetlenül kibővülne. Másodszor a program nem magyarázhat meg mindent, nem lehet feladata, hogy még kijelentő vagy elméleti tételeit is megmagyarázza. Erre valók a programmagyarázatok. A programot nem szabad összetéveszteni a magyarázatokkal.

A második kérdés a program szerkezetére és a programtervezet egyes fejezeteinek sorrendjére vonatkozik.

Egyes elvtársak azt követelik, hogy a mozgalom végső céljáról, a kommunizmusról szóló fejezetet a program végére tegyük. Véleményem szerint ez a követelés sem indokolt. A programtervezetben a kapitalizmus válságáról szóló fejezet és az átmeneti időszakról szóló fejezet között van a kommunizmusról, a kommunista gazdasági rendszerről szóló fejezet. Helyes-e a fejezeteknek ez a sorrendje? Azt hiszem, hogy egészen helyes. Nem beszélhetünk átmeneti időszakról, ha előzőleg nem beszéltünk arról a gazdasági rendszerről, a jelen esetben a kommunista gazdasági rendszerről, amelybe a program szerint át kell mennünk. Átmeneti időszakról, s a kapitalizmusból egy másik gazdasági rendszerbe való átmenetről beszélünk. De átmenet — hová, milyen gazdasági rendszerbe — erről kell szólanunk, mielőtt magát az átmeneti időszakot jellemeznők. A programnak az ismeretlentől az ismerthez, a kevésbé ismerttől az ismertebbhez kell vezetnie az olvasót. Ha a kapitalizmus válságáról és azután az átmeneti időszakról beszélnénk, de előzőleg nem világítanánk meg azt, hogy milyen rendszerbe kell átmenni ezzel csak zavarnók az olvasót és megszegnénk a pedagógia elemi követelményét, amely a program felépítésére is érvényes. A programnak nem szabad megnehezítenie, hanem meg kell könnyítenie az olvasó helyzetét, azáltal, hogy az olvasót a kevésbé ismerttől az ismertebbhez vezeti.

Más elvtársak azt gondolják, hogy a szociáldemokráciáról szóló bekezdésnek nincs helye a programtervezet második fejezetében, mely a proletárforradalom első szakaszáról és a kapitalizmus részleges stabilizációjáról szól. Azt gondolják, hogy ez a program szerkezeti kérdése. Nem így van, elvtársak. Ez valójában politikai kérdés. Ha a második fejezetből kihagynánk a szociáldemokráciáról szóló pontot, ezzel egy döntő fontosságú kérdésben követnénk el politikai hibát — abban a kérdésben, hogy melyek a kapitalizmus részleges stabilizációjának okai. Nem a program szerkezetéről van itt szó, hanem arról, hogyan értékeljük a részleges stabilizáció időszakában kialakult politikai helyzetet, hogyan értékeljük a szociáldemokráciának, mint e stabilizáció egyik tényezőjének ellenforradalmi szerepét. Ezeknek az elvtársaknak tudniok kell, hogy a kapitalizmus részleges stabilizációjáról szóló fejezetben feltétlenül szükségünk van egy olyan pontra, amely a szociáldemokráciával foglalkozik, mert maga ez a stabilizáció nem magyarázható meg, ha nem jellemezzük a szociáldemokráciának, mint e stabilizáció egyik legfontosabb tényezőjének szerepét. Ellenkező esetben a fasizmusról szóló pontot is ki kellene dobnunk ebből a fejezetből és a szociáldemokráciáról szóló ponttal együtt a pártokkal foglalkozó fejezetbe kellene beiktatnunk. De ha ezt a két pontot: a fasizmusról és a szociáldemokráciáról szóló pontot kidobnánk a kapitalizmus részleges stabilizációját tárgyaló fejezetből, ezzel lefegyvereznők magunkat és teljesen megfosztanók magunkat attól a lehetőségtől, hogy a kapitalizmus stabilizációját megmagyarázzuk. Világos, hogy ebbe nem mehetünk bele.

Az új gazdasági politika és a hadikommunizmus kérdése. Az új gazdasági politika a proletárdiktatúrának arra irányuló politikája, hogy ne közvetlen termékcserével, ne piac nélkül és a piac megkerülésével, hanem a piac kihasználásával, a piac útján küzdje le a kapitalista elemeket és építse fel a szocialista gazdaságot. Elkerülhetik-e a kapitalista országok, akár a legfejlettebb kapitalista országok is, az új gazdasági politikát a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában? Azt hiszem, hogy nem kerülhetik el. A proletárdiktatúra időszakában minden kapitalista országnak kisebb-nagyobb mértékben abszolút szüksége van az új gazdasági politikára, annak piaci kapcsolataira és e piaci kapcsolatok kihasználására.

Vannak nálunk elvtársak, akik tagadják ezt a tételt. De mit jelent ennek a tételnek a tagadása?

Ez, először is, annak a feltevését jelenti, hogy nyomban a proletariátus hatalomrajutása után máris teljesen készen meglesznek a város és a falu, az ipar és a kistermelés közötti elosztó és ellátó apparátusok, amelyek lehetővé teszik, hogy piac, áruforgalom, pénzgazdaság nélkül nyomban áttérjünk a közvetlen termékcserére. Csak fel kell vetni ezt a kérdést, hogy megértsük, mennyire ostoba az ilyen feltevés.

Ez, másodszor, annak a feltevését jelenti, hogy a proletárforradalom a proletariátus hatalomrajutása után hozzá fog látni a közép- és kispolgárság kisajátításához, s ezzel magára zúdítja azt a hallatlanul nehéz feladatot, hogy a mesterségesen teremtett újabb munkanélküliek millióit munkába állítsa és létfenntartásukról gondoskodjék. Csak fel kell vetnünk ezt a kérdést, hogy megértsük, mennyire lehetetlen és ostoba volna a proletárdiktatúrának ez a politikája. Az új gazdasági politikának többek között éppen az az előnye, hogy a proletárdiktatúrát megszabadítja az ilyen és más efféle nehézségektől.

De ebből az következik, hogy az új gazdasági politika minden ország szocialista forradalmának elkerülhetetlen szakasza.

Mondhatjuk-e ugyanezt a hadikommunizmusról? Mondhatjuk-e azt, hogy a hadikommunizmus a proletárforradalom elkerülhetetlen szakasza? Nem, nem mondhatjuk. A hadikommunizmus a proletárdiktatúrának a hadihelyzet és az intervenció által kikényszerített politikája, mely arra törekszik, hogy a város és a falu között ne a piac útján, hanem a piac megkerülésével, főképpen nemgazdasági és részben katonai rendszabályokkal közvetlen termékcserét létesítsen és amelynek az a célja, hogy megszervezze a termékek olyan elosztását, amely biztosíthatná a front forradalmi hadseregeinek és a hátország munkásainak ellátását. Világos, hogy ha nincs hadihelyzet és intervenció, akkor nincs hadikommunizmus sem. Ezért nem állíthatjuk azt, hogy a hadikommunizmus a proletárforradalom fejlődésének gazdaságilag elkerülhetetlen szakasza.

Helytelen volna azt gondolni, hogy a Szovjetunióban a proletárdiktatúra a hadikommunizmussal kezdte meg gazdasági munkáját. Ebbe a tévedésbe esnek bele egyes elvtársak. De ez a nézet helytelen. Ellenkezőleg, nálunk a proletárdiktatúra nem a hadikommunizmussal kezdte meg építőmunkáját, hanem azzal, hogy kihirdette az úgynevezett új gazdasági politika alapelveit. Mindenki ismeri Lenin „A Szovjethatalom soronlevő feladatai” c. brosúráját, amely 1918 elején látott napvilágot. Lenin ebben a brosúrában indokolta meg először az új gazdasági politika alapelveit. Igaz, ezt a politikát az intervenció miatt ideiglenesen félbe kellett szakítani és csak három év múlva, a háború és az intervenció felszámolása után lehetett visszatérni hozzá. De az a tény, hogy a Szovjetunióban a proletárdiktatúrának vissza kellett térnie az új gazdasági politika elveihez, melyeket már 1918 elején hirdetett, ez a körülmény világosan mutatja, hogy a proletárdiktatúrának a forradalom másnapján mivel kell építőmunkáját megkezdenie és mire kell építőmunkáját alapoznia, természetesen, ha gazdasági megfontolásokból indul ki.

A hadikommunizmust olykor összetévesztik a polgárháborúval, az előbbit azonosítják az utóbbival. Ez természetesen helytelen. Amikor a proletariátus 1917 októberében megragadta a hatalmat, ez kétségtelenül polgárháború volt, annak egyik formája. Helytelen volna azonban azt mondani, hogy a hadikommunizmust már 1917 októberében kezdtük alkalmazni. A polgárháború igen jól elképzelhető a hadikommunizmus módszereinek alkalmazása nélkül is, anélkül, hogy lemondanánk az új gazdasági politika alapelveiről, hiszen ez így is volt 1918 elején, az intervenció előtt.

Azt mondják, hogy a proletárforradalmak elszigetelten fognak végbemenni, s ezért egyetlen proletárforradalom sem kerülheti el az intervenciót, tehát a hadikommunizmust sem. Ez nem így van. Miután a Szovjetunióban megszilárdítottuk a Szovjethatalmat, miután a döntő kapitalista országokban megnövekedtek a kommunista pártok és miután megerősödött a Komintern, elszigetelt proletárforradalmak már nem lehetnek és nem is lesznek. Nem szabad a számításból kihagyni olyan tényezőket, mint a világkapitalizmus élesedő válságát, a Szovjetunió létezését és a kommunizmus növekedését az egész világon. (Egy hang: „Magyarországon mégis el volt szigetelve a forradalom”.) Ez 1919-ben volt. Most pedig 1928-at írunk. Gondoljunk csak vissza az 1923-as németországi forradalomra, amikor a Szovjetunió proletárdiktatúrája a németországi forradalom közvetlen segítésére készülődött, s megértjük, mennyire viszonylagos és feltételes egyes elvtársak érvelése. (Egy hang: „A németországi forradalom el volt szigetelve, Franciaország és Németország el vannak szigetelve egymástól”.) Önök összetévesztik a területi távolságot a politikai elszigeteltséggel. A területi távolságnak természetesen szintén van jelentősége. Ezt azonban mégsem szabad összetévesztenünk a politikai elszigeteltséggel.

Azt hiszik, hogy az intervenciós országok munkásai hallgatni fognak, és nem támadják hátba az intervenciósokat, ha azok, mondjuk, a németországi forradalom ügyébe beavatkoznak?

Azt hiszik, hogy a Szovjetunió és proletariátusa, a Szovjetunió proletárforradalma nyugodtan nézi majd az intervenciósok garázdálkodását?

Ahhoz, hogy az intervenciósoknak ártsunk, nem okvetlenül szükséges, hogy területi kapcsolatot teremtsünk a forradalom országával. Ahhoz elegendő, ha az intervenciósokat saját területük legkönnyebben megsebezhető pontjain nyugtalanítjuk, hogy érezzék a veszélyt és megértsék, mennyire reális a proletár szolidaritás. Tegyük fel, hogy Leningrád térségében megsértettük a burzsoá Angliát, komoly kárt okozván neki. Az következik-e ebből, hogy Angliának okvetlenül Leningrádban kell bosszút állnia rajtunk? Nem. Bosszút állhat rajtunk bárhol: Batumban, Odesszában, Bakuban vagy, mondjuk, Vlagyivosztokban. Ugyanez áll annak a segítségnek és támogatásnak formáiról, melyet az imperialista intervenciósok ellen a proletárdiktatúra nyújt a proletárforradalomnak, mondjuk, Európa egyik országában.

De ha az intervenciót, s így a hadikommunizmust nem is szabad valamennyi országra nézve kötelező jelenségnek tekintenünk, mégis elismerhetjük és el is kell ismernünk, hogy mindkettő többé-kevésbé valószínű. Ezért, ha nem is értek egyet ezeknek az elvtársaknak az érvelésével, mégis egyetértek azzal a következtetésükkel, hogy a programtervezetnek arról szóló tételét, hogy a hadikommunizmus bizonyos nemzetközi helyzetben a proletárforradalom országaiban lehetséges, helyettesíteni lehetne egy másik formulával, amely leszögezi, hogy az intervenció és a hadikommunizmus többé-kevésbé valószínű.

A föld nacionalizálásának kérdése. Nem értek egyet azokkal az elvtársakkal, akik azt javasolják, hogy a fejlett kapitalista országokat illetően változtassuk meg a föld nacionalizálásáról szóló formulát, és azt követelik, hogy ezekben az országokban a proletárforradalom első napján mondják ki az egész föld nacionalizálását.

Nem értek egyet azokkal az elvtársakkal sem, akik azt javasolják, hogy a fejlett kapitalista országokkal kapcsolatban egyáltalán ne beszéljünk az egész föld nacionalizálásáról. Véleményem szerint jobb volna azt mondani, hogy idővel az egész földet nacionalizáljuk, mint ahogy a programtervezet ezt meg is mondja, és hozzáfűzni, hogy a kis- és középparasztoknak biztosítjuk a földhasználatra való jogot.

Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt hiszik, hogy minél fejlettebb egy ország kapitalista szempontból, annál könnyebb ott végrehajtani az egész föld nacionalizálását. Ellenkezőleg, minél fejlettebb egy ország kapitalista szempontból, annál nehezebb végrehajtani az egész föld nacionalizálását, mert ott annál erősebbek a földmagántulajdon hagyományai, tehát annál nehezebb ezek ellen a hagyományok ellen harcolni.

Olvassák el Leninnek az agrárkérdésről kidolgozott és a II. Komintern-kongresszus elé terjesztett téziseit, amelyekben egyenest óva int attól, hogy ebben az irányban elsietett és elővigyázatlan lépéseket tegyünk — és akkor megértik, mennyire helytelenek ezeknek az elvtársaknak az állításai. A fejlett kapitalista országokban már évszázadok óta fennáll a föld magántulajdona, amit nem mondhatni a kevésbé fejlett kapitalista országokról, ahol a föld magántulajdonának elve még nem ment át a parasztság vérébe. Nálunk, Oroszországban, a parasztok egy időben még azt is mondták, hogy a föld senkié, hogy a föld az istené. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy Lenin már 1906-ban, a burzsoá-demokratikus forradalom reményében, kitűzte azt a jelszót, hogy — biztosítva a kis- és középparasztoknak a földhasználatot — nacionalizálni kell az egész földet, mert Lenin azt tartotta, hogy a parasztság megérti ezt és megbékül vele.

Annál jellemzőbb, hogy ugyanaz a Lenin 1919-ben a Komintern II. kongresszusán óva figyelmeztette a fejlett kapitalista országok kommunista pártjait, hogy ne tűzzék ki azonnal az egész föld nacionalizálásának jelszavát, mivel ezeknek az országoknak parasztsága, melyet erősen áthat a magántulajdonosi ösztön, nem tud azonnal megbarátkozni ezzel a jelszóval. Mellőzhetjük-e ezt a különbséget és figyelmen kívül hagyhatjuk-e Lenin útmutatásait? Világos, hogy ezt nem tehetjük.

A programtervezet belső tartalmának kérdése. Úgy látszik, egyes elvtársak a programtervezetet belső tartalmánál fogva nem tartják teljesen nemzetközinek, mert, mint mondják, „túlságosan orosz” jellegű. Én itt nem hallottam ilyen kifogásokat, de, mint kitűnik, ilyen ellenvetések tényleg hallhatók, bizonyos Komintern körüli körökben.

Mi adhat okot az ilyen kijelentésekre?

Talán az a körülmény, hogy a Szovjetunióról külön fejezet van a programtervezetben? Miért volna ez baj? Vajon a mi forradalmunk, jellegét tekintve, csak nemzeti és kizárólag nemzeti forradalom, nem pedig főképpen nemzetközi forradalom? Hát akkor miért nevezzük a világforradalmi mozgalom bázisának, minden ország forradalmi fejlődése emelőjének, a világproletariátus hazájának?

Nálunk is voltak olyanok, például az ellenzékiek, akik a Szovjetunióban végbemenő forradalmat kizárólag, vagy főképpen, nemzeti forradalomnak tekintették. Ezen törték ki a nyakukat. Furcsa, hogy a Komintern körül, lám, szintén vannak emberek, akik készek az ellenzékiek nyomdokain haladni.

Vagy talán a mi forradalmunk, típusát tekintve, nemzeti és csakis nemzeti forradalom? De forradalmunk szovjet forradalom, a proletár állam szovjet formája pedig többé-kevésbé kötelező formája a proletárdiktatúrának más országokban is. Nem ok nélkül mondotta Lenin, hogy a Szovjetunióban végbemenő forradalom a történelmi fejlődés új korszakát nyitotta meg: a Szovjetek korszakát. Nem következik-e ebből, hogy forradalmunk nemcsak jellege szempontjából, hanem típusát tekintve is főképpen nemzetközi forradalom, amely megmutatja, hogy lényegében milyennek kell lennie a proletárforradalomnak bármely más országban is?

Kétségtelen, hogy forradalmunk nemzetközi jellege a világ proletárjaival és elnyomott tömegeivel szemben bizonyos kötelezettségeket ró a Szovjetunió proletariátusának diktatúrájára. Ebből a tételből indult ki Lenin, amikor azt mondotta, hogy a Szovjetunióban fennálló proletárdiktatúra értelme abban van, hogy kövessen el minden lehetőt a proletárforradalom más országokban való kifejlődése és győzelme érdekében. De mi következik ebből? Ebből kétségtelenül következik, hogy a mi forradalmunk a világforradalom része, a világ forradalmi mozgalmának bázisa és eszköze.

Kétségtelen az is, hogy nemcsak a Szovjetunió forradalmának vannak kötelezettségei — amelyeket teljesít is — a világ proletárjai irányában, hanem a világ proletárjainak is eléggé komoly kötelezettségei vannak a Szovjetunióban fennálló proletárdiktatúra irányában. Ezek a kötelezettségek: a Szovjetunió proletariátusának támogatása a belső és külső ellenségek ellen folyó harcában, háború a Szovjetunió proletárdiktatúrájának eltiprására irányuló háború ellen, annak hirdetése, hogy a Szovjetunió megtámadása esetén az imperializmus hadseregeinek egyenesen át kell állniok a Szovjetunió proletárdiktatúrájának oldalára. Nem következik-e ebből, hogy a Szovjetunió forradalma elválaszthatatlan a más országok forradalmi mozgalmától, hogy a forradalom győzelme a Szovjetunióban a világforradalom diadalát jelenti?

Lehet-e ezek után a Szovjetunió forradalmáról, mint merőben nemzeti, elszigetelt forradalomról beszélni, kiragadhatjuk-e az egész világ forradalmi mozgalmával való összefüggésből?

És ellenkezőleg, vajon megérthetünk-e ezek után valamit is a világ forradalmi mozgalmából, ha kiszakítjuk a Szovjetunió proletárforradalmával való összefüggésből?

Mit érne a Komintern programja, amely a világ proletárforradalmát tárgyalja, ha megkerülné a legfontosabb kérdéseket: a Szovjetunió proletárforradalmának jellegét és feladatait, a világ proletárjai irányában fennálló kötelezettségeit, a világ proletárjainak a Szovjetunió proletariátusának diktatúrája irányában fennálló kötelezettségeit?

Ezért gondolom, hogy a Komintern programtervezetének „orosz jellegére” vonatkozó kifogásoknak, hogy is fejezzem ki a legenyhébben . . ., rossz, kellemetlen mellékízük van.

Térjünk át az egyes megjegyzésekre.

Véleményem szerint igazuk van azoknak az elvtársaknak, akik azt javasolják, hogy a programtervezet 55. oldalán változtassuk meg azt a mondatot, amely „a proletariátus diktatúráját követő” falusi dolgozó rétegekről szól. Ez a mondat nyilvánvaló félreértés vagy talán nyomdahiba. Ezt meg kell változtatni.

De egyáltalán nincs igazuk ezeknek az elvtársaknak, amikor azt javasolják, hogy a programtervezetbe vegyük be Leninnek a proletárdiktatúráról adott valamennyi meghatározását. (Derültség.) Az 52. oldalon található a proletárdiktatúra következő meghatározása, amely lényegében Lenintől származik:

„A proletariátus diktatúrája az osztályharc folytatása új viszonyok között. A proletariátus diktatúrája szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai, a külföldi kapitalista ellenségek, a belföldi kizsákmányoló osztályok maradványai, és az új burzsoázia csírái ellen, amelyek a még meg nem szűnt árutermelés talaján keletkeznek”.

A programtervezetben a diktatúrának számos más meghatározása is található azoknak a feladatoknak megfelelően, amelyek a proletárforradalom különböző szakaszain a diktatúrára hárulnak. Azt hiszem, hogy ez teljesen elegendő. (Egy hang: „Kimaradt Lenin egyik fogalmazása”.) Lenin hosszú oldalakat írt a proletariátus diktatúrájáról. Ha mindezt bevennők a programtervezetbe, attól tartok, hogy a terjedelme legalább háromszor akkora lenne.

Helytelen egyes elvtársaknak az a kifogása is, melyet a középparasztság semlegesítéséről szóló tézis ellen tesznek. Lenin a Komintern II. kongresszusa elé terjesztett téziseiben határozottan arról beszél, hogy a kapitalista országokban közvetlenül a hatalom megragadása előtt és a proletárdiktatúra első szakaszán a kommunista pártok nem számíthatnak többre, mint a középparasztság semlegesítésére. Lenin határozottan arról beszél, hogy a kommunista pártok csak a proletárdiktatúra megszilárdulása után számíthatnak a középparasztsággal való tartós szövetség megszervezésére. Világos, hogy a programtervezet összeállításánál feltétlenül figyelembe kellett vennünk Leninnek ezt az útmutatását, már nem is beszélve arról, hogy ez az útmutatás pontosan megfelel forradalmunk tapasztalatának.

Több elvtárs helytelen megjegyzéseket tett a nemzeti kérdéssel kapcsolatban is. Ezeknek az elvtársaknak semmi okuk sincs azt állítani, hogy a programtervezet nem veszi számításba a forradalmi mozgalom nemzeti mozzanatait. A gyarmatok kérdése lényegében nemzeti kérdés. A programtervezet eléggé kidomborítja az imperialista elnyomást, a gyarmati elnyomást, a nemzetek önrendelkezési jogát, a nemzetek és a gyarmatok különválási jogát stb.

Ha ezek az elvtársak a középeurópai nemzeti kisebbségekre gondolnak, erről megemlékezhetünk a programtervezetben, de ellenzem, hogy a programtervezetben külön tárgyaljuk Közép-Európa nemzeti kérdését.

Végül ki kell térnem több elvtárs megjegyzésére, akik azt a megállapítást kifogásolják, hogy Lengyelország olyan ország, amely a proletárdiktatúra irányában haladó fejlődés második típusát képviseli. Ezek az elvtársak azt hiszik, hogy helytelen, ha az országokat típusuk szerint három csoportra osztjuk: olyan országokra, amelyeknek kapitalizmusa magas fejlettségű (Amerika, Németország, Anglia), olyanokra, amelyeknek kapitalizmusa közepes fejlettségű (Lengyelország, a februári forradalom előtti Oroszország stb.) és gyarmati országokra. Azt állítják, hogy Lengyelországot az első típusú országok közé kell sorolni, hogy csak két országtípusról beszélhetünk: kapitalista országokról és gyarmati országokról.

Ez helytelen, elvtársak. Azokon az országokon kívül, ahol fejlett a kapitalizmus és a forradalom győzelme azonnal a proletariátus diktatúrájához vezet, vannak még olyan országok, ahol a kapitalizmus kevéssé fejlett, ahol hűbéri csökevények vannak és az antifeudális típusú, speciális agrárkérdés még megoldatlan (Lengyelország, Románia stb.), ahol a kispolgárságnak, különösen a parasztságnak okvetlenül komoly szerepe lesz a forradalmi kirobbanás esetén és ahol a győzelmes forradalomnak, hogy a proletariátus diktatúrájához vezessen, szüksége lehet és egész biztosan szüksége is lesz néhány olyan közbenső fokra, mint mondjuk a proletariátus és a parasztság diktatúrája.

Nálunk is akadtak olyanok, mint például Trockij, akik a februári forradalom előtt azt mondták, hogy a parasztságnak nincs komoly szerepe, hogy az adott helyzetben a jelszó ez: „cár nélkül, munkáskormányt”. Önök tudják, hogy Lenin határozottan visszautasította ezt a jelszót, elítélte a kispolgárság, különösen a parasztság szerepének és súlyának lebecsülését. Akkoriban azt gondolták nálunk egyesek, hogy a cárizmus megdöntése után azonnal a proletariátus foglalja el a vezetőhelyet. S mi történt a valóságban? Az történt, hogy közvetlenül a februári forradalom után a milliós kispolgári tömegek léptek a színtérre, amelyek a kispolgári pártokat, az eszereket és a mensevikeket jutatták fölénybe. Az eszerek és a mensevikek, akiknek addig egészen jelentéktelen pártjaik voltak, „egyszerre” az ország uralkodó erejévé lettek. Minek következtében? Annak következtében, hogy a kispolgárság milliós tömegei eleinte az eszereket és a mensevikeket támogatták.

Többek közt ezzel magyarázható az a tény, hogy nálunk a proletárdiktatúra annak eredményeképpen jött létre, hogy a burzsoá-demokratikus forradalom többé-kevésbé gyorsan átnőtt szocialista forradalomba.

Aligha lehet okunk kételkedni, hogy Lengyelország és Románia azok közé az országok közé tartozik, amelyeknek többé-kevésbé gyorsan bizonyos közbenső fokokon kell majd átmenniök azon az úton, mely a proletariátus diktatúrájához vezet.

Ezért gondolom, hogy nincs igazuk ezeknek az elvtársaknak, amikor tagadják, hogy három típusa van a forradalmi mozgalomnak, mely a proletariátus diktatúrájához vezet. Lengyelország és Románia a második típust képviseli.

Ezeket a megjegyzéseket tartottam szükségesnek elmondani, elvtársak, a Komintern programtervezetének kérdésével kapcsolatban.

Ami a programtervezetnek vagy egyes mondatainak a stílusát illeti, nem mondhatnám, hogy a programtervezet ebben a tekintetben tökéletes. Bizonyára helyesbíteni kell majd, pontosabban kell megfogalmazni egyes kifejezéseket, esetleg egyszerűbbé kell tenni a program stílusát stb. Ez azonban Komintern VI. kongresszusának programbizottságára tartozik.

Az iparosításról és a gabonaproblémáról
1928 július 9-én mondott beszéd

Elvtársak! Mielőtt áttérnék gabonafrontunk nehézségeinek konkrét kérdésére, engedjék meg, hogy néhány olyan általános elméleti jelentőségű kérdéssel foglalkozzam, melyek itt, a plénum vitája folyamán merültek fel.

Mindenekelőtt vizsgáljuk meg ezt az általános kérdést: melyek iparunk fejlesztésének fő forrásai, hogyan biztosítjuk az iparosítás mai ütemét.

Ezt a kérdést érintette, talán anélkül, hogy ennek maga tudatában lett volna, Oszinszkij és utána Szokolnyikov. Ez a kérdés elsőrendű fontosságú.

A mi iparunkat, véleményem szerint, főleg két forrás táplálja: először, a munkásosztály, és másodszor, a parasztság.

A kapitalista országokban az iparosítás rendszerint főképpen idegen országok, gyarmatok vagy legyőzött országok kirablásával, vagy pedig komolyabb, többé-kevésbé uzsora-feltételekkel kötött külföldi kölcsönök segítségével történt.

Önök tudják, hogy Anglia évszázadokon át minden gyarmatból, a földkerekség minden részéből tőkét gyűjtött és így pótlólag újabb összegeket ruházott be iparába. Többek között ezzel magyarázható, hogy Anglia egy időben a „világ műhelyévé” vált.

Önök azt is tudják, hogy Németország többek között abból az ötmilliárdos hadisarcból fejlesztette iparát, melyet a francia-porosz háború után Franciaországtól szedett.

A mi országunk többek között éppen abban különbözik a kapitalista országoktól, hogy nem foglalkozhat gyarmatok kirablásával és általában idegen országok kifosztásával, ezt nem szabad tennie. Ez az út tehát el van zárva előttünk.

De nincsenek külföldi kölcsöneink sem, melyek gúzsbakötnék országunkat és nem is akarunk ilyen kölcsönöket. Tehát ez az út is el van zárva előttünk.

Milyen út marad akkor? Csak egy út marad: belföldi felhalmozásból kell iparunkat fejleszteni, országunkat iparosítani.

A burzsoá viszonyok között országunkban rendszerint kölcsönök segítségével fejlesztették az ipart, a közlekedést stb. Vegyük akár az új gyárak építését, vagy a régiek újjáalakítását, akár az új vasútvonalak vagy nagy elektromos művek építését — egyetlen ilyen vállalkozás sem tudott meglenni külföldi kölcsönök nélkül. De ezek a kölcsönök gúzsbakötötték az országot.

Egészen más a helyzet nálunk, a szovjet rendszerben. Megépítjük az 1400 verszt hosszú turkesztáni vasútvonalat, amely többszáz millió rubelbe kerül. Felépítjük a Dnyeperi vízierőművet, amely szintén többszáz millió rubelbe kerül. És felvettünk-e ehhez kölcsönöket, amelyek gúzsbakötnék minket? Nem vettünk. Mindezt a belső felhalmozásból fedezzük.

De hol vannak ennek a felhalmozásnak fő forrásai? Mint már mondottam, két ilyen forrás van: először, a munkásosztály, amely értékeket teremt és előbbreviszi az ipart; másodszor, a parasztság.

Ami a parasztságot illeti, a mi esetünkben ez a helyzet: először, a parasztság nemcsak a szokásos egyenes és közvetett adókat fizeti az államnak, hanem még túl is fizet az iparcikkek aránylag magas áraiban, és másodszor, többé-kevésbé nem kap eleget a mezőgazdasági termékek áraiban.

Ez többletadó, amelyet az egész országot, tehát a parasztságot is szolgáló ipar fejlesztése érdekében fizet a parasztság. Ez olyasféle, mint valami „sarc”, valami adón felüli adó, amelyet ideiglenesen szednünk kell azért, hogy megtartsuk és tovább fokozzuk az ipar fejlesztésének mai ütemét, hogy az egész országot ellátó ipart biztosítsunk, hogy tovább növeljük a falu jólétét és azután teljesen megszüntethessük ezt a többletadót, a város és falu közötti „ollót”.

Ez, mi tagadás, kellemetlen dolog. De nem volnánk bolsevikok, ha elkendőznők ezt a tényt és nem akarnók tudomásul venni, hogy iparunk és országunk egyelőre nem lehet meg a parasztság ilyen többletadója nélkül.

Miért beszélek erről? Azért, mert egyes elvtársak, úgylátszik, nem értik meg ezt a vitathatatlan tényt. Arra építették beszédeiket, hogy a parasztság túlfizeti az iparcikkeket, ami teljesen igaz, és hogy a parasztságnak nem fizetnek eleget a mezőgazdasági termékek áraiban, ami szintén igaz. Mit követelnek tehát? Azt követelik, hogy vezessünk be az aránytalanságot megszüntető gabonaárakat, hogy azonnalszüntessük meg ezt az „ollót”, ezt az alul- és túlfizetést. De mit jelentene, ha az „ollót”, mondjuk, ebben vagy a jövő évben megszüntetnők? Ez azt jelentené, hogy meglassítanánk az ország iparosítását, tehát a mezőgazdaság iparosítását is, hogy ártanánk még meg nem erősödött fiatal iparunknak és így egész népgazdaságunkat sújtanánk. Megtehetjük-e ezt? Világos, hogy nem tehetjük. Meg kell-e szüntetnünk ezt a város és falu közötti „ollót”, ezeket az alul- és túlfizetéseket? Feltétlenül. De megszüntethetjük-e ezeket azonnal, anélkül hogy iparunkat, tehát egész népgazdaságunkat is gyengítenők? Nem, ez lehetetlen.

Milyen politikát kell hát folytatnunk? Arra kell törekednünk, hogy fokozatosan gyengítsük az „ollót”, évről-évre szűkítsük a nyílását, hogy az iparcikkek árának leszállításával és a mezőgazdasági technika fejlesztésével, ami feltétlenül a gabonatermesztés olcsóbbodására vezet, évről-évre jobban összhangba hozzuk az ipari cikkek és a mezőgazdasági termékek árait, hogy azután néhány év múlva teljesen megszüntessük a parasztság többletadóját.

Elbírja-e a parasztság ezt a terhet? Feltétlenül elbírja: először, mert ez a teher évről-évre csökkenni fog, másodszor, mert ezt a többletadót nem kapitalista fejlődési viszonyok között szedik, ahol a parasztság tömegei teljes elszegényedésre és kizsákmányolásra vannak kárhoztatva, hanem a szovjet rendszer viszonyai között, ahol a parasztság kizsákmányolása a szocialista állam részéről lehetetlen és ahol ennek a többletadónak a fizetése a parasztság anyagi helyzetének állandó javulása mellett történik.

Ezt kellett elmondanom arról a kérdésről, hogy a jelen helyzetben melyek országunk iparosítása fejlesztésének főforrásai.

A második kérdés a középparasztsággal való összefogás problémájára, ez összefogás céljainak és eszközeinek problémájára vonatkozik.

Egyes elvtársak azt állítják, hogy a város és a falu összefogása, a munkásosztálynak és a parasztság zömének összefogása kizárólag a textiláruk vonalán, a parasztság személyes szükségleteinek kielégítése vonalán érvényesül. Igaz-e ez? Ez egyáltalán nem igaz, elvtársak. Természetesen rendkívül fontos, hogy kielégítsük a parasztság személyes textilszükségletét. Az új viszonyok között ezzel kezdtük kiépíteni a parasztsággal való kapcsolatot. De aki emiatt azt állítja, hogy a textiláruk vonalán történő összefogás kimeríti a dolgot, hogy a parasztság személyes szükségleteinek kielégítése vonalán történő összefogás a munkásosztály és a parasztság gazdasági szövetségének egyetlen, vagy legfőbb alapja, az a legkomolyabb hibát követi el. A város és a falu összefogása valójában nemcsak a parasztság személyesszükségleteinek kielégítése, nemcsak a textiláruk vonalán történik, hanem azon a vonalon is, hogy a parasztságnak, mint a mezőgazdasági termékek termelőjének, gazdasági szükségleteit kielégítjük.

Nemcsak kartonanyagot adunk a parasztságnak. Azonkívül még mindenféle gépet is, vetőmagot, ekét, műtrágyát stb. is kap tőlünk, vagyis olyan dolgokat, amelyeknek igen komoly jelentőségük van a parasztgazdaság fejlesztésében és szocialista átalakításában.

Az összefogás alapja tehát nemcsak a textiláru, hanem a fém is. Enélkül nem volna tartós a parasztsággal való összefogás.

Miben különbözik a textilárukon alapuló összefogás a fémen alapuló összefogástól? Előszöris abban, hogy a textilárukon alapuló összefogás főképpen a parasztság személyes szükségleteit elégíti ki, s nem érinti, vagy aránylag kevéssé érinti a parasztgazdaság termelését, míg a fémen alapuló összefogás főképpen a parasztgazdaság termelését érinti, javítja a parasztgazdaságot, gépesíti, növeli jövedelmezőségét és előkészíti a talajt arra, hogy a szétforgácsolt és kis parasztgazdaságokat nagy kollektív gazdaságokban egyesítsük.

Hiba volna azt hinni, hogy a munkás-paraszt összefogás célja az osztályok fenntartása, nevezetesen a parasztosztály fenntartása. Ez nem igaz, elvtársak. A munkás-paraszt összefogásnak nem ez a célja. A munkás-paraszt összefogásnak az a célja, hogy a parasztságot közelebb hozza a munkásosztályhoz, mint egész fejlődésünk vezetőjéhez, hogy megszilárdítsa a parasztság szövetségét a munkásosztállyal, mint ennek a szövetségnek vezető erejével, hogy fokozatosan átalakítsa a parasztságot, a parasztság lelki alkatát, a parasztság termelését a kollektivizmus szellemében és ilymódon előkészítse az osztályok megszüntetéséhez szükséges feltételeket.

Az összefogás célja nem az osztályok fenntartása, hanem azok megszüntetése. A textilárukon alapuló összefogás kevéssé érinti a parasztgazdaság termelését és ezért általában nem alakíthatja át a parasztságot a kollektivizmus szellemében és nem szüntetheti meg az osztályokat, viszont a fémen alapuló összefogás elsősorban a parasztgazdaság termelését, a parasztgazdaság gépesítését, a parasztgazdaság kollektivizálását érinti, és éppen ezért a parasztság fokozatos átalakítására, az osztályok, tehát a paraszti osztály fokozatos megszüntetésére is kell vezetnie.

Egyáltalán hogyan lehet átdolgozni, hogyan lehet átalakítani a parasztságot, a parasztság lelki alkatát, a parasztság termelését a munkásosztály lelki alkatához való közeledés, a szocialista termelési elv szellemében? Mi szükséges ehhez?

Ehhez, először, az szükséges, hogy a kollektivizmus szellemében széleskörű agitációt folytassunk a paraszttömegek között.

Ehhez, másodszor, az szükséges, hogy szövetkezeti közszellemet teremtsünk és a parasztgazdaságok millióit egyre szélesebb körben vonjuk be értékesítő és beszerző szövetkezeteinkbe. Kétségtelen, hogy szövetkezeteink széleskörű kifejlesztése nélkül a kolhozmozgalom terén sem volna meg az a kedvező fordulat, melyet napjainkban parasztságunk körében észlelünk, mert a mi viszonyaink között a beszerző és értékesítő szövetkezetek fejlődése előkészíti a parasztság áttérését a kollektivizmusra.

De mindez még korántsem elegendő a parasztság átalakításához. A földművelés új technikája, a földművelés gépesítése, a parasztok kollektív munkája, az ország villamosítása — ez a legfontosabb erő, amely a parasztságot a szocializmus szellemében átalakítja.

Itt Leninre hivatkoznak, Lenin műveiből idézik ezt a részt, mely a parasztgazdasággal való kapcsolatról szól. De, aki Lenin műveiből csak egy részt szakít ki és nem kívánja őt teljes egészében venni, az meghamisítja Lenint. Lenin nagyon jól tudta, hogy mennyire fontos a parasztsággal való összefogás a textiláruk vonalán. De Lenin itt nem állt meg, mert ugyanakkor síkra szállt azért, hogy a parasztsággal való összefogást a fém vonalán, a parasztság gépekkel való ellátása, az ország villamosítása vonalán is meg kell valósítani, vagyis mindazokon a vonalakon, amelyek elősegítik a parasztgazdaságnak a kollektivizmus szellemében való átalakítását és átdolgozását.

Hallgassuk meg talán Lenin következő szavait:

„A kis földművelő átalakítása, lelki alkatának és szokásainak átalakítása olyan feladat, amelynek megoldásához nemzedékek kellenek. A kis földművelőt illetően csak az anyagi bázis, a technika, a traktorok és mezőgazdasági gépek tömeges alkalmazása a földművelésben, a tömeges villamosítás oldhatja meg ezt a feladatot, csak ez teheti — hogy úgymondjuk — egészségessé egész lelki alkatát. Ez az, ami rendkívül gyors ütemben és gyökeresen alakítaná át a kis földművelőt” (XXVI. köt. 239. old.).

A dolog világos: a munkásosztály és a parasztság szövetsége nem lehet szilárd és tartós, összefogásuk nem lehet szilárd és tartós és nem érheti el azt a célját, hogy fokozatosan átalakítja a parasztot, hogy közelebb hozza őt a munkásosztályhoz és a kollektivizmus vágányára terelje, ha a textilárukon alapuló összefogást nem egészíti ki a fémen alapuló összefogás.

Így értelmezte Lenin elvtárs a munkás-paraszt összefogást.

A harmadik kérdés az új gazdasági politika (NEP) és az új gazdasági politika viszonyai között folyó osztályharc kérdésére vonatkozik.

Először is le kell szögeznem, hogy pártunk az új gazdasági politika alapelveit nem a hadikommunizmus után fejtette ki, mint ezt olykor egyes elvtársak állítják, hanem még a hadikommunizmus előtt, 1918 elején, amikor elsőízben nyílt lehetőségünk arra, hogy megkezdjük az új, szocialista gazdaság építését. Hivatkozhatom Iljics „A Szovjethatalom soronlevő feladatai” c., 1918 elején megjelent brosúrájára, amelyben kifejtette az új gazdasági politika alapjait. A párt, mikor az intervenció befejeződése után bevezette az új gazdasági politikát, azt azért minősítette új gazdasági politikának, mert ezt a politikát az intervenció félbeszakította és csak az intervenció után, a hadikommunizmus után nyílt lehetőségünk arra, hogy megvalósítsuk, a hadikommunizmussal szemben pedig ez valóban új gazdasági politika volt. Ennek igazolására szükségesnek tartom, hogy a IX. Szovjetkongresszus ismert határozatára hivatkozzam, amely világosan megmondja, hogy az új gazdasági politika alapjait még a hadikommunizmus előtt fejtették ki. „Az új gazdasági politika hozzávetőleges eredményeiről” szóló határozat megállapítja:

„Az úgynevezett új gazdasági politika, melynek alapelveit már az első lélegzethezjutás idején, 1918 tavaszán pontosan meghatároztuk, Szovjet Oroszország gazdasági erőinek szigorú számbavételén alapszik. Ennek a politikának a megvalósítása, amelyet az orosz földbirtokosok és burzsoák, valamint az európai imperializmus ellenforradalmi erőinek a munkás-paraszt állam ellen intézett kombinált támadása félbeszakított, csak 1921 elején vált lehetségessé, miután katonailag felszámoltuk az ellenforradalom kísérleteit” (lásd „A Szovjetek IX. összoroszországi Kongresszusának rendeletei”-t, 16. old.).

Látják tehát, mennyire nincs igazuk egyes elvtársaknak, akik azt állítják, hogy a párt csak a hadikommunizmus után ismerte fel azt, hogy a piac és a pénzgazdálkodás, vagyis az új gazdasági politika viszonyai között kell építenie a szocializmust.

S mi következik ebből?

Elsősorban az következik, hogy az új gazdasági politikát nem szabad csupáncsak visszavonulásnak tekinteni.

Továbbá az következik, hogy az új gazdasági politika feltételezi a szocializmus győzelmes és rendszeres támadását gazdaságunk kapitalista elemei ellen.

Az ellenzék Trockij személyében úgy véli, hogy ha már bevezettük az új gazdasági politikát, akkor csak egy tennivalónk marad: lépésről-lépésre vissza kell vonulnunk, mint az új gazdasági politika kezdetén, „kiszélesítve” az új gazdasági politikát és feladva állásainkat. Az új gazdasági politikának ezen a helytelen értelmezésén alapszik Trockijnak az az állítása, hogy a párt „kiszélesítette” az új gazdasági politikát és letért Lenin álláspontjáról, amikor a faluban megengedte a földbérletet és a bérmunkát. Hallgassák meg talán Trockij szavait:

„És a szovjet hatalom legutóbbi rendszabályai a falun — a földbérlet és a bérmunka megengedése —, mindez nem más, mint amit a falusi új gazdasági politika kiszélesítésének nevezünk… De el lehetett-e kerülni a falun az új gazdasági politika kiszélesítését? Nem lehetett elkerülni, mert akkor elsatnyult volna a parasztgazdaság, szűkült volna a piac és megakadt volna az ipar” (Trockij. „Nyolc év”, 16—17. old.).

Mi mindent lehet összehadarni, ha valaki fejébe veszi azt a helytelen gondolatot, hogy az új gazdasági politika visszavonulás és csakis visszavonulás.

Mondhatjuk-e azt, hogy a párt, amikor a falun megengedte a bérmunkát és a földbérletet, „kiszélesítette” az új gazdasági politikát, „letért” Lenin álláspontjáról stb.? Persze, hogy nem mondhatjuk! Aki ilyen badarságot állít, annak semmi köze sincs Leninhez és a leninizmushoz.

Hivatkozhatok itt Lenin ismert levelére, melyet 1922 április 1-én írt Oszinszkijnak, s amelyben határozottan azt mondja, hogy a falun szükség van a bérmunka alkalmazására és a földbérletre. Ez akkor volt, amikor vége felé közeledett a XI. pártkongresszus, amelyen a küldöttek alaposan megvitatták a falusi munkának, az új gazdasági politikának és e politika követelményeinek kérdését.

Íme egy idézet ebből a levélből, amely határozati javaslat volt a pártkongresszus küldöttei számára:

„A mezőgazdasági bérmunka alkalmazása és a földbérlet feltételeinek kérdésében a pártkongresszus azt javasolja az ezen a területen dolgozó funkcionáriusoknak, hogy felesleges alakiságokkal ne gördítsenek akadályokat sem az egyik, sem a másik jelenség elé és szorítkozzanak a legutóbbi Szovjetkongresszus határozatának megvalósítására, úgyszintén annak a tanulmányozására, hogy milyen gyakorlati rendszabályokkal volna célszerű korlátozni az e téren észlelhető szélsőségeket és káros túlzásokat” (lásd Leninszkij szbornyik, IV. köt. 396. old.).

Látják, milyen ostobaság és badarság, ha valaki arról beszél, hogy a földbérlet és a mezőgazdasági bérmunka bevezetésével „kiszélesítettük” az új gazdasági politikát, „letértünk” Lenin álláspontjáról.

Miért beszélek erről?

Azért, mert azok, akik az új gazdasági politika „kiszélesítéséről” fecsegnek, ezzel a fecsegéssel próbálják igazolni azt, hogy meg kell hátrálnunk a falu kapitalista elemei elől.

Azért, mert a pártunkban és a párt körül olyan emberek hallatják hangjukat, akik az új gazdasági politika „kiszélesítésében” látják a munkás-paraszt összefogás „megmentését”, akik, miután hatályon kívül helyeztük a kivételes rendszabályokat, azt követelik, hogy mondjunk le a kulákság korlátozásáról, azt követelik, hogy a munkás-paraszt összefogás érdekében… hagyjuk szabadon fejlődni a falu kapitalista elemeit.

Azért, mert a pártot teljes erőnkből, minden eszközzel biztosítani kell az ilyen proletárellenes hangulatok ellen.

Itt van például a kezem ügyében egy elvtársnak, Oszip Csernovnak, a „Bednota” munkatársának levele, amelyben számos olyan könnyítést követel a kulákság számára, amelyek megadása valóban az új gazdasági politika leplezetlen „kiszélesítését” jelentené. Nem tudom, kommunista-e ez az elvtárs vagy pártonkívüli. S ez az elvtárs, Oszip Csernov, annyira belezavarodott a parasztkérdésbe, hogy őt, aki a Szovjethatalom és a munkás-paraszt szövetség híve, nehéz megkülönböztetni a falusi burzsoázia ideológusától. Miben látja ő a gabonafronton felmerülő nehézségeink okait? „Az első ok — mondja — feltétlenül a progresszív jövedelmi adórendszer… A második ok: jogi változtatások a választási utasításon, homályos részek az utasításban arra vonatkozólag, hogy kit kell kuláknak tekinteni.”

Mit kell tennünk, hogy kiküszöböljük a nehézségeket? „Ehhez — mondja Csernov — először is meg kell szüntetni a már érvényben levő progresszív jövedelmi adórendszert és a földadó-rendszerrel kell azt helyettesíteni, továbbá, enyhén meg kell adóztatni az igásállatokat és a nagy mezőgazdasági munkaeszközöket … A második rendszabály, amely ugyanilyen fontos, az, hogy vizsgáljuk felül a választási utasítást és világosabban határozzuk meg annak ismérveit, hol kezdődik a kizsákmányoló, a kulák gazdaság.”

Íme, ez az új gazdasági politika „kiszélesítése”. Mint látjuk, az a mag, amelyet Trockij elhintett, nem veszett el. Az új gazdasági politika helytelen értelmezése arra vezet, hogy az új gazdasági politika „kiszélesítéséről” kezdenek fecsegni, abból pedig, hogy az új gazdasági politika „kiszélesítéséről” fecsegnek, mindenféle beadvány, cikk, levél és javaslat születik, amelyekben azt követelik, hogy adjunk szabadságot a kuláknak, mentesítsük a korlátozásoktól és adjunk neki lehetőséget arra, hogy szabadon gazdagodjék.

Ezzel kapcsolatban, vagyis az új gazdasági politika és az új gazdasági politika viszonyai között folyó osztályharc kérdésével kapcsolatban szeretnék még egy tényre rámutatni. Egy elvtársnak arra a kijelentésére gondolok, hogy az új gazdasági politika viszonyai között folyó osztályharcnak a gabonabegyűjtés vonalán csak harmadrendű jelentősége van, hogy ennek az osztályharcnak nincs és nem is lehet semmiféle komoly jelentősége gabonabegyűjtési nehézségeink szempontjából.

Meg kell mondanom, elvtársak, hogy nem érthetek egyet ezzel a kijelentéssel. Azt hiszem, hogy nálunk a proletárdiktatúra viszonyai között nincs és nem is lehet egyetlen komolyabb politikai vagy gazdasági tény sem, amely ne tükrözné azt, hogy a városban vagy a falun osztályharc folyik. Az új gazdasági politika talán megszünteti a proletariátus diktatúráját? Természetesen nem! Ellenkezőleg, az új gazdasági politika a proletárdiktatúra sajátos kifejezése és eszköze. S mi egyéb a proletárdiktatúra, ha nem az osztályharc folytatása? (Több hang: „Helyes!”) Hogyan mondhatják ezek után, hogy az osztályharcnak harmadrendű szerepe van az olyan fontos politikai és gazdasági tényekben, aminő például az a tény, hogy a kulákság a gabonabegyűjtés idején ellenszegült a szovjet politikának, vagy az, hogy a Szovjethatalom a gabonabegyűjtéssel kapcsolatban ellenrendszabályokat alkalmazott és ellentámadásba ment a kulákok és az üzérek ellen?

Vajon nem tény-e, hogy a falu kapitalista elemei a gabonabegyűjtési válság idején intézték az új gazdasági politika viszonyai között az első komoly támadást a szovjet politika ellen?

Csakugyan nincsenek már a falun osztályok és nincs többé osztályharc?

Vajon nem igaz-e, hogy Lenin jelszava, amely megköveteli, hogy támaszkodjunk a szegényparasztságra, kössünk szövetséget a középparaszttal és harcoljunk a kulákok ellen, a mai viszonyok között falusi munkánk legfontosabb jelszava? S mi egyéb ez a jelszó, ha nem a falusi osztályharc kifejezése?

Politikánkat természetesen semmiképpen sem szabad az osztályharc felgyújtására irányuló politikának tekinteni. Miért nem? Azért nem, mert az osztályharc felgyújtása polgárháborúra vezet. Azért nem, mert hatalmon vagyunk, mert megszilárdítottuk ezt a hatalmat és a kulcspozíciókat a munkásosztály kezében összpontosítottuk, tehát nem érdekünk, hogy az osztályharc polgárháború formáját öltse. De ez korántsem jelenti azt, hogy már megszűnt az osztályharc, vagy hogy ez az osztályharc nem fog kiéleződni. Még kevésbé jelenti annak a tagadását, hogy az osztályharc most is döntő ereje előrehaladásunknak. Nem, nem ezt jelenti.

Gyakran mondjuk, hogy a kereskedelem terén a szocialista gazdasági formákat fejlesztjük. S mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a kereskedelemből ilymódon kiszorítjuk a kis- és középkereskedők ezreit és ezreit. Hihetjük-e, hogy ezek az áruforgalom szférájából kiszorított kereskedők csendben maradnak és nem próbálnak ellenállást szervezni? Világos, hogy ezt nem hihetjük.

Gyakran mondjuk, hogy az ipar terén a szocialista gazdasági formákat fejlesztjük. S mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy amikor a szocializmus felé haladunk, talán anélkül, hogy ezt magunk is észrevennők, kiszorítjuk és tönkretesszük a kis- és középtőkések, ipari vállalkozók ezreit és ezreit. Hihetjük-e, hogy ezek a tönkretett emberek csendben maradnak és nem próbálnak ellenállást szervezni? Ezt, természetesen, nem hihetjük.

Gyakran mondjuk, hogy a falun korlátoznunk kell a kulákság kizsákmányoló hajlamait, hogy magas adókat kell kivetni a kulákokra, hogy korlátozni kell a földbérleti jogot, hogy a kulákoknak nem szabad választói jogot adni stb. stb. S mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy szorongatjuk és fokozatosan kiszorítjuk, olykor pedig tönkre is tesszük a falu kapitalista elemeit. Hihetjük-e, hogy a kulákok hálásak lesznek ezért, és hogy nem próbálják majd a szegény parasztság vagy a középparasztság egy részét a Szovjethatalom politikája ellen megszervezni? Ezt, természetesen, nem hihetjük.

Nem világos-e, hogy egész előrehaladásunk, szocialista építésünk minden komolyabb sikere az országunkban folyó osztályharc kifejezése és eredménye?

Mindebből azonban az következik, hogy előrehaladásunkkal együtt fokozódni fog a kapitalista elemek ellenállása is, élesebb lesz az osztályharc, a Szovjethatalom pedig, melynek ereje egyre növekedni fog, olyan politikát fog folytatni, amely arra irányul, hogy ezeket az elemeket elszigetelje, hogy a munkásosztály ellenségeit bomlassza, hogy, végül, a kizsákmányolók ellenállását letörje s így megteremtse a munkásosztálynak és a parasztság zömének további előrehaladásához szükséges alapot.

Nem szabad úgy képzelni a dolgot, hogy a szocialista formák fejlődni fognak és kiszorítják a munkásosztály ellenségeit, ellenségeink pedig szótlanul visszavonulnak, átengedve a teret, hogy tovább haladhassunk, ezután pedig mi ismét előrehaladunk, ők ismét visszavonulnak, majd „egészen váratlanul” kivétel nélkül valamennyi társadalmi csoport, a kulákok és a szegényparasztság, a munkások és a tőkések, „hirtelen”, „észrevétlenül”, harc és megrázkódtatások nélkül, eljutnak a szocialista társadalomba. Ilyen mesék nincsenek és nem is lehetségesek, különösen nem a proletárdiktatúrában.

Sohasem fordult elő és nem is fog előfordulni, hogy az elhaló osztályok önként adják fel állásaikat, anélkül, hogy ellenállást próbálnának szervezni. Még nem történt meg és nem is fog megtörténni, hogy a munkásosztály az osztálytársadalomban harc és megrázkódtatások nélkül haladhasson előre a szocializmus felé. Ellenkezőleg, amikor a munkásosztály a szocializmus felé halad, előrehaladásával szemben feltétlenül kiváltja a kizsákmányoló elemek ellenállását, a kizsákmányolok ellenállása pedig okvetlenül és elkerülhetetlenül az osztályharc élesedésére vezet.

Ne fecsegjenek tehát az osztályharc másodrendű szerepéről, mert nem szabad elaltatni a munkásosztályt.

A negyedik kérdés a kulákokkal és üzérkedőkkel szemben alkalmazott kivételes rendszabályok problémáját érinti.

A kivételes rendszabályokat nem szabad abszolút és egyszersmindenkorra adott valaminek tekinteni. Rendkívüli viszonyok között, amikor nem manőverezhetünk más rendszabályokkal, a kivételes rendszabályok szükségesek és célszerűek. Más viszonyok között, amikor a piacon más, rugalmasabb intézkedésekkel manőverezhetünk, a kivételes rendszabályok szükségtelenek és károsak. Nincs igazuk azoknak, akik azt hiszik, hogy a kivételes rendszabályok minden körülmények között rosszak. Az ilyen emberek ellen rendszeres harcot kell folytatni. De nincs igazuk azoknak sem, akik azt hiszik, hogy a kivételes rendszabályok mindig szükségesek és célszerűek. Az ilyen emberek ellen erélyes harcot kell folytatni.

Hiba volt-e, hogy a gabonabegyűjtési válság viszonyai között kivételes rendszabályokat alkalmaztunk? Most mindenki elismeri, hogy ez nem volt hiba, ellenkezőleg, a kivételes rendszabályok mentették meg az országot az általános gazdasági válságtól. Mi késztetett bennünket e rendszabályok alkalmazására? Az, hogy ez év január elején 128 millió púd gabonahiányunk volt, amelyet pótolni kellett, míg az utak járhatók voltak, s ugyanakkor biztosítani kellett a gabonabegyűjtés normális menetét. Tehettünk-e mást, mint hogy ezekhez a rendszabályokhoz nyúljunk, amikor nem volt 100 millió púd gabonatartalékunk, hogy várhassunk és a gabonaárak csökkentése érdekében beavatkozhassunk a piaci viszonyokba, amikor nem volt elegendő valuta- tartalékunk sem, hogy nagyobb gabonatételeket hozhattunk volna be külföldről? Világos, hogy nem tehettünk mást. S mi történt volna, ha nem pótoljuk ezt a gabonahiányt? Most komoly válsággal küzdene egész népgazdaságunk, éhezne a város, éhezne a hadsereg.

Ha lett volna vagy 100 millió pudnyi gabonatartalékunk, hogy várhassunk s a gabonaárak csökkentése céljából beavatkozhassunk a piaci viszonyokba, hogy így térdre kényszerítsük a kulákot, akkor természetesen nem nyúltunk volna kivételes rendszabályokhoz. Nagyon jól tudják azonban, hogy ilyen tartalékunk nem volt.

Ha lett volna akkoriban 100—150 millió rubeles valutatartalékunk, hogy külföldről hozzunk be gabonát, akkor bizonyára nem nyúltunk volna kivételes rendszabályokhoz. Nagyon jól tudják azonban, hogy ilyen tartalékunk nem volt.

Azt jelenti-e ez, hogy a jövőben is tartalék nélkül kell maradnunk és ismét kivételes rendszabályokhoz kell folyamodnunk? Dehogy is jelenti azt. Ellenkezőleg, minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy tartalékokat halmozzunk fel és szükségtelenné tegyük a kivételes rendszabályok alkalmazását. Azok, akik a kivételes rendszabályok alkalmazását pártunk állandó vagy hosszabbtartamú irányává akarják változtatni — veszedelmes emberek, mert a tűzzel játszanak és veszélyeztetik a munkás-paraszt összefogást.

Nem következik-e ebből, hogy egyszersmindenkorra le kell mondanunk kivételes rendszabályok alkalmazásáról? Nem következik. Indokolatlan lenne, ha azt állítanók, hogy valamikor nem ismétlődhetnek kivételes viszonyok, amelyek kivételes rendszabályok alkalmazását követelik. Az ilyen állítás puszta szemfényvesztés volna.

Lenin, amikor megindokolta az új gazdasági politikát, még azt sem tartotta lehetségesnek, hogy az új gazdasági politika viszonyai között bizonyos feltételek fennforgása esetén és bizonyos helyzetben akár a szegényparaszt-bizottságok módszereiről is lemondjunk. Még kevésbé mondhatunk le egyszersmindenkorra olyan kivételes rendszabályok alkalmazásáról, amelyek korántsem annyira éles harci rendszabályok a kulákság ellen, mint a szegényparaszt-bizottságok módszerei.

Talán nem lesz felesleges, ha emlékezetünkbe idézzük azt az esetet, amely pártunk XI. kongresszusán Preobrazsenszkijjel kapcsolatban történt s amely éppen a szóbanforgó kérdésre vonatkozik. Mint ismeretes, a XI. kongresszuson Preobrazsenszkij a falusi munkáról szóló téziseiben azt követelte, hogy az új gazdasági politika viszonyai között a kulákság elleni harcban „egyszersmindenkorra” vessük el a szegényparaszt-bizottságok módszereit. Preobrazsenszkij ezt írta a téziseiben: „A legkárosabb hiba lenne az a politika, amely nem volna figyelemmel erre a rétegre (a kulákságra és jómódú parasztságra) és a szegényparaszti bizottságok 1918-as módszereivel kíméletlen, nem gazdasági jellegű elnyomásnak vetné alá őket” (2- §).

Tudjuk, hogy Lenin a következőképpen válaszolt erre:

„A második szakasz második mondata (amely a «szegényparaszti bizottságok módszerei» ellen irányul) káros és helytelen, mert például a háború rákényszeríthet minket a szegényparaszti bizottságok módszereinek alkalmazására. Ezt egészen másképpen kell mondani, például így: tekintettel a mezőgazdaság fellendítésének és termelése fokozásának rendkívüli fontosságára, az adott helyzetben a proletariátus politikájának a kuláksággal és jómódú parasztsággal szemben főképpen arra kell irányulnia, hogy korlátozza a kulákság és jómódú parasztság kizsákmányoló törekvéseit stb. Hogyan lehet és kell korlátoznia államunknak ezeket a törekvéseket, hogyan lehet és kell megvédenie a szegényparasztságot, ez a dolog veleje. Ezt gyakorlatilag kell tanulmányozni, mert az általános frázisok nem mondanak semmit” (lásd Leninszkij szbornyik. IV. köt. 391. old.).

Világos, hogy a kivételes rendszabályokat dialektikusan kell vizsgálnunk, mert minden az időbeli és a helyi feltételektől függ.

Ennyit a vita folyamán felmerült általános jellegű kérdésekről.

Most engedjék meg, hogy áttérjek a gabonaproblémára és a gabonafronton felmerült nehézségeink alapokainak kérdésére.

Azt hiszem, hogy több elvtárs hibát követett el abban a tekintetben, hogy egy kalap alá vonta a gabonafronton felmerült nehézségeink különféle okait, összekeverte az átmeneti és a konjunkturális (különleges) okokat a tartós és alapvető okokkal. A gabonanehézségeknek kétféle okai vannak: tartós, alapvető okai, amelyek megszüntetéséhez évek hosszú sora szükséges, és különleges, konjunkturális okai, amelyek azonnal kiküszöbölhetők, ha több szükséges rendszabályt hozunk és azokat foganatosítjuk. Aki egy kalap alá vonja ezeket az okokat, az összekuszálja az egész kérdést.

Mi a gabonafronton mutatkozó nehézségeink igazi értelme és igazi jelentősége? Az, hogy ezek a nehézségek teljes nagyságában elénk tárják a gabonaproblémát, a gabonatermelés problémáját, a mezőgazdaság és különösen a gabonafélék termelésének a problémáját.

Aktuális-e nálunk egyáltalán a gabonaprobléma? Feltétlenül. Csak a vak kételkedhetik abban, hogy a gabona probléma most a szovjet társadalom legégetőbb kérdése. Nem élhetünk, mint a cigányok, gabonatartalékok nélkül, bizonyos tartalékokkal kell rendelkeznünk rossz termés esetére, a piacon való manőverezés céljából, háború esetére, és végül kivitelre is kell bizonyos mennyiségű gabonát tartalékolnunk. Még a kisparaszt sem lehet meg tartalékok, bizonyos készletek nélkül, bármily szegényes is a gazdasága. Nem világos-e tehát, hogy egy nagy állam, amely a szárazföld egyhatod részére terjed ki, nem lehet meg anélkül, hogy belső és külső szükségleteire ne volnának bizonyos gabonatartalékai?

Tegyük fel, hogy Ukrajnában nem pusztult volna el az őszi vetés és a gabonabegyűjtési év „se többel, se kevesebbel” végződött volna — azt gondolják, hogy ez nekünk elegendő lett volna? Szó sincs róla. A jövőben nem élhetünk így— „se többel, se kevesebbel”. Bizonyos minimális tartalékokkal kell rendelkeznünk, ha a belső és külső vonalon meg akarjuk védeni a Szovjethatalom állásait.

Először is, nem vagyunk bebiztosítva katonai támadások ellen. Talán azt gondolják, hogy az országot meg lehet védeni, ha a hadsereg számára nincsen semmiféle gabonatartalékunk? A felszólaló elvtársaknak teljesen igazuk volt, amikor azt mondották, hogy a mai paraszt már nem az, aki hat évvel ezelőtt volt, amikor attól félt, hogy a földesúr visszaveszi a földjét. A paraszt már el is felejti, hogy volt földesúr. Most új, jobb létfeltételeket követel. Ha az ellenség ránk támad, lehet-e háborút viselnünk a külső ellenség ellen a fronton és a muzsik ellen a front mögött, hogy sürgősen gabonát kapjunk tőle a hadsereg számára? Ez lehetetlen, ennek nem szabad így lennie. Hogy megvédj ük az országot, bizonyos tartalékokra van szükségünk, hogy a hadsereget legalább az első hat hónapra elláthassuk. Miért kell hat hónapra biztosítani magunkat? Azért, hogy a paraszt meggondolhassa magát, megértse a háborús veszélyt, világosan lássa az eseményeket és ő is nekigyürkőzzék és támogassa az ország védelmének közös ügyét. Ha megelégszünk azzal, hogy éppencsak — „se többel, se kevesebbel” — meglegyünk, akkor soha nem lesznek tartalékaink háború esetére.

Másodszor, nem vagyunk bebiztosítva a gabonapiac bonyodalmai ellen. Feltétlenül szükségünk van bizonyos tartalékokra, hogy befolyásolhassuk a gabonapiacot, hogy megvalósíthassuk árpolitikánkat. Mert nem folyamodhatunk minden alkalommal kivételes rendszabályokhoz s ezt nem is szabad tennünk. De sohasem lesznek ilyen tartalékaink, ha minden alkalommal a szakadék szélén járunk és megelégszünk azzal, hogy éppencsak — „se többel, se kevesebbel” — be tudjuk fejezni a begyűjtési évet.

Harmadszor, nem vagyunk bebiztosítva a rossz termés ellen. Feltétlenül szükségünk van bizonyos gabonatartalékra, hogy rossz termés esetén legalább valamelyest, legalább bizonyos ideig elláthassuk az éhező vidéket. De nem lesznek ilyen tartalékaink, ha nem növeljük az árugabona-termelést és ha nem szakítunk gyorsan és határozottan azzal a régi szokásunkkal, hogy tartalékok nélkül éljünk.

Végül, feltétlenül szükségünk van tartalékra, hogy gabonát exportálhassunk. Ipari felszerelést kell importálnunk. Mezőgazdasági gépeket, traktorokat és ezekhez alkatrészeket kell importálnunk. De ezt nem tehetjük gabonakivitel nélkül, nem tehetjük, ha gabonakivitel útján nem gyűjtünk bizonyos valutatartalékot. A háborúelőtti időkben évente 500—600 millió púd gabonát szállítottunk ki. Azért tudtunk olyan sokat kivinni, mert magunk éheztünk. Ez igaz. Meg kell azonban értenünk, hogy a háborúelőtti években mégis kétszer annyi árugabonánk volt, mint most. S éppen azért, mert most csak félannyi árugabonánk van, ezért nem tudunk kivinni gabonát. S mit jelent az, ha nem tudunk gabonát kivinni? Ez azt jelenti, hogy elveszítjük azt a forrást, amelynek segítségével külföldről hoztunk be és most is külföldről kell behoznunk ipari felszerelést és mezőgazdasági gépeket, traktorokat. Élhetünk-e úgy továbbra is, hogy nem tartalékolunk gabonát kivitelre? Így nem élhetünk tovább.

Íme, ennyire nincsenek biztosítva, ennyire bizonytalanok gabonatartalékaink.

Arról nem is beszélek, hogy nemcsak ezen a négy vonalon nincsenek gabonatartalékaink, de még minimáliskészleteink sincsenek, amelyek lehetővé tennék, hogy az egyik begyűjtési évről zökkenő nélkül térjünk át a másik begyűjtési évre és a nehéz hónapokban, júniusban és júliusban, zavartalanul ellássuk a városokat.

Tagadhatjuk-e ezek után, hogy a gabonaprobléma már a körmünkre ég és hogy gabonafrontunk nehézségei igen komolyak?

De a gabonanehézségekkel kapcsolatban politikai jellegű nehézségeink is keletkeztek. Erről, elvtársak, semmiesetre sem szabad megfeledkeznünk. Arra az elégedetlenségre gondolok, amely nálunk a parasztság bizonyos részében, a szegényparasztság és a középparasztság bizonyos részében volt észlelhető és amely bizonyos mértékig veszélyeztette a munkás-paraszt összefogást.

Persze teljesen helytelen volna, ha azt mondanók, hogy nálunk már felbomlott a munkások és parasztok összefogása, amint ezt Frumkin állítja a levelében. Ez, elvtársak, nem igaz. A munkások és parasztok összefogásának felbomlása komoly dolog. Ez a polgárháború kezdete, ha nem maga a polgárháború. Nem szabad magunkat „borzasztó” szavakkal ijesztgetni. Nem szabad rémületbe esnünk. Ez nem méltó a bolsevikokhoz. A munkások és parasztok összefogásának felbomlása azt jelenti, hogy a parasztság szakít a Szovjethatalommal. De ha a paraszt valóban szakított a Szovjethatalommal, amely a paraszti gabona legfőbb begyűjtője, akkor nem fogja már növelni a vetésterületét. Márpedig azt látjuk, hogy a tavaszi vetésterület ebben az évben kivétel nélkül valamennyi gabonavidéken növekedett. Hol van itt az összefogás felbomlása? Szabad-e ezt az állapotot a parasztgazdaság „kilátástalanságának” nevezni, amint ezt például Frumkin teszi? Miféle „kilátástalanság” ez?

Mi az alapja gabonanehézségeinknek, ha itt a nehézségek tartós és alapokaira, nem pedig az átmeneti, konjunkturális okaira gondolunk?

Gabonanehézségeink alapja a mezőgazdaság növekvő elaprózottsága és szétdaraboltsága. Tény, hogy a mezőgazdaság, különösen a gabonagazdaság, egyre kisebb gazdaságokra bomlik, s így egyre kevésbé jövedelmező és egyre kevésbé árutermelő. A forradalom előtt körülbelül 15—16 millió parasztgazdaságunk volt, most pedig 24—25 millióra rúg a számuk, s az elaprózódás tendenciája tovább fokozódik.

Igaz, hogy mostani vetésterületünk nagysága nem sokkal marad el a forradalomelőtti idők vetésterülete mögött, az összes gabonatermelés pedig alig 5 százalékkal kevesebb, mint a forradalomelőtti. De az a baj, hogy mindennek ellenére az árugabona termelése csak a fele, vagyis 50 százaléka a háborúelőttinek. Ez a kérdés lényege.

Mi ennek az oka? Ennek az az oka, hogy a kisgazdaság kevésbé jövedelmező, kevésbé árutermelő és kevésbé szilárd, mint a nagygazdaság. A marxizmusnak az az ismert tétele, hogy a kisüzemű termelés kevésbé előnyös, mint a nagyüzemű, a mezőgazdaságban is teljes egészében érvényes. Ezért a kis parasztgazdaság ugyanakkora földterületről sokkal kevesebb árugabonát ad, mint a nagygazdaság.

Hol a kivezető út ebből a helyzetből?

Három kivezető út van, amint erre a Politikai Iroda határozata rámutat.

1. Az egyik kivezető út az, hogy lehetőség szerint fokozzuk a kis- és középparaszti gazdaság termelékenységét, adjunk vasekét a faeke helyébe, adjunk kisebb és közepes típusú gépeket, adjunk műtrágyát, lássuk el ezeket a gazdaságokat vetőmaggal, részesítsük őket agronómiai segítségben, szervezzük a parasztságot szövetkezetekbe, kössünk szerződést egész falvakkal, jobb vetőmagot kölcsönözve nekik és ilymódon kollektív hitelt biztosítva a parasztságnak, s végül, a kölcsönző állomások útján kölcsönözzünk nekik nagy gépeket.

Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt állítják, hogy a kis parasztgazdaság kimerítette továbbfejlődésének lehetőségeit és hogy ezért nem érdemes tovább is segíteni. Ez teljesen helytelen állítás. Az egyéni parasztgazdaságnak még jócskán van fejlődési lehetősége. Csak segítségére kell lennünk abban, hogy ezeket a lehetőségeket kihasználja.

Nincsen igaza a „Krasznaja Gazetá”-nak sem, amikor azt állítja, hogy az egyéni parasztgazdaságoknak értékesítő és beszerző szövetkezetekben való szervezése nem vált be. Ez teljesen helytelen állítás, elvtársak. Ellenkezőleg, a beszerző és értékesítő szövetkezetekben való tömörítés politikája teljesen bevált, mert reális bázist teremtett ahhoz, hogy a parasztság a kolhozmozgalom felé forduljon. Kétségtelen, hogy a beszerző és értékesítő szövetkezet fejlesztése nélkül a parasztságnak a kolhozokhoz való viszonyában nem kezdődött volna meg az a fordulat, amely most tapasztalható és amely segítségünkre van a kolhozépítés továbbfejlesztésében.

2. A kivezető út továbbá az, hogy legyünk segítségére a szegényparasztságnak és a középparasztságnak abban, hogy szétforgácsolt kis gazdaságaikat új technika és kollektív munka alapján fokozatosan nagy, kollektív gazdaságokban egyesítsék, amelyek előnyösebbek és több árugabonát termelnek. A kisgazdaságok nagy, társas gazdaságokban való egyesítésének valamennyi formájára gondolok, az egyszerű szövetkezetektől kezdve egészen az artelekig, amelyek hasonlíthatatlanul több árut termelnek és hasonlíthatatlanul termelékenyebbek, mint a szétforgácsolt kis parasztgazdaságok.

Ez a probléma megoldásának alapja.

Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik síkra szállva a kolhozokért, azzal vádolnak bennünket, hogy „rehabilitáljuk” a kis parasztgazdaságokat. Nyílván azt gondolják, hogy az egyéni parasztgazdasághoz való viszonyunk nem lehet más, mint harc és megsemmisítés, nem pedig segítség és megnyerés. Ez teljesen helytelen, elvtársak. Az egyéni parasztgazdaságnak egyáltalán nincs szüksége „rehabilitálásra”. Az egyéni parasztgazdaság kevéssé jövedelmező, ez igaz. De ez még nem jelenti azt, hogy semmi előnye sincs. Felborítanók a munkások és parasztok összefogását, ha az egyéni parasztgazdaság elleni harc, az egyéni parasztgazdaság megsemmisítésének álláspontjára helyezkednénk, s letérnénk arról a lenini álláspontról, amely megköveteli, hogy a kolhozok állandóan segítsék és támogassák az egyéni parasztgazdaságokat.

Még kevésbé van igazuk azoknak, akik a kolhozokat dicsőítve „átkunknak” nyilvánítják az egyéni parasztgazdaságot. Ez már úgy cseng, mint nyílt hadüzenet a parasztgazdaságoknak. Honnan vették ezt? Ha a parasztgazdaság „átok”, akkor mivel magyarázható meg a munkásosztály és a parasztság zöme közötti szövetség? A munkásosztály és az „átok” szövetsége — hát van-e a világon ilyen képtelenség? Hogyan mondhatnak ilyent, amikor a munkás-paraszt összefogást hirdetik? Emlékeztetnek Lenin szavaira, hogy a paraszti gebéről fokozatosan át kell ülnünk az ipar acél lovára. Ez nagyon helyes. De vajon így kell-e átülni az egyik lóról a másikra? „Átoknak” nyilvánítani a parasztgazdaságot, amikor még nem teremtettünk széles és hatalmas bázist a kolhozok kiterjedt hálózatának formájában — vajon nem azt jelenti-e ez, hogy nem lesz semmiféle lovunk, semmiféle bázisunk? (Helyeslés.) Ezek az elvtársak ott követnek el hibát, hogy a kolhozokat szembeállítják az egyéni parasztgazdaságokkal. Hiszen mi nem azt akarjuk, hogy a gazdaságnak ez a két formája szembenálljon egymással, hanem azt, hogy összefogjanak egymással, hogy a kolhoz ennek az összefogásnak keretében segítséget nyújtson az egyénileg gazdálkodó parasztnak és segítségére legyen abban, hogy lassacskán áttérjen a kollektivizmus útjára. Igen, mi azt akarjuk, hogy a parasztság ne tekintse ellenségének a kolhozokat, hanem barátjának, aki segíti, és segíteni fogja őt a jövőben is, hogy megszabaduljon a nyomortól. (Helyeslés.) Ha ez helyes, akkor ne beszéljenek az egyéni parasztgazdaság „rehabilitálásáról”, akkor ne beszéljenek arról, hogy az egyéni parasztgazdaság „átok” a nyakunkon.

Azt kellett volna mondani, hogy a kis parasztgazdaság kevésbé előnyös, sőt hasonlíthatatlanul kevésbé előnyös, mint a nagy kollektív gazdaság, de mégis van bizonyos előnye, amely eléggé jelentős. Önök pedig úgy tüntetik fel a dolgot, hogy a kis parasztgazdaságnak semmi előnye nincs, sőt talán káros.

Leninnek más véleménye volt a kis parasztgazdaságról. Halljuk csak, mit mondott „A terményadóról” szóló beszédében:

„Ha tehát a parasztgazdaság továbbfejlődhetik, akkor szilárdan biztosítanunk kell a további átmenetet is, a további átmenet pedig szükségszerűen abban rejlik, hogy a legkevésbé előnyös és a legelmaradottabb, kis, különálló parasztgazdaságok, fokozatosan egyesülve, közös, nagy földművelő gazdaságot szerveznek. A szocialisták ezt mindig így gondolták. Így vélekedik a mi kommunista pártunk is“ (XXVI. köt. 299. old.).

Vagyis az egyéni parasztgazdaságnak mégis van bizonyos előnye.

Más az, amikor a magasabb formájú gazdaság, a nagy gazdaság, harcban áll az alacsonyabb formájú gazdasággal és tönkreteszi, elpusztítja azt. Ez történik a kapitalista társadalomban. S egészen más, amikor a magasabb formájú gazdaság nem tönkreteszi az alacsonyabb formájú gazdaságot, hanem segítségére van abban, hogy fejlődjék, hogy rátérjen a kollektivizmus vágányára. Ez történik a szovjet rendszerben.

Halljuk csak, mit mondott Lenin a kolhozok és az egyéni parasztgazdaságok kölcsönös viszonyáról:

„Különösen arra kell törekedni, hogy valóban végrehajtsák, mégpedig teljes egészében végrehajtsák, a Szovjethatalom törvényét (a kolhozokról és szovhozokról — I. Szt.), amely megköveteli a szovjet gazdaságoktól, a mezőgazdasági kommunáktól és minden efféle egyesüléstől, hogy azonnal és minden tekintetben nyújtsanak segítséget a környékbeli és a középparasztoknak. Csakis az ilyen ténylegesen nyújtott segítség alapján valósítható meg a középparasztsággal való megegyezés. Csakis így lehet, csakis így kell megnyernünk a középparasztság bizalmát” (XXIV. köt. 175. old.).

Ebből az tűnik ki, hogy a kolhozok és a szovhozok a parasztgazdaságokat éppen mint egyéni gazdaságokat kötelesek segíteni.

Végül egy harmadik Lenin-idézet:

„Csakis abban az esetben, ha sikerül a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelben való megmunkálásának előnyeit a parasztnak a gyakorlatban bemutatnunk, csak ha sikerül a szövetkezeti, az artelgazdasággal a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor tudja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát a parasztnak valóban bebizonyítani, csakis akkor vonhatja valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán” (XXIV. köt. 579. old.).

Ilyen nagyra becsülte Lenin a kolhozmozgalom jelentőségét országunk szocialista átalakítása szempontjából.

Igen különös, hogy egyes elvtársak nagy beszédeikben az egyéni parasztgazdaság kérdésére összpontosították minden figyelmüket, de egy szóval, egyetlen egy szóval sem érintették a kolhozok fejlesztésének feladatát, mint pártunk aktuális és döntő feladatát.

3. A kivezető út végül ez: meg kell szilárdítanunk a régi szovhozokat és új nagy szovhozokat kell szerveznünk, mert ezek a legjövedelmezőbb és a legtöbb árut termelő gazdasági egységek.

Ez az a három feladat, amelyek teljesítése lehetővé teszi számunkra, hogy megoldjuk a gabonaproblémát és megszüntessük gabonafrontunk nehézségeinek legmélyebb okait.

A mai helyzet sajátossága az, hogy az első feladat: az egyéni parasztgazdaság fellendítése, amely még mindig munkánk fő feladata, már nem elegendő többé ahhoz, hogy a gabonaproblémát megoldjuk.

A mai helyzet sajátossága az, hogy az első feladatot gyakorlatilag két újabb feladattal kell kiegészítenünk, fel kell lendítenünk a kolhozokat is és fel kell lendítenünk a szovhozokat is.

Ha nem kapcsoljuk egybe ezeket a feladatokat, ha nem fejtünk ki szívós munkát mind a három irányban, akkor nem oldható meg a gabonaprobléma, sem abban az értelemben, hogy az országot elláthassuk árugabonával, sem abban az értelemben, hogy egész népgazdaságunkat a szocializmus elvei alapján átalakíthassuk.

Mi volt Lenin véleménye erről a kérdésről? Van egy ismert okmányunk, amely arról tanúskodik, hogy a Politikai Irodának a plénum figyelmébe ajánlott határozata teljes egészében megegyezik a mezőgazdaság fejlesztésének azzal a gyakorlati tervével, amelyet Lenin ebben az okmányban vázolt. A „Munka és Honvédelmi Tanács utasításá”-ra gondolok, amelynek Lenin a szerzője. Ez az „Utasítás” 1921 májusában jelent meg. Lenin ebben az okmányban a gyakorlati kérdések három csoportját tárgyalja: az első csoport — az áruforgalom és az ipar kérdéseivel, a második csoport — a mezőgazdaság fellendítésének kérdéseivel, a harmadik csoport — a gazdaság szabályozása céljából rendezett különféle gazdasági tanácskozásokkal és területi tanácskozásokkal foglalkozik.

Mit mondott Lenin ebben az okmányban a mezőgazdaságról? Idézek „A Munka és Honvédelmi Tanács utasításá”-ból:

„A kérdések második csoportja. A mezőgazdaság fellendítése: a) parasztgazdaság, b) szovhozok, c) kommunák, d) artelek, e) szövetkezetek, f) a társas gazdaság más formái” (XXVI. köt. 374. old.).

Látják, hogy a Politikai Iroda határozatának a gabonaprobléma és általában a mezőgazdasági probléma megoldásával kapcsolatban levont gyakorlati következtetései teljesen megegyeznek Lenin tervével, melyet „A Munka és Honvédelmi Tanács utasításá”-ban 1921-ben fejtett ki.

Nagyon érdekes megemlíteni, hogy Lenin, ez az óriás, aki hegyeket mozdított el és hegyeket döntött egymásra, milyen ifjúi örömmel fogadott minden kis hírecskét, mely egy-két kolhoz alapításáról vagy arról számolt be, hogy valamelyik szovhoznak traktorokat küldtek. Íme például egy idézet a „Szovjet-Oroszország Technikai Segítésére Alakult Társasághoz” intézett leveléből:

„Kedves elvtársak! Lapjainkban rendkívül kedvező hírek jelentek meg társaságuk tagjainak Tambov kormányzóság kirszánovi kerületének szovjet gazdaságaiban és Odessza kormányzóság Mityinó állomásán kifejtett munkájáról, úgyszintén a Donyec-medence egy bányászcsoportjának munkájáról … Kérni fogom az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnökségét, hogy a legkiválóbb gazdaságokat ismerje el mintagazdaságoknak és nyújtson nekik külön, rendkívüli segítséget, amely munkájuk kedvező fejlesztéséhez szükséges. Köztársaságunk nevében ismételten köszönetét mondok Önöknek, és kérem, gondoljanak arra, hogy az a segítség, melyet a föld traktorral való megművelése terén nyújtottak, számunkra különösen időszerű és fontos. Különösen örülök, hogy üdvözölhetem Önöket abból az alkalomból, hogy 200 mezőgazdasági kommunát szándékoznak szervezni” (XXVII. köt. 309. old.).

Vagy még egy idézet az amerikai „Szovjet-oroszország Barátainak Társaságához” intézett levélből:

„Kedves elvtársak! Perm kormányzóság végrehajtó bizottságának külön megkérdezése útján éppen most ellenőriztem a lapjainkban megjelent, rendkívül kedvező híreket, melyek arról számolnak be, hogy társaságuk tagjai élükön Harold Ware-rel, milyen munkát végeztek Perm kormányzóság traktorosztagával «Tojkino» szovhozban (szovjet gazdaságban) … Kérni fogom az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnökségét, hogy ezt a szovjet gazdaságot ismerje el mintagazdaságnak és nyújtson neki külön, rendkívüli segítséget az építkezési munkáknál és benzinnel, fémmel, úgyszintén a javítóműhely megszervezéséhez szükséges egyéb anyagokkal való ellátása terén. Köztársaságunk nevében ismételten köszönetet mondok Önöknek és kérem, gondoljanak arra, hogy a segítség egyetlen formája sem olyan időszerű és annyira fontos számunkra, mint az, amelyet Önök nyújtottak nekünk” (XXVII. köt. 308. old.).

Ilyen örömmel kapott Lenin minden kis hírecskén, amely a kolhozok és szovhozok fejlődéséről szólt.

Legyen ez lecke mindazok számára, akik be akarják csapni a történelmet és kolhozok s szovhozok nélkül akarják győzelemre juttatni a szocializmus építését országunkban.

Beszédem végére értem elvtársak. Hiszem, hogy a gabonanehézségeknek meglesz a jó hatásuk. Pártunk úgy tanult és úgy haladt előre, hogy leküzdötte a nehézségeket és a legkülönbözőbb válságokat. Hiszem, hogy a mostani nehézségek megacélozzák bolsevik sorainkat és arra késztetik majd őket, hogy azonnal nekigyürkőzzenek a gabonaprobléma megoldásának. És ha ezt a problémát megoldjuk, akkor országunk szocialista átalakításának útjából elhárítottuk a legnagyobb nehézségek egyikét.

A munkás-paraszt összefogásról és a szovhozokról
1928 július 11-én mondott beszédből

Egyes elvtársak a szovhozokkal foglalkozó felszólalásaikban visszatértek a tegnapi gabonabegyűjtési vitára. Nos, térjünk hát vissza a tegnapi vitára.

Miről is folyt tegnap a vita? Mindenekelőtt a város és a falu közötti „ollóról”. Arról volt szó, hogy a paraszt még mindig túlfizeti az ipari árukat, s nem kap eleget a mezőgazdasági termékekért. Arról volt szó, hogy ez a túlfizetés és veszteség nem egyéb, mint a parasztságra kivetett többletadó, olyasféle, mint valami „sarc”, pótadó az iparosítás javára, amit feltétlenül meg kell szüntetnünk, de amit azonnal nem tudunk megszüntetni, ha nem akarjuk lerontani iparunkat, ha nem akarjuk veszélyeztetni azt az ütemet, amelyben iparunkat, amely az egész országra dolgozik és a szocializmus felé hajtja népgazdaságunkat, fejlesztjük.

Egyeseknek ez nem tetszett. Ezek az elvtársak nyilván félnek beismerni az igazságot. Persze, ez ízlés dolga. Egyesek azt hiszik, hogy a Központi Bizottság plénumán nem kell kimondani a teljes igazságot. Én pedig azt hiszem, hogy a Központi Bizottság plénumán pártunknak kötelesek vagyunk megmondani az egész igazságot. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Központi Bizottság plénumát nem lehet tömeggyűlésnek tekinteni. Persze, ezek a szavak: „többletadó”, „pótadó” — kellemetlen szavak, mert meghökkentenek. De, először, nem a szavakon fordul meg a dolog. Másodszor, a szavak teljesen fedik a valóságot. Harmadszor, ezeknek a kellemetlen szavaknak éppen az a rendeltetésük, hogy meghökkentsenek s arra kényszerítsék a bolsevikokat, hogy a legkomolyabban fogjanak hozzá ennek a „többletadónak” a felszámolásához, az „olló” felszámolásához.

S hogyan lehet felszámolni ezeket a kellemetlen dolgokat? Iparunk rendszeres racionalizálása és az iparcikkek árának csökkentése útján. A technikának és a mezőgazdaság terméshozamának rendszeres fellendítése és a mezőgazdasági termékek árainak fokozatos csökkenése útján. Kereskedelmi és begyűjtő apparátusunk rendszeres racionalizálása útján. És így tovább és így tovább.

Persze, ehhez egy-két év kevés. De ezt néhány éven belül okvetlenül meg kell tennünk, ha mindenféle kellemetlen dologtól és meghökkentő jelenségtől meg akarunk szabadulni.

Az elvtársak egy része tegnap túllőtt a célon, mikor az „olló” azonnali megszüntetését, vagyis lényegében azt követelte, hogy vezessünk be kiegyenlítő mezőgazdasági árakat. Én más elvtársakkal együtt elleneztem azt, s azt mondottam, hogy ez a követelés jelenleg ellenkezik az ország iparosítási érdekeivel, s következésképpen államunk érdekeivel is.

Erről vitatkoztunk tegnap, elvtársak.

Ma pedig ezek az elvtársak kijelentik, hogy már nem helyeslik a kiegyenlítő árak politikáját. Nos, ez nagyon örvendetes. Úgy látszik, a tegnapi bírálat használt ezeknek az elvtársaknak.

A másik kérdés a kolhozokra és szovhozokra vonatkozik. Beszédemben természetellenesnek és furcsának mondottam azt a körülményt, hogy az elvtársak egy része, akik a gabonabegyűjtéssel kapcsolatban a mezőgazdaság fellendítését célzó rendszabályokról beszéltek, felszólalásaikban egyetlen szóval sem emlékeztek meg olyan komoly rendszabályról, mint a kolhozok és a szovhozok fejlesztése. Hogyan lehet „megfeledkezni” olyan komoly dolgokról, mint amilyen a mezőgazdaság terén a kolhozok és szovhozok fejlesztésének feladata? Valóban nem tudják, hogy az egyéni parasztgazdaság fejlesztése, bármilyen fontos is napjainkban, már nem elegendő, s hogyha ezt a feladatot gyakorlatilag nem egészítjük ki a kolhozok és szovhozok fejlesztésének új feladatával, akkor nem oldjuk meg a gabonagazdaság problémáit és nem jutunk ki a nehézségekből, sem abban az értelemben, hogy egész népgazdaságunkat (tehát a paraszti gazdaságot is) a szocializmus elvei alapján átalakíthatjuk, sem abban az értelemben, hogy az ország számára bizonyos mennyiségű árugabona-tartalékot biztosíthatunk.

Hogyan lehet ezek után „elfeledni”, megkerülni és elhallgatni a kolhozok és szovhozok fejlesztésének kérdését?

Térjünk most át a nagy szovhozok kérdésére. Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt állítják, hogy Észak-Amerikában nincsenek nagy gabonatermelő gazdaságok, Valójában Észak-Amerikában és Dél-Amerikában is vannak ilyen gazdaságok. Hivatkozhatom olyan tanúra, mint Tulajkov professzor, aki a „Nyizsnyeje Povolzsje” c. folyóiratban (9. sz.) közzétette az amerikai mezőgazdaságra vonatkozó vizsgálódásának eredményeit.

Engedjék meg, hogy idézzek Tulajkov cikkéből.

„A montanai búzatermelő gazdaság a «Campbell Farming Corporation» társaság tulajdonában van. Területe 95 000 acre, vagyis körülbelül 32 000 gyeszjatyina. A gazdaság egy tagban fekszik és munkaszervezet tekintetében 4 szekcióra — mi azt mondanók: tanyára — oszlik, amelyeknek külön vezetőjük van, de az egész gazdaságot egy személy vezeti, a társaság igazgatója, Thomas Campbell.

Az újságok arról számolnak be, természetesen magának a gazdaságnak közlése alapján, hogy az idén a területnek körülbelül fele áll művelés alatt, s erről a területről körülbelül 410 000 bushel (mintegy 800 000 púd) búzát, 20 000 bushel zabot és 70 000 bushel lenmagot várnak. A vállalat összes várható bevételét 500 000 dollárra becsülik.

Ebben a gazdaságban a lovakat és öszvéreket majdnem teljesen kiszorították a traktorok, teherautók és személygépkocsik. A szántás, a vetés és általában minden mezei munka, de különösen az aratás, éjjel-nappal folyik; éjjel a gépek a mezőn fényszórók mellett dolgoznak. Az óriási vetésterület lehetővé teszi, hogy a gépek igen nagy távolságokon fordulók nélkül dolgozhassanak. Az aratócséplőgépek például, ha a növény természete megengedi használatukat, 24 láb szélességben 20 angol mérföldnyi, vagyis valamivel több mint 30 versztnyi utat tesznek meg forduló nélkül. Ehhez a munkához azelőtt 40 ló és férfi kellett. Amikor kévekötözőgépet használnak, egy-egy traktor négy-négy kévekötözőt vontat, melyek egyszerre 40 láb szélességben 28 angol mérföldnyi, vagyis körülbelül 42 verszt hosszú sávot munkálnak meg. Kévekötözőket csak abban az esetben használnak, ha a gabona nem elég száraz ahhoz, hogy egyidejűleg lehessen aratni is meg csépelni is. Akkor a kévekötözőről leszerelik a kötözőszerkezetet és a levágott gabonát egy külön futószalag segítségével rendekbe rakják. A rendbe rakott gabona 24—48 órát fekszik, ezalatt megszárad, s az egyúttal lekaszált dudva magvai kihullanak a földre. Azután útnak indítják az aratócséplőgépet, amelyen most kés helyett önműködő adogató van, s az közvetlenül a cséplőgép dobjába adogatja a földről a megszáradt gabonát. Ezen a gépen csak a traktorvezető és egy cséplőgépkezelő dolgozik. Más nincs a gépen. A szem a cséplőgépből közvetlenül a 6 tonnás vagonszekerekbe hullik, s egy-egy traktor egyszerre 10 összekapcsolt vagont vontat a magtárakba. Még megjegyzik, hogy ilyen munkával naponta 16—20 000 bushel szemgabonát csépelnek ki” (lásd „Nyizsnyeje Povolzsje” 1927 szeptember, 9. szám, 38—39. old.).

Tessék, ez egy kapitalista típusú búzatermelő óriásgazdaság leírása. Ilyen óriásgazdaságok vannak mind Észak-Amerikában, mind Dél-Amerikában.

Egyes elvtársak itt azt mondották, hogy a kapitalista országokban nem mindig kedvezőek vagy nem teljesen kedvezőek a feltételek az efféle óriásgazdaságok fejlődése számára, s ennek következtében az ilyen gazdaságok kisebb, 1—5000 gyeszjatyína nagyságú egységekre darabolódnak. Ez tökéletesen igaz is.

Mármost ezek az elvtársak azt hiszik, hogy a nagy gabonagazdaságoknak a szovjet viszonyok között sincs jövőjük. Ez azonban egyáltalán nem igaz.

Ezek az elvtársak nyilván nem értik vagy nem látják a tőkés rend és a szovjet rend viszonyai között fennálló különbséget. A kapitalizmusban a föld magántulajdon, tehát van abszolút földjáradék is, ami megdrágítja a mezőgazdasági termelés önköltségét és leküzdhetetlen akadályokat gördít annak komoly fejlődése elé. A szovjet rendben ellenben a föld nincs magántulajdonban, tehát abszolút földjáradék sincs, s ez a körülmény feltétlenül olcsóbbá teszi a mezőgazdasági termékek termelését és következésképpen feltétlenül megkönnyíti a nagyüzemű mezőgazdaság előrehaladását a technikai és minden más fejlődés útján.

Továbbá, a kapitalizmusban a nagy gabonagazdaságoknak az a céljuk, hogy maximális profitra, vagy minden esetre olyan profitra tegyenek szert, amely megfelel az úgynevezett átlagprofitrátának, mert máskülönben, általában szólva, nem tudnak fennmaradni és létezni. Ez a körülmény feltétlenül megdrágítja a termelést, s ezzel egyúttal a legkomolyabban gátolja a nagy gabonagazdaságok fejlődését. A szovjet rendben ellenben a nagy gabonagazdaságoknak, amelyek egyszersmind állami gazdaságok is, fejlődésükhöz egyáltalán nincs szükségük sem maximális profitra, sem átlagos profitra, megelégedhetnek minimális haszonnal is (néha meg ideiglenesen teljesen meglehetnek mindennemű haszon nélkül), ami, az abszolút földjáradék megszűnésével együtt, rendkívül kedvező feltételeket teremt a nagy gabonagazdaságok fejlődése számára.

Végül, a kapitalizmusban a nagy gabonagazdaságok nem kapnak sem kedvezményes hitelt, sem adókedvezményeket, míg a szovjet rendben, mely a szocialista gazdaságot minden módon támogatja, vannak és lesznek ilyen kedvezmények.

Ezek és más hasonló feltételek a szovjet rendben (a kapitalista rendtől eltérően) nagyon kedvező helyzetet teremtenek a szovhozok — a nagy gabonagazdaságok — fejlesztése számára.

Végezetül néhány szót még arról, hogy a szovhozok és a kolhozok a munkás-paraszt összefogás megszilárdítását, a munkásosztály vezetőszerepének biztosítását szolgáló támaszpontok. A kolhozokra és szovhozokra nemcsak azért van szükségünk, hogy biztosítsák a falu szocialista átalakítására irányuló távlati céljainkat. A kolhozokra és szovhozokra még azért is szükségünk van, hogy a faluban már most meglegyenek a szocialista gazdasági támaszpontok, amelyek elengedhetetlenek a munkás-paraszt összefogás megszilárdításához s ezen az összefogáson belül elengedhetetlenek a munkásosztály vezető szerepének biztosításához. Számíthatunk-e arra, hogy ezeket a támaszpontokat már most meg lehet teremteni és fejleszteni? Erre kétségtelenül számíthatunk és kell is számítanunk. A Gabonaközpont jelenti, hogy szerződéseket kötött a kolhozokkal, artelekkel és szövetkezetekkel és e szerződések alapján 40—50 millió púd gabonát kell kapnia tőlük. Ami a szovhozokat illeti, az adatok azt mutatják, hogy régi és új szovhozainknak az idén szintén 25—30 millió púd árugabonát kell adniok.

Ha ehhez még hozzáadjuk azt a 30—35 millió pudot, amit a mezőgazdasági szövetkezetnek a vele szerződéses viszonyban levő egyéni parasztgazdaságoktól kell kapnia, akkor teljesen biztosítottnak tekinthetünk több mint 100 millió púd gabonát, s ez, legalábbis a belső piacon, bizonyos tartalékul szolgálhat. Ez mégiscsak valami.

Ezek falusi szocialista gazdasági támaszpontjaink első eredményei.

S mi következik ebből? Ebből az következik, hogy nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt hiszik, hogy a munkásosztály a falun képtelen a maga szocialista állásait megvédelmezni s hogy számára nem marad más hátra, mint örökösen visszavonulni és állásait egymásután átengedni a kapitalista elemeknek. Nem, elvtársak, ez nem igaz. A munkásosztály mégsem olyan gyenge a falun, mint ahogy a felületes szemlélőnek tűnhetik. Ennek a vigasztalan filozófiának semmi köze sincs a bolsevizmushoz. A munkásosztálynak szép számmal vannak gazdasági támaszpontjai a falun a szovhozok, a kolhozok, a fogyasztási és értékesítő szövetkezetek formájában, amelyekre támaszkodva megszilárdíthatja a faluval való összefogást, el tudja szigetelni a kulákot és biztosítani tudja saját vezetőszerepét. Végül a munkásosztálynak vannak politikai támaszpontjai is a falun — a Szovjetek, a szervezett szegényparasztság stb. — amelyekre támaszkodva a falun megszilárdíthatja állásait.

A párt és a Szovjethatalom, támaszkodva a faluban megteremtett gazdasági és politikai bázisaira, és kihasználva a proletárdiktatúra rendelkezésére álló valamennyi eszközt és erőt (kulcspozíciókat stb.), biztos kézzel vezetheti a falu szocialista átalakítását, lépésről-lépésre erősbítve a munkásosztály és a parasztság szövetségét, lépésről-lépésre szilárdítva a munkásosztály vezetőszerepét ebben a szövetségben.

Emellett különös figyelmet kell fordítanunk a falusi szegénység körében végzett munkára. Szabálynak kell tekintenünk, hogy minél jobban és eredményesebben végezzük a munkánkat a szegényparasztság körében, annál nagyobb a Szovjethatalom tekintélye a falun, és ellenkezőleg, minél rosszabbul dolgozunk a szegényparasztság körében, annál kisebb a Szovjethatalom tekintélye.

Gyakran beszélünk a középparaszttal való szövetségről. Ezt a szövetséget azonban a mi viszonyaink között csak úgy szilárdíthatjuk meg, ha erélyes harcot folytatunk a kulákság, a falusi kapitalista elemek ellen. Ezért pártunk XV. kongresszusának teljesen igaza volt, amikor kiadta a jelszót, hogy erősebben kell támadni a kulákságot. De tudunk-e eredményesen harcolni a kulákság ellen, ha nem kettőzzük a munkát a szegényparasztság körében, ha nem állítjuk talpra a szegényparasztságot a kulákság ellen s nem segítjük rendszeresen a szegényparasztságot? Világos, hogy nem tudunk! A középparasztság ingadozó osztály. Ha a szegényparasztsággal nincs rendben a szénánk, ha a szegényparasztság még nem szervezett támaszpontja a Szovjethatalomnak — a kulák erősnek érzi magát s a középparaszt a kulák felé hajlik. És ellenkezőleg: ha a szegényparaszttal rendben vagyunk, ha a szegényparasztság szervezett támaszpontja a Szovjethatalomnak — a kulák érzi, hogy ostromgyűrűben van s a középparaszt a munkásosztály felé hajlik.

Ezért gondolom, hogy munkánk fokozása a szegényparasztság soraiban, a szegényparasztság rendszeres támogatásának megszervezése s végül az, hogy magát a szegényparasztságot a munkásosztály szervezett támaszpontjává tegyük a falun — pártunk egyik leglényegesebb soronlevő feladata.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

Lenin és a középparaszttal való szövetség kérdése

Válasz Sz. elvtársnak

Sz. elvtárs!

Nem igaz, hogy Leninnek Pityirim Szorokinról írt ismeretes cikkében kiadott jelszava, amely szerint „megegyezésre kell jutni a középparaszttal, egyetlen pillanatra sem mondva le a kulák elleni harcról és szilárdan csak a szegényparasztságra támaszkodva” — nem igaz, hogy ez a jelszó „a szegényparaszt-bizottságok időszakának” jelszava, a „középparasztság úgynevezett semlegesítési időszaka végének” jelszava. Ez egyáltalán nem igaz.

A szegényparaszt-bizottságokat 1918 júniusában alakították. De már 1918 október végén a falun túlerőben voltunk a kuláksággal szemben és a középparaszt a Szovjethatalom felé fordult. Éppen ennek a fordulatnak alapján jött létre a Központi Bizottság határozata, amely a Szovjetek és a szegényparaszt-bizottságok közötti kettőshatalom megszüntetéséről, a járási és falusi Szovjetek újjáválasztásáról, a szegényparaszt-bizottságoknak az újonnan választott Szovjetekbe való beolvasztásáról és következésképpen, a szegényparaszt-bizottságok felszámolásáról szól. Ezt a határozatot, mint tudjuk, a VI. Szovjetkongresszus 1918 november 9-én szovjet vonalon törvényerőre emelte. A VI. Szovjetkongresszus 1918 november 9-i határozatára gondolok, mely elrendeli a falusi és járási Szovjetek újjáválasztását és a szegényparaszt-bizottságoknak a Szovjetekbe való beolvasztását.

S mikor jelent meg Leninnek „Pityirim Szorokin értékes beismerései” című cikke, melyben a középparaszt semlegesítésének jelszava helyett a középparaszttal való megegyezés jelszavát hirdeti? Ez a cikk 1918 november 21-én jelent meg, vagyis majdnem két héttel a VI. Szovjetkongresszus szóbanforgó határozata után. Lenin ebben a cikkében határozottan azt mondja, hogy a középparaszttal való megegyezés politikája a középparasztnak felénk tett fordulatából következik.

Íme, Lenin szavai:

„A falun az a feladatunk, hogy megsemmisítsük a földesurat, megtörjük a kizsákmányoló és üzérkedő kulák ellenállását; ebből a célból szilárdan csakis a félproletárokra, a «szegényparasztságra» támaszkodhatunk. De a középparaszt nem ellenségünk. A középparaszt ingadozott, ingadozik és ingadozni fog: az a feladat, hogy az ingadozókra hassunk, nem azonos azzal a feladattal, hogy a kizsákmányolót megdöntsük és az aktív ellenséget legyőzzük. Megegyezésre kell jutni a középparaszttal, egyetlen pillanatra sem mondva le a kulák elleni harcról és szilárdan csak a szegényparasztságra támaszkodva — ez most a feladat, mert éppen most, a fentebb kifejtett okokból, a középparasztságban a felénk való fordulat elkerülhetetlen” (XXIII. köt. 294. old.).

Mi következik ebből?

Ebből az következik, hogy Lenin jelszava nem a régi időszakra, nem a szegényparaszt-bizottságoknak és a középparaszt semlegesítésének időszakára vonatkozik, hanem az új időszakra, a középparaszttal való megegyezés időszakára. Ez a jelszó tehát nem a régi időszak végét, hanem egy új időszak kezdetét tükrözi.

De az ön állítása Lenin jelszavát illetően nemcsak formális szempontból, nemcsak, hogy úgymondjuk, időrendi tekintetben, hanem lényegében is helytelen.

Ismeretes, hogy Leninnek a középparaszttal való megegyezésre vonatkozó jelszavát, mint az egész párt új jelszavát, pártunk VIII. kongresszusa (1919 márciusában) proklamálta. Ismeretes, hogy a párt VIII. kongresszusa az a kongresszus, amely a középparaszttal való tartós szövetség politikájának alapelveit megállapította. Ismeretes, hogy programunkat, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának programját, szintén a VIII. pártkongresszuson fogadták el. Ismeretes, hogy ez a program külön pontokat tartalmaz pártunknak a falu különféle csoportjaihoz, a szegényparasztsághoz, a középparasztsághoz, a kuláksághoz való viszonyáról. Mit mondanak a SzK(b)P programjának e pontjai a falu társadalmi csoportjairól és a pártnak hozzájuk való viszonyáról? Halljuk csak:

„Az Oroszországi Kommunista Párt a falun egész munkájában továbbra is a falu proletár és félproletár rétegeire támaszkodik, mindenekelőtt ezeket szervezi önálló erővé olymódon, hogy a falun pártsejteket, szegényparaszt-szervezeteket, a falusi proletárokat és félproletárokat felölelő külön típusú szakszervezeteket stb. létesít, minden módon közelebb hozza a falusi proletárokat és félproletárokat a városi proletariátushoz és kiragadja őket a falusi burzsoázia és a kistulajdonosi érdekek befolyása alól.

Ami a kulákságot, a falusi burzsoáziát illeti, az OKP politikája abban áll, hogy erélyes harcot folytat e rétegek kizsákmányoló törekvései ellen, hogy megtörje a szovjet-politikával szemben kifejtett ellenállásukat.

Ami a középparasztságot illeti, az OKP politikája abban áll, hogy fokozatosan és tervszerűen bevonja őket a szocialista építés munkájába. A párt feladatául tűzi ki, hogy a középparasztságot elválassza a kulákoktól, hogy a szükségletei iránt tanúsított figyelmes magatartással a munkásosztály oldalára vonja, elmaradottsága ellen az ideológiai befolyás eszközeivel, nem pedig az elnyomás eszközeivel harcol és minden olyan esetben, amikor a középparasztság életérdekeiről van szó, gyakorlati megegyezésre törekszik vele, engedményeket téve a szocialista átalakulások megvalósítási módjának meghatározásánál” („Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusa”, gyorsírói jegyzőkönyv, 351. old.).

Hol a különbség, akár a legcsekélyebb, akár csak a szóhasználatban mutatkozó különbség a program e pontjai és Lenin jelszava között — próbáljon ilyen különbséget találni! Nem talál ilyen különbséget, mert ilyen különbség nincs. Sőt, egészen kétségtelen, hogy Lenin jelszava nemcsak hogy nem mond ellent a VIII. kongresszus határozatainak, melyek a középparasztról szólnak, hanem ellenkezőleg, e határozatok legpontosabb és legsikerültebb szövegezésének tekinthető. Tény ugyanis, hogy a SzK(b)P programját 1919 márciusában fogadta el a párt VIII. kongresszusa, amely a középparasztság kérdését külön napirendi pontként tárgyalta, Leninnek Pityirim Szorokin elleni cikke pedig, amely a középparaszttal való megegyezés jelszavát hirdette, 1918 novemberében, vagyis a VIII. pártkongresszus előtt négy hónappal jelent meg.

Nem világos-e, hogy a párt VIII. kongresszusa teljes egészében megerősítette Leninnek a Pityirim Szorokin elleni cikkben proklamált jelszavát, mint olyan jelszót, melyet a párt, falusi munkájában, a szocialista építés egész mostani időszaka alatt vezérlő elvül köteles tekinteni?

Mi a veleje Lenin jelszavának?

Lenin jelszavának az a veleje, hogy rendkívül találóan fogja össze a párt falusi munkájának hármasegységű feladatát, amelyet egyetlen tömör formulával fejez ki: a) támaszkodj a szegényparasztságra; b) egyezz meg a középparaszttal; c) egy pillanatra se hagyd abba a kulák elleni harcot. Próbálja meg és vegye a formulának csak egyik részét a mostani falusi munka alapjául, figyelmen kívül hagyva a többi részét — és feltétlenül zsákutcába jut.

Lehet-e a szocialista építés mostani szakaszának viszonyai között a középparaszttal igazi és tartós egyességre lépni, ha nem támaszkodunk a szegényparasztságra és nem folytatunk harcot a kulák ellen?

Nem lehet.

Lehet-e a mostani fejlődési viszonyok között sikeres harcot folytatni a kulákság ellen, ha nem támaszkodunk a szegényparasztságra és nem jutottunk megegyezésre a középparaszttal?

Nem lehet.

Hogyan lehet a legsikerültebben egy összefoglaló jelszóval kifejezni a párt falusi munkájának ezt a hármasegységű feladatát? Azt hiszem, hogy Lenin jelszava ennek a feladatnak a legsikerültebb kifejezése. El kell ismerni, hogy ezt Leninnél jobban nem lehet kifejezni…

Miért kell Lenin jelszavának célszerűségét éppen most, a falusi munka mai viszonyai között hangsúlyozni?

Azért, mert éppen most észlelhető egyes elvtársaknál az a hajlandóság, hogy a párt falusi munkájának hármasegységű feladatát részekre tépjék és a részeket egymástól elszakítsák. Ezt teljesen megerősíti a januári és februári gabonabegyűjtési kampány gyakorlata.

Hogy a középparaszttal megegyezésre kell jutni — ezt minden bolsevik tudja. De hogy miképpen kell megegyezésre jutni — ezt nem mindenki érti. Egyesek úgy akarnak megegyezésre jutni a középparaszttal, hogy lemondanak a kulák elleni harcról, vagy gyengítik ezt a harcot: a kulák elleni harc — úgymond — elriaszthatja a középparasztság egy részét, a jómódú részét.

Mások úgy akarnak megegyezésre jutni a középparaszttal, hogy abbahagyják a szegényparasztság szervezését, vagy gyengítik ezt a munkát: a szegényparasztság megszervezése — úgymond — a szegényparasztság elkülönülésére vezet, az elkülönülés pedig elriaszthatja tőlünk a középparasztokat.

A helyes vonaltól való ilyen elhajlások eredményeképpen megfeledkeznek arról a marxista tételről, hogy a középparaszt ingadozó osztály, hogy a középparaszttal való megegyezést csak úgy lehet tartóssá tenni, ha erélyes harcot folytatunk a kulákság ellen és fokozzuk a szegényparasztság közötti munkát, hogy e feltételek nélkül a középparaszt a kulákság felé hajolhat, melyet erősnek lát.

Emlékezzék Leninnek a VIII. pártkongresszuson mondott szavaira:

„Meg kell határoznunk egy olyan osztályhoz való viszonyunkat, amelynek nincs határozott, szilárd helyzete. A proletariátus — tömegében a szocializmus mellett van, a burzsoázia — tömegében a szocializmus ellen van; e két osztály kölcsönös viszonyát könnyű meghatározni. De amikor olyan rétegre térünk át, mint a középparasztság, akkor kitűnik, hogy ez olyan osztály, amely ingadozik. A középparasztság részben tulajdonos, részben dolgozó. Nem zsákmányol ki más dolgozókat. Évtizedeken át agyondolgozva magát kellett védenie a helyzetét, saját bőrén érezte a földesurak és a kapitalisták kizsákmányolását, elviselt mindent, de ugyanakkor mégis: tulajdonos. Ezért roppant nehéz meghatározni ehhez az ingadozó osztályhoz való viszonyunkat” („Az OK(b)P VIII. kongresszusa”, gyorsírói jegyzőkönyv, 300. old.).

De vannak más elhajlások is a helyes vonaltól, amelyek nem kevésbé veszedelmesek, mint az előzőek. Megesik, hogy harcolnak ugyan a kulákság ellen, de ezt a harcot olyan otrombán és esztelenül folytatják, hogy a csapások a középparasztot és a szegényparasztot érik. Az eredmény az, hogy a kulák ép bőrrel ússza meg a dolgot, a középparaszttal való szövetségen rés támad, a szegényparasztság egy része pedig ideiglenesen a szovjet politika ellen aknamunkát folytató kulák hálójába kerül.

Vannak olyan esetek is, amikor a kulákság elleni harc helyett a kulákság kisajátítását, a gabonabegyűjtés helyett pedig minden gabonafelesleg kötelező beszolgáltatását próbálják bevezetni, megfeledkezvén arról, hogy a kulákság kisajátítása viszonyaink között ostobaság, és minden gabonafelesleg kötelező beszolgáltatása harcot jelent a középparaszt ellen, nem pedig szövetséget a középparaszttal.

Honnan erednek ezek az elhajlások a párt vonalától?

Annak megnemértéséből, hogy a párt falusi munkájának hármas feladata egységes és oszthatatlan feladat. Annak megnemértéséből, hogy nem szabad elszakítani a kulákság elleni harc feladatát a középparaszttal való megegyezés feladatától és ezt a két feladatot attól a feladattól, hogy a szegényparasztságot a falun a párt támaszává tegyük.

(Ebből következik, hogy a helyes vonaltól való elhajlások két oldalról veszélyeztetik a munkások és a parasztok szövetségét: veszélyeztetik azok részéről, akik, mondjuk, a gabonabegyűjtéssel kapcsolatban foganatosított ideiglenes, kivételes rendszabályokat a párt állandó vagy tartós irányzatává szeretnék tenni és veszélyeztetik azok részéről, akik a kivételes rendszabályok megszüntetését arra akarják kihasználni, hogy a kulákot szabadjára ereszszék, hogy a kereskedelmet teljesen szabadnak nyilvánítsák, úgyhogy az állami szervek nem szabályozhatnák a kereskedelmet. Ezért a helyes vonal biztosítása végett két fronton kell folytatni a harcot.

Felhasználom az alkalmat annak megjegyzésére, hogy sajtónk nem mindig követi ezt a szabályt és néha bizonyos egyoldalúságot tanúsít. Megesik például, hogy leleplezik azokat, akik a gabonabegyűjtéssel kapcsolatban foganatosított kivételes rendszabályokat, amelyek ideiglenes jellegűek, politikánk állandó irányává akarják tenni és ezzel a munkás-paraszt összefogást veszélyeztetik. Ez nagyon jó. De nem jó és helytelen, hogy ugyanakkor nem fordítanak kellő, figyelmet és nem leplezik le kellőképpen azokat, akik a munkás-paraszt összefogást más oldalról veszélyeztetik, nem leplezik le azokat, akik engednek a kispolgári nyomásnak, akik a falu kapitalista elemei elleni harc gyöngítését és a teljes szabadkereskedelem bevezetését követelik az állam szabályozó szerepének kizárásával és ilymódon más oldalról ássák alá a munkás-paraszt összefogást. Ez már nem jó. Ez egyoldalúság.

Megesik az is, hogy leleplezik azokat, akik, mondjuk, tagadják annak a lehetőségét és célszerűségét, hogy fellendítsük az egyéni kis- és középparaszti gazdaságot, amely a mostani szakaszon a mezőgazdaság alapja. Ez nagyon jó. De nem jó és helytelen az, hogy ugyanakkor nem leplezik le azokat, akik lebecsülik a kolhozok és szovhozok jelentőségét és nem látják azt, hogy az egyéni kis- és középparasztgazdaság fellendítésének feladatát ki kell egészíteni a kolhoz- és szovhozépítés fellendítésének gyakorlati feladatával. Ez már egyoldalúság.

Ahhoz, hogy a helyes vonalat biztosítsuk, két fronton kell harcot folytatni és el kell vetni mindennemű egyoldalúságot.)

Mit kell tenni, hogy ezeket a feladatokat mindennapi falusi munkánk során el ne szakítsuk egymástól?

Ehhez elsősorban olyan vezérlő jelszót kell adni, amely mindezeket a feladatokat egy közös formulában egyesítené és következésképpen nem engedné meg, hogy ezeket a feladatokat egymástól elszakítsák.

Van-e pártunk fegyvertárában ilyen formula, ilyen jelszó?

Igenis van. Ilyen formula Lenin jelszava: „megegyezésre kell jutni a középparaszttal, egyetlen pillanatra sem mondva le a kulák elleni harcról és szilárdan csakis a szegényparasztságra támaszkodva”.

Ezért gondolom, hogy ez a jelszó a legcélszerűbb és legátfogóbb jelszó s hogy azt éppen most, falusi munkánknak éppen mai viszonyai között kell a homloktérbe állítani.

Ön Lenin jelszavát „ellenzéki” jelszónak tekinti és levelében ezt kérdi: „Hogyan történhetett meg, hogy… ez az ellenzéki jelszó a «Pravda» 1928 május 1-i számában megjelent… mivel magyarázható, hogy ezt a jelszót a «Pravdá»-ban a SzK(b)P Központi Bizottságának lapjában közzétették, technikai hiba-e ez, vagypedig kompromisszum az ellenzékkel a középparasztság kérdésében?”

Dörgedelmes szavak, annyi szent! De mégis, óvatosabban a „kanyaroknál”, Sz. elvtárs: nehogy hevülékenységében arra a következtetésre jusson, hogy tilos kinyomatni programunkat, amely teljesen megerősíti Lenin jelszavát (ez tény!), azt a programot, amelyet alapjában Lenin dolgozott ki (aki korántsem volt ellenzéki!) és a párt VIII. kongresszusa elfogadott (amely párt szintén nem volt ellenzéki!). Kissé több tiszteletet programunknak a falu társadalmi csoportjairól szóló pontjai iránt! Kissé több tiszteletet a VIII. pártkongresszusnak a középparasztságról szóló határozatai iránt! . .

Ami azt a kifejezést illeti: „kompromisszum az ellenzékkel a középparasztság kérdésében”, ezt a kifejezést, azt hiszem, nem érdemes cáfolni, ezt ön bizonyára hevülékenységében mondta.

Önt, úgy látszik, zavarja az a körülmény, hogy Lenin jelszavában és a SzK(b)P-nak a VIII. kongresszuson elfogadott programjában a középparasztsággal való megegyezésről van szó, míg Lenin a VIII. kongresszusi megnyitójában a középparasztsággal való tartós szövetségrőlbeszél. Ön ebben nyilván valami ellentmondásfélét lát. Ön talán még azt is hajlandó feltételezni, hogy a középparasztsággal való megegyezéspolitikája valamilyen eltávolodás a középparasztsággal való szövetség politikájától. Ez nem áll, Sz. elvtárs. Ez nagy tévedés. Így csak olyan emberek gondolkodhatnak, akik elolvassák ugyan a jelszó betűit, de nem tudnak a jelszó értelmébe behatolni. Így olyan emberek gondolkodhatnak, akik nem ismerik a középparasztsággal való szövetség, a vele való megegyezés jelszavának történetét. Így csak olyan emberek gondolkodhatnak, akik képesek feltételezni, hogy Lenin, aki a VIII. kongresszusi megnyitójában a középparasztsággal való „tartós szövetség” politikájáról beszélt, eltávolodott saját magától, amikor ugyanazon a kongresszuson egy másik beszédében és a párt VIII. kongresszusán elfogadott programban azt mondta, hogy most a középparasztsággal való „megegyezés” politikájára van szükségünk.

Mi a dolog nyitja? A dolog nyitja az, hogy Lenin, és a párt képviseletében a VIII. kongresszus, nem lát semmiféle különbséget a „megegyezés” fogalma és a „szövetség” fogalma között. A dolog nyitja az, hogy Lenin mindenütt, a VIII. pártkongresszuson mondott valamennyi beszédében egyenlőségi jelet tesz a „szövetség” fogalma és a „megegyezés” fogalma közé. Ugyanezt kell mondani a VIII. kongresszusnak „A középparasztsághoz való viszonyról” szóló határozatáról, amely egyenlőségi jelet tesz a „megegyezés” fogalma és a „szövetség” fogalma közé. S mivel Lenin és a Párt a középparasztsággal való megegyezés politikáját nem véletlen és gyorsan elmúló, hanem tartós politikának tekinti, ezért minden alapjuk megvolt és megvan arra, hogy a középparasztsággal való megegyezés politikáját a vele való tartós szövetség politikájának és fordítva: a középparasztsággal való tartós szövetség politikáját a vele való megegyezés politikájának nevezzék. Csak meg kell ismerkedni a VIII. Pártkongresszus gyorsírói jegyzőkönyvével és ugyanennek a kongresszusnak a középparasztságról szóló határozatával, hogy erről meggyőződjünk.

Íme egy idézet Leninnek a VIII. kongresszuson mondott beszédéből:

„Lépten-nyomon megesett, hogy a szovjetfunkcionáriusok tapasztalatlansága és a kérdés nehéz volta következtében a kulákságnak szánt ütések a középparasztságot érték. Itt rendkívül sokat hibáztunk. Az e tekintetben szerzett tapasztalat segítségünkre lesz abban, hogy megtegyünk mindent a további hibák elkerülése érdekében. Ez a feladat, amely nem elméletileg, hanem gyakorlatilag áll előttünk. Önök nagyon jól tudják, hogy ez nehéz feladat. Nincsenek olyan javaink, amiket a középparasztságnak nyújthatnánk, márpedig a középparaszt materialista, gyakorlati ember és konkrét anyagi javakat követel, aminőket most nem adhatunk neki és aminőket az ország talán még hónapokon át nélkülözni lesz kénytelen abban a nehéz harcban, amely most teljes győzelmet ígér. De sokat tehetünk közigazgatási gyakorlatunkban: megjavíthatjuk apparátusunkat, kiküszöbölhetünk rengeteg visszaélést. Pártunk vonalát, amely nem irányult eléggé a középparasztsággal való blokkra, szövetségre, a vele való megegyezésre — ezt a vonalat módunkban áll és kötelességünk kiigazítani és kijavítani” („Az OK(b)P VIII. kongresszusa”, gyorsírói jegyzőkönyv, 20. old.).

Láthatja, hogy Lenin nem tesz különbséget „megegyezés” és „szövetség” között.

És még egy idézet a VIII. kongresszusnak „A középparasztsághoz való viszonyról” szóló határozatából:

„Összekeverni a középparasztokat a kuláksággal, bármilyen mértékben is kiterjeszteni rájuk a kulákság ellen irányuló rendszabályokat — ez annyit jelent, mint a legdurvább módon megszegni nemcsak a Szovjethatalom valamennyi dekrétumát és egész politikáját, hanem a kommunizmus alapelveit is, amelyek arra mutatnak rá, hogy abban az időszakban, mikor a proletariátus döntő harcot folytat a burzsoázia leveréséért, a proletariátus és a középparasztság közötti megegyezés egyik feltétele annak, hogy simán áttérjünk mindennemű kizsákmányolás kiküszöbölésére.

A középparasztság, amelynek aránylag erős gazdasági gyökerei vannak, mivel a mezőgazdasági technika még a legfejlettebb kapitalista országokban is, Oroszországról nem is szólva, elmaradt az ipari technikától, a proletárforradalom kezdete után elég hosszú időn át fogja tartani magát. Ezért a falun dolgozó szovjet funkcionáriusok, úgyszintén a pártfunkcionáriusok taktikájának számolni kell azzal, hogy hosszú időn át együtt kell működni a középparasztsággal…

… Tehát a Szovjethatalom teljesen helyes falusi politikája biztosítja a győzelmes proletariátus szövetségét és megegyezését a középparasztsággal…

… A munkás- és parasztkormány és a kommunista párt politikáját a jövőben is a proletariátusnak és a szegényparasztságnak a középparasztsággal való megegyezése szellemében kell folytatni” („Az OK(b)P VIII. kongresszusa”, gyorsírói jegyzőkönyv, 370—372. old.).

Láthatja, hogy a határozat szintén nem tesz különbséget „megegyezés” és „szövetség” között.

Nem lesz felesleges megjegyezni, hogy a VIII. kongresszus határozatában egy árva szó sincs a középparasztsággal való „tartós szövetségről”. De azt jelenti-e ez, hogy a határozat eltér a középparasztsággal való „tartós szövetség” politikájától? Nem, nem jelenti ezt. Ez csak azt jelenti, hogy a határozat egyenlőségi jelet tesz a „megegyezés”, „együttműködés” fogalma és a „tartós szövetség” fogalma közé. Ez érthető is: nem lehet „szövetség” a középparasztsággal, ha nem „egyeztünk meg” vele, s a középparasztsággal való szövetség nem lehet „tartós”, ha nincs vele „hosszú időre szóló” megegyezés és együttműködés.

Ezek a tények.

Vagy—vagy: vagy Lenin és a VIII. pártkongresszus eltért a középparasztsággal való „tartós szövetségre” vonatkozó lenini kijelentéstől, vagypedig félre kell dobni ezt a komolytalan feltevést és el kell ismerni, hogy Lenin és a VIII. pártkongresszus nem tesz semmiféle különbséget a „megegyezés” fogalma és a „tartós szövetség” fogalma között.

Aki tehát nem akar üres szőrszálhasogatás áldozata lenni, aki be akar hatolni a lenini jelszó értelmébe, amely úgy szól, hogy a szegényparasztságra kell támaszkodni, a középparasztsággal meg kell egyezni és a kulákság ellen harcot kell folytatni — annak feltétlenül meg kell értenie, hogy a középparasztsággal való megegyezés politikája nem más, mint a vele való tartós szövetség politikája.

Az ön hibája az, hogy nem értette meg az ellenzék szélhámoskodó csűrés-csavarását, felült az ellenzék provokációjának és beleesett abba a csapdába, amit az ellenfél állított önnek. Az ellenzéki szélhámosok lármáznak és ordítoznak, azt hajtogatják, hogy ők elfogadják a középparasztsággal való megegyezés lenini jelszavát, de ugyanakkor provokáló célzást tesznek arra, hogy a középparasztsággal való „megegyezés” és a vele való „tartós szövetség” két különböző dolog. Ezáltal egy csapásra két legyet akarnak ütni: először, leplezni akarják a középparasztság kérdésében elfoglalt igazi álláspontjukat, melynek lényege nem a középparasztsággal való megegyezés, hanem a „középparasztsággal való meghasonlás” (lásd az ellenzéki Szmirnov ismert beszédét, amelyet a XVI. Moszkva kormányzósági pártkonferencián idéztem); másodszor, a „megegyezés” és a „szövetség” közötti költött különbség alapján lépre akarják csalni a bolsevikok közül az oktondiakat, teljesen meg akarják őket zavarni és el akarják őket taszítani Lenintől.

És hogyan válaszolnak erre egyes elvtársaink? Ahelyett, hogy lerántanák az álarcot az ellenzéki szélhámosokról, ahelyett hogy rájuk bizonyítanák, hogy igazi álláspontjukat illetően félrevezetik a pártot — ehelyett horogra kerülnek, belemásznak a csapdába s engedik, hogy eltaszítsák őket Lenintől. Az ellenzék lármát csap Lenin jelszava körül, az ellenzékiek a lenini jelszó híveinek adják ki magukat — tehát el kell határolni magamat ettől a jelszótól, nehogy összetévesszenek engem az ellenzékkel, különben „az ellenzékkel való kompromisszum” vádját emelhetik ellenem — ilyen ezeknek az elvtársaknak a logikája!

S ez az ellenzék szélhámos fogásainak nem egyedüli példája. Itt van például az önbírálat jelszava. A bolsevikoknak tudniok kell, hogy az önbírálat jelszava pártunk cselekvésének alapja, a proletárdiktatúra megszilárdításának eszköze, a kádernevelés bolsevik módszerének lelke. Az ellenzék lármát csap és azt hangoztatja, hogy az önbírálat jelszavát ő, az ellenzék, gondolta ki, hogy a párt őtőle vette át ezt a jelszót, tehát a párt kapitulált az ellenzék előtt. Ezzel az eljárással az ellenzék legalábbis két dolgot akar elérni:

először, el akarja titkolni a munkásosztály előtt, be akarja csapni arra vonatkozóan, hogy a pártszerűség szétrombolására irányuló ellenzéki „önbírálat” és a pártszerűség erősítésére irányuló bolsevik önbírálat között szakadék tátong;

másodszor, horogra akar keríteni egyes oktondiakat és rá akarja bírni őket, hogy határolják el magukat az önbírálat pártjelszavától.

És hogyan válaszolnak erre egyes elvtársaink? Ahelyett, hogy lerántanák az álarcot az ellenzéki szélhámosokról és megvédenék a bolsevik önbírálat jelszavát, belemásznak a csapdába, cserbenhagyják az önbírálat jelszavát, az ellenzék füttyére táncolnak és . . . behódolnak az ellenzéknek abban a téves hitben, hogy elhatárolják magukat az ellenzéktől.

Ilyen példákat halmazával lehetne idézni.

De mi a munkánkban nem táncolhatunk senki füttyére. Még kevésbé lehet munkánkban vezető szempont, hogy mit mondanak rólunk az ellenzékiek. Nekünk a magunk útján kell haladni, elsöpörve az ellenzék szélhámos fogásait éppúgy, mint egyes bolsevikok hibáit, akik az ellenzék provokációjának felülnek. Emlékezzék Marx szavaira: „Menj utadon és ne bánd, hogy mit beszélnek!”

Kelt: 1928. június 12.
Megjelent: „Pravda” 152. sz.
1928. július 3.

Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

Az önbírálat jelszavának elsekélyesítése ellen

Az önbírálat jelszavát nem szabad futólagos és gyorsan múló jelszónak tekinteni. Az önbírálat a pártkáderek és általában a munkásosztály forradalmi szellemben való nevelésének külön módszere, bolsevik módszere. Már Marx úgy beszélt az önbírálatról, mint a proletárforradalom megszilárdításának módszeréről. Ami a pártunkban gyakorolt önbírálatot illeti, annak kezdete arra az időre nyúlik vissza, amikor a bolsevizmus először jelent meg országunkban, azokra az első napokra, amikor a bolsevizmus, mint külön forradalmi áramlat, a munkásmozgalomban megszületett.

Ismeretes, hogy Lenin már 1904 tavaszán, amikor a bolsevizmus még nem volt önálló politika párt, hanem egy szociáldemokrata párt kebelében együtt dolgozott a mensevikekkel — ismeretes, hogy Lenin már akkor „önbírálatra és saját hiányosságaink kíméletlen leleplezésére” szólította fel a pártot. Lenin akkor „Egy lépés előre, két lépés hátra” című brosúrájában ezt írta:

„Ezek (vagyis a marxisták ellenfelei. I. Szt.) kárörömmel és kaján ujjongással figyelik vitáinkat; ők persze rajta lesznek majd, hogy pártunk hiányosságainak és fogyatékosságainak szentelt brosúrámból egyes helyeket saját céljaiknak megfelelő módon ráncigáljanak elő. Az orosz szociáldemokraták már elég puskaport szagoltak a csatákban, hogy rá se hederítsenek ezekre a csipkelődésekre, hogy ezek ellenére folytassák munkájukat az önbírálat és saját hiányosságaik kíméletlen leleplezése terén, amely hiányosságokat a munkásmozgalom növekedése okvetlenül és elkerülhetetlenül le fog gyűrni. Ám próbálják meg az ellenfél táborából való urak, és tárják elénk a dolgok valódi állásának képét a maguk «pártjaiban» úgy, hogy ez csak távolról is hasonlítson arra a képre, amit második kongresszusunk jegyzőkönyvei mutatnak!” (VI. köt. 161. old.).

Ezért egyáltalán nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt hiszik, hogy az önbírálat futólagos jelenség, divat, aminek rövidesen el kell múlnia, mint ahogy rendszerint minden divat elmúlik. Az önbírálat valójában a bolsevizmus fegyvertárának elmaradhatatlan és állandóan használt fegyvere, elválaszthatatlan a bolsevizmus természetétől, forradalmi szellemétől.

Néha azt mondják, hogy az önbírálat jó szolgálatot tesz olyan pártnak, amely még nem jutott hatalomra és amelynek „nincs mit vesztenie”, de veszélyes és káros arra a pártra, amely már hatalomra jutott, amelyet ellenséges erők vesznek körül és amely ellen az ellenség kihasználhatja a párt gyengéinek leleplezését.

Ez a nézet helytelen. Teljesen helytelen. Ellenkezőleg, éppen azért, mert a bolsevizmus hatalomra jutott, éppen azért, mert a bolsevikok építési sikereink következtében elbizakodhatnak, éppen azért, mert megtörténhet, hogy a bolsevikok nem veszik észre gyengéiket és ezzel megkönnyíthetik az ellenség dolgát — éppen ezért van szükségünk az önbírálatra, különösen most, amikor már hatalomra jutottunk.

Az önbírálatnak az a célja, hogy feltárja és megszüntesse hibáinkat és gyengéinket — nem világos-e tehát, hogy a proletárdiktatúra viszonya között az önbírálat csak megkönnyítheti a bolsevizmusnak a munkásosztály ellenségei ellen vívott harcát? Lenin számításba vette a hatalom megragadása után előállott helyzet sajátosságait, amikor a „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című brosúrájában 1920 április-májusában a következőket írta:

„A politikai pártnak saját hibáihoz való viszonya egyik legfontosabb és legbiztosabb ismérve a párt komolyságának és annak, hogy miként teljesíti a valóságban kötelességét osztálya és a dolgozó tömegek irányában. A hibát nyíltan beismerni, okait feltárni, kielemezni azt a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — íme ez jellemzi a komoly pártot, így teljesíti a párt kötelességét, így nevel és tanítja az osztályt s azután a tömegeket is” (XXV. köt. 200. old.).

Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor a párt XI. kongresszusán, 1922 márciusában azt mondotta:

„A proletariátus nem riad vissza annak beismerésétől, hogy forradalmában egyes dolgok nagyszerűen sikerültek, mások meg nem sikerültek. Mindazok a forradalmi pártok, amelyek eddig elpusztultak, azért pusztultak el, mert elbizakodtak és nem tudták meglátni, miben rejlik az erejük és féltek beszélni gyengéikről. De mi nem pusztulunk el, mert nem félünk beszélni gyengéinkről és megtanuljuk leküzdeni ezeket a gyengéket” (XXVII. köt. 260—261. old.).

Ebből csak egy következtetést lehet levonni: a pártot, az osztályt, a tömeget lehetetlen helyesen nevelni önbírálat nélkül; a párt, az osztály, a tömeg helyes nevelése nélkül pedig nincs bolsevizmus.

Miért éppen most, éppen az adott történelmi pillanatban, éppen 1928-ban lett különösen időszerű az önbírálat jelszava?

Azért, mert az osztályviszonyok kiéleződése mind belpolitikai, mind külpolitikai vonalon most világosabban mutatkozott meg, mint egy vagy két évvel ezelőtt.

Azért, mert most világosabban tárult fel, mint egy vagy két évvel ezelőtt, hogy a Szovjethatalom osztályellenségei, gyengéinket és hibáinkat kihasználva, aknamunkát folytatnak országunk munkásosztálya ellen.

Azért, mert a Sahti-ügynek és a falusi tőkés elemek „begyűjtési manővereinek” leckéi, továbbá a tervezés terén elkövetett hibáink nem múlhatnak el nyomtalanul, azokból feltétlenül okolnunk kell.

Mennél előbb meg kell szabadulnunk a Sahti-ügy és a gabonabegyűjtési nehézségek által feltárt hibáinktól és gyengéinktől, ha meg akarjuk szilárdítani a forradalmat és teljes fegyverzetben akarjuk fogadni az ellenséget.

Mennél előbb fel kell tárnunk gyengéinket és hibáinkat, amelyek még nincsenek feltárva, de kétségtelenül megvannak, ha nem akarjuk azt, hogy a munkásosztály ellenségeinek nagyobb örömére teljesen készületlenül érjen bennünket mindenféle „meglepetés” és „véletlen”.

Késlekedni e tekintetben annyit jelent, mint megkönnyíteni ellenségeink dolgát, elmélyíteni hibáinkat és gyengéinket. De mindezt lehetetlen megtenni, ha nem fejlesztjük ki az önbírálatot, ha nem fokozzuk az önbírálatot, ha nem vonjuk be a munkásosztály és a parasztság milliós tömegeit gyengéink, hibáink feltárásába és felszámolásába.

Ezért a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának teljesen igaza volt, amikor a Sahti-ügyről hozott határozatában ezt mondotta:

„Annak, hogy a megjelölt rendszabályok eredményes végrehajtását biztosítsuk, az a legfőbb feltétele, hogy ténylegesen megvalósítsuk az önbírálat jelszavát, melyet a XV. kongresszus adott ki”.

De hogy kifejlesszük az önbírálatot, a pártnak előbb számos akadályt kell leküzdenie. Ide sorolható a tömegek kulturális elmaradottsága, a proletár élcsapat kulturális erőinek elégtelensége, renyheségünk, „kommunista felfuvalkodottságunk” stb. De a legkomolyabb akadályok egyike, ha ugyan nem a legkomolyabb akadály: apparátusaink bürokratizmusa. Párt-, állami, szakszervezeti, szövetkezeti és sok más szervezetünkben ugyanis bürokratikus elemek vannak. Azokról a bürokratikus elemekről van szó, akik gyengéinkből és hibáinkból élnek, akik jobban félnek a tömegek bírálatától, a tömegek ellenőrzésétől, mint a tűztől, akik akadályozzák az önbírálat kibontakozását és gátolnak bennünket abban, hogy megszabaduljunk gyengéinktől, hibáinktól. A szervezeteinkben meglevő bürokratizmus nem csupán aktatologatás és a hivatali formaságok túltengése. A bürokratizmusban a szervezeteinkre gyakorolt polgári befolyás nyilvánul meg. Leninnek igaza volt, amikor azt mondotta:

”… meg kell értenünk, hogy a bürokratizmus elleni harc abszolút szükséges harc, amely éppolyan bonyolult, mint a kispolgáriság elleni harc. A bürokratizmus államrendünkben olyan kinövés, hogy még pártprogramunk is beszél róla, aminek az az oka, hogy a bürokratizmus ezzel a kispolgárisággal és annak elterjedtségével van kapcsolatban” (XXVI. köt. 220. old.).

Annál állhatatosabban kell harcolnunk szervezeteink bürokratizmusa ellen, ha valóban ki akarjuk fejleszteni az önbírálatot és meg akarunk szabadulni építésünk kinövéseitől.

Annál állhatatosabban kell mozgósítanunk a munkások és parasztok milliós tömegeit, hogy ők bíráljanak alulról, hogy ők ellenőrizzenek alulról, mert ez a legjobb ellenméreg a bürokratizmus ellen.

Leninnek igaza volt, amikor azt mondotta:

„Ha harcolni akarunk a bürokratizmus ellen, akkor ebbe be kell vonnunk az alsó rétegeket …” mert „hogyan szüntethető meg a bürokratizmus, ha nem a munkások és parasztok bevonásával?”* (XXV. köt. 496, 495. old.)

Ahhoz azonban, hogy „bevonjuk” a milliós tömegeket, a munkásosztály valamennyi tömegszervezetében, és elsősorban magában a pártban, ki kell fejlesztenünk a proletár demokráciát. Az önbírálat e feltétel nélkül nulla, puszta szólam, frázis.

Nekünk nem akármiféle önbírálatra van szükségünk. Nekünk olyan önbírálatra van szükségünk, amely növeli a munkásosztály műveltségét, fejleszt harci szellemét, megerősíti a győzelembe vetett hitét, megsokszorozza erőit és segíti abban, hogy az ország igazi gazdájává váljék.

Egyesek azt mondják, hogy ha van önbírálat, akkor nincs szükség többé munkafegyelemre, abba lehet hagyni a munkát és fecseghetnek össze-vissza mindenről. Ez nem önbírálat, hanem a munkásosztály kigúnyolása. Az önbírálatra nem azért van szükség, hogy romboljunk, hanem azért, hogy megszilárdítsuk a munkafegyelmet, azért, hogy a munkafegyelem tudatos fegyelemmé váljék, mely képes megállni a helyét a kispolgári lompossággal szemben.

Mások azt mondják, hogy ha van önbírálat, akkor nincs szükség többé vezetésre, ott lehet hagyni a kormányt és mindent rá lehet hagyni a „dolgok természetes folyására”. Ez nem önbírálat, hanem szégyen és gyalázat. Az önbírálatra nem azért van szükség, hogy gyengítsük, hanem azért, hogy erősítsük a vezetést, azért, hogy a csak papiroson létező és tekintélynek alig örvendő vezetésből élő és valóban tekintélynek örvendő vezetés legyen.

De van másféle „önbírálat” is, olyan „önbírálat”, amely a pártszerűség lerombolására, a Szovjethatalom bemocskolására, építésünk gyengítésére, gazdasági kádereink elzüllésére, a munkásosztály lefegyverzésére, az elfajulásról való fecsegésre vezet. Ilyen „önbírálatra” hívott bennünket nemrég a trockista ellenzék. Mondanom sem kell, hogy a pártnak semmi köze sincs az ilyen „önbírálathoz”. Mondanom sem kell, hogy a párt minden erejével és minden eszközzel harcolni fog az ilyen „önbírálat” ellen.

Ezt az idegen, romboló bolsevizmusellenes „önbírálatot” szigorúan meg kell különböztetni a mi önbírálatunktól, a bolsevik önbírálattól, amelynek célja a pártszerűség fejlesztése, a Szovjethatalom megszilárdítása, építésünk javítása, gazdasági kádereink erősítése, a munkásosztály felfegyverzése.

Az önbírálat fokozásáért mindössze néhány hónappal ezelőtt indítottunk kampányt. Még nincsenek meg a szükséges adatok, hogy összegezhessük a kampány első eredményét. Annyit azonban meg lehet állapítani, hogy a kampány üdvös hatása máris érezhető.

Nem tagadhatja senki, hogy az önbírálat hulláma nőni és szélesedni kezd, a munkásosztály egyre szélesebb rétegeit ragadja magával, és bevonja őket a szocialista építés ügyébe. Ezt mutatja, hogy egyebet ne mondjak, a termelési értekezletek és az alkalmi ellenőrző bizottságok felélénkülése.

Igaz, még mindig vannak arra irányuló kísérletek, hogy véka alá rejtsék a termelési értekezletek és az alkalmi ellenőrző bizottságok indokolt és felülvizsgált útmutatásait. Ez ellen a legerélyesebb harcot kell indítanunk, mivel az ilyen kísérleteknek az a céljuk, hogy elvegyék a munkások kedvét az önbírálattól. De aligha van okunk kétségbevonni, hogy az önbírálat növekvő hulláma maradéktalanul el fogja söpörni az efféle bürokratikus kísérleteket.

Azt sem tagadhatja senki, hogy az önbírálat eredményeképpen gazdasági kádereink kezdik összeszedni magukat, éberebbekké válnak, komolyabban kezdenek hozzányúlni a gazdasági vezetés kérdéseihez, párt-, szovjet, szakszervezeti és más kádereink pedig figyelmesebben, megértőbben kezdenek foglalkozni a tömegek ügyes-bajos dolgaival.

Igaz, nem mondhatjuk, hogy a pártonbelüli és általában a munkásdemokrácia már teljesen megvalósult a munkásosztály tömegszervezeteiben. De nincs okunk kétségbevonni, hogy a kampány tovább kibontakozásával majd ez is előbbre lendül.

Azt sem lehet tagadni, hogy sajtónk az önbírálat eredményeképpen elevenebbé és életképesebbé vált, és lapjaink munkatársainak olyan osztagai, mint a munkás- és falusi levelezők szervezetei, már igen komoly politikai erővé kezdenek válni.

Igaz, sajtónk időnként még mindig a felszínen mozog, még nem tanulta meg, hogyan kell egyes kritikai megjegyzésekről mélyebb bírálatra, a mély bírálatról a bírálat eredményeinek általánosítására áttérni és megállapítani, hogy melyek azok a vívmányok, melyeket a bírálat eredményeképp értünk el építésünk terén. De aligha vonható kétségbe, hogy ez is javulni fog a további kampány során.

E vívmányok mellett azonban meg kell említenünk kampányunk fogyatékosságait is. Az önbírálat jelszavának azokról az eltorzításairól van szó, amelyek már most, a kampány elején is előfordulnak és azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy elsekélyesítik az önbírálatot, ha azonnal nem vesszük fel a harcot ellenük.

1. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy több lapnál olyan tendencia mutatkozott, hogy a kampányt szocialista építésünk fogyatékosságainak tárgyilagos bírálata helyett a személyi életben előforduló szélsőségek reklámszerű kipellengérezésének medrébe tereljék. Ez szinte valószínűtlen. De ez, sajnos, tény.

Nézzük például a „Vlaszty Truda” című lapot, az irkutszki kerületi bizottság és kerületi végrehajtó-bizottság lapját (128. sz.). Egész oldalt ilyen reklámszerű „jelszavak” tarkítanak: „A nemi kicsapongás — burzsoá tulajdonság”, „Egyik pálinkás pohár után jön a másik”, „Ha már saját házacskánk van, legyen saját tehénkénk is”, „A kétszemélyes ágy banditái”, „Az el nem dördült lövés” stb. stb. Kérdezem, m közük lehet ezeknek a „Birzsovkához” méltó „kritikai” csipkelődéseknek a bolsevik önbírálathoz, amelynek szocialista építésünk javítása a célja? Nagyon lehetséges, hogy ezeknek a reklámcikkeknek a szerzője kommunista. Lehetséges, hogy a Szovjethatalom „osztályellenségei” elleni gyűlölet hevíti a szerzőt. De hogy letért a helyes útról, elsekélyesíti az önbírálat jelszavát és nem a mi osztályunk hangján beszél — abban nem lehet kételkedni.

2. Rá kell továbbá mutatnunk arra, hogy még azok a lapok is, amelyek, általában szólva, értenek a helyes bírálathoz — néha még ezek is csak a bírálat kedvéért bírálnak, sportot űznek a bírálatból, szenzációt hajhásznak. Nézzük például a „Komszomolszkaja Pravdá”-t. Mindannyian ismerik a „Komszomolszkaja Pravdá”- nak az önbírálat kifejlesztése terén szerzett érdemeit. De nézzék meg e lap legutóbbi számait és olvassák el az Összszövetségi Központi Szakszervezeti Tanács vezetőinek „bírálatát”, amely nem egyéb, mint megengedhetetlen karikatúrák egész sorozata. Kérdezem, kinek kell az ilyen „bírálat” és mit adhat az önbírálat jelszavának kompromittálásán kívül? Mire kellett ez a „bírálat”, amely nem tartja szem előtt szocialista építésünk érdekeit, hanem olcsó szenzációt hajhász, amelynek az a célja, hogy a kárörvendő nyárspolgárt megnevettesse? Persze az önbírálatnak minden fegyvernemre, tehát a „könnyű lovasságra” is szüksége van. De vajon az következik-e ebből, hogy a könnyű lovasságnak könnyelmű lovassággá kell válnia?

3. Végül meg kell emlékeznünk számos szervezetünk arra irányuló határozott hajlandóságáról, hogy az önbírálatot gazdasági vezetőink elleni hajszává változtassák, hogy az önbírálat jelszavával visszaélve, gazdasági vezetőinket a munkásosztály előtt diszkreditálják. Tény, hogy Ukrajnában és Közép-Oroszországban egyes helyi szervezeteink valóságos hajszát indítottak legjobb gazdasági vezetőink ellen, akiknek minden bűne csak az, hogy nem csalhatatlanok. Hogyan lehet másképpen értelmezni a helyi szervezeteknek e gazdasági vezetők leváltására vonatkozó határozatait, amelyeknek nincs semmi kötelező erejük és nyilvánvalóan csak az a célzatuk, hogy a gazdasági vezetőket befeketítsék. Hogyan értsük másként azt, amikor bírálni bírálják a gazdasági vezetőket, de nekik nem engedik meg, hogy válaszoljanak a bírálatra? Mióta nevezik nálunk önbírálatnak ezt a „lebunkózást”?

Természetesen nem követelhetjük, hogy a bírálat száz százalékig helyes legyen. Ha alulról gyakorolnak bírálatot, ebben az esetben még olyan kritikát is el kell fogadni, amely csak 5—10%-ban helyes. Mindez igaz. De vajon az következik e ebből, hogy a gazdasági vezetőknek soha sem szabad hibázniok? Vajon van-e olyan ember a világon, aki sohasem követ el hibát? Vajon nehéz-e megérteni, hogy a gazdaság káderek kineveléséhez hosszú évek kellenek, hogy a legfigyelmesebben és leggondosabban kell bánni velük? Vajon nehéz-e megérteni, hogy az önbírálatra nem azért van szükségünk, hogy hajszát indítsunk a gazdasági káderek ellen, hanem azért, hogy javítsuk és erősítsük azokat?

Bírálják építésünk fogyatékosságait, de ne sekélyesítsék el az önbírálat jelszavát és ne tegyék azt reklámgyakorlatok eszközévé, mint ahogy például „A kétszemélyes ágy banditái”, „Az el nem dördült lövés” stb. című cikkekben történt.

Bírálják építésünk fogyatékosságait, de ne diszkreditálják az önbírálat jelszavát és annak leple alatt ne kotyvasszanak olcsó szenzációkat.

Bírálják építésünk fogyatékosságait, de ne forgassák ki az önbírálat jelszavát és annak leple alatt ne indítsanak hajszát gazdasági és más funkcionáriusaink ellen.

És ami a legfőbb: ne cseréljék föl az alulról jövő tömegbírálatot a felülről jövő kritikai rikácsolással, nyújtsanak lehetőséget a munkásosztály milliós tömegeinek, hogy bekapcsolódjanak ebbe a dologba és alkotó kezdeményezésükkel résztvegyenek fogyatékosságaink leküzdésének és építésünk javításának ügyében.

„Pravda” 146. sz.
1928. június 26.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

A Központi Bizottság Politikai Irodájának tagjaihoz

Válasz Frumkinnak

(Frumkin 1928 június 15-1 levelével kapcsolatban)

Frumkin 1928 június 15-i levelével érdemes behatóan foglalkozni.

Vizsgáljuk meg ezt a levelet pontonként.

1. Frumkin először is helytelenül értékeli a Szovjetunió nemzetközi helyzetét. A pártban általánosan elfogadott vélemény, hogy a Szovjetunió és a kapitalista környezet között fennálló ellentétek azért növekednek, a kapitalista államok azért támadják a Szovjetuniót, mert a Szovjetunióban gyarapodnak a szocialista elemek, mert növekszik a Szovjetunió befolyása az egész világ munkásosztályára, vagyis növekszik az a veszély, amelyet az erősödő Szovjetunió a kapitalizmus számára jelent. Így értelmezi a kérdést pártunk XV. kongresszusa, amikor a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatában megállapítja: „Kiéleződtek az ellentétek a burzsoá környezet és a Szovjetunió között, amely győzelmes fejlődésével aláaknázza a világkapitalizmus pilléreit. A Szovjetunió szocialista elemeinek gyarapodása, a proletárdiktatúra elfajulásába vetett burzsoá remények meghiúsulása és a Szovjetunió nemzetközi forradalmi befolyásának egyidejű fokozódása ennek a kiéleződésnek legfontosabb tényezői”.

Ismeretes, hogy a párt nem mellesleg, nem véletlenül dolgozta ki ezt az álláspontját, hanem ádáz harcban az ellenzék ellen, amely nyíltan azt állította, hogy az imperializmus azért támadja a Szovjetuniót, mert a Szovjetunió gyengül, ez pedig a Szovjetunió elfajulási folyamatával magyarázható.

Frumkin azonban egyáltalán nem ért egyet ezzel a párt-állásponttal. Ellenkezőleg, Frumkin azt erősítgeti, hogy „erőink politikai és gazdasági gyengülése a fő és döntő tényezője annak, hogy a kapitalista világ a Szovjetuniót támadja”.

Mi köze lehet egymáshoz ennek a két ellentétes értékelésnek, amelyek közül az egyik Frumkin, a másik pedig a XV. pártkongresszus értékelése?

2. Még helytelenebbül értékeli Frumkin a Szovjetunió belső helyzetét. Frumkin levelét olvasva, azt lehetne hinni, hogy a Szovjethatalom utolsó napjait éli, hogy az ország a tönk szélén áll és a Szovjetunió pusztulása már csak néhány hónap, vagy talán néhány nap kérdése. Még csak azt kellett volna hozzáfűznie, hogy: „megszólalt a kuvikmadár”.

Hozzászoktunk ahhoz, hogy az ellenzékiektől intellektuel jajkiáltásokat halljunk a Szovjetunió „pusztulásáról”. De méltó-e Frumkinhoz, hogy az ellenzék példáját kövesse?

Természetesen helytelen volna lebecsülni nehézségeink jelentőségét. De még helytelenebb volna, ha túloznék jelentőségüket, ha elvesztenők az egyensúlyt és rémület fogna el bennünket. Kétségtelen, hogy a kulák haragszik a Szovjethatalomra: furcsa volna, ha azt követelnők a kuláktól, hogy baráti viszonyban legyen a Szovjethatalommal. Kétségtelen, hogy a kuláknak befolyása van a szegényparasztság és középparasztság bizonyos részére. De aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy a szegényparasztság és középparasztság többsége a Szovjethatalom ellen van, hogy „ez a hangulat már a munkásközpontokra kezd átterjedni” — az elvesztette a fejét, azt elfogta a vakrémület. Nem ok nélkül mondják, hogy „ijedt ember az árnyékától is fél”.

El lehet képzelni, mi lenne Frumkinnal, ha ma nem a mostani nehézségekkel, hanem komolyabb nehézségekkel kellene megbirkóznunk, mondjuk egy háborúval, amikor „széles tere” nyílik mindenféle ingadozásnak.

3. Egyáltalán nincs igaza Frumkinnak, amikor azt mondja, hogy „gazdasági helyzetünk azért rosszabbodott olyan élesen, mert a párt a XV. kongresszus után a falu irányában új politikai álláspontra helyezkedett”. Itt nyilvánvalóan azokról a rendszabályokról van szó, amelyeket a párt ez év elején a gabonabegyűjtés javítása érdekében foganatosított. Frumkin károsnak tekinti ezeket a rendszabályokat, melyek csak „rontották” a helyzetünket.

Eszerint a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának nem volt igaza, amikor határozatilag kimondotta, hogy

a) „a gabonabegyűjtési nehézségek egyrészt azokkal a nehézségekkel vannak kapcsolatban, amelyek velejárnak az ország gyors iparosítási ütemével, melyet a nemzetközi és a belső helyzet diktál a proletár államnak, másrészt a tervgazdaság vezetésében elkövetett hibákkal”, hogy

b) „a piaci viszonyokban mutatkozó aránytalanság (egyrészt a vásárlóképes falusi kereslet, másrészt az iparcikk-kínálat) kiéleződése a falu, különösen a falusi jómódú és kulák rétegek jövedelmének növekedésével magyarázható” (nem pedig a párt rendszabályaival. — I. Szt.), hogy

c) „a nehézségeket a falu kulákjainak és a spekulánsoknak az a törekvése mélyítette el és tette bonyolultabbá, hogy kihasználják ezeket a nehézségeket, felhajtsák a gabonaárakat és meghiúsítsák a szovjet árpolitikát” (nem pedig a párt rendszabályai. — I. Szt.).

Eszerint a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának nem volt igaza, amikor a gabonabegyűjtésről szóló határozatában megállapította, hogy „a párt említett rendszabályai, amelyek bizonyos mértékig kivételes jellegűek, igen jelentékeny sikereketbiztosítottak a gabonabegyűjtés fokozása terén”.

Eszerint Frumkinnak van igaza, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának pedig nincs igaza!

Végül is, kinek van hát igaza, Frumkinnak vagy a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumának?

Nézzük a tényeket.

Mi volt a helyzet ez év januárjában? A múlt évhez viszonyítva 128 millió púd gabonahiányunk volt.

Hogyan folyt akkor a begyűjtés? Önmagától folyt, — a párt nem alkalmazott semmiféle kivételes rendszabályt, a párt nem avatkozott be aktívan a begyűjtésbe.

Mi volt az eredménye ennek az önmagától, minden nyomás nélkül folyó begyűjtésnek? 128 millió púd gabonahiány.

Mi volna az eredmény most, ha a párt követte volna Frumkin tanácsát és nem avatkozott volna be akkor a dologba, ha tavaszig, a tavaszi vetés előttnem számoltuk volna fel ezt a 128 millió pudos gabonahiányt? Most éhezne a munkásság, éheznének az ipari központok, meghiúsult volna építésünk, éhezne a Vörös Hadsereg.

Megtehette-e a párt, hogy ne avatkozzék be a dologba, hogy ne alkalmazzon kivételes rendszabályokat? Világos, hogy ezt nem tehette.

S mi következik ebből? Ebből az következik, hogy egész népgazdaságunk most a legveszélyesebb válsággal küzdene, ha idejében nem avatkoztunk volna be a gabonabegyűjtésbe.

Ebből csak egy következtetést vonhatunk le: Frumkinnak egyáltalán nincs igaza, amikor a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának határozatai ellen lép fel, és azok felülvizsgálását követeli.

4. Egyáltalán nincs igaza Frumkinnak, amikor azt mondja, hogy „vissza kell térnünk a XIV. és XV. pártkongresszusokhoz”. Nekünk nincs okunk visszatérni a XV. kongresszushoz, mert a párt teljes egészében a XV. kongresszus határozatainak alapján áll. Frumkin azonban azt követeli, hogy térjünk vissza a XIV. kongresszushoz. Mit jelent ez? Nem azt jelenti-e, hogy tekintsük megnemtörténtnek a megtett utat és menjünk vissza, ne pedig előre?

A XV. pártkongresszus „A falusi munkáról” szóló határozatában kimondja, hogy a falu szocialista fejlődése érdekében feltétlenül „erélyesebben kell támadnunk a kulákot”. A párt XIV. kongresszusa nem mondja ezt és nem is mondhatta az akkori körülmények miatt. Mit jelenthet tehát ezzel kapcsolatban Frumkinnak az a követelése, hogy „térjünk vissza a XIV. kongresszushoz”? Csak egyet jelenthet: le kell mondanunk a „kulák elleni erélyesebb támadás” politikájáról.

Vagyis Frumkinnak az a követelése, hogy térjünk vissza a XIV. kongresszushoz, a párt XV. kongresszusán elfogadott határozatok megtagadásáravezet.

A XV. pártkongresszus „A falusi munkáról” szóló határozatában azt mondja, hogy „a kis egyéni parasztgazdaságok egyesítésének és nagy kollektív gazdaságokká való átalakításának feladatát ma a párt legfőbb falusi feladataként kell kitűznünk”. A párt XIV. kongresszusa az akkori körülmények miatt nem mondotta és nem is mondhatta ezt. Erről csak a XV. kongresszus idején beszélhettünk, amikor a kis- és középparaszti egyéni gazdaságok fejlesztésének régi, reánk nézve feltétlenül kötelező feladata mellett felmerült előttünk a kolhozok mint nagy üzemű árutermelő gazdaságok fejlesztésének új gyakorlati feladata.

Mit jelenthet tehát ezzel kapcsolatban Frumkinnak az a követelése, hogy „térjünk vissza a XIV. kongresszushoz”? Csak egyet jelenthet: le kell mondanunk a kolhozok fejlesztésének új gyakorlati feladatáról. Tulajdonképpen ezzel magyarázható az a tény, hogy Frumkin a kollektív gazdaságok fejlesztésének gyakorlati feladatát azzal a körmönfont feladattal helyettesíti, hogy „nyújtsunk maximális segítséget a kollektív gazdaságokba lépő szegényparasztságnak”.

Vagyis Frumkinnak az a követelése, hogy térjünk vissza a XIV. kongresszushoz, a párt XV. kongresszusán elfogadott határozatok megtagadásáravezet.

A párt XV. kongresszusa „Útmutatások az ötéves népgazdasági terv összeállításához” című határozatában azt mondja, hogy „ma nagyobb támogatást kell nyújtani a termelési szövetkezés minden életképes formájának (a kommunáknak, a kolhozoknak, arteleknek, termelőszövetkezeteknek, szövetkezeti gyáraknak stb.), úgyszintén a szovjet gazdaságoknak, amelyeket magasabb jókra kell emelni”. A XIV. kongresszus az akkori körülmények miatt nem mondotta és nem is mondhatta ezt. Erről csak a XV. kongresszus idején beszélhettünk, amikor egyrészt a kis- és középparaszti egyéni gazdaság fejlesztésének és másrészt a kolhozok fejlesztésének feladata mellett felmerült előttünk még egy új gyakorlati feladat, a szovjet gazdaságok, mint a legtöbb árut termelő egységek fejlesztésének feladata.

Mit jelenthet ezzel kapcsolatban Frumkinnak az a követelése, hogy „térjünk vissza a XIV. kongresszushoz”? Csak azt jelentheti, hogy le kell mondanunk a „szovjet gazdaságok magasabb fokra emelésének” politikájáról. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy Frumkin a szovhozok fejlesztésének pozitív feladatát, amelyet a XV. kongresszus tűzött ki, azzal a negatív feladattal helyettesíti, hogy „a szovhozokat nem kell rohamiramban és még ennél is gyorsabban bővíteni”, noha Frumkinnak tudnia kell, hogy a pártnak itt nem feladata és nem is lehet feladata a „rohamiram”, mert csak most kezdünk komolyan hozzányúlni az új szovhozok szervezésének kérdéséhez.

Ismét csak az tűnik ki, hogy Frumkinnak az a követelése, hogy térjünk vissza a XIV. kongresszushoz, a XV. kongresszus határozatainak megtagadására vezet.

Mit mondjunk az elmondottak után Frumkinnak arról a kijelentéséről, hogy a Központi Bizottság „eltávolodott” a XV. kongresszus határozataitól? Nem lesz-e helyesebb, ha azt mondjuk, hogy Frumkin egész levele csak rosszul álcázott kísérlet, melynek az a célja, hogy a XV. kongresszus számos igen fontos kérdésben hozott határozatát semmivé tegye?

Vajon nem ezzel magyarázható-e Frumkinnak az az állítása, hogy a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának a gabonabegyűjtésről szóló határozata „felemás és kétértelmű”? Nem lesz-e helyesebb, ha azt mondjuk, hogy a plénum határozata helyes. Frumkin ellenben valóban „kettősen” kezd látni, mert az ő álláspontja némileg „felemás”.

Frumkin fő hibája az, hogy ő csak egy feladatot lát maga előtt, az egyéni parasztgazdaság magasabb fokra emelésének feladatát, abból indulva ki, hogy lényegében erre szorítkozik a mezőgazdasághoz való viszonyunk.

Frumkin hibája az, hogy nem érti azt az újat, amit a párt a XV. kongresszuson adott nekünk, nem érti azt, hogy a dolog most nem szorítkozhatikcsupán az egyéni parasztgazdaság fejlesztésének feladatára, hogy ezt a feladatot ki kell egészíteni két új gyakorlati feladattal: a szovhozok fejlesztésének feladatával és a kolhozok fejlesztésének feladatával.

Frumkin nem érti, hogy ha az első feladatot nem egyesítjük az utóbbi két feladattal, akkor nem küzdhetjük le a nehézségeket sem abban az értelemben, hogy az államot ellátjuk árugabonával, sem abban az értelemben, hogy a szocializmus elvei alapján szervezzük meg az egész népgazdaságot.

Azt jelenti-e ez, hogy a súlypontot már most a szovhozokra és kolhozokra helyezzük át? Nem, ez nem jelenti azt. A súlypont a mostani szakaszban a kis- és középparaszti egyéni gazdaságok további fejlesztésén marad. De ez azt jelenti, hogy ez az egy feladat ma már nem elégséges. Azt jelenti, hogy elérkezett az az idő, amikor ezt a feladatot a gyakorlatban két új feladattal kell kiegészítenünk: a kolhozok fejlesztésének és a szovhozok fejlesztésének feladatával.

5. Teljesen helytelen Frumkinnak az a megjegyzése, hogy a „kulák törvényen kívül helyezése az egész parasztsággal szemben törvénytelenségekre vezetett”.

Először is, nem igaz, hogy a kulákot „törvényen kívül” helyezték.

Másodszor, ha Frumkin szavainak egyáltalán van valami értelme, ez csak az lehet, hogy Frumkin a kulákság „polgári jogaiba” való visszaállítását, a kulák politikai jogainak (például a Szovjetekbe való választási jogának stb.) visszaadását követeli a párttól.

Azt gondolja-e Frumkin, hogy a párt és a Szovjethatalom nyerne azzal, ha a kulákokkal szemben alkalmazott bizonyos korlátozásokat hatályon kívül helyezné? Hogyan egyeztethető össze Frumkinnak ez a „felfogása” a XV. kongresszusnak azzal a határozatával, amely megköveteli, hogy „erélyesebb támadást indítsunk a kulák ellen”.

Azt gondolja-e Frumkin, hogy a kulákság ellen folytatott harc gyengítése erősítené a középparasztsággal való szövetségünket? Nem eszmél-e rá Frumkin arra, hogy ha a kulákságnak visszaadnók jogait, ez csak megkönnyítené a kulákoknak, hogy elszakítsák tőlünk a középparasztságot?

Mit ér ezek után Frumkin fecsegése a középparasztsággal való szövetségről?

Természetesen helytelen volna, ha tagadnók, hogy funkcionáriusaink bizonyos része a faluban áthágja a törvényeket. Még helytelenebb volna, ha tagadnók azt a tényt, hogy a kuláknak szánt csapások olykor a középparasztokat, sőt még a szegényparasztokat is sújtják, mert funkcionáriusaink bizonyos része ügyetlenül harcol a kulák ellen.

Kétségtelen, hogy a legerélyesebben kell küzdenünk a pártvonal ilyen elferdítései ellen. De hogyan lehet ebből arra a következtetésre jutni, hogy gyengíteni kell a kulákság ellen folytatott harcot, hogy le kell mondanunk a kulákság politikai jogainak korlátozásáról stb.?

6. Igaza van Frumkinnak, amikor azt állítja, hogy a kulákság ellen nem szabad a kulákok kisajátításának módszerével harcolni, mint ahogy ezt néha egyes helyi funkcionáriusaink teszik. De téved, mikor azt gondolja, hogy ezzel valami újat mondott. Molotov elvtársat vagy Kubják elvtársat ilyen elferdítésekkel vádolni, mint ahogy Frumkin teszi, és azt állítani, hogy a párt nem harcol az ilyen elferdítések ellen — ez a legnagyobb igazságtalanság, és megengedhetetlen ingerültségre vall.

7. Frumkinnak igaza van, amikor azt állítja, hogy meg kell nyitni a piacokat, a gabonapiacot. De téved, ha azt gondolja, hogy ezzel valami újat mondott. Először is, a párt sohasem követelte a piacok bezárását. Másodszor, Frumkinnak tudnia kell, hogy mivel egyes vidékeken előfordult, hogy bezárták a piacokat, a központ azonnal utasította a helyi szervezeteket, hogy haladéktalanul nyissák meg a piacot és szüntessék meg az ilyen elferdítéseket. Ismeretes, hogy a központnak ezt az utasítását még május végén (május 26-án), vagyis két héttel Frumkin levelének megjelenése előtt szétküldték a vidékre. Lehetetlen, hogy Frumkinnak erről nem volt tudomása. Hát akkor érdemes volt a „kútba vizet hordani”?

8. Igaza van Frumkinnak, amikor azt állítja, hogy fel kell emelni a gabonaárakat és fokozni kell a házi pálinkafőzés elleni harcot. De megint csak furcsa volna azt gondolni, hogy Frumkin ezzel felfedezte Amerikát. A házi pálinkafőzés ellen már ez év januárja óta folyik a harc. A harcot fokozni kell, s fokozni is fogjuk, noha Frumkinnak tudnia kell, hogy a falu elégedetlen lesz emiatt. Ami a gabonaárakat illeti, Frumkinnak tudnia kell, hogy a Politikai Irodában az új begyűjtési év elejére, már ez év februárjában, vagyis négy hónappal Frumkin levelének megjelenése előtt elhatároztuk az áremelést. Ismétlem: érdemes volt-e az áremelés érdekében „vizet hordani a kútba”?

9. Első pillanatra úgy tűnhetik, hogy Frumkin a középparasztsággal való szövetség védelmében írta meg levelét. De ez csak látszat. Frumkin valójában azt kéri levelében, hogy könnyítsünk a kulák helyzetén, azt kéri, hogy helyezzük hatályon kívül a kulákokkal szemben életbeléptetett korlátozásokat. Aki a középparasztsággal való szövetséget meg akarja szilárdítani, az nem követelheti a kulákság ellen folytatott harc gyengítését.

A párt legfontosabb feladata az, hogy biztosítsa a középparasztsággal való tartós szövetséget. Ez a szövetség azonban csak úgy biztosítható, ha erélyesen harcolunk a kulákság ellen, ha a szegényparasztságot a proletariátus támaszává tesszük a falun és ha, végül, megvan a készségünk és képességünk arra, hogy a középparasztsággal hosszúéletű megegyezésre lépjünk, amely megszilárdíthatja a vele kötött szövetséget és erősítheti a proletariátus állásait a szocialista építésért folyó harcban.

Ezen a téren politikánknak nem a falu kapitalista elemei ellen folyó harc gyengítésére, hanem „a proletariátusnak a középparasztsággal való megegyezésére”, a „középparasztsággal való együttműködés hosszú időszakára”, a „győzelmes proletariátusnak a középparasztsággal való szövetségére és megegyezésére” kell irányt vennie (lásd a párt VIII. kongresszusának határozatát: „A középparasztsághoz való viszonyról”).

I. Sztálin

1928. június 20.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásban jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

Beszéd a Szovjetunió Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetségének VIII. kongresszusán

1928. május 16

Elvtársak! A kongresszusokon az elért eredményekről szokás beszélni. Kétségtelen, hogy nekünk is vannak eredményeink. Ezek természetesen nem csekély eredmények és semmi okunk sincs arra, hogy véka alá rejtsük azokat. De, elvtársak, nálunk az utóbbi időben annyit és néha olyan émelyítően kezdtek beszélni az elért eredményekről, hogy az embernek elmegy a kedve a mondottak ismétlésétől. Ezért engedjék meg nekem, hogy megszegjem az általánosan bevett szokást és ne az elért eredményekről, hanem gyengéinkről s azokkal kapcsolatban feladatainkról mondjak önöknek néhány szót.

Én, elvtársak, olyan feladatokra gondolok, amelyek egész belső építőmunkánkra kiterjednek.

Ezek a feladatok három kérdésre vonatkoznak: politikai munkánk vonalának kérdésére, a nagy néptömegek, különösen a munkásosztály aktivitásának, aktivitása fokozásának és a bürokrácia elleni harcnak kérdésére, és végül, gazdasági építésünk új káderei kialakításának kérdésére.

I
Fokozni kell a munkásosztály harckészültségét

Kezdjük az első kérdéssel. A mai helyzetnek az a jellegzetessége, hogy immár öt éve békés fejlődési viszonyok között építünk. Nemcsak abban az értelemben beszélek békés fejlődésről, hogy nem viselünk háborút a külső ellenségek ellen, hanem abban az értelemben is, hogy az országon belül sincsenek meg a polgárháború elemei. Ez az, amit nálunk építésünk békés fejlődési viszonyainak neveznek.

Önök tudják, hogy három éven át az egész világ kapitalistái ellen kellett hadakoznunk, hogy kivívjuk ezeket a békés fejlődési feltételeket. Tudják, hogy ezeket a feltételeket kivívtuk és ezt a legnagyobb eredménynek tartjuk. De, elvtársak, mint minden vívmánynak, ennek a vívmánynak is megvannak a hátrányos oldalai. Annak is megvan az ára, hogy békés viszonyok között építünk. Ezek a viszonyok rányomták bélyegüket munkánkra, funkcionáriusainkra és pszichológiájukra. Ez alatt az öt év alatt könnyen, szinte síneken haladtunk előre. Ennek a hatása alatt számos funkcionáriusunk olyan hangulatba ringatta magát, hogy most már minden simán megy majd, mintha különvonaton ülnénk, amelyen közvetlenül, átszállás nélkül száguldunk a szocializmus felé.

Ebből a talajból hajtott ki az az elmélet, hogy a dolgok „mennek maguktól”, hogy „majd csak lesz valahogy”, hogy „minden elrendeződik” önmagától, az az elmélet, hogy nálunk nincsenek osztályok, ellenségeink elcsendesültek, s minden úgy megy nálunk, mint a karikacsapás. Innen ered bizonyos hajlamosság a tétlenségre, az elernyedésre. Az elernyedésnek ez a pszichológiája, ez a „dolgok mennek maguktól” pszichológia a munkában — ez a békés fejlődés időszakának hátrányos oldala.

Miért veszélyesek az ilyen hangulatok? Azért, mert elhomályosítják a munkásosztály látását, megakadályozzák abban, hogy felismerje ellenségeit, álomba ringatják hivalkodó beszédekkel ellenségeink gyengeségéről és aláássák a munkásosztály harckészségét.

Nem szabad megnyugtatnunk magunkat azzal, hogy pártunknak egymillió, a komszomolnak kétmillió, a szakszervezeteknek tízmillió tagja van, hogy ez minden tekintetben biztosítja a végleges győzelmet az ellenség felett. Nem igaz ez, elvtársak. A történelem azt mutatja, hogy a legnagyobb hadseregek is belepusztultak abba, hogy elbízták magukat, túlságosan bíztak saját erejükben, nem számoltak eléggé az ellenség erejével, kezdtek elernyedni, elvesztették harckészségüket, s a válságos pillanat készületlenül érte őket.

A legnagyobb párttal is megtörténhet, hogy készületlenül éri a támadás, a legnagyobb párt is elpusztulhat, ha nem veszi figyelembe a történelem tanulságait, ha nem kovácsolja napról-napra osztályának harckészségét. Elvtársak, nincs veszélyesebb dolog annál, mint ha a támadás készületlenül talál bennünket. Készületlenül állni a veszély pillanatában — ez azt jelenti, hogy „meglepetések” áldozatai leszünk, hogy az ellenség láttán rémület fog el bennünket. A rémület pedig felbomláshoz, vereséghez, pusztuláshoz vezet.

Sok példát hozhatnék fel hadseregeink életéből, a polgárháborúból, amikor kis osztagok ízzé-porrá zúztak nagy katonai egységeket, ha ezeket készületlenül érte a támadás. Elmondhatnám, hogy 1920-ban egy gyalogoszászlóalj szétvert és fejvesztett futásra kényszerített három lovashadosztályt, mely legalább ötezer lovasból állott, s ez csak azért történhetett, mert a lovashadosztályokat készületlenül érte a támadás, rémület fogta el őket az ellenség láttán, amelyet nem ismertek, amely pedig egészen kisszámú volt s amelyet egy csapással szét lehetett volna ugrasztani, ha ezek a hadosztályok nem szunyókáltak volna, ha nem fogta volna el őket azután a rémület és nem vesztették volna el a fejüket.

Ugyanezt kell mondanunk pártunkról, komszomolunkról, szakszervezeteinkről és általában minden erőnkről. Nem igaz, hogy nálunk már nincsenek osztályellenségek, hogy megsemmisítettük és felszámoltuk őket. Nem, elvtársak, még vannak osztályellenségeink. És nemcsak vannak, hanem gyarapodnak és megkísérlik, hogy szembeszálljanak a Szovjethatalommal.

Erről tanúskodnak azok a begyűjtési nehézségek, amelyekkel ez év telén küzdöttünk, amikor a falu kapitalista elemei megkísérelték meghiúsítani a Szovjethatalom politikáját.

Erről tanúskodik a Sahti-ügy, amely a nemzetközi tőkének és országunk burzsoáziájának együttes fellépése volt a Szovjethatalom ellen.

Erről tanúskodik számos bel- és külpolitikai esemény, amelyek ismeretesek önök előtt s amelyekkel itt nem érdemes foglalkozni.

A munkásosztály ellenségeiről hallgatni — nem szabad. Lekicsinyelni a munkásosztály osztályellenségeinek erejét — bűn. Lehetetlen hallgatni minderről, különösen most, békés fejlődésünk időszakában, amikor a szunyókálás és a „dolgok mennek maguktól” elméletének, amely tönkreteszi a munkásosztály harckészségét, bizonyos mértékben kedvező talaja van.

A begyűjtési válság és a Sahti-ügy óriási nevelő hatása abban áll, hogy felrázták valamennyi szervezetünket, alaposan megtépázták a „dolgok mennek maguktól” elméletét és újból aláhúzták, hogy vannak még osztályellenségek, akik még élnek, nem szunnyadnak, s akik ellen a munkásosztály erejét, éberségét, forradalmiságát, harckészségét fokozni kell.

Ebből adódik a párt soronlevő feladata, mindennapi munkájának politikai vonala: fokozni kell a munkásosztály harckészségét osztályellenségeivel szemben.

Lehetetlen észre nem venni, hogy a komszomol mai kongresszusa, s különösen a „Komszomolszkaja Pravda”, most közelebb jutott ehhez a feladathoz, mint bármikor. Tudják, hogy a szónokok beszédeikben, s ugyanúgy a „Komszomolszkaja Pravda” cikkeiben, kiemelik ennek a feladatnak fontosságát. Ez nagyon jó, elvtársak. Csak ne tekintsék ezt a feladatot átmeneti és futólagos feladatnak, mert a proletariátus harckészségének fokozása olyan feladat, amelynek egész munkánkat át kell hatnia, amíg országunkban osztályok vannak és amíg kapitalista környezetben élünk.

II
Szervezzenek alulról jövő tömegbírálatot

A második kérdés a bürokrácia elleni harcra, fogyatékosságaink tömegbírálatának megszervezésére, az alulról jövő tömegellenőrzés megszervezésére vonatkozik.

Előrehaladásunk egyik legádázabb ellensége a bürokratizmus. Ez ott tenyészik minden szervezetünkben — a párt-, a komszomol-, a szakmai és a gazdasági szervezetekben egyaránt. Amikor bürokratákról beszélnek, rendszerint ujjal mutogatnak a régi, pártonkívüli hivatalnokokra, akiket a karikatúrák rendszerint pápaszemes embereknek ábrázolnak. (Derültség.) Ez nem egészen helyes, elvtársak. Ha csak a régi bürokratákról volna szó, a bürokrácia elleni harc igen könnyű lenne. Az a baj azonban, hogy nem a régi bürokratákról van szó. Új bürokratákról van szó, elvtársak, a Szovjethatalommal együttérző bürokratákról, s végül, a kommunista bürokratákról. A kommunista bürokrata a bürokrata legveszedelmesebb fajtája. Miért? Azért, mert párttagságával álcázza bürokratizmusát. Pedig ilyen kommunista bürokraták — sajnos — szép számmal akadnak nálunk.

Nézzék pártszervezeteinket. Önök valószínűleg olvastak a szmolenszki ügyről, az artyomovszki ügyről stb. Vajon véletlenség-e ez? Mivel magyarázható, hogy pártszervezeteink egyes láncszemeiben az erkölcsi züllésnek és lealjasodásnak ilyen szégyenletes esetei fordulnak elő? Azzal, hogy a képtelenségig vitték a párt monopolhelyzetét, elfojtották a párt tagság hangját, eltiporták a pártdemokráciát, s bürokratizmust honosítottak meg a pártban. Hogyan kell harcolni ez ellen a baj ellen? Azt hiszem, hogy ez ellen a baj ellen nincs és nem is lehet más szer, mint az, hogy megszervezzük a párttagság tömegeiből kiinduló, az alulról jövő ellenőrzést, hogy megvalósítjuk a pártonbelüli demokráciát. Mi kifogásolni való van azon, ha felszítjuk a párttagság tömegeinek dühét ezek ellen az elzüllött elemek ellen és lehetővé tesszük, hogy a tömegek kiebrudalják az ilyen elemeket? Ezen aligha lehet valami kifogásolni való.

Vagy például nézzük a komszomolt. Önök természetesen nem fogják tagadni, hogy imitt-amott a komszomolban is vannak teljesen elzüllött elemek, akik ellen feltétlenül könyörtelen harcot kell folytatni. De hagyjuk az elzüllötteket. Vegyük azt a legutóbbi tényt, hogy a komszomolban egyes személyek körül elvtelen csoportharc folyik, amely megmérgezi a komszomol légkörét. Mivel magyarázható az, hogy a komszomolban annyi „koszarevistát” és „szobolevistát” találunk, amennyit csak akarunk, de marxistákat lámpással kell keresni? (Taps.) Mit bizonyít ez a tény, ha nem azt, hogy a komszomol csúcsszervének néhány láncszemében bürokratikus megcsontosodás megy végbe?

És a szakszervezetek? Ki tagadhatja, hogy a szakszervezetekben túlteng a bürokrácia? Vannak üzemi termelési értekezleteink. A szakszervezetek keretében vannak ideiglenes ellenőrző bizottságok. Ezeknek a szervezeteknek az a feladatuk, hogy a tömegeket felébresszék, fogyatékosságainkat felfedjék és építésünk javításának útjaira rámutassanak. Miért nem fejlődnek nálunk ezek a szervezetek? Miért nem lüktet bennük az élet? Nem világos-e, hogy a szakszervezeti bürokrácia és a pártszervezetek bürokráciája az, ami nem engedi fejlődni a munkásosztálynak ez igen fontos szervezeteit?

Végül, a gazdasági szervezeteink. Ki tagadhatja, hogy gazdasági szerveinkben is jócskán van bürokratizmus? Vegyük akár a Sahti-ügyet. Vajon a Sahti-ügy nem arról tanuskodik-e, hogy gazdasági szerveink nem mennek előre, hanem másznak, üggyel-bajjal vonszolják magukat?

Hogyan vessünk véget a bürokráciának ezekben a szervezetekben?

Ennek egyetlenegy módja van — meg kell szervezni az alulról jövő ellenőrzést, meg kell szervezni azt, hogy a munkásosztály milliós tömegei résztvegyenek intézményeink bürokratizmusának, fogyatékosságainak, hibáinak bírálatában.

Tudom, hogy amikor szervezeteink bürokratikus elfajulásai ellen felszítjuk a dolgozó tömegek dühét, olykor meg kell bántanunk egyes elvtársainkat, akik a múltban érdemeket szereztek, de most a bürokratizmus betegségében szenvednek. De vajon megállíthatja-e ez az alulról jövő ellenőrzés megszervezésére irányuló munkánkat? Azt hiszem, hogy nem állíthatja meg és nem is szabad megállítania. Régi érdemeikért mélyen meg kell hajolnunk előttük, de az új hibákért és a bürokratizmusért jól végig lehetne verni a hátukon. (Derültség, taps.) Mit tehetünk egyebet? Miért ne tennők meg ezt, ha ezt követeli az ügy érdeke?

Beszélnek a felülről jövő bírálatról, a Munkás- Paraszt Ellenőrzés részéről, a pártunk Központi Bizottsága stb. részéről gyakorolt bírálatról. Mindez természetesen jó. De korántsem elegendő. Sőt, most nem is ez a fontos. Most az a fontos, hogy megindítsuk az alulról jövő bírálat legszélesebb hullámát a bürokrácia ellen általában és különösen munkánk fogyatékosságai ellen. Csak ha kettős nyomást szervezünk, alulról és felülről, csak ha az alulról jövő bírálatra helyezzük át a súlypontot, csakis akkor számíthatunk arra, hogy a harc eredményes lesz és gyökerestől kiirtjuk a bürokráciát.

Helytelen volna azt hinni, hogy csak a vezetőknek vannak építési tapasztalataik. Ez nem igaz, elvtársak. A munkások milliós tömegei, akik iparunkat építik, napról-napra óriási tapasztalatra tesznek szert az építésben, s a milliók tapasztalatai nem kevésbé becsesek számunkra, mint a vezetők tapasztalatai. Az alulról jövő bírálatra, az alulról jövő ellenőrzésre többek között azért van szükségünk, hogy a milliós tömegeknek ez a tapasztalata ne vesszen kárba, hogy azt vegyék számba és ültessék át az életbe.

Ebből következik a párt soronlevő feladata: könyörtelen harc a bürokrácia ellen, az alulról jövő tömegkritika megszervezése, ennek a kritikának figyelembevétele a fogyatékosságaink felszámolására irányuló gyakorlati döntéseknél.

Nem mondhatjuk, hogy a komszomol, különösen a „Komszomolszkaja Pravda” nem volt tekintettel e feladat fontosságára. De itt az a baj, hogy ennek a feladatnak teljesítésében gyakran megállanak a félúton. Ahhoz, hogy ezt a feladatot maradéktalanul teljesítsék, nemcsak a bírálatra kell figyelemmel lenni, hanem a bírálat eredményére is, figyelemmel kell lenni azokra a javításokra is, melyeket a bírálat nyomán bevezetnek.

III
Az ifjúságnak el kell sajátítania a tudományt

A harmadik feladat a szocialista építés új kádereinek megszervezésére vonatkozik.

Óriási feladatok állanak előttünk, elvtársak, egész népgazdaságunkat át kell építenünk. A mezőgazdaság terén le kell fektetnünk a nagyüzemű, egyesített, kollektív gazdaság alapját. Molotov elvtárs mai felhívásából valószínűleg tudomást szereztek arról, hogy a Szovjethatalom a kis, szétforgácsolt parasztgazdaságok kollektívákba egyesítésének és új nagy szovjet gabonagazdaságok létesítésének roppant nehéz feladatát tűzi maga elé. Ezek olyan feladatok, amelyek megoldása nélkül lehetetlen komolyan és gyorsan előrehaladni.

Míg a Szovjethatalom az iparban a legnagyobb üzemű és legösszpontosítottabb termelésre támaszkodik, addig a mezőgazdaságban a legszétforgácsoltabb és legkisebb parasztgazdaságra támaszkodik, amely csak félig-meddig árutermelő gazdaság és sokkal kevesebb árugabonát szolgáltat, mint a háborúelőtti gazdaság, annak ellenére, hogy vetésterülete elérte a háborúelőtti méreteket. Ez a gabonabegyűjtés terén mindenféle nehézség forrása lehet a jövőben. Ebből a helyzetből csak úgy kerülhetünk ki, ha a mezőgazdaságban késedelem nélkül hozzálátunk a nagyüzemű, kollektív termelés megszervezéséhez. De nagygazdaságot csak úgy tudunk szervezni, ha ismerjük a mezőgazdasági tudományt. Ahhoz pedig, hogy ezt ismerjük — tanulni kell. Olyan embereink azonban, akik ismerik a mezőgazdasági tudományt, botrányosan kevesen vannak. Ebből következik az a feladat, hogy meg kell teremteni az új, kollektív mezőgazdaság új, fiatal építőkádereit.

Az ipar terén sokkal jobban állunk. De az új építőkáderek hiánya itt is fékezi előrehaladásunkat. Elég megemlítenünk a Sahti-ügyet, hogy megértsük, mennyire égető a szocialista iparban az új építőkáderek kérdése. Persze, az ipari építés terén vannak régi szakembereink. De, először is, ezek kevesen vannak, másodszor, nem valamennyi akarja építeni az új ipart, harmadszor, sokan közülük nem értik az építés új feladatait, negyedszer, jelentős részük már kiöregedett és kiesik a sorból. Hogy előrevihessük az ügyet, gyorsított ütemben új szakember kádereket kell teremteni a munkásosztály embereiből, a kommunistákból, a komszomol tagjaiból.

Az építésnek és az építés vezetésének műkedvelői fölös számban vannak a mezőgazdaság és az ipar terén. De olyan emberek, akik értenek az építéshez és a vezetéshez, botrányosan kevesen vannak nálunk. Viszont a tudatlanoknak se szeri se száma ezen a téren. Sőt vannak olyanok is, akik készek dicsőíteni kulturálatlanságunkat. Aki írástudatlan, vagy helytelenül ír és kérkedik elmaradottságával, az — igazi „proli”, annak tisztelet és megbecsülés jár. De aki levetkőzte kulturálatlanságát, aki megtanult helyesen írni, aki elsajátította a tudományt — az idegen, az „elszakadt” a tömegektől, az nem munkás többé.

Azt hiszem, hogy mi egy lépést sem tehetünk előre mindaddig, amíg ezt a barbárságot és vadságot, ezt a tudománnyal és a kultúremberekkel szemben tanúsított barbár magatartást ki nem irtjuk. A munkásosztály nem lehet az ország igazi gazdája, ha nem tudja levetkőzni a kulturálatlanságot, ha nem tudja megteremteni saját értelmiségét, ha nem sajátítja el a tudományt és nem tudja a gazdaságot a tudomány alapján igazgatni.

Meg kell érteni, elvtársak, hogy a harc feltételei most mások, mint a polgárháború időszakában voltak. A polgárháború időszakában az ellenség állásait rohammal, bátorsággal, vakmerőséggel, lovassági rajtaütéssel be lehetett venni. Most azonban, a békés gazdasági építés viszonyai között, lovassági rajtaütéssel csak elronthatjuk a dolgot. Bátorságra és vakmerőségre most is szükség van, mint azelőtt. De bátorsággal és vakmerősséggel egymagában nem sokra megyünk. Most érteni kell az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés és a kereskedelem építéséhez, le kell vetkezni a kereskedelemmel szemben tanúsított úri és gőgös magatartást, ha meg akarjuk semmisíteni ellenségeinket.

Ahhoz, hogy építsünk, tudás kell, el kell sajátítani a tudományt. Ahhoz azonban, hogy tudjunk, tanulni kell. Tanulni állhatatosan, türelmesen. Tanulni mindenkitől — ellenségtől és baráttól egyaránt, de különösen az ellenségtől. Tanulni összeszorított fogakkal, nem félve attól, hogy az ellenség nevetni fog rajtunk, tudatlanságunkon, elmaradottságunkon.

Erőddel állunk szemben. Ez az erőd — a tudomány, melynek sok és sokféle ága van. Ezt az erődöt be kell vennünk, bármi áron. Ezt az erődöt az ifjúságnak be kell vennie, ha az új élet építője, ha a régi gárda méltó utódja akar lenni.

Most már nem elégedhetünk meg azzal, hogy általában kommunista kádereket, általában bolsevik kádereket nevelünk, akik mindenről tudnak valamit fecsegni. A kontárság és a mindenhez konyítás — most megannyi béklyó számunkra. Most vas- és fémipari, textilipari, fűtőanyagipari, vegyiipari, mezőgazdasági, közlekedési, kereskedelmi, könyvelési stb. stb. bolsevik szakemberekre van szükségünk. Most az új káderek egész csoportjaira, százaira és ezreire van szükségünk olyan bolsevikokból, akik otthonosak a tudás legkülönbözőbb ágaiban. Enélkül szó sem lehet országunk szocialista építésének gyors üteméről. Enélkül szó sem lehet arról, hogy utol tudjuk érni és túl tudjuk szárnyalni a fejlett tőkés országokat.

Elsajátítani a tudományt, kikovácsolni a bolsevik szakemberek új kádereit a tudás minden ágában és tanulni, tanulni, tanulni a legkitartóbban — ez most a feladat.

A forradalmi ifjúság tömeghadjárata a tudomány meghódításáért — erre van most szükségünk, elvtársak. (Viharos taps. Felkiáltások: „Hurrá!”, „Bravó!”. Mindenki feláll.)

„Pravda” 113. sz.
1928. május 17.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

Üdvözlet Kosztroma munkásainak

Testvéri üdvözlet Kosztroma munkásainak Május Elsején, Lenin, pártunk megalapítója kosztromai emlékművének leleplezése napján!

Éljenek Kosztroma munkásai!
Éljen Május Elseje!
Éljen örökké Lenin emléke a munkásosztály szívében!

I. Sztálin

1928. április 30.

„Szevernaja Pravda”
(„Északi Igazság”) 102. sz.
1928. május 4.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

A „Komszomolszkaja Pravdá”-nak

– írta: J. V. Sztálin –

Fennállásának harmadik évfordulójára

Baráti üdvözlet a „Komszomolszkaja Pravdá”- nak, munkás- és parasztifjúságunk harcos lapjának!

Sikert kívánok neki azon a nehéz fronton, amelyen az ifjúságot a munkásosztály ellenségei elleni engesztelhetetlen harc szellemében, a kommunizmusnak az egész világon való teljes győzelméért folytatott harc szellemében neveli!

Legyen a „Komszomolszkaja Pravda” hívóharang, amely felébreszti az alvókat, bátorítja az elfáradtakat, ösztönzi az elmaradókat, korbácsolja intézményeink bürokratizmusát, feltárja munkánk fogyatékosságait, megvilágítja építőmunkánk sikereit és ilyképpen megkönnyíti az új embereknek, a szocializmus új építőinek, az ifjak és leányok új nemzedékének kinevelését, akik a bolsevikok régi gárdájának helyébe léphetnek!

Forradalmunk ereje abban van, hogy nálunk nincs szakadás a forradalmárok régi és új nemzedéke között. Mi azért győzünk, mert a régi és az új gárda nálunk együtt halad, egységes frontban, egy csatasorban a belső és a külső ellenség ellen.

A feladat az, hogy megőrizzük és megszilárdítsuk ezt az egységet.

Hirdesse a „Komszomolszkaja Pravda” fáradhatatlanul a régi és az ifjú bolsevik gárda egységének eszméjét!

I. Sztálin

1928. május 26

„Komszomolszkaja Pravda”
(„Komszomol Igazság”) 122. sz.
1928. május 27.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

A Szverdlov egyetemnek

– írta: J. V. Sztálin –

Fennállásának tízedik évfordulójára

A Szverdlov egyetem tíz esztendeje a párt óriási vívmánya az új leninista káderek neveléséért folyó harc frontján.

A Szverdlov egyetem, fennállásának tíz esztendeje alatt, a kommunizmus ügyéhez hű, fiatal funkcionáriusok százait és ezreit adta a pártnak, akik a bolsevikok régi gárdájának utódjai lettek.

Az egyetem, fennállásának tíz esztendeje alatt, nagyszerűen bevált, megmutatta, hogy nem hiába viseli alapítójának, a kommunizmus élharcosának, J. M. Szverdlovnak nevét.

Megtanítani a munkás párttagokat Marx és Lenin tudományos módszerének elsajátítására és arra, hogy ezt a szocializmus építésében helyesen alkalmazzák — ez az a feladat, amelyet Szverdlov egyeteme becsülettel teljesített, teljesít és teljesíteni fog.

Üdvözlet a J. M. Szverdlov Kommunista Egyetem tízéves évfordulója alkalmából a régi és a mai szverdlovistáknak!

Üdvözlet a jubileumi évben végzett szverdlovistáknak — a szocializmus építői új osztagának!

I. Sztálin

„Pravda” 122. sz.
1928. május 27.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa