Írta: J. V. Sztálin

A SzK(b)P Központi Bizottságának plénuma

1928. július 4—12

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

A Kommunista Internacionále programjáról
1928 július 5-én mondott beszéd

Először is, elvtársak, meg kell vizsgálnunk a Komintern programtervezetének terjedelmét.

Azt mondják, hogy a programtervezet túlságosan nagy, túlságosan terjedelmes. Azt követelik, hogy rövidítsük a felére vagy harmadára. Azt követelik, hogy a programban adjunk néhány általános formulát, elégedjünk meg ezzel és nevezzük ezeket a formulákat programnak.

Azt hiszem, hogy ezek a követelések alaptalanok. Azok, akik azt követelik, hogy felére, sőt harmadára rövidítsük a programot, nem értik a programtervezet szerkesztői előtt álló feladatokat. Ugyanis a Komintern programja nem lehet valamely nemzeti párt programja, vagy mondjuk csak a „civilizált” nemzeteknek szóló program. A programnak ki kell terjednie a világ valamennyi kommunista pártjára, minden nemzetre, minden népre, fehérekre és feketékre egyaránt. Ez a programtervezet legfőbb és legjellemzőbb vonása. De hogyan térjen ki a program a Komintern valamennyi szekciójának, keleti és nyugati szekcióinak elodázhatatlan szükségleteire és munkájuk fő vonalaira, ha felére vagy harmadára rövidítjük? Próbálják csak az elvtársak megoldani ezt a megoldhatatlan feladatot. Ezért azt hiszem, hogy ha a programot felére vagy harmadára rövidítenők, program helyett elvont formulák üres jegyzékét kapnók, amely semmit sem adna a Komintern szekcióinak.

A program szerkesztői kettős feladat előtt állottak: egyrészt foglalkozniok kellett mindazzal, ami a világ kommunista pártjaiban a legfőbb és döntő, másrészt úgy kellett foglalkozniok ezekkel a legfőbb és döntő kérdésekkel, hogy az egyes programtételek ne legyenek puszta formulák, hanem a legkülönfélébb országoknak és népeknek, a legkülönfélébb kommunista pártoknak és kommunista csoportoknak gyakorlati vezérlő elveket nyújtsanak. Be kell látni, hogy ezt a kettős feladatot teljesen lehetetlen egy rövid és szűk programtervezetben megoldani.

A legérdekesebb azonban, hogy ugyanazok az elvtársak, akik azt indítványozzák, hogy felére, sőt harmadára rövidítsük a programot, olyan javaslatokkal állnak elő, amelyek elfogadása esetén a mostani programtervezet terjedelme kétszeresére, ha nem háromszorosára nőne. Valóban, ha a programtervezetben terjedelmes meghatározásokat adnánk a szakszervezetekről, a szövetkezetekről, a kultúráról, az európai nemzeti kisebbségekről stb. — akkor világos, hogy ettől a program terjedelme semmiesetre sem csökkenne. A mai programtervezetet kétszeresére, talán háromszorosára kellene bővíteni.

Ugyanazt kell mondanunk azokról az elvtársakról is, akik vagy azt követelik, hogy a program legyen konkrét utasítás a kommunista pártok számára, vagy pedig azt kívánják, hogy a program magyarázzon meg mindent az égvilágon, még a program egyes tételeit is. Először is, lehetetlen azt kívánni, hogy a program csak utasítás vagy főképpen utasítás legyen. Ez helytelen. Ilyen követeléseket nem támaszthatunk a programmal szemben, már nem is beszélve arról, hogy e követelés teljesítése esetén a program terjedelme hihetetlenül kibővülne. Másodszor a program nem magyarázhat meg mindent, nem lehet feladata, hogy még kijelentő vagy elméleti tételeit is megmagyarázza. Erre valók a programmagyarázatok. A programot nem szabad összetéveszteni a magyarázatokkal.

A második kérdés a program szerkezetére és a programtervezet egyes fejezeteinek sorrendjére vonatkozik.

Egyes elvtársak azt követelik, hogy a mozgalom végső céljáról, a kommunizmusról szóló fejezetet a program végére tegyük. Véleményem szerint ez a követelés sem indokolt. A programtervezetben a kapitalizmus válságáról szóló fejezet és az átmeneti időszakról szóló fejezet között van a kommunizmusról, a kommunista gazdasági rendszerről szóló fejezet. Helyes-e a fejezeteknek ez a sorrendje? Azt hiszem, hogy egészen helyes. Nem beszélhetünk átmeneti időszakról, ha előzőleg nem beszéltünk arról a gazdasági rendszerről, a jelen esetben a kommunista gazdasági rendszerről, amelybe a program szerint át kell mennünk. Átmeneti időszakról, s a kapitalizmusból egy másik gazdasági rendszerbe való átmenetről beszélünk. De átmenet — hová, milyen gazdasági rendszerbe — erről kell szólanunk, mielőtt magát az átmeneti időszakot jellemeznők. A programnak az ismeretlentől az ismerthez, a kevésbé ismerttől az ismertebbhez kell vezetnie az olvasót. Ha a kapitalizmus válságáról és azután az átmeneti időszakról beszélnénk, de előzőleg nem világítanánk meg azt, hogy milyen rendszerbe kell átmenni ezzel csak zavarnók az olvasót és megszegnénk a pedagógia elemi követelményét, amely a program felépítésére is érvényes. A programnak nem szabad megnehezítenie, hanem meg kell könnyítenie az olvasó helyzetét, azáltal, hogy az olvasót a kevésbé ismerttől az ismertebbhez vezeti.

Más elvtársak azt gondolják, hogy a szociáldemokráciáról szóló bekezdésnek nincs helye a programtervezet második fejezetében, mely a proletárforradalom első szakaszáról és a kapitalizmus részleges stabilizációjáról szól. Azt gondolják, hogy ez a program szerkezeti kérdése. Nem így van, elvtársak. Ez valójában politikai kérdés. Ha a második fejezetből kihagynánk a szociáldemokráciáról szóló pontot, ezzel egy döntő fontosságú kérdésben követnénk el politikai hibát — abban a kérdésben, hogy melyek a kapitalizmus részleges stabilizációjának okai. Nem a program szerkezetéről van itt szó, hanem arról, hogyan értékeljük a részleges stabilizáció időszakában kialakult politikai helyzetet, hogyan értékeljük a szociáldemokráciának, mint e stabilizáció egyik tényezőjének ellenforradalmi szerepét. Ezeknek az elvtársaknak tudniok kell, hogy a kapitalizmus részleges stabilizációjáról szóló fejezetben feltétlenül szükségünk van egy olyan pontra, amely a szociáldemokráciával foglalkozik, mert maga ez a stabilizáció nem magyarázható meg, ha nem jellemezzük a szociáldemokráciának, mint e stabilizáció egyik legfontosabb tényezőjének szerepét. Ellenkező esetben a fasizmusról szóló pontot is ki kellene dobnunk ebből a fejezetből és a szociáldemokráciáról szóló ponttal együtt a pártokkal foglalkozó fejezetbe kellene beiktatnunk. De ha ezt a két pontot: a fasizmusról és a szociáldemokráciáról szóló pontot kidobnánk a kapitalizmus részleges stabilizációját tárgyaló fejezetből, ezzel lefegyvereznők magunkat és teljesen megfosztanók magunkat attól a lehetőségtől, hogy a kapitalizmus stabilizációját megmagyarázzuk. Világos, hogy ebbe nem mehetünk bele.

Az új gazdasági politika és a hadikommunizmus kérdése. Az új gazdasági politika a proletárdiktatúrának arra irányuló politikája, hogy ne közvetlen termékcserével, ne piac nélkül és a piac megkerülésével, hanem a piac kihasználásával, a piac útján küzdje le a kapitalista elemeket és építse fel a szocialista gazdaságot. Elkerülhetik-e a kapitalista országok, akár a legfejlettebb kapitalista országok is, az új gazdasági politikát a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában? Azt hiszem, hogy nem kerülhetik el. A proletárdiktatúra időszakában minden kapitalista országnak kisebb-nagyobb mértékben abszolút szüksége van az új gazdasági politikára, annak piaci kapcsolataira és e piaci kapcsolatok kihasználására.

Vannak nálunk elvtársak, akik tagadják ezt a tételt. De mit jelent ennek a tételnek a tagadása?

Ez, először is, annak a feltevését jelenti, hogy nyomban a proletariátus hatalomrajutása után máris teljesen készen meglesznek a város és a falu, az ipar és a kistermelés közötti elosztó és ellátó apparátusok, amelyek lehetővé teszik, hogy piac, áruforgalom, pénzgazdaság nélkül nyomban áttérjünk a közvetlen termékcserére. Csak fel kell vetni ezt a kérdést, hogy megértsük, mennyire ostoba az ilyen feltevés.

Ez, másodszor, annak a feltevését jelenti, hogy a proletárforradalom a proletariátus hatalomrajutása után hozzá fog látni a közép- és kispolgárság kisajátításához, s ezzel magára zúdítja azt a hallatlanul nehéz feladatot, hogy a mesterségesen teremtett újabb munkanélküliek millióit munkába állítsa és létfenntartásukról gondoskodjék. Csak fel kell vetnünk ezt a kérdést, hogy megértsük, mennyire lehetetlen és ostoba volna a proletárdiktatúrának ez a politikája. Az új gazdasági politikának többek között éppen az az előnye, hogy a proletárdiktatúrát megszabadítja az ilyen és más efféle nehézségektől.

De ebből az következik, hogy az új gazdasági politika minden ország szocialista forradalmának elkerülhetetlen szakasza.

Mondhatjuk-e ugyanezt a hadikommunizmusról? Mondhatjuk-e azt, hogy a hadikommunizmus a proletárforradalom elkerülhetetlen szakasza? Nem, nem mondhatjuk. A hadikommunizmus a proletárdiktatúrának a hadihelyzet és az intervenció által kikényszerített politikája, mely arra törekszik, hogy a város és a falu között ne a piac útján, hanem a piac megkerülésével, főképpen nemgazdasági és részben katonai rendszabályokkal közvetlen termékcserét létesítsen és amelynek az a célja, hogy megszervezze a termékek olyan elosztását, amely biztosíthatná a front forradalmi hadseregeinek és a hátország munkásainak ellátását. Világos, hogy ha nincs hadihelyzet és intervenció, akkor nincs hadikommunizmus sem. Ezért nem állíthatjuk azt, hogy a hadikommunizmus a proletárforradalom fejlődésének gazdaságilag elkerülhetetlen szakasza.

Helytelen volna azt gondolni, hogy a Szovjetunióban a proletárdiktatúra a hadikommunizmussal kezdte meg gazdasági munkáját. Ebbe a tévedésbe esnek bele egyes elvtársak. De ez a nézet helytelen. Ellenkezőleg, nálunk a proletárdiktatúra nem a hadikommunizmussal kezdte meg építőmunkáját, hanem azzal, hogy kihirdette az úgynevezett új gazdasági politika alapelveit. Mindenki ismeri Lenin „A Szovjethatalom soronlevő feladatai” c. brosúráját, amely 1918 elején látott napvilágot. Lenin ebben a brosúrában indokolta meg először az új gazdasági politika alapelveit. Igaz, ezt a politikát az intervenció miatt ideiglenesen félbe kellett szakítani és csak három év múlva, a háború és az intervenció felszámolása után lehetett visszatérni hozzá. De az a tény, hogy a Szovjetunióban a proletárdiktatúrának vissza kellett térnie az új gazdasági politika elveihez, melyeket már 1918 elején hirdetett, ez a körülmény világosan mutatja, hogy a proletárdiktatúrának a forradalom másnapján mivel kell építőmunkáját megkezdenie és mire kell építőmunkáját alapoznia, természetesen, ha gazdasági megfontolásokból indul ki.

A hadikommunizmust olykor összetévesztik a polgárháborúval, az előbbit azonosítják az utóbbival. Ez természetesen helytelen. Amikor a proletariátus 1917 októberében megragadta a hatalmat, ez kétségtelenül polgárháború volt, annak egyik formája. Helytelen volna azonban azt mondani, hogy a hadikommunizmust már 1917 októberében kezdtük alkalmazni. A polgárháború igen jól elképzelhető a hadikommunizmus módszereinek alkalmazása nélkül is, anélkül, hogy lemondanánk az új gazdasági politika alapelveiről, hiszen ez így is volt 1918 elején, az intervenció előtt.

Azt mondják, hogy a proletárforradalmak elszigetelten fognak végbemenni, s ezért egyetlen proletárforradalom sem kerülheti el az intervenciót, tehát a hadikommunizmust sem. Ez nem így van. Miután a Szovjetunióban megszilárdítottuk a Szovjethatalmat, miután a döntő kapitalista országokban megnövekedtek a kommunista pártok és miután megerősödött a Komintern, elszigetelt proletárforradalmak már nem lehetnek és nem is lesznek. Nem szabad a számításból kihagyni olyan tényezőket, mint a világkapitalizmus élesedő válságát, a Szovjetunió létezését és a kommunizmus növekedését az egész világon. (Egy hang: „Magyarországon mégis el volt szigetelve a forradalom”.) Ez 1919-ben volt. Most pedig 1928-at írunk. Gondoljunk csak vissza az 1923-as németországi forradalomra, amikor a Szovjetunió proletárdiktatúrája a németországi forradalom közvetlen segítésére készülődött, s megértjük, mennyire viszonylagos és feltételes egyes elvtársak érvelése. (Egy hang: „A németországi forradalom el volt szigetelve, Franciaország és Németország el vannak szigetelve egymástól”.) Önök összetévesztik a területi távolságot a politikai elszigeteltséggel. A területi távolságnak természetesen szintén van jelentősége. Ezt azonban mégsem szabad összetévesztenünk a politikai elszigeteltséggel.

Azt hiszik, hogy az intervenciós országok munkásai hallgatni fognak, és nem támadják hátba az intervenciósokat, ha azok, mondjuk, a németországi forradalom ügyébe beavatkoznak?

Azt hiszik, hogy a Szovjetunió és proletariátusa, a Szovjetunió proletárforradalma nyugodtan nézi majd az intervenciósok garázdálkodását?

Ahhoz, hogy az intervenciósoknak ártsunk, nem okvetlenül szükséges, hogy területi kapcsolatot teremtsünk a forradalom országával. Ahhoz elegendő, ha az intervenciósokat saját területük legkönnyebben megsebezhető pontjain nyugtalanítjuk, hogy érezzék a veszélyt és megértsék, mennyire reális a proletár szolidaritás. Tegyük fel, hogy Leningrád térségében megsértettük a burzsoá Angliát, komoly kárt okozván neki. Az következik-e ebből, hogy Angliának okvetlenül Leningrádban kell bosszút állnia rajtunk? Nem. Bosszút állhat rajtunk bárhol: Batumban, Odesszában, Bakuban vagy, mondjuk, Vlagyivosztokban. Ugyanez áll annak a segítségnek és támogatásnak formáiról, melyet az imperialista intervenciósok ellen a proletárdiktatúra nyújt a proletárforradalomnak, mondjuk, Európa egyik országában.

De ha az intervenciót, s így a hadikommunizmust nem is szabad valamennyi országra nézve kötelező jelenségnek tekintenünk, mégis elismerhetjük és el is kell ismernünk, hogy mindkettő többé-kevésbé valószínű. Ezért, ha nem is értek egyet ezeknek az elvtársaknak az érvelésével, mégis egyetértek azzal a következtetésükkel, hogy a programtervezetnek arról szóló tételét, hogy a hadikommunizmus bizonyos nemzetközi helyzetben a proletárforradalom országaiban lehetséges, helyettesíteni lehetne egy másik formulával, amely leszögezi, hogy az intervenció és a hadikommunizmus többé-kevésbé valószínű.

A föld nacionalizálásának kérdése. Nem értek egyet azokkal az elvtársakkal, akik azt javasolják, hogy a fejlett kapitalista országokat illetően változtassuk meg a föld nacionalizálásáról szóló formulát, és azt követelik, hogy ezekben az országokban a proletárforradalom első napján mondják ki az egész föld nacionalizálását.

Nem értek egyet azokkal az elvtársakkal sem, akik azt javasolják, hogy a fejlett kapitalista országokkal kapcsolatban egyáltalán ne beszéljünk az egész föld nacionalizálásáról. Véleményem szerint jobb volna azt mondani, hogy idővel az egész földet nacionalizáljuk, mint ahogy a programtervezet ezt meg is mondja, és hozzáfűzni, hogy a kis- és középparasztoknak biztosítjuk a földhasználatra való jogot.

Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt hiszik, hogy minél fejlettebb egy ország kapitalista szempontból, annál könnyebb ott végrehajtani az egész föld nacionalizálását. Ellenkezőleg, minél fejlettebb egy ország kapitalista szempontból, annál nehezebb végrehajtani az egész föld nacionalizálását, mert ott annál erősebbek a földmagántulajdon hagyományai, tehát annál nehezebb ezek ellen a hagyományok ellen harcolni.

Olvassák el Leninnek az agrárkérdésről kidolgozott és a II. Komintern-kongresszus elé terjesztett téziseit, amelyekben egyenest óva int attól, hogy ebben az irányban elsietett és elővigyázatlan lépéseket tegyünk — és akkor megértik, mennyire helytelenek ezeknek az elvtársaknak az állításai. A fejlett kapitalista országokban már évszázadok óta fennáll a föld magántulajdona, amit nem mondhatni a kevésbé fejlett kapitalista országokról, ahol a föld magántulajdonának elve még nem ment át a parasztság vérébe. Nálunk, Oroszországban, a parasztok egy időben még azt is mondták, hogy a föld senkié, hogy a föld az istené. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy Lenin már 1906-ban, a burzsoá-demokratikus forradalom reményében, kitűzte azt a jelszót, hogy — biztosítva a kis- és középparasztoknak a földhasználatot — nacionalizálni kell az egész földet, mert Lenin azt tartotta, hogy a parasztság megérti ezt és megbékül vele.

Annál jellemzőbb, hogy ugyanaz a Lenin 1919-ben a Komintern II. kongresszusán óva figyelmeztette a fejlett kapitalista országok kommunista pártjait, hogy ne tűzzék ki azonnal az egész föld nacionalizálásának jelszavát, mivel ezeknek az országoknak parasztsága, melyet erősen áthat a magántulajdonosi ösztön, nem tud azonnal megbarátkozni ezzel a jelszóval. Mellőzhetjük-e ezt a különbséget és figyelmen kívül hagyhatjuk-e Lenin útmutatásait? Világos, hogy ezt nem tehetjük.

A programtervezet belső tartalmának kérdése. Úgy látszik, egyes elvtársak a programtervezetet belső tartalmánál fogva nem tartják teljesen nemzetközinek, mert, mint mondják, „túlságosan orosz” jellegű. Én itt nem hallottam ilyen kifogásokat, de, mint kitűnik, ilyen ellenvetések tényleg hallhatók, bizonyos Komintern körüli körökben.

Mi adhat okot az ilyen kijelentésekre?

Talán az a körülmény, hogy a Szovjetunióról külön fejezet van a programtervezetben? Miért volna ez baj? Vajon a mi forradalmunk, jellegét tekintve, csak nemzeti és kizárólag nemzeti forradalom, nem pedig főképpen nemzetközi forradalom? Hát akkor miért nevezzük a világforradalmi mozgalom bázisának, minden ország forradalmi fejlődése emelőjének, a világproletariátus hazájának?

Nálunk is voltak olyanok, például az ellenzékiek, akik a Szovjetunióban végbemenő forradalmat kizárólag, vagy főképpen, nemzeti forradalomnak tekintették. Ezen törték ki a nyakukat. Furcsa, hogy a Komintern körül, lám, szintén vannak emberek, akik készek az ellenzékiek nyomdokain haladni.

Vagy talán a mi forradalmunk, típusát tekintve, nemzeti és csakis nemzeti forradalom? De forradalmunk szovjet forradalom, a proletár állam szovjet formája pedig többé-kevésbé kötelező formája a proletárdiktatúrának más országokban is. Nem ok nélkül mondotta Lenin, hogy a Szovjetunióban végbemenő forradalom a történelmi fejlődés új korszakát nyitotta meg: a Szovjetek korszakát. Nem következik-e ebből, hogy forradalmunk nemcsak jellege szempontjából, hanem típusát tekintve is főképpen nemzetközi forradalom, amely megmutatja, hogy lényegében milyennek kell lennie a proletárforradalomnak bármely más országban is?

Kétségtelen, hogy forradalmunk nemzetközi jellege a világ proletárjaival és elnyomott tömegeivel szemben bizonyos kötelezettségeket ró a Szovjetunió proletariátusának diktatúrájára. Ebből a tételből indult ki Lenin, amikor azt mondotta, hogy a Szovjetunióban fennálló proletárdiktatúra értelme abban van, hogy kövessen el minden lehetőt a proletárforradalom más országokban való kifejlődése és győzelme érdekében. De mi következik ebből? Ebből kétségtelenül következik, hogy a mi forradalmunk a világforradalom része, a világ forradalmi mozgalmának bázisa és eszköze.

Kétségtelen az is, hogy nemcsak a Szovjetunió forradalmának vannak kötelezettségei — amelyeket teljesít is — a világ proletárjai irányában, hanem a világ proletárjainak is eléggé komoly kötelezettségei vannak a Szovjetunióban fennálló proletárdiktatúra irányában. Ezek a kötelezettségek: a Szovjetunió proletariátusának támogatása a belső és külső ellenségek ellen folyó harcában, háború a Szovjetunió proletárdiktatúrájának eltiprására irányuló háború ellen, annak hirdetése, hogy a Szovjetunió megtámadása esetén az imperializmus hadseregeinek egyenesen át kell állniok a Szovjetunió proletárdiktatúrájának oldalára. Nem következik-e ebből, hogy a Szovjetunió forradalma elválaszthatatlan a más országok forradalmi mozgalmától, hogy a forradalom győzelme a Szovjetunióban a világforradalom diadalát jelenti?

Lehet-e ezek után a Szovjetunió forradalmáról, mint merőben nemzeti, elszigetelt forradalomról beszélni, kiragadhatjuk-e az egész világ forradalmi mozgalmával való összefüggésből?

És ellenkezőleg, vajon megérthetünk-e ezek után valamit is a világ forradalmi mozgalmából, ha kiszakítjuk a Szovjetunió proletárforradalmával való összefüggésből?

Mit érne a Komintern programja, amely a világ proletárforradalmát tárgyalja, ha megkerülné a legfontosabb kérdéseket: a Szovjetunió proletárforradalmának jellegét és feladatait, a világ proletárjai irányában fennálló kötelezettségeit, a világ proletárjainak a Szovjetunió proletariátusának diktatúrája irányában fennálló kötelezettségeit?

Ezért gondolom, hogy a Komintern programtervezetének „orosz jellegére” vonatkozó kifogásoknak, hogy is fejezzem ki a legenyhébben . . ., rossz, kellemetlen mellékízük van.

Térjünk át az egyes megjegyzésekre.

Véleményem szerint igazuk van azoknak az elvtársaknak, akik azt javasolják, hogy a programtervezet 55. oldalán változtassuk meg azt a mondatot, amely „a proletariátus diktatúráját követő” falusi dolgozó rétegekről szól. Ez a mondat nyilvánvaló félreértés vagy talán nyomdahiba. Ezt meg kell változtatni.

De egyáltalán nincs igazuk ezeknek az elvtársaknak, amikor azt javasolják, hogy a programtervezetbe vegyük be Leninnek a proletárdiktatúráról adott valamennyi meghatározását. (Derültség.) Az 52. oldalon található a proletárdiktatúra következő meghatározása, amely lényegében Lenintől származik:

„A proletariátus diktatúrája az osztályharc folytatása új viszonyok között. A proletariátus diktatúrája szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai, a külföldi kapitalista ellenségek, a belföldi kizsákmányoló osztályok maradványai, és az új burzsoázia csírái ellen, amelyek a még meg nem szűnt árutermelés talaján keletkeznek”.

A programtervezetben a diktatúrának számos más meghatározása is található azoknak a feladatoknak megfelelően, amelyek a proletárforradalom különböző szakaszain a diktatúrára hárulnak. Azt hiszem, hogy ez teljesen elegendő. (Egy hang: „Kimaradt Lenin egyik fogalmazása”.) Lenin hosszú oldalakat írt a proletariátus diktatúrájáról. Ha mindezt bevennők a programtervezetbe, attól tartok, hogy a terjedelme legalább háromszor akkora lenne.

Helytelen egyes elvtársaknak az a kifogása is, melyet a középparasztság semlegesítéséről szóló tézis ellen tesznek. Lenin a Komintern II. kongresszusa elé terjesztett téziseiben határozottan arról beszél, hogy a kapitalista országokban közvetlenül a hatalom megragadása előtt és a proletárdiktatúra első szakaszán a kommunista pártok nem számíthatnak többre, mint a középparasztság semlegesítésére. Lenin határozottan arról beszél, hogy a kommunista pártok csak a proletárdiktatúra megszilárdulása után számíthatnak a középparasztsággal való tartós szövetség megszervezésére. Világos, hogy a programtervezet összeállításánál feltétlenül figyelembe kellett vennünk Leninnek ezt az útmutatását, már nem is beszélve arról, hogy ez az útmutatás pontosan megfelel forradalmunk tapasztalatának.

Több elvtárs helytelen megjegyzéseket tett a nemzeti kérdéssel kapcsolatban is. Ezeknek az elvtársaknak semmi okuk sincs azt állítani, hogy a programtervezet nem veszi számításba a forradalmi mozgalom nemzeti mozzanatait. A gyarmatok kérdése lényegében nemzeti kérdés. A programtervezet eléggé kidomborítja az imperialista elnyomást, a gyarmati elnyomást, a nemzetek önrendelkezési jogát, a nemzetek és a gyarmatok különválási jogát stb.

Ha ezek az elvtársak a középeurópai nemzeti kisebbségekre gondolnak, erről megemlékezhetünk a programtervezetben, de ellenzem, hogy a programtervezetben külön tárgyaljuk Közép-Európa nemzeti kérdését.

Végül ki kell térnem több elvtárs megjegyzésére, akik azt a megállapítást kifogásolják, hogy Lengyelország olyan ország, amely a proletárdiktatúra irányában haladó fejlődés második típusát képviseli. Ezek az elvtársak azt hiszik, hogy helytelen, ha az országokat típusuk szerint három csoportra osztjuk: olyan országokra, amelyeknek kapitalizmusa magas fejlettségű (Amerika, Németország, Anglia), olyanokra, amelyeknek kapitalizmusa közepes fejlettségű (Lengyelország, a februári forradalom előtti Oroszország stb.) és gyarmati országokra. Azt állítják, hogy Lengyelországot az első típusú országok közé kell sorolni, hogy csak két országtípusról beszélhetünk: kapitalista országokról és gyarmati országokról.

Ez helytelen, elvtársak. Azokon az országokon kívül, ahol fejlett a kapitalizmus és a forradalom győzelme azonnal a proletariátus diktatúrájához vezet, vannak még olyan országok, ahol a kapitalizmus kevéssé fejlett, ahol hűbéri csökevények vannak és az antifeudális típusú, speciális agrárkérdés még megoldatlan (Lengyelország, Románia stb.), ahol a kispolgárságnak, különösen a parasztságnak okvetlenül komoly szerepe lesz a forradalmi kirobbanás esetén és ahol a győzelmes forradalomnak, hogy a proletariátus diktatúrájához vezessen, szüksége lehet és egész biztosan szüksége is lesz néhány olyan közbenső fokra, mint mondjuk a proletariátus és a parasztság diktatúrája.

Nálunk is akadtak olyanok, mint például Trockij, akik a februári forradalom előtt azt mondták, hogy a parasztságnak nincs komoly szerepe, hogy az adott helyzetben a jelszó ez: „cár nélkül, munkáskormányt”. Önök tudják, hogy Lenin határozottan visszautasította ezt a jelszót, elítélte a kispolgárság, különösen a parasztság szerepének és súlyának lebecsülését. Akkoriban azt gondolták nálunk egyesek, hogy a cárizmus megdöntése után azonnal a proletariátus foglalja el a vezetőhelyet. S mi történt a valóságban? Az történt, hogy közvetlenül a februári forradalom után a milliós kispolgári tömegek léptek a színtérre, amelyek a kispolgári pártokat, az eszereket és a mensevikeket jutatták fölénybe. Az eszerek és a mensevikek, akiknek addig egészen jelentéktelen pártjaik voltak, „egyszerre” az ország uralkodó erejévé lettek. Minek következtében? Annak következtében, hogy a kispolgárság milliós tömegei eleinte az eszereket és a mensevikeket támogatták.

Többek közt ezzel magyarázható az a tény, hogy nálunk a proletárdiktatúra annak eredményeképpen jött létre, hogy a burzsoá-demokratikus forradalom többé-kevésbé gyorsan átnőtt szocialista forradalomba.

Aligha lehet okunk kételkedni, hogy Lengyelország és Románia azok közé az országok közé tartozik, amelyeknek többé-kevésbé gyorsan bizonyos közbenső fokokon kell majd átmenniök azon az úton, mely a proletariátus diktatúrájához vezet.

Ezért gondolom, hogy nincs igazuk ezeknek az elvtársaknak, amikor tagadják, hogy három típusa van a forradalmi mozgalomnak, mely a proletariátus diktatúrájához vezet. Lengyelország és Románia a második típust képviseli.

Ezeket a megjegyzéseket tartottam szükségesnek elmondani, elvtársak, a Komintern programtervezetének kérdésével kapcsolatban.

Ami a programtervezetnek vagy egyes mondatainak a stílusát illeti, nem mondhatnám, hogy a programtervezet ebben a tekintetben tökéletes. Bizonyára helyesbíteni kell majd, pontosabban kell megfogalmazni egyes kifejezéseket, esetleg egyszerűbbé kell tenni a program stílusát stb. Ez azonban Komintern VI. kongresszusának programbizottságára tartozik.

Az iparosításról és a gabonaproblémáról
1928 július 9-én mondott beszéd

Elvtársak! Mielőtt áttérnék gabonafrontunk nehézségeinek konkrét kérdésére, engedjék meg, hogy néhány olyan általános elméleti jelentőségű kérdéssel foglalkozzam, melyek itt, a plénum vitája folyamán merültek fel.

Mindenekelőtt vizsgáljuk meg ezt az általános kérdést: melyek iparunk fejlesztésének fő forrásai, hogyan biztosítjuk az iparosítás mai ütemét.

Ezt a kérdést érintette, talán anélkül, hogy ennek maga tudatában lett volna, Oszinszkij és utána Szokolnyikov. Ez a kérdés elsőrendű fontosságú.

A mi iparunkat, véleményem szerint, főleg két forrás táplálja: először, a munkásosztály, és másodszor, a parasztság.

A kapitalista országokban az iparosítás rendszerint főképpen idegen országok, gyarmatok vagy legyőzött országok kirablásával, vagy pedig komolyabb, többé-kevésbé uzsora-feltételekkel kötött külföldi kölcsönök segítségével történt.

Önök tudják, hogy Anglia évszázadokon át minden gyarmatból, a földkerekség minden részéből tőkét gyűjtött és így pótlólag újabb összegeket ruházott be iparába. Többek között ezzel magyarázható, hogy Anglia egy időben a „világ műhelyévé” vált.

Önök azt is tudják, hogy Németország többek között abból az ötmilliárdos hadisarcból fejlesztette iparát, melyet a francia-porosz háború után Franciaországtól szedett.

A mi országunk többek között éppen abban különbözik a kapitalista országoktól, hogy nem foglalkozhat gyarmatok kirablásával és általában idegen országok kifosztásával, ezt nem szabad tennie. Ez az út tehát el van zárva előttünk.

De nincsenek külföldi kölcsöneink sem, melyek gúzsbakötnék országunkat és nem is akarunk ilyen kölcsönöket. Tehát ez az út is el van zárva előttünk.

Milyen út marad akkor? Csak egy út marad: belföldi felhalmozásból kell iparunkat fejleszteni, országunkat iparosítani.

A burzsoá viszonyok között országunkban rendszerint kölcsönök segítségével fejlesztették az ipart, a közlekedést stb. Vegyük akár az új gyárak építését, vagy a régiek újjáalakítását, akár az új vasútvonalak vagy nagy elektromos művek építését — egyetlen ilyen vállalkozás sem tudott meglenni külföldi kölcsönök nélkül. De ezek a kölcsönök gúzsbakötötték az országot.

Egészen más a helyzet nálunk, a szovjet rendszerben. Megépítjük az 1400 verszt hosszú turkesztáni vasútvonalat, amely többszáz millió rubelbe kerül. Felépítjük a Dnyeperi vízierőművet, amely szintén többszáz millió rubelbe kerül. És felvettünk-e ehhez kölcsönöket, amelyek gúzsbakötnék minket? Nem vettünk. Mindezt a belső felhalmozásból fedezzük.

De hol vannak ennek a felhalmozásnak fő forrásai? Mint már mondottam, két ilyen forrás van: először, a munkásosztály, amely értékeket teremt és előbbreviszi az ipart; másodszor, a parasztság.

Ami a parasztságot illeti, a mi esetünkben ez a helyzet: először, a parasztság nemcsak a szokásos egyenes és közvetett adókat fizeti az államnak, hanem még túl is fizet az iparcikkek aránylag magas áraiban, és másodszor, többé-kevésbé nem kap eleget a mezőgazdasági termékek áraiban.

Ez többletadó, amelyet az egész országot, tehát a parasztságot is szolgáló ipar fejlesztése érdekében fizet a parasztság. Ez olyasféle, mint valami „sarc”, valami adón felüli adó, amelyet ideiglenesen szednünk kell azért, hogy megtartsuk és tovább fokozzuk az ipar fejlesztésének mai ütemét, hogy az egész országot ellátó ipart biztosítsunk, hogy tovább növeljük a falu jólétét és azután teljesen megszüntethessük ezt a többletadót, a város és falu közötti „ollót”.

Ez, mi tagadás, kellemetlen dolog. De nem volnánk bolsevikok, ha elkendőznők ezt a tényt és nem akarnók tudomásul venni, hogy iparunk és országunk egyelőre nem lehet meg a parasztság ilyen többletadója nélkül.

Miért beszélek erről? Azért, mert egyes elvtársak, úgylátszik, nem értik meg ezt a vitathatatlan tényt. Arra építették beszédeiket, hogy a parasztság túlfizeti az iparcikkeket, ami teljesen igaz, és hogy a parasztságnak nem fizetnek eleget a mezőgazdasági termékek áraiban, ami szintén igaz. Mit követelnek tehát? Azt követelik, hogy vezessünk be az aránytalanságot megszüntető gabonaárakat, hogy azonnalszüntessük meg ezt az „ollót”, ezt az alul- és túlfizetést. De mit jelentene, ha az „ollót”, mondjuk, ebben vagy a jövő évben megszüntetnők? Ez azt jelentené, hogy meglassítanánk az ország iparosítását, tehát a mezőgazdaság iparosítását is, hogy ártanánk még meg nem erősödött fiatal iparunknak és így egész népgazdaságunkat sújtanánk. Megtehetjük-e ezt? Világos, hogy nem tehetjük. Meg kell-e szüntetnünk ezt a város és falu közötti „ollót”, ezeket az alul- és túlfizetéseket? Feltétlenül. De megszüntethetjük-e ezeket azonnal, anélkül hogy iparunkat, tehát egész népgazdaságunkat is gyengítenők? Nem, ez lehetetlen.

Milyen politikát kell hát folytatnunk? Arra kell törekednünk, hogy fokozatosan gyengítsük az „ollót”, évről-évre szűkítsük a nyílását, hogy az iparcikkek árának leszállításával és a mezőgazdasági technika fejlesztésével, ami feltétlenül a gabonatermesztés olcsóbbodására vezet, évről-évre jobban összhangba hozzuk az ipari cikkek és a mezőgazdasági termékek árait, hogy azután néhány év múlva teljesen megszüntessük a parasztság többletadóját.

Elbírja-e a parasztság ezt a terhet? Feltétlenül elbírja: először, mert ez a teher évről-évre csökkenni fog, másodszor, mert ezt a többletadót nem kapitalista fejlődési viszonyok között szedik, ahol a parasztság tömegei teljes elszegényedésre és kizsákmányolásra vannak kárhoztatva, hanem a szovjet rendszer viszonyai között, ahol a parasztság kizsákmányolása a szocialista állam részéről lehetetlen és ahol ennek a többletadónak a fizetése a parasztság anyagi helyzetének állandó javulása mellett történik.

Ezt kellett elmondanom arról a kérdésről, hogy a jelen helyzetben melyek országunk iparosítása fejlesztésének főforrásai.

A második kérdés a középparasztsággal való összefogás problémájára, ez összefogás céljainak és eszközeinek problémájára vonatkozik.

Egyes elvtársak azt állítják, hogy a város és a falu összefogása, a munkásosztálynak és a parasztság zömének összefogása kizárólag a textiláruk vonalán, a parasztság személyes szükségleteinek kielégítése vonalán érvényesül. Igaz-e ez? Ez egyáltalán nem igaz, elvtársak. Természetesen rendkívül fontos, hogy kielégítsük a parasztság személyes textilszükségletét. Az új viszonyok között ezzel kezdtük kiépíteni a parasztsággal való kapcsolatot. De aki emiatt azt állítja, hogy a textiláruk vonalán történő összefogás kimeríti a dolgot, hogy a parasztság személyes szükségleteinek kielégítése vonalán történő összefogás a munkásosztály és a parasztság gazdasági szövetségének egyetlen, vagy legfőbb alapja, az a legkomolyabb hibát követi el. A város és a falu összefogása valójában nemcsak a parasztság személyesszükségleteinek kielégítése, nemcsak a textiláruk vonalán történik, hanem azon a vonalon is, hogy a parasztságnak, mint a mezőgazdasági termékek termelőjének, gazdasági szükségleteit kielégítjük.

Nemcsak kartonanyagot adunk a parasztságnak. Azonkívül még mindenféle gépet is, vetőmagot, ekét, műtrágyát stb. is kap tőlünk, vagyis olyan dolgokat, amelyeknek igen komoly jelentőségük van a parasztgazdaság fejlesztésében és szocialista átalakításában.

Az összefogás alapja tehát nemcsak a textiláru, hanem a fém is. Enélkül nem volna tartós a parasztsággal való összefogás.

Miben különbözik a textilárukon alapuló összefogás a fémen alapuló összefogástól? Előszöris abban, hogy a textilárukon alapuló összefogás főképpen a parasztság személyes szükségleteit elégíti ki, s nem érinti, vagy aránylag kevéssé érinti a parasztgazdaság termelését, míg a fémen alapuló összefogás főképpen a parasztgazdaság termelését érinti, javítja a parasztgazdaságot, gépesíti, növeli jövedelmezőségét és előkészíti a talajt arra, hogy a szétforgácsolt és kis parasztgazdaságokat nagy kollektív gazdaságokban egyesítsük.

Hiba volna azt hinni, hogy a munkás-paraszt összefogás célja az osztályok fenntartása, nevezetesen a parasztosztály fenntartása. Ez nem igaz, elvtársak. A munkás-paraszt összefogásnak nem ez a célja. A munkás-paraszt összefogásnak az a célja, hogy a parasztságot közelebb hozza a munkásosztályhoz, mint egész fejlődésünk vezetőjéhez, hogy megszilárdítsa a parasztság szövetségét a munkásosztállyal, mint ennek a szövetségnek vezető erejével, hogy fokozatosan átalakítsa a parasztságot, a parasztság lelki alkatát, a parasztság termelését a kollektivizmus szellemében és ilymódon előkészítse az osztályok megszüntetéséhez szükséges feltételeket.

Az összefogás célja nem az osztályok fenntartása, hanem azok megszüntetése. A textilárukon alapuló összefogás kevéssé érinti a parasztgazdaság termelését és ezért általában nem alakíthatja át a parasztságot a kollektivizmus szellemében és nem szüntetheti meg az osztályokat, viszont a fémen alapuló összefogás elsősorban a parasztgazdaság termelését, a parasztgazdaság gépesítését, a parasztgazdaság kollektivizálását érinti, és éppen ezért a parasztság fokozatos átalakítására, az osztályok, tehát a paraszti osztály fokozatos megszüntetésére is kell vezetnie.

Egyáltalán hogyan lehet átdolgozni, hogyan lehet átalakítani a parasztságot, a parasztság lelki alkatát, a parasztság termelését a munkásosztály lelki alkatához való közeledés, a szocialista termelési elv szellemében? Mi szükséges ehhez?

Ehhez, először, az szükséges, hogy a kollektivizmus szellemében széleskörű agitációt folytassunk a paraszttömegek között.

Ehhez, másodszor, az szükséges, hogy szövetkezeti közszellemet teremtsünk és a parasztgazdaságok millióit egyre szélesebb körben vonjuk be értékesítő és beszerző szövetkezeteinkbe. Kétségtelen, hogy szövetkezeteink széleskörű kifejlesztése nélkül a kolhozmozgalom terén sem volna meg az a kedvező fordulat, melyet napjainkban parasztságunk körében észlelünk, mert a mi viszonyaink között a beszerző és értékesítő szövetkezetek fejlődése előkészíti a parasztság áttérését a kollektivizmusra.

De mindez még korántsem elegendő a parasztság átalakításához. A földművelés új technikája, a földművelés gépesítése, a parasztok kollektív munkája, az ország villamosítása — ez a legfontosabb erő, amely a parasztságot a szocializmus szellemében átalakítja.

Itt Leninre hivatkoznak, Lenin műveiből idézik ezt a részt, mely a parasztgazdasággal való kapcsolatról szól. De, aki Lenin műveiből csak egy részt szakít ki és nem kívánja őt teljes egészében venni, az meghamisítja Lenint. Lenin nagyon jól tudta, hogy mennyire fontos a parasztsággal való összefogás a textiláruk vonalán. De Lenin itt nem állt meg, mert ugyanakkor síkra szállt azért, hogy a parasztsággal való összefogást a fém vonalán, a parasztság gépekkel való ellátása, az ország villamosítása vonalán is meg kell valósítani, vagyis mindazokon a vonalakon, amelyek elősegítik a parasztgazdaságnak a kollektivizmus szellemében való átalakítását és átdolgozását.

Hallgassuk meg talán Lenin következő szavait:

„A kis földművelő átalakítása, lelki alkatának és szokásainak átalakítása olyan feladat, amelynek megoldásához nemzedékek kellenek. A kis földművelőt illetően csak az anyagi bázis, a technika, a traktorok és mezőgazdasági gépek tömeges alkalmazása a földművelésben, a tömeges villamosítás oldhatja meg ezt a feladatot, csak ez teheti — hogy úgymondjuk — egészségessé egész lelki alkatát. Ez az, ami rendkívül gyors ütemben és gyökeresen alakítaná át a kis földművelőt” (XXVI. köt. 239. old.).

A dolog világos: a munkásosztály és a parasztság szövetsége nem lehet szilárd és tartós, összefogásuk nem lehet szilárd és tartós és nem érheti el azt a célját, hogy fokozatosan átalakítja a parasztot, hogy közelebb hozza őt a munkásosztályhoz és a kollektivizmus vágányára terelje, ha a textilárukon alapuló összefogást nem egészíti ki a fémen alapuló összefogás.

Így értelmezte Lenin elvtárs a munkás-paraszt összefogást.

A harmadik kérdés az új gazdasági politika (NEP) és az új gazdasági politika viszonyai között folyó osztályharc kérdésére vonatkozik.

Először is le kell szögeznem, hogy pártunk az új gazdasági politika alapelveit nem a hadikommunizmus után fejtette ki, mint ezt olykor egyes elvtársak állítják, hanem még a hadikommunizmus előtt, 1918 elején, amikor elsőízben nyílt lehetőségünk arra, hogy megkezdjük az új, szocialista gazdaság építését. Hivatkozhatom Iljics „A Szovjethatalom soronlevő feladatai” c., 1918 elején megjelent brosúrájára, amelyben kifejtette az új gazdasági politika alapjait. A párt, mikor az intervenció befejeződése után bevezette az új gazdasági politikát, azt azért minősítette új gazdasági politikának, mert ezt a politikát az intervenció félbeszakította és csak az intervenció után, a hadikommunizmus után nyílt lehetőségünk arra, hogy megvalósítsuk, a hadikommunizmussal szemben pedig ez valóban új gazdasági politika volt. Ennek igazolására szükségesnek tartom, hogy a IX. Szovjetkongresszus ismert határozatára hivatkozzam, amely világosan megmondja, hogy az új gazdasági politika alapjait még a hadikommunizmus előtt fejtették ki. „Az új gazdasági politika hozzávetőleges eredményeiről” szóló határozat megállapítja:

„Az úgynevezett új gazdasági politika, melynek alapelveit már az első lélegzethezjutás idején, 1918 tavaszán pontosan meghatároztuk, Szovjet Oroszország gazdasági erőinek szigorú számbavételén alapszik. Ennek a politikának a megvalósítása, amelyet az orosz földbirtokosok és burzsoák, valamint az európai imperializmus ellenforradalmi erőinek a munkás-paraszt állam ellen intézett kombinált támadása félbeszakított, csak 1921 elején vált lehetségessé, miután katonailag felszámoltuk az ellenforradalom kísérleteit” (lásd „A Szovjetek IX. összoroszországi Kongresszusának rendeletei”-t, 16. old.).

Látják tehát, mennyire nincs igazuk egyes elvtársaknak, akik azt állítják, hogy a párt csak a hadikommunizmus után ismerte fel azt, hogy a piac és a pénzgazdálkodás, vagyis az új gazdasági politika viszonyai között kell építenie a szocializmust.

S mi következik ebből?

Elsősorban az következik, hogy az új gazdasági politikát nem szabad csupáncsak visszavonulásnak tekinteni.

Továbbá az következik, hogy az új gazdasági politika feltételezi a szocializmus győzelmes és rendszeres támadását gazdaságunk kapitalista elemei ellen.

Az ellenzék Trockij személyében úgy véli, hogy ha már bevezettük az új gazdasági politikát, akkor csak egy tennivalónk marad: lépésről-lépésre vissza kell vonulnunk, mint az új gazdasági politika kezdetén, „kiszélesítve” az új gazdasági politikát és feladva állásainkat. Az új gazdasági politikának ezen a helytelen értelmezésén alapszik Trockijnak az az állítása, hogy a párt „kiszélesítette” az új gazdasági politikát és letért Lenin álláspontjáról, amikor a faluban megengedte a földbérletet és a bérmunkát. Hallgassák meg talán Trockij szavait:

„És a szovjet hatalom legutóbbi rendszabályai a falun — a földbérlet és a bérmunka megengedése —, mindez nem más, mint amit a falusi új gazdasági politika kiszélesítésének nevezünk… De el lehetett-e kerülni a falun az új gazdasági politika kiszélesítését? Nem lehetett elkerülni, mert akkor elsatnyult volna a parasztgazdaság, szűkült volna a piac és megakadt volna az ipar” (Trockij. „Nyolc év”, 16—17. old.).

Mi mindent lehet összehadarni, ha valaki fejébe veszi azt a helytelen gondolatot, hogy az új gazdasági politika visszavonulás és csakis visszavonulás.

Mondhatjuk-e azt, hogy a párt, amikor a falun megengedte a bérmunkát és a földbérletet, „kiszélesítette” az új gazdasági politikát, „letért” Lenin álláspontjáról stb.? Persze, hogy nem mondhatjuk! Aki ilyen badarságot állít, annak semmi köze sincs Leninhez és a leninizmushoz.

Hivatkozhatok itt Lenin ismert levelére, melyet 1922 április 1-én írt Oszinszkijnak, s amelyben határozottan azt mondja, hogy a falun szükség van a bérmunka alkalmazására és a földbérletre. Ez akkor volt, amikor vége felé közeledett a XI. pártkongresszus, amelyen a küldöttek alaposan megvitatták a falusi munkának, az új gazdasági politikának és e politika követelményeinek kérdését.

Íme egy idézet ebből a levélből, amely határozati javaslat volt a pártkongresszus küldöttei számára:

„A mezőgazdasági bérmunka alkalmazása és a földbérlet feltételeinek kérdésében a pártkongresszus azt javasolja az ezen a területen dolgozó funkcionáriusoknak, hogy felesleges alakiságokkal ne gördítsenek akadályokat sem az egyik, sem a másik jelenség elé és szorítkozzanak a legutóbbi Szovjetkongresszus határozatának megvalósítására, úgyszintén annak a tanulmányozására, hogy milyen gyakorlati rendszabályokkal volna célszerű korlátozni az e téren észlelhető szélsőségeket és káros túlzásokat” (lásd Leninszkij szbornyik, IV. köt. 396. old.).

Látják, milyen ostobaság és badarság, ha valaki arról beszél, hogy a földbérlet és a mezőgazdasági bérmunka bevezetésével „kiszélesítettük” az új gazdasági politikát, „letértünk” Lenin álláspontjáról.

Miért beszélek erről?

Azért, mert azok, akik az új gazdasági politika „kiszélesítéséről” fecsegnek, ezzel a fecsegéssel próbálják igazolni azt, hogy meg kell hátrálnunk a falu kapitalista elemei elől.

Azért, mert a pártunkban és a párt körül olyan emberek hallatják hangjukat, akik az új gazdasági politika „kiszélesítésében” látják a munkás-paraszt összefogás „megmentését”, akik, miután hatályon kívül helyeztük a kivételes rendszabályokat, azt követelik, hogy mondjunk le a kulákság korlátozásáról, azt követelik, hogy a munkás-paraszt összefogás érdekében… hagyjuk szabadon fejlődni a falu kapitalista elemeit.

Azért, mert a pártot teljes erőnkből, minden eszközzel biztosítani kell az ilyen proletárellenes hangulatok ellen.

Itt van például a kezem ügyében egy elvtársnak, Oszip Csernovnak, a „Bednota” munkatársának levele, amelyben számos olyan könnyítést követel a kulákság számára, amelyek megadása valóban az új gazdasági politika leplezetlen „kiszélesítését” jelentené. Nem tudom, kommunista-e ez az elvtárs vagy pártonkívüli. S ez az elvtárs, Oszip Csernov, annyira belezavarodott a parasztkérdésbe, hogy őt, aki a Szovjethatalom és a munkás-paraszt szövetség híve, nehéz megkülönböztetni a falusi burzsoázia ideológusától. Miben látja ő a gabonafronton felmerülő nehézségeink okait? „Az első ok — mondja — feltétlenül a progresszív jövedelmi adórendszer… A második ok: jogi változtatások a választási utasításon, homályos részek az utasításban arra vonatkozólag, hogy kit kell kuláknak tekinteni.”

Mit kell tennünk, hogy kiküszöböljük a nehézségeket? „Ehhez — mondja Csernov — először is meg kell szüntetni a már érvényben levő progresszív jövedelmi adórendszert és a földadó-rendszerrel kell azt helyettesíteni, továbbá, enyhén meg kell adóztatni az igásállatokat és a nagy mezőgazdasági munkaeszközöket … A második rendszabály, amely ugyanilyen fontos, az, hogy vizsgáljuk felül a választási utasítást és világosabban határozzuk meg annak ismérveit, hol kezdődik a kizsákmányoló, a kulák gazdaság.”

Íme, ez az új gazdasági politika „kiszélesítése”. Mint látjuk, az a mag, amelyet Trockij elhintett, nem veszett el. Az új gazdasági politika helytelen értelmezése arra vezet, hogy az új gazdasági politika „kiszélesítéséről” kezdenek fecsegni, abból pedig, hogy az új gazdasági politika „kiszélesítéséről” fecsegnek, mindenféle beadvány, cikk, levél és javaslat születik, amelyekben azt követelik, hogy adjunk szabadságot a kuláknak, mentesítsük a korlátozásoktól és adjunk neki lehetőséget arra, hogy szabadon gazdagodjék.

Ezzel kapcsolatban, vagyis az új gazdasági politika és az új gazdasági politika viszonyai között folyó osztályharc kérdésével kapcsolatban szeretnék még egy tényre rámutatni. Egy elvtársnak arra a kijelentésére gondolok, hogy az új gazdasági politika viszonyai között folyó osztályharcnak a gabonabegyűjtés vonalán csak harmadrendű jelentősége van, hogy ennek az osztályharcnak nincs és nem is lehet semmiféle komoly jelentősége gabonabegyűjtési nehézségeink szempontjából.

Meg kell mondanom, elvtársak, hogy nem érthetek egyet ezzel a kijelentéssel. Azt hiszem, hogy nálunk a proletárdiktatúra viszonyai között nincs és nem is lehet egyetlen komolyabb politikai vagy gazdasági tény sem, amely ne tükrözné azt, hogy a városban vagy a falun osztályharc folyik. Az új gazdasági politika talán megszünteti a proletariátus diktatúráját? Természetesen nem! Ellenkezőleg, az új gazdasági politika a proletárdiktatúra sajátos kifejezése és eszköze. S mi egyéb a proletárdiktatúra, ha nem az osztályharc folytatása? (Több hang: „Helyes!”) Hogyan mondhatják ezek után, hogy az osztályharcnak harmadrendű szerepe van az olyan fontos politikai és gazdasági tényekben, aminő például az a tény, hogy a kulákság a gabonabegyűjtés idején ellenszegült a szovjet politikának, vagy az, hogy a Szovjethatalom a gabonabegyűjtéssel kapcsolatban ellenrendszabályokat alkalmazott és ellentámadásba ment a kulákok és az üzérek ellen?

Vajon nem tény-e, hogy a falu kapitalista elemei a gabonabegyűjtési válság idején intézték az új gazdasági politika viszonyai között az első komoly támadást a szovjet politika ellen?

Csakugyan nincsenek már a falun osztályok és nincs többé osztályharc?

Vajon nem igaz-e, hogy Lenin jelszava, amely megköveteli, hogy támaszkodjunk a szegényparasztságra, kössünk szövetséget a középparaszttal és harcoljunk a kulákok ellen, a mai viszonyok között falusi munkánk legfontosabb jelszava? S mi egyéb ez a jelszó, ha nem a falusi osztályharc kifejezése?

Politikánkat természetesen semmiképpen sem szabad az osztályharc felgyújtására irányuló politikának tekinteni. Miért nem? Azért nem, mert az osztályharc felgyújtása polgárháborúra vezet. Azért nem, mert hatalmon vagyunk, mert megszilárdítottuk ezt a hatalmat és a kulcspozíciókat a munkásosztály kezében összpontosítottuk, tehát nem érdekünk, hogy az osztályharc polgárháború formáját öltse. De ez korántsem jelenti azt, hogy már megszűnt az osztályharc, vagy hogy ez az osztályharc nem fog kiéleződni. Még kevésbé jelenti annak a tagadását, hogy az osztályharc most is döntő ereje előrehaladásunknak. Nem, nem ezt jelenti.

Gyakran mondjuk, hogy a kereskedelem terén a szocialista gazdasági formákat fejlesztjük. S mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a kereskedelemből ilymódon kiszorítjuk a kis- és középkereskedők ezreit és ezreit. Hihetjük-e, hogy ezek az áruforgalom szférájából kiszorított kereskedők csendben maradnak és nem próbálnak ellenállást szervezni? Világos, hogy ezt nem hihetjük.

Gyakran mondjuk, hogy az ipar terén a szocialista gazdasági formákat fejlesztjük. S mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy amikor a szocializmus felé haladunk, talán anélkül, hogy ezt magunk is észrevennők, kiszorítjuk és tönkretesszük a kis- és középtőkések, ipari vállalkozók ezreit és ezreit. Hihetjük-e, hogy ezek a tönkretett emberek csendben maradnak és nem próbálnak ellenállást szervezni? Ezt, természetesen, nem hihetjük.

Gyakran mondjuk, hogy a falun korlátoznunk kell a kulákság kizsákmányoló hajlamait, hogy magas adókat kell kivetni a kulákokra, hogy korlátozni kell a földbérleti jogot, hogy a kulákoknak nem szabad választói jogot adni stb. stb. S mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy szorongatjuk és fokozatosan kiszorítjuk, olykor pedig tönkre is tesszük a falu kapitalista elemeit. Hihetjük-e, hogy a kulákok hálásak lesznek ezért, és hogy nem próbálják majd a szegény parasztság vagy a középparasztság egy részét a Szovjethatalom politikája ellen megszervezni? Ezt, természetesen, nem hihetjük.

Nem világos-e, hogy egész előrehaladásunk, szocialista építésünk minden komolyabb sikere az országunkban folyó osztályharc kifejezése és eredménye?

Mindebből azonban az következik, hogy előrehaladásunkkal együtt fokozódni fog a kapitalista elemek ellenállása is, élesebb lesz az osztályharc, a Szovjethatalom pedig, melynek ereje egyre növekedni fog, olyan politikát fog folytatni, amely arra irányul, hogy ezeket az elemeket elszigetelje, hogy a munkásosztály ellenségeit bomlassza, hogy, végül, a kizsákmányolók ellenállását letörje s így megteremtse a munkásosztálynak és a parasztság zömének további előrehaladásához szükséges alapot.

Nem szabad úgy képzelni a dolgot, hogy a szocialista formák fejlődni fognak és kiszorítják a munkásosztály ellenségeit, ellenségeink pedig szótlanul visszavonulnak, átengedve a teret, hogy tovább haladhassunk, ezután pedig mi ismét előrehaladunk, ők ismét visszavonulnak, majd „egészen váratlanul” kivétel nélkül valamennyi társadalmi csoport, a kulákok és a szegényparasztság, a munkások és a tőkések, „hirtelen”, „észrevétlenül”, harc és megrázkódtatások nélkül, eljutnak a szocialista társadalomba. Ilyen mesék nincsenek és nem is lehetségesek, különösen nem a proletárdiktatúrában.

Sohasem fordult elő és nem is fog előfordulni, hogy az elhaló osztályok önként adják fel állásaikat, anélkül, hogy ellenállást próbálnának szervezni. Még nem történt meg és nem is fog megtörténni, hogy a munkásosztály az osztálytársadalomban harc és megrázkódtatások nélkül haladhasson előre a szocializmus felé. Ellenkezőleg, amikor a munkásosztály a szocializmus felé halad, előrehaladásával szemben feltétlenül kiváltja a kizsákmányoló elemek ellenállását, a kizsákmányolok ellenállása pedig okvetlenül és elkerülhetetlenül az osztályharc élesedésére vezet.

Ne fecsegjenek tehát az osztályharc másodrendű szerepéről, mert nem szabad elaltatni a munkásosztályt.

A negyedik kérdés a kulákokkal és üzérkedőkkel szemben alkalmazott kivételes rendszabályok problémáját érinti.

A kivételes rendszabályokat nem szabad abszolút és egyszersmindenkorra adott valaminek tekinteni. Rendkívüli viszonyok között, amikor nem manőverezhetünk más rendszabályokkal, a kivételes rendszabályok szükségesek és célszerűek. Más viszonyok között, amikor a piacon más, rugalmasabb intézkedésekkel manőverezhetünk, a kivételes rendszabályok szükségtelenek és károsak. Nincs igazuk azoknak, akik azt hiszik, hogy a kivételes rendszabályok minden körülmények között rosszak. Az ilyen emberek ellen rendszeres harcot kell folytatni. De nincs igazuk azoknak sem, akik azt hiszik, hogy a kivételes rendszabályok mindig szükségesek és célszerűek. Az ilyen emberek ellen erélyes harcot kell folytatni.

Hiba volt-e, hogy a gabonabegyűjtési válság viszonyai között kivételes rendszabályokat alkalmaztunk? Most mindenki elismeri, hogy ez nem volt hiba, ellenkezőleg, a kivételes rendszabályok mentették meg az országot az általános gazdasági válságtól. Mi késztetett bennünket e rendszabályok alkalmazására? Az, hogy ez év január elején 128 millió púd gabonahiányunk volt, amelyet pótolni kellett, míg az utak járhatók voltak, s ugyanakkor biztosítani kellett a gabonabegyűjtés normális menetét. Tehettünk-e mást, mint hogy ezekhez a rendszabályokhoz nyúljunk, amikor nem volt 100 millió púd gabonatartalékunk, hogy várhassunk és a gabonaárak csökkentése érdekében beavatkozhassunk a piaci viszonyokba, amikor nem volt elegendő valuta- tartalékunk sem, hogy nagyobb gabonatételeket hozhattunk volna be külföldről? Világos, hogy nem tehettünk mást. S mi történt volna, ha nem pótoljuk ezt a gabonahiányt? Most komoly válsággal küzdene egész népgazdaságunk, éhezne a város, éhezne a hadsereg.

Ha lett volna vagy 100 millió pudnyi gabonatartalékunk, hogy várhassunk s a gabonaárak csökkentése céljából beavatkozhassunk a piaci viszonyokba, hogy így térdre kényszerítsük a kulákot, akkor természetesen nem nyúltunk volna kivételes rendszabályokhoz. Nagyon jól tudják azonban, hogy ilyen tartalékunk nem volt.

Ha lett volna akkoriban 100—150 millió rubeles valutatartalékunk, hogy külföldről hozzunk be gabonát, akkor bizonyára nem nyúltunk volna kivételes rendszabályokhoz. Nagyon jól tudják azonban, hogy ilyen tartalékunk nem volt.

Azt jelenti-e ez, hogy a jövőben is tartalék nélkül kell maradnunk és ismét kivételes rendszabályokhoz kell folyamodnunk? Dehogy is jelenti azt. Ellenkezőleg, minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy tartalékokat halmozzunk fel és szükségtelenné tegyük a kivételes rendszabályok alkalmazását. Azok, akik a kivételes rendszabályok alkalmazását pártunk állandó vagy hosszabbtartamú irányává akarják változtatni — veszedelmes emberek, mert a tűzzel játszanak és veszélyeztetik a munkás-paraszt összefogást.

Nem következik-e ebből, hogy egyszersmindenkorra le kell mondanunk kivételes rendszabályok alkalmazásáról? Nem következik. Indokolatlan lenne, ha azt állítanók, hogy valamikor nem ismétlődhetnek kivételes viszonyok, amelyek kivételes rendszabályok alkalmazását követelik. Az ilyen állítás puszta szemfényvesztés volna.

Lenin, amikor megindokolta az új gazdasági politikát, még azt sem tartotta lehetségesnek, hogy az új gazdasági politika viszonyai között bizonyos feltételek fennforgása esetén és bizonyos helyzetben akár a szegényparaszt-bizottságok módszereiről is lemondjunk. Még kevésbé mondhatunk le egyszersmindenkorra olyan kivételes rendszabályok alkalmazásáról, amelyek korántsem annyira éles harci rendszabályok a kulákság ellen, mint a szegényparaszt-bizottságok módszerei.

Talán nem lesz felesleges, ha emlékezetünkbe idézzük azt az esetet, amely pártunk XI. kongresszusán Preobrazsenszkijjel kapcsolatban történt s amely éppen a szóbanforgó kérdésre vonatkozik. Mint ismeretes, a XI. kongresszuson Preobrazsenszkij a falusi munkáról szóló téziseiben azt követelte, hogy az új gazdasági politika viszonyai között a kulákság elleni harcban „egyszersmindenkorra” vessük el a szegényparaszt-bizottságok módszereit. Preobrazsenszkij ezt írta a téziseiben: „A legkárosabb hiba lenne az a politika, amely nem volna figyelemmel erre a rétegre (a kulákságra és jómódú parasztságra) és a szegényparaszti bizottságok 1918-as módszereivel kíméletlen, nem gazdasági jellegű elnyomásnak vetné alá őket” (2- §).

Tudjuk, hogy Lenin a következőképpen válaszolt erre:

„A második szakasz második mondata (amely a «szegényparaszti bizottságok módszerei» ellen irányul) káros és helytelen, mert például a háború rákényszeríthet minket a szegényparaszti bizottságok módszereinek alkalmazására. Ezt egészen másképpen kell mondani, például így: tekintettel a mezőgazdaság fellendítésének és termelése fokozásának rendkívüli fontosságára, az adott helyzetben a proletariátus politikájának a kuláksággal és jómódú parasztsággal szemben főképpen arra kell irányulnia, hogy korlátozza a kulákság és jómódú parasztság kizsákmányoló törekvéseit stb. Hogyan lehet és kell korlátoznia államunknak ezeket a törekvéseket, hogyan lehet és kell megvédenie a szegényparasztságot, ez a dolog veleje. Ezt gyakorlatilag kell tanulmányozni, mert az általános frázisok nem mondanak semmit” (lásd Leninszkij szbornyik. IV. köt. 391. old.).

Világos, hogy a kivételes rendszabályokat dialektikusan kell vizsgálnunk, mert minden az időbeli és a helyi feltételektől függ.

Ennyit a vita folyamán felmerült általános jellegű kérdésekről.

Most engedjék meg, hogy áttérjek a gabonaproblémára és a gabonafronton felmerült nehézségeink alapokainak kérdésére.

Azt hiszem, hogy több elvtárs hibát követett el abban a tekintetben, hogy egy kalap alá vonta a gabonafronton felmerült nehézségeink különféle okait, összekeverte az átmeneti és a konjunkturális (különleges) okokat a tartós és alapvető okokkal. A gabonanehézségeknek kétféle okai vannak: tartós, alapvető okai, amelyek megszüntetéséhez évek hosszú sora szükséges, és különleges, konjunkturális okai, amelyek azonnal kiküszöbölhetők, ha több szükséges rendszabályt hozunk és azokat foganatosítjuk. Aki egy kalap alá vonja ezeket az okokat, az összekuszálja az egész kérdést.

Mi a gabonafronton mutatkozó nehézségeink igazi értelme és igazi jelentősége? Az, hogy ezek a nehézségek teljes nagyságában elénk tárják a gabonaproblémát, a gabonatermelés problémáját, a mezőgazdaság és különösen a gabonafélék termelésének a problémáját.

Aktuális-e nálunk egyáltalán a gabonaprobléma? Feltétlenül. Csak a vak kételkedhetik abban, hogy a gabona probléma most a szovjet társadalom legégetőbb kérdése. Nem élhetünk, mint a cigányok, gabonatartalékok nélkül, bizonyos tartalékokkal kell rendelkeznünk rossz termés esetére, a piacon való manőverezés céljából, háború esetére, és végül kivitelre is kell bizonyos mennyiségű gabonát tartalékolnunk. Még a kisparaszt sem lehet meg tartalékok, bizonyos készletek nélkül, bármily szegényes is a gazdasága. Nem világos-e tehát, hogy egy nagy állam, amely a szárazföld egyhatod részére terjed ki, nem lehet meg anélkül, hogy belső és külső szükségleteire ne volnának bizonyos gabonatartalékai?

Tegyük fel, hogy Ukrajnában nem pusztult volna el az őszi vetés és a gabonabegyűjtési év „se többel, se kevesebbel” végződött volna — azt gondolják, hogy ez nekünk elegendő lett volna? Szó sincs róla. A jövőben nem élhetünk így— „se többel, se kevesebbel”. Bizonyos minimális tartalékokkal kell rendelkeznünk, ha a belső és külső vonalon meg akarjuk védeni a Szovjethatalom állásait.

Először is, nem vagyunk bebiztosítva katonai támadások ellen. Talán azt gondolják, hogy az országot meg lehet védeni, ha a hadsereg számára nincsen semmiféle gabonatartalékunk? A felszólaló elvtársaknak teljesen igazuk volt, amikor azt mondották, hogy a mai paraszt már nem az, aki hat évvel ezelőtt volt, amikor attól félt, hogy a földesúr visszaveszi a földjét. A paraszt már el is felejti, hogy volt földesúr. Most új, jobb létfeltételeket követel. Ha az ellenség ránk támad, lehet-e háborút viselnünk a külső ellenség ellen a fronton és a muzsik ellen a front mögött, hogy sürgősen gabonát kapjunk tőle a hadsereg számára? Ez lehetetlen, ennek nem szabad így lennie. Hogy megvédj ük az országot, bizonyos tartalékokra van szükségünk, hogy a hadsereget legalább az első hat hónapra elláthassuk. Miért kell hat hónapra biztosítani magunkat? Azért, hogy a paraszt meggondolhassa magát, megértse a háborús veszélyt, világosan lássa az eseményeket és ő is nekigyürkőzzék és támogassa az ország védelmének közös ügyét. Ha megelégszünk azzal, hogy éppencsak — „se többel, se kevesebbel” — meglegyünk, akkor soha nem lesznek tartalékaink háború esetére.

Másodszor, nem vagyunk bebiztosítva a gabonapiac bonyodalmai ellen. Feltétlenül szükségünk van bizonyos tartalékokra, hogy befolyásolhassuk a gabonapiacot, hogy megvalósíthassuk árpolitikánkat. Mert nem folyamodhatunk minden alkalommal kivételes rendszabályokhoz s ezt nem is szabad tennünk. De sohasem lesznek ilyen tartalékaink, ha minden alkalommal a szakadék szélén járunk és megelégszünk azzal, hogy éppencsak — „se többel, se kevesebbel” — be tudjuk fejezni a begyűjtési évet.

Harmadszor, nem vagyunk bebiztosítva a rossz termés ellen. Feltétlenül szükségünk van bizonyos gabonatartalékra, hogy rossz termés esetén legalább valamelyest, legalább bizonyos ideig elláthassuk az éhező vidéket. De nem lesznek ilyen tartalékaink, ha nem növeljük az árugabona-termelést és ha nem szakítunk gyorsan és határozottan azzal a régi szokásunkkal, hogy tartalékok nélkül éljünk.

Végül, feltétlenül szükségünk van tartalékra, hogy gabonát exportálhassunk. Ipari felszerelést kell importálnunk. Mezőgazdasági gépeket, traktorokat és ezekhez alkatrészeket kell importálnunk. De ezt nem tehetjük gabonakivitel nélkül, nem tehetjük, ha gabonakivitel útján nem gyűjtünk bizonyos valutatartalékot. A háborúelőtti időkben évente 500—600 millió púd gabonát szállítottunk ki. Azért tudtunk olyan sokat kivinni, mert magunk éheztünk. Ez igaz. Meg kell azonban értenünk, hogy a háborúelőtti években mégis kétszer annyi árugabonánk volt, mint most. S éppen azért, mert most csak félannyi árugabonánk van, ezért nem tudunk kivinni gabonát. S mit jelent az, ha nem tudunk gabonát kivinni? Ez azt jelenti, hogy elveszítjük azt a forrást, amelynek segítségével külföldről hoztunk be és most is külföldről kell behoznunk ipari felszerelést és mezőgazdasági gépeket, traktorokat. Élhetünk-e úgy továbbra is, hogy nem tartalékolunk gabonát kivitelre? Így nem élhetünk tovább.

Íme, ennyire nincsenek biztosítva, ennyire bizonytalanok gabonatartalékaink.

Arról nem is beszélek, hogy nemcsak ezen a négy vonalon nincsenek gabonatartalékaink, de még minimáliskészleteink sincsenek, amelyek lehetővé tennék, hogy az egyik begyűjtési évről zökkenő nélkül térjünk át a másik begyűjtési évre és a nehéz hónapokban, júniusban és júliusban, zavartalanul ellássuk a városokat.

Tagadhatjuk-e ezek után, hogy a gabonaprobléma már a körmünkre ég és hogy gabonafrontunk nehézségei igen komolyak?

De a gabonanehézségekkel kapcsolatban politikai jellegű nehézségeink is keletkeztek. Erről, elvtársak, semmiesetre sem szabad megfeledkeznünk. Arra az elégedetlenségre gondolok, amely nálunk a parasztság bizonyos részében, a szegényparasztság és a középparasztság bizonyos részében volt észlelhető és amely bizonyos mértékig veszélyeztette a munkás-paraszt összefogást.

Persze teljesen helytelen volna, ha azt mondanók, hogy nálunk már felbomlott a munkások és parasztok összefogása, amint ezt Frumkin állítja a levelében. Ez, elvtársak, nem igaz. A munkások és parasztok összefogásának felbomlása komoly dolog. Ez a polgárháború kezdete, ha nem maga a polgárháború. Nem szabad magunkat „borzasztó” szavakkal ijesztgetni. Nem szabad rémületbe esnünk. Ez nem méltó a bolsevikokhoz. A munkások és parasztok összefogásának felbomlása azt jelenti, hogy a parasztság szakít a Szovjethatalommal. De ha a paraszt valóban szakított a Szovjethatalommal, amely a paraszti gabona legfőbb begyűjtője, akkor nem fogja már növelni a vetésterületét. Márpedig azt látjuk, hogy a tavaszi vetésterület ebben az évben kivétel nélkül valamennyi gabonavidéken növekedett. Hol van itt az összefogás felbomlása? Szabad-e ezt az állapotot a parasztgazdaság „kilátástalanságának” nevezni, amint ezt például Frumkin teszi? Miféle „kilátástalanság” ez?

Mi az alapja gabonanehézségeinknek, ha itt a nehézségek tartós és alapokaira, nem pedig az átmeneti, konjunkturális okaira gondolunk?

Gabonanehézségeink alapja a mezőgazdaság növekvő elaprózottsága és szétdaraboltsága. Tény, hogy a mezőgazdaság, különösen a gabonagazdaság, egyre kisebb gazdaságokra bomlik, s így egyre kevésbé jövedelmező és egyre kevésbé árutermelő. A forradalom előtt körülbelül 15—16 millió parasztgazdaságunk volt, most pedig 24—25 millióra rúg a számuk, s az elaprózódás tendenciája tovább fokozódik.

Igaz, hogy mostani vetésterületünk nagysága nem sokkal marad el a forradalomelőtti idők vetésterülete mögött, az összes gabonatermelés pedig alig 5 százalékkal kevesebb, mint a forradalomelőtti. De az a baj, hogy mindennek ellenére az árugabona termelése csak a fele, vagyis 50 százaléka a háborúelőttinek. Ez a kérdés lényege.

Mi ennek az oka? Ennek az az oka, hogy a kisgazdaság kevésbé jövedelmező, kevésbé árutermelő és kevésbé szilárd, mint a nagygazdaság. A marxizmusnak az az ismert tétele, hogy a kisüzemű termelés kevésbé előnyös, mint a nagyüzemű, a mezőgazdaságban is teljes egészében érvényes. Ezért a kis parasztgazdaság ugyanakkora földterületről sokkal kevesebb árugabonát ad, mint a nagygazdaság.

Hol a kivezető út ebből a helyzetből?

Három kivezető út van, amint erre a Politikai Iroda határozata rámutat.

1. Az egyik kivezető út az, hogy lehetőség szerint fokozzuk a kis- és középparaszti gazdaság termelékenységét, adjunk vasekét a faeke helyébe, adjunk kisebb és közepes típusú gépeket, adjunk műtrágyát, lássuk el ezeket a gazdaságokat vetőmaggal, részesítsük őket agronómiai segítségben, szervezzük a parasztságot szövetkezetekbe, kössünk szerződést egész falvakkal, jobb vetőmagot kölcsönözve nekik és ilymódon kollektív hitelt biztosítva a parasztságnak, s végül, a kölcsönző állomások útján kölcsönözzünk nekik nagy gépeket.

Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt állítják, hogy a kis parasztgazdaság kimerítette továbbfejlődésének lehetőségeit és hogy ezért nem érdemes tovább is segíteni. Ez teljesen helytelen állítás. Az egyéni parasztgazdaságnak még jócskán van fejlődési lehetősége. Csak segítségére kell lennünk abban, hogy ezeket a lehetőségeket kihasználja.

Nincsen igaza a „Krasznaja Gazetá”-nak sem, amikor azt állítja, hogy az egyéni parasztgazdaságoknak értékesítő és beszerző szövetkezetekben való szervezése nem vált be. Ez teljesen helytelen állítás, elvtársak. Ellenkezőleg, a beszerző és értékesítő szövetkezetekben való tömörítés politikája teljesen bevált, mert reális bázist teremtett ahhoz, hogy a parasztság a kolhozmozgalom felé forduljon. Kétségtelen, hogy a beszerző és értékesítő szövetkezet fejlesztése nélkül a parasztságnak a kolhozokhoz való viszonyában nem kezdődött volna meg az a fordulat, amely most tapasztalható és amely segítségünkre van a kolhozépítés továbbfejlesztésében.

2. A kivezető út továbbá az, hogy legyünk segítségére a szegényparasztságnak és a középparasztságnak abban, hogy szétforgácsolt kis gazdaságaikat új technika és kollektív munka alapján fokozatosan nagy, kollektív gazdaságokban egyesítsék, amelyek előnyösebbek és több árugabonát termelnek. A kisgazdaságok nagy, társas gazdaságokban való egyesítésének valamennyi formájára gondolok, az egyszerű szövetkezetektől kezdve egészen az artelekig, amelyek hasonlíthatatlanul több árut termelnek és hasonlíthatatlanul termelékenyebbek, mint a szétforgácsolt kis parasztgazdaságok.

Ez a probléma megoldásának alapja.

Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik síkra szállva a kolhozokért, azzal vádolnak bennünket, hogy „rehabilitáljuk” a kis parasztgazdaságokat. Nyílván azt gondolják, hogy az egyéni parasztgazdasághoz való viszonyunk nem lehet más, mint harc és megsemmisítés, nem pedig segítség és megnyerés. Ez teljesen helytelen, elvtársak. Az egyéni parasztgazdaságnak egyáltalán nincs szüksége „rehabilitálásra”. Az egyéni parasztgazdaság kevéssé jövedelmező, ez igaz. De ez még nem jelenti azt, hogy semmi előnye sincs. Felborítanók a munkások és parasztok összefogását, ha az egyéni parasztgazdaság elleni harc, az egyéni parasztgazdaság megsemmisítésének álláspontjára helyezkednénk, s letérnénk arról a lenini álláspontról, amely megköveteli, hogy a kolhozok állandóan segítsék és támogassák az egyéni parasztgazdaságokat.

Még kevésbé van igazuk azoknak, akik a kolhozokat dicsőítve „átkunknak” nyilvánítják az egyéni parasztgazdaságot. Ez már úgy cseng, mint nyílt hadüzenet a parasztgazdaságoknak. Honnan vették ezt? Ha a parasztgazdaság „átok”, akkor mivel magyarázható meg a munkásosztály és a parasztság zöme közötti szövetség? A munkásosztály és az „átok” szövetsége — hát van-e a világon ilyen képtelenség? Hogyan mondhatnak ilyent, amikor a munkás-paraszt összefogást hirdetik? Emlékeztetnek Lenin szavaira, hogy a paraszti gebéről fokozatosan át kell ülnünk az ipar acél lovára. Ez nagyon helyes. De vajon így kell-e átülni az egyik lóról a másikra? „Átoknak” nyilvánítani a parasztgazdaságot, amikor még nem teremtettünk széles és hatalmas bázist a kolhozok kiterjedt hálózatának formájában — vajon nem azt jelenti-e ez, hogy nem lesz semmiféle lovunk, semmiféle bázisunk? (Helyeslés.) Ezek az elvtársak ott követnek el hibát, hogy a kolhozokat szembeállítják az egyéni parasztgazdaságokkal. Hiszen mi nem azt akarjuk, hogy a gazdaságnak ez a két formája szembenálljon egymással, hanem azt, hogy összefogjanak egymással, hogy a kolhoz ennek az összefogásnak keretében segítséget nyújtson az egyénileg gazdálkodó parasztnak és segítségére legyen abban, hogy lassacskán áttérjen a kollektivizmus útjára. Igen, mi azt akarjuk, hogy a parasztság ne tekintse ellenségének a kolhozokat, hanem barátjának, aki segíti, és segíteni fogja őt a jövőben is, hogy megszabaduljon a nyomortól. (Helyeslés.) Ha ez helyes, akkor ne beszéljenek az egyéni parasztgazdaság „rehabilitálásáról”, akkor ne beszéljenek arról, hogy az egyéni parasztgazdaság „átok” a nyakunkon.

Azt kellett volna mondani, hogy a kis parasztgazdaság kevésbé előnyös, sőt hasonlíthatatlanul kevésbé előnyös, mint a nagy kollektív gazdaság, de mégis van bizonyos előnye, amely eléggé jelentős. Önök pedig úgy tüntetik fel a dolgot, hogy a kis parasztgazdaságnak semmi előnye nincs, sőt talán káros.

Leninnek más véleménye volt a kis parasztgazdaságról. Halljuk csak, mit mondott „A terményadóról” szóló beszédében:

„Ha tehát a parasztgazdaság továbbfejlődhetik, akkor szilárdan biztosítanunk kell a további átmenetet is, a további átmenet pedig szükségszerűen abban rejlik, hogy a legkevésbé előnyös és a legelmaradottabb, kis, különálló parasztgazdaságok, fokozatosan egyesülve, közös, nagy földművelő gazdaságot szerveznek. A szocialisták ezt mindig így gondolták. Így vélekedik a mi kommunista pártunk is“ (XXVI. köt. 299. old.).

Vagyis az egyéni parasztgazdaságnak mégis van bizonyos előnye.

Más az, amikor a magasabb formájú gazdaság, a nagy gazdaság, harcban áll az alacsonyabb formájú gazdasággal és tönkreteszi, elpusztítja azt. Ez történik a kapitalista társadalomban. S egészen más, amikor a magasabb formájú gazdaság nem tönkreteszi az alacsonyabb formájú gazdaságot, hanem segítségére van abban, hogy fejlődjék, hogy rátérjen a kollektivizmus vágányára. Ez történik a szovjet rendszerben.

Halljuk csak, mit mondott Lenin a kolhozok és az egyéni parasztgazdaságok kölcsönös viszonyáról:

„Különösen arra kell törekedni, hogy valóban végrehajtsák, mégpedig teljes egészében végrehajtsák, a Szovjethatalom törvényét (a kolhozokról és szovhozokról — I. Szt.), amely megköveteli a szovjet gazdaságoktól, a mezőgazdasági kommunáktól és minden efféle egyesüléstől, hogy azonnal és minden tekintetben nyújtsanak segítséget a környékbeli és a középparasztoknak. Csakis az ilyen ténylegesen nyújtott segítség alapján valósítható meg a középparasztsággal való megegyezés. Csakis így lehet, csakis így kell megnyernünk a középparasztság bizalmát” (XXIV. köt. 175. old.).

Ebből az tűnik ki, hogy a kolhozok és a szovhozok a parasztgazdaságokat éppen mint egyéni gazdaságokat kötelesek segíteni.

Végül egy harmadik Lenin-idézet:

„Csakis abban az esetben, ha sikerül a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelben való megmunkálásának előnyeit a parasztnak a gyakorlatban bemutatnunk, csak ha sikerül a szövetkezeti, az artelgazdasággal a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor tudja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát a parasztnak valóban bebizonyítani, csakis akkor vonhatja valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán” (XXIV. köt. 579. old.).

Ilyen nagyra becsülte Lenin a kolhozmozgalom jelentőségét országunk szocialista átalakítása szempontjából.

Igen különös, hogy egyes elvtársak nagy beszédeikben az egyéni parasztgazdaság kérdésére összpontosították minden figyelmüket, de egy szóval, egyetlen egy szóval sem érintették a kolhozok fejlesztésének feladatát, mint pártunk aktuális és döntő feladatát.

3. A kivezető út végül ez: meg kell szilárdítanunk a régi szovhozokat és új nagy szovhozokat kell szerveznünk, mert ezek a legjövedelmezőbb és a legtöbb árut termelő gazdasági egységek.

Ez az a három feladat, amelyek teljesítése lehetővé teszi számunkra, hogy megoldjuk a gabonaproblémát és megszüntessük gabonafrontunk nehézségeinek legmélyebb okait.

A mai helyzet sajátossága az, hogy az első feladat: az egyéni parasztgazdaság fellendítése, amely még mindig munkánk fő feladata, már nem elegendő többé ahhoz, hogy a gabonaproblémát megoldjuk.

A mai helyzet sajátossága az, hogy az első feladatot gyakorlatilag két újabb feladattal kell kiegészítenünk, fel kell lendítenünk a kolhozokat is és fel kell lendítenünk a szovhozokat is.

Ha nem kapcsoljuk egybe ezeket a feladatokat, ha nem fejtünk ki szívós munkát mind a három irányban, akkor nem oldható meg a gabonaprobléma, sem abban az értelemben, hogy az országot elláthassuk árugabonával, sem abban az értelemben, hogy egész népgazdaságunkat a szocializmus elvei alapján átalakíthassuk.

Mi volt Lenin véleménye erről a kérdésről? Van egy ismert okmányunk, amely arról tanúskodik, hogy a Politikai Irodának a plénum figyelmébe ajánlott határozata teljes egészében megegyezik a mezőgazdaság fejlesztésének azzal a gyakorlati tervével, amelyet Lenin ebben az okmányban vázolt. A „Munka és Honvédelmi Tanács utasításá”-ra gondolok, amelynek Lenin a szerzője. Ez az „Utasítás” 1921 májusában jelent meg. Lenin ebben az okmányban a gyakorlati kérdések három csoportját tárgyalja: az első csoport — az áruforgalom és az ipar kérdéseivel, a második csoport — a mezőgazdaság fellendítésének kérdéseivel, a harmadik csoport — a gazdaság szabályozása céljából rendezett különféle gazdasági tanácskozásokkal és területi tanácskozásokkal foglalkozik.

Mit mondott Lenin ebben az okmányban a mezőgazdaságról? Idézek „A Munka és Honvédelmi Tanács utasításá”-ból:

„A kérdések második csoportja. A mezőgazdaság fellendítése: a) parasztgazdaság, b) szovhozok, c) kommunák, d) artelek, e) szövetkezetek, f) a társas gazdaság más formái” (XXVI. köt. 374. old.).

Látják, hogy a Politikai Iroda határozatának a gabonaprobléma és általában a mezőgazdasági probléma megoldásával kapcsolatban levont gyakorlati következtetései teljesen megegyeznek Lenin tervével, melyet „A Munka és Honvédelmi Tanács utasításá”-ban 1921-ben fejtett ki.

Nagyon érdekes megemlíteni, hogy Lenin, ez az óriás, aki hegyeket mozdított el és hegyeket döntött egymásra, milyen ifjúi örömmel fogadott minden kis hírecskét, mely egy-két kolhoz alapításáról vagy arról számolt be, hogy valamelyik szovhoznak traktorokat küldtek. Íme például egy idézet a „Szovjet-Oroszország Technikai Segítésére Alakult Társasághoz” intézett leveléből:

„Kedves elvtársak! Lapjainkban rendkívül kedvező hírek jelentek meg társaságuk tagjainak Tambov kormányzóság kirszánovi kerületének szovjet gazdaságaiban és Odessza kormányzóság Mityinó állomásán kifejtett munkájáról, úgyszintén a Donyec-medence egy bányászcsoportjának munkájáról … Kérni fogom az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnökségét, hogy a legkiválóbb gazdaságokat ismerje el mintagazdaságoknak és nyújtson nekik külön, rendkívüli segítséget, amely munkájuk kedvező fejlesztéséhez szükséges. Köztársaságunk nevében ismételten köszönetét mondok Önöknek, és kérem, gondoljanak arra, hogy az a segítség, melyet a föld traktorral való megművelése terén nyújtottak, számunkra különösen időszerű és fontos. Különösen örülök, hogy üdvözölhetem Önöket abból az alkalomból, hogy 200 mezőgazdasági kommunát szándékoznak szervezni” (XXVII. köt. 309. old.).

Vagy még egy idézet az amerikai „Szovjet-oroszország Barátainak Társaságához” intézett levélből:

„Kedves elvtársak! Perm kormányzóság végrehajtó bizottságának külön megkérdezése útján éppen most ellenőriztem a lapjainkban megjelent, rendkívül kedvező híreket, melyek arról számolnak be, hogy társaságuk tagjai élükön Harold Ware-rel, milyen munkát végeztek Perm kormányzóság traktorosztagával «Tojkino» szovhozban (szovjet gazdaságban) … Kérni fogom az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnökségét, hogy ezt a szovjet gazdaságot ismerje el mintagazdaságnak és nyújtson neki külön, rendkívüli segítséget az építkezési munkáknál és benzinnel, fémmel, úgyszintén a javítóműhely megszervezéséhez szükséges egyéb anyagokkal való ellátása terén. Köztársaságunk nevében ismételten köszönetet mondok Önöknek és kérem, gondoljanak arra, hogy a segítség egyetlen formája sem olyan időszerű és annyira fontos számunkra, mint az, amelyet Önök nyújtottak nekünk” (XXVII. köt. 308. old.).

Ilyen örömmel kapott Lenin minden kis hírecskén, amely a kolhozok és szovhozok fejlődéséről szólt.

Legyen ez lecke mindazok számára, akik be akarják csapni a történelmet és kolhozok s szovhozok nélkül akarják győzelemre juttatni a szocializmus építését országunkban.

Beszédem végére értem elvtársak. Hiszem, hogy a gabonanehézségeknek meglesz a jó hatásuk. Pártunk úgy tanult és úgy haladt előre, hogy leküzdötte a nehézségeket és a legkülönbözőbb válságokat. Hiszem, hogy a mostani nehézségek megacélozzák bolsevik sorainkat és arra késztetik majd őket, hogy azonnal nekigyürkőzzenek a gabonaprobléma megoldásának. És ha ezt a problémát megoldjuk, akkor országunk szocialista átalakításának útjából elhárítottuk a legnagyobb nehézségek egyikét.

A munkás-paraszt összefogásról és a szovhozokról
1928 július 11-én mondott beszédből

Egyes elvtársak a szovhozokkal foglalkozó felszólalásaikban visszatértek a tegnapi gabonabegyűjtési vitára. Nos, térjünk hát vissza a tegnapi vitára.

Miről is folyt tegnap a vita? Mindenekelőtt a város és a falu közötti „ollóról”. Arról volt szó, hogy a paraszt még mindig túlfizeti az ipari árukat, s nem kap eleget a mezőgazdasági termékekért. Arról volt szó, hogy ez a túlfizetés és veszteség nem egyéb, mint a parasztságra kivetett többletadó, olyasféle, mint valami „sarc”, pótadó az iparosítás javára, amit feltétlenül meg kell szüntetnünk, de amit azonnal nem tudunk megszüntetni, ha nem akarjuk lerontani iparunkat, ha nem akarjuk veszélyeztetni azt az ütemet, amelyben iparunkat, amely az egész országra dolgozik és a szocializmus felé hajtja népgazdaságunkat, fejlesztjük.

Egyeseknek ez nem tetszett. Ezek az elvtársak nyilván félnek beismerni az igazságot. Persze, ez ízlés dolga. Egyesek azt hiszik, hogy a Központi Bizottság plénumán nem kell kimondani a teljes igazságot. Én pedig azt hiszem, hogy a Központi Bizottság plénumán pártunknak kötelesek vagyunk megmondani az egész igazságot. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Központi Bizottság plénumát nem lehet tömeggyűlésnek tekinteni. Persze, ezek a szavak: „többletadó”, „pótadó” — kellemetlen szavak, mert meghökkentenek. De, először, nem a szavakon fordul meg a dolog. Másodszor, a szavak teljesen fedik a valóságot. Harmadszor, ezeknek a kellemetlen szavaknak éppen az a rendeltetésük, hogy meghökkentsenek s arra kényszerítsék a bolsevikokat, hogy a legkomolyabban fogjanak hozzá ennek a „többletadónak” a felszámolásához, az „olló” felszámolásához.

S hogyan lehet felszámolni ezeket a kellemetlen dolgokat? Iparunk rendszeres racionalizálása és az iparcikkek árának csökkentése útján. A technikának és a mezőgazdaság terméshozamának rendszeres fellendítése és a mezőgazdasági termékek árainak fokozatos csökkenése útján. Kereskedelmi és begyűjtő apparátusunk rendszeres racionalizálása útján. És így tovább és így tovább.

Persze, ehhez egy-két év kevés. De ezt néhány éven belül okvetlenül meg kell tennünk, ha mindenféle kellemetlen dologtól és meghökkentő jelenségtől meg akarunk szabadulni.

Az elvtársak egy része tegnap túllőtt a célon, mikor az „olló” azonnali megszüntetését, vagyis lényegében azt követelte, hogy vezessünk be kiegyenlítő mezőgazdasági árakat. Én más elvtársakkal együtt elleneztem azt, s azt mondottam, hogy ez a követelés jelenleg ellenkezik az ország iparosítási érdekeivel, s következésképpen államunk érdekeivel is.

Erről vitatkoztunk tegnap, elvtársak.

Ma pedig ezek az elvtársak kijelentik, hogy már nem helyeslik a kiegyenlítő árak politikáját. Nos, ez nagyon örvendetes. Úgy látszik, a tegnapi bírálat használt ezeknek az elvtársaknak.

A másik kérdés a kolhozokra és szovhozokra vonatkozik. Beszédemben természetellenesnek és furcsának mondottam azt a körülményt, hogy az elvtársak egy része, akik a gabonabegyűjtéssel kapcsolatban a mezőgazdaság fellendítését célzó rendszabályokról beszéltek, felszólalásaikban egyetlen szóval sem emlékeztek meg olyan komoly rendszabályról, mint a kolhozok és a szovhozok fejlesztése. Hogyan lehet „megfeledkezni” olyan komoly dolgokról, mint amilyen a mezőgazdaság terén a kolhozok és szovhozok fejlesztésének feladata? Valóban nem tudják, hogy az egyéni parasztgazdaság fejlesztése, bármilyen fontos is napjainkban, már nem elegendő, s hogyha ezt a feladatot gyakorlatilag nem egészítjük ki a kolhozok és szovhozok fejlesztésének új feladatával, akkor nem oldjuk meg a gabonagazdaság problémáit és nem jutunk ki a nehézségekből, sem abban az értelemben, hogy egész népgazdaságunkat (tehát a paraszti gazdaságot is) a szocializmus elvei alapján átalakíthatjuk, sem abban az értelemben, hogy az ország számára bizonyos mennyiségű árugabona-tartalékot biztosíthatunk.

Hogyan lehet ezek után „elfeledni”, megkerülni és elhallgatni a kolhozok és szovhozok fejlesztésének kérdését?

Térjünk most át a nagy szovhozok kérdésére. Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt állítják, hogy Észak-Amerikában nincsenek nagy gabonatermelő gazdaságok, Valójában Észak-Amerikában és Dél-Amerikában is vannak ilyen gazdaságok. Hivatkozhatom olyan tanúra, mint Tulajkov professzor, aki a „Nyizsnyeje Povolzsje” c. folyóiratban (9. sz.) közzétette az amerikai mezőgazdaságra vonatkozó vizsgálódásának eredményeit.

Engedjék meg, hogy idézzek Tulajkov cikkéből.

„A montanai búzatermelő gazdaság a «Campbell Farming Corporation» társaság tulajdonában van. Területe 95 000 acre, vagyis körülbelül 32 000 gyeszjatyina. A gazdaság egy tagban fekszik és munkaszervezet tekintetében 4 szekcióra — mi azt mondanók: tanyára — oszlik, amelyeknek külön vezetőjük van, de az egész gazdaságot egy személy vezeti, a társaság igazgatója, Thomas Campbell.

Az újságok arról számolnak be, természetesen magának a gazdaságnak közlése alapján, hogy az idén a területnek körülbelül fele áll művelés alatt, s erről a területről körülbelül 410 000 bushel (mintegy 800 000 púd) búzát, 20 000 bushel zabot és 70 000 bushel lenmagot várnak. A vállalat összes várható bevételét 500 000 dollárra becsülik.

Ebben a gazdaságban a lovakat és öszvéreket majdnem teljesen kiszorították a traktorok, teherautók és személygépkocsik. A szántás, a vetés és általában minden mezei munka, de különösen az aratás, éjjel-nappal folyik; éjjel a gépek a mezőn fényszórók mellett dolgoznak. Az óriási vetésterület lehetővé teszi, hogy a gépek igen nagy távolságokon fordulók nélkül dolgozhassanak. Az aratócséplőgépek például, ha a növény természete megengedi használatukat, 24 láb szélességben 20 angol mérföldnyi, vagyis valamivel több mint 30 versztnyi utat tesznek meg forduló nélkül. Ehhez a munkához azelőtt 40 ló és férfi kellett. Amikor kévekötözőgépet használnak, egy-egy traktor négy-négy kévekötözőt vontat, melyek egyszerre 40 láb szélességben 28 angol mérföldnyi, vagyis körülbelül 42 verszt hosszú sávot munkálnak meg. Kévekötözőket csak abban az esetben használnak, ha a gabona nem elég száraz ahhoz, hogy egyidejűleg lehessen aratni is meg csépelni is. Akkor a kévekötözőről leszerelik a kötözőszerkezetet és a levágott gabonát egy külön futószalag segítségével rendekbe rakják. A rendbe rakott gabona 24—48 órát fekszik, ezalatt megszárad, s az egyúttal lekaszált dudva magvai kihullanak a földre. Azután útnak indítják az aratócséplőgépet, amelyen most kés helyett önműködő adogató van, s az közvetlenül a cséplőgép dobjába adogatja a földről a megszáradt gabonát. Ezen a gépen csak a traktorvezető és egy cséplőgépkezelő dolgozik. Más nincs a gépen. A szem a cséplőgépből közvetlenül a 6 tonnás vagonszekerekbe hullik, s egy-egy traktor egyszerre 10 összekapcsolt vagont vontat a magtárakba. Még megjegyzik, hogy ilyen munkával naponta 16—20 000 bushel szemgabonát csépelnek ki” (lásd „Nyizsnyeje Povolzsje” 1927 szeptember, 9. szám, 38—39. old.).

Tessék, ez egy kapitalista típusú búzatermelő óriásgazdaság leírása. Ilyen óriásgazdaságok vannak mind Észak-Amerikában, mind Dél-Amerikában.

Egyes elvtársak itt azt mondották, hogy a kapitalista országokban nem mindig kedvezőek vagy nem teljesen kedvezőek a feltételek az efféle óriásgazdaságok fejlődése számára, s ennek következtében az ilyen gazdaságok kisebb, 1—5000 gyeszjatyína nagyságú egységekre darabolódnak. Ez tökéletesen igaz is.

Mármost ezek az elvtársak azt hiszik, hogy a nagy gabonagazdaságoknak a szovjet viszonyok között sincs jövőjük. Ez azonban egyáltalán nem igaz.

Ezek az elvtársak nyilván nem értik vagy nem látják a tőkés rend és a szovjet rend viszonyai között fennálló különbséget. A kapitalizmusban a föld magántulajdon, tehát van abszolút földjáradék is, ami megdrágítja a mezőgazdasági termelés önköltségét és leküzdhetetlen akadályokat gördít annak komoly fejlődése elé. A szovjet rendben ellenben a föld nincs magántulajdonban, tehát abszolút földjáradék sincs, s ez a körülmény feltétlenül olcsóbbá teszi a mezőgazdasági termékek termelését és következésképpen feltétlenül megkönnyíti a nagyüzemű mezőgazdaság előrehaladását a technikai és minden más fejlődés útján.

Továbbá, a kapitalizmusban a nagy gabonagazdaságoknak az a céljuk, hogy maximális profitra, vagy minden esetre olyan profitra tegyenek szert, amely megfelel az úgynevezett átlagprofitrátának, mert máskülönben, általában szólva, nem tudnak fennmaradni és létezni. Ez a körülmény feltétlenül megdrágítja a termelést, s ezzel egyúttal a legkomolyabban gátolja a nagy gabonagazdaságok fejlődését. A szovjet rendben ellenben a nagy gabonagazdaságoknak, amelyek egyszersmind állami gazdaságok is, fejlődésükhöz egyáltalán nincs szükségük sem maximális profitra, sem átlagos profitra, megelégedhetnek minimális haszonnal is (néha meg ideiglenesen teljesen meglehetnek mindennemű haszon nélkül), ami, az abszolút földjáradék megszűnésével együtt, rendkívül kedvező feltételeket teremt a nagy gabonagazdaságok fejlődése számára.

Végül, a kapitalizmusban a nagy gabonagazdaságok nem kapnak sem kedvezményes hitelt, sem adókedvezményeket, míg a szovjet rendben, mely a szocialista gazdaságot minden módon támogatja, vannak és lesznek ilyen kedvezmények.

Ezek és más hasonló feltételek a szovjet rendben (a kapitalista rendtől eltérően) nagyon kedvező helyzetet teremtenek a szovhozok — a nagy gabonagazdaságok — fejlesztése számára.

Végezetül néhány szót még arról, hogy a szovhozok és a kolhozok a munkás-paraszt összefogás megszilárdítását, a munkásosztály vezetőszerepének biztosítását szolgáló támaszpontok. A kolhozokra és szovhozokra nemcsak azért van szükségünk, hogy biztosítsák a falu szocialista átalakítására irányuló távlati céljainkat. A kolhozokra és szovhozokra még azért is szükségünk van, hogy a faluban már most meglegyenek a szocialista gazdasági támaszpontok, amelyek elengedhetetlenek a munkás-paraszt összefogás megszilárdításához s ezen az összefogáson belül elengedhetetlenek a munkásosztály vezető szerepének biztosításához. Számíthatunk-e arra, hogy ezeket a támaszpontokat már most meg lehet teremteni és fejleszteni? Erre kétségtelenül számíthatunk és kell is számítanunk. A Gabonaközpont jelenti, hogy szerződéseket kötött a kolhozokkal, artelekkel és szövetkezetekkel és e szerződések alapján 40—50 millió púd gabonát kell kapnia tőlük. Ami a szovhozokat illeti, az adatok azt mutatják, hogy régi és új szovhozainknak az idén szintén 25—30 millió púd árugabonát kell adniok.

Ha ehhez még hozzáadjuk azt a 30—35 millió pudot, amit a mezőgazdasági szövetkezetnek a vele szerződéses viszonyban levő egyéni parasztgazdaságoktól kell kapnia, akkor teljesen biztosítottnak tekinthetünk több mint 100 millió púd gabonát, s ez, legalábbis a belső piacon, bizonyos tartalékul szolgálhat. Ez mégiscsak valami.

Ezek falusi szocialista gazdasági támaszpontjaink első eredményei.

S mi következik ebből? Ebből az következik, hogy nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt hiszik, hogy a munkásosztály a falun képtelen a maga szocialista állásait megvédelmezni s hogy számára nem marad más hátra, mint örökösen visszavonulni és állásait egymásután átengedni a kapitalista elemeknek. Nem, elvtársak, ez nem igaz. A munkásosztály mégsem olyan gyenge a falun, mint ahogy a felületes szemlélőnek tűnhetik. Ennek a vigasztalan filozófiának semmi köze sincs a bolsevizmushoz. A munkásosztálynak szép számmal vannak gazdasági támaszpontjai a falun a szovhozok, a kolhozok, a fogyasztási és értékesítő szövetkezetek formájában, amelyekre támaszkodva megszilárdíthatja a faluval való összefogást, el tudja szigetelni a kulákot és biztosítani tudja saját vezetőszerepét. Végül a munkásosztálynak vannak politikai támaszpontjai is a falun — a Szovjetek, a szervezett szegényparasztság stb. — amelyekre támaszkodva a falun megszilárdíthatja állásait.

A párt és a Szovjethatalom, támaszkodva a faluban megteremtett gazdasági és politikai bázisaira, és kihasználva a proletárdiktatúra rendelkezésére álló valamennyi eszközt és erőt (kulcspozíciókat stb.), biztos kézzel vezetheti a falu szocialista átalakítását, lépésről-lépésre erősbítve a munkásosztály és a parasztság szövetségét, lépésről-lépésre szilárdítva a munkásosztály vezetőszerepét ebben a szövetségben.

Emellett különös figyelmet kell fordítanunk a falusi szegénység körében végzett munkára. Szabálynak kell tekintenünk, hogy minél jobban és eredményesebben végezzük a munkánkat a szegényparasztság körében, annál nagyobb a Szovjethatalom tekintélye a falun, és ellenkezőleg, minél rosszabbul dolgozunk a szegényparasztság körében, annál kisebb a Szovjethatalom tekintélye.

Gyakran beszélünk a középparaszttal való szövetségről. Ezt a szövetséget azonban a mi viszonyaink között csak úgy szilárdíthatjuk meg, ha erélyes harcot folytatunk a kulákság, a falusi kapitalista elemek ellen. Ezért pártunk XV. kongresszusának teljesen igaza volt, amikor kiadta a jelszót, hogy erősebben kell támadni a kulákságot. De tudunk-e eredményesen harcolni a kulákság ellen, ha nem kettőzzük a munkát a szegényparasztság körében, ha nem állítjuk talpra a szegényparasztságot a kulákság ellen s nem segítjük rendszeresen a szegényparasztságot? Világos, hogy nem tudunk! A középparasztság ingadozó osztály. Ha a szegényparasztsággal nincs rendben a szénánk, ha a szegényparasztság még nem szervezett támaszpontja a Szovjethatalomnak — a kulák erősnek érzi magát s a középparaszt a kulák felé hajlik. És ellenkezőleg: ha a szegényparaszttal rendben vagyunk, ha a szegényparasztság szervezett támaszpontja a Szovjethatalomnak — a kulák érzi, hogy ostromgyűrűben van s a középparaszt a munkásosztály felé hajlik.

Ezért gondolom, hogy munkánk fokozása a szegényparasztság soraiban, a szegényparasztság rendszeres támogatásának megszervezése s végül az, hogy magát a szegényparasztságot a munkásosztály szervezett támaszpontjává tegyük a falun — pártunk egyik leglényegesebb soronlevő feladata.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa