Írta: J. V. Sztálin

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottsága júliusi plénumának eredményeiről

Beszámoló a SzK(b)P leningrádi szervezetének
1928 július 13-i aktíva-gyűlésén

Elvtársak! A Központi Bizottság plénuma, mely tegnap ért véget, két kérdéscsoport vonalán végezte munkáját.

Az első kérdéscsoporthoz azok a kérdések tartoznak, amelyek a Kommunista Internacionále küszöbönálló VI. kongresszusának fő problémáira vonatkoznak.

A második csoporthoz tartozó kérdések a Szovjetunió építőmunkájára vonatkoznak: mezőgazdasági építésünkre — a gabonaproblémára és a gabonabegyűjtésre, továbbá iparunknak műszaki értelmiséggel, munkásokból kiképzett értelmiségi káderekkel való ellátására.

Kezdjük az első kérdéscsoporttal.

I
A Kommunista Internacionále kérdései
1. A Kommunista Internacionále VI. kongresszusának fő problémái

Milyen fő problémák állanak jelenleg a Kommunista Internacionále VI. kongresszusa előtt?

Ha az ötödik és a hatodik kongresszus között eltelt időszakot elemezzük, akkor elsősorban azokkal az ellentétekkel kell foglalkoznunk, amelyek ez alatt az idő alatt érlelődtek meg az imperialisták táborában.

Melyek ezek az ellentétek?

Akkor, az ötödik kongresszus idején, még keveset beszéltek nálunk az angol-amerikai ellentétről, mint fő ellentétről. Sőt, akkor inkább angol-amerikai szövetségről beszéltek. Viszont annál szívesebben beszéltek az Anglia és Franciaország, Amerika és Japán, a győztesek és a legyőzőitek között fennálló ellentétekről. Az akkori és a mostani időszak között a különbség az, hogy a kapitalisták táborában meglevő ellentétek közül az amerikai kapitalizmus és az angol kapitalizmus közötti ellentét vált a fő ellentétté. Nézzük akár a kőolaj kérdést, mely a tőkés gazdaság építése és a háború szempontjából egyaránt döntő jelentőségű; nézzük akár az árufelvevő piacok kérdését, amelyeknek igen komoly jelentőségük van a világkapitalizmus élete és fejlődése szempontjából, mert nem lehet árut termelni, ha az áruk értékesítése nincs biztosítva; nézzük akár az imperialista szakasz egyik legjellemzőbb vonását jelentő tőkekivitel piacainak kérdését; nézzük akár a felvevő és nyersanyagpiacokhoz vezető utak kérdését — mindezek a fontosnál fontosabb kérdések egy fő problémába torkoljanak, ez a probléma pedig: Anglia és Amerika harca a világhegemóniáért. Bárhol is próbálkozzék Amerika, a kapitalizmusnak ez az óriási méretekben fejlődő országa, akár Kínában, akár a gyarmatokon, akár Dél-Amerikában, vagy Afrikában — mindenütt óriási akadályokba ütközik, ezek az akadályok pedig: Anglia már korábban megerősített állásai.

Ez persze nem szünteti meg a kapitalizmus táborában fennálló többi ellentétet: az Amerika és Japán, az Anglia és Franciaország, a Franciaország és Olaszország, a Németország és Franciaország stb. között fennálló ellentéteket. De ez azt jelenti, hogy ezek az ellentétek valamilyen vonatkozásban bekapcsolódnak abba a fő ellentétbe, amely Anglia és Amerika között — két kapitalista ország között forog fenn, amelyek közül az elsőnek csillaga hanyatlóban, a másodiknak csillaga emelkedőben van.

Mit rejt méhében ez a fő ellentét? Valószínűleg háborút. Amikor két óriás egymásba ütközik, amikor szűk nekik a földkerekség, igyekeznek összemérni erejüket, hogy háborúval döntsék el a világhegemónia vitás kérdését.

Előszöris ezt kell szem előtt tartani.

A másik ellentét, az imperializmus és a gyarmatok közötti ellentét. Ez az ellentét már az V. kongresszus idején is fennállott. De csak most éleződött ki. Akkor még nem fejlődött ki oly hatalmasan a kínai forradalmi mozgalom, a kínai munkások és parasztok milliókat számláló tömegeinek megmozdulása még nem volt olyan hatalmas, mint egy évvel ezelőtt és ma. De ez nem minden. Akkor, a Kommunista Internacionále V. kongresszusa idején, Indiában sem élénkült meg a munkásmozgalom és a nemzeti szabadságharc olyan erőteljesen, mint most. Ez a két rendkívül fontos tény élére állítja a gyarmatok és félgyarmatok kérdését.

Mit rejt méhében ennek az ellentétnek a fokozódása? A gyarmatok nemzeti szabadságharcát és az imperializmus intervencióját.

Ezt a körülményt szintén szem előtt kell tartani.

Végül, a harmadik ellentét, a kapitalista világ és a Szovjetunió közötti ellentét, amely nem gyengül, hanem fokozódik. Míg a Kommunista Internacionále V. kongresszusa idején azt mondhattuk, hogy valamelyes, bár ingatag, de többé-kevésbé huzamosabb egyensúly jött létre a két világ, a két ellenlábas, a Szovjetek világa és a kapitalizmus világa között, most azonban teljes joggal állíthatjuk, hogy ennek az egyensúlynak az ideje végére jár.

Mondanunk sem kell, hogy ennek az ellentétnek a fokozódása katonai intervenció veszélyét rejti magában.

Reméljük, hogy a VI. kongresszus ezzel a körülménnyel is számolni fog.

Így mindezeknek az ellentéteknek elkerülhetetlen következménye egy főveszély — az újabb imperialista háborúk és intervenciók veszélye.

Ezért az újabb imperialista háborúk és intervenciók veszélye napjaink fő kérdése.

A munkásosztály elaltatásának és a háborús veszély elleni harctól való elvonásának legelterjedtebb formája a mai burzsoá pacifizmus és annak eszköze, a Népszövetség, amely a „békét”, a háború „megtiltását” prédikálja, „lefegyverzésről” fecseg stb.

Sokan azt hiszik, hogy az imperialista pacifizmus a béke eszköze. Ez teljesen helytelen. Az imperialista pacifizmus a háború előkészítésének eszköze és eszköze annak, hogy a háború előkészítését farizeus békeszólamokkal leplezzék. E pacifizmus nélkül, és eszköze, a Népszövetség nélkül, a mai viszonyok között lehetetlen háborút előkészíteni.

Vannak naiv emberek, akik azt hiszik, hogy az imperialista pacifizmus lehetetlenné teszi a háborút. Ez egyáltalán nem igaz. Ellenkezőleg, aki tudni akarja az igazságot, annak meg kell fordítania ezt a tételt és ezt kell mondania: mivel az imperialista pacifizmus és annak eszköze, a Népszövetség, virágjában van, minden bizonnyal új imperialista háborúk és intervenciók lesznek.

És mindebben a legfontosabb, hogy a szociáldemokrácia az imperialista pacifizmus fő terjesztője a munkásosztály soraiban — tehát a munkásosztályon belül a szociáldemokrácia a kapitalizmus fő támasza az újabb háborúk és intervenciók előkészítésében.

De az új háborúk előkészítéséhez a pacifizmus egymagában nem elegendő, még akkor sem, ha ezt a pacifizmust olyan komoly erő támogatja, mint a szociáldemokrácia. Ehhez még az is kell, hogy az imperializmus központjaiban meglegyenek a tömegek elnyomásához szükséges bizonyos eszközök. Az imperializmus nem háborúskodhat, ha nem szilárdítja meg az imperialista hátországot. Nem lehet megszilárdítani az imperialista hátországot, ha nem nyomják el a munkásokat. S éppen ezt a célt szolgálja a fasizmus.

Ez az oka annak, hogy a kapitalizmus országaiban a belső ellentétek, a munka és a tőke ellentétei élesednek.

Egyfelől, a szociáldemokrácián keresztül pacifizmust prédikálnak, hogy annál eredményesebben készülhessenek újabb háborúkra; másfelől a hátországban fasiszta módszerek alkalmazásával elnyomják a munkásosztályt, a kommunista pártokat, hogy aztán annál eredményesebben folytathassák a háborút, az intervenciót — ez az új háborúk előkészítésének útja.

Ebből következnek a kommunista pártok feladatai:

Először, minden vonalon, mind gazdasági, mind politikai vonalon fáradhatatlanul harcolni kell a szociáldemokrácia ellen, ebbe a harcba kapcsolva a burzsoá pacifizmus leleplezését azzal a feladattal együtt, hogy a munkásosztály többségét meg kell nyerni a kommunizmusnak.

Másodszor, meg kell teremteni a fejlett országok munkásainak és a gyarmatok dolgozó tömegeinek egységfrontját, hogy elhárítsuk a háborús veszélyt, vagy, hogyha kitör a háború, polgárháborúvá változtassuk át az imperialista háborút, szétzúzzuk a fasizmust, megdöntsük a kapitalizmust, megteremtsük a Szovjethatalmat, a gyarmatokat felszabadítsuk a rabszolgaság alól és megszervezzük a világ első Szovjet Köztársaságának leghathatósabb védelmét.

Ezek azok a fő problémák és feladatok, amelyek a Kommunista Internacionále VI. kongresszusa előtt állanak.

A Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága számol ezekkel a problémákkal és feladatokkal, amiről nem nehéz meggyőződni, ha megnézik a Kommunista Internacionále VI. kongresszusának napirendjét.

2. A Kommunista Internacionále programja

A nemzetközi munkásmozgalom fő problémáinak kérdésével szoros kapcsolatban van a Kommunista Internacionále programjának kérdése.

A Kommunista Internacionále programjának nagy jelentősége abban van, hogy tudományosan megfogalmazza a kommunista mozgalom fő feladatait, megjelöli e feladatok megoldásának fő útjait, és ilymódon a Kommunista Internacionále szekciói előtt tisztázza a célokat és eszközöket, ami nélkül lehetetlen a biztos előrehaladás.

Néhány szót annak a programtervezetnek sajátosságairól, melyet a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának programbizottsága terjesztett elő. Legalább hét ilyen sajátosságot emelhetünk ki.

1. A tervezet nem egyes nemzeti kommunista pártoknak ad programot, hanem valamennyi kommunista pártnak együttvéve, összefogja azt, ami közös és lényeges számukra. Tehát elvi, elméleti jellegű.

2. Azelőtt rendszerint csak a „civilizált” nemzeteknek adtak programot. A programtervezet ettől eltérően a világ minden nemzetével, fehérekkel és feketékkel, anyaországokkal és gyarmatokkal egyaránt számol. Tehát átfogó, mélyen nemzetközi jellegű.

3. A tervezet nem az egyik vagy másik ország vagy világrész ilyen vagy másmilyen kapitalizmusát veszi kiinduló pontnak, hanem a kapitalizmus egész világrendszerét, szembeállítva vele a szocialista gazdaság világrendszerét. Tehát minden eddigi programtól különbözik.

4. A tervezet a kapitalizmus országainak egyenlőtlen fejlődéséből indul ki és arra a következtetésre jut, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban is lehetséges, eljut ahhoz a perspektívához, hogy két párhuzamos vonzási központ alakul ki — a világkapitalizmus központja és a világszocializmus központja.

5. A tervezet az Európai Egyesült Államok jelszava helyett azt a jelszót tűzi ki, hogy a fejlett országokban és a gyarmatokon alakult szovjet köztársaságok, amelyek kiszakadtak vagy kiszakadnak az imperialista rendszerből, föderációt alkossanak, mely a világszocializmusért folytatott harcában helyezkedjék szembe a kapitalizmus világrendszerével.

6. A tervezet élesen állást foglal a szociáldemokrácia ellen, mely a kapitalizmus fő támasza a munkásosztályban és a kommunizmus fő ellenfele, s megállapítja, hogy valamennyi többi áramlat a munkásosztályon belül (az anarchizmus, anarcho-szindikalizmus, céh-szocializmus stb.) lényegében nem egyéb, mint a szociáldemokratizmus válfaja.

7. A tervezet különösen hangsúlyozza a kommunista pártok megszilárdításának szükségességét mind Nyugaton, mind Keleten, mert ez előfeltétele annak, hogy a proletariátus hegemóniája, majd pedig a proletariátus diktatúrája biztosítható legyen.

A Központi Bizottság plénuma alapjában jóváhagyta a Kommunista Internacionále programtervezetét és kötelezte a tervezethez egyes módosításokat tenni kívánó elvtársakat, hogy javaslataikat terjesszék a VI. kongresszus programbizottsága elé.

Ennyit a Kommunista Internacionále kérdéseiről.

Most pedig térjünk át belső építésünk kérdéseire.

II
A szocialista építés kérdései a szovjetunióban
1. A gabonabegyűjtés politikájának kérdése

Engedjék meg, hogy rövid történeti felvilágosítást adjak.

Mi volt a helyzet ez év január 1-én? A pártokmányokból tudják, hogy ez év január 1-én 128 millió púddal kevesebb gabonánk volt, mint a múlt évben. E jelenség okaira nem fogok kitérni: azokat kifejtik a sajtóban közölt ismeretes pártokmányok. Most csak az a fontos, hogy 128 millió púd hiányunk volt. S mindössze 2—3 hónapunk volt addig, amíg az utak járhatók voltak. Ezért választanunk kellett: vagy pótoljuk a hiányt és a jövőre normális gabonabegyűjtési ütemet állapítunk meg, vagy pedig egész népgazdaságunk elkerülhetetlenül komoly válságba jut.

Mit kellett tennünk, hogy pótoljuk a hiányt? Előszöris le kellett sújtani a kulákokra és spekulánsokra, akik felhajtották a gabonaárakat és éhínséggel fenyegették az országot. Másodszor, maximális mennyiségű árut kellett a gabonatermő vidékekre szállítani. Végül mozgósítani kellett összes pártszervezeteinket, fordulatot kellett végrehajtanunk egész gabonabegyűjtési munkánkban, határozottan szakítva azzal a gyakorlattal, amely azt várja, hogy majd magától rendbejön minden. Kénytelenek voltunk kivételes rendszabályokat életbe léptetni. Ezeknek a rendszabályoknak meg is lett a foganatjuk, március végére 275 millió púd gabonát tudtunk összehozni. Nemcsak pótoltuk a hiányt, nemcsak elhárítottuk az általános gazdasági válságot, nemcsak utolértük a gabonabegyűjtés tavalyi ütemét, hanem megvolt minden lehetőségünk arra is, hogy simán kerüljünk ki a begyűjtési válságból, ha a következő hónapok (április, május, június) folyamán legalább megközelítőleg meg tudtuk volna tartani a begyűjtés normális ütemét.

De mivel az őszi vetés Dél-Ukrajnában és Észak-Kaukázus egy részében elpusztult, Ukrajna teljesen, Észak-Kaukázus pedig részben kiesett mint gabonabegyűjtési terület, aminek következtében a Köztársaság 20—30 millió púd gabonát elvesztett. Emiatt, s ehhez hozzájárult még az is, hogy áthágtuk a kereteket, kénytelenek voltunk erősebben szorítani a többi területet, kénytelenek voltunk a parasztság biztonsági tartalékaihoz nyúlni, aminek feltétlenül rontania kellett a helyzeten.

Míg január—márciusban majdnem 300 millió pudot tudtunk begyűjteni, mert a parasztság manőverezési tartalékaival volt dolgunk, addig április— június folyamán nem tudtunk begyűjteni még százmillió pudot sem, mert ekkor már hozzá kellett nyúlnunk a parasztság biztonsági tartalékaihoz, még pedig olyan viszonyok között, amikor a terméskilátások bizonytalanok voltak. Ámde a gabonát mégis csak be kellett gyűjteni. És újból megismétlődtek a kivételes rendszabályok, az adminisztrációs önkény, a forradalmi törvényesség megszegése, a gazdaságok bejárása, a törvénytelen házkutatások stb., ami rontott az ország politikai állapotán és veszélyeztette a munkás-paraszt összefogást.

Vajon az összefogás felbontása volt ez? Nem, ez nem volt az összefogás felbontása. Vagy talán valami semmiség volt az egész? Nem, ez nem volt semmiség. Ez a munkásosztály és a parasztság összefogásának veszélyeztetése volt. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy egyes pártmunkásainkban nem volt meg a kellő nyugalom és szilárdság ahhoz, hogy józanul és túlzás nélkül értékeljék a kialakult helyzetet.

Később a jó terméskilátások, és a kivételes rendszabályok részleges feloldása, megnyugvást teremtett és javított a helyzeten.

Mi a lényege gabonafrontunk nehézségeinek? Mi az alapja e nehézségeknek? Vajon nem tény, hogy a gabonafélék vetésterülete ma majdnem ugyanannyi, mint a háború előtt (mindössze 5%-kal kevesebb)? Vajon nem tény, hogy ma majdnem ugyanannyi gabonát termelünk, mint a háború előtt (körülbelül 5 milliárd pudot, mindössze 200—300 millió púddal kevesebbet)? Hát akkor mivel magyarázható, hogy ennek ellenére félannyi árugabonát termelünk, mint a háború előtt?

Ennek az a magyarázata, hogy mezőgazdaságunk apró gazdaságokból áll. Míg a háború előtt körülbelül 16 millió parasztgazdaságunk volt, most legalább 24 millió van, és minden jel arra vall, hogy a parasztgazdaságok és a paraszti telkek további felaprózódása még folytatódni fog. S mi a paraszti kisgazdaság? Olyan gazdaság, amely a legkevesebb árugabonát adja, a legkevésbé jövedelmező és leginkább naturális, fogyasztó gazdaság, amelynek árutermelése az össztermelésnek legfeljebb 12—15 százaléka. Márpedig város és ipar nálunk hatalmasan fejlődik, az építkezés fokozódik és a gabonakereslet rendkívül gyorsan növekszik. Ez az alapja gabonafrontunk nehézségeinek.

Lenin ezzel kapcsolatban azt mondja a „Terményadóról” mondott beszédében:

„Ha tehát a parasztgazdaság továbbfejlődhetik, akkor szilárdan biztosítanunk kell a további átmenetet is, a további átmenet pedig elkerülhetetlenül az, hogy a legkevésbé előnyös és a legelmaradottabb, kis, különálló parasztgazdaságok, fokozatosan egyesülve, társas, nagy földművelő gazdaságot szerveznek. A szocialisták ezt mindig így gondolták. Így vélekedik a mi kommunista pártunk is” (XXVI. köt. 299. old.).

Ez az alapja nehézségeinknek a gabonafronton.

Hol itt a kivezető út?

A kivezető út, először az, hogy felemeljük a kis- és középparasztgazdaságot, messzemenő támogatást nyújtunk neki terméshozamának, termelékenységének fejlesztésében. A faekét cseréljük ki vasekére, adjunk nemesített vetőmagvakat, lássuk el műtrágyával, kis gépekkel, fogjuk át az egyéni parasztgazdaságokat a szövetkezetek széles hálózatával, a szövetkezetek kössenek szerződéseket egész falvakkal (kontraktáció) — ez a feladat. A mezőgazdasági szövetkezetek és a falvak közötti olyan szerződéskötésről van szó, amely azt tűzi ki célul, hogy a parasztok el legyenek látva vetőmaggal, hogy ilymódon a terméshozam emelkedjék, hogy a parasztok biztosan és idejében szállítsanak gabonát az államnak, hogy a parasztoknak ezért jutalmat adjanak a megállapított árnál valamivel magasabb ár formájában és hogy tartós és szilárd kölcsönös viszony jöjjön létre az állam és a parasztság között. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szerződéskötés ilyen módszere kézzelfogható eredménnyel jár.

Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy az egyéni parasztgazdaság nem fejlődhet tovább, ezért nem érdemes támogatni. Ez nem igaz, elvtársak. Ezeknek az embereknek semmi közük sincs pártunk vonalához.

Másfelől vannak olyanok is, akik azt gondolják, hogy az egyéni parasztgazdaság az egész mezőgazdaság kezdete és vége. Ez szintén nem igaz. Sőt, az ilyen emberek nyilvánvalóan vétenek a leninizmus alapjai ellen.

Nekünk nincs szükségünk sem olyan emberekre, akik ócsárolják, sem olyanokra, akik magasztalják az egyéni parasztgazdaságot. Nekünk józan politikusok kellenek, akik az egyéni parasztgazdaságtól meg tudják kapni mindazt, amit az egyéni parasztgazdaság maximálisan adhat, s ugyanakkor értenek ahhoz is, hogy az egyéni gazdaságot fokozatosan átállítsák a kollektivizmus vágányaira.

A kivezető út, másodszor az, hogy fokozatosan egyesítjük a különálló kis- és középparaszti gazdaságokat nagy kollektívákban és szövetkezetekben, mint teljesen önkéntes társulásokban, amelyek az új technika alapján traktorokkal és egyéb mezőgazdasági gépekkel dolgoznak.

Mi a kolhozok előnye a kisgazdaságokkal szemben? Az, hogy a kolhozok nagyüzemű gazdaságok és ezért megvan a lehetőségük arra, hogy felhasználják a tudomány és a technika minden vívmányát, jövedelmezőbbek és szilárdabbak, termelékenyebbek és több árut adnak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kolhozok termésének 30—35 százalékából lesz áru és egy-egy gyeszjatyína terméshozama olykor eléri a 200 pudot, sőt még ennél is többet.

A kivezető út végül az, hogy megjavítjuk a régi szovhozokat és új nagy szovhozokat szervezünk. Ne felejtsük el, hogy a szovhozok a legtöbb árut termelő gazdasági egységek. Vannak olyan szovhozaink, amelyek legalább 60% áruterméket adnak.

A teendő az, hogy ezt a három feladatot helyesen egybekapcsoljuk és fokozzuk munkánkat mind a három vonalon.

A mai helyzetnek az a sajátossága, hogy az első feladat teljesítése: az egyéni kis- és középparaszti gazdaság felemelése, amely még mindig munkánk fő feladata a mezőgazdaság terén, már nem elegendő többé ahhoz, hogy az általános feladatot egészében megoldjuk.

A mai helyzetnek az a sajátossága, hogy az első feladatot két új gyakorlati feladattal kell kiegészítenünk: fel kell lendíteni a kolhozokat és javítani kell a szovhozokat.

De a fő okokon kívül vannak még különleges, ideiglenes okok is, amelyek miatt begyűjtési nehézségeink begyűjtési válsággá váltak. Melyek ezek az okok? A Központi Bizottság plénuma a következőkben jelöli meg ezeket az okokat:

a) a piaci egyensúly felborulása, amit még élesebbé tett az a körülmény, hogy az ipari árukínálathoz viszonyítva a parasztság vásárlóképes kereslete gyorsabban nőtt, ezt pedig az idézte elő, hogy egymásután több jó termés volt s ezzel együtt a falu jövedelme, különösen a falu jómódú és kulák rétegeinek jövedelme emelkedett;

b) a gabonaárak kedvezőtlen aránya egyéb mezőgazdasági termékek áraival szemben, ami csökkentette a parasztság kedvét, hogy gabonafeleslegeit áruba bocsássa, ezt az arányt azonban a párt az év tavaszán nem tudta megváltoztatni, mert különben megsértette volna a falu szegény rétegeinek érdekeit;

c) a tervezés vezetésében elkövetett hibák főként az áruk idejében való szállítása és az adókivetés vonalán (alacsony adókat vetettek ki a falu vagyonos rétegeire), úgyszintén a gabona helytelen felhasználása vonalán;

d) a begyűjtő-, párt- és szovjetszervezetek fogyatékosságai (az egységes front hiánya, az aktivitás hiánya, bizakodás abban, hogy majd „magától” rendbejön minden);

e) a forradalmi törvényesség megsértése, adminisztrációs önkény, a gazdaságok bejárása, a helyi piacok részleges bezárása stb.;

f) az a körülmény, hogy a város és a falu tőkés elemei (kulákok, spekulánsok) kihasználták ezeket a fogyatékosságokat, hogy a gabonabegyűjtést meghiúsítsák és rontsák az ország politikai helyzetét.

Míg az általános jellegű okok megszüntetéséhez évek kellenek, addig a különleges, ideiglenes jellegű okokat azonnal meg lehet szüntetni, hogy megelőzzük a gabonabegyűjtési válság megismétlődésének lehetőségét.

Mi szükséges ahhoz, hogy megszüntessük ezeket a különleges okokat?

Ehhez az szükséges, hogy

a) azonnal meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy a gazdaságokat bejárják, törvényellenes házkutatásokat rendeznek, különféle módokon megsértik a forradalmi törvényességet;

b) ahol valamely formában felújították minden terményfelesleg kötelező beszolgáltatását, ott ezt azonnal meg kell szüntetni, és abba kell hagyni a piacok bezárására irányuló mindennemű kísérletet, ugyanakkor biztosítva a kereskedelemnek rugalmas formákban történő állami szabályozását;

c) kissé emelni kell a gabonaárakat, bizonyos változtatásokkal vidékek és gabonafélék szerint;

d) meg kell szervezni a helyes áruszállítást a gabonabegyűjtési vidékekre;

e) helyesen kell megszervezni a kenyérellátást, nem tűrve a keretek áthágását;

f) okvetlenül gondoskodni kell állami gabonatartalékról.

Ha a mostani jó termés viszonyai között becsületesen és rendszeresen megvalósítják ezeket a rendszabályokat, akkor olyan helyzetnek kell előállnia, amely a küszöbönálló gabonabegyűjtő kampányban feltétlenül feleslegessé teszi bárminemű kivételes rendszabály alkalmazását.

A párt aktuális feladata, hogy tartsa szemmel ezeknek a rendszabályoknak pontos végrehajtását.

A gabonanehézségekkel kapcsolatban felmerült előttünk a munkások és parasztok összefogásának, a munkás-paraszt szövetség további sorsának, e szövetség megszilárdítását szolgáló eszközöknek kérdése. Azt mondják, hogy nálunk nincs többé összefogás, hogy az összefogás helyébe meghasonlás lépett. Ez persze pánikkeltőkhöz méltó ostobaság. Amikor nincs összefogás, a paraszt elveszíti a holnapba vetett hitét, magába zárkózik, nem hisz többé a Szovjethatalomnak, a paraszti gabona fő begyűjtőjének tartósságában, csökkenteni kezdi vetésterületét, vagy legalábbis nem meri megkockáztatni, hogy azt kibővítse, attól tartva, hogy megint jönnek és átkutatják a gazdaságot, hogy házkutatásokat fognak tartani stb. és elveszik tőle a gabonát.

És mi a helyzet valójában? A tavasziak vetésterülete valamennyi vidéken kibővült. Tény, hogy a paraszt a fő gabonatermelő vidékeken 2-től 15— 20 százalékkal növelte tavaszi vetésterületét. Világos tehát, hogy a paraszt nem hisz a kivételes rendszabályok örökkévalóságában, és minden oka megvan arra, hogy a gabonaárak emelkedésére számítson. Hol itt a meghasonlás? Ez persze nem jelenti azt, hogy az összefogás nem forog vagy nem forgott veszélyben. De aki ebből meghasonlásra következtet, az elvesztette a fejét és sodortatja magát.

Egyes elvtársak azt hiszik, hogy az összefogás megszilárdítása érdekében a nehéziparról a könnyűiparra (textiliparra) kell áthelyezni a súlypontot, úgy gondolván, hogy a textilipar a fő és kizárólagos „összefogási” ipar. Ez nem igaz, elvtársak. Ez egyáltalán nem igaz!

Persze, a textiliparnak óriási jelentősége van abból a szempontból, hogy a szocialista ipar és a paraszti gazdaság között áruforgalmat létesítsünk. De aki ezen az alapon azt gondolja, hogy a textilipar az összefogás kizárólagos bázisa, az súlyosan téved. Valójában az ipar és a paraszti gazdaság összefogása nemcsak a paraszt személyi fogyasztására szükséges kartonszövet vonalán megy végbe, hanem a fém, a vetőmag, a műtrágya, a különböző mezőgazdasági gépek vonalán is, amelyekre a parasztnak mint gabonatermelőnek van szüksége. Arról már nem is beszélek, hogy maga a textilipar sem tud fejlődni és létezni, ha a nehézipar, a gépgyártás nem fejlődik.

Az összefogásra nem azért van szükség, hogy fenntartsuk és örökéletűvé tegyük az osztályokat. Az összefogásra azért van szükségünk, hogy a parasztságot közelebb hozzuk a munkásosztályhoz, hogy átneveljük a parasztságot, átalakítsuk individualista lelki alkatát, átformáljuk a kollektivizmus szellemében és így előkészítsük az osztályoknak a szocialista társadalom alapján való felszámolását, megszüntetését. Aki ezt nem érti meg, vagy nem akarja elismerni, az nem marxista, nem leninista, hanem „parasztfilozófus”, aki nem előre néz, hanem vissza.

De hogyan neveljük át, hogyan alakítsuk át a parasztot? A parasztot elsősorban és főképpen csak az új technika alapján, a kollektív munka alapján lehet átalakítani.

Lenin ezzel kapcsolatban azt mondja:

„A kis földművelő átalakítása, lelki alkatának és szokásainak átalakítása olyan feladat, amelynek megoldásához nemzedékek kellenek. A kis földművelőt illetően csak az anyagi bázis, a technika, a traktorok és mezőgazdasági gépek tömeges alkalmazása a földművelésben, a tömeges villamosítás oldhatja meg ezt a feladatot, csak ez teheti — hogy úgy mondjuk — egészségessé egész lelki alkatát. Ez rendkívül gyors ütemben és gyökeresen átalakítaná a kis földművelőt” (XXVI. köt. 239. old.).

Világos dolog: aki csak a textiláruk vonalán akarja biztosítani az összefogást és megfeledkezik a fémről és a gépekről, amelyek a kollektív munka alapján alakítják át a paraszti gazdaságot, az örökéletűvé akarja tenni az osztályokat, az nem proletárforradalmár, hanem „parasztfilozófus”.

Lenin egy másik helyen ezt mondja:

„Csakis abban az esetben, ha a gyakorlatban sikerül a parasztoknak megmutatni a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelben történő megmunkálásának előnyeit, csak ha a szövetkezeti, az artelgazdasággal sikerül a paraszton segíteni, csakis akkor tudja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát valóban bebizonyítani a parasztnak, csakis akkor vonhatja valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán” (XXIV. köt. 579. old.).

Íme így biztosítható, hogy a munkásosztály igazán és szilárdan a maga oldalára, a szocializmus oldalára vonja a parasztság milliókat számláló tömegeit.

Néha azt mondják, hogy az összefogás biztosítására nincs más tartalékunk, csak az, hogy engedményeket teszünk a parasztságnak. Ebből kiindulva néha a szakadatlan engedmények elméletére lyukadnak ki, azt gondolván, hogy a munkásosztály szakadatlan engedményekkel megerősítheti magát. Ez nem igaz, elvtársak. Egyáltalán nem igaz! Ez az elmélet csak eltemetheti az egész ügyet. Ez a reménytelenség elmélete.

Ahhoz, hogy megszilárdítsuk az összefogást, az engedmények tartalékán kívül több más tartalékkal is kell rendelkeznünk falusi gazdasági támaszpontok formájában (fejlett szövetkezetek, kolhozok, szovhozok), valamint politikai támaszpontok formájában (fokozott munka a szegényparasztság körében és annak biztosítása, hogy a szegényparasztság támogasson bennünket).

A középparasztság ingadozó osztály. Ha a szegényparasztság nem támogat bennünket, ha a Szovjethatalom gyenge lábon áll a falun, akkor a középparaszt a kulák felé hajolhat. És ellenkezőleg, ha a szegényparasztság támogatása biztosítva van, akkor bízvást mondhatjuk, hogy a középparaszt a Szovjethatalom felé fog hajlani. Ezért a rendszeres munka a szegényparasztság körében és a szegényparasztság vetőmaggal és olcsó gabonával való ellátása — a párt soronlevő feladata.

2. Az ipari építés káderei megteremtésének kérdéséről

Most térjünk át arra a kérdésre, hogyan biztosítsunk iparunknak új műszaki értelmiségi kádereket.

Az ipar vonalán mutatkozó nehézségeinkről, a Sahti-üggyel kapcsolatban feltárult nehézségeinkről van szó.

Mi a Sahti-ügy lényege, ha az ipar javítása szempontjából vizsgáljuk a kérdést? A Sahti-ügy lényege és értelme az, hogy majdnem fegyvertelennek és teljesen elmaradottnak, elképesztően elmaradottnak bizonyultunk a tekintetben, hogy iparunkat a munkásosztály ügye iránt hű szakemberek bizonyos minimumával ellássuk. A Sahti-ügyből azt a tanulságot kell levonni, hogy gyorsítanunk kell a munkásosztályból származó, új műszaki értelmiség kiképzésének, megteremtésének ütemét, amely műszaki értelmiség szívén viseli majd a szocializmus ügyét, képes lesz szocialista iparunk vezetésére.

Ez nem azt jelenti, hogy most félrelökjük azokat a szakembereket, akik nem szovjet módon gondolkoznak vagy nem kommunisták, de a Szovjethatalommal hajlandók együttműködni. Nem, ez nem azt jelenti. Mi minden módon, minden erőnkkel azon leszünk a jövőben is, hogy bevonjuk azokat a pártonkívüli szakembereket, pártonkívüli technikusokat, akik iparunk építésének ügyében készek a Szovjethatalommal együtt menni. Mi egyáltalán nem követeljük, hogy azonnal mondjanak le társadalmi és politikai nézeteikről vagy azonnal változtassák meg azokat. Csak egyet követelünk, azt, hogy becsületesen működjenek együtt a Szovjethatalommal, ha egyszer ebbe önként beleegyeztek.

De a helyzet az, hogy a régi szakemberek közül viszonylag egyre kevesebben lesznek olyanok, akik készek együtt haladni a Szovjethatalommal. A helyzet az, hogy elengedhetetlenül szükségünk van váltásra, a fiatal szakemberek új gárdájára. És a párt ezért azt tartja, hogy az új gárdát gyorsított ütemben kell megteremteni, ha el akarjuk kerülni az újabb meglepetéseket, és ezt a gárdát a munkásosztály fiaiból, a dolgozókból kell megteremteni. Így értendő az, hogy új műszaki értelmiséget kell megteremtenünk, amely ki tudja elégíteni iparunk szükségleteit.

A tények megmutatták, hogy a Közoktatásügyi Népbiztosság nem birkózott meg ezzel a fontos feladattal. Nincsen semmi alapunk feltételezni, hogy a Közoktatásügyi Népbiztosság, magára hagyva, minthogy különben is alig van kapcsolatban a termeléssel s munkáját passzivitás és konzervatizmus jellemzi, a közeljövőben meg tudjon birkózni ezzel a feladattal. A párt ezért arra a következtetésre jutott, hogy az új műszaki értelmiség gyorsított kiképzésének munkáját három népbiztosság — a Közoktatásügyi Népbiztosság, a Legfőbb Népgazdasági Tanács és a Közlekedésügyi Népbiztosság között kell megosztani. A párt azt tartja, hogy ez az út a legcélszerűbb út, amely ebben a fontos ügyben biztosítani tudja a munka kellő ütemét. Ezért néhány műszaki főiskolát a Legfőbb Népgazdasági Tanácsnak és a Közlekedésügyi Népbiztosságnak adtunk át.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a műszaki főiskolák átadásával kimerül az új műszaki értelmiségi káderek gyorsított kialakításának feladata. Kétségtelen, hogy a tanulókról anyagi tekintetben is gondoskodnunk kell, ez igen fontos. Ezért a Szovjethatalom hozzájárult ahhoz, hogy az új káderek kiképzésének költségeit jelentőség tekintetében olybá vette, mint az ipari beruházások költségeit, és erre a célra pótlólag több mint évi 40 millió rubelt irányozott elő.

III
Befejezés

El kell ismerni, elvtársak, hogy mi mindig nehézségeinken és hibáinkon tanultunk. Legalábbis mindeddig úgy volt, hogy a történelem a nehézségeken, egyes válságokon, egyes hibáinkon tanított bennünket és acélozta meg pártunkat.

Így volt 1918-ban, amikor a Keleti Front nehézségeivel kapcsolatban, a Kolcsak elleni harcban szenvedett balsikereinkkel kapcsolatban végre megértettük, hogy meg kell teremteni a reguláris gyalogságot és valóban meg is teremtettük azt.

Így volt 1919-ben, amikor a gyenyikini front nehézségeivel kapcsolatban, Mamontovnak hadseregeink hátában végrehajtott lovassági támadásával kapcsolatban végre megértettük, hogy erős reguláris lovasságra van szükségünk és valóban meg is teremtettük azt.

Azt hiszem, hogy körülbelül ugyanez a helyzet ma is. A gabonanehézségeknek is meglesz a jó hatásuk. Felrázzák a bolsevikokat és arra kényszerítik őket, hogy komolyan hozzáfogjanak a mezőgazdaság fejlesztéséhez, különösen a gabonagazdaság fejlesztéséhez. E nehézségek nélkül a bolsevikok aligha látnának hozzá komolyan a gabonaproblémához.

Ugyanezt k3ll mondanunk a Sahti-ügyről és az azzal kapcsolatos nehézségekről is. A Sahti-ügy tanulságai nem múlnak el és nem is múlhatnak el anélkül, hogy nyomot ne hagynának pártunkban. Azt hiszem, ezek a tanulságok arra fognak kényszeríteni bennünket, hogy élére állítsuk a szocialista iparunk igényeit kielégíteni képes új műszaki értelmiség megteremtésének kérdését.

Egyébként látják, hogy már meg is tettük az első komoly lépést abban az irányban, hogy megoldjuk az új műszaki értelmiség megteremtésének problémáját. Reméljük, hogy ez a lépés nem az utolsó. (Viharos, hosszantartó taps.)

„Leningradszkaja Pravda”
(„Leningrádi Pravda”) 162. sz.
1928. július 14.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa