Címke: ideológia

A likvidátorságról és a likvidátorok csoportjáról

Figyelembe véve,

1)      hogy az OSzDMP már mintegy négy éve erélyes harcot folytat a likvidátor áramlat ellen, amelyet az 1908-as decemberi pártkonferencia úgy határozott meg, mint a

„pártbeli értelmiség bizonyos részének kísérletét arra, hogy feltétlenül likvidálják az OSzDMP fennálló szervezetét és formátlan egyesüléssel cseréljék fel a legalitás kereteiben, még ha a legalitást a párt programjáról, taktikájáról és hagyományairól való nyilvánvaló lemondással kell is megfizetni”;

2)      hogy a Központi Bizottság 1910 januári plénuma, amely folytatta a harcot ez ellen az áramlat ellen, ezt egyhangúlag a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás megnyilatkozásának minősítette, s a párt tényleges egységét és a régebbi bolsevik és mensevik frakció egyesülését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a likvidátorsággal teljesen szakítanak és ezt a szocializmustól való burzsoá elhajlást véglegesen leküzdik;

3)      hogy a párt összes határozatai és a mensevizmus képviselőinek az 1910 januári plénumon vállalt kötelezettsége ellenére a mensevikeknek a ,,Nasa Zarja” és a „Gyelo Zsiznyi” c. folyóiratocskák körül csoportosuló része nem volt hajlandó segíteni a KB helyreállításában (Mihail, Jurij, és Roman nemcsak arra nem voltak hajlandók 1910 tavaszán, hogy bemenjenek a Központi Bizottságba, hanem még arra sem, hogy legalább egy ülésen megjelenjenek új tagok kooptálása céljából);

4)      hogy az említett kiadványok az 1910. évi plénum után határozottan és minden vonalon a likvidátorság felé fordultak, nemcsak „lebecsülték” (a plénum határozata ellenére) „az illegális párt jelentőségét”, hanem egyenesen tagadták az illegális pártot, kijelentették, hogy az már fel van számolva, és „reakciós utópiának” minősítették az illegális párt helyreállítását, gúnnyal és szidalmakkal árasztották el a pártot a cenzúrázott folyóiratok hasábjain, s felszólították a munkásokat, hogy ismerjék el, hogy a pártsejtek és a párt hierarchiája „elhalt” stb.;

5) hogy a nem nagyszámú, főleg az értelmiség képviselőiből álló helyi likvidátor csoportocskák, folytatva a párt lerombolására irányuló munkájukat arra az 1911-ben megismételt felhívásunkra, hogy segítsenek az illegális párt helyreállításában és konferenciájának összehívásában, tagadólag válaszoltak, sőt teljesen független kis csoportokba tömörültek és nyíltan agitáltak a munkások között az illegális párt ellen és nyíltan harcoltak helyreállítása ellen — még ott is, ahol a pártigenlő mensevikek voltak többségben (pl. Jekatyerinoszlavban, Bakuban, Kiev-ben stb.); —

a konferencia kijelenti, hogy a nevezett csoport viselkedésével végleg a párton kívül helyezte magát.

A konferencia felhív minden párttagot, bármilyen áramlatot és árnyalatot képviseljenek is, hogy harcoljanak a likvidátorság ellen, magyarázzák meg, mennyire ártalmas a likvidátorság a munkásosztály felszabadításának ügyére nézve, és minden erejüket feszítsék meg az illegális OSzDMP helyreállítása és megszilárdítása érdekében.

A megírás ideje: 1912. január első fele.
Először Lenin Művei 2—3. kiadásának
XV. kötetében jelent meg 1929—1930-ban.

Lenin Művei. 4. kiad. 17. köt.
412—413. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

Gercen emlékezete

– írta: V. I. Lenin –

Száz év telt el Gercen születése óta. Ünnepli őt az egész liberális Oroszország, gondosan kerülgetve a szocializmus komoly kérdéseit, aggodalmasan titkolva, miben különbözött a forradalmár Gercen egy liberálistól. Megemlékezik Gercenről a jobboldali sajtó is, rágalmazó módon azt bizonygatva, hogy Gercen élete alkonyán megtagadta a forradalmat. A külföldön liberális és narodnyik részről Gercenről elhangzott szónoklatokban viszont egyéb sincs, mint frázis.

A munkáspártnak nem nyárspolgári magasztalás céljából kell Gercenről megemlékeznie, hanem azért, hogy tisztázza saját feladatait, hogy tisztázza egy olyan írónak igazi történelmi szerepét, akinek nagy része volt az orosz forradalom előkészítésében.

Gercen a múlt század első felének nemesi, földesúri forradalmár-nemzedékéhez tartozott. A nemesek adták Oroszországnak a Bironokat és Arakcsejeveket, megszámlálhatatlan sokaságát a „részeges tiszteknek, duhajoknak, kártyásoknak, vásári hősöknek, kutyapecéreknek, krakélereknek, botozóknak, hárem tartóknak”, meg a széplelkű Manyilovokat. „És ezek között nőttek föl — írta Gercen — december 14-ének, a hősök falanxának férfiai, akik egy vadállat tején nevelkedtek, mint Romulus és Remus … Tetőtől-talpig tiszta acélból kovácsolt bajnokok ezek, hős bajtársak, akik tudatosan rohantak a biztos pusztulásba, hogy új életre ébresszék az ifjú nemzedéket és megtisztítsák azoknak a gyermekeknek a lelkét, akik a hóhérok és a rabszolgai alázat világában születtek.”

E gyermekek sorába tartozott Gercen is. A dekabristák felkelése felébresztette és „megtisztította”. A XIX. század negyvenes éveinek feudális Oroszországában fel tudott emelkedni olyan magasra, hogy egy színvonalon állott korának leg nagyobb gondolkodóival. Elsajátította Hegel dialektikáját. Felismerte, hogy ez „a forradalom algebrája”. Tovább jutott Hegelnél, Feuerbach nyomán eljutott a materializmusig. „ A levelek a természet tanulmányozásáról” első levele — az „Empíria és idealizmus” —, amelyet 1844-ben írt, olyan gondolkodóra vall, aki még ma is egy fejjel kimagaslik a jelenkor empirikus természettudósainak töméntelen sokaságából, és a mostani idealista és félidealista filozófusok tömegéből. Gercen egészen közel jutott a dialektikus materializmushoz, de megtorpant a történelmi materializmus előtt.

Éppen ez a „megtorpanás” okozta Gercen lelki válságát az 1848-as forradalom veresége után. Gercen már elhagyta Oroszországot és közvetlen közelről szemlélte ezt a forradalmat. Ekkor demokrata, forradalmár, szocialista volt. De „szocializmusa” a burzsoá és kispolgári szocializmusnak a közé a 48-as korszakban fellépő számtalan formája és változata közé tartozott, amelyeket a júniusi napok végérvényesen megsemmisítettek. Lényegében egyáltalán nem volt ez szocializmus, ha nem széplelkű frázis, jámbor ábránd, amelybe a polgári demokrácia, de éppen úgy az ennek hatása alól még fel nem szabadult proletariátus is akkori forradalmiságát burkolta.

Gercennek az 1848 utáni lelki válsága, mély szkepticizmusa és pesszimizmusa a szocializmusról alkotott polgári illúziók válsága volt. Gercen lelki drámája annak a világtörténelmi korszaknak volt a szülötte és tükröződése, amelyben a polgári demokrácia forradalmisága (Európában) márhalódott, a szocialista proletariátus forradalmisága pedig még nem érett meg. Ezt nem értették és nem is érthették meg a liberális orosz szószátyárkodás lovagjai, akik most forradalomellenességüket a Gercen szkepticizmusáról szóló virágos frázisokkal leplezik. Ezeknek a vitézeknek a szemében, akik elárulták az 1905-ös orosz forradalmat, akiknek eszük ágába sem jutott, hogy a forradalmár nagyszerű hivatására gondoljanak, a szkepticizmus átmenet a demokráciából a liberalizmusba, abba a szolgai, aljas, mocskos és vadállati liberalizmusba, amely 48-ban halomra lövette a munkásokat, amely visszaállította a ledöntött trónusokat, amely tapsolt III. Napóleonnak, s amelyet Gercen elátkozott, bár osztályjellegét nem tudta felismerni.

Gercen szkepticizmusa az „osztályfeletti” polgári demokratizmus illúzióitól a proletariátus szigorú, hajthatatlan, legyőzhetetlen osztályharcához való átmenet formája volt. Bizonyság erre a „Levelek egy régi társamhoz”, amelyeket egy évvel halála előtt, 1869-ben írt Bakuninhoz. Gercen szakít az anarchista Bakuninnal. Igaz, Gercen ebben a szakításban még csak taktikai nézeteltérést lát, nem pedig szakadékot az osztálya győzelmében szilárdan hívő proletár és a fennmaradását veszélyeztetve látó kispolgár világnézete közt. Igaz, Gercen itt is megint a régi polgári-demokratikus frázisokat ismétli, hogy a szocializmusnak „a munkás és munkáltató, a földműves és polgár előtt egyaránt hirdetnie kell tanait”. Bakuninnal való szakítása után Gercen mégsem a liberalizmus, hanem az Internacionálé felé fordította tekintetét, ama Internacionálé felé, amelynek vezetője Marx volt, ama Internacionálé felé, amely kezdte „gyűjteni a proletárezredeket”, egységbe fogni azt a „munkásvilágot”, amely „szakít a munka nélkül nyerészkedők világával”!
——-
Mivel Gercen nem értette meg 1848 egész mozgalmának és a Marx előtti szocializmus minden változatának polgári demokratikus jellegét, még kevésbé érthette meg az orosz forradalom polgári természetét. Gercen volt az „orosz” szocializmus, a „narodnyikság” alapítója. Gercen „szocializmust” látott a parasztoknak földdel együtt való felszabadításában, a közösségi földbirtoklásban, a „földhöz való jog” paraszti eszméjében. Számtalan esetben kifejtette kedvenc gondolatait erről a témáról.

Valójában Gercennek ebben a tanításában, miként az egész orosz narodnyikságban — egészen a mostani „szociálforradalmárok” megfakult narodnyikságáig — nincsen egy szemernyi szocializmus sem. Ugyanolyan széplelkű frázis, az orosz paraszti polgári demokrácia forradalmiságáttakaró ugyanolyan kedves ábránd, amilyenek a „48-as szocializmus” különféle nyugati változatai. Mennél több földet kaptak volna a parasztok 1861-ben és mennél olcsóbban kapták volna, annál erősebben alá lett volna aknázva a jobbágytartó földesurak hatalma, annál gyorsabban, szabadabban és szélesebb mederben haladt volna a kapitalizmus fejlődése Oroszországban. A „földhöz való jog” és az „egyenlősítő földosztás” eszméje semmi egyéb, mint a földesúri hatalom teljes megdöntéséért, a földesúri birtoklás teljes megsemmisítéséért küzdő parasztok forradalmi egyenlőségvágyát kifejező formula.

Az 1905-ös forradalom tökéletesen bebizonyította ezt: egyfelől a proletariátus teljesen önállóan lépett föl a forradalmi harc élén, miután megalapította a szociáldemokrata munkáspártot; másfelől a forradalmi parasztok (a „trudovikok” és a „parasztszövetség”), amikor harcoltak a földesúri birtoklás megsemmisítésének minden formájáért egészen a „föld magántulajdonának megszüntetéséig”, éppen mint gazdálkodók, kisvállalkozók harcoltak.

A földhöz való jog stb. „szocialistaság” jellegéről most folyó viták csak arra valók, hogy elhomályosítsák és elpalástolják ezt a valóban fontos és komoly történelmi kérdést: mi a különbség a liberális polgárság és a forradalmi parasztság érdekei között az orosz polgári forradalomban; másképpen kifejezve: a liberális és a demokratikus, a „kiegyező” (monarchikus) és a republikánus törekvés kérdését ebben a forradalomban. Gercen „Kolokol”-ja, ha a dolog lényegére figyelünk és nem a frázisokra, — ha az osztályharcot az „elméletek” és tanítások alapjaként vizsgáljuk és nem megfordítva, — éppen ezt a kérdést vetette föl.

Gercen megteremtette a szabad orosz sajtót külföldön, ez az ő nagy érdeme. A „Poljarnaja Zvezda” magasra emelte a dekabristák hagyományát. A „Kolokol” (1857 — 1867) szenvedélyesen síkraszállt a parasztok felszabadításáért. A szolgai hallgatás megtört.

De Gercen a földbirtokosi, úri körökhöz tartozott. Oroszországot 1847-ben hagyta el, a forradalmi népet nem látta, és nem tudott hinni benne. Innen van az, hogy liberális módra a „nagyokhoz” apellál. Innen számtalan édeskés levele a „Kolokol”-ban Hóhér (II.) Sándorhoz, melyeket ma nem lehet undor nélkül olvasni. Csernisevszkijnek, Dobroljubovnak, Szerno- Szolov-jevicsnek, akik a raznocsinyec-forradalmárok új nemzedékéhez tartoztak, ezerszer igazuk volt, amikor szemrehányásokkal illették Gercent ezekért az elhajlásokért a demokráciától a liberalizmus felé. De az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy Gercenben a demokrácia és liberalizmus közti minden ingadozása ellenére mégis a demokrata kerekedett felül.

Amikor a liberális pimaszság egyik legvisszataszítóbb típusa, Kavelin, aki korábban éppen liberális iránya miatt lelkesedett a „Kolokol”-ért, fellépett az alkotmány ellen, megtámadta a forradalmi agitációt, kikelt az „erőszak” és az erőszakra való felhívások ellen, mikor türelmet kezdett prédikálni, Gercen szakított ezzel a liberális bölccsel. Gercen megtámadta „üres, ostoba, ártalmas pamfletjét”, amelyet „bizalmas kalauzul írt a liberáliskodó kormány részére”, a Kavelin-féle „politikus szentimentális szentenciákat”, amelyek „az orosz népet baromnak, a kormányt pedig bölcsnek” tüntetik fel. A „Kolokol” közölte a „Gyászbeszéd”-et, amelyben ostorozta a „semmitmondó eszméik rothadt pókhálóját nagyképűen szövögető professzorokat, a hajdan nyíltszívű, de utóbb — minthogy látták, hogy az egészséges ifjúság nem tud együtt érezni az ő aszkóros gondolataikkal — elkeseredett exprofesszorokat”. Kavelin ebben az arcképben nyomban magára ismert.

Amikor Csernisevszkijt letartóztatták, a nyomorult liberális Kavelin ezt írta: „A letartóztatásokat nem találom felháborítónak … a forradalmi párt minden eszközt helyesnek tart a kormány megbuktatására, ez viszont a rendelkezésére álló eszközökkel védekezik.” De Gercen jól megfelelt ennek a kadétnak, mikor ezt írta Csernisevszkij pörével kapcsolatban: „És íme, akadnak nyomorult emberek, csorda-emberek, puhányok, akik azt mondják, hogy nem kell szidni a rablógyilkosok és léhűtők bandáját, amely minket kormányoz.”

Mikor a liberális Turgenyev magánlevélben biztosította II. Sándort alattvalói hűségéről, és két aranyat adományozott a lengyel felkelés leverésekor megsebesült katonák javára, a „Kolokol” „a (hímnemű) ősz Magdolnáról” írt, „aki azt írta Őfelségének, hogy nem tud aludni, mivel őfelségének nincs tudomása az őt eltöltő bűnbánatról”. És Turgenyev nyomban magára ismert.

Mikor az orosz liberálisok egész falkája elfordult Gercentől, amiért védelmezte Lengyelországot, mikor a „művelt társaság” elfordult a „Kolokol”-tól, Gercent ez nem zavarta meg. Továbbra is szószólója maradt Lengyelország szabadságának és ostorozta II. Sándor pribékeit, bakóit, hóhérait. Gercen megmentette az orosz demokrácia becsületét. „Megmentettük az orosz név becsületét — írta Turgenyevnek —, és megszenvedtünk érte a szolgalelkű többség jóvoltából.”

Amikor híre jött, hogy egy jobbágy megölte földesurát, mert merényletet követett el mátkája becsülete ellen, Gercen megjegyezte a „Kolokol”-ban: „És nagyon helyesen tette!” Amikor jelentették, hogy a „felszabadítás” „békés” végrehajtására katonai parancsnokokat neveztek ki, ezt írta Gercen:

„A legelső értelmes ezredes, aki seregével a parasztokhoz csatlakozik, ahelyett hogy fojtogatná őket, a Romanovok trónjára fog jutni.” Amikor Rejtern ezredes Varsóban agyonlőtte magát (1860), hogy ne kelljen hóhérok segédjévé lennie, Gercen ezt írta: „Ha már agyonlövésről van szó, azokat a tábornokokat kell agyonlőni, akik fegyvertelen emberekre lövetnek.” Mikor Bezdnában ötven parasztot megkorbácsoltak és vezetőjüket, Anton Petrovot kivégezték (1861. április 12.), ezt írta Gercen a „Kolokol”,-ban:

„Ó, ha szavaim eljuthatnának hozzád, te robotosa és mártírja az orosz földnek! . . de megtanítanálak megvetni lelkipásztoraidat, akiket a pétervári szinódus és a német cár helyezett föléd … Gyűlölöd a földesurat, gyűlölöd a jegyzőt, félsz tőlük — és teljes joggal; de még mindig hiszel a cárnak és a püspöknek …, ne higgy nekik. A cár velük tart, és ők az ő emberei. Őt látod most, te, apja a Bezdnában megölt ifjúnak, te, fia a Penzában megölt apának . . . Pásztoraid tudatlanok, mint te, szegények, mint te . . . Ilyen volt a Kazánban érted megszenvedett Antonij (nem Antonij püspök, hanem a bezdnai Anton).. . A te szentjeid tetemei nem visznek végbe negyvennyolc csodát, a hozzájuk intézett fohász nem gyógyítja meg a fogfájást, de eleven emlékezetük egy csodát véghez vihet — a te felszabadításodat.”

Látható ebből, milyen ocsmány és aljas módon rágalmazzák Gercent a „legális” szolgasajtóban meghúzódó liberálisaink, akik túlozzák gyönge oldalait és hallgatnak az erősekről. Nem bűne, hanem szerencsétlensége Gercennek, hogy magában Oroszországban nem láthatott forradalmi népet a negyvenes években. Amikor meglátta a hatvanas években — félelem nélkül a forradalmi demokrácia oldalára állt a liberalizmus ellen. A népnek a cárizmus fölötti győzelméért harcolt, nem pedig a liberális polgárságnak a feudális cárral kötendő szövetségéért. Magasra emelte a forradalom zászlaját.
——
Midőn Gercen emlékét ünnepeljük, világosan látjuk azt a három nemzedéket, azt a három osztályt, amely az orosz forradalomban munkálkodott. Kezdetben — nemesek és földes urak, a dekabristák és Gercen. Szűk a köre ezeknek a forradalmároknak. Szörnyen távol állanak a néptől. De nem veszett kárba munkájuk. A dekabristák ébresztették föl Gercent. Gercen forradalmi agitációt indított.

Ezt az agitációt átvették, kiszélesítették, fokozták, keményebbé tették a raznocsinyec-forradalmárok, kezdve Csernisevszkijen a „Narodnaja Volja” hőseiig. A harcosok köre szélesebb lett, kapcsolatuk a néppel szorosabb. „Az eljövendő vihar ifjú kormányosai” — így nevezte őket Gercen. De ez még nem volt maga a vihar.

A vihar — maguknak a tömegeknek a megmozdulása. E tömegek élén fölkelt a proletariátus, az egyetlen mindvégig forradalmi osztály, és először keltette föl a parasztok millióit nyílt, forradalmi harcra. A vihar első rohama 1905-ben volt. A következő a mi szemünk előtt kezd nőni.

A proletariátus Gercent ünnepelve, az ő példáján megtanulja a forradalmi elmélet nagy jelentőségét; az ő példáján megérti, hogy a forradalom iránti feltétlen odaadás és a néphez forduló forradalmi agitáció nem vész kárba akkor sem, ha a vetést az aratástól egész évtizedek választják el; az ő példáján megtanulja meghatározni a különböző osztályok szerepét az orosz forradalomban és a világforradalomban. Ezekkel a leckékkel gazdagodva a proletariátus utat tör majd magának a minden ország szocialista munkásaival való szabad szövetséghez, széttaposván a cári monarchiát, ezt az ocsmány szörnyet, amely ellen Gercen emelte fel először a nagy harci lobogót, amikor a szabad orosz szóval a tömegekhez fordult.

„Szocial-Demokrat” 26. sz.
1912. május 8. (április 25.)

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
9—15. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Sztolipin és a forradalom

Sztolipin főhóhér megöletése egybeesett azzal a pillanattal, amikor számos jel arra mutatott, hogy befejeződött az orosz ellenforradalom történetének első szakasza. A szeptember 1-i esemény, mely önmagában véve igen kis jelentőségű, ezért újra napirendre tűzi azt az elsőrendű fontosságú kérdést, hogy mi a tartalma és mi a jelentősége, az oroszországi ellenforradalomnak. A reakciósok karában, akik Sztolipint lakáj módra dicsőítik, vagy az Oroszországban uralkodó feketeszázas banda intrikáinak történetében turkálnak, s a liberálisok karában, akik fejüket csóválják a „barbár és esztelen” merénylet miatt (a liberálisokhoz tartoznak persze a „Gyelo Zsiznyi” volt szociáldemokratái is, akiktől ez az idézőjelbe tett, elcsépelt kifejezés származik), hallatszanak egyes olyan hangok is, amelyeknek valóban komoly elvi tartalmuk van. Megpróbálják az orosz történelem „sztolipini időszakát” összefüggő egésznek tekinteni.

Sztolipin körülbelül öt évig, 1906-tól 1911-ig állt az ellenforradalom kormányának az élén. Ez valóban sajátos és tanulságos eseményekben bővelkedő időszak. A külső eseményeket tekintve, úgy jellemezhetjük, mint az 1907. június 3-i államcsíny előkészítésének és megvalósításának időszakát. Éppen 1906 nyarán, amikor Sztolipin mint belügyminiszter felszólalt az I. dumában, — ekkor láttak hozzá, hogy előkészítsék ezt az államcsínyt, amely most már meghozta gyümölcseit társadalmi életünk minden területén. Felmerül a kérdés, hogy az államcsíny megvalósítói milyen társadalmi erőkre támaszkodtak, és milyen erők irányították őket? Mi volt a „június harmadiki” időszak társadalmi és gazdasági tartalma? — Sztolipin személyes „karrierje” tanulságos anyagot ad és érdekesen világítja meg ezt a kérdést.

Mint földbirtokos és nemesi elöljáró Sztolipin 1902-ben Plehwe idejében kormányzó lesz; a cár és feketeszázas kamarillája szemében „kitünteti magát” a parasztok elleni vadállati megtorlásaival és megkínzásukkal (Szarátov kormányzóságban); 1905-ben feketeszázas bandákat és pogromokat szervez (a balasevi pogrom); 1906-ban belügyminiszter lesz és az első Állami Duma szétkergetése után miniszterelnök. Ez röviden Sztolipin politikai életrajza. És az ellenforradalmi kormány fejének ez az életrajza egyúttal életrajza annak az osztálynak, amely véghezvitte nálunk az ellenforradalmat, és amelynek Sztolipin csak meghatalmazottja vagy ügyvivője volt. Ez az osztály: az orosz nemesség, élén az első nemessel és a legnagyobb földesúrral, Romanov Miklóssal. Ez az osztály: a harmincezer jobbágytartó földbirtokos, akik Európai-Oroszország földjéből 70 millió gyeszjatyinát tartanak kezükben, vagyis ugyanannyit, mint amennyi tízmillió parasztportának van. Azok a latifundiumok, amelyek ennek az osztálynak kezében vannak, jelentik az alapját annak a jobbágy kizsákmányolásnak, amely különböző néven (ledolgozás, uzsora stb.) Oroszország ősorosz központjában uralkodik. Az orosz paraszt „földszegénysége” (hogy a liberálisoknak és a narodnyikoknak ezt a kedvelt kifejezését használjuk) nem más, mint a jobbágytartó földbirtokos osztály földgazdagságának másik oldala. Az agrárkérdésnek, amely 1905-ös forradalmunk központi kérdése volt, az volt a veleje, hogy megmarad-e a földesúri birtok — amely esetben a lakosság többsége hosszú évekre elkerülhetetlenülmegmarad koldus, nyomorúságos, éhező, elnyomott és letiport parasztnak —, vagy pedig a lakosság tömege ki tud-e majd vívni magának valamennyire is emberi, valamelyest az európaihoz hasonló szabad életviszonyokat — ez pedig megvalósíthatatlan volt a földesúri földbirtoklás és a vele elszakíthatatlanul egybekapcsolt földesúri monarchia forradalmi megsemmisítése nélkül.

Sztolipin politikai életrajza a cári monarchia életkörülményeinek pontos tükörképe és kifejezése. Sztolipin nem cselekedhetett másképpen, mint ahogy cselekedett abban a helyzetben, amelyben a monarchia a forradalom alatt volt. A monarchia nem cselekedhetett másképpen, amikor egészen határozottan kiderült, mégpedig a tapasztalat alapján — 1905-ben a duma előtt is és 1906-ban a duma alatt is —, hogy a népesség óriási, túlnyomó többsége már tudatára ébredt annak, hogy érdekei kibékíthetetlen ellentétben vannak a földesúri osztály fennmaradásával, s hogy ennek az osztálynak a megsemmisítésére törekszik. Nincs felületesebb és hazugabb valami, mint a kadet íróknak az az állítása, hogy nálunk a monarchia elleni támadások az „intellektuel” forradalmiaskodás megnyilvánulásai voltak. Ellenkezőleg, az objektív viszonyok olyanok voltak, hogy a parasztok harca a földesúri földbirtoklás ellen elkerülhetetlenül felvetette a földesúri monarchia életének vagy halálának kérdését. A cárizmus kénytelen volt élethalálharcot vívni, kénytelen volt a teljesen erőtlenné vált bürokrácia és a háborús vereségek, meg a belső bomlás folytán meggyengült hadsereg helyett más védelmi eszközöket keresni. Ebben a helyzetben az egyetlen, amit a cári monarchia tehetett, a lakosság feketeszázas elemeinek megszervezése és pogromok rendezése volt. Az a fennkölt erkölcsi felháborodás, amellyel a mi liberálisaink a pogromról beszélnek, minden forradalmárban azt a benyomást kelti, hogy végtelenül szánalmas és gyáva emberekkel van dolga, különösen akkor, amikor a pogromok fennkölt erkölcsi elítélése mellett teljesen megengedhetőnek tartják a pogromhősökkel való tárgyalás és megegyezés gondolatát. A monarchia kénytelen volt védekezni a forradalommal szemben, és a Romanovok félázsiai, jobbágyi orosz monarchiája nem védekezhetett más eszközökkel, csak a legpiszkosabbakkal, legvisszataszítóbbakkal, legaljasabbakkal és legkegyetlenebbekkel: nem a fennkölt erkölcsi elítélés, hanem a forradalom sokoldalú és önfeláldozó megsegítése, a forradalom megszervezése ennek a monarchiának megdöntésére — ez a pogromok elleni harcnak az a formája, amely egyedül méltó, egyedül ésszerű minden szocialista és minden demokrata számára.

A pogromhős Sztolipin éppen úgy készült miniszteri pályafutására, ahogy erre egy cári kormányzó készülhetett: kínozta a parasztokat, pogromokat rendezett, s értett ahhoz, hogy külső mázzal és frázisokkal, pózzal és gesztusokkal „európainak” tüntesse fel ezt az ázsiai „gyakorlatot”.

És liberális burzsoáziánk vezérei, akik fennkölt erkölcsösséggel elítélték a pogromokat, tárgyalásokat kezdtek a pogromhősökkel, nemcsak a létjogosultságukat ismerték el, hanem még azt is, hogy övék a hegemónia az új Oroszország berendezésében és kormányzásában! Sztolipin megöletése számos érdekes leleplezésre és beismerésre adott alkalmat ebben a kérdésben. Itt vannak például Vitte és Gucskov levelei arról, hogy Vitte hogyan tárgyalt bizonyos „közéleti személyiségekkel” (értsd: a mérsékelten liberális monarchista burzsoázia vezéreivel) az 1905. október 17-e utáni kormányalakításról. A Vittével folytatott tárgyalásokban — ezek a tárgyalások nyilván hosszadalmasak voltak, mert Gucskov „az elhúzódó tárgyalások fárasztó napjairól” ír — részt vett Sipov, Trubeckoj, Uruszov, Sztahovics, vagyis mind a kadet pártnak, mind a „békés megújhodás”, mindaz októbristák pártjának jövendő vezetői. Mint kiderült, Durnovo miatt nem tudtak megegyezni, akit a „liberálisok” nem voltak hajlandók belügyminiszternek elfogadni, de akihez Vitte ultimátumszerűen ragaszkodott. Emellett Uruszov, az első duma kadetpárti csillaga „melegen támogatta Durnovo jelölését”. Amikor Obolenszkij herceg Sztolipin jelölését vetette fel, „voltak, akik mellette foglaltak állást és voltak, akik azt mondták, nem ismerik”. „Határozottan emlékszem arra — írja Gucskov —, hogy negatív véleményt, amiről Vitte gróf ír, senki sem mondott.”

Most a kadet sajtó, hangsúlyozni óhajtva „demokratizmusát” (ne tréfáljanak!), lehet, hogy különösen a pétervári első kúria választásai miatt, ahol a kadetok az októbristákkal verekedtek, szeretne ütni egyet Gucskovon az akkori tárgyalásokkal kapcsolatban. „Mily gyakran voltak — írja a „Recs” szeptember 28-i számában — az októbrista urak Gucskov vezénylete alatt és a hatóságok örömére Durnovo úr híveinek kollégái! Mily gyakran fordítottak hátat a közvéleménynek és szegezték tekintetüket a felsőbbségre!” Ugyanaznap a „Russzkije Vedomosztyi” is különböző hangnemekben ismétli vezércikkében ugyanazt a szemrehányást, amelyet a kadetok tesznek az októbristáknak.

De engedelmet, kadet urak: milyen jogon tesznek éppen önök szemrehányást az októbristáknak, ha ugyanazokon a tárgyalásokon az önök emberei is részt vettek, sőt védték is Durnovót? Hát akkor 1905 novemberében Uruszovon kívül nem áll-e az összes kadetokra is, hogy „tekintetüket a felsőbbségre szegezték” és „hátat fordítottak a közvéleménynek”? Akik szeretik egymást — veszekednek néha; nem elvi harc ez, hanem egyformán elvtelen pártok vetélkedése — ezt kell mondanunk azokról a szemrehányásokról, amelyeket a kadetok az októbristáknak tesznek az 1905 végén folytatott „tárgyalások” miatt. Az ilyenfajta viták csak arra valók, hogy palástolják azt a tényleg fontos, történelmileg elvitathatatlan tényt, hogy a liberális burzsoázia összes árnyalatai, az októbristáktól egészen a kadetokig „tekintetüket a felsőbbségre szegezték” és „hátat” fordítottak a demokráciának, amióta forradalmunk valóban népi jelleget öltött, vagyis aktív részvevőinek összetétele tekintetében demokratikus lett. Az orosz ellenforradalom sztolipini időszakát éppen az jellemzi, hogy a liberális burzsoázia elfordult a demokráciától, és Sztolipin ezért megtehette, hogy ennek a burzsoáziának hol az egyik, hol a másik képviselőjéhez forduljon segítségért, rokonszenvért, tanácsért. Ha a dolgok nem így álltak volna, akkor Sztolipin nem valósíthatta volna meg az egyesült nemesség tanácsának hegemóniáját az ellenforradalmi hangulatú burzsoázia felett, ennek a burzsoáziának segítségével, rokonszenvével, aktív vagy passzív támogatásával.

Az ügynek ez az oldala különös figyelmet érdemel, mert éppen ezt téveszti szem elől — vagy szándékosan mellőzi – liberális sajtónk, valamint a liberális munkáspolitika néhány olyan lapja, mint a „Gyelo Zsiznyi”. Sztolipin nemcsak a jobbágytartó földesurak diktatúrájának képviselője; aki beéri ezzel a jellemzéssel, az egyáltalán nem érti a „sztolipini időszak” sajátosságát és jelentőségét. Sztolipin egy olyan korszak minisztere, amikor az egész liberális burzsoázián, beleértve a kadetokat is, ellenforradalmi hangulat lett úrrá, amikor a jobbágytartó földesurak erre a hangulatra támaszkodhattak és támaszkodtak is, kezüket és szívüket ajánlhatta és ajánlották is a burzsoázia vezetőinek, sőt még a „legbaloldaliabb” vezetőkben is „őfelsége ellenzékét” láthatták, arra hivatkozhattak és hivatkoztak is, hogy a liberalizmus ideológiai vezetői feléjük fordultak, a reakció felé, a demokrácia elleni harc, a demokrácia bepiszkolása felé. Sztolipin annak a korszaknak a minisztere, amikor a jobbágytartó földesurak a paraszti agrárviszonyok tekintetében teljes erőből, rendkívül gyors ütemben kezdték megvalósítani a burzsoá politikát, búcsút mondtak az összes romantikus illúzióknak és a paraszt „patriarchalitásába” vetett reményüknek, szövetségeseket kerestek általában Oroszország, különösen pedig a falusi Oroszország új burzsoá elemei között. Sztolipin arra törekedett, hogy a régi tömlőket új borral töltse meg, hogy a régi önkényuralmat burzsoá monarchiává alakítsa át, és a sztolipini politika csődje a cárizmusnak ezen az utolsó úton, a cárizmus számára elképzelhető utolsó úton elszenvedett csődje. III. Sándor földesúri monarchiája megpróbálkozott azzal, hogy a „patriarchális” falura és általában az orosz élet „patriarchalitására” támaszkodjék; a forradalom végleg szétzúzta ezt a politikát. II. Miklós földesúri monarchiája a forradalom után a burzsoázia ellenforradalmi hangulatára és a burzsoá agrárpolitikára próbált támaszkodni, amelyet ugyanezek a földesurak hajtottak végre; ezeknek a kísérleteknek a csődje, amelyet most még a kadetok, még az októbristák sem vonnak kétségbe: a cárizmus utolsó lehetséges politikájának csődje.

Sztolipin alatt a jobbágytartó földesúr diktatúrája nem irányult az egész nép ellen, az egész „harmadik rendet”, az egész burzsoáziát is ideszámítva. Nem, ez a diktatúra előnyösebb helyzetben volt, amikor az októbrista burzsoázia nem félelemből, hanem szerelemből szolgálta; amikor a földbirtokosoknak és a burzsoáziának olyan képviseleti intézménye volt, amelyben blokkjuknak biztos többsége volt, és megvolt a lehetőségük arra, hogy tárgyalásokat folytassanak és megegyezzenek a koronával; amikor Sztruve úr és a többi vehista hisztérikus buzgalommal mocskolta a forradalmat, és olyan ideológiát teremtett, hogy volhiniai Antonij szíve csak úgy repesett az örömtől; amikor Miljukov úr a kadet ellenzéket elnevezte „őfelsége ellenzékének” (őfelsége, az utolsó jobbágytartó ellenzékének). És noha Romanov úrék számára kedvezőbb volt a helyzet, noha a helyzet a lehető legkedvezőbb volt a XX. század kapitalista Oroszországának társadalmi erőviszonyai szempontjából: Sztolipin politikája mégis csődöt mondott. Sztolipint akkor ölték meg, amikor már kopogtatott az ajtón a cári önkényuralom új, jobban mondva, új erőt gyűjtő sírásója.
*
Sztolipinnak a burzsoázia vezetőihez való viszonyát és ezeknek Sztolipinhoz való viszonyát különösen szemléltetően jellemzi az I. duma korszaka. „Sztolipin karrierjében — írja a „Recs” — döntő jelentőségű volt az 1906 májusától júliusáig terjedő idő.” Mi volt ebben az időben a súlypont?

„Ebben az időben — jelenti ki a kadet párt hivatalos lapja — persze nem a dumában elhangzott szónoklatokon volt a súlypont.”

Ez aztán valóban értékes beismerés, nemde? Hányszor vitáztunk akkoriban a kadetokkal azon, hogy a „dumában elhangzott szónoklatokon” volt a „súlypont” abban a korszakban! Milyen dühös szidalmakkal árasztotta el, milyen fennhéjázó tudományossággal leckéztette a kadet sajtó a szociáldemokratákat, akik 1906 tavaszán és nyarán azt állították, hogy nem a dumában elhangzott szónoklatokon van a súlypont! Mennyi szemrehányással illette akkoriban a „Recs” és a „duma” az egész orosz „társadalmat”, azért, mert a „konventről” ábrándozik és nem eléggé lelkesedik azokért a győzelmekért, amelyeket az I. duma „parlamenti” arénáján aratnak a kadetok! Elmúlt öt év, az I. duma korszakáról általános értékelést kell adni és a kadetok olyan könnyedséggel, mintha csak kesztyűt cserélnének; kinyilatkoztatják: „persze, nem a dumában elhangzott szónoklatokon volt a súlypont abban az időben.”

Persze, hogy nem, uraim! Dehát hol volt a súlypont?

… „A kulisszák mögött — olvassuk a „Recs”-ben — éles harc folyt a két áramlat képviselői között. Az egyik rész azt javasolta, hogy próbáljanak megegyezésre jutni a népképviselettel és egy «kadet minisztérium» alakításától se riadjanak vissza. A másik rész határozott lépést követelt: az Állami Duma feloszlatását és a választási törvény megváltoztatását. Ezt a programot követte az Egyesült Nemesség Tanácsa, amely igen befolyásos erőkre támaszkodott” … „Sztolipin egy ideig ingadozott. Tudomásunk van róla, hogy Krizsanovszkij útján kétszer javasolta Muromcevnek, tárgyalják meg egy kadet kormány megalakításának lehetőségét, amelyben Sztolipin belügyminiszterként venne részt. De Sztolipin ugyanakkor kétségtelenül az Egyesült Nemesség Tanácsával is tárgyalt.”

Így írják a történelmet a liberálisok művelt, tudós, sokat olvasott vezérei! Kiderül, hogy nem a szónoklatokon volt a „súlypont”, hanem a feketeszázas cári kamarillán belül működő két áramlat harcán! Azonnal és késedelem nélkül folytatta a „nyomás” politikáját az Egyesült Nemesség Tanácsa — vagyis nem egyes személyek, nem Romanov Miklós, nem a „szférák” „egyik áramlata”, hanem egy bizonyos osztály. Jobboldali vetélytársaikat természetesen világosan, józanul látják a kadetok. Ami azonban tőlük balra volt, eltűnt a látókörükből. A történelmet a „szférák”, az Egyesült Nemesség Tanácsa és a kadetok csinálták, — a köznép persze nem vett részt ebben a műveletben! Egy adott osztállyal (a nemességgel) szembenállt a „népszabadság” osztályokon felüli pártja, a szférák pedig (vagyis a cáratyuska) ingadoztak.

Nos, vajon elképzelhető-e önzőbb osztály vakság? — a történelem nagyobb elferdítése és a történelemtudomány elemi igazságairól való teljesebb megfeledkezés? — szánalmasabb zűrzavar, az osztály, a párt, a személyiségek összekeverése?

A vaknál is rosszabb az, aki nem akarja látni a demokráciát és a demokrácia erőit.

Az I. duma korszakában persze nem a dumában elhangzott felszólalásokon volt a súlypont. A súlypont a dumán kívüli osztályharcon, a jobbágytartó földesuraknak és monarchiájuknak a néptömegek, a munkások és parasztok ellen folytatott harcán volt. Éppen ebben az időben újra élénkülni kezdett a tömegek forradalmi mozgalma: 1906 tavaszán és nyarán fenyegetően nőttek a sztrájkok s a politikai sztrájkok és parasztlázongások, katonai zendülések is. Ezért ingadoztak a „szférák”, kadet történész urak, a cári bandán belül azért harcoltak az áramlatok, hogy a forradalom adott ereje mellett azonnal végre lehet-e hajtani az államcsínyt, vagy pedig várni kell, továbbra is az orránál fogva kell vezetni a burzsoáziát?

A földesurakat (Romanovot, Sztolipint és társait) az I. duma teljesen meggyőzte arról, hogy nem élhetnek békében a paraszttömegekkel és a munkásokkal. És ez a meggyőződésük megfelelt az objektív valóságnak. Hátra volt még egy másodrangú kérdés megoldása: mikor és hogyan, azonnal vagy fokozatosan kell-e megváltoztatni a választási törvényt? A burzsoázia ingadozott, de egész viselkedése, még a kadet burzsoázia viselkedése is, azt mutatta, hogy százszorta jobban fél a forradalomtól, mint a reakciótól. Ezért is kegyeskedtek a földesurak meghívni tanácskozásukra a burzsoázia vezéreit (Muromcevet, Heydent, Gucskovot és társait), hogy nem lehet-e együttesen kormányt alakítani? És az egész burzsoázia — a kadetok is — tanácskozni kezdett a cárral, a pogromhősökkel, a fekete századok vezéreivel arról, hogy milyen eszközökkel harcoljanak a forradalom ellen — de a burzsoázia 1905 végétől soha egyetlen pártját sem küldte a forradalom vezéreihez, hogy arról tanácskozzék velük, hogyan döntsék meg az önkényuralmat és a monarchiát.

Ez az orosz történelem „sztolipini” szakaszának fő tanulsága. A cárizmus tárgyalásokba bocsátkozott a burzsoáziával, mikor a forradalom még erősnek látszott — majd amikor a forradalom már nem gyakorolt nyomást alulról, fokozatosan félrerúgta a burzsoázia összes vezéreit: először Muromcevet és Miljukovot, aztán Heydent és Lvovot, végül Gucskovot. Miljukov, Lvov és Gucskov között egyáltalában nem lényeges a különbség — az egész csak annak a sorrendnek kérdése, amelyben a burzsoáziának ezek a vezérei. . . „csókra” nyújtották arcukat Romanovnak, Puriskevicsnek, Sztolipinnak és meg is kapták ezt a .. . „csókot”.

Sztolipin éppen akkor tűnt el a színről, amikor a feketeszázas monarchia mindent, ami hasznára lehetett, teljesen kiaknázott az orosz burzsoázia ellenforradalmi hangulatából. Most ez a burzsoázia itt áll kidobva, leköpve, sajátmagát bemocskolva azzal, hogy megtagadta a demokráciát, a tömegek harcát, a forradalmat, itt áll fejvesztve és tanácstalanul, és látja az új forradalom érlelődésének előjeleit. Sztolipin jó leckét adott az orosz népnek: vagy a szabadság felé halad a cári monarchia megdöntése útján a proletariátus vezetésével, vagy pedig — a Puriskevicsek, Markovok, Tolmacsovok rabságába szegődik a Miljukovok és Gucskovok eszmei és politikai vezetése alatt.

„Szocial-Demokrat” 24. sz.
1911. október 18. (31.)

Lenin Művei. 4. kiad. 17. köt.
217—225. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

A marxizmus történelmi fejlődésének némely sajátosságáról

A mi tanításunk — mondotta Engels magáról és híres barátjáról — nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala. Ez a klasszikus tétel nagyszerű erővel és rendkívül kifejezően hangsúlyozza a marxizmusnak azt az oldalát, amelyet úton-útfélen figyelmen kívül hagynak. Márpedig, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor egyoldalúvá tesszük, eltorzítjuk, holt tanná tesszük a marxizmust, megfosztjuk eleven lelkétől, aláássuk legmélyebb elméleti alapját — a dialektikát, a sokoldalú és ellentmondásokkal teljes történelmi fejlődésről szóló tanítást; aláássuk a marxizmus kapcsolatát a korszak adott gyakorlati feladataival, amelyek a történelem minden új fordulatával változhatnak.

És íme, azok között, akiket a marxizmus oroszországi sorsa érdekel, a mi időnkben különösen gyakran találkozunk olyanokkal, akik a marxizmusnak éppen ezt az oldalát tévesztik szem elől. Pedig közismert dolog, hogy Oroszország az utóbbi években olyan éles fordulatokon ment át, amelyek rendkívül gyorsan és rendkívül élesen változtatták meg a helyzetet, a társadalmi és politikai helyzetet, amely a legközelebbről és legközvetlenebbül határozza meg a cselekvés feltételeit és, következésképpen, a cselekvés feladatait is. Természetesen, nem az általános és alapvető feladatokról beszélek, amelyek a történelem fordulataival nem változnak, ha nem változik meg az osztályok közötti alapvető viszony. Teljesen világos, hogy Oroszország gazdasági (és nemcsak gazdasági) fejlődésének általános iránya, valamint az orosz társadalom különböző osztályai közötti alapvető kölcsönös viszony, az utolsó, mondjuk, hat évben nem változott meg.

De a konkrét társadalmi és politikai helyzet változásával igen élesen megváltoztak ez idő alatt a legközelebbi és közvetlen cselekvés feladatai — és, következésképpen, lehetetlen volt, hogy a marxizmusban, mint élő tanban, ne lépjenek előtérbe a marxizmus különböző oldalai.

Ennek a gondolatnak megvilágítása céljából vessünk egy pillantást a konkrét társadalmi és politikai helyzet változásaira az utolsó hat esztendő folyamán. Azonnal szemünkbe ötlik, hogy ez az időszak két hároméves szakaszra bomlik: az egyik körülbelül 1907 nyarán, a másik 1910 nyarán végződik. Az első szakaszt, tisztán elméleti szempontból, Oroszország államrendszerének alapvető vonásaiban végbemenő gyors változások jellemzik, s emellett e változások lefolyása igen egyenetlen, az ingadozások kilengése mindkét irányban igen nagy volt. A „felépítmény” e változásainak szociális és gazdasági alapja az orosz társadalom valamennyi osztályának olyannyira nyílt, nyomatékos, tömeges fellépése volt a legkülönbözőbb terepeken (a dumán belüli, a dumán kívüli működés, sajtó, szervezetek, gyűlések stb.), amilyet ritkán tapasztalunk a történelem során.

A második hároméves szakaszt ellenben — ismételjük, hogy ezúttal tisztán elméleti, „szociológiai” szempont vezet bennünket — olyan lassú fejlődés jellemzi, amely szinte egyenlő a vesztegléssel. Az állam rendszerében nincsenek semmiféle, valamennyire is észlelhető változások. Az osztályoknak semmiféle, vagy csaknem semmiféle nyílt és sokoldalú akciói nem észlelhetők azoknak a „színtereknek” legtöbbjén, amelyeken az előbbi szakaszban ezek az akciók kibontakoztak.

A két szakasz abban hasonlít egymáshoz, hogy Oroszország fejlődése mindkét szakasz folyamán az előbbi, a kapitalista fejlődés maradt. Ennek a gazdasági fejlődésnek a számos feudális, középkori intézménnyel való ellentmondása nem küszöbölődött ki, megmaradt olyannak, amilyen azelőtt volt, s ezt az ellentmondást nem simította el, hanem inkább kiélezte az, hogy egyik-másik intézménybe némi részleges burzsoá tartalom szivárgott be.

A két szakasz abban különbözik egymástól, hogy az első szakasz idején a történelmi cselekvés előterében az a kérdés állt, hogyan is fog kialakulni a fentebb említett gyors és egyenetlen változások eredménye. Ezeknek a változásoknak a tartalma, Oroszország fejlődésének kapitalista jellege miatt, szükségszerűen burzsoá tartalom volt, de burzsoázia és burzsoázia között különbség van. A többé-kevésbé mérsékelt liberalizmus álláspontján levő közép- és nagyburzsoázia osztályhelyzeténél fogva félt a hirtelen változásoktól, és arra törekedett, hogy mind az agrárrendszerben, mind a politikai „felépítményben” megőrizze a régi intézmények jelentős maradványait. A falusi kisburzsoázia, amely összefonódott a „saját keze munkájából” élő parasztsággal, szükségszerűen másfajta burzsoá átalakulásra törekedett, amely a mindenfajta középkori ócskaságnak sokkal kevesebb teret hagy meg. A bérmunkásoknak, amennyiben tudatosan figyelték a körülöttük végbemenő eseményeket, szükségszerűen ki kellett dolgozniok a maguk számára valamely határozott állásfoglalást e két különböző irányzat összeütközésével kapcsolatban, amely irányzatok mindegyike a burzsoá rendszer keretei között maradt ugyan, de mindegyik a burzsoá rendszer teljesen különböző formáit, fejlődésének teljesen különböző gyorsasági ütemét, progresszív hatásának egészen más kiterjedését szabta meg.

Az elmúlt hároméves időszak ilyenformán nem véletlenül, hanem szükségszerűen tolta előtérbe a marxizmusban azokat a kérdéseket, amelyeket taktikai kérdéseknek szokás nevezni. A legnagyobb hiba volna azt gondolni, hogy a viták és a véleményeltérések e kérdések körül „intellektuelek” vitái voltak, hogy a „harc az éretlen proletariátusra való befolyásért” folyt, hogy a viták „az intelligenciának a proletariátushoz való alkalmazkodását” fejezték ki, ahogy azt a különféle vehisták gondolják. Ellenkezőleg, éppen azért, mert az illető osztály elérte az érettség fokát, nem nézhette közömbösen, miként ütközik össze Oroszország egész burzsoá fejlődésének két különböző irányzata, s ez osztály ideológusainak feltétlenül meg kellett adniok azokat az elméleti formulázásokat, amelyek (közvetlenül vagy közvetve, egyenes vagy fordított tükröződésükben) a különböző irányzatoknak megfeleltek.

A második hároméves időszakban nem volt napirenden az oroszországi polgári fejlődés két irányzatának összeütközése, mert mindkét tendenciát bizonyos időre eltaposták, háttérbe szorították, visszavetették, elfojtották a „bölények”. A középkori bölények nemcsak a színpad előterét lepték el, hanem a polgári társadalom legszélesebb rétegeiben az emberek szívét vehista hangulattal, csüggedéssel és lemondással töltötték el. A felszínen nem a régi átalakításnak két módszere mutatkozott, hanem az, hogy az emberek elvesztették hitüket bármilyen átalakulásban: a „megbékülés” és a „vezeklés” szelleme, társadalomellenes tanokkal való foglalkozás, a miszticizmus divata stb. mutatkozott.

És ez a meglepően hirtelen változás nem volt sem véletlen, sem pedig csak egy „külső” nyomás eredménye. Az előző korszak olyan mélyen felrázta a lakosság ama rétegeit, amelyek nemzedékeken, évszázadokon át a számukra idegen politikai kérdésektől távol állottak, hogy természetessé és elkerülhetetlenné vált az „összes értékek átértékelése”, az, hogy újra dolgozni kezdjenek az alapvető problémákon, új érdeklődés támadt fel bennük az elmélet, az ábécé, az élőiről kezdődő tanulás iránt. A nép-milliók, amelyeket hirtelen ébresztettek fel hosszú álmukból, amelyek hirtelen a legfontosabb kérdések előtt álltak, nem maradhattak meg sokáig ezen a színvonalon, szünetet kellett tartaniok, vissza kellett térniök az elemi kérdésekhez, új előkészületekre volt szükségük, hogy az segítse őket a páratlanul gazdag tanulságok „megemésztésében” és lehetővé tegye, hogy a tömeg hasonlíthatatlanul szélesebb hullámban törjön újra előre, most már sokkalta szilárdabban, tudatosabban, biztosabban, nagyobb kitartással.

A történelmi fejlődés dialektikája olyannak bizonyult, hogy az első szakaszban az ország életének minden területén a közvetlen átalakítások megvalósítása volt napirenden, a második szakaszban pedig a szélesebb rétegeknek fel kellett dolgozniok, el kellett sajátítaniok a tapasztalatot, a tapasztalatnak be kellett hatolnia — ha szabad így kifejezni magunkat — a talaj mélyébe, különféle osztályok elmaradt soraiba.

Éppen azért, mert a marxizmus nem holt dogma, nem valami befejezett, kész, változhatatlan tanítás, hanem a cselekvés eleven vezérfonala, éppen azért okvetlenül vissza kellett tükröznie a társadalmi élet körülményeinek bámulatos éles megváltozását. A változás visszatükröződése — mélységes bomlás, ziláltság, sokféle ingadozás, egyszóval: a marxizmus rendkívül komoly belső válsága. Újra eljött az ideje annak, hogy ez ellen a bomlás ellen határozottan felvegyük a harcot, hogy erélyesen és kitartóan harcoljunk a marxizmus alapjainak megvédéséért. Azoknak az osztályoknak rendkívül széles rétegei, amelyek feladataik megformulázásánál nem kerülhetik el a marxizmust, nagyon egyoldalúan, eltorzítva sajátították el a marxizmust az előző időszakban, szajkózták az egyes „jelszavakat”, a taktikai kérdésekre adott egyes válaszokat, de e válasz marxista kritériumait nem értették meg. Az „összes értékek átértékelése” a társadalmi élet különböző területein a marxizmus legelvontabb és legáltalánosabb filozófiai alapjainak „revíziójára” vezetett. A burzsoá filozófia befolyása, annak különböző idealista árnyalataiban, a marxisták közötti machista ragályban mutatkozott. A kívülről megtanult, de meg nem értett, át nem gondolt „jelszavak” ismételgetése az üres frázisok széles körű elterjedésére vezetett, a gyakorlatban pedig egyáltalában nem marxista, hanem kispolgári áramlatokat szült, amilyen például a nyílt vagy szemérmes „otzovizmus” vagy az otzovizmusnak mint a marxizmus „jogos árnyalatának” elismerése.

Másrészt, a vehista szellem, a lemondás szelleme, amely a burzsoázia legszélesebb rétegeit rabul ejtette, abba az áramlatba is behatolt, amely a gyakorlatban a „mérsékeltség és akkurátusság” medrébe igyekezett szorítani a marxista elméletet és gyakorlatot. Itt már csak a frazeológia volt marxista, amely a „hierarchiáról” és a „hegemóniáról” stb. szóló liberális szellemmel át meg átitatott elmélkedéseket burkolta.

Ennek a cikknek a feladata természetesen nem lehet mindezeknek az elmélkedéseknek megvizsgálása. Elég megmutatnunk őket, hogy szemléltessük azt, amit fentebb mondottunk annak a válságnak a mélységéről, amelyet a marxizmus most átél, ennek a válságnak a mostani időszak egész társadalmi és gazdasági körülményeivel való összefüggéséről. Azokat a kérdéseket, amelyeket ez a válság felvet, nem lehet kézlegyintéssel elintézni. Nincs ártalmasabb, elvtelenebb dolog, mint az a kísérlet, hogy frázisokkal szabaduljunk meg tőlük. Mi sem fontosabb annál, hogy tömörítsük az összes marxistákat, akik tudatában vannak a válság mélységének, és annak, hogy e válság ellen harcolni kell, hogy megvédjük a marxizmus elméleti alapjait és legfontosabb tételeit, melyeket a legellentétesebb szempontból torzítanak el akkor, amikor a marxizmus különböző „útitársaira” kiterjesztik a burzsoá befolyást.

Az elmúlt hároméves szakasz a társadalmi életben való tudatos részvételre olyan széles rétegeket emelt fel, amelyek nem ritkán csak most kezdenek annak rendje és módja szerint megismerkedni a marxizmussal. Ezért a burzsoá sajtó most ezen a téren sokkal több téves eszmét gyárt, mint régebben, és szélesebben terjeszti ezeket a téves eszméket. A bomlás a marxizmus körében ilyen körülmények között különösen veszedelmes. Ezért: megérteni az okait annak, hogy napjainkban miért elkerülhetetlen e bomlás, és következetes harcra tömörülni ellene — a marxisták számára a szó közvetlen és szoros értelmében a korszak követelménye.

„Zvezda” 2. sz. 1910 december 23.

Lenin Művei. 4. kiad. 17. köt.
20—24. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

A forradalom tanulságai

Öt év telt el 1905 októbere óta, amikor Oroszország munkásosztálya az első hatalmas csapást mérte a cári Önkényuralomra. A proletariátus azokban a nagy napokban a dolgozók millióit vitte harcba elnyomóik ellen. 1905 néhány hónapja alatt helyzetének olyan javulását vívta ki magának, amilyet évtizedeken át hiába vártak a munkások a „felsőségtől”. A proletariátus, ha csak rövid időre is, olyan sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadságot vívott ki az egész orosz népnek, amilyenre Oroszországban még nem volt példa. Elsöpörte útjából a Buligin-féle hamis dumát, kikényszerített a cártól egy kiáltványt, amelyben alkotmányt ígért, és egyszersmindenkorra lehetetlenné tette, hogy Oroszországot képviseleti intézmények nélkül kormányozzák.

A proletariátus nagy győzelmei félgyőzelmeknek bizonyultak, mert a cári hatalmat nem döntötték meg. A decemberi felkelés vereséggel végződött, és a cári önkényuralom egymásután elszedte a munkásosztály vívmányait, ahogy gyengült a munkásosztály támadó ereje, gyengült a tömegek harca. 1906-ban a munkássztrájkok, a parasztok és a katonák lázongásai sokkal gyengébbek voltak, mint 1905-ben, de még mindig nagyon erősek voltak. A cár szétkergette az első dumát, amelynek idején ismét fejlődni kezdett a nép harca, de nem merte rögtön megváltoztatni a választási törvényt. 1907-ben még jobban gyengült a munkások harca, és a cár a második duma szétkergetésével államcsínyt hajtott végre (1907. június 3-án); megszegte azt az ünnepélyes ígéretét, hogy a duma beleegyezése nélkül nem fog törvényeket kibocsátani, és úgy módosította a választási törvényt, hogy a dumában többséget okvetlenül a földesuraknak és kapitalistáknak, a feketeszázak és csatlósaik pártjának kellett kapniok.

A forradalom győzelmei és vereségei egyaránt nagy történelmi tanulságokat adtak az orosz népnek. Ma, amikor 1905 ötödik évfordulóját ünnepeljük, igyekszünk tisztázni e tanulságok lényegét.

Az első és legfőbb tanulság az, hogy csakis a tömegek forradalmi harca javíthatja meg valamelyest is komoly formában a munkások életét és az állam kormányzását. Akármennyire „rokonszenveztek” is a munkásokkal a művelt emberek, akármilyen hősiesen harcoltak is az egyes terroristák, nem tudták aláásni a cári önkényuralmat és a tőkések mindenhatóságát. Ez csak maguknak a munkásoknak a harcával, csak a milliók közös harcával volt elérhető, és amikor ez a harc meggyengült, azonnal kezdték elvenni azt, amit a munkások kivívtak. Az orosz forradalom megerősítette azt, amit a nemzetközi munkásdal mond:

„Védelmező nincsen felettünk,
Nem véd sem isten, sem király;
A közjó alkotói lettünk,
Vesszen el, ki ellenáll”.

A második tanulság az, hogy nem elég a cári hatalmat aláásni, korlátozni. Azt meg kell szüntetni. Amíg nem szüntettük meg a cári hatalmat, a cár engedményei sohasem lesznek tartósak. A cár engedményeket tett, amikor a forradalom nyomása erősödött, és visszavont minden engedményt, amikor a nyomás gyengült. Oroszország csak akkor szabadulhat meg a hivatalnokok erőszakától és önkényétől, a feketeszázas-októbrista dumától, attól, hogy a földesurak és a földesurak lakájai legyenek falun a mindenható urak, ha kivívjuk a demokratikus köztársaságot, megdöntjük a cári hatalmat és a hatalom átmegy a nép kezébe. Hogy most, a forradalom után a parasztok és munkások még nagyobb nyomorban élnek, mint azelőtt, ez annak a következménye, hogy a forradalom gyenge volt, mert a cári hatalmat nem döntöttük meg. 1905 s azután az első két duma és szétkergetésük igen sokra megtanította a népet, megtanította elsősorban arra, hogy közösen harcoljon a politikai követelésekért. A politikai életre ébredő nép először engedményeket követelt az önkényuralomtól: azt követelte, hogy a cár hívja egybe a dumát, hogy a cár új miniszterekkel váltsa fel a régieket, hogy a cár „adjon” általános választójogot. Az önkényuralom azonban nem tett és nem is tehetett ilyen engedményeket. Engedményekért esedező kérelmekre az önkényuralom szuronyokkal válaszolt. Akkor a nép kezdett ráeszmélni arra, hogy harcolnia kell az önkényuralmi hatalom ellen. Sztolipin és a fekete, úri duma most még nagyobb erővel — mondhatni — beveri ezt a tudatot a parasztok fejébe. Beveri és végül majd bele is veri.

A cári önkényuralom szintén levonta a maga számára a forradalom tanulságait. Meglátta, hogy a parasztoknak a cárba vetett hitére nem támaszkodhat. Most a feketeszázas földesurakkal és az októbrista gyárosokkal kötött szövetség útján szilárdítja meg hatalmát. A cári önkényuralom megdöntéséhez most a forradalmi tömegharc sokkal erősebb nyomására van szükség, mint 1905-ben.

Vajon lehetséges-e ilyen sokkal erősebb nyomás? Erre a kérdésre válaszolva eljutunk a forradalom harmadik és legfőbb tanulságához. Ez a tanulság abban van, hogy láttuk, hogyan cselekednek az orosz nép különböző osztályai. 1905-ig sokaknak úgy tetszett, hogy az egész nép egyformán törekszik a szabadságra és egyforma szabadságot akar; legalábbis az óriási többségnek semmiféle világos fogalma sem volt arról, hogy az orosz nép különböző osztályai különbözőképpen viszonyulnak a szabadságért vívott harchoz és nem egyforma szabadságot akarnak elérni. A forradalom eloszlatta a ködöt. 1905 végén, majd később az első és a második duma idején is, az orosz társadalom valamennyi osztálya nyíltan lépett fel. Megmutatkoztak a gyakorlatban, megmutatták, mi az, amire ténylegesen törekednek, mi az, amiért harcolni tudnak, és mennyire erősen, szívósan, erélyesen képesek harcolni.

A gyári munkások, az ipari proletariátus harcolt a legelszántabban és a legszívósabban az önkényuralom ellen. A proletariátus január kilencedikével és tömegsztrájkokkal kezdte meg a forradalmat. A proletariátus végigvitte a harcot, amikor 1905 decemberében fegyveres felkelést kezdett az agyonlövetésnek, verésnek, kínzásnak kitett parasztok védelmében. 1905-ben a sztrájkoló munkások száma körülbelül hárommillióra rúgott (a vasutasokkal, postai alkalmazottakkal stb. együtt pedig bizonyára négymillióra is), 1906-ban pedig — egymillióra, és 1907-ben — háromnegyed millióra. Ilyen hatalmas sztrájkmozgalmat még nem látott a világ. Az orosz proletariátus megmutatta, milyen érintetlen őserő rejlik a munkástömegekben, amikor valóban forradalmi válság érlelődik. A világ legnagyobb sztrájkhulláma, az 1905-ös, még korántsem merítette ki a proletariátus egész harci erejét. A moszkvai gyárvidéken például 567 000 gyári munkás volt és 540 000 volt a sztrájkolok száma, a pétervári gyárvidéken pedig 300 000 gyári munkás volt és egymillió sztrájkoló. Ez azt mutatja, hogy a moszkvai gyárvidék munkásai még korántsem fejtettek ki a harcban olyan szívósságot, mint a péterváriak. Livland kormányzóságban (Riga) pedig 50 000 munkásra 250 000 sztrájkoló jutott, vagyis 1905-ben minden munkás átlagban több mint ötször sztrájkolt. Most egész Oroszországban legalább hárommillió gyári munkás, bányász és vasutas van és ez a szám évről évre növekszik; ha a mozgalom oly erővel törne ki, mint Rigában 1905-ben, Oroszország munkásai 15 millió sztrájkolóból álló hadsereget tudnának felállítani.

Az ilyen nyomással szemben nem tudna megállni semmilyen cári hatalom. De mindenki megérti, hogy ilyen nyomást nem lehet mesterségesen, a szocialisták vagy az élenjáró munkások kívánságára előidézni. Ilyen nyomás csak akkor lehetséges, ha országos méreteket ölt a válság, a felháborodás, a forradalom. Ilyen nyomás előkészítésére be kell vonni a harcba a legelmaradottabb munkásrétegeket, évek és évek során állhatatos, széleskörű, fáradhatatlan propaganda-, agitációs és szervező munkát kell végezni, mindenféle proletáregyesületet és szervezetet létesítve és ezeket megszilárdítva.

Ami a harci erőt illeti, Oroszország munkásosztálya az orosz nép valamennyi többi osztálya előtt haladt. A munkásokat maguk az életkörülményeik teszik harcképessé és ösztönzik harcra. A tőke a nagyvárosokban nagy tömegekben gyűjti össze a munkásokat, tömöríti, közös akciókra tanítja őket. A munkások lépten-nyomon szemtől-szembe kerülnek fő ellenségükkel — a tőkés osztállyal. Ezzel az ellenséggel harcolva, a munkás szocialistává lesz, tudatára ébred annak, hogy az egész társadalmat teljesen át kell alakítani, hogy teljesen meg kell szüntetni minden nyomort és minden elnyomást. A munkások, szocialistákká válva, önfeláldozó hősiességgel harcolnak minden ellen, ami útjukat állja és mindenekelőtt a cári hatalom és a jobbágytartó földesurak ellen.

A parasztok szintén harcba szálltak a forradalomban a földesurak és a kormány ellen, de az ő harcuk jóval gyengébb volt. Kiszámították, hogy a munkások közül a forradalmi harcban, a sztrájkokban részt vett a többség (mintegy 3/5), a parasztok közül pedig kétségtelenül csak a kisebbség: valószínűleg nem több, mint egyötöd- vagy egynegyed részük. A parasztok kevésbé kitartóan, szétforgácsoltabban, kevésbé tudatosan harcoltak, sokszor még mindig reménykedtek a cáratyuska jóságában. 1905—1906-ban a parasztok tulajdonképpen csak ijesztgették a cárt és a földesurakat, őket azonban nem ijesztgetni kell, hanem megsemmisíteni, kormányukat — a cári kormányt — el kell törölni a föld színéről. Most Sztolipin és a fekete, földesúri duma igyekszik a gazdag parasztokból új tanyás földbirtokosokat, a cár és a feketeszázak szövetségeseit teremteni. De minél jobban segíti a cár és a duma a gazdag parasztokat abban, hogy tönkretegyék a paraszttömegeket, annál tudatosabbá válik ez a tömeg, annál kevésbé marad meg a cárba vetett hite, a jobbágy-rabszolgáknak, az agyongyötört és a tudatlan embereknek a hite. Évről évre nő a falvakban a mezőgazdasági munkások száma, — ezeknek nincs más menekvésük, mint a városi munkásokkal való szövetség a közös harcra. Évről évre több a falvakban a tönkrement, a koldusbotra jutott, kiéhezett paraszt, — közülük milliók és milliók készek, amint felkel a városi proletariátus, elszántabban, egységesebben harcba szállni a cár és a földesurak ellen.

A forradalomban részt vett a liberális burzsoázia is, vagyis részt vettek liberális földbirtokosok, gyárosok, ügyvédek, egyetemi tanárok stb. Ők alkotják a „népszabadság pártját” (az alkotmányos demokrata pártot, kadet pártot). Sokat ígértek a népnek és sokat fecsegtek újságaikban a szabadságról. Az első és a második dumában nekik volt a legtöbb képviselőjük. Azt ígérgették, hogy „békés úton” elérik majd a szabadságot, elítélték a munkások és parasztok forradalmi harcát. A parasztok és sokan a parasztképviselők („trudovikok”) közül hittek ezekben az ígéretekben, alázatosan és engedelmesen követték a liberálisokat, és távol tartották magukat a proletariátus forradalmi harcától. Ez volt a parasztok (és sok városi polgár) óriási hibája a forradalom idején. A liberálisok egyik kezükkel, de így is csak nagyritkán, támogatták a szabadságért vívott harcot, a másik kezüket azonban mindig a cárnak nyújtogatták, azt ígérve, hogy megőrzik és megszilárdítják hatalmát, kibékítik a parasztokat a földesurakkal, „lecsendesítik” a „szilaj” munkásokat.

Amikor a forradalom eljutott a cár elleni döntő harcig, az 1905. decemberi felkelésig, a liberálisok egytől-egyig aljasan elárulták a nép szabadságát, eltántorodtak a harctól. A cári önkényuralom kihasználta azt, hogy a liberálisok elárulták a népszabadságot, kihasználta a parasztok tudatlanságát, akik sok mindenben hittek a liberálisoknak, és leverte a felkelő munkásokat. A proletariátus leverése után pedig semmilyen duma, a kadetok semmilyen édeskés szónoklata, semmilyen ígérete sem tartotta vissza a cárt attól, hogy megszüntesse a szabadság minden maradványát, hogy visszaállítsa az önkényuralmat és a jobbágytartó földesurak teljhatalmát.

A liberálisokat becsapták. A parasztok súlyos, de hasznos leckét kaptak. Nem lesz Oroszországban szabadság, amíg a nép nagy tömegei hisznek a liberálisoknak, hisznek a cári hatalommal való „béke” lehetőségében, távol tartják magukat a munkások forradalmi harcától. Nincs a földön erő, amely Oroszországban fel tudná tartóztatni a szabadság előnyomulását, amikor majd harcra kel a városi proletariátus tömege, félretolja az ingadozó és áruló liberálisokat, magával ragadja a mezőgazdasági munkásokat és a tönkretett parasztságot.

És hogy Oroszországban a proletariátus megkezdi ezt a harcot, hogy újra a forradalom élére áll — erről kezeskedik Oroszország gazdasági helyzete, a forradalmi évek minden tapasztalata.

Öt évvel ezelőtt a proletariátus az első csapást mérte a cári önkényuralomra. Az orosz nép előtt felcsillantak a szabadság első sugarai. Most újra helyreállt a cári önkényuralom, újra uralkodnak és kormányoznak a jobbágytartó földesurak, újra mindenütt erőszakot alkalmaznak a munkásokkal és a parasztsággal szemben, mindenütt a hatóságok ázsiai önkénye, a nép aljas megcsúfolása kerekedett felül. De súlyos leckék nem vesznek kárba. Az orosz nép már nem az, ami 1905 előtt volt. A proletariátus megtanította a harcra. A proletariátus győzelemre fogja vinni.

„Rabocsaja Gazeta” 1. sz.
1910 október 30. (november 12.)

Lenin Művei. 4. kiad. 16. köt.
270—277. old. (oroszul)

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Politikai megjegyzések

A soviniszták dolgoznak. Egyre jobban terjednek az olyan hírek, hogy a japánok fegyverkeznek, hogy Mandzsúriában 600 zászlóaljat összpontosítottak Oroszország megtámadására. Törökország állítólag serényen fegyverkezik, hogy még ez év tavaszán megüzenje Oroszországnak a háborút. A Kaukázus állítólag felkelésre készül azzal a céllal, hogy különváljon Oroszországtól (még csak az hiányzik, hogy a lengyelek terveiről kezdjenek lármázni!). A Finnország elleni uszítást Finnország fegyverkezéséről szóló mendemondákkal hevítik. Elkeseredett kampány folyik Ausztria ellen a boszniai vasútvonal építésével kapcsolatban. Fokozódnak az orosz sajtó kirohanásai Németország ellen, mely állítólag Oroszországra uszítja Törökországot. Ez a kampány nemcsak az orosz, hanem a francia sajtóban is folyik — hogy ezt az oroszországi kormány megvesztegette, arra nemrégiben, éppen jókor emlékeztetett a dumában egy szociáldemokrata.

A komolyabb nyugati burzsoá sajtó nem hajlandó ezt az egész kampányt egyszerűen az újságírói fantázia szüleményének vagy szenzációhajhászó emberek mesterkedésének tekinteni. Nem, nyilvánvaló, hogy az „uralkodó körök” — értsd: a feketeszázas cári kormány vagy egy titkos udvari banda, mint amilyen a hírhedt „csillagkamara” — egészen határozott jelszót adtak ki, valami rendszeres „vonalat” követnek, valamilyen „új irányt” vettek. Azt, hogy a duma államvédelmi bizottságába senkit sem engednek be a duma tagjai közül, ha nem tagja a bizottságnak, vagyis nemcsak a forradalmi pártokat zárják ki a bizottságból, hanem a kadetokat is, a külföldi sajtó közvetlen kapcsolatba hozza ezzel a soviniszta kampánnyal; sőt azt mondják, hogy az orosz kormány az „alkotmányosság” megcsúfolásának teljes betetőzéseképpen a határok katonai megerősítéséhez szükséges hiteleket nem az egész dumától szándékozik kérni, hanem csak ettől a feketeszázas és októbrista bizottságtól. Közlünk néhány idézetet egy-két egyáltalán nem szocialista európai újságból, amelyeket igazán nem lehet azzal gyanúsítani, hogy derűlátóan ítélik meg az orosz forradalmat:

„A Franciaországon aratott német győzelmek (1870-ben) felkeltették, mint azt Bismarck egyszer megjegyezte, az orosz katonai vezetők becsvágyát, és ezek is kinyújtották kezüket a katonai babérok után. Politikai, vallási és történelmi okokból Törökország különösen alkalmasnak bizonyult erre a célra (az 1877—1878. évi orosz-török háború). Nyilván most is ugyanezt a nézetet vallják bizonyos oroszországi körök, amelyek elfelejtették a japán háború tanulságait, és nem értik meg, hogy mik az ország igazi szükségletei. Minthogy a Balkánon már nincsenek semmiféle olyan «testvérek», akiket fel kellene szabadítani, kénytelenek más eszközöket kieszelni, amelyekkel az orosz közvéleményre hatni lehetne. És ezek az eszközök – az igazat megvallva — még otrombábbak, mint az akkoriak: azt akarják elhitetni, hogy Oroszországot belső és külső ellenség veszi körül.

Oroszország uralkodó körei meg akarják kísérelni, hogy megerősítsék helyzetüket a régi módszerekkel, vagyis oly módon, hogy az országon belül erőszakkal elnyomják a szabadságmozgalmat, és a szomorú belső helyzetről elterelik a nép figyelmét a nacionalista érzelmek felkorbácsolásával és olyan diplomáciai konfliktusok előidézésével, amelyekről nem tudni, hogy fognak végződni.”

Mi a jelentősége ennek az új soviniszta vonalnak az ellenforradalmi önkényuralom politikájában? Ilyen politikához Csuzima és Mukden után csak olyan emberek folyamodhatnak, akik véglegesen elvesztik a talajt lábuk alól. A kétéves reakció, minden erőlködése ellenére, nem hozott létresemmi olyan belső erőt, amelyet a feketeszázak önkényuralma valamelyest is biztos támasznak tekinthetne, nem teremtett semmiféle új osztályelemeket, amelyek gazdaságilag megújíthatnák az önkényuralmat. Enélkül pedig az ellenforradalom semmiféle kegyetlenségei, semmiféle dühöngése nem tudja fenntartani Oroszország jelenlegi politikai rendszerét.
——
Sztolipin is, a feketeszázas földbirtokosok is, az októbristák is megértik, hogy nem tarthatják meg a hatalmat, ha nem teremtenek maguknak új osztálybázist. Ez a forrása annak a politikájuknak, amely teljesen tönkreteszi a parasztot, erőszakkal összezúzza a falusi földközösségeket, hogy mindenáron megtisztítsa az utat a kapitalizmus számára a mezőgazdaságban. Az oroszországi liberálisok, még a legtudósabbak, a legképzettebbek, a „leghumánusabbak” is, mint például a „Russzkije Vedomosztyi” professzorai, ebben a tekintetben jóval ostobábbak, mint Sztolipinék. „Nem kell majd csodálkozni azon — írja az említett lap vezércikkírója február 1-én —, ha például az ideiglenes novemberi szabályzat sorsának eldöntésekor a faluközösség tegnapi hívei, a szlavofilok támogatni fogják a kormánynak azt a próbálkozását, hogy megsemmisítse a falusi földközösséget a földnek egyes gazdák magántulajdonába való átadása útján… Sőt, feltételezhető, hogy a duma konzervatív többségének és a kormánynak közös védelmi céljai a dumát is, a kormányt is arra fogják ösztökélni, hogy még agresszívebb rendszabályokat alkalmazzon, mint amilyenek a hírhedt 1906-os ukázok voltak… Meglepő kép tárul elénk: a konzervatív kormány a konzervatív pártok képviselőinek közreműködésével radikális reformot készít elő a földbirtokviszonyok terén, ahol legkevésbé történhetnek éles fordulatok, és erre a radikális rendszabályra olyan elvont meggondolások alapján szánja el magát, amelyek szerint a birtoklás egyik formája előnyösebb, mint a másik.”

Ébredjen álmaiból, professzor úr — rázza le magáról az elavult narodnyik eszmék levéltári porát — vessen egy pillantást arra, hogy mit végzett a forradalom két éve. Sztolipin nemcsak fizikai erővel győzte le önöket, hanem azzal is, hogy jól megértette a gazdasági fejlődés leggyakorlatibb szükségletét, azt, hogy a régi földbirtoklást erőszakkal meg kell változtatni. A nagy „haladás”, melyet a forradalom visszavonhatatlanul létrehozott, abban áll, hogy a feketeszázas önkényuralom ezelőtt a földbirtoklás középkori formáira támaszkodhatott, most pedig kénytelen, teljes mértékben és visszavonhatatlanul kénytelen lázas sietséggel munkálkodni a földbirtoklás középkori formáinak lerombolásán. Mert megértette, hogy a régi agrárviszonyok megváltoztatása nélkül nem lehet kivezető út abból az ellentmondásból, amely feltárja az orosz forradalom legmélyebb okait: a legelmaradottabb földbirtoklás, a legfejletlenebb falu — a leghaladottabb ipari és finánckapitalizmus ellentmondásából!

Szóval önök hívei a sztolipini agrártörvényhozásnak? — kérdik majd tőlünk rémülten a narodnyikok. — Ó nem! Nyugodjanak meg! Mi a régi oroszországi földbirtoklás összes formáit ellenezzük, a földesúri földbirtoklást is, a paraszti földközösségi földbirtoklást is. Mi feltétlenül helyeseljük ennek a rothadt, rothadó és minden újat megmérgező régiségnek erőszakos megváltoztatását, — mi a föld burzsoá nacionalizálásának vagyunk a hívei, minthogy ez a burzsoá forradalom egyetlen következetes jelszava, egyetlen gyakorlati rendszabálya, amely a történelmileg szükséges változás egész élét a földesurak ellen irányítja és előmozdítja azt, hogy a paraszti tömegből kiváljanak a föld szabad gazdái.

Az orosz polgári forradalomnak az a sajátossága, hogy a forradalom alapvető kérdésében, az agrárkérdésben a feketeszázasok, valamint a parasztok és a munkások folytatnak forradalmi politikát. A liberális ügyvédek és professzorok viszont valami egészen élettelen, teljesen értelmetlen és utópikus dolgot védelmeznek: az idejétmúlta viszonyok megváltoztatásának két ellentétes, egymást kizáró módszerét akarják összebékíteni, mégpedig úgy, hogy megváltoztatásra egyáltalán ne kerüljön sor. Vagy a parasztfelkelés győzelme és a régi földbirtoklás teljes szétzúzása a forradalomban megújhodott parasztság javára, azaz a földesúri föld elkobzása és köztársaság. Vagy a Sztolipin-féle szétzúzás, amely szintén megújítja, valóban megújítja és a kapitalista viszonyokhoz alkalmazza a régi földbirtoklást, de kizárólag a földbirtokosok érdekében, a paraszttömeg határtalan tönkretevése, a falvakból való erőszakos kiűzése, kényszerkilakoltatása, éhhalál, a parasztifjúság színe-javának börtön, száműzetés, agyonlövetések és kínzások útján való kiirtása árán. A kisebbségnek nem könnyű ilyen politikát folytatni a többséggel szemben, de gazdaságilag nem lehetetlen. Segítenünk kell a népnek, hogy ezt világosan megértse. Az a kísérlet pedig, hogy szabatos reformmal, békésen, erőszak nélkül jussanak ki a középkori ellentmondásoknak abból a végtelenül összekuszált gomolyagából, melyet az orosz történelem évszázadok alatt teremtett, szűklátókörű „tokbabújt emberek” legostobább ábrándja. A gazdasági szükségszerűség feltétlenül maga után vonja és feltétlenül meg is fogja valósítani a „legélesebb fordulatot” Oroszország agrárviszonyaiban. A történelmi kérdés csak az, hogy ezt a fordulatot a földbirtokosok fogják-e végrehajtani, akiket a cár és Sztolipin vezet, vagy pedig a paraszttömegek, amelyeket a proletariátus vezet.
——
„Az ellenzék egyesülése” — ez az orosz politikai sajtó legaktuálisabb kérdése. A rendőri Sztolipin-újság, a „Rosszija” ujjong: „Egyesülés? szóval a kadetok is forradalmárok; fogd meg a kadetot!” A kadetpárti „Recs”, melyet teljesen áthat az a hivatalnoki buzgalom, hogy bebizonyítsa, a kadetok is tudnak olyan mérsékeltek lenni, mint az októbristák, kényeskedve elhúzza a száját, csak úgy árad belőle az „erkölcsi” felháborodás, amiért lelkiismeretlenül forradalmisággal próbálják vádolni, és kijelenti: Mi természetesen üdvözöljük az ellenzék egyesülését, de az egyesülés során „balról jobbra” kell tartani (február 2-i vezércikk). „Már láttunk politikai hibákat és csalódásokat. Amikor az ellenzék egyesül, természetesen a hozzátartozó pártok közül a legmérsékeltebb párt minimális programja alapján egyesül.”

Ez a program teljesen világos: a burzsoá liberalizmus hegemóniája, ez az én feltételem — mondják a kadetok —, mint ahogyan Falloux mondta Thiers-nek 1871-ben, amikor az a támogatását kérte: a monarchia, ez az én feltételem.

A „Sztolicsnaja Pocsta” felismerte, hogy szégyen és botrányos az ilyen dolgokat nyíltan kimondani és ezért „nem ért egyet” a „Recs”-csel; homályos célzásokat tesz az „október előtti hangulat”-ra (az átkozott cenzúra megakadályozza a világos politikai programot!) és lényegében alkut javasol. A „Recs” is, úgymond, vezetni akarja az új egyesülést, a forradalmárok is vezetni akarják, hát én nem kaphatnék valami províziót a tisztességes közvetítésért?

„Egyesülés” — mi a legmelegebben rokonszenvezünk ezzel a jelszóval, különösen, ha az „október előtti hangulatra” céloznak, — még ha pusztán csak céloznak is! Csakhogy a történelem nem ismétli meg önmagát, mélyen tisztelt politikus urak. És azokat a tanulságokat, melyeket „a három év történetéből” levontunk, semmilyen erő ki nem irthatja a különböző osztályok tudatából. Ezek a tanulságok rendkívül gazdagok pozitív tartalmukat tekintve is (a munkásság és parasztság tömegharcának formái, jellege, e tömegharc győzelmének feltételei 1905-ben), negatív tartalmukat tekintve is (a két duma csődje, azaz az alkotmány-illúziók és a kadet-hegemónia csődje).

Aki ezeket a tanulságokat rendszeresen tanulmányozni, átgondolni, elsajátítani, a tömegek közé vinni óhajtja — ám tessék, mi szívvel-lélekkel az „egyesülés” mellett vagyunk — az olyan egyesülés mellett, amely kíméletlen harcot folytat a forradalom árulói ellen. Nem tetszik? Akkor elválnak utaink.

A régi „október előtti” jelszó jó, és mi (ezt nem haragból mondjuk a „Nasa Miszl” c. gyűjteményben közreműködő M-d-m-nek!) nem vetjük el („alkotmányozó gyűlés”). De ez a jelszó nem elegendő. Túlságosan formális. Nem fejezi ki annak a tudatát, hogy az élet az égető kérdéseket gyakorlatilag veti fel. Mi ezt a jelszót a három nagy év nagy tanulságával egészítjük ki. A mi „minimális programunk”, „egyesülésünk programja” egyszerű és világos: 1) az összes földesúri földek elkobzása; 2) köztársaság. E célból olyan alkotmányozó gyűlésre van szükségünk, amely ezzel megbirkózik.

A két duma, két kadet duma története rendkívül szemléltetően megmutatta, hogy a társadalmi erők tényleges harca — az a harc, amely nem mindig vált tudatossá, nem mindig tört felszínre, de mindig döntő hatást gyakorolt minden nagy politikai ügy kimenetelére, és amely mindig semmivé foszlatta az „alkotmányosság” naiv és szélhámos módra ügyeskedő laikusainak fogásait —, ez a harc teljes egészében azért a két „célpontért” folyt, amelyre fentebb utaltunk. Nem elvont elméletek, hanem néptömegeink harcának, az orosz földesúri önkényuralom reális körülményei között folytatott harcának reális tapasztalatai mutatták meg nekünk a gyakorlatban azt, hogy éppen ezek a jelszavak nélkülözhetetlenek. Aki magáévá tudja tenni őket, annak azt javasoljuk, hogy „külön marsoljunk”, de „egyesült erővel üssünk”, üssük az ellenséget, mely Oroszországot pusztítja és Oroszország legjobbjainak ezreit mészárolja le.

„Ilyen egyesülési programmal egyedül fogtok maradni.” Ez nem igaz.

Olvassák el a pártonkívüli parasztoknak az első két dumában mondott beszédeit — és megértik, hogy a mi egyesülési programunk csupán megszövegezi a pártonkívüli parasztok kívánságait, szükségleteit, az ezekből a szükségletekből adódó legelemibb, elháríthatatlan következtetéseket. Aki ezeket a szükségleteket nem érti meg — kezdve a kadetokon és végezve Pesehonovon (mint írják, ő is az „egyesülést” hirdette Moszkvában) —, az ellen háborút fogunk viselni az „egyesülés” nevében.

Konok harc lesz ez. A forradalom előtt hosszú éveken át tudtunk dolgozni. Nem hiába neveztek bennünket sziklaszilárdaknak. A szociáldemokraták olyan proletárpártot teremtettek, amely nem csügged el az első harci roham sikertelensége miatt, nem veszti el a fejét, nem bocsátkozik kalandokba. Ez a párt a szocializmus felé halad, és nem teszi függővé önmagát és sorsát a burzsoá forradalom egyik vagy másik szakaszának kimenetelétől. Éppen ezért ment a burzsoá forradalom gyenge oldalaitól. És ez a proletárpárt a győzelem felé halad.

„Proletarij” 21. sz. 1908. február 26. (13.)
Lenin Művei. 4. kiad. 13. köt.
404—409. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Marxizmus és revizionizmus

Egy ismert mondás úgy szól: ha a geometria sarktételei az emberek érdekeibe ütköznének, minden bizonnyal megcáfolnák őket. Azok a természettudományi elméletek, amelyek a teológia régi előítéleteibe ütköztek, a legádázabb harcot idézték és idézik fel mind a mai napig. Nem csoda, hogy Marx tanítása, mely közvetlenül a modern társadalom élenjáró osztályának felvilágosítását és megszervezését szolgálja, megmutatja ennek az osztálynak a feladatait, és bebizonyítja, hogy a mai rendet — a gazdasági fejlődés következtében — elkerülhetetlenül fel fogja váltani egy új rend, nem csoda, hogy ennek a tanításnak harc árán kellett megtennie az élet útján minden egyes lépését.

Nem érdemes beszélni a burzsoá tudományról és filozófiáról, amelyet hivatalos professzorok hivatalos szellemben tanítanak, hogy a birtokos osztályok serdülő fiatalságának agyát eltompítsák, s a külső és belső ellenségek elleni harcra „idomítsák”. Ez a tudomány hallani sem akar a marxizmusról, melyet megcáfoltnak és megsemmisítettnek nyilvánít; fiatal tudósok, akik a szocializmus cáfolásával csinálnak karriert, és tehetetlen aggastyánok, mindenféle elavult „rendszer” hagyatékának hű őrei, egyforma buzgalommal esnek neki Marxnak. A marxizmus növekedésének, annak, hogy eszméi a munkásosztályban elterjednek és megerősödnek, elkerülhetetlen következménye, hogy ezek a polgári kirohanások a marxizmus ellen egyre számosabbak és élesebbek lesznek, a marxizmus azonban, valahányszor a hivatalos tudomány „megsemmisíti”, mindig erőteljesebbé, edzettebbé és elevenebbé válik.

De még a munkásosztály harcával összefüggő s főleg a proletariátus soraiban elterjedt tanok között is a marxizmus korántsem szilárdította meg a maga helyzetét egy csapásra. Létezésének első félszázadában (a XIX. század 40-es éveitől számítva) a marxizmus olyan elméletekkel állt harcban, amelyek gyökerükben ellenségesek voltak vele szemben. A 40-es évek első felében Marx és Engels a radikális ifjú-hegelistákkal számoltak le, akik a filozófiai idealizmus álláspontján álltak. A 40-es évek végén a gazdasági tanok terén folytatott harc lép előtérbe — a proudhonizmus elleni harc. Az ötvenes években ez a harc befejeződik: a viharos 1848-as évben feltűnt pártokat és tanokat megbírálják. A 60-as években a harc az általános elmélet teréről olyan térre helyeződik, amely közelebb áll a közvetlen munkásmozgalomhoz: a bakunizmust kiűzik az Internacionáléból. A 70-es évek elején Németországban rövid időre előtérbe lép a proudhonista Mülberger; — a 70-es évek végén a pozitivista Dühring. De az egyik is, a másik is már csak jelentéktelen befolyást gyakorol a proletariátusra. A marxizmus már kétségkívül győzedelmeskedik a munkásmozgalom minden más ideológiáján.

Ez a győzelem a múlt század 90-es éveinek beálltáig alapvonásaiban teljessé vált. Még a latin államokban is, amelyekben a proudhonizmus hagyományai a legtovább éltek, a munkáspártok programjukat és taktikájukat ténylegesen marxista alapon építették fel. A munkásmozgalom újjáéledt nemzetközi szervezete — időszakos nemzetközi kongresszusok formájában — azonnal és majdnem minden harc nélkül minden lényeges kérdésben a marxizmus talajára helyezkedett. De amikor a marxizmus minden, csak némileg is egyöntetű, vele szemben ellenséges tanítást kiszorított, — azok a tendenciák, melyek ezekben a tanokban fejeződtek ki, más utakat kezdtek maguknak keresni. Megváltoztak a harc formái és kiindulópontjai, de a harc tovább folyt. És a marxizmus létezésének második félszázada (a múlt század 90-es éveiben) egy a marxizmussal szemben ellenséges áramlatnak a marxizmuson belüli harcával kezdődött.

Az egykori ortodox marxista Bernstein adott ennek az áramlatnak nevet, amikor a legnagyobb zajt csapva, Marx helyesbítésének, Marx felülvizsgálásának — a revizionizmusnak — leginkább átfogó kifejtésével lépett fel. Még Oroszországban is, ahol az ország gazdasági elmaradottsága következtében és a jobbágyrendszer maradványai alatt nyögő parasztlakosság számbeli túlsúlya folytán a legtovább tartotta magát, a nem-marxista szocializmus még Oroszországban is szemünk láttára világosan revizionizmusba megy át. Szociálnarodnyikjaink az agrárkérdésben is (az egész föld municipalizálásának programja), a program és a taktika általános kérdéseiben is mindinkább Marx tanításának „megkorrigálásával” helyettesítik a régi, a maga módján egyöntetű s a marxizmussal gyökerében ellenséges rendszerük elhaló, sorvadó maradékait.

A marxizmust megelőző szocializmus szét van verve. A harcot most már nem a saját önálló talaján, hanem a marxizmus általános talaján, mint revizionizmus folytatja. Vegyük hát szemügyre a revizionizmus gondolattartalmát.

A filozófia terén a revizionizmus a polgári professzori „tudomány” nyomdokában haladt. A professzorok útja „vissza Kanthoz” vezetett — s a revizionizmus az újkantisták után kullogott; a professzorok ismételgették az ezerszer elmondott papi közhelyeket a filozófiai materializmus ellen — és a revizionisták elnéző mosollyal utánuk mormolták (szóról szóra a legutolsó Handbuch [kézikönyv] nyomán), hogy a materializmust már rég „megcáfolták”; a professzorok úgy bántak Hegellel, mint „döglött kutyával”, s bár maguk is idealizmust hirdettek, csak a hegelinél ezerszerte sekélyesebbet és útszélibbet, megvető vállvonogatással intézték el a dialektikát, — s a revizionisták utánuk másztak a tudomány filozófiai elposványosításának mocsarába, a „körmönfont” (és forradalmi) dialektikát az „egyszerű” (és nyugalmas) „evolúcióval” helyettesítve; a professzorok ledolgozták a kincstártól húzott fizetésüket, a maguk idealista vagy „kritikai” rendszereit az uralmon levő középkori „filozófiához” (t. i. a teológiához) idomítva, — s a revizionisták melléjük szegődtek, és azon igyekeztek, hogy a vallást „magánüggyé” nyilvánítsák, nem a modern állammal, hanem az élenjáró osztály pártjával szemben.

Arról, hogy Marx ilyetén „megkorrigálásának” mi volt a tulajdonképpeni osztályjelentősége, nem szükséges beszélni — ez kézenfekvő. Csak azt jegyezzük meg, hogy az egyetlen marxista az egész nemzetközi szociáldemokráciában, aki a következetes, dialektikus materializmus szempontjából helyesen megbírálta azokat a hihetetlen laposságokat, amelyeket a revizionisták e téren összefecsegtek, Plehanov volt. Ezt annál nyomatékosabban kell hangsúlyozni, mert mostanában teljesen téves kísérleteket tesznek arra, hogy Plehanov taktikai opportunizmusának bírálata címén, ócska és reakciós filozófiai limlomot csempésszenek be. Áttérve a politikai gazdaságtanra, mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a revizionisták „korrektúrái” ezen a téren sokkal változatosabbak és részletesebbek voltak; a nagyközönségre „a gazdasági fejlődés új adataival” igyekeztek hatást gyakorolni. Azt mondták, hogy a koncentráció és a kisüzem kiszorítása a nagyüzem által a mezőgazdaságban egyáltalán nem, a kereskedelemben és az iparban pedig rendkívül lassan megy végbe. Azt mondták, hogy a válságok most ritkábbak és enyhébbek lettek, hogy a kartellek és trösztök valószínűleg lehetővé fogják tenni a tőkének azt, hogy a válságokat teljesen kiküszöbölje. Azt mondták, hogy az „összeomlás elmélete”, amely szerint a kapitalizmus az összeomlás felé halad, nem állja meg a helyét, mert van tendencia arra, hogy az osztályellentétek letompulnak és enyhülnek. Azt mondták végül, hogy Marx értékelméletét nem ártana Böhm-Bawerk alapján helyesbíteni.

Az a harc, melyet e kérdésekben a revizionisták ellen folytattak, a nemzetközi szocializmus elméleti gondolkodásának éppoly termékeny felélénkülését idézte elő, mint 20 évvel előbb Engels vitája Dühringgel. A revizionisták érveit tények és számadatok alapján vették vizsgálat alá. Kimutatták, hogy a revizionisták rendszeresen szépítik a jelenkori kisüzemet. Azt a tényt, hogy a nagyüzem technikai és kereskedelmi tekintetben fölényben van a kisüzemmel szemben nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is, megcáfolhatatlan adatok bizonyítják. De a mezőgazdaságban az árutermelés sokkal kevésbé fejlett, és a mai statisztikusok és közgazdászok rendszerint nem jól értenek ahhoz, hogy kiemeljék a földművelésnek azokat a speciális ágait (sőt néha egyes műveleteit), amelyekben a földművelésnek a világgazdaság csereforgalmába történő fokozódó bekapcsolódása fejeződik ki. A kisüzem a naturális gazdaság roncsain csak a táplálkozás végtelen leromlásával, krónikus éhezéssel, a munkanap meghosszabbításával, a jószág minőségének és gondozásának megrosszabbításával, szóval ugyanazokkal az eszközökkel tartja fenn magát, mint amelyekkel a kisipar is fenntartotta magát a kapitalista manufaktúrával szemben. A technika és a tudomány minden előre tett lépése kikerülhetetlenül és könyörtelenül aláássa a tőkés társadalomban a kisüzem alatt a talajt, s a szocialista közgazdaságtan feladata, hogy ezt a folyamatot — minden, gyakran bonyolult és összekuszált formájában — megvizsgálja, hogy bebizonyítsa a kistermelőnek, hogy a kapitalizmus alatt lehetetlen fennmaradnia, hogy a kapitalizmus alatt a parasztgazdaságnak nincs kivezető útja, hogy a parasztnak át kell térnie a proletár álláspontjára. A revizionisták ebben a kérdésben tudományos szempontból azt a hibát követték el, hogy egyoldalúan kiragadott tényeket felületes módon általánosítottak, nem véve figyelembe összefüggésüket a kapitalizmus egész rendszerével, — politikai tekintetben pedig abban állt hibájuk, hogy a parasztot, akarva, nem akarva, a birtokos (vagyis a burzsoázia) álláspontjára hívták vagy terelték, ahelyett, hogy a forradalmi proletár álláspontjára terelték volna.

A válságok elmélete és az összeomlás-elmélet tekintetében még rosszabbul állt a revizionizmus szénája. Csak igen rövid ideig és csak egészen rövidlátó emberek gondolhattak arra, hogy néhány évi ipari fellendülés és virágzás hatása alatt megmásítsák a marxi elmélet alapjait. Hogy a válságok kora még nem járt le, azt igen hamar megmutatta a revizionistáknak a valóság: a fellendülést válság követte. Az egyes válságok formája, sorrendje, képe megváltozott, de a válságok megmaradtak, mint a tőkés rend kikerülhetetlen alkotórészei. A kartellek és trösztök, amellett hogy a termelést egyesítették, ugyanakkor, mindenki szemeláttára, növelték a termelés anarchiáját, a proletariátus megélhetésének bizonytalanságát s a tőke nyomását, és így soha nem látott mértékben kiélezték az osztályellentéteket. Hogy a kapitalizmus az összeomlás felé halad — mind egyes politikai és gazdasági válságok, mind a tőkés rend teljes összeroppanása értelmében — ezt különösen szemléltetően és különösen széles méretekben éppen a legújabb óriási trösztök mutatták meg. A nemrégiben Amerikában lejátszódott pénzügyi válság, a munkanélküliség rettenetes fokozódása egész Európában, nem is szólva a közeledő ipari válságról, amelyre már sok jel mutat, — mindez odavezetett, hogy a revizionisták iménti „elméleteit” már mindenki — úgy látszik, sok revizionista is — elfelejtette. Nem szabad azonban elfelejteni azokat a tanulságokat, amelyeket ez az intellektuel ingatagság a munkásosztálynak nyújtott.

Az értékelméletről csak annyit kell mondanunk, hogy a revizionisták ezen a téren, Böhm-Bawerk nyomán kigondolt rendkívül homályos célzásokon és sóhajokon kívül, éppenséggel semmit sem nyújtottak, s ezért semmiféle nyomot sem hagytak maguk után a tudományos gondolkodás fejlődése terén.

A politika terén a revizionizmus megkísérelte a marxizmusnak valóban az alapját — tudniillik az osztályharcról szóló tant — revideálni. A politikai szabadság, a demokrácia, az általános választójog megfosztja az osztályharcot talajától — mondották nekünk — és meghazudtolják a „Kommunista Kiáltvány” régi tételét: a munkásoknak nincs hazájuk. Ahol demokrácia van, ott, mert a „többség akarata” uralkodik, nem szabad, úgymond, sem az államot úgy tekinteni, mint az osztályuralom szervét, sem arról lemondani, hogy a reakciósok ellen a haladó, szociálreformista burzsoáziával szövetségre lépjünk.

Tagadhatatlan, hogy a revizionistáknak ezek az ellenvetései összességükben a nézetek eléggé egyöntetű rendszerét adják — tudniillik a régóta ismeretes liberális-burzsoá nézetek rendszerét. A liberálisok mindig hangoztatták, hogy a polgári parlamentarizmus megszünteti az osztályokat és az osztályokra tagozódást, ha egyszer minden polgárnak, különbség nélkül, szavazati joga van, joga arra, hogy az államügyekben részt vegyen. Európa egész története a XIX. század második felében, az orosz forradalom egész története a XX. század elején szemmel láthatóan bizonyítja, hogy mennyire képtelenek az effajta nézetek. A gazdasági különbségek a „demokratikus” kapitalizmus szabadsága mellett nem gyengülnek, hanem fokozódnak és kiéleződnek. A parlamentarizmus nem kiküszöböli, hanem leleplezi a legdemokratább polgári köztársaságok lényegét, megmutatja, hogy azok az osztályelnyomás szervei. A parlamentarizmus azzal, hogy a népesség sokkal szélesebb tömegeinek felvilágosítását és szervezését segíti elő, mint amilyenek addig a politikai eseményekben tevékenyen részt vettek, nem a válságok és politikai forradalmak kiküszöbölését készíti elő, hanem a polgárháború legmagasabb fokú kiéleződését a forradalmak idején. A párizsi események 1871 tavaszán, az orosz események 1905 telén a világosnál is világosabban megmutatták, hogy ez a kiéleződés mily elkerülhetetlenül közeledik. A francia burzsoázia egy pillanatig sem habozott megegyezést kötni az egész nemzet ellenségével, a hazáját pusztító idegen katonasággal, csakhogy leverhesse a proletármozgalmat. Aki nem érti meg a parlamentarizmus és a polgári demokrácia kikerülhetetlen belső dialektikáját, amely odavezet, hogy még élesebben, mint régebben, tömegesen alkalmazott erőszakkal döntik el a vitákat, — az sohasem lesz képes arra, hogy ennek a parlamentarizmusnak az alapján olyan elvileg következetes propagandát és agitációt folytasson, amely valóban előkészíti a munkástömegeket arra, hogy győzelmesen vegyenek részt az ilyen „vitákban”. Azok a tapasztalatok, melyeket Nyugaton a szociálreformista liberalizmussal, az orosz forradalomban a liberális reformistákkal (a kadetokkal) kötött szövetségek, egyezmények, blokkok nyújtottak, meggyőzően megmutatták, hogy ezek az egyezmények csak tompítják a tömegek öntudatát és nem erősítik, hanem gyengítik harcuk igazi jelentőségét, mert a harcolókat olyan elemekkel kötik össze, melyek a legkevésbé harcképesek, a legnagyobb mértékben ingadozók és árulók. A francia millerandizmus — a revizionista politikai taktika széles, valóban nemzeti méretekben való alkalmazásának ez a legnagyobb stílű példája — a revizionizmusnak olyan gyakorlati értékelését adta, amelyet a világ proletariátusa sohasem fog elfelejteni.

A revizionizmus gazdasági és politikai tendenciáinak kiegészítője volt a revizionizmus állásfoglalása a szocialista mozgalom végcéljához. „A végcél — semmi, a mozgalom — minden”, Bernsteinnek ez a szállóigéje jobban fejezi ki a revizionizmus lényegét, mint sok hosszú lére eresztett magyarázat. Esetről esetre történő állásfoglalás, alkalmazkodás a napi eseményekhez, az apró-cseprő politikai változásokhoz, a proletariátus alapvető érdekeinek, az egész tőkés társadalom, az egész tőkés fejlődés alapvető vonásainak elfeledése, ezeknek az alapvető érdekeknek feláldozása pillanatnyi valóságos vagy képzelt előnyök kedvéért — ez a revizionista politika. És e politika lényegéből magából világosan következik, hogy e politika végtelenül sokféle formát ölthet, s hogy minden valamelyest „új” kérdés, az események minden valamelyest váratlan vagy előre nem látott fordulata — még ha ez a fordulat csak elenyésző mértékben s csak a legrövidebb időre változtatja is meg a fejlődés alapvonalát — mindenkor és elkerülhetetlenül a revizionizmus ilyen vagy olyan válfaját fogja kiváltani.

A revizionizmus elkerülhetetlenségét a modern társadalomba lenyúló osztálygyökerei szabják meg. A revizionizmus nemzetközi jelenség. Egyetlen, csak némiképpen is tájékozott és gondolkodó szocialistának sem lehet a legkisebb kétsége sem aziránt, hogy az ortodox marxisták és bernsteinisták viszonya Németországban, a guesde-isták és jaurésisták (most különösen a brousse-isták) viszonya Franciaországban, a Szociáldemokrata Föderáció és a Független Munkáspárt viszonya Angliában, Brouckére és Vandervelde viszonya Belgiumban, az integralisták és reformisták viszonya Olaszországban, a bolsevikok és mensevikek viszonya Oroszországban — alapjában véve mindenütt ugyanegyfajta viszony, ez országok jelenlegi állapotára jellemző nemzeti feltételek és történelmi mozzanatok óriási sokfélesége ellenére. A jelenlegi nemzetközi szocializmuson belül a világ különböző országaiban lényegében már ma egy vonalon megy végbe a „megoszlás”, ami azt bizonyítja, hogy milyen hatalmas lépést tett előre a mozgalom a 30—40 évvel ezelőtti helyzettel szemben, amikor a különböző országokban nem egyfajta tendenciák harcoltak az egységes nemzetközi szocializmuson belül. Az a „baloldali revizionizmus”, amely most a latin országokban a „forradalmi szindikalizmus” köpenyét ölti magára, szintén hozzáidomul a marxizmushoz, amikor „korrigálja” azt: Labriola Olaszországban, Lagardelle Franciaországban lépten-nyomon a félreértett Marxtól a helyesen értendő Marxhoz fellebbeznek.

Ehelyütt nem térhetünk ki arra, hogy ennek a revizionizmusnak eszmei tartalmát elemezzük; ez a revizionizmus még távolról sem bontakozott ki annyira, mint az opportunista revizionizmus, nem öltött nemzetközi méreteket, nem volt még egyetlen nagyobb gyakorlati összecsapása sem, akár csak egyetlen ország szocialista pártjával is. Ezért arra a „jobboldali revizionizmusra” szorítkozunk, amelyet fent vázoltunk.

Miben rejlik ennek a revizionizmusnak elkerülhetetlensége a tőkés társadalomban? Miért mélyebben fekvő ez a revizionizmus azoknál a különbségeknél, melyek a kapitalizmus nemzeti sajátosságai és fejlődési fokai között vannak? Azért, mert a proletariátus mellett minden kapitalista országban ott vannak a kispolgárok, a kistulajdonosok széles rétegei. A kapitalizmus a kisüzemből született és abból folyvást újra meg újra születik. A kapitalizmus elkerülhetetlenül újra meg újra életre hív egész sor „középréteget” (a gyár függelékei, otthonmunka, kisműhelyek az egész országban szétszórva, a nagyipar — például a kerékpár- és automobilipar — követelményei szerint). Ezeket az új kistermelőket a kapitalizmus éppoly elkerülhetetlenül ismét kidobálja a proletariátus soraiba. Egészen természetes, hogy a kispolgári világnézet újra meg újra felüti a fejét a széles munkáspártok soraiban. Egészen természetes, hogy ennek így kell lenni, s mindig így is lesz, egészen a proletárforradalom sorsfordulatáig, mert mélységes tévedés volna azt hinni, hogy a lakosság többségének „teljes” proletarizálódása szükséges ennek a forradalomnak a megvalósíthatóságához. Azt, amit most gyakran csak eszmei téren élünk át: a vitákat Marx elméleti helyesbítése körül — azt, ami ma gyakorlatilag csak a munkásmozgalom egyes részletkérdéseivel kapcsolatban merül fel, mint taktikai nézeteltérések a revizionistákkal s mint szakadások ezen az alapon, — azt a munkásosztálynak kétségkívül sokkal nagyobb méretekben kell még átélnie, amikor a proletárforradalom minden vitás kérdést kiélez, minden nézeteltérést azokra a kérdésekre összpontosít, amelyek a legközvetlenebb jelentőségűek a tömegek magatartásának meghatározása tekintetében, amikor majd arra kényszerít, hogy a harc hevében különböztessük meg a barátot az ellenségtől, hogy a rossz szövetségeseket elűzzük magunktól, hogy az ellenségre döntő csapást mérjünk.

A forradalmi marxizmus eszmei harca a revizionizmus ellen a XIX. század végén csak bevezetője a proletariátus nagy forradalmi harcainak; a proletariátus a nyárspolgárok minden ingadozása és gyengesége ellenére halad előre, ügye végső győzelme felé.

Megjelent a „Marx Károly emlékére” c.
gyűjteményes kötetben. Szentpétervár, 1908.

Lenin Művei. 4. kiad. 15. köt.

15—25. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

A moszkvai felkelés tanulságai

A „Moszkva 1905 decemberében” című könyv (Moszkva 1906) megjelenése rendkívül időszerű volt. A decemberi felkelés tapasztalatainak elsajátítása a munkáspárt égető feladata. Sajnos, ez a könyv sem fenékig tejfel: az anyag bár nem teljes, felettébb érdekes, a következtetések ellenben hihetetlenül hanyagok, hihetetlenül laposak. Ezekre a következtetésekre még külön kitérünk, most azonban vegyük szemügyre a mai politika legaktuálisabb kérdését: a moszkvai felkelés tanulságait.

A moszkvai decemberi mozgalom fő formája a békés sztrájk és a tüntetés volt. A munkástömegek óriási többsége a harcnak csupán ezekben a formáiban vett aktívan részt. De éppen a moszkvai decemberi felkelés bizonyította be a legvilágosabban, hogy az általános sztrájk, mint a harc önálló és fő formája, elavult, és hogy a mozgalom feltartóztathatatlan elemi erővel kitör ezek közül a szűk keretek közül és létrehozza a harc fejlettebb formáját, a felkelést.

Valamennyi forradalmi párt, valamennyi moszkvai szakszervezet, a sztrájk kihirdetésekor tudta, érezte, hogy a sztrájknak elkerülhetetlenül felkelésbe kell átmennie. A Munkásküldöttek Szovjetje december 6-án határozatot hozott, amelynek értelmében „törekednünk kell arra, hogy a sztrájkot fegyveres felkeléssé változtassuk”. Valójában azonban egyik szervezet sem volt erre felkészülve, még a harci csoportok koalíciós tanácsa is úgy beszélt (december 9-én!) a felkelésről, mint valami távoli dologról, s az utcai harc kétségtelenül a tanácstól függetlenül és a tanács részvétele nélkül folyt le. A szervezetek elmaradtak a mozgalom növekedése és lendülete mögött.

A sztrájk, elsősorban az októberi események után kialakult objektív feltételek folytán felkeléssé fejlődött. A kormányon már nem lehetett rajtaütni általános sztrájkkal, mert már katonai akciókra kész ellenforradalmat szervezett. Az orosz forradalom általános menete október után, valamint a Moszkvában egymást követő események a decemberi napokban csodálatosan igazolták Marxnak egyik mély értelmű megállapítását: a forradalom előre halad azáltal, hogy egybeforrott és erős ellenforradalmat hoz létre, vagyis az ellenséget egyre szélsőségesebb védelmi eszközök alkalmazására kényszeríti, s ilymódon egyre félelmetesebb támadóeszközöket kovácsol ki.

December 7-én és 8-án: a tömegek békés sztrájkja, békés tüntetése. 8-án este: az Akvárium ostroma. 9-én nappal: a Sztrasztnaja-téren a dragonyosok szétverik a tömeget. Este a Fidler-ház szétrombolása. A hangulat emelkedik. A szervezetlen utcai tömeg teljesen ösztönösen és bizonytalanul építi az első barikádokat.

10-én: a tüzérség megkezdi a tüzelést a barikádokra és az utcákon összegyűlt tömegre. Most már elszántan építik a barikádokat, ez már nem szórványos, hanem feltétlenül tömeges jelenség. Az egész lakosság kint van az utcán; a város fő központjait barikádok lepik el. Néhány napig a harci csoportok szívós partizánharcot vívnak a katonaság ellen, olyan harcot, amely kimerítette a katonaságot és arra késztette Dubaszovot, hogy erősítésekért könyörögjön. A kormány csapatai csak december 15-én jutottak végérvényesen túlerőre, s december 17-én a Szemjonov-ezred szétverte Presznyát, a felkelés utolsó támaszpontját.

A sztrájktól és a tüntetésektől szórványos barikádokig. Szórványos barikádoktól a barikádok tömeges építéséig és a katonasággal vívott utcai harcokig. A proletár tömegharc a szervezetektől függetlenül sztrájkból felkelésbe csapott át. Ez az orosz forradalom óriási történelmi jelentőségű eredménye, melyet 1905 decemberével értünk el, amelyet éppúgy, mint minden eddigi eredményt, a legnagyobb áldozatok árán szereztünk meg. A mozgalom az általános politikai sztrájkról magasabb fokra emelkedett. A mozgalom rákényszerítette a reakciót, hogy az ellenállásban elmenjen a végsőkig, s ezzel óriási mértékben közelebb hozta azt a pillanatot, amikor a forradalom szintén a végsőkig el fog menni a támadó eszközök alkalmazásában. A reakciónak nincs már mit tennie azon túl, hogy tüzérséggel halomra löveti a barikádokat, a házakat és az utcai tömeget. A forradalomnak azonban még van mit tennie a moszkvai harci csoportokon túl, nagyon de nagyon sok tennivalója van még, hathatósabbá is, tömegesebbé is teheti harci módszereit. S a forradalom december óta sokat haladt. A forradalmi válság alapja mérhetetlenül kiszélesedett — a pengét most élesebbre kell köszörülni.

A harc objektív feltételeiben történt változást, mely szükségessé tette a sztrájkokról a felkelésre való áttérést, a proletariátus előbb érezte meg, mint vezetői. A gyakorlat, mint mindig, megelőzte az elméletet. A békés sztrájk és a tüntetések egyszerre csak nem elégítették már ki a munkásokat, a munkásokban felmerült a kérdés: mi lesz tovább? — s aktívabb akciókat követeltek. A barikádok építésére adott utasítás óriási késéssel jutott el a kerületekbe, akkor, amikor a központban már építették a barikádokat. A munkások tömegesen nekiláttak a dolognak, de ezzel sem elégedtek meg, s azt kérdezték: mi lesz tovább? — aktív akciókat követeltek. Mi, a szociáldemokrata proletariátus vezetői, decemberben ahhoz a hadvezérhez hasonlítottunk, aki ezredeit olyan ostobán helyezte el, hogy csapatainak nagyobb része nem vett aktívan részt az ütközetben. A munkástömegek útmutatásokat kerestek aktív tömegakciókhoz, de nem találtak.

Nincs tehát rövidlátóbb nézet, mint Plehanovnak az a valamennyi opportunista által felkapott nézete, hogy nem kellett volna belekezdeni az időszerűtlen sztrájkba, hogy „nem kellett volna fegyvert fogni”. Ellenkezőleg: határozottabban, erélyesebben és támadóbban kellett volna fegyvert fogni, meg kellett volna magyarázni a tömegeknek, hogy a békés sztrájk egymagában lehetetlenség, hogy rettenthetetlen és kíméletet nem ismerő fegyveres harcra van szükség. S most végre nyíltan és mindenki hallatára be kell ismernünk, hogy a politikai sztrájkok elégtelenek voltak, s a legszélesebb tömegek között agitálnunk kell a fegyveres felkelés mellett, nem kendőzve el ezt a kérdést semmiféle „előzetes lépcsőfokokkal”, nem borítva rá semmiféle fátyolt. Ha leplezzük a tömegek előtt azt, hogy szükség van elkeseredett, véres, irtó háborúra, mert ez az eljövendő megmozdulások közvetlen feladata, ezzel megcsaljuk önmagunkat is, a népet is.

Ez a decemberi események első tanulsága. A második tanulság a felkelés jellegére, vezetésének módjára és azokra a körülményekre vonatkozik, amelyek között a katonaság átáll a nép oldalára. Erről az átállásról pártunk jobbszárnyában erősen elterjedt egy rendkívül egyoldalú felfogás. Korszerűen felszerelt katonaság ellen, úgymond, nem lehet harcolni, a katonaságnak kell forradalmivá válnia. Magától értetődik, hogy ha a forradalom nem válik tömegessé és nem ragadja magával a katonaságot is, szó sem lehet komoly harcról. Magától értetődik, hogy a katonaság közötti munka szükséges. A katonaságnak ezt az átállását azonban nem szabad holmi egyszerű és egyszeri aktusnak tekinteni, amely egyfelől a meggyőzés, másfelől a tudat eredménye. A moszkvai felkelés szemléltetően bebizonyította, hogy az ilyen felfogás sablonos és nem életrevaló. A valóságban a katonaságnak minden igazi népmozgalom esetén elkerülhetetlen ingadozása a forradalmi harc kiélesedése idején ténylegesen a katonaságért vívott harchoz vezet. A moszkvai felkelés éppen azt mutatja, hogy a reakció és a forradalom a legelkeseredettebben és a legkíméletlenebbül harcolt a katonaság megnyeréséért. Maga Dubaszov kijelentette, hogy 15 000 moszkvai katonából csak 5 000 megbízható. A kormány az ingadozókat a legkülönfélébb, legkétségbeesettebb módszerekkel tartotta vissza: rábeszélték őket, hízelegtek nekik, megvesztegették őket, órákat, pénzt stb. osztogattak szét köztük, pálinkával itatták őket, becsapták, ijesztgették, kaszárnyába zárták, lefegyverezték őket, árulás segítségével és erőszakkal kiragadták közülük azokat a katonákat, akiket a legmegbízhatatlanabbaknak tartottak. S legyen bátorságunk egyenesen és nyíltan beismerni, hogy mi e téren elmaradtunk a kormány mögött. Nem tudtunk a rendelkezésünkre álló erők felhasználásával olyan aktív, merész, vállalkozó szellemű és támadó harcot vívni az ingadozó katonaságért, mint amilyet a kormány indított és meg is vívott. Előkészítettük és még nagyobb kitartással fogjuk előkészíteni a katonaság eszmei „megdolgozását”. De szánalmas szőrszálhasogatók leszünk, ha elfelejtjük, hogy a felkelés pillanatában fizikai harcot is kell vívnunk a katonaság megnyeréséért.

A moszkvai proletariátus a decemberi napokban igen tanulságos leckéket adott nekünk a katonaság eszmei „megdolgozására” — például december 8-án a Sztrasztnaja-téren, amikor a tömeg körülvette a kozákokat, összeelegyedett, barátkozott velük, és rábírta őket arra, hogy visszaforduljanak. Vagy 10-én a Presznyán, amikor két munkáslány, akik egy tízezer főnyi tömegben vörös zászlót vittek, a szembejövő kozákok elé vetették magukat és odakiáltották: „Öljetek meg! élve nem adjuk oda a zászlót!” A kozákok zavarba jöttek és elvágtattak, a tömeg pedig utánuk kiáltotta: „Éljenek a kozákok!” A merészség és hősiesség e példáit örökre be kell vésni a proletariátus tudatába.

De vannak példák arra is, hogy elmaradtunk Dubaszov mögött. December 9-én a Bolsaja Szerpuhovszkaja utcán a Marseillaise-t éneklő katonák vonultak végig, hogy a felkelőkhöz csatlakozzanak. A munkások küldötteket menesztenek hozzájuk. Malahov nagysietve maga vágtat oda. A munkások elkéstek, Malahov jókor érkezett. Tüzes beszédet mondott, megingatta a katonákat, körülfogta őket dragonyosokkal, aztán bekísértette a kaszárnyába és ott bezáratta őket. Malahov meg tudott érkezni idejében, mi nem, noha felhívásunkra két nap alatt 150 000 ember kelt fel, s ezek meg tudtak volna szervezni, és meg is kellett volna, hogy szervezzék az utcai őrjáratokat. Malahov dragonyosokkal vette körül a katonákat, mi viszont nem vettük körül bombavetőinkkel a Malahovokat. Megtehettük volna ezt és meg is kellett volna tennünk, és a szociáldemokrata sajtó (a régi „Iszkra”) már régen rámutatott arra, hogy a felkelés idején kötelességünk kíméletlenül kiirtani a polgári és katonai parancsnokokat. Az, ami a Bolsaja Szerpuhovszkaja utcán történt, nagy vonásokban szemmelláthatólag megismétlődött a nyeszvizsszki és a krutyicki kaszárnya előtt is, akkor is, amikor a proletariátus a jekatyerinoszlavi ezred „kikapcsolására” tett kísérletet, amikor küldötteket menesztett Alekszandrovba az utászokhoz, amikor a Moszkvába irányított rosztovi tüzérséget visszavezényelték, amikor az utászokat Kolomnában lefegyverezték stb. Az ingadozó katonaság megnyeréséért folytatott harcban mi a felkelés pillanatában nem álltunk feladatunk magaslatán.

December kézzelfoghatóan igazolta Marxnak még egy mélyértelmű és az opportunisták által elfelejtett tételét, azt, hogy a felkelés művészet, és hogy e művészet fő szabálya — a vakmerőségig bátor, visszavonhatatlanul elszánt támadás. Nem sajátítottuk el eléggé ezt az igazságot. Nem tanultuk meg eléggé ezt a művészetet, a mindenáron való támadásnak ezt a szabályát, és nem eléggé tanítottuk meg rá a tömeget. Az elmulasztottakat most teljes erővel pótolnunk kell. Nem elegendő, ha a politikai jelszavak körül csoportosulunk, csoportosulnunk kell a fegyveres felkeléshez való viszonyt illetően is. Aki ellene van, aki nem készül rá, — azt könyörtelenül ki kell taszítanunk a forradalom híveinek sorából, ki kell taszítanunk a forradalom ellenségeihez, az árulókhoz vagy gyávákhoz, mert közeledik az a nap, amikor az események ereje és a harci helyzet arra kényszerít majd bennünket, hogy e szerint az ismertetőjel szerint vonjunk határt barát és ellenség között. Nem passzivitást kell prédikálnunk, nem azt, hogy egyszerűen „várjuk ki”, míg a katonaság „átáll”, — nem, meg kell kongatnunk az összes harangokat, hogy hirdessék a merész támadás, a fegyveres rajtaütés szükségességét, hirdessék azt, hogy e támadás során ki kell irtani az ellenség vezetőit és az ingadozó katonák megnyerése érdekében a legerélyesebb harcot kell vívni.

A harmadik nagy tanulság, melyet Moszkva adott nekünk, a felkelés taktikájára és a felkelés erőinek megszervezésére vonatkozik. A haditaktika a haditechnika színvonalától függ — ezt az igazságot Engels sokszor magyarázta és a marxisták szájába rágta. A haditechnika ma nem olyan, mint a XIX. század derekán volt. A tüzérség ellen tömeggel harcolni és barikádokat revolverekkel védelmezni esztelenség volna. S Kautskynak igaza volt, amikor azt írta, hogy Moszkva után ideje felülvizsgálnunk Engels következtetéseit, hogy Moszkva „új barikádtaktikát” vetett felszínre. Ez a taktika a partizánháború taktikája volt. Az e taktika által megkövetelt szervezet: mozgékony és rendkívül kicsiny, tízes, hármas, sőt kettes csoportok. Gyakran akadnak köztünk mostanában szociáldemokraták, akik kuncognak, amikor ötös és hármas csoportokról van szó. De a kuncogás csak arra jó, hogy kényelmesen szemet hunyjanak a modern haditechnika viszonyai között vívott utcai harc taktikájának és szervezetének új kérdésén. Olvassák el az urak a moszkvai felkelés leírását, és meg fogják érteni, milyen összefüggés van az „ötös csoportok” és az új „barikádtaktika”4 kérdése között.

Moszkva felszínre vetette ezt a taktikát, de korántsem fejlesztette ki, korántsem fejtette ki csak valamennyire is széles, valóban tömeges méretekben. Kevés volt a harcos, a munkástömeg nem kapott merész támadásokra buzdító jelszót, és nem is voltak merész támadásai, a partizánosztagok jellege túlságosan egyoldalú volt, fegyverük és módszereik elégtelenek voltak, a tömegek vezetésében való jártasság csaknem teljesen hiányzott belőlük. Mindezt pótolnunk kell és pótolni fogjuk úgy, hogy okulunk a moszkvai tapasztalatokon, terjesztjük ezeket a tapasztalatokat a tömegek között, és serkentjük a tömegek alkotóerejét ennek a tapasztalatnak a továbbfejlesztésére. S az a partizánháború, az a tömegterror, amely a decemberi események után Oroszországban mindenütt csaknem megszakítás nélkül folyik, kétségkívül segít majd megtanítani a tömegeket arra, hogy a felkelés pillanatában helyes taktikát alkalmazzanak. A szociáldemokráciának el kell ismernie és taktikájába bele kell foglalnia ezt a tömegterrort, persze úgy, hogy megszervezi és ellenőrzi azt, hogy alárendeli a munkásmozgalom és az általános forradalmi harc érdekeinek és feltételeinek, hogy kíméletlenül eltávolítja és elvágja a partizánháborúnak azt a „mezítlábas” elfajulását, amellyel olyan nagyszerűen és olyan kíméletlenül végeztek a moszkvaiak a felkelés napjaiban és a lettek a híres lett köztársaságok napjaiban.

A haditechnika a legutóbbi időben ismét újabb lépéseket tesz előre. A japán háború előhozta a kézigránátot. A fegyvergyár piacra dobta az önműködő fegyvert. Az egyiket is, a másikat is már sikerrel kezdik alkalmazni az orosz forradalomban, de még korántsem kielégítő mértékben. Fel tudjuk használni és fel is kell használnunk a technika tökéletesedését, meg kell tanítanunk a munkáscsoportokat arra, hogyan kell tömegesen bombát gyártani, segítenünk kell őket, valamint harci csoportjainkat abban, hogy ellássák magukat robbanó anyaggal, gyújtózsinórokkal és önműködő fegyverekkel. Ha a munkástömegek részt fognak venni a városi felkelésben, ha tömegtámadásokat fognak intézni az ellenség ellen, ha eltökélten és hozzáértően fognak harcolni a katonaság megnyeréséért, mely most, a duma után, Sveaborg és Kronstadt után még jobban ingadozik, ha biztosítjuk a falunak a közös harcban való részvételét — a következő országos fegyveres felkelésben miénk a győzelem!

Fejlesszük hát ki szélesebb körben munkánkat és tűzzük ki bátrabban feladatainkat, elsajátítva az oroszországi forradalom nagy napjainak tanulságait. Munkánk azon alapszik, hogy helyesen vesszük számba az osztályok érdekeit és az egész nép fejlődésének mai követelményeit. A proletariátusnak, a parasztságnak és a katonaságnak egyre nagyobb részét csoportosítjuk és fogjuk csoportosítani a cári hatalom megdöntésének és a forradalmi kormány által összehívandó alkotmányozó gyűlésnek a jelszava köré. A tömegek tudatának fejlesztése lesz továbbra is, mint eddig, egész munkánk alapja és fő tartalma. De ne felejtsük el, hogy ehhez az általános, állandó és alapvető feladathoz az olyan idők, mint amilyeneket Oroszország most él, újabb, különleges feladatokat fűznek. Ne váljunk szőrszálhasogatókká és filiszterekké, ne hárítsuk el magunktól a jelen pillanatnak e különleges feladatait, a harc jelenlegi formáinak e különleges feladatait az állandó, minden körülmények között és minden időben ránkháruló megmásíthatatlan kötelességekre való semmitmondó hivatkozással.

Gondoljunk arra, hogy közeledik a nagy tömegharc. Ez fegyveres felkelés lesz. Ennek a felkelésnek lehetőleg egyidőben kell lezajlania. A tömegeknek tudniok kell azt, hogy fegyveres, véres, elkeseredett harcba indulnak. Halálmegvetés legyen úrrá a tömegeken és biztosítsa a győzelmet. Az ellenség elleni támadásnak a lehető legerélyesebbnek kell lennie; a támadás, s ne a védelem legyen a tömeg jelszava, az ellenség kíméletlen kiirtása lesz a tömeg feladata; mozgékony és rugalmas harci szervezet épül majd ki; a katonaság ingadozó elemeit bevonjuk az aktív harcba. A tudatos proletariátus pártjának teljesítenie kell kötelességét ebben a nagy harcban.

„Proletarij” 2. sz. 1906. augusztus 29.

Lenin Művei. 4. kiad. 11. köt.
145—152. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

A bojkottról

A szociáldemokraták baloldali szárnyának felül kell vizsgálnia az Állami Duma bojkottálásának kérdését. Gondoljunk arra, hogy mi mindig konkrétan, az adott politikai helyzetnek megfelelően vetettük fel ezt a kérdést. Például, már a „Proletarij” (a genfi) azt írta, hogy „nevetséges volna lemondani még a Buligin-duma kihasználásáról is” — ha ez a duma meg tudna születni. A Vitte-dumával kapcsolatban pedig „Az Állami Duma és a szociáldemokrácia” című brosúrában (N. Lenin és F. Dan) N. Lenin cikkében a következőket olvassuk: „Feltétlenül újra, tárgyilagosan meg kell vitatnunk a taktika kérdését… A helyzet most nem olyan”, mint a Buligin-duma idején (lásd id. brosúra 2. old.).

A forradalmi és az opportunista szociáldemokrácia álláspontja a bojkott kérdésében elsősorban a következőkben tér el egymástól. Az opportunisták arra szorítkoznak, hogy minden esetben a németországi szocializmus különleges időszakának általános sablonját alkalmazták. Fel kell használnunk a képviseleti intézményeket, — a duma képviseleti intézmény, — tehát a bojkott anarchizmus és részt kell venni a dumában. Ilyen gyerekesen egyszerű szillogizmusban merült ki mindig mensevikjeink és különösen Plehanov egész okfejtésé erről a kérdésről. A mensevikek határozati javaslata, amelyben kifejtik, milyen jelentőségük van szerintük a képviseleti intézményeknek forradalmi időszakban (lásd „Partyijnije Izvesztyija” 2. sz.), rendkívül szemléletesén mutatja okfejtéseiknek ezt a sablonos, történelemellenes jellegét.

Ezzel szemben a forradalmi szociáldemokraták szerint a kérdés veleje éppen a konkrét politikai helyzet pontos figyelembevétele. Nem tekinthetjük át az orosz forradalmi időszak feladatait olymódon, hogy lemásoljuk az utóbbi időkből egyoldalúan átvett német sablonokat, megfeledkezve az 1847 — 1848-as esztendők tanulságairól. Forradalmunk menetéből mit sem érthetünk meg, ha arra szorítkozunk, hogy minden további nélkül egyszerűen szembeállítjuk az „anarchista” bojkottot a választásokon való szociáldemokrata részvétellel. Tanuljanak az orosz forradalom történetéből, uraim!

Az orosz forradalom története bebizonyította, hogy a Buligin-duma bojkottálása az egyetlen helyes taktika volt, s hogy ezt a fejlemények teljesen igazolták. Aki erről megfeledkezik, aki bojkottról beszél, de közben fittyet hány a Buligin-duma tanulságainak (mint ahogy ezt a mensevikek mindig teszik), az szegénységi bizonyítványt állít ki magának, megmutatja, hogy nem tudja megmagyarázni és számbavenni az orosz forradalomnak egyik legfontosabb és eseményekben leggazdagabb időszakát. A Buligin-duma bojkottálásának taktikája helyesen vette számba mind a forradalmi proletariátus hangulatát, mind a közeli általános kirobbanást elkerülhetetlenné tevő helyzet objektív sajátosságait.

Térjünk át a történelem második tanulságára — a Vitte-féle kadet dumára. Mostanában igen gyakori eset, hogy szociáldemokrata intellektuelek bűnbánó beszédekben mentegetőznek ennek a dumának a bojkottálása miatt. Azt a tényt, hogy ez a duma összeült és közvetve kétségtelenül szolgálatot tett a forradalomnak, elegendőnek tartják ahhoz, hogy bűnbánóan tévedésnek ismerjék el a Vitte-duma bojkottálását.

Ez a nézet azonban felettébb egyoldalú és rövidlátó nézet. Ezek az emberek nem vesznek figyelembe egész sereg rendkívül fontos tényt a Vitte-duma előtti időkből, a duma fennállásának idejéből és a feloszlatása utáni időszakból. Gondoljunk csak arra, hogy azt a törvényt, amely ennek a dumának a választásait szabályozta, december 11-én bocsátották ki, vagyis akkor, amikor a felkelők fegyverrel a kezükben harcoltak az alkotmányozó gyűlésért. Gondoljunk csak arra, hogy még a mensevik „Nacsalo” is ezt írta akkor: „A proletariátus ugyanúgy el fogja söpörni a Vitte-dumát, mint ahogy elsöpörte a Buligin-dumát.” Ilyen körülmények között a proletariátus nem engedhette át harc nélkül a cárnak Oroszország első képviseleti intézményének összehívását, és ezt nem is volt szabad megtennie. A proletariátusnak harcolnia kellett az ellen, hogy az önkényuralom megszilárdítsa pozícióját egy kölcsönnel, amelyért a Vitte-duma volt hivatva kezeskedni. A proletariátusnak harcolnia kellett az alkotmányos illúziók ellen, mert teljesen ezeken az illúziókon épült 1906 tavaszán a kadetok választási kampánya és a parasztság körében folyó választás. Abban az időben, amikor annyira felfújták a duma jelentőségét, ennek a harcnak nem lehetett más módja, mint bojkott. Hogy az alkotmányos illúziók elterjedése milyen szorosan összefüggött a választási kampányban és az 1906 tavaszán lezajlott választásokon való részvétellel, az a legjobban mensevikjeink példáján látszik. Hogy ne mondjunk mást: az OSzDMP IV. (egyesítő) kongresszusa határozatában „hatalomnak” nevezte a dumát, a bolsevikok minden figyelmeztetése ellenére! Egy másik példa: Plehanov szemrebbenés nélkül ezt írta: „A kormány szakadékba fog zuhanni, ha szétkergeti a dumát.” Milyen hamar beigazolódott az, amit akkor Plehanov ellen felhoztak, mondván: fel kell készülni arra, hogy az ellenséget beletaszítsuk a szakadékba, s nem szabad kadet módra abban reménykednünk, hogy az ellenség önmagától „belezuhan” a szakadékba.

A proletariátusnak minden erejével meg kellett védenie forradalmunkban követett önálló taktikáját, vagyis azt a taktikát, hogy az öntudatos parasztsággal együtt harcol az ingadozó és áruló liberális-monarchista burzsoázia ellen. A Vitte-duma megválasztásakor azonban számos, részben objektív, részben szubjektív körülmény folytán nem követhettük ezt a taktikát — a körülmények ugyanis olyanok voltak, hogy a választásokban való részvételt Oroszország legtöbb vidékén úgy fogták fel, hogy a munkáspárt hallgatólagosan támogatja a kadetokat. A proletariátus nem fogadhatott el és nem is volt szabad elfogadnia felemás és mesterségesen kiagyalt, „ravaszságon” és fejvesztettségen alapuló választási taktikát, amelynek tulajdonképpeni célja ismeretlen, amely azt hirdette, hogy részt kell venni a duma-választásokon, de nem a dumában való részvétel céljából. Márpedig történelmi tény, amelyen mit sem változtat a mensevikek akármilyen makacs hallgatása, kertelése és csűrés-csavarása — tény, hogy senki közülük, még Plehanov sem tehette, hogy a sajtóban a dumában való részvételt hirdesse. Tény, hogy a sajtóban nem jelent meg egyetlenegy felhívás sem arra, hogy vegyünk részt a dumában. Tény, hogy maguk a mensevikek az OSzDMP egyesült Központi Bizottságának röplapjában hivatalosan elismerték a bojkottot és csak arra korlátozták a vitát, hogy melyik szakaszban kell majd alkalmazni a bojkottot. Tény, hogy a mensevikek nem a dumába való választásokra fektették a fő súlyt, hanem magukra a választásokra, sőt a választási folyamatra, mint olyan eszközre, amely módot ad arra, hogy szervezkedjünk a felkelés érdekében, a duma elsöprése érdekében. Az események viszont éppen azt mutatták, hogy a választások során nincsen lehetőség tömegagitáció kifejtésére, és hogy csakis magából a dumából nyílik bizonyos mértékig lehetőség a tömegek közötti agitációra.

Aki megpróbálja valóban figyelembe venni, tekintetbe venni mindezeket a részben objektív, részben szubjektív természetű bonyolult tényeket, az meg fogja látni, hogy a Kaukázus nem volt más, mint kivétel, amely erősíti a szabályt. Az meg fogja látni, hogy minden bűnbánó beszéd és minden olyan magyarázat, hogy a bojkottra csak az „ifjúi hév” tüzelt, az események teljesen korlátolt, felületes és rövidlátó értékelésén alapszik.

A duma feloszlatása most szemléltetően megmutatta, hogy 1906 tavaszán az akkori körülmények folytán a bojkott általában véve kétségtelenül helyes és hasznos taktika volt. Az akkori körülmények között csakis bojkottal teljesíthette a szociáldemokrácia kötelességét: csakis így óvhatta kellőképpen a népet a cári alkotmánytól, csakis így bírálhatta kellőképpen a kadetok választási szélhámosságát, s hogy ez helyes volt (mármint a bírálat és az óvás), azt fényesen igazolta a duma feloszlatása.

Egy kis példával szeretném megvilágítani az elmondottakat. Vodovozov úr, ez a félkadet, félmensevik, 1906 tavaszán szívvel-lélekkel a választások mellett és a kadetok támogatása mellett volt. Tegnap (augusztus 11-én) azt írta a „Tovariscs”-ban, hogy a kadetoknak „az volt a vágyuk, hogy parlamenti párt legyenek olyan országban, amelynek nincs parlamentje, és alkotmányos párt olyan országban, amelynek nincs alkotmánya”, — hogy „az egész kadet párt jellegét a radikális program és az egyáltalán nem radikális taktika közötti gyökeres ellentmondás határozta meg”.

Nagyobb diadalt a bolsevikok nem is kívánhattak volna, mint egy baloldali kadétnak vagy jobboldali plehanovistának ezt a beismerését.

Jóllehet feltétlenül visszautasítjuk a kishitű és rövidlátó bűnbánó beszédeket, jóllehet visszautasítjuk a bojkottnak „ifjúi hévvel” való ostoba magyarázatát, mégis távol áll tőlünk az a gondolat, hogy tagadjuk a kadet duma új tanulságait. Vaskalaposság volna, ha nem mernénk nyíltan elismerni és számbavenni ezeket az új tanulságokat. A történelem megmutatta, hogy amikor a duma egybegyűl, lehetőség nyílik arra, hogy a dumából és a duma körül hasznos agitációt folytassunk; — megmutatta, hogy a forradalmi parasztsághoz való közeledés taktikája, amely a kadetok ellen irányul, a dumán belül lehetséges. Ez paradoxonnak látszik, de ez már a történelem iróniája: éppen a kadet duma mutatta meg különösen szemléltetően a tömegeknek ennek a — nevezzük röviden — „antikadet” taktikának a helyességét. A történelem könyörtelenül eloszlatta az alkotmányillúziókat és a „dumába vetett hitet”, de egyben feltétlenül bebizonyította, hogy egy ilyen intézmény a forradalom szempontjából bizonyos fokig, ha csak kis mértékben is, hasznos, mint szószék az agitációhoz, a politikai pártok igazi „mivoltának” leleplezéséhez stb.

Mí következik ebből? Nevetséges lenne, ha szemet hunynánk a valóságon. Éppen most érkezett el az ideje annak, hogy a forradalmi szociáldemokraták szakítsanak a bojkottálási taktikával. Nem mondunk le arról, hogy résztvegyünk a II. dumában, amikor (vagy „ha”) ezt összehívják. Nem mondunk le arról, hogy felhasználjuk ezt a harci területet, de úgy, hogy semmiképpen sem becsüljük túl szerény jelentőségét, hanem ellenkezőleg, a történelem adta tapasztalatok alapján teljesen alárendeljük egy másik fajta harcnak — a sztrájk, a felkelés stb. útján vívott harcnak. Összehívjuk majd a párt ötödik kongresszusát; a kongresszuson határozatba foglaljuk, hogy a választások esetén néhány hétre választási egyességre lépünk a trudovikokkal (ha nem ül össze a párt ötödik kongresszusa, lehetetlen egy egyöntetű választási kampány, a „más pártokkal való blokkokat” pedig feltétlenül tiltja a negyedik kongresszus határozata). És akkor megsemmisítő csapást mérünk a kadetokra.

Ez a következtetés azonban korántsem, semmiképpen sem meríti ki a ránk váró feladat egész bonyolultságát. Szándékosan emeltük ki ezeket a szavakat: „választás esetén” stb. Még nem tudjuk, összehívják-e a második dumát, mikor lesznek a választások, milyen lesz a választójog; milyen lesz az akkori helyzet. A mi következtetésünknek ezért megvan az a baja, hogy túlságosan általános: szükség van rá, hogy összegezzük vele a múlt tapasztalatait, hogy számbavegyük ennek a múltnak a tanulságait, hogy helyesen vessük fel a taktika majdan felmerülő kérdéseit, de még teljesen elégtelen ahhoz, hogy megoldjuk vele a legközelebbi jövőben követendő taktika konkrét feladatait.

Csak a kadetok és mindenféle „kadetoskodók” elégedhetnek meg ma egy ilyen következtetéssel, csak ezek fabrikálhatnak maguknak „jelszót” az új duma utáni sóvárgásból, csak ezek bizonygathatják a kormánynak, hogy mennyire kívánatos a duma mielőbbi összehívása stb. Csak a forradalom tudatos vagy nem tudatos árulói lehetnek most minden erővel azon, hogy a javuló hangulat és a felindulás elkerülhetetlen újabb hulláma éppen a választásokban érje el tetőfokát, nem pedig az általános sztrájkkal és felkeléssel vívott harcban.

Elérkeztünk a mai szociáldemokrata taktika kérdésének kulcsához. A kérdés lényege most korántsem az, hogy általában résztvegyünk-e a választásokban. Akár „igennel” válaszolunk erre a kérdésre, akár „nemmel”, az égvilágon semmit sem mondtunk meg az adott helyzetből fakadó fő feladatról. A politikai helyzet 1906 augusztusában látszólag ugyanolyan, mint 1905 augusztusában volt, de ez alatt az idő alatt óriási lépéssel jutottunk előre: sokkal pontosabban rajzolódtak ki a harcoló felek erői, sokkal pontosabban alakultak ki a harc formái, sokkal világosabban látható, mennyi idő szükséges egyik-másik — ha lehet ezt a kifejezést használni — stratégiai hadmozdulathoz.

A kormány terve világos. Teljesen helyes volt a számítása, amikor megállapította a duma összehívásának időpontját, és nem állapította meg, a törvény ellenére, a választások időpontját. A kormány nem akarja megkötni a kezét, nem akarja kijátszani lapjait. Először is, időt akar nyerni, hogy gondolkodhasson a választási törvény módosításán. Másodszor — és ez a legfontosabb —, akkorra tartogatja a választások kitűzését, amikor az új, emelkedő hullám jellegét és erejét már teljesen meg tudja majd állapítani. A kormány az új választásokat éppen olyan időpontra akarja kitűzni (s talán olyan formában is, azaz ilyen vagy amolyan választásokat), hogy ezzel felaprózza és erőtlenné tegye a kezdődő felkelést. A kormány helyesen okoskodik: ha teljes nyugalom lesz, talán össze sem hívjuk a dumát, vagy visszatérünk Buligin törvényeihez. Ha azonban lesz egy erős mozgalom, megpróbáljuk majd szétforgácsolni olymódon, hogy ideiglenesen kitűzzük a választásokat, és ezekkel a választásokkal néhány gyáva vagy együgyű embert elcsalunk a közvetlen forradalmi harctól.

A tompaeszű liberálisok (lásd „Tovariscs” és „Recs”) annyira nem értik a helyzetet, hogy szinte belerohannak a kormány kelepcéjébe. Őrült buzgalommal „bizonygatják”, menynyire szükséges a duma és mennyire kívánatos, hogy a fellendülés a választások irányában fejlődjék. De még ők sem tagadhatják, hogy a legközelebbi harc formájának kérdése még nyílt kérdés. A mai (augusztus 12-i) „Recs” bevallja: „hogy mit mond majd ősszel a paraszt… ezt egyelőre nem tudni.” „Szeptemberig-októberig, míg végleg ismeretessé nem válik a parasztok hangulata, nehéz bármilyen általános jóslásokba bocsátkozni.”

A liberális burzsoák hívek önmagukhoz. Nem akarnak és nem is tudnak aktívan közreműködni a harc formáinak kiválasztásában, a parasztság hangulatának ilyen vagy amolyan irányba való terelésében. A burzsoázia érdeke nem a régi hatalom megdöntése, hanem csak annak gyengítése és egy liberális kormány kinevezése.

A proletariátus érdeke a régi, cári hatalom teljes megdöntése és teljhatalmú alkotmányozó gyűlés, egybehívása. A proletariátus érdeke, hogy a legaktívabban beavatkozzon a parasztok hangulatának kialakításába, a harc legerélyesebb formáinak és legalkalmasabb pillanatának megválasztásába. Semmiképpen sem szabad levennünk a napirendről vagy elhomályosítanunk az alkotmányozó gyűlés forradalmi úton, vagyis egy ideiglenes forradalmi kormány útján való összehívásának jelszavát. Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy tisztázzuk, mennyire vannak meg a felkelés feltételei, mennyire tudjuk a felkelést egyesíteni a sztrájkharccal, és a forradalmi erőket erre a célra tömöríteni és előkészíteni stb. A leghatározottabban rá kell térnünk arra az útra, amelyet „A hadsereghez és a hajóhadhoz” és „Az egész parasztsághoz” intézett ismert kiáltványok jelölnek ki, azok a kiáltványok, amelyeket valamennyi forradalmi szervezet „blokkja” írt alá, beleértve a trudovikok csoportját is. Végül is, különösképpen gondoskodnunk kell arról, hogy a kormánynak semmi körülmények között ne sikerüljön a választások kitűzésével se felaprózni, se megállítani, se gyengíteni a kezdődő felkelést. Ebben a tekintetben feltétlenül kötelező ránk nézve a kadet duma tanulsága, vagyis az a tanulság, hogy a duma-kampány alárendelt, másodrendű harci forma, a harc fő formája pedig — a mai helyzet objektív körülményei folytán — továbbra is a nép nagy tömegeinek közvetlen forradalmi mozgalma.

Természetes, hogy ezt a taktikát, amely a duma-kampányt alárendeli a harc fő formájának, amely ezt a kampányt második helyre szorítja arra az esetre, hogy ha a harcnak kedvezőtlen kimenetele volna vagy elhúzódna, míg a második dumával kapcsolatban nem szerzünk bizonyos tapasztalatokat — ezt a taktikát, ha úgy tetszik, régi bojkottista taktikának is nevezhetjük. Formailag síkra lehet szállni ezért az elnevezésért, mert a „választási előkészületek” — a mindig kötelező agitációs és propagandamunkán kívül — olyan egészen apró technikai előkészületekre szorítkoznak, amelyeket csak nagyritkán lehet jóval a választások előtt végrehajtani. Nem akarunk szavakon nyargalni, de lényegében véve ez a régi taktika következetes továbbfejlesztése, nem pedig annak megismétlése, a régi bojkottból leszűrt következtetés, nem pedig a régi bojkott.

Foglaljuk össze az elmondottakat. Le kell szűrnünk a kadet duma tapasztalatait, és a tömegek között el kell terjesztenünk tanulságait. Igyekeznünk kell bebizonyítani, hogy a duma „hasznavehetetlen”, hogy alkotmányozó gyűlésre van szükség, hogy a kadetok ingadoznak, követelnünk kell, hogy a trudovikokat kiszabadítsák a kadetok igája alól, támogatnunk kell az előbbieket az utóbbiakkal szemben. Azonnal el kell ismernünk, hogy új választások esetén a szociáldemokratáknak választási egyességet kell kötniök a trudovikokkal. Minden erőnkkel szembe kell szállnunk a kormánynak azzal a tervével, hogy a választások kitűzésével szétforgácsolja a felkelést. A szociáldemokráciának fokozott erővel síkra kell szállnia kipróbált forradalmi jelszavaiért, s minden erejével azon kell lennie, hogy szorosabbra tömörítse a forradalmi erőket, a forradalmi osztályokat, hogy a legközelebbi jövőben minden bizonnyal bekövetkező fellendülést a cári kormány elleni általános fegyveres felkeléssé változtassa.

A megírás ideje: 1906. augusztus 12. (25.)
„Proletarij” 1. sz. 1906. augusztus 21.
Lenin Művei. 4. kiad. 11. köt.
118—125. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa