Írta: J. V. Sztálin

Akiknek a siker fejükbe szállt

A kolhozmozgalom kérdéseihez

Most mindenki a Szovjethatalomnak a kolhozmozgalom terén elért sikereiről beszél. Még az ellenség is kénytelen elismerni, hogy komoly sikereink vannak. Ezek a sikerek valóban nagyok.

Tény, hogy folyó év február. 20-án a Szovjetunió parasztgazdaságainak már 50%-a volt kollektivizálva. Ez azt jelenti, hogy a kollektivizálás ötéves tervét 1930 február 20-ára több mint kétszeresen túlteljesítettük.

Tény, hogy a kolhozoknak folyó év február 28-ára már több mint 36 millió métermázsa, vagyis körülbelül 220 millió púd vetőmagot sikerültösszegyűjteniök a tavaszi vetés céljára, azaz a tervnek több mint 90%-át teljesítették. Tagadhatatlan, hogy 220 millió púd vetőmag összegyűjtése csupán a kolhozok vonalán — a gabonabegyűjtési terv sikeres teljesítése után — hatalmas vívmány.

Miről tanúskodik mindez?

Arról, hogy már biztosítottnak tekinthetjük a falu gyökeres fordulatát a szocializmus felé.

Nem szorul bizonyításra, hogy ezek a sikerek országunk sorsára, az egész munkásosztályra, mint országunk vezetőerejére, és végül, magára a pártra nézve, óriási jelentőségűek. Ezeknek a sikereknek — nem is szólva a közvetlen gyakorlati eredményekről — roppant jelentőségük van magának pártunknak belső élete, pártunk nevelése szempontjából. Felfrissítik és erejébe vetett hittel töltik el pártunkat. Ügyünk győzelmébe vetett hittel fegyverzik fel a munkásosztályt. Új milliós tartalékokat hoznak közel pártunkhoz.

Ezért a párt feladata: meg kell szilárdítani és további előnyomulásunkra tervszerűen ki kell használni az elért sikereket.

De a sikereknek árnyoldaluk is van, különösen akkor, ha aránylag „könnyen”, úgyszólván „váratlanul” érjük el azokat. Az ilyen sikerek olykor önhitté és elbizakodottá tesznek bennünket: „Mi mindent meg tudunk csinálni!”, „Nekünk minden csak gyerekjáték!” Az ilyen sikerek gyakran megrészegítik az embereket, az emberek szédülni kezdenek a sikerektől, elvesztik szemmértéküket, nem képesek többé a valóságot megérteni, hajlamosak lesznek túlbecsülni saját erejüket és lebecsülni az ellenség erejét, kalandorkísérletekbe kezdenek, hogy a szocialista építés minden kérdését „egy-kettőre” megoldják. Ilyenkor már kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy megszilárdítsák és a további előnyomulásra tervszerűen kihasználják az elért sikereket. Minek szilárdítsuk meg az elért sikereket — hiszen azt a kis utat, amely hátra van még a szocializmus teljes győzelméig, „egy-kettőre” úgyis meg tudjuk tenni. „Mi mindent meg tudunk csinálni!”, „Nekünk minden csak gyerekjáték!”

Ezért a párt feladata: erélyes harcot kell folytatni az ilyen, az ügyet veszélyeztető és káros hangulatok ellen és a pártból száműzni kell azokat.

Nem mondhatjuk, hogy ezek, az ügyet veszélyeztető és káros hangulatok valami különösebben elterjedtek pártunk soraiban. De mégis vannak ilyen hangulatok pártunkban s nincs okunk azt állítani, hogy nem fognak fokozódni. És ha ezek a hangulatok polgárjogot nyernek nálunk, akkor biztosra vehetjük, hogy a kolhozmozgalom jelentékenyen meggyengül és e mozgalom meghiúsulásának veszélye reálissá válhat.

Ezért sajtónk feladata: rendszeresen le kell leplezni az ilyen és efféle antileninista hangulatokat.

Néhány tény.

1. Kolhozpolitikánk sikereinek egyebek között az a magyarázata, hogy ez a politika a kolhozmozgalom önkéntességén alapszik és számol a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó viszonyok különféleségével. Nem szabad erőszakkal kolhozokat létesíteni. Ez ostobaság és reakciós dolog volna. A kolhozmozgalom a parasztság zömének aktív támogatására kell hogy támaszkodjék. Nem szabad a fejlett vidékek kolhozépítésének példáit a fejletlen vidékekre mechanikusan átültetni. Ez ostobaság és reakciós dolog volna. Az ilyen „politika” egycsapásra lejáratná a kollektivizálás eszméjét. A kolhozépítés ütemének és módszereinek meghatározásánál gondosan figyelembe kell venni a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó viszonyok különféleségét.

A kolhozmozgalom élén a gabonatermő vidékek haladnak. Miért?

Először azért, mert ezeken a vidékeken van a legtöbb szovhoz és kolhoz, amelyek már megszilárdultak, s a parasztok azok példáján meggyőződhettek az új technika erejéről és jelentőségéről, a gazdaság új, kollektív szervezetének erejéről és jelentőségéről.

Másodszor azért, mert ezek a vidékek a gabonabegyűjtési kampányok idején kijárták a kulákság elleni harc kétéves iskoláját, aminek feltétlenül meg kellett könnyítenie a kolhozmozgalom ügyét.

Végül azért, mert az utóbbi években az ipari központokból fokozott mértékben küldtük ezekre a vidékekre a legjobb kádereket.

Mondhatjuk-e azt, hogy más vidékeken, például a fogyasztó vidékeken, amilyenek északi területeink, vagypedig a még mindig elmaradt nemzetiségi vidékeken, mint például Turkesztánban, szintén ilyen különösen kedvező viszonyok vannak?

Nem, ezt nem mondhatjuk.

Világos, hogy az az elv, amely megköveteli, hogy számoljunk a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó különféle viszonyokkal, az önkéntesség elve mellett az egészséges kolhozmozgalom egyik legkomolyabb előfeltétele.

De olykor mi történik nálunk a valóságban? Mondhatjuk-e, hogy számos vidéken nem szegik meg az önkéntességnek és a helyi sajátosságok figyelembevételének elvét? Nem, ezt, sajnos, nem mondhatjuk. Tudjuk például, hogy a fogyasztó övezet számos északi körzetében, ahol aránylag kevésbé kedvezők a viszonyok a kolhozok azonnali megszervezésére, mint a gabonatermő körzetekben, a kolhozszervezés előkészítő munkálatait gyakran a kolhozmozgalom bürokratikus elrendelésével, a kolhozok számának növeléséről hozott papíroshatározatokkal, papíroskolhozok szervezésével igyekeznek pótolni, amelyek a valóságban még nem léteznek, de a „létezésükről” már egész halom dicsekvő határozatot hoztak.

Vagy nézzünk néhány turkesztáni körzetet, ahol a kolhozok azonnali megszervezésének a feltételei még kevésbé kedvezők, mint a fogyasztó övezet északi körzeteiben. Tudjuk, hogy számos turkesztáni körzetben olymódon próbálták „utolérni és túlszárnyalni” a Szovjetunió élenjáró körzeteit, hogy azokat a parasztokat, akik egyelőre még nem akarnak bemenni a kolhozokba, katonasággal fenyegették, azzal fenyegették, hogy megvonják tőlük az öntözővizet és nem adnak nekik iparcikkeket.

Mi köze van ennek a prisibejevi zupás őrmesteri „politikának” a párt politikájához, mely a kolhozmozgalom önkéntességének elvén alapszik és számol a helyi sajátosságokkal? Világos, hogy e két politikának semmi köze sincs és nem is lehet semmi köze egymáshoz.

Kinek kellenek az ilyen torzítások, kinek kell a kolhozmozgalom bürokratikus elrendelése, a parasztság méltatlan megfenyegetése? Csakis ellenségeinknek kellenek!

Mire vezethetnek ezek a torzítások? Ellenségeink megerősödésére és a kolhozmozgalom eszméinek lejáratására.

Nem világos-e, hogy az ilyen torzítások szerzői, akik „baloldaliaknak” tartják magukat, valójában a jobboldali opportunizmus malmára hajtják a vizet?

2. Pártunk politikai stratégiájának egyik legnagyobb érdeme az, hogy minden adott helyzetben ki tudja választani a mozgalom legfontosabb láncszemét, amelyet megragadva, az egész láncot egy közös cél felé vonja, hogy megoldja a feladatot. Mondhatjuk-e, hogy a párt már megtalálta a kolhozmozgalom legfontosabb láncszemét a kolhozépítés rendszerében? Igen, mondhatjuk, és meg is kell mondanunk.

Melyik ez a legfontosabb láncszem?

Talán a föld közös megművelésére társult csoport? Nem, nem ez. A föld közös megművelésére társult csoport, amelyben a termelési eszközöket még nem társadalmasítják, a kolhozmozgalomnak már túlhaladott foka.

Talán a mezőgazdasági kommúna? Nem, nem a kommúna. A kommúna egyelőre még szórványos jelenség a kolhozmozgalomban. A mezőgazdasági kommúna, ahol nemcsak a termelés, hanem az elosztás is társadalmasítva van, még nem lehet uralkodó forma, mert ennek számára a feltételek még nem értek meg.

A jelen pillanatban a kolhozmozgalom legfontosabb láncszeme, uralkodó formája, amelyet most meg kell ragadni, a mezőgazdasági artel.

A mezőgazdasági artelben a legfontosabb termelési eszközök, főleg ami a gabonagazdaságot illeti, társadalmasítva vannak, éspedig: a munka, a földhasználat, a gépek és egyéb felszerelés, az igásállat, a gazdasági épületek. Nincsenek társadalmasítva: a háztáji földek (kis veteményes és egyéb kertek), a lakóépületek, a fejősmarha egy része, a kecske, juh, disznó, baromfi stb.

Az artel a kolhozmozgalom fő láncszeme, mert a gabonaprobléma megoldásának legcélszerűbb formája. A gabonaprobléma pedig az egész mezőgazdaság rendszerében azért a fő láncszem, mert a gabonaprobléma megoldása nélkül nem oldható meg sem az állattenyésztés (a kis és nagy állatok tenyésztésének) problémája, sem pedig a legfontosabb ipari nyersanyagul szolgáló ipari és speciális növények problémája. Ez az oka annak, hogy a jelen pillanatban a kolhozmozgalom rendszerének legfontosabb láncszeme a mezőgazdasági artel.

Ebből indul ki a kolhozok ,,Minta-szabályzata”, melynek végleges szövegét ma tesszük közzé.

Ugyanebből kell kiindulniok párt- és szovjetfunkcionáriusainknak, akiknek egyik kötelessége, hogy ezt a szabályzatot behatóan tanulmányozzák és teljes egészében megvalósítsák.

Ez a párt utasítása a mai helyzetben.

Mondhatjuk-e, hogy a pártnak ezt az utasítását annak megsértése, meghamisítása nélkül valósítják meg? Nem, sajnos, ezt nem mondhatjuk. Tudjuk, hogy a Szovjetunió számos vidékén, ahol a kolhozok létéért folyó harc még korántsem ért véget s ahol az artelek még nem szilárdultak meg, kísérleteket tesznek arra, hogy az artel kereteit átugorva, egyszerre a mezőgazdasági kommúnára térjenek át. Az artel még nem szilárdult meg, de már „társadalmasítják” a lakóházakat, a juhot, kecskét, disznót, baromfit, s ez a „társadalmasítás” bürokratikus, papírosrendelkezéssé fajul el, mert még nincsenek meg azok a feltételek, amelyek szükségessé tennék az ilyen társadalmasítást. Azt hihetnők, hogy a kolhozokban már megoldották a gabonaproblémát, hogy ez a probléma már a múlté, hogy a mai helyzetben nem a gabonakérdés megoldása, hanem az állattenyésztés és a baromfitenyésztés problémájának megoldása a fő feladat. Kérdezzük, kinek kell ez a fejetlen „munka”, mely egy halomra hányja a kolhozmozgalom különböző formáit? Kinek kell ez a buta és káros előreiramodás? A kolhozparasztot lakóépületeinek, összes fejősteheneinek, összes juhainak, kecskéinek, disznóinak, baromfiállományának „társadalmasításával” ingerelni, amikor még nincs megoldva a gabonaprobléma, amikor a kolhozok artelformája még nincs megszilárdítva — hát nem világos, hogy az ilyen „politika” csak esküdt ellenségeinknek lehet kedvére való és előnyös?

Az egyik ilyen buzgó „társadalmasító” odáig megy, hogy parancsban a következőt rendeli el: az artelhoz tartozó minden egyes gazdaság baromfiállományát „három napi határidőn belül össze kell számolni”, külön, számlálási és felügyelő „parancsnokokat” kell kijelölni, „az artelban el kell foglalni az uralkodó magaslatokat”, „vezényelni kell a szocialista csatában, szilárdan kitartva a posztokon” és — természetesen — vasmarokkal tartva kézben az egész artelt.

Mi ez? A kolhozvezetés politikája, vagypedig a kolhoz bomlasztásának és lejáratásának a politikája?

Már nem is szólok azokról a, tisztesség ne essék szólván, „forradalmárokról”, akik azzal kezdik az artel megszervezését, hogy leszedik a templomok harangjait. Leszedi a harangot — ez aztán a for-r-ra-dalmár!

Hogyan történhettek körünkben ilyen hebehurgya „társadalmasítási” próbálkozások, ilyen nevetséges kísérletek, hogy átugorjunk sajátmagunkon, ilyen kísérletek, amelyek azt célozzák, hogy megkerüljék az osztályokat és az osztályharcot, de a valóságban osztályellenségeink malmára hajtják a vizet?

Mindez csakis a kolhozépítés frontján elért „könnyű” és „váratlan” sikerek légkörében történhetett.

Mindez csak azért történhetett, mert a párt egy részében hebehurgya hangulat kapott lábra: „Mi mindent meg tudunk csinálni!”, „Nekünk minden csak gyerekjáték!”

Mindez csak azért történhetett, mert egyes elvtársainknak a siker fejükbe szállt és egy pillanatra elvesztették tisztánlátásukat és józan ítélőképességüket.

Hogy a kolhozépítés terén helyreigazíthassuk munkánk irányvonalát, véget kell vetni az ilyen hangulatoknak.

Ez most a párt egyik legsürgősebb feladata.

A vezetés művészete komoly dolog. Nem szabad a mozgalom mögött elmaradni, mert elmaradni annyi, mint a tömegektől elszakadni. De nem szabad előreszaladni sem, mert előreszaladni annyi, mint elveszíteni a tömegeket és elszigetelni önmagunkat. Aki a mozgalmat vezetni akarja és egyúttal meg akarja tartani a kapcsolatot a milliós tömegekkel, annak két fronton kell harcolnia — az elmaradók ellen is, az előreszaladok ellen is.

Pártunk erős és győzhetetlen, mert amikor a mozgalmat vezeti, meg tudja tartani és meg tudja sokszorozni kapcsolatait, melyek a munkások és parasztok milliós tömegeihez fűzik.

„Pravda” 60. szám.
1930. március 2.
Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Levél Bezimenszkij elvtárshoz

Bezimenszkij elvtárs!

Késve írok.

Nem vagyok irodalmi szakértő és természetesen kritikus sem vagyok. Mégis, mivel oly határozottan kívánja, közölhetem Önnel személyes véleményemet.

Elolvastam a „Lövés”-t és az „Életünk napjá”-t is. Ezekben a művekben nincs semmi „kispolgári”, semmi „pártellenes”. Mindkettőt, különösen a „Lövés”-t, napjainkban a forradalmi proletár művészet mintaképeinek lehet tekinteni.

Igaz, megtalálhatók bennük a komszomolista avantgarde-izmus bizonyos csökevényei. E művek olvasása közben azt hihetné a tapasztalatlan olvasó, hogy nem a párt javítja ki az ifjúság hibáit, hanem fordítva. De nem ez a fogyatékosság e művek fő jellemző vonása, pátosza. E művek pátosza abban van, hogy kiélezik apparátusaink fogyatékosságainak kérdését és ugyanakkor e fogyatékosságok kijavításának lehetőségébe vetett mély hit sugárzik belőlük. Ez a leglényegesebb a „Lövés”-ben és az „Életünk napjá”-ban. Ez a két mű legfőbb érdeme. Ez pedig erősen e két mű javára billenti a mérleget, emellett teljesen elhalványulnak szerintem múlandó fogyatékosságaik.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1930. március 19.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa