Írta: J. V. Sztálin

A jobboldali veszélyről a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában

Beszéd a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Moszkvai Bizottságának és Moszkvai Ellenőrző Bizottságának plénumán
1928. október 19

Úgy gondolom, elvtársak, mindenekelőtt figyelmen kívül kell hagyni a kicsiségeket, a személyi mozzanatokat stb., hogy megoldhassuk a jobboldali elhajlás bennünket érdeklő kérdését.

Van-e a pártunkban jobboldali, opportunista veszély; vannak-e olyan objektív feltételek, amelyek a jobboldali veszélynek kedveznek; hogyan kell harcolni ez ellen a veszély ellen — ezek a kérdések állanak most előttünk.

De nem fogjuk a jobboldali elhajlás kérdését megoldani, ha nem tisztítjuk meg mindazoktól a kicsiségektől és mellékes elemektől, amelyek rárakódtak és amelyek akadályoznak bennünket abban, hogy megértsük a kérdés lényegét.

Nincs igaza Zapolszkijnak, amikor azt hiszi, hogy a jobboldali elhajlás kérdése — véletlen kérdés. Azt állítja, hogy itt nincs is jobboldali elhajlás, hanem csak civódások, személyi áskálódások stb. vannak. Tegyük fel egy pillanatra, hogy a civódásoknak és a személyi áskálódásoknak itt is van némi szerepük, mint minden harcban. De civódással magyarázni mindent és a civódás mögött nem látni meg a kérdés lényegét — ez letérés a helyes, a marxista útról.

Lehetetlenség, hogy néhány civakodó és áskálódó ember lentről fentig felbolygasson és mozgásba hozzon olyan kétségkívül nagy, régi és egybeforrt szervezetet, mint amilyen a moszkvai szervezet. Nem, elvtársak, ilyen csodák nincsenek a világon. Arról már nem is szólok, hogy a moszkvai szervezet erejét és nagyságát nem szabad ennyire lebecsülni. Nyilvánvaló, hogy itt mélyebben rejlő okok hatottak, amelyeknek semmi közük a civódáshoz és áskálódáshoz.

Nincs igaza Fruntovnak sem, aki elismeri ugyan, hogy van jobboldali veszély, de nem tartja érdemesnek, hogy komoly, gyakorlati emberek komolyan foglalkozzanak vele. Fruntov szavaiból az következnék, hogy a jobboldali elhajlás kérdése nem gyakorlati emberekhez méltó téma, azzal csak hangoskodók foglalkozhatnak. Teljesen megértem Fruntovot, aki annyira elmerült a mindennapi gyakorlati munkában, hogy nincs ideje fejlődésünk távlatairól gondolkodni. De ebből még korántsem következik, hogy egyes pártmunkásaink szűk és a tárgyon túl nem látó prakticizmusát építőmunkánk dogmájává tegyük. Az egészséges gyakorlati érzék jó dolog, de ha szem elől téveszti a munka távlatait és nem rendeli alá a munkát a párt fővonalának, akkor hátránnyá válik. Márpedig nem nehéz megérteni, hogy a jobboldali elhajlás kérdése pártunk fő vonalának a kérdése, az a kérdés, hogy helyes-e, vagy nem helyes fejlődésünknek az a távlata, amelyet pártunk XV. kongresszusa körvonalazott.

Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak sem, akik a jobboldali elhajlás problémájának megvitatásánál a jobboldali elhajlás képviselőinek személyére élezik ki a kérdést. Mutassák meg nekünk a jobboldaliakat vagy a békülékenyeket — mondják —, nevezzék meg a személyeket, hogy leszámolhassunk velük. Így nem lehet feltenni a kérdést. A személyeknek természetesen van bizonyos szerepük. De itt nem személyekről van szó, hanem azokról a viszonyokról, azokról a körülményekről, amelyek szülőokai a jobboldali veszélynek pártunkban. A személyeket félre lehet állítani, de ez még nem jelenti azt, hogy ezzel elvágtuk pártunkban a jobboldali veszély gyökereit. Ezért a személyi kérdés, bár kétségkívül figyelmet érdemel, nem a döntő kérdés.

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy odesszai epizód, amely 1919 végén és 1920 elején történt, amikor csapataink, miután Ukrajnából kikergették Gyenyíkin seregeit Odessza térségében végleg felszámolták Gyenyíkin haderőinek utolsó maradványait. Akkor a vöröskatonák egy része Odesszában bőszülten kereste az Antantot, abban a meggyőződésben, hogy ha kézrekerítik az Antantot, akkor vége lesz a háborúnak. (Általános derültség.) Elképzelhető, hogy a vöröskatonák csakugyan kézre is keríthettek volna valakit az Antant odesszai képviselői közül. De ezzel természetesen nem oldódott volna meg az Antant kérdése, mert az Antant gyökerei, bár akkor Odesszában tartották magukat a gyenyikinisták a legtovább, nem Odesszában vannak, hanem a világkapitalizmusban.

Ugyanezt lehet mondani egyes elvtársainkról is, akik a jobboldali elhajlás kérdésében a jobboldali elhajlást képviselő személyek szerepét hangsúlyozzák, és megfeledkeznek azokról a viszonyokról, amelyek szülőokai a jobboldali elhajlásnak.

Ezért itt mindenekelőtt azt a kérdést kell tisztáznunk, hogy milyen viszonyok között keletkezik a lenini vonaltól való jobboldali és „baloldali” (trockista) elhajlás.

A jobboldali elhajlás a kommunizmusban a kapitalizmus viszonyai között azt jelenti, hogy a kommunisták egy részében megvan a tendencia, a hajlamosság, ha nem is kialakult és talán még nem is tudatos, de mégis csak hajlamosság arra, hogy a marxizmus forradalmi vonalától eltávolodjék a szociáldemokrácia felé. Amikor bizonyos kommunista körök tagadják az „osztály osztály ellen” jelszó célszerűségét a választási harcban (Franciaország), vagy ellenzik, hogy a választásokon a kommunista párt saját jelöltjeivel lépjen fel (Anglia), vagy nem akarják kiélezni a „baloldali” szociáldemokrácia elleni harc kérdését (Németország) stb. stb., akkor ez azt jelenti, hogy a kommunista pártokban vannak emberek, akik a kommunizmust a szociáldemokratizmushoz igyekeznek hozzáalkalmazni.

A jobboldali elhajlás győzelme a kapitalista országok kommunista pártjaiban azt jelentené, hogy a kommunista pártok ideológiailag megsemmisülnek és a szociáldemokratizmus roppantul megerősödik. De mit jelent a szociáldemokratizmus roppant megerősödése? A kapitalizmus erősödését és megszilárdulását jelenti, mert a szociáldemokrácia a kapitalizmus fő támasza a munkásosztályban.

Vagyis, a jobboldali elhajlás győzelme a kapitalista országok kommunista pártjaiban — a kapitalizmus fennmaradásához szükséges feltételek halmozódására vezet.

A jobboldali elhajlás a kommunizmusban a szovjet fejlődés viszonyai között, amikor a kapitalizmust már megdöntötték, de gyökereit még nem tépték ki, azt jelenti, hogy a kommunisták egy részében meg van a tendencia, a hajlamosság, ha még nem is kialakult és talán még nem is tudatos, de mégis csak hajlamosság arra, hogy pártunk vezérvonalától eltávolodjék a burzsoá ideológia felé. Amikor kommunistáink egyes körei a XV. kongresszus határozataitól visszafelé próbálják ráncigálni pártunkat és tagadják a falu kapitalista elemei elleni támadás szükségességét; vagy iparunk visszafejlesztését követelik, mert gyors fejlesztésének mostani ütemét az országra végzetesnek tartják; vagy tagadják a kolhozok és szovhozok fellendítésére kiutalt összegek célszerűségét és e kiutalásokat kidobott pénznek tartják; vagy tagadják a bürokratizmus ellen az önbírálat alapján folyó harc célszerűségét, azt gondolván, hogy az önbírálat megingatja apparátusunkat; vagy külkereskedelmi monopóliumunk enyhítését követelik stb. stb. — akkor ez azt jelenti, hogy pártunk soraiban vannak olyan emberek, akik — talán anélkül, hogy maguk is észrevennék, szocialista építésünk ügyét a „szovjet” burzsoázia ízléséhez és szükségleteihez igyekeznek hozzáalkalmazni.

A jobboldali elhajlás győzelme pártunkban azt jelentené, hogy a kapitalista elemek roppantul megerősödnek országunkban. De mit jelent a kapitalista elemek megerősödése országunkban? Azt jelenti, hogy a proletárdiktatúra meggyengül, és a kapitalizmus visszaállításának esélyei növekednek.

Vagyis, a jobboldali elhajlás győzelme pártunkban azt jelentené, hogy országunkban a kapitalizmus visszaállításához szükséges feltételek halmozódnak.

Megvannak-e nálunk, a mi Szovjetországunkban, azok a feltételek, amelyek a kapitalizmus visszaállítását (restaurációját) lehetségessé teszik? Igen, megvannak. Ez talán különösnek tűnik, de ez tény, elvtársak. Megdöntöttük a kapitalizmust, megteremtettük a proletariátus diktatúráját és fokozott ütemben fejlesztjük szocialista iparunkat, amelyhez szorosan hozzákapcsoljuk a parasztgazdaságot. De még nem téptük ki a kapitalizmus gyökereit. Hol vannak ezek a gyökerek, a kapitalizmus gyökerei? Az árutermelésben, a városi és különösen a falusi kisüzemi termelésben.

A kapitalizmus ereje — mint Lenin mondja — „a kisüzemi termelés erejében áll. Mert kisüzem, sajnos még nagyon-nagyon sok maradt a világon és a kisüzem állandóan, minden nap, minden órában, magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát” (lásd XXV. köt. 173. old.).

Világos, hogy mivel a kisüzemi termelés nálunk tömegjellegű, sőt túlnyomó jellegű és mivel a kisüzemi termelés, különösen az új gazdasági politika viszonyai közt, állandóan és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát — ezért nálunk megvannak azok a feltételek, melyek a kapitalizmus visszaállítását lehetségessé teszik.

Megvannak-e nálunk, a mi Szovjetországunkban, azok az eszközök és erők, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét megszüntessük, felszámoljuk? Igen, megvannak. Éppen ezért igaz Lenin tétele, hogy a Szovjetunióban a teljes szocialista társadalom felépítésének megvan a lehetősége. Ehhez az szükséges, hogy a proletárdiktatúrát megszilárdítsuk, a munkásosztály és parasztság szövetségét megerősítsük, parancsnoki magaslatainkat az ország iparosítása szempontjából fejlesszük, az iparfejlesztés gyors ütemét biztosítsuk, az országot villamosítsuk, az egész népgazdaságot új technikai alapra helyezzük, a parasztság tömegeit szövetkezetekbe szervezzük és gazdaságának terméshozamát növeljük, az egyéni parasztgazdaságokat fokozatosan társas, kollektív gazdaságokban egyesítsük, a szovhozokat fejlesszük, a város és falu kapitalista elemeit korlátozzuk és leküzdjük stb. stb.

Lenin erre vonatkozólag ezt mondja:

„Amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára. Erről nem szabad megfeledkeznünk. Mindenki, aki gondosan figyeli a falu életét, összehasonlítva azt a város életével, tudja, hogy a kapitalizmus gyökereit még nem irtottuk ki, a belső ellenség fundamentumát, alapját még nem ástuk alá. Ez az ellenség a kisgazdaság segítségével tartja magát és annak, hogy a belső ellenséget talajától megfosszuk, egyetlen eszköze van: az, hogy az ország gazdaságát, beleértve a földművelést is, új technikai alapra, a modern nagyüzemi termelés technikai alapjára visszük át. Ilyen alap csak az elektromosság lehet. Kommunizmus — ez annyi, mint Szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása. Máskülönben az ország kisparaszti ország marad és ennek világosan tudatában kell lennünk. Mi gyengébbek vagyunk, mint a kapitalizmus, nemcsak világviszonylatban, hanem az országon belül is. Ezt mindenki tudja. Ezt mi felismertük és el fogjuk érni azt, hogy gazdasági bázisunk kisparasztiból nagyiparivá váljék. Csak amikor az országot villamosítottuk, amikor az ipart a mezőgazdaságot és közlekedésügyet a modern nagyipar technikai alapjára helyeztük, csakis akkor győzünk majd véglegesen” (XXVI. köt. 46—47. old.).

Kitűnik tehát, először, hogy amíg kisparaszti országban élünk, amíg nem irtottuk ki a kapitalizmus gyökereit, addig a kapitalizmus számára szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára. Előfordul, hogy a fát kivágják, de nem irtják ki a gyökereit — nem telik az erőből. Éppen ebből következik országunkban a kapitalizmus visszaállításának lehetősége.

Kitűnik tehát, másodszor, hogy a kapitalizmus visszaállításának lehetőségén kívül nálunk megvan még a szocializmus győzelmének lehetősége is, mert módunkban van a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét megszüntetni, módunkban van a kapitalizmus gyökereit kiirtani és a kapitalizmus felett végső győzelmet arathatunk országunkban, ha fokozott munkát fejtünk ki az ország villamosítása terén, ha az ipar, mezőgazdaság és közlekedésügy számára megteremtjük a modern nagyipar technikai alapját. Éppen ebből következik országunkban a szocializmus győzelmének lehetősége.

Kitűnik, végül, hogy nem lehet a szocializmust csak az iparban építeni, a mezőgazdaságot pedig a spontán fejlődés kényére-kedvére bízni, abból indulva ki, hogy a falu majd „magától” követi a várost. A város szocialista ipara a falu szocialista átalakításának döntő tényezője. De ez még nem jelenti azt, hogy ez a tényező teljesen elegendő. Ahhoz, hogy a szocialista város végig magával tudja vonni a paraszti falut, elengedhetetlen még az is, hogy — mint Lenin mondja — „az ország gazdaságát, a földművelést is beleértve, új technikai alapra, a modern nagyüzem technikai alapjára helyezzük”.

Nem mond-e ellent ez a Lenin-idézet egy másik Lenin-idézetnek, amely szerint „az új gazdasági politika teljesen biztosítja számunkra annak a lehetőségét, hogy a szocialista gazdaság alapzatát felépítsük”? Nem, nem mond ellent. Ellenkezőleg, a két idézet teljesen egybevág. Lenin egyáltalán nem mondja, hogy az új gazdasági politika készen adja nekünk a szocializmust. Lenin csupán azt mondja, hogy az új gazdasági politika biztosítja számunkra azt a lehetőséget, hogy a szocialista gazdaság alapját felépítsük. A szocializmus felépítésének lehetősége és valóságos felépítése között nagy különbség van. Nem szabad a lehetőséget a valósággal összetéveszteni. Éppen azért, hogy ezt a lehetőséget valósággá változtassuk, éppen azért javasolja Lenin, hogy villamosítsuk az országot, és az ipar, a mezőgazdaság és a közlekedésügy számára teremtsünk modern nagyipari technikai bázist, mert ez feltétele annak, hogy országunkban a szocializmus véglegesen győzzön.

De a szocializmus felépítésének ezt a feltételét lehetetlen egy-két év alatt megvalósítani. Nem lehet egy-két év alatt az országot iparosítani, hatalmas ipart felépíteni, a parasztság milliókat számláló tömegeit szövetkezetekbe bevonni, a mezőgazdaság számára új technikai bázist teremteni, az egyéni paraszt-gazdaságokat nagy kollektív gazdaságokban egyesíteni, szovhozokat fejleszteni, a város és falu kapitalista elemeit korlátozni és leküzdeni. Ehhez a proletárdiktatúra fokozott építőmunkájának sok éve kell. S amíg mindezt nem végezzük el — márpedig mindezt egycsapásra nem végezhetjük el —, addig még mindig kisparaszti ország maradunk, ahol a kisüzemi gazdaság állandóan és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát, s ahol továbbra is fennáll a kapitalizmus visszaállításának veszélye.

S mivel proletariátusunk nem légüres térben él, hanem benne van az igazi, reális élet változatos forgatagában, azért a kisüzemi termelés alapján keletkező burzsoá elemek „a proletariátust minden oldalról a kispolgáriság levegőjével veszik körül, átitatják vele, demoralizálják vele a proletariátust, minek következtében a proletariátus soraiban állandóan kiújul a kispolgári gerinctelenség, szétforgácsolódás, individualizmus, az átmenet lelkesedésből csüggedésbe” (Lenin. XXV. köt. 189. old.) és így bizonyos ingadozást, bizonyos habozást visznek he a proletariátus soraiba és a proletariátus pártjába.

Íme, itt a gyökere és alapja a pártunk soraiban észlelhető mindennemű ingadozásnak, a lenini vonaltól való mindennemű elhajlásnak.

Íme, ezért nem szabad jelentéktelen kérdésnek tekinteni a jobboldali vagy „baloldali” elhajlást pártunkban.

Miért veszélyes a jobboldali, nyílt opportunista elhajlás pártunkban? Azért, mert lebecsüli ellenségeink erejét, a kapitalizmus erejét, nem látja a kapitalizmus visszaállításának veszélyét, nem érti a proletárdiktatúra viszonyai közt folyó osztályharc mechanikáját és ezért tesz oly könnyen engedményeket a kapitalizmusnak, amikor iparfejlesztésünk ütemének lassítását követeli, amikor a város és a falu tőkés elemei részére enyhítést követel, amikor a kolhozok és szovhozok kérdésének háttérbeszorítását követeli, amikor a külkereskedelmi monopólium lazítását követeli stb. stb.

Kétségtelen, hogy a jobboldali elhajlás győzelme pártunkban — szabadjára engedné a kapitalizmus erőit, aláásná a proletariátus forradalmi állásait és növelné a kapitalizmus visszaállításának esélyeit országunkban.

Miért veszélyes a „baloldali” (trockista) elhajlás pártunkban? Azért, mert túlbecsüli ellenségeink erejét, a kapitalizmus erejét, csak a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét látja, de nem látja azt a lehetőséget, hogy országunk erejéből felépíthetjük a szocializmust, kétségbeesés vesz rajta erőt és csak azzal tudja magát vigasztalni, hogy pártunk termidorpolitikájáról fecseg.

Leninnek azon szavaiból, hogy „amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára” — Leninnek e szavaiból a „baloldali” elhajlás azt a helytelen következtetést vonja le, hogy a Szovjetunióban egyáltalán lehetetlen felépíteni a szocializmust, hogy a parasztsággal semmire sem megyünk, hogy a munkásosztály és a parasztság szövetségének eszméje elavult eszme, hogy ha a nyugati győztes forradalom nem siet idejekorán segítségünkre, akkor a proletárdiktatúrának a Szovjetunióban el kell buknia vagy el kell fajulnia, és hogyha nem fogadjuk el a túliparosítás fantasztikus tervét, amelyet még a parasztsággal való szakítás árán is meg kell valósítani, akkor a szocializmus ügyét a Szovjetunióban elveszettnek kell tekinteni.

Innen ered a kalandorság a „baloldali” elhajlás politikájában. Innen erednek az „emberfölötti” politikai ugrások.

Kétségtelen, hogy ha pártunkban győzne a „baloldali” elhajlás, ez arra vezetne, hogy a munkásosztály elszakadna parasztbázisától, hogy a munkásosztály élcsapata elszakadna a munkástömegek többi részétől — következésképpen a proletariátus vereséget szenvedne és könnyebben jönnének létre a kapitalizmus visszaállításához szükséges feltételek.

Mint látják, mindkét veszély, mind a „baloldali”, mind a jobboldali veszély, a lenini vonaltól való mindkét elhajlás, mind a jobboldali, mind a „baloldali” elhajlás, bár különböző úton, mégis egy és ugyanazon eredményre vezet.

Melyik a rosszabb e két veszély közül? Azt hiszem, egyik rosszabb a másiknál.

A két elhajlás közötti különbség, ha az ellenük folytatott sikeres harc szempontjából nézzük, abban van, hogy a párt a jelen pillanatban világosabban látja a „baloldali” elhajlás veszélyét, mint a jobboldali elhajlás veszélyét. Az a körülmény, hogy a „baloldali” elhajlás ellen immár évek óta fokozott harc folyik nálunk, a pártban, természetesen erős nyomot hagyott. Világos, hogy a „baloldali”, trockista elhajlás ellen folytatott harc évei során a párt sokat tanult és már nem egykönnyen lehet „baloldali” frázisokkal félrevezetni.

Ami a jobboldali veszélyt illeti, amely megvolt azelőtt is és amely most élesebben kidomborodik annak következtében, hogy a múlt évi gabonabegyűjtési válsággal kapcsolatban a kispolgári nyomás ereje fokozódott, azt hiszem, hogy ezt a veszélyt pártunk bizonyos rétegei nem látják elég világosan. Ezért a feladat az, hogy a jobboldali elhajlás elleni harcra helyezzük a hangsúlyt, anélkül azonban, hogy a „baloldali”, trockista veszély elleni harcot valamivel is gyengítenők, és kövessünk el mindent, hogy a párt a jobboldali elhajlás veszélyét is éppoly világosan lássa, amilyen világosan látja a trockista veszélyt.

A jobboldali elhajlás kérdése talán nem volna nálunk oly éles, mint most, ha nem függene össze fejlődésünk nehézségeinek kérdésével. De éppen az a bökkenő, hogy a jobboldali veszély növeli fejlődésünk nehézségeit és akadályozza e nehézségek leküzdését. És éppen azért, mert a jobboldali veszély megnehezíti a nehézségek leküzdésére irányuló harcot, éppen ezért a jobboldali veszély leküzdésének kérdése különösen nagy jelentőségűvé válik számunkra.

Néhány szót nehézségeink jellegéről. Hangsúlyoznunk kell, hogy nehézségeinket semmiképpen sem lehet olyan nehézségeknek tekinteni, melyek a pangás vagy a hanyatlás velejárói. A gazdaság hanyatlásával vagy pangásával kapcsolatban is felmerülnek nehézségek, s ilyenkor az emberek azon fáradoznak, hogy a gazdasági pangást kevésbé fájdalmassá tegyék, a gazdaság hanyatlását enyhítsék. A mi nehézségeinknek semmi közük sincs az ilyen nehézségekhez. A mi nehézségeinkre az jellemző, hogy azok a fellendüléssel járó nehézségek, a növekedéssel járó nehézségek. Amikor nálunk nehézségekről beszélnek, rendszerint arról van szó, hogy hány százalékkal növeljük az ipart, hány százalékkal bővítsük a vetésterületet, hány púddal fokozzuk a terméshozamot stb. stb. És éppen azért, mert nehézségeink a fellendülés, nem pedig a hanyatlás vagy pangás okozta nehézségek — éppen ezért pártunkra nézve nem is jelenthetnek különös veszélyt.

De a nehézségek mégis csak nehézségek. És mivel a nehézségek leküzdése megköveteli, hogy minden erőnket megfeszítsük, hogy szilárdak és állhatatosak legyünk, s mivel nincs mindenkiben elegendő szilárdság és állhatatosság, talán mert elfáradtak vagy kimerültek, vagy mert jobban szeretnek nyugodtabban, harc és izgalom nélkül élni — éppen azért ingadozni és tétovázni kezdenek, a legkisebb ellenállás útjára igyekeznek, arról kezdenek beszélni, hogy lassítani kell az iparfejlődés ütemét, hogy engedményeket kell tenni a tőkés elemeknek, hogy le kell mondani a kolhozokról és szovhozokról és általában mindarról, ami túlhaladja a mindennapi munka megszokott és nyugodt kereteit.

De nem haladhatunk előre, ha nem küzdjük le az előttünk álló nehézségeket. Ahhoz pedig, hogy a nehézségeket leküzdjük, mindenekelőtt le kell küzdenünk a jobboldali veszélyt, mindenekelőtt le kell gyűrnünk a jobboldali elhajlást, mely akadályozza a nehézségek elleni harcot és a nehézségek leküzdésére irányuló harcban bénítani próbálja pártunk akaratát.

Természetesen, itt igazi harcról, a jobboldali elhajlás elleni igazi, nem pedig pusztán hirdetett, papiros-harcról van szó. Pártunkban akadnak olyanok, akik lelkiismeretük megnyugtatására hajlandók fennhangon harcot hirdetni a jobboldali veszedelem ellen, hallelujáznak, mint időnként a papok, de gyakorlatilag a szó szoros értelmében semmit sem tesznek a jobboldali elhajlás elleni harc eredményessége, a jobboldali elhajlás tényleges leküzdése érdekében. Nálunk ezt az áramlatot a jobboldali, nyílt opportunista elhajlás irányában való békülékenység áramlatának nevezik. Nem nehéz megértem, hogy az efféle békülékenység elleni harc a jobboldali elhajlás, a jobboldali veszély elleni általános harc alkatrésze. Mert lehetetlen leküzdeni a jobboldali, opportunista elhajlást, ha nem folytatunk rendszeres harcot a békülékenység ellen, amely védőszárnya alá veszi az opportunistákat.

Az a kérdés, hogy kik a jobboldali elhajlás hordozói, kétségkívül figyelmet érdemel, de nem döntő jelentőségű. A jobboldali veszély hordozóival volt alkalmunk találkozni pártunk alsó szervezeteiben a múlt évi gabonabegyűjtési válság idején, amikor a járásokban és falvakban szép számmal akadtak kommunisták, akik a párt politikája ellen cselekedtek és a kulák elemekkel való összefogásra vettek irányt. Önök tudják, hogy ezeket az elemeket az év tavaszán kiseprűztük a pártból, amit pártunk Központi Bizottságának ez év februárjában kelt ismert levele külön is megemlít.

De helytelen volna azt állítani, hogy pártunkban nem maradtak ilyen elemek. Ha feljebb mennénk, a kerületi, a kormányzósági pártszervezetekig és ha kissé megbolygatnék a szovjet és a szövetkezeti apparátust, akkor minden nehézség nélkül ott is megtalálhatnók a jobboldali veszély és az irányában való békülékenység hordozóit. Ismeretesek párt- és szovjetapparátusunk számos funkcionáriusának a „levelei”, „nyilatkozatai” és egyéb okmányok, melyek a jobboldali elhajláshoz való határozott vonzódásról tanúskodnak. Önök tudják, hogy a Központi Bizottság júliusi plénumának gyorsírói jegyzőkönyve említést tett ezekről a levelekről és okmányokról.

És ha még feljebb megyünk és a Központi Bizottság tagjait nézzük, akkor el kell ismernünk, hogy itt is megvannak az elemei — igaz, egészen jelentéktelen elemei — a jobboldali veszély irányában megnyilvánuló békülékenységnek. A Központi Bizottság júliusi plénumának gyorsírói jegyzőkönyve ennek világos bizonyítéka.

Nos, és a Politikai Iroda? Vannak-e a Politikai Irodában valamiféle elhajlások? A Politikai Irodában nincsenek sem jobboldaliak, sem „baloldaliak”, sem olyanok, akik békülékenyek irányukban. Ezt itt egészen határozottan meg kell mondanom. Itt az ideje, hogy vége szakadjon annak a párt rosszakarói és mindenféle ellenzékiek által terjesztett pletykának, hogy Központi Bizottságunk Politikai Irodájában is van jobboldali elhajlás, vagy hogy ott is észlelhető bizonyos békülékenység a jobboldali elhajlás irányában.

Volt-e a moszkvai szervezetben, vagy vezető szervében, ingadozás és tétovázás? Igen, volt. Ostobaság volna most azt állítani, hogy ott nem volt tétovázás és ingadozás. Penykov valóban őszinte beszéde világos bizonyítéka ennek. Penykov nem utolsó ember a moszkvai szervezetben és a Moszkvai Bizottságban. Önök hallották, hogy határozottan és nyíltan beismerte pártpolitikánk több igen fontos kérdésében elkövetett hibáit. Ez, persze, nem azt jelenti, hogy a Moszkvai Bizottság a maga egészében ingadozott. Korántsem. A Moszkvai Bizottságnak ez év októberi felhívása, melyet a moszkvai pártszervezet tagjaihoz intézett, kétségbevonhatatlanul arról tanúskodik, hogy a Moszkvai Bizottságnak sikerült leküzdenie egyes tagjainak ingadozásait. Nem kételkedem abban, hogy a Moszkvai Bizottság vezető magvának sikerülni fog teljesen kielégítő helyzetet teremtenie.

Egyes elvtársak nincsenek megelégedve azzal, hogy a kerületi szervezetek is beavatkoztak a dologba és napirendre tűzték azt a kérdést, hogy véget kell vetni a moszkvai szervezet egyes vezetői tévedéseinek és ingadozásainak. Nem tudom, mivel lehetne igazolni ezt az elégedetlenséget. Mi kivetni való lehet azon, hogy a moszkvai szervezet kerületi pártmunkásgyűlései felemelték szavukat és a hibák és ingadozások megszüntetését követelték? Vajon nem az alulról jövő önbírálat jegyében folyik a munkánk? Vagy talán nem tény, hogy az önbírálat fokozza a párt és általában a proletariátus nagy tömegeinek aktivitását? Hát akkor miért rossz vagy veszélyes, ha a kerületi pártmunkásgyűlések a helyzet magaslatán állottak?

Helyesen járt-e el a Központi Bizottság, amikor ebbe a dologba beavatkozott? Én azt hiszem, hogy a Központi Bizottság helyesen cselekedett. Berzin azt hiszi, hogy a Központi Bizottság kíméletlenül jár el, amikor egy olyan kerületi vezető leváltását tűzi napirendre, aki ellen az egész kerületi szervezet fellépett. Berzinnek nincs igaza. Emlékeztethetném Berzint 1919 vagy 1920 egyes epizódjaira, amikor a Központi Bizottság egyes tagjait, akik a pártvonal ellen szerintem nem valami komolyan vétettek, Lenin javaslatára példásan megbüntették, az egyiket Turkesztánba küldték, a másikat pedig majdnemhogy kizárták a Központi Bizottságból.

Igaza volt-e Leninnek, amikor így járt el? Azt hiszem, hogy tökéletesen igaza volt. Akkor a Központi Bizottságban nem olyan volt a helyzet, mint most. A Központi Bizottság fele Trockijt követte, magában a Központi Bizottságban nem volt szilárd a helyzet. Most a Központi Bizottság összehasonlíthatatlanul enyhébben jár el. Miért? Mi talán jószívűbbek akarunk lenni Leninnél? Nem, nem erről van szó. Arról van szó, hogy a Központi Bizottság helyzete most szilárdabb, mint akkor volt és ezért a Központi Bizottság most enyhébben járhat el.

Szaharovnak sincs igaza, amikor azt állítja, hogy a Központi Bizottság későn avatkozott be a dologba. Nincs igaza, mert nyilván nem tudja, hogy a Központi Bizottság beavatkozása tulajdonképpen már ez év februárjától kelteződik. Szaharov, ha óhajtja, meggyőződhetik erről. Igaz, a Központi Bizottság beavatkozása nem járt azonnal kedvező eredménnyel. De furcsa volna ezért a Központi Bizottságot vádólni.

Következtetések:

1) a jobboldali veszély komoly veszély pártunkban, mert országunk társadalmi és gazdasági viszonyaiban gyökerezik;
2) a jobboldali elhajlás veszélyét fokozzák a meglevő nehézségek, amelyeket lehetetlen leküzdenünk, ha nem küzdjük le a jobboldali elhajlást és az irányában megnyilvánuló békülékenységet;
3) a moszkvai szervezetben ingadozás és tétovázás volt észlelhető, megvoltak benne az ingatagság elemei;
4) a Moszkvai Bizottság magva, a Központi Bizottság és a kerületi pártmunkásgyűlések segítségével, mindent elkövetett, hogy az ingadozásoknak véget vessen;
5) nem lehet kétséges, hogy a Moszkvai Bizottságnak sikerülni fog a korábban mutatkozó hibákat leküzdeni;
6) a feladat az, hogy vessünk véget a belső harcnak, forrasszuk egybe a moszkvai szervezetet és a pártsejtekben sikeresen szervezzük meg az új választásokat a fokozott önbírálat alapján. (Taps.)

„Pravda” 247. sz.
1928. október 23.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa