Címke: ideológia

A szociáldemokrácia viszonya a parasztmozgalomhoz

A szociáldemokrata sajtó már sokszor, igen sokszor megmagyarázta, milyen óriási jelentősége van a parasztmozgalomnak abban a demokratikus forradalomban, amely most Oroszországban végbemegy. Az OSzDMP III. kongresszusa, mint ismeretes, külön határozatot hozott ebben a kérdésben, hogy éppen a mostani parasztmozgalmat illetően pontosabban megszabja és egyesítse az öntudatos proletariátus egész pártjának tevékenységét. Noha ezt a határozatot már előre elkészítették (az első határozati javaslatot a „Vperjod” ezévi március 10-i (23-i) 11. számában közölte), s noha e határozati javaslatot gondosan átdolgozta a pártkongresszus, amely az egész oroszországi szociáldemokráciában már kialakult nézeteket igyekezett megfogalmazni, mindezek ellenére a határozatot számos Oroszországban dolgozó elvtárs értetlenül fogadta. A szarátovi bizottság egyhangúlag elfogadhatatlannak nyilvánította ezt a határozatot (lásd „Proletarij” 10. sz.). Sajnos még mindig nem tett eleget annak a nyomban kifejezésre juttatott kérésünknek, hogy magyarázza meg ezt a döntést. Csak annyit tudunk, hogy a szarátovi bizottság szerint az újiszkrás konferencia agrár-határozata ugyancsak elfogadhatatlan, — tehát a bizottságot az nem elégítette ki, ami a két határozatban közös, nem pedig az, amiben eltérnek egymástól.

E kérdést illetően új anyaggal szolgál egy moszkvai elvtárs levele, amelyet (hektografált röplap formájában) eljuttattak hozzánk. Ezt a levelet teljes egészében közöljük:

Nyílt levél a Központi Bizottsághoz és a falun dolgozó elvtársakhoz

Elvtársak! A Moszkvai Bizottság körzeti szervezete közvetlenül megkezdte a munkát a parasztság között. Minthogy az ilyesfajta munka megszervezésében kevés a tapasztalatunk s a mi középoroszországi falvainknak sajátosak a viszonyai, minthogy a III. kongresszus határozatainak irányelvei ebben a kérdésben nem eléggé világosak, a parasztság körében folytatandó munka kérdéséről pedig sem a folyóiratokban, sem a napi sajtóban nem találunk jóformán semmi anyagot, kénytelenek vagyunk azzal a kéréssel fordulni a Központi Bizottsághoz, küldjön nekünk elvi és gyakorlati jellegű részletes utasításokat, titeket pedig, hasonló munkát végző elvtársak, arra kérünk, ismertessétek velünk gyakorlati tapasztalataitokat.

Szükségesnek tartjuk, hogy közöljük veletek azokat a kételyeket, amelyeket a III. kongresszusnak „a parasztmozgalomhoz való viszonyról” hozott határozata keltett bennünk, s közöljük azt a szervezési tervet, amelyet mi már alkalmazni kezdünk itt, a mi falvainkban.

„a §) Propagáljuk a nép legszélesebb rétegei között, hogy a szociáldemokrácia feladatának tekinti a parasztság valamennyi olyan forradalmi intézkedésének legerélyesebb támogatását, amely megjavíthatja a parasztság helyzetét, beleértve ezekbe az intézkedésekbe a földesúri, kincstári, egyházi, kolostori földeknek és az uralkodóház birtokainak elkobzását is” (az OSzDMP III. kongresszusának határozatából).

Ebben a paragrafusban mindenekelőtt az nem világos, hogy a pártszervezetek hogyan fogják a propagandát végezni és hogyan kell azt végezniök. A propagandához mindenekelőtt szervezet kell, amelynek egészen közel kell állnia azokhoz, akik közt propagandát akarnak folytatni. Hogy falusi proletárokból álló bizottságok lesznek-e ezek a szervezetek, vagy lehetségesek-e más szervezeti utak is a szóbeli és az írásos propaganda céljaira — ez nyilt kérdés.

Ugyanezt mondhatjuk az erélyes támogatás ígéretéről is. Támogatni, mégpedig erélyesen támogatni szintén csak akkor lehet, ha van helyi szervezet. Az „erélyes támogatás” kérdését különben is rendkívül zavarosnak tartjuk. Támogathatja-e a szociáldemokrácia azoknak a földesúri földeknek a kisajátítását, amelyeken igen belterjes gazdálkodás folyik gépek alkalmazásával, nemesített növényfajták termelésével stb.? Ha az ilyen földek kispolgári tulajdonba kerülnének, bármennyire fontos lenne is az, hogy javítsunk a helyzetükön, hátrafelé mennénk az adott gazdaság kapitalista fejlődése szempontjából. És nekünk mint szociáldemokratáknak, nézetünk szerint, ebben a „támogatásról” szóló pontban a következő fenntartással kellett volna élnünk: „feltéve, hogy ezeknek a földeknek kisajátítása és paraszti (kispolgári) tulajdonba vétele az adott földterületen az illető gazdaság fejlődésének magasabb formája lesz.”

Továbbá:

„d §) Törekedjünk a falusi proletariátus önálló szervezésére, valamint arra, hogy a falusi proletariátus a szociáldemokrata párt zászlaja alatt a városi proletariátussal összefogjon, és hogy képviselői bekerüljenek a parasztbizottságokba.”

Kételyek merülnek fel e paragrafus utolsó részét illetően. Arról van szó, hogy olyan polgári-demokratikus szervezetek, mint a „Parasztszövetség” és olyan reakciós-utópista szervezetek, mint a szociálforradalmárok szervezetei, saját zászlajuk alá gyűjtik a parasztság polgári és proletár elemeit egyaránt. Ha mi a falusi proletariátus szervezeteiből képviselőinket bevisszük az ilyen „paraszt”-bizottságokba, ellentmondásba kerülünk önmagunkkal, a blokkra stb. vonatkozó nézeteinkkel.

Szerintünk itt is módosításokra, mégpedig igen alapos módosításokra van szükség.

Ezt a néhány általános megjegyzést fűzzük a III. kongresszus határozataihoz. Jó lenne, ha minél hamarabb és minél behatóbban megvizsgálnák őket.

Ami pedig körzeti szervezetünk „falusi” szervezeti tervét illeti, nekünk olyan körülmények közt kell dolgoznunk, amilyenekről egyáltalán nem tesznek említést a III. kongresszus határozatai. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy az a vidék, amelyre tevékenységünk kiterjed — Moszkva kormányzóság és a szomszédos kormányzóságoknak határos kerületei —, főleg nagyipari terület, aránylag kevéssé fejlett kézművesiparral, s a lakosságnak csak igen jelentéktelen része foglalkozik kizárólag mezőgazdasággal. Hatalmas, 10—15 000 munkást foglalkoztató üzemek mellett 500—1 000 munkást foglalkoztató kisebb gyárak vannak elszórva távoli, félreeső községekben és falvakban. Azt hinné az ember, hogy ilyen körülmények között rendkívül alkalmas a talaj a szociáldemokrácia számára, a gyakorlat azonban megmutatta, hogy az ilyen madártávlatból kiagyalt feltevések nem bírják el a kritikát. Noha némely gyár már 40—50 év óta fennáll, „proletariátusunk” óriási többsége még mindig nem vált meg a földtől. A „falu” olyan erősen hozzátapad, hogy proletariátusunkban nem fejlődnek ki azok a pszichológiai és egyéb előfeltételek, amelyek a „tiszta” proletariátusban a kollektív munka folyamán kialakulnak. A mi „proletárjaink” gazdasága afféle korcs formákat ölt. A gyárban dolgozó takács bérest fogad a maga földecskéjének megművelésére. Ugyanezen a földecskén dolgozik a felesége (ha nem dolgozik gyárban), dolgoznak rajta gyerekei, öregek, rokkantak, és ő maga is ott fog dolgozni, ha majd megöregszik, baleset éri, vagy pedig ha kidobják a gyárból féktelen viselkedése vagy megbízhatatlansága miatt. Az ilyen „proletárokat” nehéz proletároknak nevezni. Gazdasági helyzetük szerint pauperek. Ideológiájuk szerint kispolgárok. Tudatlanok és konzervatívak. Közülük toborzódnak a „feketeszázas” elemek. De az utóbbi időben bennük is kezd ébredezni az öntudat. A „tiszta” proletariátusból származó elemek révén ébresztgetjük évszázados álmából ezt a sötét tömeget, és nem minden eredmény nélkül. A kapcsolatok nőnek, helyenként meg is szilárdulnak, a pauperek engednek a mi befolyásunknak, a gyárban is, a falun is átveszik a mi ideológiánkat. És mi azt hisszük, hogy nem vétünk az ortodoxia ellen, ha nem „tisztán” proletár környezetben szervezeteket létesítünk. Más elemek nem állnak rendelkezésünkre, és ha ragaszkodunk az ortodoxiához és csak a falusi „proletariátust” fogjuk szervezni, akkor fel kell oszlatnunk szervezetünket és a velünk szomszédos szervezeteket is. Tudjuk, nehéz lesz harcolnunk az ellen a mohó vágy ellen, hogy kisajátítsák a földesurak által elhanyagolt szántókat és egyéb területeket, vagy pedig azokat a földeket, ahol a kámzsások és csuhások nem tudtak megfelelő gazdaságot szervezni. Tudjuk, hogy a burzsoá demokrácia, a „demokratikus-monarchista” frakciótól kezdve (a ruzai kerületben van ilyen) a „paraszt”-szövetségig, harcolni fog ellenünk a „pauperek” feletti befolyásáért, mi azonban felfegyverezzük az utóbbiakat az előbbiek ellen. Felhasználjuk a körzet összes szociáldemokrata erőit, az értelmiségieket éppúgy, mint a proletár munkásokat, hogy megalakítsuk és megszilárdítsuk a mi „pauperekből” álló szociáldemokrata bizottságainkat. S ezt a következő terv szerint fogjuk csinálni. Minden kerületi székhelyen vagy nagyobb ipari központban megalakítjuk a körzeti szervezet csoportjainak kerületi bizottságát. A kerületi bizottság a saját területén levő gyárakon és üzemeken kívül „paraszt”-bizottságokat szervez. Konspiratív okokból ezeknek a bizottságoknak kevés emberből kell állniok, s tagjaik csak a legforradalmibb beállítottságú és legtehetségesebb paraszti pauperek közül kerülhetnek ki. Ott, ahol gyárak is, meg parasztok is vannak, egy alcsoport bizottságába kell őket megszervezni.

Az ilyen bizottságnak mindenekelőtt világosan és pontosan kell ismernie a helyi viszonyokat: A) A földviszonyokat: 1) a paraszti osztásföldek, a földbérlet, a földbirtoklás formája (obscsina, külön porta stb.). 2) A környékbeli földek: a) kinek a birtokában vannak; b) mennyi a föld; c) mi a viszonyuk a parasztoknak ezekhez a földekhez; d) milyen feltételek mellett használják ezeket a földeket: 1) ledolgozás, 2) túlságosan nagy haszonbér a „lehasított” földekért stb.; e) eladósodás a kulákoknál, földbirtokosoknál stb. B) Adók, illetékek, a paraszti és földesúri földekre kivetett adók nagysága. C) Idényiparok és háziiparok, belföldi útlevelek, van-e téli szegődtetés stb. D) Helybeli gyárak; az ottani munkafeltételek: 1) munkabér, 2) munkaidő, 3) bánásmód az igazgatóság részéről, 4) lakásviszonyok stb. E) Közigazgatás: kerületi főnökök, helyi elöljáró, irnok, járási bírák, csendőrök, pap. F) A zemsztvo: a parasztok képviselői, a zemsztvo-tisztviselők: tanító, orvos, könyvtárak, iskolák, teázók. G) Járási gyűlések: összetételük és ügyvitelük. H) Szervezetek: a „Parasztszövetség”, szociálforradalmárok, szociáldemokraták.

A szociáldemokrata parasztbizottság, miután áttanulmányozta ezeket az adatokat, köteles gondoskodni arról, hogy a gyűléseken olyan határozatokat hozzanak, amelyek a dolgok ilyen vagy amolyan rendellenes állapotából következnek. Ezenkívül a bizottságok fokozott propagandát és agitációt fejtenek ki a szociáldemokrata eszméknek a tömegek közötti terjesztése érdekében, köröket, röpgyűléseket, tömeggyűléseket szerveznek, felhívásokat és irodalmat terjesztenek, pénzt gyűjtenek a pártpénztár számára és a kerületi csoport útján érintkeznek a körzeti szervezettel.

Ha sikerül egy sor ilyen bizottságot alakítanunk, akkor biztos a szociáldemokrácia sikere.

Körzeti szervező

Természetesen nem vállalkozunk arra, hogy kidolgozzuk azokat a részletes gyakorlati utasításokat, amelyekről az elvtárs beszél; ez a helyi funkcionáriusoknak és a gyakorlati munkát irányító oroszországi központnak a dolga. Mi a moszkvai elvtárs tartalmas levelét arra szándékszunk felhasználni, hogy megmagyarázzuk a III. kongresszus határozatát és általában a párt sürgető feladatait. A levélből látható, hogy azok a félreértések, amelyeket a III. kongresszus határozata okozott, csak részben származnak elméleti kételyekből. Másik forrásuk egy új kérdés, amely azelőtt nem merült fel: a „forradalmi parasztbizottságok” és a parasztság körében működő „szociáldemokrata bizottságok” kölcsönös viszonyának kérdése. Már magának az utóbbi kérdésnek a feltevése is arról tanúskodik, hogy a parasztok körében folyó szociáldemokrata munka nagyot haladt. Most már viszonylag kisebb részletekre vonatkozó kérdések kerülnek napirendre, amelyeket a lassanként megszilárduló és állandó, határozott formákat öltő „falusi” agitáció gyakorlati szükségletei vetnek fel. S a levél szerzője nem egyszer megfeledkezik arról, hogy amikor a kongresszus határozatát azzal vádolja, hogy nem világos, lényegében olyan kérdésre keres választ, amelyet a pártkongresszus fel sem vetett és fel sem vethetett.

Így például nem egészen helytálló a szerzőnek az a véleménye, hogy eszméink propagálása és a parasztmozgalom támogatása „csak” úgy lehetséges, ha van helyi szervezetünk. Természetesen kívánatos, hogy ilyen szervezeteink legyenek, sőt a munka növekedésével szükségessé is válnak, de az említett munka ott is lehetséges és szükséges, ahol nincsenek ilyen szervezetek. A parasztkérdést egész tevékenységünk során figyelembe kell vennünk, még akkor is, ha csak a városi proletariátus körében végzünk munkát, és terjesztenünk kell azt a nyilatkozatot, amelyet a III. kongresszus révén az öntudatos proletariátus egész pártja tett: támogatjuk a parasztfelkelést. A parasztoknak tudniok kell erről — az irodalomból, a munkásoktól, külön szervezetek stb. révén. A parasztoknak tudniok kell, hogy a szociáldemokrata proletariátusnak ez a támogatása kiterjed a föld mindennemű elkobzására is (vagyis a tulajdonosoknak kárpótlás nélküli kisajátítására).

A levél szerzője itt egy elméleti kérdést vet fel: nem kell-e külön fenntartással korlátozni a nagybirtokok „paraszti kispolgári tulajdonba” vételét. De amikor ezt a fenntartást javasolja, önkényesen leszűkíti a III. kongresszus határozatának értelmét. A határozat egy szóval sem említi, hogy a szociáldemokrata párt kötelezi magát arra, hogy támogatni fogja az elkobzott földek szétosztását kispolgári tulajdonosok között. A határozat azt mondja: támogatjuk, „beleértve az elkobzást”, vagyis a föld kárpótlás nélküli elvételét is, de arról, hogy az elvett földet kinek kell adni, egyáltalán nem dönt a határozat. Nem véletlen, hogy ez a kérdés nyílt kérdés maradt: amint a „Vperjod” cikkeiből (11, 12, 15. sz.) látható, nem tartották ésszerűnek, hogy ezt a kérdést eleve eldöntsék. Ezekben a cikkekben például rámutattak arra, hogy demokratikus köztársaságban a szociáldemokrácia nem kötheti le magát és nem kötheti meg kezét a föld nacionalizálásának kérdésében.

Valójában, a kispolgári szociálforradalmároktól eltérően, mi most a parasztfelkelések forradalmi-demokratikus oldalára és a falusi proletariátus külön osztálypártba szervezésére vetjük elsősorban a súlyt. Nem az „általános földfelosztás” vagy a nacionalizálás tervezgetése most a kérdés lényege, hanem az, hogy a paraszt megértse és megvalósítsa a régi rendszer forradalmi szétzúzását. Ezért van az, hogy a szociálforradalmárok főleg a „szocializálásra” stb. vetik a súlyt, mi pedig a forradalmi parasztbizottságokra; ezek nélkül, mondjuk mi, az egész átalakulás nem ér semmit. Ezekkel és ezekre támaszkodva lehetséges a parasztfelkelés győzelme.

A parasztfelkelést minden úton-módon segítenünk kell, beleértve a föld elkobzását is, — de egyáltalán nem értve bele mindenféle kispolgári tervek megvalósítását. Mi támogatjuk a parasztmozgalmat, amennyiben ez forradalmi-demokratikus mozgalom. Harcolni készülünk ellene (most mindjárt, haladéktalanul), amennyiben reakciós, proletárellenes mozgalomként lép fel. A marxizmus egész lényege benne van ebben a kettős feladatban, amelyet csak azok képesek egységes és egyszerű feladattá egyszerűsíteni, illetve ellaposítani, akik nem értik a marxizmust.

Vegyünk egy konkrét példát. Tegyük fel, hogy a parasztfelkelés győzött. A forradalmi parasztbizottságok és az ideiglenes forradalmi kormány (amely, részben, éppen ezekre a bizottságokra támaszkodik) a nagybirtok elkobzását bármely formában végre tudja hajtani. Mi az elkobzás hívei vagyunk, ezt már kijelentettük. De mit fogunk tanácsolni, kinek adják át az elkobzott földeket? Ezen a téren nem kötöttük meg a kezünket és sohasem fogjuk megkötni olyasfajta nyilatkozatokkal, amilyeneket a levél írója elővigyázatlanul javasol. A levél írója megfeledkezett róla, hogy a III. kongresszusnak ugyanabban a határozatában szó van arról, hogy először is „a parasztmozgalom forradalmi-demokratikus tartalmát meg kell tisztítani minden reakciós salaktól”, másodszor pedig szükség van „minden esetben és minden körülmények között a falusi proletariátus önálló szervezetére”. Ezek a mi irányelveink. A parasztmozgalmat mindig be fogja szennyezni valamilyen reakciós salak, és mi ennek eleve hadat üzenünk. A falusi proletariátus és a paraszti burzsoázia között elkerülhetetlen az osztályellentét, és mi ezt idejekorán felfedjük, megmagyarázzuk és készülünk a harcra, amely ennek az osztályellentétnek a talaján bontakozik ki. Könnyen lehet, hogy ennek a harcnak egyik előidézője éppen az a kérdés lesz, hogy kinek és miként adjuk át az elkobzott földeket? S mi ezt a kérdést nem ködösítjük el, nem ígérünk egyenlősítő földosztást, „szocializálást” stb., hanem ezt mondjuk: akkor még harcolni fogunk, ismét harcolni fogunk, új területen fogunk harcolni és más szövetségesekkel: akkor feltétlenül a falusi proletariátussal, az egész munkásosztállyal együtt fogunk harcolni a parasztburzsoázia ellen. A gyakorlatban ez azt is jelentheti, hogy a föld a kis parasztgazdák osztályának kezébe jut ott, ahol a kiuzsorázó, jobbágytartó nagybirtok van túlsúlyban, ahol a szocialista nagyüzemű termelésnek még nincsenek meg az anyagi előfeltételei; s jelenthet nacionalizálást is abban az esetben, ha a demokratikus forradalom teljes győzelmet arat, és jelentheti a kapitalista nagybirtokoknak munkásszövetkezetek kezébe juttatását is, mert a demokratikus forradalomból mi rögtön megkezdjük az átmenetet, mégpedig erőnkhöz mérten, az öntudatos és szervezett proletariátus erejéhez mérten, megkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomra. Mi a permanens forradalom mellett vagyunk. Nem állunk meg félúton. Ha nem ígérünk is azonnal és haladéktalanul mindenféle „szocializálást”, éppen azért nem tesszük, mert ismerjük ennek a feladatnak valódi feltételeit, és nem ködösítjük el, hanem felfedjük a parasztság mélyén érlelődő új osztályharcot.

Eleinte mindvégig, minden eszközzel — az elkobzást is beleértve — támogatjuk általában a parasztot a földesúrral szemben, azután (sőt, nem is azután, hanem ugyanakkor) támogatjuk a proletariátust általában a paraszttal szemben. Üres utópia volna most számítgatni, hogy a forradalom (a demokratikus forradalom) „másnapján” milyenek lesznek a parasztságon belül az erőviszonyok. Anélkül, hogy kalandorságba esnénk, hogy vétenénk tudományos lelkiismeretünk ellen, hogy az olcsó népszerűséget hajhásznánk, csak egyet mondhatunk és mondunk: minden erőnkkel segíteni fogunk az egész parasztságnak abban, hogy a demokratikus forradalmat végrehajtsa, hogy mi, a proletariátus pártja, annál könnyebbentérhessünk át a lehető leggyorsabban az új és magasabbrendű feladatra — a szocialista forradalomra. Nem ígérünk semmiféle harmóniát, semmiféle egyenlősítést, semmiféle „szocializálást” a mostani parasztfelkelés győzelme esetére; ellenkezőleg, újabb harcot, újabb egyenlőtlenséget, újabb forradalmat „ígérünk” s erre is törekszünk. A mi tanításunk nem olyan „édes”, mint a szociálforradalmárok meséi; de aki azt akarja, hogy csak kellemes dolgokról duruzsoljanak a fülébe, az menjen a szociálforradalmárokhoz; az ilyen elemeknek azt mondjuk: fel is út, le is út.

Nézetünk szerint ez a marxista álláspont megoldja a bizottságok kérdését is. Úgy véljük, hogy szociáldemokrata parasztbizottságok nem kellenek, mert ha szociáldemokrata, akkor nemcsak paraszt, ha paraszt, akkor nem tisztán proletár, nem szociáldemokrata. Roppant sokan szeretik összekeverni ezt a két dolgot, de mi nem tartozunk ezek közé. Mindenütt, ahol csak lehet, igyekezni fogunk megszervezni saját bizottságainkat, a szociáldemokrata munkáspárt bizottságait. Ide belépnek parasztok is, pauperek is, értelmiségiek is, prostituáltak is (nemrég egy munkás azt kérdezte levelében, miért nem agitálunk a prostituáltak között), katonák is, tanítók is, munkások is, egyszóval minden szociáldemokrata, és szociáldemokratákon kívül senki más. Ezek a bizottságok fogják végezni a szociáldemokrata munkát egész terjedelmében, de törekedni fognak arra, hogy speciálisan és külön megszervezzék a falusi proletariátust, mert a szociáldemokrácia a proletariátus osztálypártja. A legnagyobb tévedésazt gondolni, hogy „vétünk az ortodoxia ellen”, ha megszervezzük azt a proletariátust, amely még nem egészen tisztult meg a régi világ különböző csökevényeitől, és mi szívesen feltételeznők, hogy a levél erre vonatkozó sorai egyszerű félreértésen alapulnak. Szociáldemokrata munkáspártunk fő magva feltétlenül a városi és ipari proletariátus lesz, de ahogy programunk is mondja, a párt köré kell gyűjtenünk, fel kell világosítanunk, szerveznünk kell kivétel nélkül az összes dolgozókat és kizsákmányoltakat: a kézműveseket is, a paupereket is, a koldusokat is, a cselédeket is, a mezítlábasokat is, a prostituáltakat is, — természetesen azzal az elengedhetetlen és kötelező feltétellel, hogy ők csatlakoznak a szociáldemokráciához, s nem a szociáldemokrácia csatlakozik őhozzájuk, hogy ők térnek át a proletariátus álláspontjára, nem pedig a proletariátus tér át az ő álláspontjukra.

Mire valók hát akkor a forradalmi parasztbizottságok? — kérdi az olvasó. Szóval nem kellenek? De igen, kellenek. A mi eszményünk: a falvakban mindenütt legyenek tisztán szociáldemokrata bizottságok, azután ezek egyezzenek meg a parasztság valamennyi forradalmi-demokratikus elemével, csoportjával és körével forradalmi bizottságok alakítása céljából. Teljesen analóg ez azzal, hogy a szociáldemokrata munkáspárt a városokban önálló és szövetséget köt minden forradalmi demokratával a felkelés céljából. Mi a parasztfelkelés mellett vagyunk. Feltétlenül ellene vagyunk különböző fajtájú osztályelemek és különböző fajtájú pártok összekeverésének és egybeolvasztásának. Mi amellett vagyunk, hogy a szociáldemokrácia a felkelés érdekében az egész forradalmi demokráciát ösztökélje, az egész forradalmi demokráciának segítsen a szervezkedésben, menjen vele együtt — anélkül azonban, hogy összeolvadna vele — a barikádokra a városokban s a földesurak és a rendőrség ellen a falvakban.

Éljenek az önkényuralom ellen felkelő városok és falvak! Éljen a forradalmi szociáldemokrácia — a jelenlegi forradalomban az egész forradalmi demokrácia élcsapata!

„Proletarij” 16. sz.
1905. szeptember 14 (1).

Lenin Művei. 9. köt. 229—238. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban

Előszó

Forradalmi időkben nagyon nehéz lépést tartani az eseményekkel, amelyek meglepően sok új anyagot szolgáltatnak a forradalmi pártok taktikai jelszavainak értékeléséhez. E brosúrát az odesszai események*-előtt írtam. * Utalás a „Knyaz Potyomkin” páncélos lázadására. (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

A „Proletarij”-ban (9. sz. „Tanít a forradalom”) már rámutattunk arra, hogy ezek az események még azokat a szociáldemokratákat is, akik megalkották a felkelés folyamat-elméletét és elvetették az ideiglenes forradalmi kormány propagálását, rákényszerítették arra, hogy valójában áttérjenek vagy kezdjenek áttérni ellenlábasaik álláspontjára. A forradalom kétségkívül olyan gyorsasággal és olyan alapossággal tanít, amilyen a politikai fejlődés békés korszakaiban lehetetlennek látszik. És ami különösen fontos, nemcsak a vezetőket tanítja, hanem a tömegeket is.

Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a forradalom meg fogja tanítani a szociáldemokratizmusra az oroszországi munkástömegeket. A forradalom a gyakorlatban fogja igazolni a szociáldemokrácia programját és taktikáját, mert megmutatja a különböző társadalmi osztályok igazi természetét, megmutatja demokráciánk burzsoá jellegét és a parasztság igazi törekvéseit, amely polgári-demokratikus szellemben forradalmi, de nem a „szocializálás” eszméjét rejti magában, hanem a parasztburzsoázia és a falusi proletariátus közötti új osztályharcot. A régi narodnyikság régi illúzióit, amelyek oly világosan, kiütköznek például a „szociálforradalmárok pártjának” programtervezetéből a kapitalizmus oroszországi fejlődésének kérdésében is, „társadalmunk” demokratizmusának kérdésében is, a parasztfelkelés teljes győzelme jelentőségének kérdésében is, — mindezeket az illúziókat a forradalom könyörtelenül és véglegesen szerte fogja foszlatni. A forradalomban esnek át az első igazi politikai tűzkeresztségen a különböző osztályok. Ezek az osztályok határozott politikai arculattal kerülnek majd ki a forradalomból, s nemcsak ideológusaik programjaiban és taktikai jelszavaiban, hanem a tömegek nyílt politikai cselekvésében is meg fogják mutatni igazi mivoltukat.

Kétségtelen, hogy a forradalom sokmindenre megtanít majd bennünket, megtanítja majd a néptömegeket. De egy harcban álló politikai párt számára most az a kérdés, vajon mi meg tudjuk-e tanítani valamire a forradalmat? fel tudjuk-e használni szociáldemokrata tanításunk helyességét, a proletariátushoz, az egyetlen következetesen forradalmi osztályhoz fűződő kapcsolatunkat arra, hogy rányomjuk a forradalomra a proletár bélyeget, hogy a forradalmat a gyakorlatban — nem pedig szavakban — döntő győzelemre vigyük, hogy paralizáljuk a demokratikus burzsoázia ingatagságát, felemás mivoltát és árulását?

Minden erőfeszítésünknek erre a célra kell irányulnia. E cél elérése pedig egyrészt attól függ, helyesen ítéljük-e meg a politikai helyzetet, helyesek-e taktikai jelszavaink, másrészt attól, mennyire támogatja ezeket a jelszavakat a munkástömegek reális harci ereje. A tömegekkel való kapcsolat megszilárdítására és kiszélesítésére irányul pártunk valamennyi szervezetének és csoportjának mindennapi, rendszeres, állandó munkája, a propaganda, az agitáció és a szervezés. Erre á munkára mindig szükség van, de az ilyen munkát forradalmi helyzetben még kevésbé tekinthetjük elégségesnek, mint bármikor máskor. Ilyen helyzetben a munkásosztály ösztönösen a nyílt forradalmi fellépés felé tör, és nekünk értenünk kell ahhoz, hogy helyesen állapítsuk meg e fellépés feladatait, hogy azután a lehető legszélesebb körben ismertessük és megértessük őket. Ne feledjük, hogy a tömegkapcsolatainkat illető közkeletű pesszimizmus most különösen gyakran a proletariátusnak a forradalomban játszott szerepére vonatkozó burzsoá eszméket leplezi. Kétségtelen, hogy még sokat, nagyon sokat kell munkálkodnunk a munkásosztály nevelésén és szervezésén, de most az a kérdés sarkpontja, hová helyezzük e nevelés és e szervezés fő politikai súlypontját. A szakszervezetekre és a legális egyesületekre-e vagy a fegyveres felkelésre, a forradalmi hadsereg és forradalmi kormány megteremtésére? A munkásosztályt ez is, az is neveli és szervezi. Természetesen erre is, arra is szükség van. Most, a jelenlegi forradalomban azonban az egész kérdést abban csúcsosodik ki, hogy hol legyen a munkásosztály nevelésének és szervezésének súlypontja, az elsőn-e vagy a másodikon?

A forradalom kimenetele attól függ, hogy a munkásosztály az önkényuralomra gyakorolt nyomása erejét tekintve ugyan hatalmas, de politikailag erőtlen burzsoázia segítőtársának szerepét fogja-e játszani, vagy pedig a népforradalom vezetőjének szerepét. A burzsoázia öntudatos képviselői nagyon jól érzik ezt. Ezért magasztalja az „Oszvobozsgyenyije” a szociáldemokráciában fellépő akimovizmust, az „ökonomizmust”, amely most a szakszervezeteket és a legális egyesületeket helyezi előtérbe. Ezért üdvözli Sztruve úr („Oszvobozsgyenyije” 72. sz.) az akimovizmus elvi tendenciáit az új „Iszkra” irányzatában. Ezért támadja az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusán hozott határozatok gyűlölt forradalmi szűklátókörűségét.

A szociáldemokrácia helyes taktikai jelszavainak most különösen nagy a jelentőségük a tömegek vezetése szempontjából. Semmi sem veszedelmesebb, mint az elvileg következetes taktikai jelszavak jelentőségének lekicsinylése forradalmi időkben. Az „Iszkra” például 104. számában valójában a szociáldemokrácián belüli ellenlábasai oldalára áll, de ugyanakkor lekicsinylően nyilatkozik azoknak a jelszavaknak és taktikai határozatoknak a jelentőségéről, amelyek megelőzik az életet, mutatják azt az utat, amelyen a mozgalom halad, ha vereségek, hibák stb. sorozata kíséretében is. Ellenkezőleg, a helyes taktikai határozatok kidolgozása óriási jelentőségű az olyan pártra nézve, amely a marxizmus következetes elveinek szellemében vezetni akarja a proletariátust és nemcsak az események után akar kullogni. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának és a párt levált része konferenciájának* …

* Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusán (London, 1905 május) csak a bolsevikok vettek részt. A „konferencián” (Genfben ugyanakkor) — csak a mensevikek, akiket ez a brosúra gyakran „újiszkrások”-nak nevez, mert amikor folytatták az „Iszkra” kiadását, akkori elvbarátjuk, Trockij útján kijelentették, hogy a régi és új „Iszkra” között szakadék tátong. (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

… határozatai a legpontosabban, a legátgondoltabban, a legteljesebben kifejezik a taktikai nézeteket, amelyeket nem egyes irodalmárok fogalmaztak meg alkalmilag, hanem a szociáldemokrata proletariátus felelős képviselői fogadtak el. Pártunk valamennyi többi párt előtt halad, mert van pontos és mindannyiunk által elfogadott programja. Pártunk példát kell hogy mutasson a többi partnak taktikai határozatai szigorú megtartása tekintetében is, ellentétben az „Oszvobozsgyenyije” demokratikus burzsoáziájának opportunizmusával és a szociálforradalmárok forradalmi frázisaival, akik csak a forradalom idején kaptak észbe, csak akkor léptek fel program-”tervezettel” és foglalkoztak elsőízben azzal a kérdéssel, vajon polgári forradalom játszódik-e le a szemük előtt.

Ezért tartjuk a forradalmi szociáldemokrácia legsürgősebb feladatának, hogy gondosan tanulmányozza az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának, valamint a konferenciának taktikai határozatait, hogy megállapítsuk a marxizmus elveitől való eltéréseket, és tisztázzuk, melyek a szociáldemokrata proletariátus konkrét feladatai a demokratikus forradalomban. Éppen ezzel foglalkozik ez a brosúra. Taktikánknak a marxizmus elvei és a forradalom tanulságai szempontjából való ellenőrzésére annak is szüksége van, aki reálisan akarja előkészíteni a taktikai egységet, mint az egész Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt jövendő teljes egyesülésének alapját, és nem csupán intő szavakra akar szorítkozni.

1905 július.

N. Lenin

1. A legidőszerűbb politikai kérdés

Abban a forradalmi helyzetben, melyben most vagyunk, a napirenden levő kérdés — az össznépi alkotmányozó gyűlés összehívása. Hogy miként kell ezt a kérdést eldönteni, arra nézve megoszlanak a vélemények. Három politikai irányzat bontakozik ki. A cári kormány elismeri a népképviselők egybehívásának szükségességét, de semmiképpen sem akarja megengedni, hogy a népképviselők gyűlése össznépi és alkotmányozó gyűlés legyen. A kormány állítólag, ha hihetünk a Buligin-bizottság munkájáról szóló újsághíreknek, hozzájárul egy olyan tanácskozó gyűléshez, amelyet szabad agitáció nélkül és szűkkörű cenzusos vagy szűkkörű rendi jellegű választási rendszer alapján választanának meg. A forradalmi proletariátus, amennyiben a szociáldemokrácia vezeti, azt követeli, hogy a hatalom teljes egészében az alkotmányozó gyűlés kezébe kerüljön, és e cél érdekében nemcsak általános választójogra és nemcsak teljes agitációs szabadságra törekszik, hanem ezenkívül a cári kormány haladéktalan megdöntésére és ideiglenes forradalmi kormánnyal való felváltására is. Végül a liberális burzsoázia, amely az úgynevezett „alkotmányos-demokrata párt” vezérei útján juttatja kifejezésre kívánságait, nem követeli a cári kormány megdöntését, nem adja ki az ideiglenes kormány jelszavát, nem ragaszkodik reális biztosítékokhoz arra nézve, hogy a választások teljesen szabadok és szabályszerűek legyenek, hogy a képviselők gyűlése valóban össznépi legyen és valóban alkotmányozóvá válhasson. Lényegében a liberális burzsoázia, amely az „oszvobozsgyenyisták” egyetlen komoly társadalmi támasza, a cár és a forradalmi nép közötti lehető legbékésebb kiegyezésre törekszik, mégpedig olyan kiegyezésre, amelynek alapján a legtöbb hatalom neki, a burzsoáziának, a legkevesebb pedig a forradalmi népnek, a proletariátusnak és a parasztságnak jut.

Ilyen a politikai helyzet ebben a pillanatban. Ez a három fő politikai irányzat, amelyek megfelelnek a mai Oroszország három fő társadalmi erőcsoportjának. Hogy az „oszvobozsgyenyisták” hogyan leplezik áldemokrata frázisokkal felemás, azaz nyíltabban és egyszerűbben szólva áruló, a forradalmat eláruló politikájukat, arról már nem egyszer beszéltünk a „Proletarij”-ban (3, 4, 5. sz.). Most nézzük meg, hogyan vetnek számot a szociáldemokraták a mostani helyzetből fakadó feladatokkal. Erre vonatkozóan kitűnő anyagot szolgáltat az a két határozat, amelyet nemrég fogadott el az OSzDMP III. kongresszusa és a párt levált részének „konferenciája”. Igen nagyjelentőségű az a kérdés, hogy e határozatok közül melyik vet számot helyesebben a politikai helyzettel, és melyik határozza meg helyesebben a forradalmi proletariátus taktikáját, s minden szociáldemokratának, aki tudatosan akarja teljesíteni kötelességét mint propagandista, agitátor és szervező, a leggondosabban meg kell vizsgálni ezt a kérdést, teljesen mellőzve azokat a szempontokat, amelyek nem vonatkoznak az ügy lényegére.

A párt taktikáján a párt politikai magatartását vagy politikai tevékenységének jellegét, irányát, módszereit értjük. A pártkongresszus azért hoz taktikai határozatokat, hogy pontosan meghatározza a pártnak mint egésznek politikai magatartását, amikor új feladatok vagy új politikai helyzet előtt áll. Ilyen új helyzetet teremtett az Oroszországban megindult forradalom, vagyis a nép óriási többségének teljes, határozott és nyílt ellentéte a cári kormánnyal. Az új kérdés az, hogy melyek a valóban össznépi és valóban alkotmányozó gyűlés egybehívásának gyakorlati módszerei (a szociáldemokrácia az ilyen gyűlés kérdését elméletileg már régen és valamennyi többi pártnál előbb hivatalosan eldöntötte pártprogramjában). Ha a nép elfordult a kormánytól, és ha a tömeg felismerte egy új rend megteremtésének szükségességét, akkor annak a pártnak, amely a kormány megdöntését tűzte ki céljául, szükségképpen gondolkodnia kell azon, milyen kormány váltsa fel a megdöntendő régi kormányt. Új kérdés merül fel, az ideiglenes forradalmi kormány kérdése. Az öntudatos proletariátus pártjának, hogy kimerítő választ adhasson erre a kérdésre, tisztáznia kell, hogy 1. mi az ideiglenes forradalmi kormány jelentősége a most végbemenő forradalomban és általában a proletariátus egész harcában; 2. milyen a párt viszonya az ideiglenes forradalmi kormányhoz; 3. melyek azok a pontosan meghatározott feltételek, amelyek mellett a szociáldemokrácia résztveszebben a kormányban; 4. melyek a feltételei az erre a kormányra alulról gyakorlandó nyomásnak, t. i. abban az esetben, ha a szociáldemokrácia nem vesz részt a kormányban. Csak akkor lesz a párt politikai magatartása ebben a tekintetben világos és szilárd elvi magatartás, ha mindezeket a kérdéseket tisztázzuk.

Lássuk tehát, hogyan dönti el ezeket a kérdéseket az OSzDMP III. kongresszusának határozata. A határozat teljes szövege a következő:

„Határozat az ideiglenes forradalmi kormányról.

Tekintettel arra:

1) hogy az oroszországi proletariátus közvetlen érdekei is és a szocializmus végső céljaiért folytatott harcának érdekei is a lehető legteljesebb politikai szabadságot, tehát az önkényuralmi kormányformának demokratikus köztársasággal való felváltását követelik;

2) hogy a demokratikus köztársaság Oroszországban csak egy győzedelmes népi felkelés eredményeképpen valósítható meg, s hogy e felkelésnek szerve az ideiglenes forradalmi kormány, az egyetlen szerv, amely biztosítani képes a választások előtti agitáció teljes szabadságát és összehívhatja a nép akaratát valóban kifejező, az általános, egyenlő és közvetlen választójog alapján titkos szavazással megválasztott alkotmányozó gyűlést;

3) hogy ez a demokratikus forradalom Oroszországban a jelenlegi társadalmi és gazdasági rend körülményei közt nem gyengíteni, hanem erősíteni fogja a burzsoázia uralmát, s a burzsoázia adott pillanatban elkerülhetetlenül megpróbálkozik azzal, hogy semmitől vissza nem riadva megfossza az oroszországi proletariátust a forradalmi időszak vívmányainak minél nagyobb részétől —

az OSzDMP III. kongresszusa határozatilag kimondja:

a) ismertetni kell a munkásosztály széles köreiben konkrét elképzelésünket arról, hogy milyen lesz a forradalom legvalószínűbb menete és arról, hogy a forradalom bizonyos pillanatában szükségszerűen megjelenik majd egy ideiglenes forradalmi kormány, melytől a proletariátus követelni fogja programunk valamennyi legközelebbi politikai és gazdasági követelésének (minimális programunknak) megvalósítását;

b) az erőviszonyoktól és előre pontosan meg nem határozható más tényezőktől függően megengedhető, hogy pártunk meghatalmazottai résztvegyenek az ideiglenes forradalmi kormányban azért, hogy kíméletlen harcot folytassanak minden ellenforradalmi kísérlet ellen és megvédjék a munkásosztály önálló érdekeit;

c) ennek a részvételnek elengedhetetlen feltétele az, hogy a párt szigorúan ellenőrizze meghatalmazottait, és következetesen óvja a teljes szocialista forradalomra törekvő és ilyen értelemben valamennyi burzsoá párttal kibékíthetetlenül ellenségesen szembenálló szociáldemokrata függetlenségét;

d) függetlenül attól, lehetséges lesz-e a szociáldemokrácia részvétele az ideiglenes forradalmi kormányban, propagálni kell a proletariátus legszélesebb rétegeiben azt az eszmét, hogy a felfegyverzett és szociáldemokraták vezette proletariátusnak állandó nyomást kell gyakorolnia az ideiglenes kormányra a forradalom vívmányainak oltalmazása, állandósítása és kiterjesztése céljából.”

2. Mit ad nekünk az OSzDMP III. kongresszusának az ideiglenes forradalmi kormányról szóló határozata?

Az OSzDMP III. kongresszusának határozata, mint a címe is mutatja, teljes egészében és kizárólag az ideiglenes forradalmi kormány kérdésével foglalkozik. Ennélfogva a szociáldemokratáknak az ideiglenes forradalmi kormányban való részvétele, mint a kérdésnek egy része, ide tartozik. Másrészt viszont csak az ideiglenes forradalmi kormányról van szó, semmi egyébről; tehát egyáltalán nem tartozik ide például „a hatalom meghódításának” kérdése általában stb. Helyesen járt-e el a kongresszus, amikor kiküszöbölte ezt az utóbbi kérdést és más hasonló kérdéseket? Kétségkívül helyesen, mert ilyen kérdéseket egyáltalán nem tűz napirendre Oroszország politikai helyzete. Ellenkezőleg, az egész nép az önkényuralom megdöntését és az alkotmányozó gyűlés egybehívását tűzte napirendre. A pártkongresszusoknak nem azokat a kérdéseket kell döntés céljából napirendre tűzniök, amelyeket egyik vagy másik irodalmár helyénvalóan vagy nem helyénvalóan érintett, hanem azokat, amelyeknek az adott körülmények folytán és a társadalmi fejlődés objektív menete következtében komoly politikai jelentőségük van.

Mi a jelentősége az ideiglenes forradalmi kormánynak a jelenlegi forradalomban és általában a proletariátus küzdelmében? A kongresszus határozata ezt megmagyarázza, mivel mindjárt az elején utal arra, hogy mind a proletariátus közvetlen érdekeinek szempontjából, mind „a szocializmus végcéljainak”szempontjából a „lehető legteljesebb politikai szabadságra” van szükség. A teljes politikai szabadsághoz pedig az szükséges, hogy a cári önkényuralmat demokratikus köztársaság váltsa fel, mint ahogy azt pártunk programja már leszögezte. A demokratikus köztársaság jelszavának hangsúlyozása a kongresszus határozatában logikailag és elvileg is szükséges, mert a proletariátus mint a demokrácia élharcosa éppen a teljes szabadságra törekszik; azonkívül e jelszó hangsúlyozása annál is célszerűbb ebben a pillanatban, mert éppen most a „demokratizmus” zászlaja alatt a monarchisták lépnek fel nálunk, mégpedig az úgynevezett alkotmányos-”demokrata” vagy „oszvobozsgyenyista” párt. A köztársaság megteremtéséhez feltétlenül szükség van a népképviseleti gyűlésre, mégpedig feltétlenül össznépi (általános, egyenlő és közvetlen választójog és titkos szavazás alapján választott) és alkotmányozó gyűlésre. Éppen ezt szögezi le a továbbiak során a kongresszus határozata. De nem elégszik meg ezzel. Hogy új rendet létesítsünk, amely „valóban a nép akaratát fejezi ki”, ahhoz nem elég, ha a képviseleti gyűlést elnevezzük alkotmányozónak. Ahhoz az kell, hogy ennek a gyűlésnek legyen is hatalma és ereje az „alkotmányozásra”. A kongresszus határozata ennek tudatában nem szorítkozik az „alkotmányozó gyűlés” formális jelszavára, hanem azokat az anyagi feltételeket is megjelöli, amelyek nélkül lehetetlen, hogy a gyűlés igazán betöltse feladatát. Okvetlenül utalni kell azokra a feltételekre, amelyek mellett a nép szerint alkotmányozó gyűlés valóban alkotmányozóvá válhat, mert a liberális burzsoázia — az alkotmányos monarchista párt képében —, mint már nem egy esetben utaltunk rá, szándékosan meghamisítja az össznépi alkotmányozó gyűlés jelszavát, üres frázist csinál belőle.

A kongresszus határozata azt mondja, hogy csakis egy ideiglenes forradalmi kormány tudja biztosítani a választási agitáció teljes szabadságát és egybehívni a nép akaratát valóban kifejező gyűlést, mégpedig olyan ideiglenes forradalmi kormány, amely a győzedelmes népi felkelés szerve lenne. Helyes-e ez a tétel? Aki vitába akar szállni vele, annak azt kell állítania: meglehet, hogy a cári kormány nem fog kezet a reakcióval, hogy semleges maradhat a választások alkalmával, hogy gondoskodni tud a népakarat tényleges kifejezésre juttatásáról. Az ilyesfajta állítások annyira képtelenek, hogy nyíltan senki sem fogja őket védelmezni, de titokban, liberális lobogó alatt éppen a mi oszvobozsgyenyistáink csempészik be őket. Valakinek egybe kell hívnia az alkotmányozó gyűlést; valakinek biztosítania kell a választások szabadságát és szabályszerűségét, valaki kell, hogy átadja az erőt és a hatalmat a maga teljességében ennek a gyűlésnek; ezt teljesen őszintén csak a forradalmi kormány akarhatja, amely a felkelés szerve, és csak annak lehet elég ereje ahhoz, hogy mindent elkövessen e cél megvalósításáért. A cári kormány feltétlenül ellenállást tanúsít majd ezzel szemben. Egy liberális kormány, amely kiegyezett a cárral és nem támaszkodik teljesen a népi felkelésre, sem őszintén nem akarhatja, sem meg nem valósíthatja ezt, még ha őszintén akarná is. A kongresszus határozata tehát az egyetlen helyes és teljesen következetes demokratikus jelszót tűzi ki.

De nem volna teljes és nem volna helyes az ideiglenes forradalmi kormány jelentőségének megítélése, ha szem elől tévesztenők a demokratikus forradalmi átalakulás osztályjellegét. Ezért a határozat hozzáfűzi, hogy a forradalmi átalakulás erősíteni fogja a burzsoázia uralmát. Ez elkerülhetetlen a jelenlegi, vagyis a kapitalista társadalmi és gazdasági rendben. Annak pedig, hogy a burzsoáziának a politikailag valamelyest szabad proletariátus feletti uralma erősebb lesz, feltétlenül az lesz az eredménye, hogy elkeseredett harc indul köztük a hatalomért, hogy a burzsoázia kétségbeesetten törekszik majd arra, hogy „megfossza a proletariátust a forradalmi időszak vívmányaitól”. Ezért a proletariátusnak, amely mindenki előtt és mindenki élén küzd a demokráciáért, egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie a burzsoá demokrácia méhében rejlő új ellentmondásokról és az új harcról.

A határozatnak az imént tárgyalt része ilyenformán teljes mértékben felméri az ideiglenes forradalmi kormány jelentőségét — a szabadságért és a köztársaságért folyó harc szempontjából is, az alkotmányozó gyűlés szempontjából is, és a talajt az új osztályharc számára megtisztító demokratikus forradalmi átalakulás szempontjából is.

Felmerül továbbá az a kérdés, hogy általában mi legyen a proletariátus álláspontja az ideiglenes forradalmi kormányt illetően? A kongresszus határozata erre mindenekelőtt azzal a határozott javaslattal felel, hogy a párt népszerűsítse a munkásosztály soraiban azt az eszmét, hogy szükség van ideiglenes forradalmi kormányra. A munkásosztálynak fel kell ismernie, hogy erre szükség van. A „demokratikus” burzsoázia homályban hagyja a cári kormány megdöntésének kérdését, nekünk viszont ezt elsőrendű kérdésnek kell tekintenünk, és ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ideiglenes forradalmi kormányra szükség van. Sőt, mi több, meg kell jelölnünk e kormány akcióprogramját, olyan akcióprogramot, amely megfelel a jelenlegi történelmi helyzet objektív feltételeinek és a proletárdemokrácia feladatainak. Ez a program: pártunk egészminimális programja, azoknak a legközelebbi politikai és gazdasági reformoknak a programja, amelyek egyrészt teljesen megvalósíthatók a jelenlegi társadalmi és gazdasági viszonyok talaján, másrészt szükségesek a további lépések, a szocializmus megvalósítása szempontjából.

A határozat ilymódon teljesen tisztázza az ideiglenes forradalmi kormány jellegét és célját. Eredetét és alapvető jellegét tekintve legyen ez a kormány a népi felkelés szerve. Formális rendeltetése szerint legyen az össznépi alkotmányozó gyűlés egybehívásának eszköze. Tevékenységének tartalma szerint valósítsa meg a proletárdemokrácia minimális programját — mert csakis ez biztosíthatja az önkényuralom ellen felkelt nép érdekeit.

Azt az ellenvetést tehetik egyesek, hogy az ideiglenes kormány — ideiglenes lévén — nem valósíthat meg olyan pozitív programot, amelyet még nem hagyott jóvá az egész nép. Ez az ellenvetés csak a reakciósok és az „abszolutizmus híveinek” álokoskodása lenne. Ha nem valósítunk meg semmiféle pozitív programot, az azt jelenti, hogy tűrjük a rothadt önkényuralom hűbéri viszonyait. Ilyen viszonyokat csak a forradalom árulóinak kormánya tűrhetne, nem pedig olyan kormány, mely a népi felkelés szerve. Gúnyt űzne belőlünk, aki azt javasolná, hogy mondjunk le a gyülekezési szabadság tényleges megvalósításáról, amíg az alkotmányozó gyűlés nem ismeri el ezt a szabadságot, — s javasolná ezt azzal az ürüggyel, hogy az alkotmányozó gyűlés esetleg nem ismeri el a gyülekezési szabadságot! Ugyanilyen gúnyolódás kifogást emelni az ellen, hogy az ideiglenes forradalmi kormány azonnal valósítsa meg a minimális programot.

Végül jegyezzük meg, hogy a határozat már azzal, hogy a minimális program megvalósítását tűzi ki az ideiglenes forradalmi kormány feladatául, kiküszöböli azokat a badar, félanarchista elgondolásokat, hogy a maximális programot azonnal meg kell valósítani, hogy a szocialista forradalom céljából kezünkbe kell ragadnunk a hatalmat. Oroszország gazdasági fejlődésének foka (objektív feltétel) és a nagy proletártömegek tudatosságának és szervezettségének foka (az objektív feltétellel elszakíthatatlanul összefüggő szubjektív feltétel) lehetetlenné teszi a munkásosztály azonnali teljes felszabadítását. Csak a legtudatlanabb emberek hagyhatják figyelmen kívül a most végbemenő demokratikus forradalom polgári jellegét; — csak a legnaivabb optimisták feledkezhetnek meg arról, milyen keveset tudnak még a munkástömegek a szocializmus céljairól és megvalósításának módjairól. Márpedig mi valamennyien meg vagyunk győződve arról, hogy a munkások felszabadítása csak maguknak a munkásoknak a műve lehet; a tömegek tudatossága és szervezettsége nélkül, anélkül hogy az egész burzsoázia elleni nyílt osztályharc előkészítette és megnevelte volna őket, szó sem lehet a szocialista forradalomról. És arra az anarchista ellenvetésre, hogy mi elodázzuk a szocialista forradalmat, azt feleljük: nem odázzuk el, hanem most tesszük meg feléje az első lépést az egyetlen lehetséges módon, az egyetlen helyes úton: a demokratikus köztársaság útján. Aki más úton, a politikai demokrácia megkerülésével akar a szocializmus felé haladni, az múlhatatlanul képtelen és reakciós következtetésekre jut gazdasági és politikai vonatkozásban egyaránt. Ha egyik-másik munkás megkérdi tőlünk a megfelelő időpontban: miért ne valósíthatnék meg a maximális programot, azzal felelünk majd, hogy rámutatunk arra, mennyire idegenkednek még a demokratikus érzésű néptömegek a szocializmustól, mennyire fejletlenek még az osztályellentétek, mennyire szervezetlenek még a proletárok. Szervezzétek csak meg a munkások százezreit szerte Oroszországban, keltsetek milliókban rokonszenvet programunk iránt! Próbáljátok ezt meg, de ne szorítkozzatok szépen csengő, de üres anarchista frázisokra, — és nyomban meglátjátok, hogy ennek a szervezetnek, létrehozása, ennek a szocialista felvilágosító munkának kiterjesztése a demokratikus reformok minél teljesebb megvalósításától függ.

Menjünk tovább. Miután tisztáztuk az ideiglenes forradalmi kormány jelentőségét és tisztáztuk a proletariátus viszonyát az ideiglenes forradalmi kormányhoz, felmerül a következő kérdés: megengedhető-e és milyen feltételek mellett engedhető meg részvételünk az ideiglenes forradalmi kormányban (felülről jövő akció)? Milyen legyen alulról jövő akciónk? A határozat mindkét kérdésre pontos választ ad. Határozottan kijelenti, hogy elvileg a szociáldemokrácia részvétele az ideiglenes forradalmi kormányban (a demokratikus forradalom korszakában, a köztársaságért folyó harc korszakában) megengedhető. Ezzel a kijelentéssel visszavonhatatlanul elhatároljuk magunkat az anarchistáktól is, akik erre a kérdésre elvileg tagadó értelemben válaszolnak, és a szociáldemokrácia uszálypolitikusaitól is (például Martinovtól és az újiszkrásoktól), akik azzal a perspektívával ijesztgettek bennünket, hogy ez a részvétel még szükségessé válhat számunkra. Ezzel a kijelentéssel az OSzDMP III. kongresszusa visszavonhatatlanul elvetette az új „Iszkrá”-nak azt a gondolatát, hogy a szociáldemokraták részvétele az ideiglenes forradalmi kormányban a millerandizmus egyik fajtája, hogy ez elvileg megengedhetetlen, mivel a burzsoá rendet szentesíti stb.

Az elvi megengedhetőség kérdése azonban, magától értetődően, még nem dönti el a gyakorlati célszerűség kérdését. Milyen feltételek mellett célszerű a harcnak, a „felülről” való harcnak ez az új formája, amelyet a pártkongresszus elismert? Magától értetődik, hogy ma nem lehet a konkrét körülményekről, például az erőviszonyokról stb. beszélni, és a határozat természetesen nem határozza meg előzetesen ezeket a körülményeket. Egyetlen értelmes ember sem fog arra vállalkozni, hogy a bennünket érdeklő kérdésben most bármiféle jóslatokba bocsátkozzék. Meg lehet és meg kell határoznunk részvételünk jellegét és célját. A határozat ezt meg is teszi, s a részvételnek két célját jelöli meg: 1. az ellenforradalmi kísérletek elleni könyörtelen harcot és 2. a munkásosztály önálló érdekeinek megvédését. Akkor, amikor a liberális burzsoák nagybuzgón a reakció pszichológiájáról kezdenek beszélni (lásd Sztruve úr nagyon tanulságos „Nyílt levelét” az „Oszvobozsgyenyije” 71. számában), hogy megijesszék a forradalmi népet és engedékenységre bírják az önkényuralommal szemben, különösen helyénvaló, hogy a proletariátus pártja emlékeztessen az ellenforradalom elleni valóságos háború feladataira. A politikai szabadság és az osztályharc nagy kérdéseit végeredményben csakis az erő dönti el, és nekünk gondoskodnunk kell ennek az erőnek a kiképzéséről, megszervezéséről és cselekvő alkalmazásáról nemcsak a védelem, hanem a támadás céljaira is. A politikai reakció hosszú korszaka, amely Európában a Párizsi Kommün óta csaknem szakadatlanul tart, túlságosan hozzászoktatott bennünket a csak „alulról” jövő cselekvés gondolatához, túlságosan hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy csak a védelmi harcra legyen gondunk. Most kétségkívül új korszakba léptünk; megkezdődött a politikai megrázkódtatások és a forradalmak korszaka. Olyan időszakban, amilyet most él át Oroszország, nem szabad megelégedni a régi sablonnal. Propagálni kell a felülről való cselekvés eszméjét, fel kell készülni a legerélyesebb támadó akciókra, tanulmányozni kell az ilyen akciók feltételeit és formáit. E feltételek közül kettőt emel ki a kongresszus határozata: az egyik a formális oldalát érinti a szociáldemokrácia részvételének az ideiglenes forradalmi kormányban (a párt szigorúan ellenőrizze megbízottait); a másik e részvétel jellegére vonatkozik (egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni a célt: a teljes szocialista forradalmat).

Miután a határozat ilyenformán minden szempontból tisztázta a párt politikáját a „felülről” való cselekvés — az új, eddigelé csaknem példátlan harci mód alkalmazása — esetére, gondol arra az eshetőségre is, amikor nem sikerül felülről cselekednünk. Alulról hatni az ideiglenes forradalmi kormányra minden körülmények közt kötelességünk. Ilyen alulról jövő nyomáshoz az kell, hogy a proletariátus fel legyen fegyverezve —mert forradalmi időben rendkívül gyorsan sor kerül a közvetlen polgárháborúra — és hogy a proletariátus vezetője a szociáldemokrácia legyen. A proletariátus fegyveres nyomásának célja: „a forradalom vívmányainak megőrzése, megszilárdítása és kiszélesítése”, tudniillik azoké a vívmányoké, amelyeknek — a proletariátus érdekei szempontjából — teljes minimális programunk megvalósításából kell állniok.

Ezzel befejezzük annak a határozatnak rövid vizsgálatát, melyet a III. kongresszus az ideiglenes forradalmi kormányról hozott. Amint az olvasó látja, ez a határozat tisztázza mind az új kérdés jelentőségét, mind a proletariátus pártjának állásfoglalását ebben a kérdésben, mind pedig a párt politikáját az ideiglenes forradalmi kormányon belül és kívül.

Lássuk most a „konferencia” idevágó határozatát.

3. Mit jelent „A forradalom döntő győzelme a cárizmus felett”?

A „konferencia” határozata „a hatalom meghódítása és az Ideiglenes Kormányban való részvétel”* kérdésével foglalkozik. …

*E határozat teljes szövegét az olvasó összeállíthatja e brosúra 400, 403, 407, 431. és 433. oldalain található idézetek alapján. (A szerző jegyzete az 1907, évi kiadáshoz, Lásd ebben a kötetben 569. old. – Szerk.)*

… Amint már arra rámutattunk, maga ez a kérdésfeltevés is zavaros. Egyrészt le van szűkítve a kérdés: csupán az ideiglenes kormányban való részvételünkre vonatkoztatják, nem pedig általában a párt feladataira az ideiglenes forradalmi kormányt illetően. Másrészt összekevernek két teljesen különböző kérdést: a demokratikus forradalom egyik szakaszában való részvételünknek és a szocialista forradalomnak a kérdését. Hiszen „a hatalom meghódítása” a szociáldemokrácia által éppen a szocialista forradalmat jelenti és nem is jelenthet semmi egyebet, ha ezeket a szavakat közvetlen és szokott értelmükben használjuk. Ha pedig olyan értelemben fogjuk fel e szavakat, hogy a hatalom meghódítása nem a szocialista, hanem a demokratikus forradalom érdekében történik, akkor mi értelme van annak, hogy necsak az ideiglenes forradalmi kormányban való részvételről, hanem általában ,,a hatalom meghódításáról” beszéljünk? Nyilvánvaló, hogy „konferenciásaink” maguk sem igen tudták, miről kell tulajdonképpen beszélniök, a demokratikus vagy a szocialista forradalomról. Aki figyelemmel kísérte a szóbanforgó kérdésre vonatkozó irodalmat, az tudja, hogy ezt a zavart Martinov elvtárs keltette híres „Két diktatúrá”-jával; az újiszkrások nem szívesen emlékeznek arra, hogyan tette fel a kérdést ez a mintaszerűen uszálypolitikus mű (még január 9-e előtt), de kétségtelen, hogy eszmeileg befolyásolta a konferenciát.

Ám hagyjuk figyelmen kívül a határozat címét. Tartalma sokkal mélyebben gyökerező és jelentősebb hibákat tár fel előttünk. Az első részében ezt olvassuk:

„A forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelmét vagy a győzedelmes népi felkelés nyomán létrejött ideiglenes kormány megalakítása, vagy valamelyik képviseleti intézmény forradalmi kezdeményezése jelenti, amely a nép közvetlen forradalmi nyomására elhatározza, hogy megszervezi az össznépi alkotmányozó gyűlést.”

Azt mondják tehát, hogy a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelmét jelentheti a győzedelmes felkelés is, és jelentheti — egy képviseleti intézménynek az alkotmányozó gyűlés megszervezéséről hozott határozata is! Mi ez? hogyan? Az is döntő győzelmet jelenthet, ha hoznak egy „határozatot” az alkotmányozó gyűlés megszervezéséről?? És az ilyen „győzelmet” a „győzedelmes népi felkelés nyomán létrejött” ideiglenes kormány megalakításával állítják egy sorba!! A konferencia nem vette észre, hogy a győzedelmes népi felkelés és az ideiglenes kormány megalakítása a forradalom valóságos győzelmét, az alkotmányozó gyűlés szervezéséről hozott „határozat” pedig a forradalomnak csak szavakban való győzelmét jelenti.

Az újiszkrás mensevikek konferenciája ugyanabba a hibába esett, amelybe állandóan beleesnek a liberálisok, az oszvobozsgyenyisták. Az oszvobozsgyenyisták nagyhangon szavalnak az „alkotmányozó” gyűlésről, szemérmesen szemethunyva afelett, hogy az erő és a hatalom a cár kezében marad, megfeledkezve arról, hogy az „alkotmányozáshoz” erőre van szükség. A konferencia arról is megfeledkezett, hogy bármi néven nevezendő képviselők „határozata” még messze van e határozat megvalósításától. A konferencia arról is megfeledkezett, hogy amíg a hatalom a cár kezében marad, bármi néven nevezendő képviselők bármilyen határozatai ugyanolyan üres és szánalmas fecsegések maradnak, amilyenek a híres Frankfurti Parlament „határozatai” voltak a németországi 1848-as forradalom történetében. Marx, a forradalmi proletariátus képviselője, éppen azért ostorozta könyörtelen gúnnyal „Neue Rheinische Zeitung”-jában a frankfurti liberális „oszvobozsgyenyistákat”, mert szép szavakat hangoztattak, mindenféle demokratikus „határozatokat” hoztak, mindenféle szabadságjogokat „iktattak alkotmányba”, a valóságban azonban a király kezében hagyták a hatalmat, nem szerveztek fegyveres harcot a király rendelkezésére álló katonai erők ellen. És míg a frankfurti oszvobozsgyenyisták fecsegtek — a király kivárta az alkalmas időpontot, megszilárdította haderejét, és az ellenforradalom, reális erőkre támaszkodva, összes gyönyörű „határozataikkal” egyetemben teljesen szétverte a demokratákat.

A konferencia azt azonosította a döntő győzelemmel, amiből éppen a győzelem döntő feltétele hiányzik. Hogyan eshettek ebbe a hibába szociáldemokraták, akik elismerik pártunk köztársasági programját? Hogy e furcsa jelenséget megértsük, a III. kongresszusnak a párt levált részére vonatkozó határozatához kell fordulnunk*. …

* Idézzük e határozat teljes szövegét: „A kongresszus megállapítja, hogy az OSzDMP-ben az OSzDMP-nek az ökonomizmus elleni harca óta mindmáig megmaradtak az ökonomizmussal különböző mértékben és különböző szempontból rokon árnyalatok, amelyeket az a közös tendencia jellemez, hogy lebecsülik a tudatosság elemeinek jelentőségét a proletárharcban és a spontaneitás elemeinek rendelik alá őket. Ezeknek az árnyalatoknak a képviselői a szervezeti kérdésben elméleti téren a párt tervszerű munkájával ellentétben álló folyamat-szervezet elvét hirdetik, a gyakorlatban pedig számtalan esetben rendszeresen kibújnak a pártfegyelem alól, más esetekben pedig azzal próbálják aláaknázni a pártkapcsolatnak jelenleg egyedül lehetséges alapjait, hogy a párt legkevésbé öntudatos része előtt az orosz viszonyok objektív feltételeivel nem számoló széleskörű választási elv alkalmazását hirdetik. Taktikai kérdésekben a pártmunka lendületének fékezésére irányuló törekvéseik abban mutatkoznak meg, hogy ellenzik a liberális-burzsoá pártokkal szemben követett teljesen független párttaktikát, nem értenek egyet azzal, hogy pártunk magára vállalhatja, és kívánatos, hogy magára vállalja a szervező szerepét a népi felkelésben, ellenzik, hogy a párt bárminő körülmények között is résztvegyen az ideiglenes demokratikus forradalmi kormányban.

A kongresszus felszólítja az összes párttagokat, hogy mindenütt vívjanak erélyes eszmei harcot a forradalmi szociáldemokrácia elveitől való ilyen részleges elhajlások ellen, de ugyanakkor megengedhetőnek tartja, hogy az ilyen nézetekkel kisebb vagy nagyobb mértékben egyetértő személyek résztvegyenek a pártszervezet munkájában azzal az elengedhetetlen feltétellel, hogy elismerik a pártkongresszusokat és a párt szervezeti szabályzatát, s teljesen alávetik magukat a pártfegyelemnek.” (A szerző jegyzete az 1907, évi kiadáshoz, – Szerk.)*

… Ez a határozat rámutat arra, hogy pártunkban még élnek „az ökonomizmussal rokon” különféle áramlatok. Konferenciásaink (akik csakugyan nemhiába állnak Martinov eszmei vezetése alatt) a forradalomról teljesen abban a szellemben gondolkodnak, ahogy az ökonomisták gondolkodtak a politikai harcról vagy a nyolcórás munkanapról. Az ökonomisták nyomban forgalombahozták a „stádiumelméletet”: 1) harc a jogokért; 2) politikai agitáció; 3) politikai harc — vagy 1) tízórás munkanap; 2) kilencórás munkanap; 3) nyolcórás munkanap. Mindenki jól tudja, milyen eredményekkel járt ez a „folyamat-taktika”. Most azt ajánlják nekünk, hogy a forradalmat is jóelőre osszuk szépen stádiumokra: 1) a cár egybehív egy képviseleti intézményt; 2) ez a képviseleti intézmény a „nép” nyomására „elhatározza”, hogy meg kell szervezni az alkotmányozó gyűlést; 3) … a harmadik stádiumra nézve a mensevikek még nem egyeztek meg; megfeledkeztek arról, hogy a nép forradalmi nyomását a cárizmus ellenforradalmi nyomással fogadja, és hogy ezért vagy a „határozat” nem valósul meg, vagy pedig megintcsak a népi felkelés győzelme vagy veresége határozza meg az ügy kimenetelét. A konferencia határozata szakasztott mása az ökonomisták következő okoskodásának: a munkások döntő győzelmét vagy a nyolcórás munkanap forradalmi megvalósítása jelentheti, vagy a tízórás munkanap engedélyezése és az a „határozat”, hogy át kell térni a kilencórás munkanapra . . . Szakasztott mása ennek.

Talán azt válaszolhatnánk erre, hogy a határozat szerzőinek nem volt szándékukban, hogy a felkelés győzelmét azonosítsák a cár által egybehívott képviseleti intézmény „határozatával”, hogy csupán előre meg akarták határozni a párt taktikáját mind a két eshetőségre. Mi erre ezt feleljük: 1) a határozat szövege a képviseleti intézmény határozatáról nyíltan és félreérthetetlenül megállapítja, hogy az „a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelme”. Lehet, hogy ez hanyag fogalmazás eredménye, lehet, hogy ki is lehetne javítani a jegyzőkönyv alapján, de amíg nincs kijavítva, addig ennek a fogalmazásnak csak egy értelme lehet, és ez az értelem teljes egészében az oszvobozsgyenyista gondolkodásnak felel meg. 2) Az „oszvobozsgyenyista” gondolkodásmód, amelynek hibájába a határozat szerzői estek, még hasonlíthatatlanul plasztikusabban kidomborodik az újiszkrások más irodalmi termékeiben. Például a tifliszi bizottság lapjában, a „Szocial-Demokrat”-ban (grúz nyelven; az „Iszkra” égig magasztalta 100. számában) „A rendi országgyűlés és a mi taktikánk” című cikk egyenesen oda lyukad ki, hogy az a „taktika”, amely „cselekvésünk középpontjául a rendi országgyűlést választja” (amelynek egybehívásáról — tesszük hozzá mi — még semmi pontosat nem tudunk!) „előnyösebb részünkre”, mint a fegyveres felkelésnek és az ideiglenes forradalmi kormány megalakításának „taktikája”. Alább még visszatérünk erre a cikkre. 3) Semmi kifogást sem emelhetünk az ellen, hogy előre megvitassuk a párt taktikáját mind a forradalom győzelme esetére, mind veresége esetére, mind a felkelés sikere esetére, mind pedig arra az esetre, ha a felkelés nem tud komoly erővé fejlődni. Lehetséges, hogy a cári kormánynak sikerül egybehívnia egy képviseleti gyűlést a liberális burzsoáziával való kiegyezés céljából, — a III. kongresszus határozata előre számol ezzel és nyíltan beszél „képmutató politikáról”, „áldemokratizmusról”, „a népképviselet olyan karikatúrának is beillő formáiról, amilyen az úgynevezett rendi országgyűlés”*. …

* A határozat szövege a kormány taktikájához való viszonyról a forradalom előestéjén a következő:

„Tekintettel arra, hogy a kormány a jelenlegi forradalmi időszakban hatalmon maradása érdekében fokozza a szokásos megtorlásokat, melyek főképpen a proletariátus öntudatos elemei ellen irányulnak, s egyúttal 1) megkísérli, hogy engedményekkel és reformok ígérgetésével a munkásosztályt politikailag züllessze és ezzel elvonja a forradalmi harctól; 2) ugyanabból a célból áldemokratikus formákba burkolja képmutató engedménypolitikáját, kezdve azzal, hogy felhívja a munkásokat, válasszák meg a bizottságokba és a tanácskozásokra küldendő képviselőiket, s végezve a népképviselet olyan karikatúrának is beillő formáinak megteremtésével, mint az úgynevezett rendi országgyűlés; 3) úgynevezett fekete századokat szervez, és harcba viszi a forradalom ellen a nép összes reakciós, nem-öntudatos vagy faji és vallási gyűlölettől elvakult elemeit, —

az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusa határozatilag javasolja minden pártszervezetnek:

a) a kormányengedmények reakciós céljait leleplezve egyúttal hangsúlyozzák a propaganda és az agitáció során egyrészt ezeknek az engedményeknek kényszerű jellegét, másrészt azt, hogy teljesen lehetetlen, hogy az önkényuralom olyan reformokat vezessen be, amelyek kielégítik a proletariátust;

b) a választási agitációt felhasználva magyarázzák meg a munkásoknak az ilyen kormányintézkedések igazi értelmét, és bizonyítsák be, hogy a proletariátus számára elengedhetetlenül szükséges az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján megválasztott alkotmányozó gyűlés forradalmi úton való egybehívása;

c) szervezzék meg a proletariátust a nyolcórás munkanapnak és a munkásosztály más, napirenden levő követeléseinek forradalmi úton való azonnali megvalósítására;

d) szervezzék meg a fegyveres ellenállást a fekete századok es általában a kormány vezette összes reakciós elemek fellépésével szemben.” (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

… De éppen az a dolog nyitja, hogy ezt nem az ideiglenes forradalmi kormányról szóló határozatban mondjuk, mert ennek semmi köze az ideiglenes forradalmi kormányhoz. Ez az eset elodázza a felkelésnek és az ideiglenes forradalmi kormány megalakításának problémáját, megváltoztatja e probléma jellegét stb. Hiszen most nem arról van szó, hogy mindenféle kombináció lehetséges, hogy lehetséges a győzelem is, a vereség is s ez is, az is bekövetkezhet egyenes úton is, kerülő úton is, — most arról van szó, hogy a szociáldemokratáknak semmiesetre sem szabad zavart előidézniök a munkások elképzeléseiben a valóban forradalmi útra vonatkozólag, és nem szabad oszvobozsgyenyista módra döntő győzelemnek nevezniök azt, amiből hiányzik a győzelem alapvető feltétele. Lehetséges, hogy a nyolcórás munkanapot sem fogjuk egyszerre megkapni, hanem csak hosszú kerülő úton, de mi a véleményük az olyan emberről, aki a munkások győzelmének nevezi azt, amikor olyan tehetetlen, olyan gyenge a proletariátus, hogy képtelenmegakadályozni a halogatást, a huzavonát, az alkudozást, az árulást és a reakciót? Meglehet, hogy az orosz forradalom az „alkotmány elvetélésével” végződik, ahogy a „Vperjod”* …

* A „Vperjod” („Előre”) c. genfi újság 1905 januárjában indult meg mint a párt bolsevik részének lapja. Januártól májusig tizennyolc szám jelent meg. Májustól kezdve a „Vperjod” helyett a „Proletarij” jelent meg mint az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt központi lapja az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának határozata értelmében (ezt a kongresszust májusban tartották Londonban; a mensevikek itt nem jelentek meg és Genfben tartották „konferenciájukat”). (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

… mondta egyszer, de vajon igazolhat-e ez olyan szociáldemokratát, aki a döntő harc előestéjén ezt az elvetélést „a cárizmus feletti döntő győzelemnek” nevezné? A legrosszabb esetben az is megtörténhet, hogy nemcsak a köztársaságot nem vívjuk ki, hanem még az alkotmány is amolyan árnyékalkotmány, „Sipov-féle” alkotmány lesz, de vajon megbocsátható volna-e, ha egy szociáldemokrata elkenné köztársasági jelszavunkat?

E jelszó elkenéséig persze még nem jutottak el az újiszkrások. De hogy mennyire kiveszett belőlük a forradalmi szellem, hogy mennyire elfedte előlük ez az élettől elrugaszkodott okoskodás a jelenlegi helyzetből fakadó harci feladatokat, az különösen szemléletesen látható abból, hogy határozatukban éppen a köztársaságról elfelejtettek beszélni! Ez hihetetlen, de tény. A konferencia különféle határozatai a szociáldemokrácia összes jelszavait megerősítik, elismétlik, megmagyarázzák, részletezik, még arról sem feledkeztek meg, hogy a munkások üzemenként bizalmiakat és küldötteket válasszanak, — csak épp arra nem leltek módot, hogy az ideiglenes forradalmi kormányról szóló határozatban megemlékezzenek a köztársaságról. Ha a népi felkelés „győzelméről”, az ideiglenes kormány megteremtéséről beszélnek, de közben nem mutatnak rá arra, hogy ezek a „lépések” és aktusok hogyan kapcsolódnak a köztársaság kivívásához, ez azt jelenti, hogy nem a proletariátus harcának vezetésére, hanem a proletármozgalom mögötti kullogásra írnak határozatot.

Az eredmény: a határozat első része 1) egyáltalán nem tisztázta az ideiglenes forradalmi kormány jelentőségét a köztársaságért folyó harc és a valóban össznépi és valóban alkotmányozó gyűlés biztosítása szempontjából; 2) megzavarta a proletariátus demokratikus tudatát azzal, hogy a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelmével azonosította azt a helyzetet, amelyben az igazi győzelemnek még éppen az alapvető feltétele hiányzik.

4. A monarchikus rendszer felszámolása és a köztársaság

Térjünk rá a határozat következő részére:

„… Az ilyen győzelem mindkét esetben a forradalmi korszak új szakaszának kezdete lesz.

Az a feladat, amelyet a társadalmi fejlődés objektív körülményei elemi erővel tűznek ez elé az új szakasz elé: az egész rendi-monarchikus rendszer végleges felszámolása a politikailag felszabadult polgári társadalom elemei között társadalmi érdekeik megvalósításáért és a hatalom közvetlen birtoklásáért folyó kölcsönös harcnak a folyamatában.

Ezért az ideiglenes kormánynak is, amely vállalná e történelmi jellege szerint polgári forradalom feladatainak megvalósítását, nemcsak előbbre kellene vinnie a forradalmi fejlődést, szabályozva a felszabaduló nemzet ellentétes osztályai közti kölcsönös harcot, hanem harcolnia is kellene a fejlődésnek ama tényezői ellen, amelyek a kapitalista rendszer alapjait fenyegetik.”

Álljunk meg ennél a résznél, amely a határozat egyik önálló fejezete. Az általunk idézett fejtegetések alapgondolata azonos azzal, amelyet a kongresszusi határozat 3. pontja fejt ki. De ha összehasonlítjuk a két határozatnak ezt a részét, azonnal szembeötlik a következő lényeges különbség. A kongresszus határozata, miután néhány szóban jellemzi a forradalom társadalmi és gazdasági alapját, elsősorban az osztályoknak meghatározott vívmányokért folyó, pontosan meghatározott harcára irányítja a figyelmet és a proletariátus harci feladatait állítja előtérbe. A konferencia határozata, miután hosszadalmasan, ködösen és zavarosan vázolja a forradalom társadalmi és gazdasági alapját, igen homályosan szól a meghatározott vívmányokért folyó harcról, és teljesen háttérbe szorítja a proletariátus harci feladatait. A konferencia határozata a régi rendszernek a társadalom elemei közti kölcsönös harc folyamatában végbemenő felszámolásáról beszél. A kongresszus határozata úgy szól, hogy nekünk, a proletariátus pártjának kell végrehajtanunk ezt a felszámolást, hogy csakis a demokratikus köztársaság megteremtése az igazi felszámolás, hogy ezt a köztársaságot nekünk kell kivívnunk, hogy harcolni fogunk érte és harcolni fogunk a teljes szabadságért nemcsak az önkényuralom ellen, hanem a burzsoázia ellen is, ha megkísérli (márpedig feltétlenül meg fogja kísérelni), hogy megfosszon bennünket vívmányainktól. A kongresszus határozata meghatározott osztályt szólít harcba a pontosan meghatározott legközelebbi célért. A konferencia határozata különböző erők kölcsönös harcáról elmélkedik. Az egyik határozat az aktív harc szellemét tükrözi, a másik — a passzív szemlélődését; az egyikből az eleven tevékenységre való felhívás szelleme árad, a másikból — holt bölcselkedés. Mindkét határozat kijelenti, hogy a most végbemenő forradalmi átalakulás számunkra csupán az első lépés, amelyet majd követ a második, de az egyik határozat ebből azt a következtetést vonja le, hogy annál hamarabb meg kell tenni az első lépést, annál hamarabb túl kell lenni rajta, ki kell vívni a köztársaságot, könyörtelenül el kell taposni az ellenforradalmat és elő kell készíteni a talajt a második lépéshez. A másik határozat viszont úgyszólván ennek az első lépésnek bőbeszédű leírásában merül ki és (bocsássanak meg ezért a vulgáris kifejezésért) egyre ezeken a gondolatokon kérődzik. A kongresszus határozata a marxizmus régi és örökké új gondolatait (a demokratikus forradalmi átalakulás burzsoá jellegére vonatkozó gondolatait) alkalmazza bevezetésként vagy első tételként, amelyből következtetéseket kell levonni mind a demokratikus, mind a szocialista forradalmi átalakulásért harcoló élenjáró osztály élenjáró feladataira vonatkozóan. A konferencia határozata nem is jut tovább a bevezetésnél, egyre ezen rágódik és erről okoskodik.

Éppen ez a különbség az a bizonyos különbség, amely már réges-régen két szárnyra osztotta az orosz marxistákat: az okoskodó és a harcos szárnyra a legális marxizmus rég letűnt idejében, és a gazdaságira és a politikaira a kezdődő tömegmozgalom korszakában. A marxizmusnak általában az osztályharc és különösen a politikai harc mélyrenyúló gazdasági gyökereiről szóló helyes tételéből az ökonomisták azt az eredeti következtetést vonták le, hogy hátat kell fordítani a politikai harcnak és vissza kell tartani fejlődését, korlátozni kell terjedelmét és csökkenteni kell feladatait. A politikusok meg ellenkezőleg ugyanezekből a kiinduló tételekből más következtetést vontak le, mégpedig azt, hogy minél mélyebbre nyúlnak most harcunk gyökerei, annál szélesebb fronton, annál merészebben, határozottabban és több kezdeményezőerővel kell folytatnunk ezt a harcot. Más körülmények között, változott formában, de most is ugyanezzel a vitával van dolgunk. Abból a kiinduló tételből, hogy a demokratikus forradalom még korántsem szocialista forradalom, hogy korántsem csupán a vagyontalanokat „érdekli”, hogy mélyrenyúló gyökerei az egész burzsoá társadalom elháríthatatlan szükségleteiből és igényeiből erednek, — ezekből a kiinduló tételekből mi azt a következtetést vonjuk le, hogy az élenjáró osztálynak annál bátrabban kell kitűznie demokratikus feladatait, annál határozottabban kell ezeket végigvinnie és közvetlenül kiadnia a köztársaság jelszavát, propagálnia az ideiglenes forradalmi kormány szükségességének és az ellenforradalom könyörtelen eltiprása szükségességének eszméjét. Ellenfeleink, az újiszkrások pedig ugyanezekből a kiinduló tételekből azt a következtetést vonják le, hogy nem kell végigvinni a demokratikus következtetéseket, hogy a gyakorlati jelszavak között nem kell okvetlenül szerepelnie a köztársaság jelszavának, megengedhető, hogy ne propagáljuk az ideiglenes forradalmi kormány szükségességének eszméjét, hogy döntő győzelemnek lehet nevezni az alkotmányozó gyűlés egybehívásáról szóló határozatot is, hogy nem kell okvetlenül a mi aktív feladatunkként kitűzni az ellenforradalom elleni harcot, hanem bele lehet fullasztani „a kölcsönös harc folyamatára” való homályos (és ahogy mindjárt látni fogjuk, helytelenül megfogalmazott) hivatkozásba. Ez nem a politikusok nyelve, ez holmi irattári bürokraták nyelve!

És minél figyelmesebben vizsgáljuk az újiszkrás határozat egyes pontjainak megfogalmazását, annál szemléletesebben kitűnnek e határozat említett fő sajátosságai. Beszélnek például „a politikailag felszabadult polgári társadalom elemei közti kölcsönös harc folyamatáról”. Ha meggondoljuk, milyen kérdésről (az ideiglenes forradalmi kormányról) írták a határozatot, álmélkodva kérdjük: ha már a kölcsönös harc folyamatáról beszélnek, hogy lehet hallgatni azokról az elemekről, amelyek politikailag leigázzák a polgári társadalmat? Talán azt hiszik a konferenciások, hogy attól, hogy ők feltételezik a forradalom győzelmét, már el is tűnnek ezek az elemek? Ez a gondolat általában abszurdum volna, az adott esetben pedig a legnagyobb politikai naivság és politikai rövidlátás. Ha a forradalom legyőzi az ellenforradalmat, az ellenforradalom nem tűnik el, hanem ellenkezőleg, szükségképpen új, még elkeseredettebb harcot indít. Ha a forradalom győzelme esetén felmerülő feladatok elemzésének szenteljük határozatunkat, kötelesek vagyunk igen nagy figyelmet fordítani az ellenforradalmi nyomás visszaverésével kapcsolatos feladatokra (ahogy ezt a kongresszus határozata meg is tette), nem pedig általános elmélkedésekbe fullasztani a harcos pártnak ezeket a legközelebbi, égető, aktuális politikai feladatait, és azon törni a fejünket, hogy mi lesz a jelenlegi forradalmi korszak után, mi lesz akkor, amikor már meglesz „a politikailag felszabadulttársadalom”. Ahogy az ökonomisták arra az általános igazságra hivatkoztak, hogy a politika alá van rendelve a gazdaságnak, s ezzel takargatták, hogy nem értik az aktuális politikai feladatokat, úgy takargatják az újiszkrások a politikailag felszabadult társadalmon belül folyó harc általános igazságaira való hivatkozással, hogy nem értik a társadalom politikai felszabadításának aktuális forradalmi feladatait.

Vegyük ezt a kifejezést: „az egész rendi-monarchikus rendszer végleges felszámolása”. A monarchikus rendszer végleges felszámolását közérthető nyelven a demokratikus köztársaság megteremtésének nevezik. A mi derék Martinovunk és hódolói azonban túlságosan egyszerűnek és világosnak látják ezt a kifejezést. Okvetlenül el akarják „mélyíteni” és „okosabbat” akarnak mondani. Az eredmény egyrészt nevetséges erőlködés a mélyértelműség irányában. Másrészt jelszó helyett leírás, a haladásra serkentő, eleven felhívás helyett holmi mélabús visszapillantás. Mintha nem is eleven emberek állnának előttünk, akik most tüstént harcba akarnak indulni a köztársaságért, hanem holmi összeaszott múmiák, akik a kérdést sub specie aeternitatis*, a plusquamperfectum** szemszögéből tekintik. …

* — az örökkévalóság szempontjából. — Szerk.*

** — régmúlt. — Szerk.**

… Lássuk tovább: „… az ideiglenes kormány … vállalná … a polgári forradalom feladatainak megvalósítását …” Itt aztán nyomban kiderült, hogy konferenciásaink nem vették észre azt a konkrét kérdést, amely a proletariátus politikai vezetői előtt felvetődött. Az ideiglenes forradalmi kormány konkrét kérdését háttérbe szorította náluk a polgári forradalom feladatait általában megvalósító jövendő kormányok sorának kérdése. Ha már „történelmi” szempontból akarják a kérdést vizsgálni, bármelyik európai ország példája megmutatja, hogy a burzsoá forradalom történelmi feladatait kormányok egész sora valósította meg, amelyek nem voltak „ideiglenesek”, s még azok a kormányok is, amelyek legyőzték a forradalmat, kénytelenek voltak mégis megvalósítani e legyőzött forradalom történelmi feladatait. De „ideiglenes forradalmi kormánynak” egyáltalában nem azt nevezik, amiről önök beszélnek: így a forradalmi korszaknak azt a kormányát nevezik, mely közvetlenül a megdöntött kormány helyébe lép, és amely a nép felkelésére támaszkodik, nem pedig valami a néptől eredő képviseleti intézményekre. Az ideiglenes forradalmi kormány a forradalom haladéktalan győzelmének, az ellenforradalmi kísérletek haladéktalan visszaverésének harci szerve, és egyáltalán nem arra való, hogy általában megvalósítsa a polgári forradalom történelmi feladatait. Bízzuk ezt, uraim, a jövendő történetírókra, meghatározzák majd ők a jövendő „Russzkaja Sztariná”-ban, hogy a polgári forradalom mely feladatait valósítottuk meg mi, vagy valósította meg ez vagy az a kormány — erre még ráérnek harminc év múlva is, nekünk pedig most jelszavakat és gyakorlati utasításokat kell adnunk a köztársaságért folyó harchoz, és annak érdekében, hogy a proletariátus ebben a harcban a legerélyesebben vegyen részt.

Az említett okokból nem kielégítők a határozat idézett részének utolsó tételei sem. Igen szerencsétlen vagy legalábbis ügyetlen az a kifejezés, hogy az ideiglenes kormánynak „szabályoznia” kellene az ellentétes osztályok közti kölcsönös harcot: marxistáknak nem kellene ilyen liberális-oszvobozsgyenyista kifejezést használniok, amely azt a gondolatot keltheti, hogy lehetségesek olyan kormányok, amelyek nem az osztályharc szervéül szolgálnak, hanem az osztályharc „szabályozójául” … A kormánynak nemcsak „előbbre kellene vinnie a forradalmi fejlődést, hanem harcolnia is kellene a fejlődésnek azok ellen a tényezői ellen, amelyek a kapitalista rendszer alapjait fenyegetik”. Ez a „tényező” pedig éppen maga a proletariátus, amelynek a nevében a határozat beszél! Ahelyett, hogy rámutatnának arra, hogyan kell a proletariátusnak az adott pillanatban „előbbre vinnie a forradalom fejlődését” (messzebbre vinni, mint ameddig az alkotmánypárti burzsoázia szeretne menni), ahelyett, hogy azt tanácsolnák, hogy meghatározott módon készüljünk a burzsoázia elleni harcra, majd amikor a burzsoázia a forradalom vívmányai ellen fordul, — ehelyett a folyamat általános leírását kapjuk, amely semmit sem mond a mi tevékenységünk konkrét feladatairól. Az a mód, ahogy az újiszkrások gondolataikat kifejezik, Marxnak (Feuerbachról szóló híres „téziseiben”) a dialektika eszméjétől távolálló régi materializmusra vonatkozó megállapítására emlékeztet. A filozófusok a világot csak különbözőképpen magyarázták — mondotta Marx —, holott arról van szó, hogy megváltoztassuk. Az újiszkrások is tűrhetően le tudják írni és meg tudják magyarázni a szemük előtt folyó harc folyamatát, de teljesen képtelenek arra, hogy helyes jelszót adjanak ki ebben a harcban. Buzgón menetelnek, de rosszul vezetnek, lealacsonyítják a történelem materialista felfogását azzal, hogy figyelmen kívül hagyják azt a cselekvő, vezető és irányító szerepet, amelyet azok a pártok tölthetnek be és kell, hogy betöltsenek a történelemben, amelyek felismerték a forradalom anyagi feltételeit és az élenjáró osztályok élére álltak.

5. Hogyan kell „előbbre vinni a forradalma”?

Idézzük a határozat következő fejezetét:

„Ilyen körülmények között a szociáldemokráciának arra kell törekednie, hogy a forradalom egész ideje alatt olyan helyzetben maradjon, amely leginkább biztosítja számára azt a lehetőséget, hogy a forradalmat előbbre vigye, amely nem köti meg a kezét a polgári pártok következetlen és önző politikája elleni harcban, és megóvja attól, hogy feloldódjék a polgári demokráciában.

Ezért a szociáldemokrácia nem tűzheti ki céljául, hogy az ideiglenes kormányban magához ragadja a hatalmat vagy megossza a hatalmat, hanem meg kell maradnia a szélső forradalmi ellenzék pártjának.”

Az a tanács, hogy olyan helyet foglaljunk el, amely a leginkább biztosítja a forradalom előbbrevitelének lehetőségét, roppant tetszik nekünk. Csak azt szeretnénk, ha ehhez a jó tanácshoz még pontos útmutatást is adnának arra nézve, hogy éppen most, a jelenlegi politikai helyzetben, a híresztelések, feltevések, mendemondák és a népképviselők egybehívását célzó tervek időszakában hogyan kell a szociáldemokráciának előbbre vinnie a forradalmat. Előbbre viheti-e most a forradalmat az, aki nem érti meg, milyen veszélyes a nép és a cár „kiegyezését” hirdető oszvobozsgyenyista elmélet, aki már az alkotmányozó gyűlés egybehívásáról szóló „határozatot” is győzelemnek nevezi, aki nem tűzi ki feladatául az ideiglenes forradalmi kormány szükségességének aktív propagálását, aki nem veszi figyelembe a demokratikus köztársaság jelszavát? Az ilyen ember a valóságban hátrafelé viszi a forradalmat, mert a gyakorlati politika tekintetében megállt az oszvobozsgyenyista álláspont színvonalán. Mi haszna annak, hogy elismeri azt a programot, amely követeli az önkényuralom köztársasággal való felcserélését, amikor a taktikáról szóló határozatból, amely megjelöli, melyek a párt jelenlegi közvetlen feladatai a forradalmi helyzetben, hiányzik a köztársaságért való harc jelszava? Hiszen éppen az oszvobozsgyenyista álláspontot, az alkotmánypárti burzsoázia álláspontját jellemzi most az, hogy az össznépi alkotmányozó gyűlés egybehívásáról szóló határozatban döntő győzelmet lát, az ideiglenes forradalmi kormányról és a köztársaságról pedig bölcsen hallgat! Ahhoz, hogy a forradalmat előbbre vigyük, vagyis messzebbre vigyük annál a határnál, ameddig a monarchista burzsoázia viszi, olyan jelszavakat kell aktívan kiadni, hangsúlyozni, előtérbe helyezni, amelyek lehetetlenné teszik a polgári demokrácia „következetlenségét”. Ilyen jelszó most csak kettő van: 1) az ideiglenes forradalmi kormány és 2) a köztársaság jelszava, — mert az össznépi alkotmányozó gyűlés jelszavát a monarchista burzsoázia átvette (lásd a „Felszabadulás Szövetsége” programját), mégpedig éppen azért vette át, hogy a forradalmat ügyesen elsinkófálhassa, hogy ne hagyja, hogy a forradalom teljes győzelmet arasson, hogy a nagyburzsoázia kalmármódra alkut kössön a cárizmussal. Es íme azt látjuk, hogy a konferencia e két jelszó közül, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy előbbre vigyék a forradalmat, a köztársaság jelszaváról teljesen megfeledkezett, az ideiglenes forradalmi kormány jelszavát pedig úgyszólván egy sorba helyezte az össznépi alkotmányozó gyűlés oszvobozsgyenyista jelszavával, azzal, hogy egyiket is, másikat is „a forradalom döntő győzelmének” nevezte!!

Bizony, ez kétségtelen tény, amely meggyőződésünk szerint határkövet fog jelenteni az oroszországi szociáldemokrácia jövendő történetírója szemében. A szociáldemokraták konferenciája 1905 májusában határozatot hoz, amely szép szavakat mond arról, hogy a demokratikus forradalmat előbbre kell vinni, valójában pedig hátrafelé viszi, valójában nem megy tovább a monarchikus burzsoázia demokratikus jelszavainál.

Az újiszkrások szeretik a szemünkre vetni, hogy mi figyelmen kívül hagyjuk azt a veszélyt, hogy a proletariátus felolvadhat a polgári demokráciában. Szeretnénk látni, ki vállalná ennek a szemrehányásnak a bebizonyítását az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusán elfogadott határozatok szövege alapján. Azt feleljük ellenlábasainknak: a burzsoá társadalom talaján működő szociáldemokrácia nem vehet részt a politikában anélkül, hogy egyes esetekben ne menne együtt a burzsoá demokráciával. Ebben a kérdésben az a különbség mi közöttünk és önök között, hogy mi a forradalmi és köztársasági burzsoáziával megyünk együtt anélkül, hogy egybeolvadnánk vele, önök pedig a liberális és monarchista burzsoáziával mennek, szintén anélkül, hogy egybeolvadnának vele. Ez a helyzet.

Az önök taktikai jelszavai, amelyeket a konferencia nevében adtak ki, egybevágnak az „alkotmányos-demokrata” párt, azaz a monarchista burzsoázia pártjának jelszavaival, s emellett önök nem vették észre, nem ismerték fel ezt az azonosságot, és ilymódon valójában az oszvobozsgyenyisták uszályába kerültek.

A mi taktikai jelszavaink, amelyeket az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusa nevében adtunk ki, a demokratikus forradalmi és köztársasági burzsoázia jelszavaival vágnak egybe. Ez a burzsoázia és kispolgárság Oroszországban még nem alakult nagy néppárttá*. …

* A „szociálforradalmárok” inkább tekinthetők egy terrorista intellektuel csoportnak, mint egy ilyen párt csírájának, noha e csoport tevékenységének objektív jelentősége éppen a forradalmi és köztársasági burzsoázia feladatainak megvalósításában rejlik.*

… De azt, hogy e párt elemei megvannak, csak az vonhatja kétségbe, akinek fogalma sincs róla, mi megy végbe most Oroszországban. Mi (a nagy orosz forradalom sikeres menete esetén) nemcsak a szociáldemokrata párt által megszervezett proletariátust szándékozunk vezetni, hanem ezt a kispolgárságot is, amely képes arra, hogy együtt haladjon velünk.

A konferencia határozatával öntudatlanul lesüllyed a liberális és monarchista burzsoázia színvonalára. A pártkongresszus határozatával tudatosan felemeli a maga színvonalára a forradalmi demokrácia nem alkudozásra, hanem harcra kész elemeit.

A legtöbb ilyen elem a parasztság között van. A nagy társadalmi csoportok politikai tendenciák szerinti osztályozásakor a forradalmi és köztársasági demokráciát — anélkül, hogy nagyot tévednénk — azonosíthatjuk a parasztság tömegével, — természetesen ugyanabban az értelemben, ugyanazokkal a fenntartásokkal és maguktól értetődő feltételekkel, amelyekkel a munkásosztály azonosítható a szociáldemokráciával. Más kifejezésekkel így is megfogalmazhatjuk következtetéseinket: a konferencia a maga össznemzeti** politikai jelszavaival forradalmi helyzetben öntudatlanul a földbirtokosok zömének színvonalára süllyed. …

** A különleges paraszt-jelszavakról, amelyekkel külön határozatok foglalkoznak, most nem beszélünk.**

… A pártkongresszus a maga össznemzeti politikai jelszavaival forradalmi színvonalra emeli a paraszttömegeket. Aki ezért a következtetésért paradoxonok iránti előszeretettel vádol bennünket, azt felszólítjuk, cáfolja hát meg azt a tételt, hogy ha nem lesz elég erőnk a forradalom következetes végigviteléhez, ha a forradalom olyasfajta oszvobozsgyenyista „döntő győzelemmel” fog befejeződni, hogy a cár csupán egy képviseleti gyűlést hív egybe, amelyet csak gúnyból lehetne alkotmányozónak nevezni — akkor ez olyan forradalom lesz, amelyben a földbirtokos és a nagyburzsoá elem lesz túlsúlyban. Ha azonban megadatik nekünk, hogy valóban nagy forradalmat éljünk át, ha a történelem ezúttal nem engedi meg az „elvetélést”, ha lesz annyi erőnk, hogy végigvigyük, döntő győzelemre vigyük a forradalmat e szó nem oszvobozsgyenyista és nem is újiszkrás értelmében — akkor ez olyan forradalom lesz, amelyben a paraszt és a proletár elem lesz túlsúlyban.

Lehet, hogy egyesek az ilyen túlsúly lehetőségének feltételezését úgy fogják tekinteni, hogy ezzel lemondtunk arról a meggyőződésünkről, hogy az eljövendő forradalom polgári jellegű forradalom lesz? Könnyen lehetséges ez, ha úgy visszaélnek ezzel a fogalommal, ahogy azt az „Iszkrá”-ban látjuk. Ezért egyáltalában nem lesz felesleges, ha foglalkozunk ezzel a kérdéssel.

6. Honnan fenyegeti a proletariátust az a veszély, hogy meg lesz kötve a keze a következetlen burzsoázia elleni harcban?

A marxisták feltétlenül meg vannak győződve az orosz forradalom burzsoá jellegéről. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy azok a demokratikus átalakulások a politikai rendszerben és azok a társadalmi és gazdasági átalakulások, amelyek Oroszország számára szükségessé váltak, egymagukban nemhogy a kapitalizmus aláaknázását, a burzsoázia uralmának aláaknázását jelentenék, hanem ellenkezőleg, elsőízben tisztítják meg igazán a talajt a kapitalizmus széleskörű és gyors, európai, nem pedig ázsiai jellegű fejlődése számára, először teszik lehetővé a burzsoáziának mint osztálynak uralmát. A szociálforradalmárok nem tudják megérteni ezt az eszmét, mert nem ismerik az árutermelés és a tőkés termelés fejlődéstörvényeinek ábécéjét, nem látják azt, hogy a kapitalizmust nem semmisíti meg még a parasztfelkelés teljes sikere sem — vagy akár az egész földnek a parasztság érdekében és a parasztság kívánságai szerint történő újrafelosztása („általános földfelosztás” vagy valami ehhez hasonló) —, hanem ellenkezőleg, lökést ad fejlődésének és meggyorsítja magának a parasztságnak osztályokra való szétesését. A szociálforradalmárok nem értik meg ezt az igazságot, s így válnak öntudatlanul a kispolgárság ideológusaivá. Ennek az igazságnak hangsúlyozása nemcsak elméleti szempontból, hanem a gyakorlati politika szempontjából is óriási jelentőségű a szociáldemokrácia számára, mert ebből következik a proletariátus pártja feltétlen és teljes osztály önállóságának követelménye a jelenlegi „általános demokratikus” mozgalomban.

Korántsem következik ebből azonban, hogy a demokratikus (társadalmi és gazdasági tartalma szerint polgári) forradalom nem a legnagyobb mértékben érdeke a proletariátusnak. Korántsem következik ebből az, hogy a demokratikus forradalom nem mehet végbe olyan formában is, amely főleg a nagykapitalista, a pénzmágnás, a „felvilágosult” földbirtokos számára előnyös, de olyan formában is, amely a paraszt és amunkás számára előnyös.

Az újiszkrások alapjában helytelenül fogják fel a polgári forradalom kategóriájának értelmét és jelentőségét. Elmefuttatásaikban állandóan ott kísért az a gondolat, hogy a polgári forradalom olyan forradalom, amely csak olyasmit adhat, ami a burzsoázia számára előnyös, márpedig mi sem tévesebb, mint ez a gondolat. A polgári forradalom olyan forradalom, amely nem lépi át a polgári, vagyis a kapitalista társadalmi és gazdasági rendszer kereteit. A polgári forradalom a kapitalizmus fejlődésének szükségleteit fejezi ki, és nemhogy megsemmisítené alapjait, ellenkezőleg, kiszélesíti és kimélyíti őket. Ez a forradalom ezért nemcsak a munkásosztály, hanem az egész burzsoázia érdekeit is kifejezi. Minthogy a burzsoázia uralma a munkásosztály felett a kapitalizmus idején elkerülhetetlen, teljes joggal mondhatjuk, hogy a polgári forradalom nem annyira a proletariátus, mint inkább a burzsoázia érdekeit fejezi ki. De egészen képtelen az a gondolat, hogy a polgári forradalom egyáltalán nem fejezi ki a proletariátus érdekeit. Ez a képtelen gondolat vagy ahhoz az ósdi narodnyik elmélethez vezet, hogy a polgári forradalom ellentétben áll a proletariátus érdekeivel, hogy ezért nekünk nem kell a polgári politikai szabadság, vagy az anarchizmushoz vezet, amely ellenzi a proletariátus bárminemű részvételét a burzsoá politikában, a polgári forradalomban, a polgári parlamentarizmusban. Elméleti szempontból nézve azt mutatja ez a gondolat, hogy megfeledkeztek a marxizmus legelemibb tételeiről is, elfelejtették, hogy az árutermelés talaján elkerülhetetlenül kifejlődik a kapitalizmus. A marxizmus tanítása szerint az a társadalom, amely árutermelésen alapul és a civilizált kapitalista nemzetekkel csereviszonyban áll, a fejlődés bizonyos fokán maga is feltétlenül a kapitalizmus útjára lép. A marxizmus visszavonhatatlanul szakított a narodnyikoknak és az anarchistáknak azzal a lázálmával, hogy például Oroszország elkerülheti a kapitalista fejlődést, kiugorhat a kapitalizmusból vagy átugorhatja valami más úton, s nem kell megtennie a kapitalizmus talaján és a kapitalizmus keretei között folyó osztályharc útját.

A marxizmusnak mindezeket a tételeit egészen részletesen bebizonyították és megrágták mind általánosságban, mind éppen Oroszországra vonatkoztatva. Ezekből a tételekből pedig az következik, hogy aki a munkásosztály megmentését bárhol másutt keresi, mint a kapitalizmus további fejlődésében, az reakciósan gondolkodik. Olyan országban, mint Oroszország, a munkásosztály nem annyira a kapitalizmus miatt szenved, mint inkább amiatt, hogy a kapitalizmus nem eléggé fejlett. A munkásosztálynak ezért feltétlenül érdeke a kapitalizmus legszélesebbkörű, legszabadabb, leggyorsabb fejlődése. A munkásosztály számára feltétlenül előnyös, ha felszámolják a régi idők összes maradványait, amelyek gátolják a kapitalizmus széleskörű, szabad és gyors fejlődését. A polgári forradalom éppen olyan forradalom, amely a leghatározottabban elsöpri a régi idők maradványait, a hűbéri rend maradványait (nemcsak az önkényuralom tartozik e maradványok közé, hanem a monarchia is), amely a legteljesebb mértékben biztosítja a kapitalizmus széleskörű, szabad és gyors fejlődését.

Ezért a polgári forradalom a legnagyobb mértékben előnyös a proletariátus számára. A polgári forradalomra feltétlenül szükség van a proletariátus érdekében. Minél teljesebb és határozottabb, minél következetesebb lesz a polgári forradalom, annál inkább biztosítva lesz a proletariátusnak a burzsoázia ellen, a szocializmusért vívott harca. Ez a következtetés csak azoknak a szemében látszik újnak vagy furcsának, paradoxnak, akik nem ismerik a tudományos szocializmus ábécéjét. S ebből a következtetésből folyik többek közt az a tétel is, hogy a burzsoá forradalom bizonyos értelemben előnyösebb a proletariátus számára, mint a burzsoázia számára. Mégpedig a következő értelemben kétségtelen ez a tétel: a burzsoázia számára előnyös, ha a proletariátussal szemben a régi rendszer egynémely maradványára, például a monarchiára, az állandó hadseregre stb. támaszkodhat. A burzsoázia számára előnyös, ha a polgári forradalom nem söpri el túl erélyesen a régi rendszer minden maradványát, hanem egyeseket meghagy belőlük — vagyis ha ez a forradalom nem egészen következetes, ha nem viszik végig, ha nem határozott és könyörtelen. Ezt a gondolatot a szociáldemokraták gyakran némileg másképp fejezik ki: azt mondják, hogy a burzsoázia elárulja önmagát, a burzsoázia elárulja a szabadság ügyét, a burzsoázia nem képes arra, hogy következetesen demokratikus legyen. A burzsoázia számára előnyösebb, ha a polgári-demokratikus irányba eső elengedhetetlen változások lassabban, fokozatosabban, óvatosabban, kevésbé határozottan, reformok útján, nem pedig forradalom útján mennek végbe, ha e változások végrehajtásakor a lehető legóvatosabban bánnak a hűbéri rendszer „nagyrabecsült” intézményeivel (például a monarchiával); ha ezek a változások a lehető legkisebb mértékben fejlesztik a köznép, vagyis a parasztok és különösen a munkások forradalmi öntevékenységét, kezdeményezését és energiáját, különben a munkásoknak annál könnyebb lesz — mint a franciák mondják — „a puskát egyik vállukról átvetni a másikra”, vagyis maga a burzsoázia ellen irányítani azt a fegyvert, amelyet a polgári forradalom ad a kezükbe, azt a szabadságot, amelyet a polgári forradalom ad nekik, azokat a demokratikus intézményeket, amelyek a hűbéri rendszertől megtisztított talajon keletkeznek.

Ezzel szemben a munkásosztály számára előnyösebb, ha a burzsoá-demokratikus irányba eső elengedhetetlen változások nem reformok útján, hanem forradalmi úton mennek végbe, mert a reformok útja a halogatások, a huzavona, a nép szervezetében rothadó részek elhalásának kínos és lassú útja. Ezeknek a részeknek rothadásától elsősorban és leginkább a proletariátus és a parasztság szenved. A forradalmi út a gyors, a proletariátusra nézve legkevésbé fájdalmas műtét útja, a rothadó részek közvetlen eltávolításának útja, a monarchia és a hozzáillő förtelmes és utálatos, rothadt és rothadásával a levegőt is megfertőző intézményekkel szemben tanúsított legkisebb engedékenység és óvatosság útja.

Ez az oka annak, hogy polgári-liberális sajtónk nem csupán a cenzúrára való tekintettel, nem csupán a hatalmasoktól való félelmében panaszkodik a forradalmi út lehetősége miatt, reszket a forradalomtól, ijesztgeti a cárt a forradalommal, igyekszik elkerülni a forradalmat, lakájkodik és hajlong a reformista út alapjául szolgáló szánalmas reformok érdekében. Nemcsak a „Russzkije Vedomosztyi”, a „Szin Otyecsesztva”, a „Nasa Zsizny”, a „Nasi Dnyi” van ezen az állásponton, hanem az illegális, a szabad „Oszvobozsgyenyije” is. A burzsoáziának mint osztálynak a kapitalista társadalomban elfoglalt helyzetéből elkerülhetetlenül következik a burzsoázia következetlensége a demokratikus forradalomban. A proletariátust mint osztályt maga a helyzete kényszeríti arra, hogy következetes demokrata legyen. A burzsoázia hátratekinget, fél a demokratikus haladástól, amely azzal fenyeget, hogy a proletariátus megerősödik. A proletariátus csak láncait vesztheti el, a demokrácia segítségével pedig egy egész világot fog nyerni. Ezért minél következetesebb demokratikus reformjai tekintetében a polgári forradalom, annál kevésbé korlátozódik arra, ami kizárólag a burzsoázia számára előnyös. Minél következetesebb a polgári forradalom, annál inkább biztosítja a demokratikus forradalomban azt, ami a proletariátus és a parasztság számára előnyös.

A marxizmus nem arra tanítja a proletárt, hogy félreálljon a polgári forradalomban, hogy ne vegyen részt benne, hogy a burzsoáziának engedje át a vezetést a forradalomban, hanem ellenkezőleg, arra tanítja, hogy a legerélyesebben vegyen részt benne, hogy a legelszántabban harcoljon a következetes proletár demokratizmusért, a forradalom végigviteléért. Nem ugorhatunk ki az orosz forradalom polgári-demokratikus keretei közül, de óriásira tágíthatjuk ezeket a kereteket, harcolhatunk és harcolnunk kell e kereteken belül is a proletariátus érdekeiért, közvetlen szükségleteiért, és azért, hogy meglegyenek a feltételei annak, hogy a proletariátus erőit előkészíthessük a jövendő teljes győzelemre. Polgári demokrácia és polgári demokrácia közt is van különbség. Polgári demokrata az a monarchista zemsztvo-képviselő is, aki a felsőház híve, aki az általános választójogot „követeli”, titokban, suba alatt pedig kiegyezik a cárizmussal holmi megnyirbált alkotmányban. És polgári demokrata az a paraszt is, aki fegyverrel kezében támad a földesurakra és a csinovnyikokra, aki „naiv republikánus” módjára „a cár elkergetését”* javasolja. * Lásd „Oszvobozsgyenyije” 71. sz. 337. old. 2. jegyzet.* Van olyan polgári-demokratikus rend, mint Németországban, és van olyan is, mint Angliában; van olyan, mint Ausztriában, és van olyan is, mint Amerikában vagy Svájcban. Szép kis marxista lenne az, aki a demokratikus forradalom korszakában figyelmen kívül hagyná ezt a különbséget a demokratizmus egyes fokai és egyik vagy másik formájának jellege között, és megelégednék azzal az „okoskodással”, hogy ez mégis „polgári forradalom”, a „polgári forradalom” gyümölcse.

Éppen ilyen, rövidlátásukat fitogtató okoskodók a mi újiszkrásaink is. Ők is csupán a forradalom polgári jellegére vonatkozó elmélkedésekre szorítkoznak ott és akkor, ahol különbséget kellene tenniök a köztársasági-forradalmi és a liberális-monarchista burzsoá demokrácia között, nem is szólva a következetlen burzsoá demokrácia és a következetes proletár demokrácia közti különbségről. Mintha csakugyan „tokbabújt emberekké” váltak volna, mélabúsan elbeszélgetnek „az ellentétes osztályok kölcsönös harcának folyamatáról”, amikor arról van szó, hogy demokratikus vezetést adjunk ennek a forradalomnak, hogy Sztruve úr és társai áruló jelszavaival ellentétben a haladó demokratikus jelszavakat hangsúlyozzuk, hogy a földbirtokosok és a gyárosok liberális üzérkedésével ellentétben nyíltan és élesen rámutassunk a proletariátus és parasztság valóban forradalmi harcának legközelebbi feladataira. Ez most a lényege annak a kérdésnek, uraim, amelyet önök nem vettek észre: az, hogy valóban nagyszerű győzelemmel fog-e végződni forradalmunk vagy csak nyomorúságos alkuval, eljut-e a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájához vagy „kimerül az ereje” egy Sipov-féle liberális alkotmányban!

Az első pillantásra talán az a színe a dolognak, hogy amikor ezt a kérdést felvetjük, teljesen eltérünk témánktól. De csak az első pillantásra tűnhet fel a dolog ilyen színben. Valójában éppen ebben a kérdésben van a gyökere az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának szociáldemokrata taktikája és az újiszkrások konferenciáján megállapított taktika között most már egészen világosan kibontakozó elvi ellentétnek. Az újiszkrások most már nem is két, hanem három lépést tettek hátrafelé, feltámasztották az ökonomizmus hibáit, amikor a munkáspárt forradalmi helyzetben követendő taktikájának a munkáspártra nézve hasonlíthatatlanul bonyolultabb, fontosabb és életbevágóbb kérdéseit kell megoldani. Ezért a legnagyobb figyelemmel kell foglalkoznunk a felvetett kérdés elemzésével.

Az újiszkrás határozat idézett része utal arra a veszélyre, hogy a szociáldemokrácia esetleg maga köti meg a kezét a burzsoázia következetlen politikája elleni harcban, felolvad a polgári demokráciában. Ennek a veszélynek a gondolata vörös fonalként húzódik végig az egész sajátosan újiszkrás irodalmon, ez a gondolat az igazi magva a pártszakadásunk során elfoglalt elvi álláspontnak (azóta, hogy a szakadás során a civakodás elemei teljesen háttérbe szorultak az ökonomizmus felé fordulás elemeivel szemben). S minden köntörfalazás nélkül elismerjük, hogy ez a veszedelem csakugyan fennáll, s hogy éppen most, az orosz forradalom lángralobbanása idején különösen komollyá vált ez a veszedelem. Ránk, a szociáldemokrácia teoretikusaira vagy — ami engem illet, inkább azt mondanám — publicistáira, valamennyiünkre az a halaszthatatlan és rendkívül felelős feladat vár, hogy kiderítsük, melyik oldalról fenyeget valóban ez a veszély. Mert nézeteltéréseinknek nem az a vita a forrása, hogy van-e ilyen veszély vagy sem, hanem hogy ezt a veszélyt a „kisebbség” úgynevezett uszálypolitikája vagy a „többség” úgynevezett forradalmisága szüli-e.

Ferdítések és félreértések elkerülése végett mindenekelőtt megjegyezzük, hogy a szóbanforgó veszély a dolognak nem a szubjektív, hanem az objektív oldaláról mutatkozik, nem abban a formális álláspontban rejlik, amelyét a szociáldemokrácia foglal el a harcban, hanem az egész jelenlegi forradalmi harc anyagi kimenetelében. Nem az a kérdés, hogy fel akar-e oldódni ez vagy az a szociáldemokrata csoport a burzsoá demokráciában, s elismeri-e, hogy feloldódik, — erről szó sincs. A szociáldemokraták közül senkit sem gyanúsítunk ezzel az óhajjal, és egyáltalán nem óhajokról van itt szó. Nem is az a kérdés, hogy megőrzi-e ez vagy az a szociáldemokrata csoport formális önállóságát, különállását, függetlenségét a burzsoá demokráciától a forradalom egész ideje alatt. Nemcsak proklamálhatják ezt az „önállóságot”, hanem formálisan meg is őrizhetik, — mégis úgy fordulhat a dolog, hogy meg lesz kötve a kezük a burzsoázia következetlensége elleni harcban. A forradalom végleges politikai eredménye az is lehet, hogy a szociáldemokrácia formális „önállósága” ellenére, teljes szervezeti és pártbeli különállása ellenére sem lesz valójában önálló, nem lesz elég ereje ahhoz, hogy proletár önállóságának bélyegét rányomja az események menetére, annyira gyengének bizonyul, hogy nagyjában és egészében végső soron végső eredményként mégiscsak történeti ténnyé válik a polgári demokráciában való „feloldódása”.

Ez a valódi veszély. És most nézzük meg, melyik oldalról fenyeget ez a veszély: a szociáldemokrácia jobboldali elhajlása részéről-e az új „Iszkra” képében, ahogyan mi gondoljuk, vagy a szociáldemokrácia baloldali elhajlása részéről a „többség”, a „Vperjod” stb. képében, ahogy az újiszkrások gondolják.

E kérdés eldöntése, mint már utaltunk rá, különböző társadalmi erők működésének objektív együtthatásától függ. Ezeknek az erőknek jellegét elméletileg már meghatározta az orosz viszonyok marxista elemzése, most pedig gyakorlatilag határozza meg a csoportok és osztályok nyílt fellépése a forradalom folyamán. És azt látjuk, hogy az egész elméleti elemzés, amelyet a marxisták jóval a jelenlegi korszakot megelőzően végeztek el, és a forradalmi események fejlődésének egész gyakorlati megfigyelése azt mutatja, hogy az objektív feltételek szempontjából Oroszországban a forradalomnak kétféle menete és kimenetele lehetséges. Oroszország gazdasági és politikai rendszerének polgári-demokratikus irányú átalakulása elkerülhetetlen és elháríthatatlan. Nincs a világon olyan erő, amely megakadályozhatná ezt az átalakulást. De az átalakulást megvalósító meglevő erők működésének együtthatásából ennek az átalakulásnak kétféle eredménye vagy kétféle formája adódhat: 1) vagy „a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelmével” végződik az ügy, vagy 2) nincs elég erő a döntő harchoz és a dolog a cárizmusnak a burzsoázia „legkövetkezetlenebb” és „legönzőbb” elemeivel kötött paktumával végződik. A senki által előre nem látható részletek és kombinációk sokfélesége nagyjában és egészében e két kimenetel egyikéhez vagy másikához vezet.

Vizsgáljuk meg most ezeket a lehetőségeket először is társadalmi jelentőségük szempontjából, másodszor a szociáldemokrácia helyzetének („feloldódásának” vagy „keze megkötöttségének”) szempontjából mindkét kimenetel esetén.

Mit jelent „a forradalom döntő győzelme a cárizmus felett”? Láttuk már, hogy az újiszkrások, amikor ezt a kifejezést használják, még a legközvetlenebb politikai jelentését sem értik meg. Még kevésbé tapasztaljuk, hogy e fogalom osztálytartalmát értenék. Hiszen mi, marxisták, semmiképpen sem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan szavakkal áltassuk magunkat, mint „a forradalom” vagy „a nagy orosz forradalom”, mint ahogy most sok forradalmi demokrata áltatja velük magát (például Gapon). Pontosan számot kell vetnünk azzal, milyen reális társadalmi erők állnak szemben „a cárizmussal” (ez teljesen reális és mindenki számára érthető erő) és képesek arra, hogy „döntő győzelmet” arassanak felette. A nagyburzsoázia, a földbirtokosok, a gyárosok, az oszvobozsgyenyistákat követő „társaság” nem lehet ez az erő. Látjuk, hogy még csak nem is akarják a döntő győzelmet. Tudjuk, hogy osztályhelyzetüknél fogva képtelenek a cárizmus elleni döntő harcra; sokkal súlyosabb kölöncként húzza őket a magántulajdon, a tőke, a föld, semhogy döntő harcba menjenek. Sokkal inkább kell nekik a cárizmus a maga rendőri-bürokratikus és katonai erőivel a proletariátus és a parasztság ellen, semhogy a cárizmus megsemmisítésére törekednének. Nem, az az erő, amely „a cárizmus felett döntő győzelmet” arathat, csak a nép, vagyis a proletariátus és a parasztság lehet, ha a fő, a nagy erőket vesszük, s a falusi és városi kispolgárságot (ez is „nép”) e kettő között osztjuk el. „A forradalom döntő győzelme a cárizmus felett” annyi, mint a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája. Ez elől a következtetés elől, amelyre már régen utalt a „Vperjod”, nem menekülhetnek el a mi újiszkrásaink sem. Senki más nem arathat döntő győzelmet a cárizmus felett.

És ez a győzelem igenis diktatúra lesz, vagyis feltétlenül katonai erőre, a felfegyverzett tömegekre, a felkelésre kell majd támaszkodnia és nem holmi „legális”, „békés úton” létrehozott intézményekre. Ez csak diktatúra lehet, mert azoknak az átalakításoknak a végrehajtása, amelyek haladéktalanul és feltétlenül szükségesek a proletariátus és a parasztság számára, kétségbeesett ellenállást fognak kiváltani a földbirtokosokból is, a nagyburzsoáziából is, a cárizmusból is. Diktatúra nélkül nem lehet megtörni ezt az ellenállást, nem lehet visszaverni az ellenforradalmi kísérleteket. De ez természetesen nem szocialista, hanem demokratikus diktatúra lesz. Ez a diktatúra (a forradalmi fejlődés egész sor közbülső foka nélkül) nem nyúlhat a kapitalizmus alapjaihoz. Legjobb esetben keresztülviheti majd a földtulajdon gyökeres újrafelosztását a parasztság javára, megvalósíthatja a következetes és teljes demokratizmust — beleértve a köztársaságot is —, a falusi, sőt a gyári életből is gyökerestül kitépheti az összes ázsiai, szolgai vonásokat, megalapozhatja a munkások helyzetének komoly javulását és életszínvonaluk emelkedését, végül — last but not least* — Végül, de nem utolsósorban. — Szerk. * — átviheti a forradalom tüzét Európába. Ez a győzelem még korántsem teszi polgári forradalmunkat szocialista forradalommá; a demokratikus forradalmi átalakulás közvetlenül nem megy túl a polgári társadalmi-gazdasági viszonyok keretein; mindamellett ez a győzelem óriási jelentőségű lesz mind Oroszország, mind az egész világ jövendő fejlődése szempontjából. Semmi sem fokozza annyira a világproletariátus forradalmi energiáját, semmi sem rövidíti meg annyira a végső győzelméhez vezető utat, mint az Oroszországban elkezdődött forradalom döntő győzelme.

Hogy mennyire valószínű ez a győzelem — az más kérdés. Egyáltalán nem vagyunk hajlamosak meggondolatlan optimizmusra e tekintetben, egyáltalán nem feledkezünk meg e feladat óriási nehézségeiről, de amikor harcba indulunk, a győzelmet kell kívánnunk és meg kell tudnunk mutatni az igazi utat, amely e győzelemhez vezet. Vitathatatlan, hogy vannak olyan tendenciák, amelyek e győzelemhez vezethetnek. Igaz, még nagyon-nagyon kicsi a mi befolyásunk, a szociáldemokraták befolyása a proletariátus tömegeire; a paraszttömegek forradalmi befolyásolása még egészen elenyésző; szörnyen nagy még a proletariátus és főleg a parasztság szétforgácsoltsága, fejletlensége, tudatlansága. A forradalom azonban gyorsan tömörít és gyorsan világosít fel. Fejlődésének minden egyes lépése egyre jobban öntudatra ébreszti a tömegeket és ellenállhatatlan erővel vonzza őket a forradalmi program zászlaja alá, — annak a programnak zászlaja alá, amely egyedül fejezi ki következetesen és egyöntetűen a tömeg igazi, életbevágó érdekeit.

A mechanika törvénye úgy szól, hogy a hatás egyenlő az ellenhatással. A történelemben a forradalom romboló erejét ugyancsak nem kis mértékben az határozza meg, milyen erős és tartós volt a szabadság iránti törekvés elfojtása, milyen mély az özönvíz előtti „felépítmény” és a jelenlegi korszak eleven erői közötti ellentmondás. A nemzetközi politikai helyzet is sok tekintetben a lehető legelőnyösebben alakul az orosz forradalom számára. A munkások és a parasztok felkelése már megkezdődött; a felkelés szétforgácsolt, ösztönös, gyenge, de vitathatatlanul és feltétlenül bizonyítja, hogy vannak erők, amelyek elszántan tudnak harcolni és a döntő győzelem felé tartanak.

Ha ez az erő nem elegendő, akkor a cárizmusnak sikerül paktumot kötnie, amire már készülnek is mindkét oldalról — Buliginék is, Sztruve úrék is. Akkor egy megnyirbált alkotmánnyal végződik az ügy, sőt a legrosszabb esetben — az alkotmány paródiájával. Ez is „burzsoá forradalom” lesz, csakhogy elvetélt, ki nem hordott korcs. A szociáldemokráciának nincsenek illúziói, ismeri a burzsoázia áruló természetét, nem csügged el és nem hagyja abba a proletariátus osztálynevelése terén végzett szívós, türelmes, kitartó munkáját, még egy „Sipov-féle” burzsoá-alkotmányos paradicsom legszürkébb hétköznapjaiban sem. Ez a kimenetel többé-kevésbé hasonlítana csaknem az összes XIX. századbeli európai demokratikus forradalmak kimeneteléhez, és ebben az esetben pártunk fejlődése is nehéz, göröngyös, hosszú, de ismert és járt úton haladna.

Most az a kérdés, hogy e két lehetőség közül melyikben lenne valóban megkötve a szociáldemokrácia keze a következetlen és önző burzsoáziával szemben? melyik esetben „oldódik fel” valóban teljesen vagy majdnem teljesen a polgári demokráciában?

Elég, ha világosan felvetjük ezt a kérdést, és percnyi késedelem nélkül válaszolhatunk rá.

Ha a burzsoáziának sikerül elgáncsolnia az orosz forradalmat” azzal, hogy kiegyezik a cárizmussal, akkor a szociáldemokrácia keze tényleg meg lesz kötve a következetlen burzsoáziával szemben, akkor a szociáldemokrácia „feloldódik” a burzsoá demokráciában olyan értelemben, hogy a proletariátusnak nem sikerül majd rányomnia a maga határozott bélyegét a forradalomra, nem sikerül proletár módon vagy — mint egykor Marx mondotta — „plebejus módon” leszámolnia a cárizmussal.

Ha sikerül döntő győzelemre vinni a forradalmat, akkor jakobinus módon, vagy ha úgy tetszik, plebejus módon fogunk leszámolni a cárizmussal. „Az egész francia terrorizmus — írta Marx a híres „Neue Rheinische Zeitung”-ban 1848-ban — nem volt egyéb, mint plebejus módon való leszámolás a burzsoázia ellenségeivel, az abszolutizmussal, a feudalizmussal és a nyárspolgársággal” (Marx’ Nachlass. Mehring kiadása. III. köt. 211. old.). Gondolkodtak-e valaha is Marx e szavainak jelentésén azok, akik az orosz szociáldemokrata munkásokat a demokratikus forradalom korszakában a „jakobinizmus” rémével ijesztgetik?

A jelenlegi orosz szociáldemokrácia girondistái, az újiszkrások, nem olvadnak egybe az oszvobozsgyenyistákkal, de a valóságban jelszavaik jellegénél fogva uszályukba kerültek. Az oszvobozsgyenyisták pedig, vagyis a liberális burzsoázia képviselői, az önkényuralommal finoman, reformista módon akarnak elbánni, — engedékenyen, hogy az arisztokráciát, a nemességet, az udvart ne érje sérelem, óvatosan, törés-zúzás nélkül, szeretetreméltóan és udvariasan, úri módon, kesztyűs kézzel (olyasféle fehér kesztyűben, amilyet egy bandita kezéről húzott fel a maga kezére Petrunkevics úr, amikor Véres Miklós a „népképviselőket”(?) fogadta, lásd „Proletarij”, 5. sz.).38

A jelenlegi szociáldemokrácia jakobinusai — a bolsevikok, a „vperjodisták”, a kongresszusiak vagy a „Proletarij” hívei; már nem is tudom, hogy nevezzem őket — jelszavaikkal fel akarják emelni a forradalmi és köztársasági kispolgárságot és különösen a parasztságot a teljes osztályönállóságát megőrző proletariátus következetes demokratizmusának színvonalára. Azt akarják, hogy a nép, vagyis a proletariátus és a parasztság „plebejus módon” bánjon el a monarchiával és az arisztokráciával, kíméletlenül megsemmisítse a szabadság ellenségeit, erőszakkal letörje ellenállásukat, és semmiféle engedményt ne tegyen a hűbéri rend, az ázsiai állapotok, az ember meggyalázása átkozott örökségének.

Ez persze nem jelenti azt, hogy feltétlen utánozni akarnánk az 1793. évi jakobinusokat, át akarnánk venni nézeteiket, programjukat, jelszavaikat, akció-módszereiket. Szó sincs róla. Nekünk nem régi programunk van, hanem új: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt minimális programja. Új jelszavunk van: a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája. Lesznek majd — ha megérjük a forradalom igazi győzelmét — új akció-módszereink is, amelyek megfelelnek a munkásosztály teljes szocialista forradalmi átalakulásra törekvő pártja jellegének és céljainak. Hasonlatunkkal csak azt akarjuk megvilágítani, hogy a XX. század élenjáró osztályának, a proletariátusnak képviselői, vagyis a szociáldemokraták ugyanúgy két szárnyra (opportunista és forradalmi szárnyra) oszlanak, ahogy két szárnyra, vagyis girondistákra és jakobinusokra oszlottak a XVIII. század élenjáró osztályának, a burzsoáziának képviselői.

Csak a demokratikus forradalom teljes győzelme esetén nem lesz megkötve a proletariátus keze a következetlen burzsoázia elleni harcban, csak ez esetben nem „oldódik fel” a burzsoá demokráciában, csak ebben az esetben nyomja rá az egész forradalomra a maga proletár vagy helyesebben proletárparaszti bélyegét.

Egyszóval, hogy a proletariátusnak ne legyen megkötve a keze a következetlen burzsoá demokrácia elleni harcban, elég öntudatosnak és erősnek kell lennie ahhoz, hogy forradalmi öntudatra ébressze a parasztságot, hogy vezesse rohamát, hogy ilymódon önállóan megvalósítsa a következetes proletár demokratizmust.

Így áll az az újiszkrások által olyan sikertelenül megoldott kérdés, hogy vajon fennáll-e az a veszély, hogy meg lesz kötve a kezünk a következetlen burzsoázia elleni harcban. A burzsoázia mindig következetlen lesz. Nincs naivabb és meddőbb kísérlet, mint olyan feltételek vagy pontok felállítása*, amelyek végrehajtása esetén a burzsoá demokráciát a nép őszinte barátjának tekinthetnénk. …

* Mint ahogy Sztarover kísérelte meg a III. kongresszus által elvetett határozati javaslatában, és ahogy a konferencia kísérli meg nem kevésbé sikertelen határozatában.*

… A demokratizmus következetes harcosa csak a proletariátus lehet. A proletariátus csak azzal a feltétellel válhat a demokrácia győzelmes harcosává, ha forradalmi harcához csatlakozik a parasztság tömege. Ha a proletariátusnak nem lesz elég ereje ehhez, akkor a burzsoázia kerül a demokratikus forradalom élére és következetlenné, haszonlesővé teszi a forradalmat. Ennek megakadályozására nincs más eszköz, mint a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája.

Így eljutunk ahhoz a kétségtelen következtetéshez, hogy az újiszkrás taktika objektív jelentésénél fogva a polgári demokrácia kezére játszik. Az egészen a plebiszcitumokig, a megegyezés elvéig, a pártirodalomnak a párttól való elszakadásáig terjedő szervezeti elmosódottság hirdetése, a fegyveres felkelés feladatainak lebecsülése, a forradalmi proletariátus és a monarchista burzsoázia általános népi politikai jelszavainak összekeverése, „a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelme” feltételeinek kiforgatása, — mindez együttvéve forradalmi helyzetben éppen azt az uszálypolitikát jelenti, amely megtéveszti a proletariátust, dezorganizálja és megzavarja tudatát, lefokozza a szociáldemokrácia taktikáját, ahelyett, hogy megmutatná az egyetlen utat, amely a győzelemhez vezet, és a proletariátus jelszava körül egyesítené a nép összes forradalmi és köztársasági elemeit.

—

Hogy megerősítsük ezt a végkövetkeztetést, amelyhez a határozat elemzése alapján jutottunk el, vizsgáljuk meg ugyanezt a kérdést más oldalról is. Először is lássuk, hogyan illusztrálja az újiszkrás taktikát egy egyszerű és őszinte mensevik a grúz „Szocial-Demokrat”-ban. Másodszor pedig lássuk, ki használja a gyakorlatban, a jelenlegi politikai helyzetben az új „Iszkra” jelszavait.

7. Taktika „a konzervatívoknak a kormánytól való távoltartására”

A fentemlített cikk címe, amely a mensevik tifliszi „bizottság” lapjában („Szocial-Demokrat” 1. sz.) jelent meg: „A rendi országgyűlés és a mi taktikánk”. Szerzője még nem felejtette el egészen programunkat, kitűzi a köztársaság jelszavát, de a taktikáról így elmélkedik:

„E cél (a köztársaság) elérésére két útra mutathatunk rá: vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk a kormány által összehívandó rendi országgyűlést és fegyverrel a kezünkben terítjük le a kormányt, forradalmi kormányt alakítunk és összehívjuk az alkotmányozó gyűlést. Vagy pedig kijelentjük, hogy a rendi országgyűlés a központja akcióinknak, fegyverrel a kezünkben nyomást gyakorolunk tagjaira és működésére, s erőszakkal arra kényszerítjük, hogy nyilvánítsa magát alkotmányozó gyűlésnek, vagy összehívatjuk vele az alkotmányozó gyűlést. Ez a két taktika igen erősen különbözik egymástól. Nézzük meg, melyik előnyösebb számunkra.”

Így fejtik ki az orosz újiszkrások azokat az eszméket, amelyek a továbbiak során az általunk elemzett határozatban jutottak kifejezésre. Ezt — jól jegyezzük meg — Csuzima előtt írták, amikor a Buligin-féle „tervezet” még egyáltalán nem került napvilágra. Még a liberálisok is elvesztették türelmüket és bizalmatlanságukat fejezték ki a legális sajtó hasábjain — az újiszkrás szociáldemokrata ellenben hiszékenyebbnek bizonyult, mint a liberálisok. Kijelenti, hogy a rendi országgyűlést „összehívják”, és annyira hisz a cárnak, hogy azt javasolja, tegyük ezt a még nemlétező rendi országgyűlést (vagy talán „Állami Dumát” vagy „törvénymegvitató gyűlést”?) működésünk központjává. Tifliszi barátunk, aki őszintébb és egyenesebb, mint a konferencián hozott határozat szerzői, nem azonosítja a két „taktikát” (amelyet párját ritkító naivitással fejt ki), és kijelenti, hogy a második taktika „előnyösebb”. Halljuk csak:

„Az első taktika. Mint tudjuk, az előttünk álló forradalom polgári forradalom, vagyis a fennálló rendszer olyan megváltoztatására irányul, amelyben nemcsak a proletariátus érdekelt, hanem az egész polgári társadalom is. A kormánnyal szemben ellenzékben vannak az összes osztályok, még maguk a kapitalisták is. A harcoló proletariátus és a harcoló burzsoázia bizonyos értelemben együtt halad és különböző oldalakról együtt támad az önkényuralomra. A kormány itt teljesen egyedül áll, és a társadalom rokonszenve nincs mellette. Ezért igen könnyű megsemmisíteni. Az oroszországi proletariátus még nem olyan öntudatos és nem olyan szervezett, hogy egymaga is véghez vihetné a forradalmat. És ha erre képes lenne, akkor nem polgári, hanem proletár (szocialista) forradalmat csinálna. Tehát a mi érdekünk, hogy a kormány szövetségesek nélkül maradjon, ne bonthassa meg az ellenzék egységét, ne nyerje meg a burzsoáziát és ne szigetelje el a proletariátust…”

Ezek szerint a proletariátus érdeke, hogy a cári kormány ne tudja megbontani a burzsoázia és proletariátus egységét! Vajon nem tévedésből hívják ezt a grúziai újságot „Szocial-Demokrat”-nak és nem „Oszvobozsgyenyijé”-nek? És ügyeljünk csak a demokratikus forradalomnak erre a páratlan filozófiájára! Hát nem nyilvánvaló ebből, hogy ezt a szegény tifliszit végleg megzavarta a „polgári forradalom” fogalmának szőrszálhasogató uszálypolitikus értelmezése? Azt a kérdést fejtegeti, hogy a proletariátust elszigetelhetik a demokratikus forradalom során, és közben megfeledkezik — megfeledkezik egy csekélységről — a parasztságról! A proletariátus lehetséges szövetségesei közül csak a zemsztvók földbirtokosait ismeri és kedveli, s a parasztokról nem tud. És éppen a Kaukázusban! Hát nem volt igazunk, amikor azt mondtuk, hogy az új „Iszkra” a maga elmélkedéseivel a monarchista burzsoázia színvonalára süllyed, ahelyett, hogy magához emelné, szövetségesévé tenné a forradalmi parasztságot?

„… Ellenkező esetben elkerülhetetlen a proletariátus veresége és a kormány győzelme. És az önkényuralom éppen erre törekszik. Kétségtelen, hogy a rendi országgyűlés megnyeri magának a nemesség, a zemsztvók, a városok, az egyetemek és más burzsoá intézmények képviselőit. Apróbb engedményekkel igyekszik majd őket megpuhítani és ilymódon kibékíteni önmagával. Így megerősödve, csapásait az egyedülmaradt munkásnépre fogja összpontosítani. A mi kötelességünk: megelőzni a dolgok ily szerencsétlen kimenetelét. De vajon elérhető-e ez az első úton? Tegyük fel, hogy nem fordítunk semmi figyelmet a rendi országgyűlésre, hanem magunk készülődünk a felkelésre, és egy szép napon felfegyverzetten kivonulunk az utcára harcolni. És lám, nem egy, hanem két ellenség áll velünk szemben: a kormány és a rendi országgyűlés. Míg mi készülődtünk, azalatt nekik sikerült kiegyezniök, megállapodást kötöttek, kidolgoztak egy számukra előnyös alkotmányt és megosztoztak a hatalmon. Ez a kormány számára nyilvánvalóan előnyös taktika, és erről a taktikáról a leghatározottabban le kell mondanunk …”

Ez aztán nyílt beszéd! Határozottan le kell mondanunk a felkelés előkészítésének „taktikájáról”, mert különben „azalatt” a kormány kiegyezik a burzsoáziával! Találhatunk-e akár a legmegrögzöttebb „ökonomizmus” régi irodalmában olyasmit, ami ennyire közeljárna a forradalmi szociáldemokrácia meggyalázásához? Hol itt, hol ott lobbannak fel munkás- és parasztfelkelések és zendülések — ez tény. A rendi országgyűlés: Buligin ígérete. És a Tiflisz városából való „Szocial-Demokrat” így határoz: lemondunk a felkelés előkészítésének taktikájáról és megvárjuk „a cselekvés centrumát” — a rendi országgyűlést …

„… A másik taktika ezzel szemben abból áll, hogy a rendi országgyűlést felügyeletünk alá helyezzük, nem hagyjuk, hogy saját akarata szerint cselekedjék és kiegyezzen a kormánnyal*. …

* Milyen eszközzel fogjuk megfosztani a zemsztvo-képviselőket saját akaratuktól? Talán valamilyen különleges lakmuszpapírral?*

… Támogatjuk a rendi országgyűlést, ha az önkényuralom ellen harcol, és harcolunk ellene abban az esetben, ha megbékül az önkényuralommal. Erélyes beavatkozással és erőszakkal egymásnak ugrasztjuk a képviselőket**, a radikálisokat megnyerjük magunknak, a konzervatívokat távoltartjuk a kormánytól, és így az egész rendi országgyűlést forradalmi útra tereljük. E taktika eredményeképpen a kormány állandóan magára marad, az ellenzék pedig erős lesz, és ez megkönnyíti a demokratikus rendszer megteremtését.” …

** Szent egek! Ez aztán az „elmélyített” taktika! Az utcán verekedni — ehhez nincs erőnk, de a „képviselőket erőszakkal egymásnak ugrasztani” — azt lehet. Hallja, tifliszi elvtárs, hazudni lehet, de csak módjával…**

… Úgy, úgy! Csak merje most azt mondani valaki, hogy mi túlozzuk azt a fordulatot, amelyet az újiszkrások az ökonomizmus legvulgárisabb hasonmása irányában tettek. Hiszen ez már igazán olyan, mint az a bizonyos légyirtószer: fogd meg a legyet, szórd rá a port és a légy megdöglik. Erőszakkal egymásnak ugrasztani a rendi országgyűlés képviselőit, „távoltartani a konzervatívokat a kormánytól” — és az egészrendi országgyűlés forradalmi útra tér … Mindenféle „jakobinus” fegyveres felkelés nélkül, csak úgy, előkelően, majdnem parlamenti úton, úgy, hogy „hatunk” az országgyűlés tagjaira.

Szegény Oroszország! Azt mondták róla, hogy mindig Európa levetett, ódivatú kalapjait viseli. Parlamentünk még nincs, sőt Buligin sem ígérte meg, de parlamenti kretinizmusunk már több van a kelleténél.

„… Hogyan kell beavatkozni? Mindenekelőtt követelni fogjuk, hogy a rendi országgyűlést általános, egyenlő, közvetlen választójog és titkos szavazás alapján hívják össze. E választási rend kihirdetésével* Az „Iszkrá”-ban?* egyidejűleg törvénybe kell iktatni** Ki iktatja törvénybe? Miklós?** a választási agitáció teljes szabadságát, azaz a gyülekezési, a szólás- és a sajtószabadságot, a választók és a jelöltek sérthetetlenségét és az összes politikai foglyok szabadonbocsátását. A választásokat minél későbbre kell kitűzni, hogy elég időnk legyen a nép felvilágosítására és előkészítésére. És mivel a rendi országgyűlés egybehívása szabályainak kidolgozásával Buligin belügyminiszter bizottságát bízták meg, erre a bizottságra és tagjaira is*** Lám, mit jelent az a taktika, amely „távoltartja a kormánytól a konzervatívokat!”*** nyomást kell gyakorolnunk. Ha Buligin bizottsága megtagadja követeléseink teljesítését**** Ez persze lehetetlen, amikor ilyen helyes és bölcs taktikánk van!**** és a képviselőválasztás jogát csak a vagyonosoknak adja meg, akkor be kell avatkoznunk ezekbe a választásokba, és forradalmi úton kell kényszerítenünk a választókat, hogy a haladó jelölteket válasszák meg és a rendi országgyűlésen követeljék az alkotmányozó gyűlést. Végül mindenféle eszközzel — tüntetésekkel, sztrájkokkal, és ha kell, felkeléssel — kényszeríteni kell a rendi országgyűlést, hogy hívja össze az alkotmányozó gyűlést, vagy pedig nyilvánítsa magát alkotmányozó gyűlésnek. Az alkotmányozó gyűlést a felfegyverzett proletariátusnak kell védelmeznie és mindketten***** A felfegyverzett proletariátus és „a kormánytól távoltartott” konzervatívok?***** együtt haladnak majd a demokratikus köztársaság felé.

Ez a szociáldemokrata taktika, és csakis ez biztosítja számunkra a győzelmet.”

Ne higgye az olvasó, hogy ez a hihetetlen badarság valamilyen felelőtlen és befolyás nélküli újiszkrás egyszerű tollpróbája. Nem, ezt egy egész újiszkrás bizottság lapjában írták, a tifliszi bizottságéban. Sőt, mi több: ezt a badarságot határozottan jóváhagyta az „Iszkra”, amelynek századik számában ezt olvassuk erről a „Szocial-Demokrat”-ról:

„Az első számot elevenen és tehetségesen szerkesztették. Látszik rajta a szerkesztő és író tapasztalt, ügyes keze … Meggyőződéssel mondhatjuk, hogy a lap fényesen meg fogja oldani a maga elé tűzött feladatot.”

Hogyne! Ha ez a feladat abból áll, hogy mindenkinek szemléltetően bemutassa az újiszkrások teljes eszmei bomlását, akkor valóban „fényesen” megoldotta feladatát. Ennél „elevenebben, tehetségesebben és ügyesebben” senki sem tudta volna kifejezésre juttatni az újiszkrások lesüllyedését a liberális-burzsoá opportunizmusig.

8. Az oszvobozsgyenyizmus és az újiszkrásság

Most áttérünk az újiszkrásság politikai jelentőségének egy másik szemléletes igazolására.

Sztruve úr „Hogy találhatunk rá önmagunkra?” című figyelemreméltó, nagyszerű, tanulságos cikkében („Oszvobozsgyenyije” 71. sz.) harcba száll szélső pártjaink „programbeli forradalmisága” ellen. Velem különösen elégedetlen Sztruve úr*. …

* „Lenin úr és elvtársai forradalmiságához képest Bebel, sőt Kautsky nyugateurópai szociáldemokráciájának forradalmisága is opportunizmus, pedig ennek a már enyhített forradalmiságnak is alámosta az alapjait a történelem.” Igen haragos kirohanás. De Sztruve úr téved, ha azt hiszi, hogy mindent rámfoghat, akár a halottra. Felelhetek Sztruve úrnak olyan kihívással, amelyet sohasem tud majd visszavágni. Hol és mikor neveztem én „Bebel és Kautsky forradalmiságát” opportunizmusnak? Hol és mikor tartottam igényt arra, hogy valami külön irányzatot teremtsek a nemzetközi szociáldemokráciában, amely nem azonos Bebel és Kautsky irányzatával? Hol és mikor jutottak kifejezésre nézeteltérések köztem és Bebel meg Kautsky között — olyan nézeteltérések, amelyek legalább megközelítőleg annyira komolyak lettek volna, mint a Bebel és Kautsky közti nézeteltérések, például az agrárkérdésben Breslauban? Próbáljon Sztruve úr megfelelni erre a három kérdésre.

Az olvasónak pedig azt mondjuk: a liberális burzsoáziának mindenütt és mindig ez a módszere: az illető országban a vele azonos nézeteket vallókat biztosítja arról, hogy az illető ország szociáldemokratái a világ legoktalanabb emberei, a szomszéd országban levő társaik ellenben „mintagyerekek”. A német burzsoázia a francia szocialistákat mint ,,mintagyerekeket” százszor is követendő példaként állította Bebel és Kautsky elé. Ugyanígy példaként állította a francia burzsoázia a közelmúltban a francia szocialisták elé a „mintagyerek” Bebelt. Ócska fogás ez, Sztruve úr! Csak gyermekeket és tudatlanokat lehet vele horogra fogni. Vitathatatlan tény, hogy a nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia teljesen szolidáris a program és a taktika összes fontos kérdéseiben.*

… Ami viszont engem illet, én a lehető legnagyobb mértékben meg vagyok elégedve Sztruve úrral; nem is kívánhatnék nála jobb szövetségest az újiszkrások újraéledő ökonomizmusa és a „szociálforradalmárok” teljes elvtelensége elleni harcban. Arról, hogy Sztruve úr és az „Oszvobozsgyenyije” miként bizonyította be a gyakorlatban, hogy azok a „javítások”, amelyeket a szociálforradalmárok programtervezetükben a marxizmuson eszközöltek, keresztül-kasul reakciósak, majd más alkalommal beszélünk. Arról, hogy Sztruve úr mindannyiszor, valahányszor elvileg egyetértett az újiszkrások álláspontjával, nékem igazi, becsületes és őszinte szolgálatot tett, már többízben* beszéltünk és most mégegyszer beszélünk róla. …

* Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy a „Mit ne tegyünk?” c. cikket („Iszkra” 52. sz.) milyen nagy hűhóval üdvözölte az „Oszvobozsgyenyije”, mint „nagyjelentőségű fordulatot” az opportunistákkal szemben tanúsított engedékenység felé. Az újiszkrásság elvi tendenciáit külön helyeselte az „Oszvobozsgyenyije” az orosz szociáldemokraták közötti szakadásról szóló közleményében. Trockij „Politikai feladataink” című brosúrájával kapcsolatban az „Oszvobozsgyenyije” rámutatott arra, hogy a szerző gondolatai megegyeznek azzal, amit valamikor a rabocsejegyelós Kricsevszkij, Martinov és Akimov (lásd „A szolgálatkész liberális” című röplapot, a „Vperjod” kiadása) írtak és mondtak. Az „Oszvobozsgyenyije” üdvözölte Martinov brosúráját a két diktatúráról (lásd a „Vperjod” 9. számában megjelent kis cikket). Végül különösen nagy rokonszenvvel fogadta az „Oszvobozsgyenyije” Sztarover elkésett panaszait a régi „Iszkrá”-nak azzal a régi jelszavával kapcsolatban, hogy „előbb elhatárolódni, aztán egyesülni”.*

… Sztruve úr cikkében számos rendkívül érdekes kijelentés van, amelyet itt csak futólag érinthetünk. Sztruve úr „nem a harcra, hanem az osztályegyüttműködésre támaszkodva” készül „megteremteni az orosz demokráciát”, s emellett a „szociális szempontból kiváltságos értelmiség” (mondjuk a „művelt nemesség”, amely előtt Sztruve úr olyan gráciával hajbókol, mint egy igazán nagyvilági … lakáj) ezt az „osztálymentes” pártot „szociális helyzetének egész súlyával” (a pénzeszsák súlyával) támogatni fogja. Sztruve úr kifejezi abbeli óhaját, hogy megértesse az ifjúsággal, mennyire kevéssé helytálló az a „radikális sablon, miszerint a burzsoázia megijedt és eladta a proletariátust és a szabadság ügyét” (teljes szívünkből üdvözöljük ezt az óhajt. Semmi sem erősíti meg jobban ezt a marxista „sablont”, mint az, hogy Sztruve úr így hadakozik ellene. Nagyon kérjük Sztruve urat, ne késlekedjék pompás tervének megvalósításával!).

Témánk szempontjából fontos megemlítenünk, milyen gyakorlati jelszavak ellen harcol manapság az orosz burzsoáziának ez a politikailag olyan finomszimatú és a legkisebb időváltozásra is reagáló képviselője. Először is a köztársaság jelszava ellen. Sztruve úr szilárdan meg van róla győződve, hogy ez a jelszó „a nép tömegei számára érthetetlen és idegen” (elfelejti hozzátenni, hogy a burzsoázia számára érthető ugyan, de nem előnyös!). Szeretnénk hallani, hogy köreinkben és gyűléseinken mit válaszolnának erre Sztruve úrnak a munkások! Vagy a munkások talán nem tartoznak a néphez? És a parasztok? Sztruve úr szerint a parasztokban él ugyan némi „naiv republikánizmus” („el kell kergetni a cárt”) — de a liberális burzsoázia hisz abban, hogy a naiv republikánizmus helyébe nem a tudatos republikánizmus, hanem a tudatos monarchizmus lép! Ca dépend, Sztruve úr, ez majd a körülményektől függ. A cárizmus is, a burzsoázia is feltétlenül fellépne az ellen, hogy a parasztság helyzete gyökeresen megjavuljon a földesúri föld rovására, a munkásosztály pedig feltétlenül támogatja ebben a parasztságot.

Másodszor, Sztruve úr biztosít bennünket arról, hogy „a polgárháborúban a támadónak soha sincs igaza”. Ez a gondolat egészen közeljár az újiszkrásság fentemlített tendenciáihoz. Mi persze nem mondjuk, hogy a polgárháborúban a támadás mindig előnyt jelent; nem, olykor bizonyos ideig kötelező a védekező taktika. De ha egy olyan tételt, amilyet Sztruve úr felállított, az 1905-ös Oroszországra alkalmazunk, akkor éppen egy darabka „radikális sablont” mutatunk be („a burzsoázia megijed és eladja a szabadság ügyét”). Aki ma nem akarja támadni az önkényuralmat, a reakciót, aki nem készül erre a támadásra, aki nem hirdeti ezt a támadást, az jobb, ha nem nevezi magát a forradalom hívének.

Sztruve úr elítéli a „konspiráció” és a „zendülés” (ez amolyan „miniatűr felkelés”) jelszavát. Sztruve úr ezt is, azt is megvetően elutasítja — „a tömegek megközelítése” szempontjából! Megkérdeznénk Sztruve urat: fel tud-e fedezni például egy nézete szerint mértéket nem ismerő forradalmár olyan művében, mint a „Mi a teendő?”, bármit, amit a zendülés propagálásának nevezhetnénk? Ami pedig a „konspirációt” illeti, olyan nagy különbség van-e például köztünk és Sztruve úr között? Nem dolgozunk-e mindketten „illegális” lap számára, amelyet „konspiratív” úton szállítanak Oroszországba, és amely a „Felszabadulás Szövetsége”, illetve az OSzDMP „titkos” csoportjainak szolgálatában áll? Munkás tömeggyűléseink gyakran „konspiratívak” — ezt a hibájukat nem tagadhatjuk. Hát az oszvobozsgyenyista urak gyűlései? Van-e mivel kérkednie önnek, Sztruve úr, a megvetett konspiráció megvetett híveivel szemben?

Igaz, hogy a legnagyobb konspirációra van szükség a munkások részére történő fegyverszállításokkal kapcsolatban. Itt aztán már nyíltabban lép fel Sztruve úr. Hallgassuk csak meg: „Ami a fegyveres felkelést vagy a technikai értelemben vett forradalmat illeti, csak a demokratikus program tömegpropagandája teremtheti meg az általános fegyveres felkelés társadalomlélektani feltételeit. Ilyenformán abból a tőlem távolálló szempontból is, amely a fegyveres felkelést a felszabadulásért folyó jelenlegi harc elkerülhetetlen betetőzésének tekinti, — az alapvető, a legszükségesebb teendő, hogy a tömegeket átitassák a demokratikus átalakulás eszméivel.”

Sztruve úr igyekszik kitérni a kérdés elől. Arról beszél, hogy a felkelés elkerülhetetlen, ahelyett hogy arról beszélne, hogy a felkelés szükséges a forradalom győzelme érdekében. Az elő nem készített, ösztönös, szétforgácsolt felkelés már megkezdődött. Feltétlen kezességet senki sem vállalhat azért, hogy teljes és egységes fegyveres népi felkelés lesz belőle, mert ez a forradalmi erők állapotától (amelyeket csak a harc folyamán lehet teljesen felmérni), a kormány és a burzsoázia magatartásától és még számos más, előre pontosan számba nem vehető körülménytől függ. Semmi értelme annak, hogy elkerülhetetlenségről beszéljünk egy konkrét esemény bekövetkezésére vonatkozó abszolút bizonyosság értelmében, ahogy Sztruve úr forgatja a beszédet. Ha ön a forradalom híve akar lenni, arról kell beszélnie, szükség van-e a felkelésre a forradalom győzelme érdekében, szükség van-e arra, hogy a felkelést aktívan előtérbe helyezzük, hirdessük és azonnal és erélyesen hozzálássunk az előkészítéséhez. Lehetetlen, hogy Sztruve úr ne értené meg ezt a különbséget, hiszen ő nem ködösíti el például az általános választójog szükségességének kérdését, amely minden demokrata számára vitán felül áll, azzal a minden politikus szemében vitás és egyáltalán nem életbevágó kérdéssel, hogy vajon az általános választójog megszerzése elkerülhetetlen-e a jelenlegi forradalom folyamán, vagy sem. Sztruve úr azzal, hogy kitér a felkelés szükségességének kérdése elől, a liberális burzsoázia politikai álláspontjának legmélyebb indítóokát juttatja kifejezésre. Először is, a burzsoázia inkább alkut köt az önkényuralommal, semmint széttapossa; másodszor, a burzsoázia a fegyveres harcot minden esetben a munkásokra hárítja. Ez a reális értelme annak, hogy Sztruve úr kitér a kérdés elől. Ezért meghátrál a felkelés szükségességének kérdése elől és sürgősen visszavonul a felkelés „társadalomlélektani” feltételeinek, az előzetes „propagandának” a kérdéséhez. Pontosan ugyanúgy, ahogy az 1848-as frankfurti parlamentben a burzsoá szócséplők is rezolúciók, deklarációk, határozatok megszerkesztésével, „tömegpropagandával” és a „társadalomlélektani feltételek” előkészítésével foglalkoztak, amikor arról volt szó, hogy vissza kell verni a kormány fegyveres erejét, amikor a mozgalom „szükségessé tette” a fegyveres harcot, amikor (az előkészítő szakaszban százszorosan szükséges) szavakkal való befolyásolás közönséges polgári tétlenséggé és gyávasággá fajult; pontosan ugyanígy megkerüli Sztruve úr a felkelés kérdését és frázisok mögé bújik. Sztruve úr szemléltetően megmutatja nekünk azt, amit sok szociáldemokrata konokul nem hajlandó látni, tudniillik azt, hogy a forradalmi helyzet éppen abban különbözik a közönséges, hétköznapi, előkészítő történelmi helyzetektől, hogy a tömegek hangulatának, felbuzdulásának, meggyőződésének tettekben kell kifejezésre jutniok — és hogy tettekben is jutnak kifejezésre.

A vulgáris forradalmiság nem érti meg azt, hogy a szó is tett; ez a tétel vitathatatlan, ha általában alkalmazzuk a történelemre vagy azokra a történelmi korszakokra, amikor nem kerül sor a tömegek nyílt politikai fellépésére, — amelyet semmiféle puccs nem helyettesíthet, sem mesterségesen elő nem idézhet. Az uszálypolitikát követő forradalmárok nem értik meg, hogy amikor bekövetkezett a forradalmi helyzet, amikor a régi „felépítmény” minden eresztékében recseg-ropog, amikor a maguknak új felépítményt teremtő osztályok és tömegek nyílt politikai fellépése ténnyé vált, amikor megkezdődött a polgárháború, akkor a régi módszer szerint „szavakra” szorítkozni, nem adni ki a „tettekre” való áttérés közvetlen jelszavát, és a tettek alól a „lélektani feltételekre”, no meg általánosságban a „propagandára” való hivatkozással kibújni — ez élettelenség, halotti merevség, meddő okoskodás, vagy pedig a forradalom elárulása, a forradalom ügyének cserbenhagyása. A demokratikus burzsoázia frankfurti fecsegése feledhetetlen történelmi példája az ilyen árulásnak vagy az ilyen szőrszálhasogató bárgyúságnak.

Kívánják-e, hogy az oroszországi szociáldemokrata mozgalom története alapján megmagyarázzuk, mi különbség van a vulgáris forradalmiság és a forradalmárok uszálypolitikája között? Megmagyarázzuk. Emlékezzenek az 1901 — 1902-es évekre, amelyek nem is olyan régen múltak el, s ma már mégis a távoli múlt hagyományának tűnnek fel. Elkezdődtek a tűntetések. A vulgáris forradalmiság a „rohamot” kezdte sürgetni („Rabocseje Gyelo”), „vérszomjas röpiratokat” adtak ki (ha emlékezetem nem csal, ezek Berlinből származtak), rátámadtak arra az „irodalmárkodó” és íróasztalszagú eszmére, hogy egy újság révén szervezzük meg az országos agitációt (Nagyezsgyin). A forradalmárok uszálypolitikája akkor éppen fordítva annak hirdetésében nyilvánult meg, hogy „a gazdasági harc a politikai agitáció legjobb eszköze”. Milyen magatartást tanúsított a forradalmi szociáldemokrácia? Mindkét irányzatot támadta. Elítélte a hebehurgya szájhősködést és a rohamot sürgető kiabálást, mert mindenki világosan látta vagy kellett hogy lássa, hogy a nyílt tömegmegmozdulás még a jövő kérdése. Elítélte az uszálypolitikát, sőt, kiadta az általános fegyveres felkelés jelszavát, de nem mint közvetlen felhívást („zendülésre” való felhívást Sztruve úr abban az időben hiába keresett volna nálunk), hanem mint szükségszerű következtetést, a „propaganda” értelmében (ami Sztruve úrnak csak most jutott eszébe, mert mindig elkésik egy-két évvel ez a mi tisztelt Sztruve urunk), ugyanazoknak a „társadalomlélektani feltételeknek” az előkészítése értelmében, amelyekről olyan „szomorúan és nem időszerűen” szónokolnak most a fejvesztett, alkudozó burzsoázia képviselői. Akkor a propagandát és az agitációt, az agitációt és a propagandát valóban az objektív helyzet tolta előtérbe. Akkor a felkelést előkészítő munka próbakövének megtehettük (és a „Mi a teendő?”-ben meg is tettük) az országos politikai lap létrehozása érdekében folyó munkát, s e lap hetenkénti megjelenése eszménynek látszott. Akkor ezek a jelszavak voltak a forradalmi szociáldemokrácia egyedüli helyes jelszavai: közvetlen fegyveres fellépések helyett — tömegagitáció, hebehurgya szájhősködés helyett — a felkelés társadalomlélektani feltételeinek előkészítése. Most az események túlszárnyalták ezeket a jelszavakat, a mozgalom előbbrehaladt, s ezek a jelszavak lomtárba való ócskasággá váltak, és csak arra alkalmasak, hogy az oszvobozsgyenyista képmutatást meg az újiszkrás uszály politikát leplezzék.

Vagy talán tévedek? Talán még nem kezdődött meg a forradalom? Még nem érkezett el az osztályok nyílt politikai fellépésének pillanata? Még nincs polgárháború és nem kell nyomban megjelennie a fegyverek kritikájának a kritika fegyverének szükséges és feltétlen utódaként, örököseként, ítéletvégrehajtójaként, betetőzőjeként?

Nézzenek körül, menjenek ki az íróasztal mellől az utcára, és megtalálják a választ ezekre a kérdésekre. Hát nem kezdte már meg maga a kormány a polgárháborút, amikor mindenfelé tömegével löveti agyon a békés és fegyvertelen polgárokat? Hát nem felfegyverzett fekete századokkal „érvel” az önkényuralom? Nem ismerte-e fel a burzsoázia — még a burzsoázia is —, hogy polgárőrségre van szükség? Az a bizonyos Sztruve úr, ez az eszményien mérsékelt és akkurátus Sztruve úr nem beszél-e arról (sajnos csak beszél, hogy szavakkal üsse el a dolgot!), hogy „a jelenlegi helyzetben a forradalmi akciók nyílt jellege” (lám, hová jutottunk!) „egyik legfontosabb feltétele annak, hogy a néptömegekre nevelő hatást gyakoroljunk”?

Akinek azért van szeme, hogy lásson, az előtt nem lehet kétséges, hogy a forradalom híveinek hogyan kell ma felvetniök a fegyveres felkelés kérdését. Nézzük csak e kérdés feltevésének azt a három változatát, amellyel a tömegekre többé-kevésbé hatni tudó szabad sajtószervekben találkozunk.

Első kérdésfeltevés. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának határozata*. …

* Íme a teljes szövege:

„Tekintettel arra:

1. hogy a proletariátus helyzeténél fogva a leghaladóbb és az egyetlen következetesen forradalmi osztály, s ezért Oroszország általános demokratikus forradalmi mozgalmában vezetőszerepre hivatott;

2. hogy ez a mozgalom jelenleg már odáig fejlődött, hogy a fegyveres felkelés elengedhetetlenné vált;

3. hogy a proletariátus elkerülhetetlenül a legerélyesebben részt fog venni ebben a felkelésben, ami eldönti a forradalom sorsát Oroszországban;

4. hogy a proletariátus ebben a forradalomban csak akkor töltheti be vezetőszerepét, ha egységes és önálló politikai erővé tömörül a proletariátus harcát nemcsak eszmeileg, hanem a gyakorlatban is vezető szociáldemokrata munkáspárt zászlaja alatt;

5. hogy csakis ennek a szerepnek betöltése biztosíthatja a proletariátus számára a legkedvezőbb harci feltételeket a szocializmusért a burzsoá-demokratikus Oroszország vagyonos osztályai ellen vívott küzdelem során –

az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusa megállapítja, hogy a jelenlegi forradalmi helyzetben a párt egyik legfőbb és legsürgősebb feladata, hogy megszervezze a proletariátus fegyveres felkelés útján való közvetlen harcát az önkényuralom ellen.

A kongresszus ezért megbízza az összes pártszervezeteket:

a) hogy propaganda és agitáció útján magyarázzák meg a proletariátusnak a küszöbönálló fegyveres felkelésnek nemcsak politikai jelentőségét, hanem gyakorlati szervezési oldalát is;

b) hogy e propaganda és agitáció során magyarázzák meg a politikai tömegsztrájkok szerepét, amelyeknek a felkelés kezdetén és a felkelés folyamán is nagy jelentőségük lehet;

c) hogy tegyék meg a legerélyesebb intézkedéseket a proletariátus felfegyverkezése, valamint a fegyveres felkelés és közvetlen vezetése tervének kidolgozása érdekében, s e célból szükséghez mérten alakítsanak pártmunkásokból külön csoportokat.” (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

… A határozat megállapítja és a nyilvánosság előtt kijelenti, hogy az általános demokratikus forradalmi mozgalom már odáig fejlődött, hogy szükségessé vált a fegyveres felkelés. Napirendre került mint a párt egyik lényeges, fő és elengedhetetlen feladata a proletariátus megszervezése a felkelésre. A kongresszus megbízást ad a legerélyesebb intézkedések megtételére a proletariátus felfegyverzése, valamint a felkelés közvetlen vezetése lehetőségének biztosítása érdekében.

Második kérdésfeltevés. Az „orosz alkotmány pártiak vezérének” (így nevezte el nemrégiben Sztruve urat az európai burzsoáziának olyan befolyásos lapja, mint amilyen a „Frankfurter Zeitung”), illetve az orosz haladó burzsoázia vezérének elvi cikke az „Oszvobozsgyenyijé”-ben. A szerző nem osztja azt a nézetet, hogy a felkelés elkerülhetetlen. A konspiráció és a zendülés az oktalan forradalmiság speciális módszere. A republikánizmus az elkábítás módszere. A fegyveres felkelés tulajdonképpen csak technikai kérdés, a „legfontosabb, legszükségesebb dolog” viszont a tömegpropaganda és a társadalomlélektani feltételek előkészítése.

Harmadik kérdésfeltevés. Az újiszkrások konferenciájának határozata. A mi feladatunk: a felkelés előkészítésén dolgozni. A tervszerű felkelés lehetősége ki van zárva. A felkelés kedvező feltételeit a kormány dezorganizáltsága, agitációnk, szervezetünk teremti meg. Majd csak akkor „válhatnak többé-kevésbé komoly jelentőségűvé a technikai harci előkészületek”.

Ez az egész? Ez. Hogy a felkelés szükségessé vált-e, azt még nem tudják a proletariátus újiszkrás vezetői. Hogy halaszthatatlan feladat-e a proletariátus megszervezése a közvetlen harcra, az még nem világos előttük. Nem kell kiadni jelszót a legerélyesebb intézkedések megtételére, ennél sokkal fontosabb (1905-ben, nem pedig 1902-ben), hogy általános vonalakban megmagyarázzuk, milyen körülmények között „válhatnak” ezek az intézkedések „többé-kevésbé komoly” jelentőségűvé…

Látják-e már, újiszkrás elvtársak, hová juttatta önöket az, hogy a martinovizmus felé fordultak? Megértik-e, hogy politikai filozófiájuk csak az oszvobozsgyenyista filozófia szajkózása? — hogy (akaratuk ellenére és anélkül, hogy ennek tudatában volnának) a monarchista burzsoázia uszályába kerültek? Világos-e most már önök előtt, hogy miközben rég elcsépelt igazságokat hajtogatnak és tökélyre vitték a szőrszálhasogatást, elkerülte figyelmüket az a körülmény, hogy – Pjotr Sztruve feledhetetlen cikkének feledhetetlen szavaival élve — „a jelenlegi helyzetben a forradalmi akciók nyílt jellege egyik legfontosabb feltétele annak, hogy a néptömegekre nevelő hatást gyakoroljunk”?

9. Mit jelent szélső ellenzéki pártnak lenni forradalom idején?

Térjünk vissza az ideiglenes kormányról szóló határozatra. Kimutattuk, hogy az újiszkrások taktikája nem előre viszi a forradalmat — pedig ennek lehetőségét szeretnék határozatukkal biztosítani —, hanem hátra. Kimutattuk, hogy éppen ez a taktika köti meg a kezét a szociáldemokráciának a következetlen burzsoázia elleni harcban és nem óvja meg attól, hogy feloldódjék a polgári demokráciában. Érthető, hogy a határozat hamis feltevéseiből hamis következtetés adódik: „Ezért a szociáldemokráciának nem kell azt a célt maga elé tűznie, hogy megragadja vagy megossza a hatalmat az ideiglenes kormányban, hanem meg kell maradnia a szélső forradalmi ellenzék pártjának.” Nézzük e következtetés első felét, amely a célkitűzésre vonatkozik. Kitűzik-e az újiszkrások a szociáldemokrata tevékenység céljául a forradalom döntő győzelmét a cárizmus felett? — Kitűzik. Nem tudják helyesen megfogalmazni a döntő győzelem feltételeit, minthogy lesiklanak az „Oszvobozsgyenyije” fogalmazására, de az említett célt kitűzik. Továbbá, összefüggésbe hozzák-e az ideiglenes kormányt a felkeléssel? – Igen, közvetlen összefüggésbe hozzák, amikor azt mondják, hogy az ideiglenes kormány „a győzedelmes népi felkelésből kerül ki”. Végül, céljuk-e a felkelés vezetése? — Igen. Mint Sztruve úr, ők is kitérnek az elől, hogy a felkelést szükségesnek és halaszthatatlannak ismerjék el, de ugyanakkor — Sztruve úrtól eltérően — azt mondják, hogy a „szociáldemokrácia igyekszik (a felkelést) a maga befolyásának és vezetésének alárendelni és a munkásosztály érdekében felhasználni”.

Ugye, milyen logikusnak látszik? Célunkul tűzzük ki, hogy a proletár és a nemproletár tömegek felkelését alárendeljük befolyásunknak, vezetésünknek, felhasználjuk a magunk érdekében. Ennélfogva célunkul tűzzük ki, hogy a felkelés során mi vezessük a proletariátust is, a forradalmi burzsoáziát is, a kispolgárságot („a nemproletár csoportokat”) is, vagyis „megosszuk” a felkelés vezetését a szociáldemokrácia és a forradalmi burzsoázia közt. Célunkul tűzzük ki a felkelés győzelmét, amelynek („a győzedelmes népi felkelésből kikerült”) ideiglenes kormány megalakításához kell vezetnie. Ezért — ezért nem kell azt a célt tűznünk magunk elé, hogy megragadjuk vagy megosszuk a hatalmat az ideiglenes kormányban!!

Barátaink sehogy sem tudnak zöldágra vergődni. Nem tudnak választani a felkelés kérdésében kibúvót kereső Sztruve úr álláspontja és annak a forradalmi szociáldemokráciának az álláspontja között, amely felszólít bennünket, hogy lássunk hozzá e halaszthatatlan feladat megoldásához. Nem tudják, melyiket válasszák, az anarchizmust-e, amely elvileg elítél és a proletariátus elárulásának minősít bárminemű részvételt az ideiglenes forradalmi kormányban, vagy a marxizmust, amely az ideiglenes forradalmi kormányban való részvételt követeli azzal a feltétellel, hogy a szociáldemokráciának vezető befolyása legyen a felkelésre*. …

* Lásd „Proletarij” 3. sz. „Az ideiglenes forradalmi kormányról” Második cikk (Lenin Művei. 8. köt. 481-488. old. – Szerk.).*

… Nincs semmiféle önálló álláspontjuk, nem fogadják el sem Sztruve úr álláspontját, aki alkut akar kötni a cárizmussal, és ezért vonakodnia és köntörfalaznia kell a felkelés kérdésében, — sem az anarchisták álláspontját, akik elítélnek minden „felülről” kiinduló cselekvést és bárminemű részvételt a burzsoá forradalomban. Az újiszkrások összetévesztik a cárizmussal való lepaktálást a cárizmus feletti győzelemmel. Ők részt akarnak venni a burzsoá forradalomban. Kissé előbbre jutottak Martinov „Két diktatúrá”-jánál. Sőt, még arra is hajlandók, hogy vezessék a nép felkelését — azzal a kikötéssel, hogy nyomban a győzelem után (vagy talán közvetlen a győzelem előtt?) lemondanak erről a vezetésről, vagyis úgy, hogy nem használják ki a győzelem eredményeit, hanem minden eredményét teljesen a burzsoáziának engedik át. Ezt hívják a „felkelés kihasználásának a|munkásosztály érdekében” …

Szükségtelen ennél a zavaros elméletnél tovább időznünk. Hasznosabb megvizsgálnunk e zavaros elmélet eredetét abban a megfogalmazásban, amely így szól: „megmaradni a szélső forradalmi ellenzék pártjának”.

A nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia egyik ismert tételéről van szó. Ez a tétel teljesen helyes. A parlamentáris országokban közhellyé vált a revizionizmus vagy opportunizmus összes ellenségei számára. Polgárjogot nyert mint a „parlamenti kretinizmus”, a millerandizmus, a bernsteinizmus, a Turati-féle olasz reformizmus jogos és szükséges visszautasítása. A mi derék újiszkrásaink bemagolták ezt a helyes tételt, és buzgón alkalmazzák — ott, ahol nem helyénvaló. A parlamenti harc kategóriáit beiktatják olyan határozatokba, amelyeket olyan viszonyok számára írtak, amikor semmiféle parlament sincs. Az „ellenzék” fogalmát, amely olyan politikai helyzetet tükröz és fejez ki, amelyben senki sem beszél komolyan felkelésről, értelmetlenül olyan helyzetre alkalmazzák, amikor a felkelés megkezdődött, és amikor a felkelés vezetésén gondolkodik és erről beszél a forradalom minden híve. Azt a kívánságot, hogy „maradjunk meg” annál, ami előbb volt, vagyis a csupán „alulról” való cselekvésnél, éppen akkor nyilatkoztatják ki nagy hűhóval, amikor a forradalom felvetette azt a kérdést, hogy a felkelés győzelme esetén felülről kell cselekedni.

Nem, újiszkrásainknak határozottan nincs szerencséjük! Még ha egy helyes szociáldemokrata tételt fogalmaznak is meg, akkor sem tudják helyesen alkalmazni. Nem gondolták meg, hogyan alakulnak át és hogyan változnak saját ellentétükké a parlamenti harc fogalmai és terminusai a kezdődő forradalom korszakában, amikor nincs parlament, amikor polgárháború van, és egyre-másra lobbannak fel a felkelések. Nem gondolták meg, hogy olyan körülmények között, amilyenekről szó van, a módosító indítványokat utcai tüntetések útján nyújtják be, az interpellációkat fegyveres polgárok támadó akciói útján terjesztik be, a kormánnyal szemben tanúsított ellenzéki álláspontot a kormány erőszakos megdöntése útján juttatják érvényre.

Mint ahogy népi eposzunk ismert hőse éppen akkor osztogatta jótanácsait, amikor nem voltak helyénvalók, Martinov hívei is épp akkor ismételgetik a békés parlamentarizmus tanulságait, amikor ők maguk is megállapítják, hogy megkezdődtek a közvetlen hadműveletek. Nincs furcsább annál, mint a „szélső ellenzék” jelszavának nagyképű hirdetése olyan határozatban, amely „a forradalom döntő győzelmére”, „a nép fegyveres felkelésére” való utalással kezdődik! Képzeljék csak el, uraim, mit jelent „szélső ellenzéknek” lenni a felkelés korszakában? A kormány leleplezését, vagy pedig megdöntését jelenti-e? Azt jelenti-e, hogy a kormány ellen szavazunk, vagy pedig azt, hogy nyílt ütközetben verjük le katonai erőit? Azt jelenti-e, hogy megtagadjuk a kormánytól kincstárának feltöltését, vagy pedig jelenti ennek a kincstárnak forradalmi lefoglalását, hogy a felkelés céljaira, a munkások és parasztok felfegyverzésére, az alkotmányozó gyűlés egybehívására fordítsuk? Kezdik-e már végre érteni, uraim, hogy a „szélső ellenzék” fogalma csak olyan negatív cselekedeteket fejez ki, mint: leleplezni, leszavazni, Visszautasítani? Miért van ez? Azért, mert ez a fogalom csak a parlamenti harcra vonatkozik, mégpedig olyan korszakban, amikor senki sem tűzi ki a harc közvetlen céljául a „döntő győzelmet”. Kezdik-e már végre érteni, hogy a dolog e tekintetben gyökeresen megváltozik attól a pillanattól fogva, mikor az egész vonalon megindul a politikailag elnyomott nép határozott előnyomulása a győzelemért folyó elszánt harc érdekében?

A munkások azt kérdik tőlünk, erélyesen kézbe kell-e venni a felkelés halaszthatatlan ügyét? Hogyan kell cselekedni, hogy a meginduló felkelés győzedelmes legyen? Hogyan kell kihasználni a győzelmet? Milyen programot kell és lehet akkor megvalósítani? A marxizmust elmélyítő újiszkrások így válaszolnak: meg kell maradni a szélső forradalmi ellenzék pártjának … Nos, hát nem volt igazunk, amikor ezeket a lovagokat a nyárspolgáriasság virtuózainak neveztük?

10. A „forradalmi kommünök” és a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája

Az újiszkrások konferenciája nem maradt meg azon az anarchista állásponton, amelyhez az új „Iszkra” eljutott (csak „alulról”, nem pedig „alulról és felülről”). Túlságosan szemet szúrt az a képtelenség, hogy a felkelést lehetségesnek tartják, a győzelmet és az ideiglenes forradalmi kormányban való részvételt ellenben lehetetlennek hiszik. A határozat ezért fenntartásokat és korlátozásokat vitt bele a kérdés Martinov-féle és Martov-féle eldöntésébe. Vizsgáljuk meg ezeket a határozat következő részében kifejtett fenntartásokat:

„Ez a taktika („megmaradni a szélső forradalmi ellenzék pártjának”) természetesen semmiképpen sem zárja ki a hatalom részleges, epizódszerű megragadásának és forradalmi kommünök alakításának célszerűségét egyik-másik városban, egyik-másik országrészben kizárólag annak érdekében, hogy előmozdítsuk a felkelés terjedését és dezorganizáljuk a kormányt.”

Ha ez így van, akkor tehát elvileg megengedhető a cselekvés nemcsak alulról, hanem felülről is. Tehát elvetik azt a tételt, amelyet L. Martovnak az „Iszkrá”-ban (93. sz.) megjelent ismert cikke felállított, és helyesnek ismerik el a „Vperjod” taktikáját: nemcsak „alulról”, hanem „felülről” is.

Továbbá a hatalom megragadása (még akkor is, ha csak részleges, epizódszerű stb.) nyilván nem csupán a szociáldemokrácia és nem csupán a proletariátus részvételét tételezi fel. Ez abból következik, hogy a demokratikus forradalomban nem csupán a proletariátus van érdekelve és nemcsak az vesz aktívan részt benne. Ez abból következik, hogy a felkelés „népi” felkelés, ahogyan az itt taglalt határozat elején nevezik, s hogy résztvesznek benne „nemproletár csoportok” is (a konferenciásoknak a felkelésről szóló határozatában szerepel ez a kifejezés), azaz a burzsoázia. Szóval azt az elvet, hogy a szocialisták bárminemű részvétele az ideiglenes forradalmi kormányban a kispolgársággal együtt a munkásosztály elárulását jelentené, a konferencia elejtette — úgy, ahogy a „Vperjod” akarta. Az „árulás” akkor is árulás marad, ha az áruló cselekedet csak részleges, epizodikus, egy-egy vidékre korlátozódik stb. Szóval azt a felfogást, amely az ideiglenes forradalmi kormányban való részvételt vulgáris jaurésizmusnak minősíti, a konferencia elejtette, — úgy, ahogy a „Vperjod” akarta. A kormány akkor is kormány marad, ha hatalma nem terjed ki sok városra, hanem csak egy városra, nem terjed ki sok országrészre, hanem csak egy országrészre, és bárhogyan nevezzék is ezt a kormányt. Így tehát a kérdésnek azt az elvi feltevését, amelyet az új „Iszkra” kísérelt meg, a konferencia elvetette.

Nézzük meg, ésszerűek-e azok a korlátozások, amelyeket a konferencia a forradalmi kormányoknak most elvileg megengedett megalakítására és a bennük való részvételre vonatkozólag felállít. Hogy miben különbözik az „epizodikus” fogalma az „ideiglenes” fogalmától, azt nem tudjuk. Attól tartunk, hogy az idegen és „új” szó csupán a világos gondolat hiányát leplezi. Ez „mélyebbnek” látszik, valójában azonban csak még homályosabb és zavarosabb. Miben különbözik „a hatalom részleges megragadásának” „célszerűsége” egy városban vagy egy országrészben az egész ország ideiglenes forradalmi kormányában való részvételtől? Vajon a „városok” között nincs olyan, mint Pétervár, ahol sor került a január 9-i eseményekre? Vajon a Kaukázus, amely nem egy országnál nagyobb, nem tartozik az országrészek közé? Vajon a börtönök, a rendőrség, a kincstár stb. stb. körül ránk váró feladatok (amelyek annakidején fejtörést okoztak az új „Iszkrá”-nak) nem merülnek-e fel előttünk akkor is, ha csak egy városban „ragadjuk meg a hatalmat”, nem szólva egy országrészről? azt persze senki sem fogja tagadni, hogy lehetségesek részleges, városi és egyéb ideiglenes forradalmi kormányok, ha nincs elég erő, ha a felkelés nem sikerül egészen, ha nem arat döntő győzelmet. De hogy kerül ez ide, uraim? Hát nem önök maguk beszélnek a határozat elején „a forradalom döntő győzelméről”, „a nép győzedelmes felkeléséről”?? Mióta vállalják a szociáldemokraták az anarchisták szerepét, akik a proletariátus figyelmét és céljait szétforgácsolják? a proletariátust a „részleges”, nem pedig az általános, az egységes, az egész és a teljes felé irányítják? Önök feltételezik „a hatalom megragadását” egy városban, majd a „felkelés kiterjesztéséről” beszélnek, — merhetjük-e azt gondolni, hogy a felkelést egy másik városra is ki akarják terjeszteni? szabad-e remélnünk, hogy valamennyi városra? Az önök következtetései, uraim, éppen olyan ingatagok és véletlenek, ellentmondók és zavarosak, mint kiinduló tételeik. Az OSzDMP III. kongresszusa kimerítő és világos feleletet adott általában az ideiglenes forradalmi kormány kérdésére. E felelet felöleli az összes részleges ideiglenes kormányokat is. A konferencia felelete azonban, amikor mesterségesen és önkényesen kiemeli a kérdés egyik részét, csupán kitér (de eredménytelenül) a kérdés egésze elől és zavart idéz elő.

Mit jelent a „forradalmi kommünök” fogalma? Különbözik-e az „ideiglenes forradalmi kormány” fogalmától és ha igen, miben különbözik? Ezt a konferenciázó urak maguk sem tudják. A forradalmi gondolat zavarossága náluk, mint ez gyakran előfordul, forradalmi frázishoz vezet. Bizony, a „forradalmi kommün” kifejezés használata a szociáldemokrácia képviselőinek határozatában forradalmi frázis és semmi egyéb. Marx nem egyszer elítélte az ilyen frázist, amely a túlhaladott múltból származó „megbűvölő” kifejezés mögé rejti a jövő feladatait. A történelemben szerepet játszott kifejezés megbűvölő varázsa ilyen esetben üres és káros csillogássá, gyerekes játékká válik. Nekünk világos és kétértelműséget kizáró fogalmat kell adnunk a munkásoknak és az egész népnek arról, hogy miért akarunk ideiglenes forradalmi kormányt alakítani? milyen átalakításokat fogunk nyomban megvalósítani, ha döntő befolyásunk lesz a hatalomra, ha győz a már megkezdődött népi felkelés? Ezek azok a kérdések, amelyeket a politikai vezetőknek meg kell oldaniok.

Az OSzDMP III. kongresszusa teljesen világos feleletet ad ezekre a kérdésekre, amikor megadja ezeknek az átalakításoknak a teljes programját: pártunk minimális programját. A „kommün” szó ellenben semmiféle feleletet nem ad, csupán megzavarja a fejeket holmi távoli hangokkal … vagy üres kongással. Minél drágább nekünk, mondjuk, az 1871. évi Párizsi Kommün, annál megengedhetetlenebb, hogy egyszerűen hivatkozzanak rá anélkül, hogy elemeznék a hibáit és különleges körülményeit. Aki ezt tenné, az az Engels által kigúnyolt blanquisták rossz példáját követné, akik (1874-ben, „kiáltványukban”) térdet-fejet hajtottak a Kommün minden aktusa előtt. Mit mond majd a konferenciás annak a munkásnak, aki majd érdeklődik ez iránt a „forradalmi kommün” iránt, amelyet a határozat említ? Csak azt mondhatja, hogy a történelem ezen a néven olyan munkáskormányt ismer, amely annakidején nem tudta, képtelen volt megkülönböztetni egymástól a demokratikus és a szocialista forradalom elemeit, amely összetévesztette a köztársaságért folyó harc feladatait a szocializmusért folyó harc feladataival, amely nem tudta megoldani a Versailles elleni erélyes katonai támadás feladatait, amely elkövette azt a hibát, hogy nem foglalta el a francia bankot és így tovább. Szóval akár a párizsi, akár valamely más kommünre hivatkoznak válaszukban, a válasz csak ez lesz: ez olyan kormány volt, amilyennek a mi kormányunknak nem szabad lennie. Szó ami szó, szép kis válasz! Nem a betűrágó szőrszálhasogatásáról és a forradalmár tehetetlenségéről tanúskodik-e, ha a párt gyakorlati programjáról hallgatnak és minden ok nélkül történelmi oktatásba fognak egy határozatban? Nem éppen azt a hibát mutatja-e ez, amelyet a mi nyakunkba akartak varrni, de nem sikerült: a demokratikus és a szocialista forradalom összetévesztését, amelyet egyetlen „kommün” sem különböztetett meg?

Az (oly kevéssé találóan kommünnek nevezett) ideiglenes kormány céljaként „kizárólag” a felkelés kiterjesztését és a kormány dezorganizálását jelölik meg. Ez a „kizárólag” a szó betű szerinti értelmében kizár minden más feladatot, ez az értelmetlen „csak-alulról”-elmélet felmelegítése. Az egyéb feladatoknak ez a kiküszöbölése ismét csak rövidlátás és meggondolatlanság. A „forradalmi kommünnek”, vagyis a forradalmi hatalomnak akár egyetlen városban is feltétlenül gyakorolnia kell majd (még ha csak ideiglenesen, „részlegesen, epizodikusan” is) az összes állami funkciókat, és itt a struccpolitika az oktalanság tetőfoka. Ennek a hatalomnak törvénybe kell majd iktatnia a nyolcórás munkanapot, meg kell szerveznie a munkásfelügyeletet a gyárak felett, meg kell valósítania az ingyenes általános oktatást, be kell vezetnie a bírák választhatóságát, parasztbizottságokat kell alakítania stb. — egyszóval feltétlenül végre kell majd hajtania egy sereg reformot. Aki ezeket a reformokat „a felkelés kiterjesztésének előmozdítása” fogalmába sorozza, az játszik a szavakkal, és szándékosan fokozza a homályt ott, ahol teljes világosságra van szükség.

—

Az újiszkrás határozat befejező része nem nyújt új anyagot a pártunkban új életre támadt „ökonomizmus” elvi tendenciáinak bírálatához, de kissé más szempontból illusztrálja a fentebb mondottakat.

Íme ez a rész:

„Csakis egy esetben kellene a szociáldemokráciának a maga kezdeményezéséből arra törekednie, hogy meghódítsa a hatalmat és lehetőleg minél tovább tartsa kezében, mégpedig abban az esetben, ha a forradalom átcsapna Nyugat-Európa fejlett országaiba, ahol már bizonyos fokig (?) megértek a szocializmus megvalósításának előfeltételei. Ebben az esetben az orosz forradalom korlátolt történelmi határai jelentékenyen kitágulhatnak és meglesz a lehetősége annak, hogy a szocialista átalakulások útjára lépjünk.

A szociáldemokrácia taktikája kialakításakor számol azzal, hogy a párt az egész forradalmi időszak alatt megtartja a szélső forradalmi ellenzék helyzetét mindazokkal a kormányokkal szemben, amelyek a forradalom folyamán egymás helyére lépnek, s így készülhet fel legjobban a kormányhatalom felhasználására is, ha majd az a kezébe kerül (??).”

Az alapgondolat itt az a „Vperjod” által már nem egyszer megfogalmazott gondolat, amely szerint nekünk nem kell félnünk (ahogyan Martinov fél) a szociáldemokrácia teljes győzelmétől a demokratikus forradalomban, vagyis a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájától, mert ez a győzelem majd lehetővé teszi számunkra, hogy felrázzuk Európát, az európai szocialista proletariátus pedig, ha majd lerázza magáról a burzsoázia jármát, segítségünkre lesz a szocialista forradalom megvalósításában. De nézzék csak, milyen silánnyá válik ez a gondolat az újiszkrások megfogalmazásában. Nem fogunk részletekkel foglalkozni, nem térünk ki arra az értelmetlenségre, hogy a hatalom a kezébe „kerülhet” egy öntudatos pártnak, amely károsnak tartja a hatalom megragadásának taktikáját, — arra sem, hogy Európában a szocializmus előfeltételei nem bizonyos fokig értek meg, hanem általában megértek, — s arra sem, hogy pártprogramunk nem ismer semmiféle szocialista átalakulásokat, hanem csupán szocialista forradalmi átalakulást. Vegyük szemügyre a fő és alapvető különbséget a „Vperjod” és a határozat felfogása közt. A „Vperjod” megmutatta Oroszország forradalmi proletariátusának az aktív feladatot: győzni kell a demokráciáért folyó harcban, és fel kell használni ezt a győzelmet arra, hogy a forradalmat Európába is át vigyük. A határozat nem érti meg (nem újiszkrás értelemben vett) „döntő győzelmünknek” ezt az összefüggését az európai forradalommal, és ezért nem a proletariátus feladatairól, nem a proletariátus győzelmének perspektíváiról beszél, hanem a lehetőségek egyikéről általában: „ha a forradalom átcsapna …” A „Vperjod” egyenesen és határozottan rámutatott arra — és ezek az útmutatások bekerültek az OSzDMP III. kongresszusának határozatába —, miként lehet és kell „felhasználni a kormányhatalmat” a proletariátus érdekében, számotvetve azzal, hogy a társadalmi fejlődés adott fokán mit lehet azonnal megvalósítani, és mit kell először megvalósítani mint a szocializmusért folyó harc demokratikus feltételét. A határozat ebben a kérdésben is reménytelenül hátul kullog, mondván, hogy „felkészülhet a kormányhatalom felhasználására”, de nem tudja megmondani, hogyan készülhet fel, hogyan készüljön és milyenfelhasználására készüljön. Nem kételkedünk például abban, hogy az újiszkrások „fel tudnak készülni” vezető helyzetük „felhasználására” a pártban, csak az a baj, hogy mindeddig a felhasználás tapasztalatai és a készülődés sem nyújtanak reményt arra, hogy a lehetőség valósággá válik…

A „Vperjod” pontosan megmondta, miben áll a „hatalom kézbentartásának” reális „lehetősége”: a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájában, együttes tömegerejében, amellyel meg tudják teremteni a túlsúlyt az ellenforradalom összes erőivel szemben, és abban, hogy ami a demokratikus átalakulásokat illeti, a proletariátus és a parasztság érdekei elkerülhetetlenül egybeesnek. A konferencia határozata ebben a kérdésben sem mond semmi pozitívat, csak igyekszik kibújni a kérdés alól. Hiszen a hatalom megtartásának lehetőségét Oroszországban éppen az oroszországi társadalmi erők összetételének, a jelenleg nálunk végbemenő demokratikus forradalom körülményeinek kell megszabniok. Hiszen a proletariátus győzelme Európában (pedig a forradalomnak Európába való átcsapásától a proletariátus győzelméig még van némi távolság) az orosz burzsoázia kétségbeesett ellenforradalmi harcát fogja előidézni, — s az újiszkrások határozata egy szóval sem említi ezt az ellenforradalmi erőt, amelynek jelentőségét az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának határozata kellőképpen felméri. Ha a köztársaságért és a demokráciáért folyó harcban nem támaszkodhatnánk a proletariátuson kívül a parasztságra is, akkor a „hatalom megtartásának” ügye reménytelen volna. Ha pedig nem reménytelen, ha „a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelme” megteremti ezt a lehetőséget, akkor erre rá kell mutatnunk, aktívan fel kell hívnunk arra, hogy ezt a lehetőséget valósággá változtassuk, gyakorlati jelszavakat kell kiadnunk nemcsak arra az esetre, ha a forradalmat átvisszük Európába, hanem arra is, hogy átvigyük oda. A szociáldemokrácia uszálypolitikusainak utalása „az orosz forradalom korlátolt történelmi határaira” csupán azt leplezi, hogy korlátoltan fogják fel a demokratikus forradalom feladatait és a proletariátus vezetőszerepét e forradalomban!

„A proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának” jelszava ellen többek közt azt szokták felhozni, hogy a diktatúra „egységes akaratot” tételez fel („Iszkra” 95. sz.), márpedig a proletariátusnak nem lehet egységes az akarata a kispolgársággal. Ez az ellenvetés nem helytálló, mert az „egységes akarat” fogalmának elvont, „metafizikus” értelmezésén alapul. Van akarat, mely egy bizonyos tekintetben egységes, más tekintetben azonban nem az. Az, hogy a szocializmus kérdésében és a szocializmusért folyó harcban nincs egység, nem zárja ki az akarategységet a demokrácia kérdéseiben és a köztársaságért folyó harcban. Aki erről megfeledkezik, az megfeledkezik a demokratikus és a szocialista forradalom közti logikai és történelmi különbségről. Aki erről megfeledkezik, az megfeledkezik a demokratikus forradalom össznépi jellegéről: ha pedig „össznépi”, akkor van „akarategység” — éppen annyiban van, amennyiben ez a forradalom az egész nép szükségleteit és követeléseit elégíti ki. A demokratizmus határain túl szó sem lehet akarategységről a proletariátus és a parasztburzsoázia között. Elkerülhetetlen köztük az osztályharc, de a demokratikus köztársaság talaján éppen ez a harc lesz a legmélyebbre ható és a legszélesebb méretű népi harc a szocializmusért. A proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának, mint mindennek a világon, van múltja és van jövője. Múltja: az önkényuralom, a jobbágyrendszer, a monarchia, a kiváltságok. E múlt elleni harcban, az ellenforradalom elleni harcban lehetséges a proletariátus és a parasztság „akarategysége”, mert megvan az érdekek egysége.

Jövője: a magántulajdon elleni harc, a bérmunkás harca a munkáltató ellen, harc a szocializmusért. Ezen a téren nem lehet meg az akarat egysége*. …

* A kapitalizmus fejlődése, amely, ha szabadság van, még szélesebbkörű és gyorsabb, elkerülhetetlenül hamar véget vet az akarategységnek, — annál hamarabb, minél hamarabb elnyomják az ellenforradalmat és a reakciót.*

… Itt nem az önkényuralomtól a köztársasághoz vezető útról van szó, hanem a kispolgári-demokratikus köztársaságtól a szocializmushoz vezető útról.

Konkrét történelmi helyzetben, természetesen, a jövő elemei összefonódnak a múlt elemeivel, összefut a két út. A bérmunka és a bérmunkának a magántulajdon elleni harca fennáll az önkényuralom idején is, sőt a jobbágyrendszerben is megvannak a csírái. Ez azonban a legkevésbé sem gátol bennünket abban, hogy logikailag és történelmileg elválasszuk egymástól a fejlődés nagyobb szakaszait. Hiszen valamennyien szembeállítjuk a polgári forradalmat a szocialista forradalommal, mindannyian feltétlenül ragaszkodunk a kettő szigorú megkülönböztetéséhez, de vajon tagadható-e, hogy a történelemben a két forradalom egyes részleges elemei összefonódnak? Vajon nem ismer-e az európai demokratikus forradalmak korszaka számos szocialista mozgalmat és szocialista kísérletet? És vajon a jövendő szocialista forradalomnak nem maradt még sok, igen sok pótolnivalója Európában a demokratizmus terén?

Egy szociáldemokrata soha, egy percre sem feledkezhet meg a proletariátusnak a szocializmusért vívott elkerülhetetlen osztályharcáról, még akkor sem, ha a legdemokratikusabb, a legköztársaságibb burzsoáziával és kispolgársággal áll szemben. Ez kétségtelen. Ebből az következik, hogy feltétlenül szükség van a szociáldemokrácia különálló és önálló, szigorúan osztálypártjára. Ebből az következik, hogy ez a jelszavunk: a burzsoáziával „együtt ütni”, ideiglenes jelszó, és kötelességünk szigorúan figyelni „a szövetségest mint ellenséget” stb. Mindehhez szintén nem férhet a legkisebb kétség sem. De nevetséges és reakciós dolog volna ebből arra következtetni, hogy a jelenleg életbevágó, jóllehet átmeneti és ideiglenes feladatokról megfeledkezhetünk, figyelmen kívül hagyhatjuk, elhanyagolhatjuk őket. Az önkényuralom elleni harc ideiglenes és átmeneti feladata a szocialistáknak, de e feladat legcsekélyebb mértékű semmibevevése vagy elhanyagolása a szocializmus elárulásával és a reakciónak tett szolgálattal egyenlő. A proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája feltétlenül csak átmeneti, ideiglenes feladata a szocialistáknak, de e feladat semmibevevése a demokratikus forradalom korszakában valósággal reakciós magatartást jelent.

Konkrét politikai feladatokat konkrét helyzetben kell kitűzni. Minden viszonylagos, minden folyik, minden változik. A német szociáldemokrácia nem iktatja be programjába a köztársaság követelését. Ott olyan a helyzet, hogy ez a kérdés aligha választható el a gyakorlatban a szocializmus kérdésétől (noha Engels az erfurti programtervezetről írt megjegyzéseiben 1891-ben Németországra vonatkozólag is óva intett a köztársaság és a köztársaságért folyó harc jelentőségének lebecsülésétől!). Az oroszországi szociáldemokrácia előtt egyáltalán fel sem merült az a kérdés, hogy töröljük-e a programból és az agitációból a köztársaság követelését, mert nálunk szó sem lehet arról, hogy a köztársaság kérdése elválaszthatatlan a szocializmus kérdésétől. Hogy egy német szociáldemokrata 1898-ban nem állítja külön a köztársaság kérdését az első helyre, az természetes, nem is csodálkozunk rajta és nem ítéljük el. Ha egy német szociáldemokrata 1848-ban figyelmen kívül hagyta volna a köztársaság kérdését, ezzel elárulta volna a forradalmat. Nincs elvont igazság. Az igazság mindig konkrét.

Eljön majd az idő, amikor véget ér az orosz önkényuralom elleni harc — elmúlik Oroszországban a demokratikus forradalom korszaka —, s akkor nevetséges lesz még csak beszélni is a proletariátus és a parasztság „akarategységéről”, a demokratikus diktatúráról stb. Akkor majd közvetlenül a proletariátus szocialista diktatúráján fogunk gondolkodni és részletesebben fogunk beszélni róla. Most azonban az élenjáró osztály pártjának a legerélyesebben kell törekednie arra, hogy a demokratikus forradalom döntő győzelmet arasson a cárizmus felett. A döntő győzelem pedig nem egyéb, mint a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája.

Jegyzet

1) Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy az „Iszkra” és a „Vperjod” közti vitában az „Iszkra” többek között utalt Engelsnek Turatihoz írt levelére, amelyben Engels óva intette az olasz reformisták (későbbi) vezérét attól, hogy összekeverje a demokratikus forradalmat a szocialista forradalommal. Az eljövendő forradalom Olaszországban — írta Engels az 1894. évi olaszországi politikai helyzetről — kispolgári demokratikus forradalom lesz, nem pedig szocialista forradalom. Az „Iszkra” szemrehányást tett a „Vperjod”-nak, hogy eltér az Engels megállapította elvtől. Ez a szemrehányás alaptalan, mert a „Vperjod” (14. sz.) általában elismerte, hogy Marxnak a XIX. századbeli forradalmak három fő ereje közti különbségre vonatkozó elmélete teljes egészében helyes. E szerint az elmélet szerint a régi rend, az önkényuralom, a feudalizmus, a jobbágyrendszer ellen fellép: 1) a liberális nagyburzsoázia; 2) a radikális kispolgárság; 3) a proletariátus. Az első csupán az alkotmányos monarchiáért harcol; a második a demokratikus köztársaságért; a harmadik a szocialista forradalomért. Politikai csőd fenyegeti azt a szocialistát, aki összekeveri a kispolgárságnak a teljes demokratikus forradalomért vívott harcát a proletariátusnak a szocialista forradalomért vívott harcával. Marxnak ez a figyelmeztetése teljesen helytálló. De a „forradalmi kommünök” jelszava éppen azért hamis, mert a történelemből ismert kommünök igenis összekeverték a demokratikus és a szocialista forradalmat. Ezzel szemben a mi jelszavunk — a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája — teljes biztosítékot nyújt e tévedés ellen. A mi jelszavunk feltétlenül elismeri annak a forradalomnak polgári jellegét, amely nem tudja közvetlenül áthágni a csak demokratikus forradalom kereteit, előre löki ezt a forradalmat, és igyekszik ennek az átalakulásnak olyan formát adni, amely a legelőnyösebb a proletariátusra nézve, tehát arra törekszik, hogy a demokratikus forradalmat a lehető legnagyobb mértékben felhasználja a proletariátusnak a szocializmusért vívott, minél sikeresebb további harca érdekében.

A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban ‘ 621

11. Az OSzDMP III. kongresszusa és a „konferencia” néhány határozatának futólagos összehasonlítása

Az ideiglenes forradalmi kormány kérdése jelenleg a szociáldemokrácia központi taktikai kérdése. A konferencia többi határozatával nem áll módunkban ugyanilyen részletesen foglalkozni, de erre nincs is szükség. Csupán arra szorítkozunk, hogy röviden utalunk néhány olyan pontra, amelyek igazolják a fentebb elemzett elvi különbséget az OSzDMP III. kongresszusa határozatainak és a konferencia határozatainak taktikai irányzata közt.

Lássuk azt a kérdést, hogy milyen álláspontot kell elfoglalnunk a kormány taktikájával szemben a forradalom küszöbén. Az OSzDMP III. kongresszusának határozata erre a kérdésre is teljes egészében megfelel. Ez a határozat számol a sajátságos helyzet összes különféle körülményeivel és feladataival: a kormányengedmények képmutató mivoltának leleplezésével, a „népképviselet karikatúrának beillő formáinak” felhasználásával, a munkásosztály életbevágó követeléseinek (elsősorban a nyolcórás munkanapnak) forradalmi megvalósításával és végül a fekete századokkal szemben tanúsítandó ellenállással. A konferencia határozataiban a kérdés több szakaszban szétszórtan szerepel: „a reakció sötét erőivel szemben tanúsítandó ellenállásról” a határozat csak ott tesz említést, ahol a többi párthoz való viszonyát indokolja. A népképviseleti intézmények választásaiban való részvételünk kérdését a határozat a cárizmusnak a burzsoáziával kötött „kompromisszumai” kérdésétől különállóan tárgyalja. A konferencia — ahelyett, hogy a nyolcórás munkanap forradalmi úton való megvalósítására hívna fel — egy külön határozatban, amelynek ezt a nagyhangú elnevezést adta: „A gazdasági harcról” (miután hangzatosan és igen oktalanul beszélt „a munkáskérdésnek az orosz társadalmi életben elfoglalt központi helyéről”), csak megismétli „a nyolcórás munkanap törvénybeiktatásáért” folyó agitáció régi jelszavát. Ennek a jelszónak elégtelen volta és elavultsága jelenleg sokkal nyilvánvalóbb, semhogy bizonyítására ki kellene térnünk.

A nyílt politikai fellépés kérdése. A III. kongresszus figyelembe veszi, hogy a jövőben tevékenységünk gyökeresen meg fog változni. A konspiratív munkát és a konspiratív apparátus fejlesztését semmiképpen sem szabad elhanyagolnunk; ez a rendőrség malmára hajtaná a vizet, és igen nagy előnyhöz juttatná a kormányt. De már most okvetlenül gondolnunk kell a nyílt fellépésre is. Haladéktalanul elő kell készíteni a nyílt fellépés célszerű formáit, és ennélfogva az e cél eléréséhez szükséges — kevésbé konspiratív — külön apparátusokat. Fel kell használni a legális és féllegális egyesületeket, hogy a lehetőség szerint a majdani legális oroszországi szociáldemokrata munkáspárt támaszpontjaivá tegyük őket.

A konferencia ezt a kérdést is elaprózza és egyetlen átfogó jelszót sem ad. Különösen szembeötlik a Szervező Bizottságnak az a nevetséges megbízatása, hogy gondoskodjék a legális írók „elhelyezéséről”. Egészen képtelen az a határozat is, hogy „befolyásunknak kell alávetnünk azokat a demokratikus újságokat, amelyek feladatukul tűzik ki a munkásmozgalom támogatását”. Ezt a célt valamennyi, s úgyszólván egytől-egyig „oszvobozsgyenyista” irányzatú, legális liberális lapunk kitűzi maga elé. Miért nem jár elől jó példával az „Iszkra” szerkesztősége saját tanácsa megfogadásában, miért nem mutatja meg nekünk, hogyan kell az „Oszvobozsgyenyijé”-t a szociáldemokrata befolyásnak alávetni? Annak a jelszónak a kiadása helyett, hogy használjuk fel a legális szervezeteket arra, hogy támaszpontokat teremtsünk a pártnak, először is egy részleteket érintő tanácsot ad, amely csakis a „szakmai” szervezetekre vonatkozik (a párttagok kötelező szakszervezeti tagsága), másodszor, azt tanácsolja, hogy vezessük a „munkások forradalmi szervezeteit” = „a laza szervezeteket” = „a forradalmi munkásklubokat”. Hogy ezek a „klubok” hogyan kerültek a még laza szervezetek közé, hogy miféle „klubok” ezek, azt csak Allah tudja. A magasabb pártszerv pontos és világos irányelvei helyett irodalmárok holmi gondolatfoszlányai és vázlatai ezek. Semmilyen összefüggő képet nem kapunk arról, hogy a párt hogyan kezdi egész munkáját teljesen más alapra helyezni.

A „parasztkérdést” egészen másként vetette fel a pártkongresszus és egészen másként a konferencia. A kongresszus határozatot dolgozott ki „a parasztmozgalomhoz való viszonyunkról”. A konferencia pedig „a parasztok közötti munkáról”. A pártkongresszus határozata a cárizmus elleni harc általános nemzeti érdekei szempontjából az egész széleskörű forradalmi-demokratikus mozgalom vezetésének feladatait helyezi előtérbe. A konferencia határozatában az egész kérdés egy külön réteg közötti „munkára” zsugorodik össze. Az egyik esetben kiadják az agitáció központi gyakorlati jelszavát a forradalmi parasztbizottságok azonnali megszervezése, az összes demokratikus átalakítások megvalósítása céljából. A másik esetben „a bizottságok megalakításának követelése” az alkotmányozó gyűlés elé terjesztendő. Miért kell nekünk feltétlenül erre az alkotmányozó gyűlésre várnunk? valóban alkotmányozó gyűlés lesz-e ez? szilárd lesz-e, ha előzőleg és egyidejűleg nem alakítunk forradalmi parasztbizottságokat? — mindezeket a kérdéseket a konferencia figyelmen kívül hagyja. Összes határozatai azt az általunk végigkísért gondolatot tükrözik, hogy a polgári forradalomban nekünk csak saját külön munkánkat kell elvégeznünk, anélkül, hogy célul tűznénk ki az egész demokratikus mozgalom vezetését és önálló végigvitelét. Ahogy az ökonomisták minduntalan abba a tévedésbe estek, hogy a szociáldemokraták dolga a gazdasági harc, a politikai harc pedig a liberálisok dolga, ugyanúgy az újiszkrások is beleesnek elmélkedéseik során abba a tévedésbe, hogy mi elégedjünk meg egy egészen szerény zuggal, kívül a polgári forradalom körén, a forradalom aktív megvalósítása pedig jusson a burzsoáziának.

Végül nem lehet említés nélkül hagyni a más pártokhoz való viszonyról hozott határozatokat. Az OSzDMP III. kongresszusának határozata azt mondja, hogy a burzsoázia felszabadító mozgalmának minden korlátozottságát és elégtelenségét le kell leplezni, és nem foglalkozik azzal az együgyű gondolattal, hogy kongresszusról kongresszusra felsorolja ennek a korlátozottságnak minden lehetséges esetét és határvonalat húzzon a rossz és a jó burzsoá között. A konferencia — ugyanabba a hibába esve, mint Sztarover — makacsul keresi ezt a határvonalat és kifejti a „lakmuszpapír” nevezetes elméletét. Sztarover igen helyes gondolatból indult ki: a burzsoáziának minél szigorúbb feltételeket kell szabnunk. Csak arról feledkezett meg, hogy minden olyan kísérlet, hogy eleve elválasszák azokat a burzsoá demokratákat, akik megérdemlik helyeslésünket és hozzájárulásunkat stb. azoktól, akik nem érdemlik meg, olyan „formulához” vezet, amelyet azonnal sutba dob az események menete, s amely csak megzavarja a proletárok osztálytudatát. A súlypont a reális harci egységről nyilatkozatokra, ígéretekre, jelszavakra tevődik át. Sztarover ilyen alapvető jelszónak az „általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog” jelszavát tekintette. Két esztendő sem telt el — és a „lakmuszpapír” bebizonyította hasznavehetetlenségét, az általános választójog jelszavát átvették az oszvobozsgyenyisták, s ezzel nemcsak nem jutottak közelebb a szociáldemokráciához, hanem ellenkezőleg — éppen ezzel a jelszóval igyekeztek megtéveszteni a munkásokat és elvonni őket a szocializmustól.

Az újiszkrások most még „szigorúbb feltételeket” szabnak, azt „követelik” a cárizmus ellenségeitől, hogy „erélyesen és minden kétértelműség nélkül (!?) támogassák a szervezett proletariátus minden határozott akcióját” stb., sőt, hogy „aktívan vegyenek részt a nép önfelfegyverzésében”. A határvonalat jóval távolabb húzták meg — és mégis megint nyomban elavult, azonnal alkalmatlannak bizonyult. Miért hiányzik például a köztársaság jelszava? Hogyan lehetséges, hogy a szociáldemokraták „a rendi és monarchista rendszer alapjai elleni kíméletlen forradalmi háború” érdekében a polgári demokratáktól minden elképzelhetőt „megkövetelnek”, csak épp a köztársaságért való harcot nem?

Hogy ez a kérdés nem szőrszálhasogatás, és hogy az újiszkrások hibájának életbevágó politikai jelentősége van, azt bizonyítja az „Oroszországi Felszabadító Szövetség” (lásd „Proletarij” 4. sz.)*. …

* A „Proletarij” 1905 június 4-én megjelent 4. számában nagyterjedelmű cikket közöl „Egy új forradalmi munkásszövetség” címen (lásd Lenin Művei. 8. köt. 506-518. old. – Szerk.). A cikk közli e szövetség kiáltványainak tartalmát. A szövetség az „Oroszországi Felszabadító Szövetség” nevet vette fel, és azt tűzte ki céljául, hogy fegyveres felkelés útján érje el az össznépi alkotmányozó gyűlés összehívását. A cikk továbbá leszögezi a szociáldemokrácia viszonyát az ilyen pártonkívüli szövetségekhez. Hogy ez a szövetség mennyire volt reális, és mi lett a sorsa a forradalomban, arról nincsen tudomásunk. (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

… A cárizmusnak ezek az „ellenségei” teljesen megfelelnek az újiszkrások minden „követelményének”. Márpedig mi kimutattuk, hogy ennek az „Oroszországi Felszabadító Szövetségnek” programja (vagy programtalansága) felett az „Oszvobozsgyenyije” szelleme lebeg, és hogy az oszvobozsgyenyisták könnyen uszályukba vonhatják ezt a Szövetséget. A konferencia viszont kijelenti a határozat végén, hogy „a szociáldemokrácia, mint a képmutató népbarátok ellen, ezentúl is fel fog lépni mindazon politikai pártok ellen, amelyek liberális és demokratikus zászlót tűztek ki, de a proletariátus forradalmi harcát nem hajlandók valóban támogatni”. Az „Oroszországi Felszabadító Szövetség” nemcsak nem tagadja meg ezt a támogatást, hanem buzgón fel is ajánlja. Kezesség-e ez arra nézve, hogy vezérei nem „képmutató népbarátok”, még ha oszvobozsgyenyisták is?

Látjuk: az újiszkrások azzal, hogy eleve „feltételeket” fabrikálnak és zordon erőtlenségükben komikusan ható „követeléseket” támasztanak, nyomban nevetséges helyzetbe juttatják magukat. Feltételeik és követeléseik legott elégtelennek bizonyulnak, mihelyt az eleven valósággal kell számolni. A formulákra való hajtóvadászatuk is reménytelen, mert a polgári demokrácia képmutatásának, következetlenségének és korlátoltságának valamennyi megnyilvánulása semmiféle formulával sem meríthető ki. Nem a „lakmuszpapírról” van szó, nem a formákról, nem leírt és nyomtatásban megjelent követelésekről, nem arról, hogy eleve különválasszuk a képmutató és nem képmutató „népbarátokat”, hanem a harc reális egységéről, arról, hogy a szociáldemokraták lankadatlanul bírálják a burzsoá demokrácia minden „nem szilárd” lépését. „A demokratikus átalakításban érdekelt összes társadalmi erők tényleges tömörítéséhez” nem „pontokra” van szükség, amelyek kidolgozásán oly nagy buzgalommal és oly hiábavalóan fáradozott a konferencia, hanem arra, hogy tényleg forradalmi jelszavakat tudjunk kitűzni. Ehhez olyan jelszavakra van szükség, amelyek a forradalmi és köztársasági burzsoáziát is a proletariátus színvonalára emelik, nem pedig olyanokra, amelyek a proletariátus feladatait is a monarchista burzsoázia színvonalára süllyesztik. Ehhez a felkelésben való legerélyesebb részvételre van szükség, nem pedig okvetetlenkedő kibúvókra a fegyveres felkelés halaszthatatlan feladata alól.

12. Gyengül-e a demokratikus forradalom lendülete, ha a burzsoázia eltántorodik a forradalomtól?

A fenti sorok már le voltak írva, amikor megkaptuk az újiszkrások kaukázusi konferenciájának az „Iszkra” kiadásában megjelent határozatait. Pour la bonne bouche (jó befejezésnek) magunk sem találhattunk volna ki jobb anyagot.

Helyesen jegyzi meg az „Iszkra” szerkesztősége: „a taktika fő kérdésében a kaukázusi konferencia is olyan elhatározásra jutott, amely hasonlít” (tény és való!) „ahhoz, amelyet az országos” (azaz újiszkrás) „konferencián fogadtak el. A szociáldemokráciának az ideiglenes forradalmi kormányhoz való viszonya kérdésében a kaukázusi elvtársak úgy döntöttek, hogy a legteljesebb mértékben elvetik azt az új módszert, amelyet a «Vperjod» csoport és az úgynevezett kongresszusnak e csoporthoz csatlakozott küldöttei propagálnak. „ „El kell ismerni, hogy a konferencia igen szerencsésen fogalmazza meg a proletár pártnak a burzsoá forradalomban követendő taktikáját.”

Ami igaz, az igaz. Ennél „szerencsésebben” senki sem tudta volna megfogalmazni az újiszkrások alapvető hibáját. Teljes egészében idézzük ezt a megfogalmazást, úgy hogy előbb zárójelben a virágokat mutatjuk meg, a végén pedig az elibénk tálalt gyümölcsöket.

Az újiszkrások kaukázusi konferenciájának határozata az ideiglenes kormány kérdésében:

„Minthogy a konferencia feladatának tekinti a forradalmi helyzet kihasználását a proletariátus szociáldemokrata tudatának elmélyítése érdekében” (no persze! Még azt kellene hozzátenni, hogy Martinov-féle elmélyítése érdekében! Továbbá: csupán az öntudat elmélyítése és nem a köztársaság kivívása érdekében? Minő „mély” megértése ez a forradalomnak!), „abból a célból, hogy biztosítsa a párt számára a születőben levő burzsoá-állami rend bírálatának legteljesebb szabadságát” (a köztársaság biztosítása nem a mi dolgunk! A mi dolgunk csupán a bírálat szabadságának biztosítása. Anarchista eszmék anarchista nyelvet szülnek: „burzsoá-állami rend”!), „szociáldemokrata ideiglenes kormány alakítása és az abban való részvétel ellen foglal állást” (gondoljanak a bakunistáknak tíz hónappal a spanyol forradalom előtt hozott határozatára, amelyet Engels idézett; lásd „Proletarij” 3. sz.), „és azt tartja a legcélszerűbbnek, ha kívülről” (alulról, nem pedig felülről) „gyakorolunk nyomást a burzsoá ideiglenes kormányra az államrendnek erőinkhez mért (?!) demokratizálása végett. A konferencia úgy véli, hogy ha a szociáldemokraták ideiglenes kormányt alakítanának, vagy belépnének egy ilyen kormányba, ez egyrészt arra vezetne, hogy a proletariátus nagy tömegei elfordulnának a szociáldemokrata párttól, mivel csalódnának benne, mert a szociáldemokrácia — jóllehet megragadta a hatalmat — nem tudja kielégíteni a munkásosztály égető szükségleteit, beleértve a szocializmus megvalósítását” (a köztársaság nem égető szükséglet! A határozat szerzői ártatlanságukban észre sem veszik, hogy merőben anarchista nyelven beszélnek, mintha tagadnák a burzsoá forradalmakban való részvételt!), „másrészt arra késztetné a burzsoá osztályokat, hogy eltántorodjanak a forradalom ügyétől, és ezzel gyengítené a forradalom lendületét.”

Itt van a kutya elásva. Itt fonódnak össze az anarchista eszmék (amint ezt lépten-nyomon tapasztaljuk a nyugateurópai bernsteinisták között is) a legtisztább opportunizmussal. Gondolják csak el: nem kell belépni az ideiglenes kormányba, mert ez arra késztetné a burzsoáziát, hogy eltántorodjék a forradalom ügyétől és ezzel gyengítené a forradalom lendületét! Hiszen itt már teljesen, tiszta és következetes formájában előttünk van az az újiszkrás filozófia, hogy mivel a forradalom polgári forradalom, meg kell hajolnunk a burzsoá banalitás előtt és át kell engednünk neki a teret. Ha csak részben is, ha csak egy pillanatra is az a gondolat vezérel bennünket, hogy részvételünk arra késztetheti a burzsoáziát, hogy eltántorodjék, ezzel bizony teljesen a burzsoá osztályoknak engedjük át a vezetést a forradalomban. Ezzel teljesen a burzsoázia gyámkodása alá helyezzük a proletariátust (bár megmaradunk a „kritika teljes szabadsága” mellett!!), mert arra kényszerítjük, hogy mérsékelt és jámbor legyen, nehogy a burzsoázia eltántorodjék. Kiheréljük a proletariátus legégetőbb szükségleteit, tudniillik politikai szükségleteit, amelyeket igazában sohasem értettek meg az ökonomisták és epigonjaik, — kiheréljük, azért, hogy a burzsoázia el ne tántorodjék. A demokrácia megvalósításáért a proletariátus részére szükséges határokon belül folyó forradalmi harc talajáról teljesen áttérünk a burzsoáziával való alkudozás talajára, amikor saját elveink elárulásával, a forradalom elárulásával vásároljuk meg a burzsoázia önkéntes beleegyezését („hogy el ne tántorodjék”).

A kaukázusi újiszkrások két rövid sorban ki tudták fejezni a forradalom elárulása taktikájának, a proletariátust a burzsoá osztályok szánalmas uszályhordozójává tevő taktikának a lényegét. Amit fentebb az újiszkrás irányzat hibái alapján mint tendenciát megállapítottunk, az most világos és határozott elv rangjára emelt formában áll előttünk: maradjunk a monarchista burzsoázia uszályában. Minthogy a köztársaság megvalósítása a burzsoáziát eltántorodásra késztetné (és máris erre készteti, példa rá Sztruve úr), ezért le a köztársaságért való harccal. Minthogy a burzsoáziát mindig és az egész világon mindenütt arra készteti a proletariátus minden erélyes és következetes demokratikus követelése, hogy eltántorodjék, ezért bújjatok az odúitokba, munkás elvtársak, csak kívülről cselekedjetek, eszetekbe ne jusson, hogy felhasználjátok a forradalom érdekében a „burzsoá-állami” rend fegyvereit és eszközeit, és tartsátok fenn magatoknak „a kritika szabadságát”.

Itt felszínre került az alapvető hiba magának a „polgári forradalom” kifejezésnek felfogásában. Ennek a kifejezésnek Martinov-féle vagy újiszkrás „felfogása” nyílegyenesen odavezet, hogy a proletariátus ügyét elárulják a burzsoáziának.

Aki elfelejtette a régi ökonomizmust, aki nem tanulmányozza, s nem emlékszik rá, az nehezen érti meg a mostani felmelegített ökonomizmust. Emlékezzenek a bernsteinista „Credó”-ra. A „tisztán proletár” nézetekből és programokból ezt következtették: a mi dolgunk, a szociáldemokraták dolga, hogy a gazdasági kérdésekkel, a munkások igazi ügyével, minden politikai szélhámosság szabad bírálatával, a szociáldemokrata munka valódi elmélyítésével foglalkozzunk. A politika a liberálisok dolga. Isten ments, hogy „a forradalmiság” hibájába essünk; ez a burzsoáziát arra késztetné, hogy eltántorodjék. Aki elolvassa a „Credo” teljes szövegét vagy a „Rabocsaja Miszl” 9. számának (1899 szeptember) külön „Mellékletét”, megtalálja ezt az egész gondolatmenetet.

Most ugyanazt látjuk, csak nagy méretekben, az egész „nagy” orosz forradalom értékelésére alkalmazva, amelyet sajnos már eleve elposványosítottak és karikatúrává alacsonyítottak az ortodox nyárspolgáriasság teoretikusai! A mi dolgunk, a szociáldemokraták dolga a bírálat szabadsága, az öntudat elmélyítése, a kívülről való cselekvés. Nekik, a burzsoá osztályoknak adjunk cselekvési szabadságot, szabad teret a forradalmi (értsd: liberális) vezetés számára, a „reformok” felülről való végrehajtására.

A marxizmusnak ezek a vulgarizálói sohasem gondolkodtak Marxnak azokon a szavain, hogy a kritika fegyverét fel kell váltani a fegyverek kritikájával. Ajkukon Marx nevével, taktikai határozataikat valójában a frankfurti burzsoá fecsegők szellemében állítják össze, akik szabadon bírálták az abszolutizmust, elmélyítették a demokratikus tudatot, és nem értették meg, hogy a forradalom ideje a cselekvés, a felülről és alulról való cselekvés ideje. A marxizmust üres okoskodássá, az élenjáró, legeltökéltebb és legerélyesebb forradalmi osztály ideológiáját ez osztály legfejletlenebb rétegeinek ideológiájává változtatták, azoknak a rétegeknek ideológiájává, amelyek elrejtőznek a nehéz forradalmi-demokratikus feladatok elől és Sztruve úréknak engedik át ezeket a demokratikus feladatokat.

Ha a polgári osztályok, annak következtében, hogy a szociáldemokrácia belép a forradalmi kormányba, eltántorodnak a forradalom ügyétől, ezzel „gyengítik a forradalom lendületét”.

Halljátok, orosz munkások: a forradalom lendülete erősebb lesz, ha a forradalmat a szociáldemokraták által el nem riasztott Sztruve úrék fogják véghezvinni, akik nem legyőzni akarják a cárizmust, hanem alkut akarnak kötni vele. A forradalom lendülete erősebb lesz, ha a forradalom fentebb vázolt két lehetséges kimenetele közül az első valósul meg, vagyis ha a monarchista burzsoázia afféle Sipov-féle „alkotmányban” egyezik majd ki az önkényuralommal!

Azokat a szociáldemokratákat, akik az egész párt vezetésére szolgáló határozatokban ilyen gyalázatos dolgokat írnak, vagy akik helyeslik ezeket a „sikerült” határozatokat, annyira elvakította az a szőrszálhasogató okoskodás, amely a marxizmusból teljesen kiölte az eleven szellemet, hogy nem veszik észre, hogy ezek a határozatok frázissá változtatják többi szép szavukat is. Vegyék elő bármelyik cikküket az „Iszkrá”-ból, sőt akár a mi híres Martinovunk hírhedt brosúráját — fognak ott hallani népi felkelésről, arról, hogy a forradalmat végig kell harcolni, arról, hogy a következetlen burzsoázia elleni harcban igyekezni kell a nép alsó rétegeire támaszkodni. Mindez szép és jó, de szánalmas frázissá változik attól a pillanattól fogva, mihelyt elfogadják vagy helyeslik azt a gondolatot, hogy „a forradalom lendülete” a burzsoázia elidegenülése folytán majd „meggyengül”. Vagy — vagy, uraim: vagy a néppel együtt arra kell törekednünk, hogy véghezvigyük a forradalmat, a következetlen, önző és gyáva burzsoázia ellenére is teljes győzelmet aratva a cárizmuson, — vagy pedig nem tartjuk lehetségesnek ezt az „ellenéré”-t, félünk, mi lesz, ha a burzsoázia „eltántorodik”, — és akkor kiszolgáltatjuk a proletariátust és a népet a burzsoáziának, a következetlen, önző és gyáva burzsoáziának.

Eszükbe ne jusson félremagyarázni szavaimat. Ne kiabáljanak, hogy tudatos árulással vádolom önöket. Nem, önök éppen olyan öntudatlanul másztak mindig és másztak be most is a mocsárba, mint a régi ökonomisták, akiket a marxizmus „elmélyítése” visszatarthatatlanul és visszavonhatatlanul sodort lefelé a lejtőn a forradalomellenes, lélektelen és élettelen „okoskodásig”.

Milyen reális társadalmi erőktől függ a „forradalom lendülete” —, gondolkoztak-e ezen, uraim? Mellőzzük a külpolitikai erőket, a nemzetközi kombinációk erőit, amelyek most ránk nézve nagyon előnyösen alakultak, de amelyeket most kikapcsolunk vizsgálatunkból és méltán kapcsolunk ki, mert Oroszország belső erőiről van szó. Nézzék meg ezeket a belső társadalmi erőket. A forradalom ellen van az önkényuralom, az udvar, a rendőrség, a hivatalnoki kar, a hadsereg, az arisztokrácia maroknyi csoportja. Minél nagyobb a nép felháborodása, annál megbízhatatlanabbá válik a hadsereg, annál inkább ingadozik a hivatalnoki kar. Továbbá, a burzsoázia most nagyjában és egészében a forradalom híve, buzgón prédikálja a szabadságot, mind gyakrabban beszél a nép nevében, sőt a forradalom nevében is*. …

* Érdekes ebből a szempontból Sztruve úr Jauréshez intézett levele, amelyet az utóbbi nemrég az „Humanité”-ben, Sztruve úr pedig az „Oszvobozsgyenyije” 72. számában tett közzé.*

… De mi, marxisták, valamennyien tudjuk az elméletből és minden nap és minden órában megfigyeljük liberálisaink, zemsztvo-képviselőink és oszvobozsgyenyistáink példáján, hogy a burzsoázia következetlen, önző és gyáva híve a forradalomnak. A burzsoázia tömegében múlhatatlanul az ellenforradalom, az önkényuralom felé, a forradalom ellen, a nép ellen fog fordulni, mihelyt szűkkeblű, önző érdekei kielégítést nyernek, mihelyt „eltántorodik” a következetes demokráciától (már most is eltántorodik tőle!). Marad a „nép”, vagyis a proletariátus és a parasztság, s csak a proletariátus képes arra, hogy mindvégig következetes maradjon, mert a proletariátus sokkal messzebb megy a demokratikus forradalomnál. Éppen ezért harcol a proletariátus a köztársaságért az első sorokban és utasítja el megvetéssel az olyan ostoba és hozzá nem méltó tanácsokat, hogy számoljon azzal, nem fog-e eltántorodni a burzsoázia. A parasztság félproletár elemek tömegeiből és emellett kispolgári elemekből áll. Ez a parasztságot is ingataggá teszi, a proletariátust pedig arra kényszeríti, hogy szigorúan vett osztálypártba tömörüljön. A parasztság ingatagsága azonban gyökeresen különbözik a burzsoázia ingatagságától, mert a parasztság jelenleg nem annyira a magántulajdon feltétlen megőrzésében van érdekelve, mint inkább abban, hogy elvegyék a földesúri birtokot, a magántulajdon egyik legfőbb formáját. A parasztság ettől nem válik szocialistává, továbbra is kispolgár marad, de a demokratikus forradalom feltétlen és legradikálisabb hívévé válhat. A parasztság elkerülhetetlenül ilyenné válik, hacsak a forradalmi eseményeknek a parasztságot felvilágosító menete nem szakad meg túlságosan korán a burzsoázia árulása és a proletariátus veresége következtében. A parasztság az említett feltéttel mellett múlhatatlanul a forradalom és a köztársaság támaszává válik, mert csakis a teljes győzelmet arató forradalom adhat meg mindent a parasztságnak a földreform terén, csakis ez adhatja meg mindazt, amit a parasztság akar, amiről álmodozik, amire valóban szüksége van (nem a kapitalizmus megsemmisítése céljából, ahogyan a „szociálforradalmárok” képzelik, hanem) abból a célból, hogy kijusson a féljobbágyság hínárjából, az elnyomottság és szolgaság sötétségéből, hogy legalább annyira megjavítsa életkörülményeit, amennyire ez az árugazdaság keretei között lehetséges.

Sőt mi több, nemcsak a radikális agrárátalakulás köti a parasztságot a forradalomhoz, hozzákötik a parasztság összes általános és állandó érdekei is. Még a proletariátus elleni küzdelemben is szüksége van a parasztságnak a demokráciára, mert csak a demokratikus rendszer tudja pontosan kifejezni a parasztság érdekeit, és csak a demokratikus rendszer tudja túlsúlyra juttatni a parasztságot mint tömeget, mint többséget. Minél felvilágosodottabb lesz a parasztság (s a Japán elleni háború óta olyan gyors iramban folyik felvilágosodása, amilyet el sem tudnak képzelni azok, akik megszokták, hogy csak iskolai mértékkel mérjék a felvilágosodást), annál következetesebb és határozottabb híve lesz a teljes demokratikus forradalomnak, mert a parasztság számára nem félelmetes a nép hatalma, mint a burzsoázia számára, hanem előnyös. A parasztságnak a demokratikus köztársaság válik eszményképévé, mihelyt kezd megszabadulni a naiv monarchizmustól, mert a (felsőházzal stb.) üzérkedő burzsoázia tudatos monarchizmusa a parasztság számára ugyanolyan jogtalanságot, ugyanolyan elnyomott helyzetet és sötétséget jelent, csak éppen egy kis európai alkotmányos mázzal átfestve.

Ez az oka annak, hogy a burzsoázia mint osztály természetszerűen és szükségképpen a liberális monarchista párt szárnyai alá törekszik, a parasztság pedig — mint tömeg — a forradalmi és köztársasági párt vezetése alá. Ez az oka annak, hogy a burzsoázia nem tudja végigvinni a demokratikus forradalmat, a parasztság pedig végig tudja vinni a forradalmat, és nekünk teljes erőnkkel segítenünk kell ebben.

Azt válaszolhatják nekem, hogy ezt nem kell bizonyítani, ez olyan, mint az egyszeregy, ezt az összes szociáldemokraták nagyszerűen értik. Nem, nem értik ezt azok, akik képesek azt mondani, hogy a forradalom „lendülete gyengül”, ha a burzsoázia elpártol tőle. Az ilyen emberek agrárprogramunk betanult szavait ismételgetik, de nem értik e szavak jelentését, mert különben nem félnének a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának fogalmától, amely szükségszerűen következik az egész marxista világnézetből és programunkból, különben nem szorítanák a nagy orosz forradalom lendületét a burzsoázia lendületének keretei közé. Az ilyen emberek elvont marxista forradalmi frázisaikat agyonütik konkrét antimarxista és forradalomellenes határozataikkal.

Aki valóban megérti a parasztság szerepét a győzedelmes orosz forradalomban, az képtelen volna azt mondani, hogy a forradalom lendülete gyengülni fog, ha a burzsoázia eltántorodik. Mert valójában csak akkor kezd majd igazán nekilendülni az orosz forradalom, csak akkor éri el valóban a legnagyobb forradalmi lendületet, amely a polgári-demokratikus forradalom korszakában egyáltalán elérhető, amikor a burzsoázia el fog tántorodni tőle és a parasztság tömege aktív forradalmárként síkraszáll a proletariátus oldalán. Demokratikus forradalmunknak ahhoz, hogy következetesen végigharcolják, olyan erőkre kell támaszkodnia, amelyek ellensúlyozni tudják a burzsoázia elkerülhetetlen következetlenségét (vagyis képesek lesznek arra, hogy „eltántorodni késztessék” a burzsoáziát, amitől az „Iszkra” kaukázusi hívei olyannyira félnek ostobaságukban).

A proletariátusnak végig kell harcolnia a demokratikus forradalmat, maga mellé állítva a parasztság tömegét, hogy az önkényuralom ellenállását erőszakkal letiporja és a burzsoázia ingadozását ellensúlyozza. A proletariátusnak meg kell valósítania a szocialista forradalmat, maga mellé állítva a lakosság félproletár elemeinek tömegét, hogy erőszakkal megtörje a burzsoázia ellenállását és ellensúlyozza a parasztság és a kispolgárság ingadozását. Ezek a proletariátus feladatai, amelyeket olyan szűklátókörűen fognak fel az újiszkrások a forradalom lendületére vonatkozó fejtegetéseikben és határozataikban.

Csak egy körülményről nem szabad megfeledkezni, amelyet gyakran figyelmen kívül hagynak, amikor e „lendület” kérdéséről elmélkednek. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy nem a feladat nehézségeiről van szó, hanem arról, hogy milyen úton keressük és érjük el a feladat megoldását. Nem arról van szó, hogy könnyű vagy nehéz feladat hatalmassá és legyőzhetetlenné tenni a forradalom lendületét, hanem arról, hogy mit kell cselekedni e lendület fokozására. A nézeteltérés éppen a munka alapvető jellegét, magát a munka irányát érinti. Hangsúlyozzuk ezt, mert figyelmetlen és lelkiismeretlen emberek túlságosan gyakran összetévesztik ezt a két különböző kérdést — az útirány kérdését, vagyis, hogy két különböző út közül melyiket kell választani, és azt a kérdést, hogy könnyű-e a cél megvalósítása, illetve közel van-e megvalósítása a választott úton.

Ezt az utóbbi kérdést egyáltalán nem érintettük előző fejtegetésünk során, mert ez a kérdés nem okozott nézeteltéréseket és véleménykülönbségeket a pártban. De ez a kérdés persze magában véve rendkívül fontos, és komoly figyelmet érdemel minden szociáldemokrata részéről. Megengedhetetlen optimizmus volna megfeledkezni azokról a nehézségekről, amelyek akkor merülnek fel, amikor nemcsak a munkásosztályt, hanem a parasztság tömegeit is bevonjuk a mozgalomba. Éppen ezeken a nehézségeken törtek meg nem egyszer a demokratikus forradalom végigharcolására irányuló erőfeszítések, és így legtöbbször a következetlen és önző burzsoázia diadalmaskodott, amely „tőkét kovácsolt” abból, hogy a monarchiát megvédte a néppel szemben, és a liberalizmus — illetve az „oszvobozsgyenyizmus” — „ártatlanságát” is „megóvta”. De ami nehéz, az még nem megoldhatatlan. Fontos, hogy meg legyünk győződve róla, hogy helyesen választottuk meg az utat, és ez a meggyőződés százszorosára fokozza a forradalmi energiát és a forradalmi lelkesedést, amelyek csodákat tudnak művelni.

Hogy milyen mély gyökerei vannak a mai szociáldemokraták között az út megválasztásának kérdésében felmerült nézeteltéréseknek, nyomban látható, ha összevetjük az újiszkrások kaukázusi határozatát az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának határozatával. A kongresszus határozata ezt mondja: a burzsoázia következetlen, feltétlenül arra fog törekedni, hogy megfosszon bennünket a forradalom vívmányaitól. Ezért erélyesebben készüljetek a harcra, munkás elvtársak, fegyverkezzetek, nyerjétek meg a parasztságot. Nem fogjuk forradalmi vívmányainkat harc nélkül átengedni a haszonleső burzsoáziának. A kaukázusi újiszkrások határozata ezt mondja: a burzsoázia következetlen, eltántorodhat a forradalomtól. Ezért tehát, munkás elvtársak, szíveskedjetek letenni az ideiglenes kormányban való részvétel gondolatáról, mert akkor a burzsoázia minden bizonnyal el fog tántorodni, és ettől gyengébb lesz a forradalom lendülete.

Egyesek azt mondják: hajtsátok előbbre a forradalmat, következetesen harcoljátok végig a következetlen burzsoázia ellenállása vágy passzivitása ellenére is.

Mások azt mondják: ne is gondoljatok a forradalom önálló végigharcolására, mert akkor eltántorodik tőle a következetlen burzsoázia.

Hát nem két homlokegyenest ellentétes úttal van dolgunk? Hát nem nyilvánvaló, hogy az egyik taktika feltétlenül kizárja a másikat? S hogy az első taktika a forradalmi szociáldemokrácia egyetlen helyes taktikája, a másik pedig lényegében merőben oszvobozsgyenyista taktika?

13. Befejezés. Merjünk-e győzni?

Akik felületesen ismerik az oroszországi szociáldemokráciában uralkodó helyzetet, vagy kívülállókként alkotnak véleményt, anélkül, hogy ismernék egész pártonbelüli harcunk történetét az ökonomizmus ideje óta, igen gyakran a jelenleg, különösen a III. kongresszust követőleg kialakult taktikai nézeteltéréseken is túlteszik magukat, egyszerűen arra hivatkozva, hogy minden szociáldemokrata mozgalomban két természetes, elkerülhetetlen, egymással teljesen megférő irányzat van. Az egyik, mondják, fokozottan hangsúlyozza a szokott mindennapi, folyó munkát, a propaganda és az agitáció fejlesztésének, az erők előkészítésének, a mozgalom elmélyítésének stb. szükségességét. A másik a mozgalom harcos, általános politikai, forradalmi feladatait hangsúlyozza, rámutat a fegyveres felkelés szükségességére, ilyen jelszavakat ad ki: forradalmi-demokratikus diktatúra, ideiglenes forradalmi kormány. Sem az egyiket, sem a másikat nem kell túlozni, sem ott, sem itt (amint általában sehol a világon) nem jók a szélsőségek stb. stb.

A mindennapi (és idézőjelben: „politikai”) életbölcsesség olcsó igazságai, amelyek kétségkívül fellelhetők az ilyen elmélkedésekben, igen gyakran a párt égető, életbevágó szükségleteinek megnemértését leplezik. Nézzük az orosz szociáldemokraták közt jelenleg felmerülő taktikai nézeteltéréseket. Magától értetődik, hogy a mindennapi, hétköznapi munkának az a fokozott hangsúlyozása, amelyet az új iszkrásoknak a taktikára vonatkozó elmélkedéseiben látunk, önmagában még nem volna veszedelmes, és nem okozhatna semmi véleménykülönbséget a taktikai jelszavak kérdésében. De elég, ha összehasonlítjuk az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III, kongresszusának határozatait a konferencia határozataival, s nyomban szembeötlik a véleménykülönbség.

Miről van szó? Először is arról, hogy nem elég, ha csupán általános vonásokban, elvontan utalunk a mozgalom két áramlatára, a szélsőségek káros voltára. Konkrétan kell tudnunk, hogy a szóbanforgó mozgalomnak az adott pillanatban milyen fogyatékosságai vannak, mi jelent most reális politikai veszélyt a pártra nézve. Másodszor, tudni kell, hogy ez vagy az a taktikai jelszó — esetleg ennek vagy annak a jelszónak hiánya — milyen reális politikai erők malmára hajtja a vizet. Hallgassák meg az újiszkrásokat — s arra a következtetésre fognak jutni, hogy a szociáldemokrácia pártját az a veszély fenyegeti, hogy sutba veti a propagandát és az agitációt, a gazdasági harcot és a burzsoá demokrácia bírálatát, és túlságosan sokat foglalkozik katonai kiképzéssel, fegyveres támadásokkal, a hatalom megragadásával stb. Valójában pedig a pártot egészen más oldalról fenyegeti reális veszély. Aki csak valamelyest is közelebbről ismeri a mozgalom állapotát, aki éberen és elmélyülten figyeli, annak feltétlenül látnia kell az újiszkrások rettegésének nevetséges voltát. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt munkája már teljesen állandó, változatlan keretek között folyik, amelyek feltétlenül biztosítják azt, hogy a hangsúly a propagandán és az agitáción, röpgyűléseken és tömeggyűléseken, röplapok és brosúrák terjesztésén, a gazdasági harc támogatásán és e harc jelszavainak gyors felhasználásán legyen. Egyetlen pártbizottság, egyetlen kerületi bizottság, egyetlen központi összejövetel, egyetlen gyári csoport sincs, amely figyelme, ereje és ideje kilencvenkilenc százalékát ne mindig és állandóan ezeknek a 90-es évek második fele óta meggyökeresedett funkcióknak szentelné. Ezt csak azok nem tudják, akik egyáltalán nem ismerik a mozgalmat. Túlhaladott dolgok roppant nagyképű újiszkrás ismételgetését csak igen együgyű vagy tájékozatlan emberek vehetik készpénznek.

Tény, hogy nemcsak nem foglalkozunk túlontúl sokat a felkelés feladataival, az általános politikai jelszavakkal, az egész népi forradalom vezetésének ügyével, hanem ellenkezőleg, éppen ezen a téren szembeötlő a lemaradásunk, ez a legfájdalmasabb pont, ez jelent reális veszélyt a mozgalomra nézve, amely könnyen elfajulhat, és itt-ott kezd is már valóságos forradalmi mozgalomból csak szavakban forradalmi mozgalommá fajulni. A száz meg száz pártmunkát végző szervezet, csoport és kör között egyet sem találunk, amelyben ne folyna keletkezése óta az a mindennapi munka, amelyről az új „Iszkra” bölcsei úgy beszélnek, mintha új igazságokat fedeztek volna fel. És ellenkezőleg, egészen elenyésző az olyan csoportok és körök százaléka, amelyek tudatában vannak a fegyveres felkelés feladatainak, hozzáfogtak végrehajtásukhoz, számot vetettek a cárizmus elleni népi forradalom vezetésének szükségességével és azzal, hogy ehhez éppen ilyen, nem pedig más haladó jelszavakat kell kitűzni.

Mi hihetetlenül elmaradtunk a haladó és valóban forradalmi feladatoktól, számos esetben még nem ismertük fel őket, hol itt, hol ott nem vettük észre, hogyan erősödik a forradalmi burzsoá demokrácia a mi ezen a téren mutatkozó elmaradottságunk következtében. Az új „Iszkra” írói pedig, miután hátat fordítottak az események menetének és az idők követelményeinek, makacsul hajtogatják: ne feledjétek a régit! ne lelkesedjetek túlságosan az újért! Ez a konferencia valamennyi lényeges határozatának változatlan alapmotívuma, a kongresszus határozataiban viszont ugyancsak változatlanul ezt olvassuk: megerősítve a régit (és nem rágódva rajta éppen azért, mert régi, mert az irodalom, a határozatok és a tapasztalat már eldöntötték és rögzítették) új feladatot tűzünk ki, felhívjuk rá a figyelmet, új jelázót adunk ki, s megköveteljük a valóban forradalmi szociáldemokratáktól, hogy azonnal lássanak hozzá e jelszó megvalósításához.

Így áll valójában a szociáldemokrata taktika két áramlatának kérdése. Csak a vak nem látja, hogy a forradalmi korszak új feladatokat tűzött ki. És egyes szociáldemokraták ezeket a feladatokat határozottan elismerik és napirendre tűzik: a fegyveres felkelés halaszthatatlan, készüljetek rá haladéktalanul és erélyesen, gondoljatok arra, hogy szükség van rá a döntő győzelem eléréséhez, tűzzétek ki a köztársaság, az ideiglenes kormány, a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának jelszavát. Mások viszont visszahőkölnek, egyhelyben topognak, jelszavak kiadása helyett előszavakat írnak, ahelyett, hogy a régi megerősítése mellett rámutatnának az újra, hosszasan és unalmasan kérődznek ezen a régin, kifogásokat gyártanak az újjal szemben, s nem tudják meghatározni a döntő győzelem feltételeit, nem tudnak olyan jelszavakat kiadni, amelyek egyedül felelnek meg a teljes győzelem kivívására irányuló törekvésnek.

Ennek az uszálypolitikának meg is van nálunk a politikai eredménye. Az a mese, hogy az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt „többsége” közeledik a forradalmi burzsoá demokráciához, mese is marad, amelyet egyetlen politikai tény, a „bolsevikok” egyetlen jelentős határozata, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának egyetlen lépése sem erősít meg. Az opportunista, monarchista burzsoázia ellenben — az „Oszvobozsgyenyije” képében — mindig örömmel fogadta az újiszkrások „elvi” tendenciáit, s most már egyenesen az ő vizükkel hajtja a maga malmát, magáévá teszi összes frázisaikat és nyomorúságos „eszméiket” az „összeesküvés” és a „zendülés” ellen, a forradalom „technikai” oldalának felfújása ellen, a fegyveres felkelés jelszavának közvetlen kiadása ellen, a szélsőséges követelések „forradalmisága” ellen stb. stb. A kaukázusi „mensevik” szociáldemokratáknak egész konferenciája hozott erről határozatot, s ezt a határozatot az új „Iszkra” szerkesztősége jóváhagyta, — ami félreérthetetlen politikai összegezése ennek: csak el ne tántorodjék a burzsoázia, ha a proletariátus résztvesz a forradalmi-demokratikus diktatúrában! Ezzel mindent megmondtunk. Ez véglegesen rögzíti azt, hogy a proletariátust a monarchista burzsoázia uszályhordozójává teszik. Ezzel gyakorlatilag bizonyítást nyert — nem egy ember alkalmilag elhangzott kijelentése, hanem egy egész irányzat által külön is jóváhagyott határozat alapján — az újiszkrás uszálypolitika politikai jelentősége.

Aki gondolkodik ezeken a tényeken, az meg fogja érteni a szociáldemokrata mozgalom két részére és két irányzatára vonatkozó közkeletű utalások valódi jelentését. Vegyük a bernsteinizmust, hogy nagyban tanulmányozhassuk ezeket az irányzatokat. Hiszen a bernsteinisták szóról szóra ugyanígy azt hajtogatták és hajtogatják, hogy csakis ők értik meg a proletariátus igazi szükségleteit, erői gyarapításának, az egész munka elmélyítésének, az új társadalom elemei előkészítésének, a propagandának és az agitációnak feladatait. Követeljük, hogy ismerjék el nyíltan azt, ami van! — mondja Bernstein, és ezzel szentesíti a „végcél” nélküli „mozgalmat”, szentesíti a kizárólag védelmi taktikát, hirdeti azt a taktikát, amely azon a félelmen alapul, hogy „a burzsoázia eltántorodhat”. A bernsteinisták is a forradalmi szociáldemokraták „jakobinizmusáról”, az „irodalmárokról” harsogtak, akik nem értik a „munkás-öntevékenységet” stb. stb. Valójában, mint mindenki tudja, a forradalmi szociáldemokratáknak eszük ágában sem volt elvetni a mindennapos aprómunkát, az erők előkészítését stb. stb. Csupán a végcél világos felismerését, a forradalmi feladatok világos kitűzését követelték, fel akarták emelni a félig proletár és félig kispolgári rétegeket a proletariátus forradalmiságának színvonalára, nem pedig ez utóbbit süllyeszteni addig az opportunista megfontolásig, hogy „el ne tántorodjék a burzsoázia”. A párt intellektuel-opportunista és proletár-forradalmi szárnya közti viszálykodásnak alighanem ez a kérdés volt a legplasztikusabb kifejezése: dürfen wir siegen? „merjünk-e győzni?”, szabad-e győznünk? nem veszedelmes-e számunkra a győzelem? kell-e győznünk? Ezt az első pillantásra furcsa kérdést mégis felvetették és fel kellett vetniök, mert az opportunisták féltek a győzelemtől, el akarták ijeszteni tőle a proletariátust, bajt jövendöltek belőle, kinevették azokat a jelszavakat, amelyek közvetlenül a győzelemre hívtak fel.

Nálunk is fennáll ez az alapvető megoszlás az intellektuel-opportunista és a proletár-forradalmi tendenciára, de azzal a rendkívül lényeges különbséggel, hogy nálunk nem szocialista, hanem demokratikus forradalomról van szó. Nálunk is felvetődött ez az első pillantásra ostoba kérdés: „merjünk-e győzni?” Martinov vetette fel „Két diktatúrá”-jában, amelyben bajt jósol abból, ha a felkelést nagyon jól előkészítjük és teljes sikerrel végrehajtjuk. Szerepel ez a kérdés az új iszkrásoknak az ideiglenes forradalmi kormány kérdéséről szóló egész irodalmában, amelyben buzgón, de sikertelenül igyekeztek állandóan összekeverni Millerand részvételét egy burzsoá-opportunista kormányban Varlin részvételével egy kispolgári forradalmi kormányban. Ezt a kérdést rögzítették a „csak el ne tántorodjék a burzsoázia”-határozattal. És noha például Kautsky most gúnyolódni próbál, mondván, hogy az ideiglenes forradalmi kormányról folytatott vitáink olyanok, mint mikor előre isznak a medve bőrére, ez a gúnyolódás csak azt mutatja, hogy még okos és forradalmi szociáldemokraták is szégyent vallanak, ha olyasmiről beszélnek, amit csak hallomásból ismernek. A német szociáldemokrácia még nincs valami nagyon közel ahhoz, hogy elejtse a medvét (hogy szocialista forradalmat hajtson végre), de annak a vitának, hogy „merjük-e” megölni a medvét, óriási elvi és gyakorlati-politikai jelentősége volt. Az orosz szociáldemokraták sincsenek még valami nagyon közel ahhoz, hogy elég erejük legyen „elejteni a maguk medvéjét” (demokratikus forradalmat végrehajtani), de az a kérdés, hogy „merjük-e” megölni, Oroszország egész jövőjére és az orosz szociáldemokrácia jövőjére nézve rendkívül komoly jelentőségű. Szó sem lehet egy hadsereg erélyes, sikeres toborzásáról, e hadsereg vezetéséről, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy „merhetünk” győzni.

Nézzük a régi ökonomistáinkat. Ők is azt kiabálták, hogy ellenfeleik összeesküvők, jakobinusok (lásd a „Rabocseje Gyeló”-t, különösen a 10. számot, és Martinovnak a II. kongresszuson a program körül folytatott vita során elhangzott beszédét), hogy belevetik magukat a politikába, és közben elszakadnak a tömegektől, hogy megfeledkeznek a munkásmozgalom alapjairól, nem számolnak a munkás-öntevékenységgel stb. stb. Valójában pedig a „munkás-öntevékenységnek” ezek a hívei intellektuel opportunisták voltak, akik a munkásokra rátukmálták a maguk szűk és nyárspolgári felfogását a proletariátus feladatairól. Az ökonomizmus ellenfelei, mint azt a régi „Iszkra” alapján bárki láthatja, valójában nem hanyagolták el és nem szorították háttérbe a szociáldemokrata munka egyetlen oldalát sem, egyáltalán nem feledkeztek meg a gazdasági harcról, de ugyanakkor egész terjedelmükben ki tudták tűzni az égető és soronlevő politikai feladatokat, és ellenállást tudtak kifejteni azzal szemben, hogy a munkáspártot a liberális burzsoázia „gazdasági” függvényévé változtassák.

Az ökonomisták bemagolták, hogy a politika alapja a gazdaság, és ezt úgy „értették”, hogy a politikai harcot gazdasági harccá kell lefokozni. Az újiszkrások bemagolták, hogy a demokratikus forradalmi átalakulás gazdasági alapja a polgári forradalom, és ezt úgy „értették”, hogy a proletariátus demokratikus feladatait a burzsoá mérsékeltség színvonalára kell süllyeszteni, addig a határig, amelyen túl „a burzsoázia eltántorodna”. Az ökonomisták a munka elmélyítésének ürügyén, a munkás-öntevékenység és a tiszta osztálypolitika ürügyén valójában kiszolgáltatták a munkásosztályt a liberális-burzsoá politikusoknak, azaz arra az útra vitték a pártot, amelynek ez az objektív értelme. Az újiszkrások ugyanezekkel az ürügyekkel valójában a burzsoáziának szolgáltatják ki a proletariátus érdekeit a demokratikus forradalomban, azaz arra az útra terelik a pártot, amelynek ez az objektív értelme. Az ökonomisták azt hitték, hogy a politikai harc vezetése nem a szociáldemokraták dolga, hanem tulajdonképpen a liberálisoké. Az újiszkrások azt hiszik, hogy a demokratikus forradalom aktív végrehajtása nem a szociáldemokraták dolga, hanem tulajdonképpen a demokratikus burzsoáziáé, mert a proletariátus vezetőszerepe és élenjáró részvétele „gyengíti” a forradalom lendületét”.

Szóval az újiszkrások nemcsak a II. pártkongresszustól való származásuk alapján az ökonomizmus epigonjai, hanem annak alapján is, ahogy most a proletariátusnak a demokratikus forradalomban felmerülő taktikai feladatait kitűzik. Ez szintén intellektuel opportunista szárnya a pártnak. Ez a szárny a szervezetben az intellektuelek anarchista individualizmusával mutatkozott be és a „folyamat-dezorganizálással” végezte, amikor a konferencia által elfogadott „szervezeti szabályzatban” rögzítette az irodalom elszakadását a pártszervezettől, a közvetett, csaknem négyfokozatú választásokat, a bonapartista népszavazás rendszerét a demokratikus népképviseleti rendszer helyett, s végül a rész és az egész közti „megegyezés” elvét. A párttaktika terén ugyanígy lejtőre kerültek. A „zemsztvo-kampány tervében” azt mondták, hogy „a tiltakozás legmagasabb típusa” a zemsztvóhoz való folyamodás, úgy vélve, hogy csupán két aktív erő van a politika színterén (közvetlenül január 9-e előtt!): a kormány és a burzsoá demokrácia. A felfegyverzés égető feladatát „elmélyítették”, és közvetlen gyakorlati jelszavát azzal a felhívással helyettesítették, hogy az önfelfegyverzés égető szükségességével kell felfegyverezni a munkásosztályt. A fegyveres felkelés, az ideiglenes kormány, a forradalmi-demokratikus diktatúra feladatát most hivatalos határozataikban is kiforgatják és letompítják. A „csak el ne tántorodjék a burzsoázia” — utolsó határozatuknak ez a befejező akkordja — éles fényt vet arra a kérdésre, hová jut a párt az ő útjukon.

A demokratikus forradalmi átalakulás Oroszországban — társadalmi és gazdasági lényegét tekintve — polgári forradalom. Ezt a helyes marxista tételt nem elég egyszerűen ismételgetni. Meg is kell érteni, és ahhoz is érteni kell, hogy politikai jelszavakba foglaljuk. A politikai szabadság a mai, vagyis a kapitalista termelési viszonyok talaján általában polgári szabadság. A szabadság követelése elsősorban a burzsoázia érdekeit fejezi ki. A burzsoázia képviselői támasztották először ezt a követelést. A burzsoázia hívei használták fel mindenütt a kapott szabadságot — a helyzet urai lévén — mérsékelt és pontos burzsoá méretekre szabva, összeegyeztetve a forradalmi proletariátus békeidőben végtelenül körmönfont, vihar idején vadállatian kegyetlen elnyomásával.

De csak a narodnyik zendülők, az anarchisták és az „ökonomisták” vonhatták le ebből azt a következtetést, hogy a szabadságért való harcot el kell vetni vagy le kell fitymálni. A proletariátusra mindig csak ideiglenesen, csak a proletariátus ellenállását legyűrve sikerült ráerőszakolni ezeket az intellektuel-nyárspolgári tanokat. A proletariátus ösztönösen megérezte, hogy szüksége van a politikai szabadságra, hogy neki van rá a leginkább szüksége, jóllehet ez a szabadság közvetlenül a burzsoáziát erősíti és szervezi meg. A proletariátus nem az osztályharc útjáról való letéréstől várja megmentését, hanem az osztályharc fejlődésétől, terjedelmének, tudatosságának, szervezettségének, határozottságának növekedésétől. Aki a politikai harc feladatait lefitymálja, az a szociáldemokratát néptribunból egy trade-union titkárává változtatja. Aki lefitymálja a proletár feladatokat a demokratikus polgári forradalomban, az a szociáldemokratát a népi forradalom vezéréből egy szabad munkásegyesület boncává változtatja.

Igen, a népi forradalom vezéréből. A szociáldemokrácia teljes joggal harcolt és harcol most is a „nép” szóval űzött burzsoá-demokrata visszaélés ellen. A szociáldemokrácia követeli, hogy ne leplezzék ezzel a szóval a népen belüli osztályellentétek megnemértését. A szociáldemokrácia feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy a proletariátus pártjának teljesen önálló osztálypártnak kell lennie. De a „népet” nem azért tagolja „osztályokra”, hogy az élenjáró osztály önmagába zárkózzék, szűk méretekre korlátozódjék, azzal a gondolattal bénítsa meg eleve a saját tevékenységét, hogy csak el ne tántorodjanak a világ gazdasági hatalmasságai, hanem azért, hogy az élenjáró osztály, amely ment a közbülső osztályok felemásságától, állhatatlanságától, határozatlanságától, annál nagyobb eréllyel, annál nagyobb lelkesedéssel harcoljon az egész nép ügyéért, az egész nép élén.

Ez az, amit oly gyakran nem értenek meg a mai újiszkrások, akik ahelyett, hogy aktív politikai jelszavakat tűznének ki a demokratikus forradalomban, szőrszálhasogatóan végigragozzák az „osztály” szót az összes nemekben és esetekben!

A demokratikus forradalom polgári jellegű. Az általános földfelosztás, illetve a földet és szabadságot jelszó, az elnyomott és tudatlan, de a fényt és a boldogságot szenvedélyesen kereső paraszttömegeknek ez a rendkívül elterjedt jelszava polgári jelszó. De nekünk, marxistáknak, tudnunk kell, hogy a proletariátus és parasztság igazi szabadságához nem vezet és nem is vezethet más út, mint a polgári szabadság és a polgári haladás útja. Nem szabad elfelejtenünk, hogy jelenleg nincs és nem is lehet más eszközünk arra, hogy a szocializmust közelebb hozzuk, mint a teljes politikai szabadság, mint a demokratikus köztársaság, mint a proletariátus és a  parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája. Nekünk, mint az élenjáró és az egyedül forradalmi, fenntartás nélkül, kétségek nélkül, hátrafelé pillantgatás nélkül forradalmi osztály képviselőinek a lehető legátfogóbban, legmerészebben, legkezdeményezőbben kell kitűznünk az egész nép elé a demokratikus forradalom feladatait. E feladatok lefitymálása elméleti tekintetben a marxizmus karikatúrája és nyárspolgári elferdítése, gyakorlati-politikai tekintetben pedig azt jelenti, hogy a forradalom ügyét kiszolgáltatjuk a burzsoáziának, amely múlhatatlanul el fog tántorodni a forradalom következetes véghezvitelétől. Igen nagy nehézségek állnak a forradalom teljes győzelmének útjában. Senki sem ítélheti majd el a proletariátus képviselőit, ha minden tőlük telhetőt meg fognak tenni, és mégis minden erőfeszítésük megtörik a reakció ellenállásán, a burzsoázia árulásán, a tömeg tudatlanságán. De kivétel nélkül mindenki — és elsősorban az öntudatos proletariátus — el fogja ítélni a szociáldemokráciát, ha szárnyát szegi a demokratikus forradalom forradalmi energiájának, ha lelohasztja a forradalmi lelkesedést a győzelemtől való félelemmel, olyan meggondolásokkal, hogy csak el ne tántorodjék a burzsoázia.

A forradalmak a történelem mozdonyai — mondotta Marx. A forradalmak az elnyomottak és kizsákmányoltak ünnepei. Sohasem tudnak a nép tömegei az új társadalmi rend annyira aktív alkotóiként fellépni, mint forradalom idején. A nép — a fokozatos haladás szűk, kispolgári méreteinek szemszögéből nézve — ilyenkor csodákra képes. De a forradalmi pártok vezetőinek is átfogóbban és merészebben kell ilyenkor kitűzniök feladataikat, hogy jelszavaik mindig előtte járjanak a tömeg forradalmi öntevékenységének, hogy világítótoronyként álljanak előtte, hogy teljes nagyságában és teljes szépségében megmutassák demokrata és szocialista eszményünket, és megmutassák a teljes, a feltétlen, a döntő győzelemhez vezető legközelebbi, legegyenesebb utat. Átengedjük az oszvobozsgyenyista burzsoázia opportunistáinak, hogy a forradalomtól való félelmükben, az egyenes úttól való rettegésükben kerülő, tekervényes, kompromisszumos utakat agyaljanak ki. Ha erőszakkal kényszerítenek bennünket arra, hogy ilyen utakon botorkáljunk előre, mi akkor is teljesíteni tudjuk kötelességünket az aprólékos hétköznapi munkában is. De előbb hadd döntse el a kíméletlen harc az út megválasztásának kérdését. A forradalom hitszegői és árulói leszünk, ha a tömegeknek ezt az ünnepi energiáját és forradalmi lelkesedését nem változtatjuk az egyenes és határozott útért vívott kíméletlen és odaadó harccá. Hadd féljenek csak a burzsoázia opportunistái az elkövetkező reakciótól. A munkásokat nem ijeszti meg sem az a gondolat, hogy a reakció rettenetes megtorlásra készül, sem az, hogy a burzsoázia arra készül, hogy eltántorodjék. A munkások nem várnak paktumot, nem kérnek alamizsnát, a munkások a reakciós erők könyörtelen széttaposására, vagyis a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájára törekszenek.

Szó sincs róla, viharos időkben több veszély fenyegeti pártunk hajóját, mint a liberális haladás nyugodt „hajókázása” közben, amely azt jelenti, hogy a kizsákmányolók kínzó lassúsággal sajtolják ki a munkásosztály életerejét. Szó sincs róla, a forradalmi-demokratikus diktatúra feladatai ezerszer nehezebbek és bonyolultabbak, minta „szélsőellenzék” és a kizárólag parlamenti harc feladatai. De aki a jelenlegi forradalmi helyzetben tudatosan képes többre tartani a békés hajókázást és a veszélytelen „ellenzék” útját, az inkább hagyja abba egyidőre a szociáldemokrata munkát, várja meg a forradalom végét, amikor véget ér az ünnep és újra kezdődnek a hétköznapok, mikor az ő szürke, korlátolt mértéke nem lesz olyan undorító disszonancia, nem lesz az élenjáró osztály feladatainak olyan torz megcsúfolása.

Az egész nép és különösen a parasztság élén — a teljes szabadságért, a következetes demokratikus forradalomért, a köztársaságért! Az összes dolgozók és kizsákmányoltak élén — a szocializmusért! Ilyennek kell lennie a gyakorlatban a forradalmi proletariátus politikájának, ez az az osztályjelszó, amelynek át kell hatnia és meg kell határoznia a munkáspárt minden egyes taktikai kérdésének megoldását, minden egyes gyakorlati lépését a forradalom idején.

Utószó

Mégegyszer az oszvobozsgyenyista irányzatról és mégegyszer az újiszkrás irányzatról

Az „Oszvobozsgyenyije” 71—72. száma és az „Iszkra” 102—103. száma rendkívül gazdag, új anyagot szolgáltatott ahhoz a kérdéshez, amellyel brosúránk 8. fejezetében foglalkoztunk. Minthogy semmiképpen sincs módunk arra, hogy itt ezt az egész gazdag anyagot felhasználjuk, csak a legfontosabbra térünk ki: először arra, hogy a szociáldemokráciának miféle „realizmusát” dicséri az „Oszvobozsgyenyije” és miért kell neki ezt dicsérnie; másodszor a forradalom és a diktatúra fogalmának viszonyára.

I. Miért dicsérik a polgári-liberális realisták a szociáldemokrata „realistákat”?

A „Szakadás az orosz szociáldemokráciában” és „A józan ész diadala” („Oszvobozsgyenyije” 72. sz.) című cikk a liberális burzsoázia képviselőinek az öntudatos proletárok számára rendkívül értékes elmélkedéseit tartalmazza a szociáldemokráciáról. A legkomolyabban ajánljuk minden szociáldemokratának, hogy ismerkedjék meg a cikkek teljes szövegével és gondolja át minden egyes mondatukat. Mindenekelőtt idézzük a két cikk legfőbb tételeit:

„A kívülálló megfigyelő — mondja az „Oszvobozsgyenyije” — meglehetősen nehezen tudja felfogni annak a nézeteltérésnek reális politikai értelmét, amely két frakcióra szakította a szociáldemokrata pártot. Az a meghatározás, hogy a «többség» frakciója radikálisabb és következetesebb, eltérően a «kisebbségtől», amely az ügy érdekében bizonyos kompromisszumokra hajlandó, nem egészen pontos és semmiesetre sem nyújt kimerítő jellemzést. Legalábbis a kisebbség frakciója talán még féltékenyebben őrzi az ortodox marxizmus hagyományos dogmáit, mint Lenin frakciója. Pontosabbnak tartjuk a következő jellemzést. A «többség» politikai alaphangulata az elvont forradalmiság, a lázadó szellem, az igyekezet, hogy bármilyen eszközzel felkelést szítson a tömegben és a tömeg nevében azonnal megragadja a hatalmat; ez bizonyos fokig közelhozza a «leninistákat» a szociálforradalmárokhoz, és ezért tudatukban az osztályharc eszméjét elhomályosítja az általános orosz népi forradalom eszméje; a «leninisták» a gyakorlatban a szociáldemokrata tanítások számos korlátját elvetik, másrészt azonban teljesen átitatja őket a szűklátókörű forradalmiság, az azonnali felkelés előkészítésén kívül lemondanak minden más gyakorlati munkáról, elvi alapon nem vesznek tudomást a legális és a féllegális agitáció egyetlen formájáról és a más ellenzéki áramlatokkal kötendő, gyakorlatilag hasznos kompromisszumok egyetlen fajtájáról sem. A kisebbség, ezzel ellentétben, erősen ragaszkodik a marxista dogmákhoz, de ugyanakkor megőrzi a marxista világnézet reális elemeit is. Ennek a frakciónak alapeszméje a «proletariátus» érdekeinek szembeállítása a burzsoázia érdekeivel. Másrészt azonban a proletariátus harcáról — persze a szociáldemokrácia bizonyos sérthetetlen dogmái által megszabott határokon belül — realisztikus józansággal gondolkodik, világosan felismerve e harc összes konkrét feltételeit és feladatait. Egyik frakció sem valósítja meg egész következetesen alapvető szempontjait, minthogy eszmei és politikai tevékenységükben kötik őket a szociáldemokrata katekizmus szigorú formulái, amelyek megakadályozzák a «leninistákat» abban, hogy legalábbis néhány szociálforradalmár példáját követve következetes lázadókká váljanak, az «iszkrásokat» pedig abban, hogy a munkásosztály reális politikai mozgalmának gyakorlati vezetőivé váljanak.”

És az „Oszvobozsgyenyije” cikkírója, miután közli a legfontosabb határozatok tartalmát, néhány ehhez fűzött konkrét megjegyzésében kifejti általános „gondolatait”. A III. kongresszussal összehasonlítva — úgymond — „a kisebbség konferenciája egészen másképpen ítéli meg a fegyveres felkelést”. „A fegyveres felkelés megítélésével függ össze” az ideiglenes kormányról szóló határozatok közötti különbség. „Ugyanilyen nézeteltérés mutatkozik a munkások szakmai szervezeteinek megítélésében is. A «leninisták» még csak meg sem említették határozataikban a munkásosztály politikai nevelésének és szervezésének ezt a legfontosabb kiindulópontját. Ezzel szemben a kisebbség igen komoly határozatokat dolgozott ki.” Ami a liberálisokat illeti — úgymond —, mindkét frakció egy nézeten van, de a III. kongresszus „majdnem szószerint elismétli Plehanovnak a liberálisokhoz való viszonyra vonatkozó határozati javaslatát, amelyet a II. kongresszus elfogadott, és visszautasítja az ugyanezen a kongresszuson elfogadott Sztarover-féle határozati javaslatot, amely engedékenyebb a liberálisokkal szemben”. A kongresszusnak és a konferenciának a parasztmozgalmat illető, nagyjából azonos jellegű határozatai abban különböznek egymástól, hogy a „«többség» erősebben hangsúlyozza a földesúri stb. földek forradalmi elkobzásának eszméjét, a «kisebbség» pedig a demokratikus állami és közigazgatási reformok követelését akarja megtenni agitációjának alapjává”.

Az „Oszvobozsgyenyije” végül az „Iszkra” 100. számából egy mensevik határozatot idéz, amelynek fő pontja a következő: „Tekintettel arra, hogy jelenleg az illegális munka egymaga nem eléggé biztosítja a tömeg számára a párt életében való részvételt, és részben arra vezet, hogy a tömeg mint olyan szembekerül a párttal mint illegális szervezettel, a pártnak kezébe kell vennie a munkások legális talajon folyó szakmai harcának vezetését és e harcot szigorúan össze kell kötnie a szociáldemokrata feladatokkal.” E határozattal kapcsolatban így kiált fel az „Oszvobozsgyenyije”: „Melegen üdvözöljük ezt a határozatot, mint a józan ész diadalát, mint a szociáldemokrata párt bizonyos részének taktikai felvilágosulását.”

Most maga előtt látja az olvasó az „Oszvobozsgyenyije” összes lényegbevágó megállapításait. Magától értetődik, hogy igen nagy hiba volna ezeket a megállapításokat helyesnek tartani abban az értelemben, hogy megfelelnek az objektív igazságnak. Minden szociáldemokrata könnyen felfedezi bennük a lépten-nyomon előforduló hibákat. Naivság volna megfeledkezni arról, hogy mindezek a megállapítások keresztül-kasul át vannak itatva a liberális burzsoázia érdekeivel és szempontjaival, hogy ebben az értelemben teljesen elfogultak és tendenciózusak ezek a megállapítások. Úgy tükrözik vissza a szociáldemokrácia nézeteit, ahogy a homorú vagy domború tükör tükrözi vissza a tárgyakat. De még nagyobb hiba volna, ha megfeledkeznénk arról, hogy ezek a burzsoá módra elferdített megállapítások végeredményben a burzsoázia valóságos érdekeit tükrözik, amely mint osztály kétségtelenül jól megérti, hogy a szociáldemokrácián belül milyen tendenciák előnyösek, hasznosak, közelfekvők, rokonszenvesek neki, vagyis a burzsoáziának, és melyek azok, amelyek ártalmasak, távolállók, idegenek, ellenszenvesek. Egy burzsoá filozófus vagy egy burzsoá publicista sohasem fogja jól megérteni a szociáldemokráciát, sem a mensevik, sem a bolsevik szociáldemokráciát. De ha egy valamelyest értelmes publicistáról van szó, annak nem csal az osztályösztöne, s az lényegében mindig helyesen fogja felfogni — ha elferdítve ábrázolja is —, hogy ennek vagy annak a szociáldemokrácián belüli áramlatnak mi a jelentősége a burzsoázia szempontjából. Ellenségünk osztály ösztönét, osztály véleményét ezért minden öntudatos proletárnak a legkomolyabban figyelemre kell méltatnia.

Mit mond tehát nekünk az oroszországi burzsoázia osztályösztöne az oszvobozsgyenyisták útján?

Egészen határozottan kifejezésre juttatja, hogy meg van elégedve az újiszkrásság tendenciáival, dicséri őket realizmusukért, józanságukért, azért, hogy győzött náluk a józan ész, dicséri őket a határozatok komolyságáért, taktikai felvilágosultságukért, gyakorlatiasságukért stb., és elégedetlenségét fejezi ki a III. kongresszus tendenciáival szemben, elítéli a III. kongresszust szűklátókörűségéért, forradalmiságáért, lázadó szelleméért, helyteleníti, hogy elveti a gyakorlatilag hasznos kompromisszumokat stb. A burzsoáziának éppen azt súgja az osztályösztöne, amit írásainkban nem egyszer bebizonyítottunk a legpontosabb adatok alapján, — tudniillik azt, hogy az újiszkrások a mai orosz szociáldemokrácia opportunista szárnyát, ellenfeleik pedig a forradalmi szárnyát képviselik. A liberálisok természetszerűleg rokonszenveznek az előbbiek tendenciáival, s természetszerűleg elítélik az utóbbiak tendenciáit. A liberálisok, mint a burzsoázia ideológusai, nagyon jól megértik, hogy a burzsoáziának csak előnyös, ha a munkásosztály „gyakorlatias, józan, komoly”, vagyis ha tevékenységének területét valóban a kapitalizmus, a reformok, a szakmai harc stb. keretei közé szorítja. A burzsoáziára nézve veszélyes és ijesztő a proletariátus „forradalmi szűklátókörűsége” és az a törekvése, hogy osztályfeladatai nevében vezetőszerephez jusson az általános népi orosz forradalomban.

Hogy a „realizmus” szónak az oszvobozsgyenyista értelmezésben csakugyan ez a jelentése, az többek között abból is kitűnik, ahogyan ezt a szót az „Oszvobozsgyenyije” és Sztruve úr használta. Magának az „Iszkrá”-nak is be kellett ismernie az oszvobozsgyenyista „realizmusnak” ezt a jelentését. Emlékezzünk vissza például az „Itt az ideje!” című cikkre az „Iszkra” 73—74. számának mellékletében. E cikk szerzője (aki az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt II. kongresszusán a „mocsár” nézeteinek következetes hirdetője volt) kereken kimondta azt a véleményét, hogy „Akimov a kongresszuson inkább az opportunizmus kísértetének, semmint valódi képviselőjének szerepét játszotta”. És az „Iszkra” szerkesztősége kénytelen volt nyomban korrigálni az „Itt az ideje!” című cikk szerzőjét, s cikkéhez a következő megjegyzést fűzte:

„Ezzel a véleménnyel nem érthetünk egyet. Akimov elvtársnak a programot illető nézetei világosan magukon viselik az opportunizmus bélyegét, amit az «Oszvobozsgyenyije» kritikusa is beismert, amikor az utolsó számok egyikében megjegyezte, hogy Akimov elvtárs a «realista» — értsd: revizionista — irányzathoz tartozik.”

Tehát az „Iszkra” maga is nagyon jól tudja, hogy az oszvobozsgyenyista „realizmus” opportunizmus és semmi más. Ha az „Iszkra” most, amikor a „liberális realizmust” támadja („Iszkra” 102. szám), elhallgatja, hogyan dicsérték őt realizmusáért a liberálisok, ennek a hallgatásnak az a magyarázata, hogy az ilyen dicséret minden szidalomnál keserűbb. Az ilyen dicséret (s az „Oszvobozsgyenyije” nem véletlenül és nem is először részesíti dicséretben az „Iszkrát”) valójában a liberális realizmus és a szociáldemokrata „realizmus” (értsd: opportunizmus) ama tendenciáinak rokonságát bizonyítja, amelyek az újiszkrások minden határozatán végigvonulnak egész taktikai pozíciójuk hibás volta folytán.

Valójában az oroszországi burzsoázia már teljes mértékben kimutatta következetlenségét és önzését az „általános népi” forradalomban — kimutatta Sztruve úr elmélkedéseivel, tömérdek liberális lap hangjával és tartalmával, egész sereg zemsztvo-képviselőnek, egész sereg intellektuel — általában Trubeckoj, Petrunkevics, Rogyicsev urak és társaik mindenféle hívei — politikai fellépésének jellegével. A burzsoázia persze nem mindig érti meg pontosan, de osztályösztönével nagyjában és egészében kitűnően felfogja, hogy egyrészt a proletariátus és a „nép” hasznos az ő forradalma számára mint ágyútöltelék, mint faltörő kos az önkényuralom ellen, de másrészt a proletariátus és a forradalmi parasztság szörnyen veszélyessé válik ránézve abban az esetben, ha „döntő győzelmet” aratnak „a cárizmus felett” és végigharcolják a demokratikus forradalmat. A burzsoázia ezért teljes erejéből arra törekszik, hogy a proletariátus érje be egy „szerény” szereppel a forradalomban, hogy józanabb, gyakorlatiasabb, realistább legyen, hogy tevékenységét ez az elv határozza meg: „csak el ne tántorodjék a burzsoázia”.

Az intelligens burzsoák jól tudják, hogy a munkásmozgalmat nem tudják megsemmisíteni. Ezért korántsem a munkásmozgalom ellen, korántsem a proletariátus osztályharca ellen lépnek fel, — nem, sőt minden alkalmat megragadva hajbókolnak a sztrájkszabadság, a civilizált osztályharc előtt, brentanói vagy hirsch-dunckeri értelemben fogva fel a munkásmozgalmat és az osztályharcot. Másszóval tökéletesen hajlandók „megengedni” a munkásoknak a sztrájk- és egyesülési szabadságot (amelyet maguk a munkások ténylegesen már majdnem kivívtak), csak mondjanak le a „lázadozásról”, a „szűklátókörű forradalmiságról”, „a gyakorlatilag hasznos kompromisszumok” iránti ellenszenvükről, arról az igényükről és törekvésükről, hogy saját osztályharcuknak bélyegét, a proletár következetesség, a proletár elszántság, a „plebejus jakobinusság” bélyegét nyomják rá az „általános népi orosz forradalomra”. Az intelligens burzsoák ezért szerte Oroszországban ezerféle úton-módon — könyvek*, * V. ö. Prokopovics. „A munkáskérdés Oroszországban”.* előadások, szónoklatok, beszédek stb. stb. útján — erőnek erejével igyekeznek beverni a munkások fejébe a (burzsoá) józanság, a (liberális) gyakorlatiasság, az (opportunista) realizmus, a (Brentano-féle) osztályharc, a (Hirsch — Duncker-féle) szakszervezetek stb. eszméjét. Az utóbbi két jelszó kiváltképp megfelel az „alkotmányos-demokrata” vagy „oszvobozsgyenyista” párt burzsoáinak, mert látszatra azonosak a marxista jelszavakkal, mert egy kis elhallgatással és egy kis kiforgatással könnyen összetéveszthetők a szociáldemokrata jelszavakkal, sőt néha szociáldemokrata jelszavaknak is feltüntethetők. A „Rasszvet” című legális liberális lap például (amelyről igyekezni fogunk alkalomadtán részletesebben beszélni a „Proletarij” olvasóinak) gyakran olyan „merész” dolgokat mond az osztályharcról, arról, hogy a burzsoázia becsaphatja a proletariátust, a munkásmozgalomról, a proletariátus öntevékenységéről stb. stb., hogy a figyelmetlen olvasó és a fejletlen munkás könnyen készpénznek veheti e lap „szociáldemokratizmusát”. Pedig ez valójában a szociáldemokrácia burzsoá utánzata, az osztályharc fogalmának opportunista kiforgatása és meghamisítása.

Ennek az egész gigászi (a tömegre gyakorolt hatása méreteire nézve gigászi) burzsoá hamisításnak alapja az a törekvés, hogy a munkásmozgalmat főkép szakszervezeti mozgalomra korlátozzák, hogy minél távolabb tartsák az önálló (vagyis a forradalmi, a demokratikus diktatúra felé irányuló) politikától, hogy „az általános népi orosz forradalom eszméjét a munkások tudatában háttérbe szorítsák az osztályharc eszméjével”.

Amint az olvasó látja, az „Oszvobozsgyenyije” szövegezését a feje tetejére állítottuk. Kitűnő szövegezés ez, remekül kifejezi a két nézetet, a burzsoá és a szociáldemokrata nézetet, arra vonatkozóan, hogy mi a szerepe a proletariátusnak a demokratikus forradalomban. A burzsoázia a proletariátust kizárólag a szakszervezeti mozgalomra akarja korlátozni, hogy így „az általános népi orosz forradalom eszméjét a munkások tudatában háttérbe szorítsa a (Brentano-féle) osztályharc eszméjével” — teljesen a „Credo” bernsteinista szerzőinek szellemében, akik a „tisztán munkás”-mozgalom eszméjével háttérbe szorították a munkások tudatában a politikai harc eszméjét. A szociáldemokrácia viszont odáig akarja fejleszteni a proletár osztályharcot, hogy a proletariátus vezetőként vegyen részt az általános népi orosz forradalomban, vagyis ezt a forradalmat a proletariátus és parasztság demokratikus diktatúrájává akarja fejleszteni.

A forradalom nálunk általános népi forradalom — mondja a burzsoázia a proletariátusnak. — Ezért neked mint külön osztálynak a magad osztályharcára kell korlátozódnod, a „józan ész” nevében főképpen a szakszervezetekre és legalizálásukra kell fordítanod figyelmedet, s éppen ezeket a szakszervezeteket kell tekintened „a politikai nevelés és a szervezés legfontosabb kiindulópontjának”; forradalmi helyzetben elsősorban „komoly” határozatokat kell hoznod — olyasfajtákat, mint az újiszkrások határozatai —, gondosan kell foglalkoznod a „liberálisok irányában nagyobb jóindulatot tanúsító” határozatokkal; olyan vezetőket kell előnyben részesítened, akiknek az a törekvésük, hogy „a munkásosztály reális politikai mozgalmának gyakorlati vezetőivé” váljanak, meg kell őrizned „a marxista világnézet realista elemeit „(ha már sajnos megfertőztek ennek a „tudománytalan” katekizmusnak „szigorú formulái”).

A forradalom nálunk általános népi forradalom — mondja a szociáldemokrácia a proletariátusnak. — Ezért neked, mint a legélenjáróbb és az egyetlen következetes forradalmi osztálynak, nemcsak arra kell törekedned, hogy a legerélyesebben, hanem hogy vezetőként vegyél részt ebben a forradalomban. Ezért nem szabad bezárkóznod a szűken felfogott, elsősorban a szakszervezeti mozgalom értelmében vett osztályharc keretei közé, hanem ellenkezőleg, arra kell törekedned, hogy kitágítsad osztályharcod kereteit és tartalmát, olyannyira, hogy ezek a keretek a mostani demokratikus általános népi orosz forradalom összes feladatain túl a további szocialista forradalom feladatait is felöleljék. Ezért anélkül, hogy mellőznéd a szakszervezeti mozgalmat és kihasználatlanul hagynád akár a legkisebb legális szabad teret is, a forradalom korszakában a fegyveres felkelésnek, a forradalmi hadsereg és a forradalmi kormány megalakításának feladatait kell előtérbe tolnod, mert ez az egyetlen út, amely a népnek a cárizmus feletti teljes győzelméhez, a demokratikus köztársasághoz és az igazi politikai szabadsághoz vezet.

Felesleges arról beszélnünk, hogy az újiszkrás határozatok hibás „vonaluk” következtében milyen felemás, következetlen és természetesen a burzsoáziának tetsző álláspontot foglaltak el ebben a kérdésben.

II. Martinov elvtárs újra „elmélyíti” a kérdést

Térjünk át Martinovnak az „Iszkra” 102. és 103. számában megjelent cikkeire. Természetesen nem fogunk válaszolni Martinovnak azokra a próbálkozásaira, hogy bebizonyítsa, milyen helytelenül értelmezünk mi, és milyen helyesen értelmez ő egy csomó Marx- és Engels-idézetet. Annyira komolytalanok ezek a próbálkozások, annyira szemmellátható Martinov csűrés-csavarása, oly világos a kérdés, hogy nem volna érdekes még-egyszer foglalkozni vele. Minden gondolkodó olvasó maga is könnyen eligazodik a Martinov-féle minden vonalon való visszavonulás egészen szimpla ravaszkodásai között, főleg ha majd megjelenik Engels „Munkában a bakunisták” című brosúrájának és Marx „A Kommunisták Szövetsége Központi Vezetőségének üzenete” (1850 március) című művének teljes fordítása, amelyet a „Proletarij” munkatársainak egy csoportja készít elő. Martinov cikkéből egyetlen idézet is elegendő ahhoz, hogy visszavonulását az olvasó számára szemléletessé tegyük.

„Az «Iszkra» elismeri — mondja Martinov a 103. számban —, hogy az ideiglenes kormány megalakítása a forradalom fejlődésének egyik lehetséges és célszerű útja, s tagadja annak célszerűségét, hogy a szociáldemokraták résztvegyenek a burzsoá ideiglenes kormányban annak érdekében, hogy a jövőben teljesen hatalmunkba vehessük az államgépezetet a szocialista forradalom megvalósítása céljából.” Másszóval: az „Iszkra” most elismerte, milyen képtelenség volt attól félnie, hogy a forradalmi kormánynak vállalnia kell a felelősséget a kincstárért és a bankokért, hogy veszedelmes és lehetetlen kezünkbe venni a „börtönöket” stb. Az „Iszkra” — akárcsak azelőtt — most is összezavarja a demokratikus és a szocialista diktatúrát. A zavar elengedhetetlen a visszavonulás fedezése céljából.

Martinov az új „Iszkra” zavartkeltő munkatársai közül is kiemelkedik, mint elsőszámú zavartkeltő, mint egy — ha szabad e kifejezéssel élnünk — tehetséges zavartkeltő. Amikor egy-egy kérdés „elmélyítésére” irányuló görcsös igyekezetével magát a kérdést teljesen összezavarja, majdnem mindig új formulákat „fundál ki”, amelyek remekül megvilágítják álláspontjának teljesen hamis voltát. Emlékezzünk csak vissza, hogyan „mélyítette” el az „ökonomizmus” korszakában Plehanovot és alkotta meg ezt a formulát: „gazdasági harc a munkáltatók és a kormány ellen.” Aligha talál az ember az ökonomisták egész irodalmában ennél sikerültebb kifejezést az ökonomista irányzat teljesen hibás voltának jellemzésére. Most is így áll a dolog. Martinov buzgón szolgálja az új „Iszkrá”-t, és valahányszor szólásra emelkedik, majdnem mindig új és kitűnő anyagot szolgáltat az újiszkrások ferde álláspontjának értékeléséhez. A 102. számban azt mondja, hogy Lenin „észrevétlenül felcserélte a forradalom fogalmát a diktatúra fogalmával” (3. old. 2. hasáb).

Lényegében az újiszkrások összes ellenünk emelt vádjai erre a vádra vezethetők vissza. És milyen hálásak vagyunk mi Martinovnak ezért a vádért! Milyen felbecsülhetetlen szolgálatot tesz nekünk az újiszkrás irányzat elleni harcunkban, amikor így fogalmazza meg vádját! Egész komolyan meg kell kérnünk az „Iszkra” szerkesztőségét, hogy minél gyakrabban uszítsa ránk Martinovot, hadd „mélyítse el” a „Proletarij” elleni támadásokat, hadd adjon a támadásoknak „igazán elvi” megfogalmazást. Mert minél inkább igyekszik Martinov elvileg érvelni, annál kevésbé sikerül neki, és annál világosabban mutatja az újiszkrás irányzat hibáit, annál nagyobb sikerrel hajtja végre önmagán és barátain a reductio ad absurdum (az új „Iszkra” elveit abszurdumig vivő) hasznos pedagógiai műtétét.

A „Vperjod” és a „Proletarij” „felcseréli” a forradalom és a diktatúra fogalmát. Az „Iszkra” nem óhajtja ezt a „cserét”. Pontosan így van ez, mélyen tisztelt Martinov elvtárs! Ön véletlenül nagy igazságot mondott ki. Újmegfogalmazásával igazolta azt a tételünket, hogy az „Iszkra” a forradalom uszályában kullog és a forradalom feladatai oszvobozsgyenyista megfogalmazásának útjára téved, a „Vperjod” és a „Proletarij” viszont olyan jelszavakat ad ki, amelyek előbbre viszik a demokratikus forradalmat.

Ön ezt nem érti, Martinov elvtárs? A kérdés fontosságára való tekintettel igyekezni fogunk önnek részletes magyarázattal szolgálni.

A demokratikus forradalom polgári jellege többek között abban nyilvánul meg, hogy a társadalom számos osztálya, csoportja, rétege, amelyek teljesen a magántulajdon és az árugazdaság elismerésének talaján állnak és képtelenek ezeket a kereteket áthágni, a dolgok kényszerítő ereje folytán odáig jutnak, hogy elismerik az önkényuralom és általában az egész feudális rendszer alkalmatlanságát és csatlakoznak a szabadság követeléséhez. Emellett mind világosabban kitűnik ennek a szabadságnak — amelyet a „társadalom” követel és a földbirtokosok és kapitalisták egész szóáradattal (és csakis szavakkal!) védelmeznek — burzsoá jellege. Ugyanakkor egyre szemmelláthatóbbá válik a gyökeres különbség a munkások és a burzsoázia szabadságharca, a proletár és a liberális demokratizmus közt. A munkásosztály és öntudatos képviselői előre mennek és előre hajtják ezt a harcot, s nemcsak nem félnek attól, hogy végigharcolják, hanem sokkal messzebb akarnak menni még a legmesszebbmenő demokratikus forradalomnál is. A burzsoázia következetlen és önző, amikor csak részben és képmutatásból teszi magáévá a szabadság jelszavait. Minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy külön vonallal, külön kidolgozott „pontokban” (amilyenek Sztarover vagy a konferenciások határozataiban találhatók) állapítsák meg azokat a határokat, amelyeken túl a szabadság burzsoá barátainak képmutatása, vagy ha úgy tetszik a szabadságnak a szabadság burzsoá barátai általi elárulása kezdődik, múlhatatlanul kudarcra van kárhoztatva, mert a két tűz közé (az önkényuralom és proletariátus közé) szorított burzsoázia ezernyi úton-módon és ezernyi eszközzel tudja megváltoztatni álláspontját és jelszavait, miközben hol egy arasznyival balra, hol egy arasznyival jobbra alkalmazkodik és folyvást alkudozik és közvetít. A proletár demokratizmusnak nem az a feladata, hogy ilyen élettelen „pontokat” eszeljen ki, hanem az, hogy fáradhatatlanul bírálja az alakuló politikai helyzetet, hogy leleplezze a burzsoázia újabb és újabb előre nem látott következetlenségeit és árulásait.

Emlékezzünk csak vissza Sztruve úr politikai szereplésének történetére az illegális irodalomban és a szociáldemokrácia ellene viselt háborújának históriájára, s szemléletes képet fogunk kapni arról, hogy a szociáldemokrácia, a proletár demokrácia előharcosa hogyan valósította meg ezeket a feladatokat. Sztruve úr egy teljesen sipovi jelszóval kezdte: „jogokat és hatalommal bíró zemsztvót!” (lásd a „Zarjá”-ban „A zemsztvo üldözői és a liberalizmus Hannibáljai” címen megjelent cikkemet). A szociáldemokrácia leleplezte Sztruve urat és egy határozottan alkotmányos program felé taszította. Amikor ez a „taszigálás” a forradalmi események különösen gyors menete folytán éreztetni kezdte hatását, a harc a demokratizmus következő kérdésére terelődött át: nemcsak általában alkotmányt kell követelni, hanem feltétlenül általános, közvetlen és egyenlő választójogot, titkos szavazással. Amikor az „ellenfélnek” ezt az új állását is „bevettük” (a Felszabadulás Szövetsége elfogadta az általános választójogot), tovább folytattuk a nyomást, kimutattuk a kétkamarás rendszer képmutató és hazug voltát, kimutattuk, hogy az oszvobozsgyenyisták nem teljesen ismerik el az általános választójogot, monarchizmusukon bemutattuk demokratizmusuk alkudozó jellegét, másszóval megmutattuk, hogyan kereskednek a pénzeszsák oszvobozsgyenyista hősei a nagy orosz forradalom érdekeivel.

Az önkényuralom vad konoksága, a polgárháború gigászi haladása, a kilátástalan helyzet, amelybe a monarchisták taszították Oroszországot, végül a legkeményebb koponyákat is gondolkodásra késztette. A forradalom kezdett ténnyé vélni. Hogy valaki elismerje a forradalmat, ahhoz most már nem kellett forradalmárnak lennie. Az önkényuralmi kormány ténylegesen bomlásnak indult és bomlik mindenki szemeláttára. Ahogy a legális sajtóban egy liberális (Gregyeszkul úr) helyesen megjegyezte, olyan helyzet alakult ki, hogy ténylegesen nem engedelmeskednek ennek a kormánynak. Az önkényuralom minden látszólagos ereje ellenére is tehetetlennek bizonyult, a kibontakozó forradalom eseményei egyszerűen kezdik félretolni ezt az elevenen rothadó parazita szervezetet. A liberális burzsoák, minthogy az adott, ténylegesen kialakuló viszonyok talaján voltak kénytelenek lebonyolítani tevékenységüket (jobban mondva politikai seftelésüket), kezdték felismerni, hogy el kell ismerniök a forradalmat. Ezt nem azért teszik, mert forradalmárok, hanem annak ellenére, hogy nem forradalmárok. Szükségből és akaratuk ellenére teszik ezt, haraggal látva a forradalom sikereit, forradalmisággal vádolva az önkényuralmat, amely nem kompromisszumot, hanem élethalálharcot akar. Született szatócsok lévén, gyűlölik a harcot és a forradalmat, de a körülmények arra kényszerítik őket, hogy a forradalom talajára helyezkedjenek, mert nincs más talaj a lábuk alatt.

Rendkívül tanulságos és rendkívül komikus látványnak vagyunk tanúi. A burzsoá liberalizmus prostituáltjai megkísérlik magukra ölteni a forradalmiság tógáját. Az oszvobozsgyenyisták — risum teneatis, amici!* * — megállnátok-e nevetés nélkül, barátaim? — Szerk.* — nos, az oszvobozsgyenyisták a forradalom nevében kezdenek beszélni! Az oszvobozsgyenyisták azt kezdik bizonygatni, hogy „nem félnek a forradalomtól” (Sztruve úr az „Oszvobozsgyenyije” 72. számában)!!! Az oszvobozsgyenyisták bejelentik igényüket arra, hogy „a forradalom élére álljanak”!!!

Ez rendkívül figyelemreméltó jelenség, amely nemcsak a burzsoá liberalizmus haladását jellemzi, hanem még inkább a forradalmi mozgalom reális sikereinek haladását, mert a forradalmi mozgalom kikényszerítette azt, hogy elismerjék. Még a burzsoázia is kezdi érezni, hogy előnyösebb a forradalom talajára helyezkedni — annyira megingott az önkényuralom. Másrészt azonban ez a jelenség, amely arról tanúskodik, hogy az egész mozgalom új, magasabb fokra hágott, szintén új és szintén magasabb feladatokat tűz elénk. A burzsoázia nem ismerheti el őszintén a forradalmat, függetlenül a burzsoázia egyik-másik ideológusának egyéni lekiismeretességétől. A burzsoáziának e mozgalom magasabb stádiumába is szükségképpen bele kell vinnie önzését és következetlenségét, szatócslelkét és kicsinyes, reakciós fogásait. Nekünk most programunk nevében és programunkat továbbfejlesztve másképp kell megfogalmaznunk a forradalom legközelebbi konkrét feladatait. Ami tegnap elégséges volt, ma nem elég. Tegnap talán elég volt, ha élenjáró demokratikus jelszóként a forradalom elismerését követeltük. Ma ez kevés. A forradalom még Sztruve urat is arra kényszerítette, hogy elismerje. Ma az élenjáró osztálytól megkövetelik, hogy pontosan meghatározza magát a tartalmát a forradalom legfontosabb aktuális és elodázhatatlan feladatainak. Sztruve úréknak, bár elismerik a forradalmat, mindig újra meg újra kilátszik a szamárfülük, mert megint rázendítenek arra a régi nótára, hogy lehetséges a békés kimenetel, hogy Miklós az oszvobozsgyenyista urakat fogja megbízni kormányalakítással stb. stb. Az oszvobozsgyenyista urak elismerik a forradalmat, hogy a maguk szempontjából annál veszélytelenebbül elsinkófálják, elárulják ezt a forradalmat. A mi dolgunk most az, hogy megmutassuk a proletariátusnak és az egész népnek, hogy e jelszó: forradalom, mennyire elégtelen, hogy megmutassuk, hogy világosan és minden kétértelműség nélkül, következetesen és határozottan meg kell határoznunk a forradalomnak magát a tartalmát. És éppen ez a meghatározás az egyetlen jelszó, amely helyesen tudja kifejezni a forradalom „döntő győzelmét”, ez a jelszó pedig: a proletariátus és a parasztság forradalmi demokratikus diktatúrája.

A szavakkal való visszaélés a legmindennapibb jelenség a politikában. Nem egyszer nevezték magukat „szocialistáknak” például az angol polgári liberalizmus hívei is („mi most mindannyian szocialisták vagyunk” — „We all are socialists now”, mondta Harcourt), Bismarck hívei is, XIII. Leó pápa barátai is. A „forradalom” szó szintén igen alkalmas arra, hogy visszaéljenek vele, és a mozgalom fejlődésének bizonyos szakaszában elkerülhetetlen az ilyen visszaélés. Amikor Sztruve úr kezdett a forradalom nevében beszélni, akaratlanul is Thiers jutott az eszünkbe. Ez a szörnyszülött törpe, a burzsoázia politikai megvesztegethetőségének ez az eszményi képviselője, néhány nappal a februári forradalom előtt megérezte a népi vihar közeledését. És a parlamenti szószékről kijelentette, hogy ő a forradalom pártjához tartozik! (Lásd Marx. „Polgárháború Franciaországban”.) A forradalom pártjához való oszvobozsgyenyista átállás politikai jelentősége teljesen azonos Thiersnek ezzel az „átállásával”. Amikor az orosz Thiers-ek kezdik mondogatni, hogy ők a forradalom pártjához tartoznak, ez azt jelenti, hogy a forradalom jelszava már elégtelen, semmitmondó, semmiféle feladatot meg nem határozó jelszóvá vált, mert a forradalom ténnyé lett, s a legkülönbözőbb elemek tömegével állnak melléje.

Valóban, mi a forradalom marxista szempontból? Erőszakos lerombolása az elavult politikai felépítménynek, amely ellentmondásba került az új termelési viszonyokkal, s ez az ellentmondás egy bizonyos pillanatban e felépítmény csődjére vezetett. Az önkényuralom ellentmondása a kapitalista Oroszország egész rendszerével, a polgári-demokratikus fejlődés valamennyi követelményével annál nagyobb csődhöz vezetett most, minél tovább tartották fenn mesterségesen ezt az ellentmondást. A felépítmény minden eresztékében recseg-ropog, enged a nyomásnak, gyengül. Magának a népnek, vagyis a legkülönbözőbb osztályok és csoportok képviselőinek kell megalkotniok a maguk számára az új felépítményt. A fejlődés bizonyos pillanatában a régi felépítmény hasznavehetetlensége mindenki előtt világossá válik. A forradalmat mindenki elismeri. Most az a feladat, hogy meghatározzuk, milyen osztályoknak és hogyan kell megalkotniok az új felépítményt. Enélkül a meghatározás nélkül a forradalom jelszava e pillanatban üres és tartalmatlan, mert az önkényuralom gyengesége a nagyhercegekből is és a „Moszkovszkije Vedomosztyi”-ból is „forradalmárt” csinál! E meghatározás nélkül szó sem lehet az élenjáró osztály élenjáró demokratikus feladatairól. És éppen ezt a meghatározást foglalja magában a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrájának jelszava. Ez a jelszó meghatározza azokat az osztályokat is, amelyekre lehet és kell támaszkodniok az új felépítmény új „építőinek”, meghatározza a felépítmény jellegét is („demokratikus” diktatúra, eltérően a szocialista diktatúrától) és az építés módját is (diktatúra, vagyis az erőszakos ellenállás erőszakos elnyomása, a nép forradalmi osztályainak felfegyverzése). Aki most nem ismeri el ezt a jelszót, a forradalmi-demokratikus diktatúra, a forradalmi hadsereg, a forradalmi kormány, a forradalmi parasztbizottságok jelszavát, az vagy reménytelenül nem érti a forradalom feladatait, nem tudja meghatározni a mai helyzet által felvetett új és magasabbrendű feladatait, vagy pedig becsapja a népet, elárulja a forradalmat, amikor visszaél a „forradalom” jelszavával.

Az első eset: Martinov elvtárs és barátai. A második eset: Sztruve úr és az egész „alkotmányos-demokrata” zemsztvo-párt.

Martinov elvtárs olyan találékony és éleselméjű volt, hogy épp akkor hangoztatta a forradalom és a diktatúra fogalma „felcserélésének” vádját, amikor a forradalom fejlődése a forradalom feladatainak a diktatúra jelszavával való meghatározását követelte meg! Martinov elvtársat valójában megint az a szerencsétlenség érte, hogy lemaradt, megrekedt az utolsóelőtti lépcsőfokon, az oszvobozsgyenyizmus színvonalára került, mert éppen az oszvobozsgyenyisták politikai álláspontjának, vagyis a liberális-monarchista burzsoázia érdekeinek felel most meg, hogy elismerjék a „forradalmat” (szavakban) és ne legyenek hajlandók elismerni a proletariátus és a parasztság diktatúráját (azaz a valódi forradalmat). A liberális burzsoázia most Sztruve úr útján a forradalom mellett foglal állást. Az öntudatos proletariátus a forradalmi szociáldemokraták útján a proletariátus és a parasztság diktatúráját követeli. És itt avatkozik bele a vitába az új „Iszkra” bölcse, és azt kiabálja: ne merjétek „felcserélni” a forradalom és a diktatúra fogalmát! Nos, hát nem igaz, hogy az újiszkrások álláspontjának fonáksága arra kárhoztatja őket, hogy állandóan az oszvobozsgyenyizmus uszályában kullogjanak?

Kimutattuk, hogy az oszvobozsgyenyisták (és ebben a szociáldemokrácia buzdító taszigálásainak is része van) lépcsőfokról lépcsőfokra emelkednek a demokrácia elismerése tekintetében. Eleinte e körül a kérdés körül forgott a vitánk: Sipov-politika (jogok, és hatalommal bíró zemsztvo) vagy alkotmányos rendszer? Aztán: korlátozott választások vagy általános választójog? Majd: a forradalom elismerése vagy kalmárpaktum az önkényuralommal? És végül most: a forradalom elismerése a proletariátus és a parasztság diktatúrája nélkül, vagy pedig annak a követelésnek elismerése, hogy a demokratikus forradalomban megvalósuljon ezeknek az osztályoknak a diktatúrája? Lehetséges és valószínű, hogy az oszvobozsgyenyista urak (mindegy, hogy a mostaniak-e vagy pedig a burzsoá demokrácia balszárnyán álló utódaik) még egy lépcsőfokkal magasabbra emelkednek, vagyis idővel (talán akkor, amikor Martinov elvtárs még egy lépcsőfokkal feljebb emelkedik) elismerik majd a diktatúra jelszavát is. Sőt, ez elkerülhetetlenül így lesz, ha az orosz forradalom sikeresen halad előre és eljut a döntő győzelemhez. Milyen álláspontot fog akkor elfoglalni a szociáldemokrácia? A mostani forradalom teljes győzelme a demokratikus forradalmi átalakulás végét és a szocialista forradalomért való döntő harc kezdetét fogja jelenteni. A mai parasztság követeléseinek megvalósítása, a reakció teljes szétzúzása, a demokratikus köztársaság kivívása lesz a vége a burzsoázia, sőt a kispolgárság forradalmiságának, – s ez lesz a kezdete a proletariátus igazi harcának a szocializmusért. Minél teljesebb lesz a demokratikus forradalmi átalakulás, annál gyorsabban, szélesebb körben, tisztábban és határozottabban bontakozik majd ki ez az új harc. A „demokratikus” diktatúra jelszava éppen a mostani forradalom történelmileg korlátolt jellegét juttatja kifejezésre, és azt, hogy az új rend talaján új harcra van szükség ahhoz, hogy a munkásosztály teljesen felszabaduljon minden elnyomás, minden kizsákmányolás alól. Másszóval: amikor a demokratikus burzsoázia vagy a kispolgárság még egy lépcsőfokkal feljebb fog emelkedni, amikor nemcsak a forradalom, hanem a forradalom teljes győzelme is ténnyé válik — akkor (talán a jövendő új Martinovok szörnyű üvöltése közepette) „fel fogjuk cserélni” a demokratikus diktatúra jelszavát a proletariátus szocialista diktatúrájának jelszavával, vagyis a teljes szocialista forradalom jelszavával.

III. A diktatúra vulgáris polgári ábrázolása és Marx nézete a diktatúráról

Mehring Marxnak a „Neue Rheinische Zeitung”-ban 1848-ban megjelent cikkei kiadásához írt jegyzeteiben elmondja, hogy a polgári irodalom többek között szemére vetette ennek az újságnak, hogy „a diktatúra azonnali bevezetését” követelte mint a „demokrácia megvalósításának egyedüli eszközét” (Marx’ Nachlass. III. köt. 53. old.). Vulgáris burzsoá szemszögből nézve a diktatúra fogalma és a demokrácia fogalma kizárja egymást. A burzsoá, aki nem érti meg az osztályharc elméletét, aki megszokta, hogy a politika küzdőterén a burzsoázia különböző köreinek és klikkjeinek kicsinyes veszekedését lássa, diktatúrán a demokrácia összes szabadságjogainak és biztosítékainak megsemmisítését, a diktátor személye érdekében gyakorolt mindenféle önkényt és a hatalommal való visszaélést érti. Lényegében éppen ez a vulgáris polgári álláspont ütközik ki a mi Martinovunkból is, aki az új „Iszkrá”-ban folytatott „új hadjáratának” befejezéseként azzal magyarázza a „Vperjod” és a „Proletarij” előszeretetét a diktatúra jelszava iránt, hogy Lenin „szörnyen szeretne szerencsét próbálni” („Iszkra” 103. sz., 3. old. 2. hasáb). Hogy megmagyarázzuk Martinovnak, mi a különbség az osztály diktatúrája és egy személy diktatúrája, valamint a demokratikus diktatúra feladatai és a szocialista diktatúra feladatai között, nem árt kitérnünk a „Neue Rheinische Zeitung” nézeteire.

„Forradalom után — írta a „Neue Rheinische Zeitung” 1848 szeptember 14-én — minden ideiglenes államberendezés diktatúrát, mégpedig erélyes diktatúrát követel. Mi kezdettől fogva szemére vetettük Camphausennak (az 1848 március 18-a utáni miniszterelnöknek), hogy nem lépett fel diktatórikusan, hogy nem törte össze és nem távolította el azonnal a régi intézmények maradványait. És míg Camphausen úr alkotmányillúziókban ringatta magát, a megvert párt (vagyis a reakciós párt) megerősítette hadállásait a bürokráciában és a hadseregben, sőt hol itt, hol ott nyílt harcra is elszánta magát.”

Ezekben a szavakban — mondja helyesen Mehring — néhány tételben össze van foglalva az, amit a „Neue Rheinische Zeitung” részletesen kifejtett Camphausen kormányáról szóló hosszú cikkeiben. Mit is mondanak nekünk Marxnak ezek a szavai? Azt, hogy az ideiglenes forradalmi kormánynak diktatórikusan kell fellépnie (ezt a tételt az „Iszkra”, amely rettegett a „diktatúra” jelszótól, sehogy sem tudta megérteni); hogy ennek a diktatúrának az a feladata, hogy megsemmisítse a régi intézmények maradványait (éppen az, amire világosan rámutat az OSzDMP III. kongresszusának az ellenforradalom elleni harcról szóló határozata, és ami, mint fentebb kimutattuk, hiányzik a konferencia határozatából). Végül, harmadszor, az következik ezekből a szavakból, hogy Marx azért ostorozta a polgári demokratákat, mert „alkotmány-illúziókat” táplálnak a forradalom és a nyílt polgárháború korszakában. Hogy ezeknek a szavaknak mi az értelme, az különösen szemléletesen kiviláglik a „Neue Rheinische Zeitung” 1848 június 6-i cikkéből. „Az össznépi alkotmányozó gyűlésnek — írta Marx — mindenekelőtt aktív, forradalmian aktív gyűlésnek kell lennie. A frankfurti gyűlés a parlamentesdi-játékban gyakorolja magát és a kormánynak engedi át a cselekvést. Tegyük fel, hogy ennek a tudós zsinatnak sikerülne igen érett megfontolás után a legjobb napirendet és a legjobb alkotmányt kiagyalni. Mi haszna a legjobb napirendnek és a legjobb alkotmánynak, ha a kormányok közben a szuronyt tűzték napirendre?”

Ez az értelme a „diktatúra” jelszónak. Ebből látható, hogyan fogadta volna Marx az olyan határozatokat, amelyek az „alkotmányozó gyűlés megszervezésére vonatkozó határozatot” döntő győzelemnek nevezik, vagy amelyek arra szólítanak fel, hogy „maradjunk meg a szélső forradalmi ellenzék pártjának”!

A népek életében a nagy kérdéseket csakis az erő dönti el. Rendszerint maguk a reakciós osztályok folyamodnak elsőnek erőszakhoz, polgárháborúhoz, ők „tűzik napirendre a szuronyt”, amint az orosz önkényuralom tette és továbbra is teszi rendszeresen és állhatatosan, lépten-nyomon január 9-e óta. Ha pedig ilyen helyzet alakult ki, ha már a szurony tényleg a politikai napirend élére került, ha már a felkelés szükségesnek és elodázhatatlannak bizonyult, — akkor az alkotmányillúziók és a parlamentesdi-játék csak a forradalom burzsoá elárulásának leplévé válik, csak arra szolgál, hogy leplezze, hogyan „tántorodik el” a burzsoázia a forradalomtól. A valóban forradalmi osztálynak akkor éppen a diktatúra jelszavát kell kiadnia.

Arról a kérdésről, hogy mik a feladatai ennek a diktatúrának, Marx már a „Neue Rheinische Zeitung”-ban ezt írta: „A nemzetgyűlésnek mindenütt csak az önmagukat túlélt kormányok reakciós túlkapásai ellen kellett volna diktátori módon fellépnie, és olyan hatalomra tett volna szert a közvélemény előtt, amelybe beletört volna minden szurony … Ez a gyűlés azonban untatja a német népet, ahelyett, hogy magával ragadná, vagy hagyná, hogy az ragadja magával.” Marx véleménye szerint a nemzetgyűlésnek „el kellett volna távolítania Németország tényleges rendjéből mindent, ami ellentmondott a népszuverenitás elvének”, s aztán „meg kellett volna szilárdítania azt a forradalmi talajt, amelyen áll, hogy minden támadás ellen biztosítsa a forradalom vívmányát, a nép szuverenitását”.

Azok a feladatok tehát, amelyeket Marx 1848-ban a forradalmi kormány vagy a diktatúra elé tűzött, tartalmukra nézve mindenekelőtt a demokratikus forradalomra vonatkoztak: védekezés az ellenforradalommal szemben és tényleges eltávolítása mindannak, ami ellentmond a nép szuverenitásának. Ez pedig nem más, mint forradalmi-demokratikus diktatúra.

Most menjünk tovább: mely osztályok valósíthatták meg és kellett hogy megvalósítsák Marx véleménye szerint ezt a feladatot (gyakorlatilag valóra váltani a nép szuverenitásának elvét és visszaverni az ellenforradalom támadásait)? Marx a „népről” beszél. Mi azonban tudjuk, hogy Marx mindig kíméletlenül harcolt az olyan kispolgári illúziók ellen, hogy a „nép” egységes, hogy a népen belül nincs osztályharc. Marx a „nép” szó használatával nem kente el az osztályok közti különbséget, hanem egyesített bizonyos elemeket, amelyek végig tudják vinni a forradalmat.

A berlini proletariátus március 18-i győzelme után — írta a „Neue Rheinische Zeitung” — a forradalomnak kétféle eredménye mutatkozott: „Egyrészt a nép felfegyverzése, az egyesülési jog, a nép ténylegesen elért szuverenitása; másrészt a monarchia fenntartása és a Camphausen—Hansemann kormány, vagyis a nagyburzsoázia képviselőinek kormánya. A forradalom eredményei tehát két sort alkottak, amelyeknek szükségszerűen széjjel kellett válniok. A nép győzött, határozottan demokratikus természetű szabadságjogokat vívott ki magának, de a közvetlen uralom nem az ő kezébe, hanem a nagyburzsoázia kezébe került. Egyszóval a forradalom nem volt befejezve. A nép engedte, hogy a nagyburzsoázia képviselőiből alakítsanak kormányt, és a nagyburzsoák legott bebizonyították törekvéseiket azzal, hogy szövetséget ajánlottak fel a régi porosz nemességnek és a bürokráciának. Arnim, Canitz, Schwerin belépett a kormányba.

A nagyburzsoázia, amely kezdettől fogva forradalomellenes volt, a néptől azaz a munkásoktól és a demokratikus polgárságtól való félelmében véd- és dacszövetséget kötött a reakcióval” (a mi kiemelésünk).

Tehát a forradalom döntő győzelméhez nemcsak az kevés, hogy hoznak egy „határozatot az alkotmányozó gyűlés megszervezéséről”, de még az alkotmányozó gyűlés tényleges összehívása sem elég! Még fegyveres harcban kivívott részleges győzelem (a berlini munkások győzelme 1848 március 18-án a katonaság felett) után is lehetséges „befejezetlen”, „végig nem vitt” forradalom. Mert mitől függ a forradalom végigvitele? Attól, hogy kinek a kezébe megy át a közvetlen uralom: a Petrunkevicsek és Rogyicsevek, azaz a Camphausenek és Hansemannok kezébe-e, vagy pedig a nép, vagyis a munkások és a demokratikus burzsoázia kezébe. Az első esetben a burzsoáziáé lesz a hatalom, a proletariátusé pedig — „a kritika szabadsága”, az a szabadság, hogy „megmaradhat a szélső forradalmi ellenzék pártjának”. A burzsoázia a győzelem után nyomban szövetséget fog kötni a reakcióval (feltétlenül ez történne Oroszországban is, ha például a pétervári munkások a katonaság elleni utcai harcban csak részleges győzelmet aratnának és átengednék a kormányalakítást Petrunkevics úrnak és társainak). A második esetben lehetséges lenne a forradalmi demokratikus diktatúra, vagyis a forradalom teljes győzelme.

Hátra van még, hogy pontosabban meghatározzuk, mit értett tulajdonképpen Marx „demokratikus polgárságon” (demokratische Bürgerschaft), amelyet a munkásokkal együttvéve, szemben a nagyburzsoáziával, népnek nevezett.

Erre a kérdésre világos választ ad a „Neue Rheinische Zeitung” 1848 július 29-i számában megjelent cikk következő része: „… Az 1848-as német forradalom csak paródiája az 1789-es francia forradalomnak.

1789 augusztus 4-én, három héttel a Bastille ostroma után, a francia nép egy nap alatt végzett a feudális terhekkel.

1848 július 11-én, négy hónappal a márciusi barikádok után a feudális terhek végeztek a német néppel, teste Gierke cum Hansemanno*. …

* „Tanúk: Gierke úr Hansemann úrral egyetemben.” Hansemann a nagyburzsoázia pártjának minisztere (oroszra fordítva: Trubeckoj vagy Rogyicsev stb.). Gierke, Hansemann kormányának földművelésügyi minisztere, aki kidolgozott egy tervezetet, egy „merész” tervezetet, állítólag „a feudális terhek megváltásnélküli megszüntetésére”, valójában a kicsiny és jelentéktelen terhek eltörlésére, a lényegesebb terhek meghagyására, illetve megváltására vonatkozóan. Gierke úr az orosz Kablukov, Manuilov és Gercenstein urak és a hasonszőrű burzsoá és liberális muzsikbarátok fajtájából való, akik a „paraszti földtulajdon kibővítését” akarják, de azért a földesurakat sem szeretnék megbántani.*

… Az 1789-es francia burzsoázia egy pillanatra sem hagyta cserben szövetségeseit, a parasztokat. Tudta, hogy uralmának az volt az alapja, hogy a falun megsemmisítették a feudalizmust, megteremtették a földbirtokkal rendelkező (grundbesitzenden) szabad parasztosztályt.

Az 1848-as német burzsoázia minden lekiismeretfurdalás nélkül elárulja a parasztságot, legtermészetesebb szövetségesét, mely egy hús egy vér vele, s amely nélkül tehetetlen a nemességgel szemben.

A feudális jogok megőrzése, (illuzórikus) megváltás formájában való szentesítésük, — ez hát az 1848-as német forradalom eredménye. Vajúdtak a hegyek, és szültek egy egeret!”

Igen tanulságos rész ez, négy fontos tétel következik belőle: 1) A befejezetlen német forradalom abban különbözik a befejezett francia forradalomtól, hogy a burzsoázia nemcsak általában a demokráciát árulta el, hanem kiváltképpen a parasztságot. 2) A demokratikus forradalom teljes megvalósulásának alapja a szabad parasztosztály megteremtése. 3) Egy ilyen osztály megteremtése a feudális terhek megszüntetését, a feudalizmus szétzúzását jelenti, de még semmiesetre sem szocialista forradalom. 4) A parasztok a burzsoáziának, mégpedig a demokratikus burzsoáziának „legtermészetesebb” szövetségesei, s nélkülük a burzsoázia „tehetetlen” a reakcióval szemben.

A konkrét nemzeti sajátosságoknak megfelelő változtatásokkal, feudalizmus helyett orosz jobbágyrendszert mondva, ezeket a tételeket teljes egészében alkalmazhatjuk az 1905-ös Oroszországra is. Kétségtelen, hogy amikor a Marx által megvilágított németországi tapasztalatokból levonjuk a tanulságot, nem juthatunk a forradalom döntő győzelmének más jelszavához, mint a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának jelszavához. Kétségtelen, hogy annak a „népnek”, amelyet Marx 1848-ban az ellenállást kifejtő reakcióval és az áruló burzsoáziával állított szembe, legfőbb alkotórésze a proletariátus és a parasztság. Kétségtelen, hogy a liberális burzsoázia és az oszvobozsgyenyista urak nálunk Oroszországban is elárulják és el fogják árulni a parasztságot, vagyis egy álreformmal intézik el a dolgot, és amikor döntő harcra kerül a sor a földbirtokosok és a parasztok között, a földbirtokosok oldalára fognak állni. Csak a proletariátus tudja mindvégig támogatni a parasztságot ebben a harcban. Kétségtelen végül, hogy a parasztok harcának sikere, vagyis az egész földnek a parasztság kezére jutása nálunk Oroszországban is teljes demokratikus forradalmat fog jelenteni és a végig vitt forradalom szociális támasza lesz, de korántsem jelent szocialista forradalmat, sem „szocializálást”, amiről a kispolgárság ideológusai, a szociálforradalmárok beszélnek. A parasztfelkelés sikere, a demokratikus forradalom győzelme csak megtisztítja az utat a demokratikus köztársaság talaján a szocializmusért folyó tényleges és döntő harc számára. A parasztság, mint földtulajdonnal rendelkező osztály, ebben a harcban ugyanolyan áruló, ingadozó szerepet fog játszani, mint most a burzsoázia a demokráciáért folyó harcban. Aki megfeledkezik erről, az megfeledkezik a szocializmusról, az becsapja önmagát és másokat a proletariátus igazi érdekeit és feladatait illetően.

Hogy Marx 1848. évi nézeteinek ismertetése ne legyen hézagos, meg kell említenünk egy lényeges különbséget az akkori német szociáldemokrácia (vagy hogy az akkori nyelven beszéljünk, a proletariátus kommunista pártja) és a mai orosz szociáldemokrácia között. Adjuk át a szót Mehringnek:

„A «Neue Rheinische Zeitung» mint «a demokrácia sajtószerve» lépett a politika színpadára és akármennyire félreismerhetetlen is az a vörös fonal, amely cikkein végighúzódik, közvetlenül inkább a polgári forradalom érdekeit képviselte az abszolutizmussal és a feudalizmussal szemben, mint a proletariátus érdekeit a burzsoáziával szemben. Hasábjain kevés anyagot találunk a forradalmi évek külön munkásmozgalmára vonatkozólag, bár természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy kívüle hetenként kétszer megjelent a kölni munkásegylet külön lapja, amelyet Moll és Schapper szerkesztett. A mai olvasónak mindenesetre feltűnik, milyen csekély érdeklődést tanúsított a «Neue Rheinische Zeitung» az akkori német munkásmozgalom iránt, noha annak legjobb koponyája, Stephan Born, Marxtól és Engelstől tanult Párizsban és Brüsszelben, és 1848-ban Berlinből küldött tudósításokat az újságnak. Born azt mondja «Visszaemlékezéseiben», hogy Marx és Engels sohasem helytelenítette egy szóval sem az ő munkásagitációját, mindamellett Engels későbbi megjegyzései alapján valószínűnek látszik, hogy Marx és Engels ennek az agitációnak legalábbis a módszereivel nem volt megelégedve — és joggal, mert Born kénytelen volt a proletariátus Németország legnagyobb részében még teljesen fejletlen osztálytudatának számos olyan engedményt tenni, amely nem tűrte el a kritikát a «Kommunista Kiáltvány» szempontjából. Elégedetlenségük annyiban volt indokolatlan, hogy Born az általa irányított agitációt viszonylag mégis igen magas színvonalon tudta tartani … Kétségtelen, hogy történelmi és politikai szempontból igazuk volt, amikor a munkásosztály legfontosabb érdekének mindenekelőtt a polgári forradalom lehető legnagyobbfokú előrehajtását tekintették. Mindamellett, igen figyelemreméltó bizonyítéka annak, hogyan tudja kiigazítani a munkásmozgalom elemi ösztöne még a legzseniálisabb gondolkodók koncepcióit is, hogy 1849-ben egy specifikus munkásszervezet mellett foglaltak állást és elhatározták, hogy résztvesznek azon a munkáskongresszuson, amelyet elsősorban a kelet-elbai (Kelet-Poroszország) körzetek proletariátusa készített elő.”

Marx és Engels tehát csak 1849 áprilisában, amikor a forradalmi újság már csaknem egy teljes esztendő óta megjelent (a „Neue Rheinische Zeitung” 1848 június 1-én indult meg), foglalt állást egy külön munkásszervezet mellett! Addig egyszerűen a „demokrácia sajtószervét” irányították, amelyet semmilyen szervezeti szál sem fűzött egy önálló munkáspárthoz! Ez a mai szemszögünkből nézve hallatlan és hihetetlen tény világosan megmutatja, milyen óriási a különbség az akkori német és a mostani orosz szociáldemokrata munkáspárt között. Ez a tény megmutatja, mennyivel kevésbé jutottak kifejezésre a német demokratikus forradalomban (az 1848-as Németország gazdasági és politikai elmaradottsága folytán — az állam feldaraboltsága) a mozgalom proletár vonásai, a mozgalom proletár áramlata. Erről nem szabad megfeledkeznünk, amikor értékeljük Marxnak számos — ebből és valamivel későbbi időből származó — kijelentését, amelyeket a proletariátus önálló szervezetének, pártjának szükségességéről tett. Marx csak a demokratikus forradalom tapasztalatai alapján, csaknem egy év múlva vonta le gyakorlatilag ezt a következtetést, annyira nyárspolgári, kispolgári volt akkor az egész németországi légkör. Számunkra ez a következtetés a nemzetközi szociáldemokrácia félévszázados tapasztalataiból levont, immár régi és szilárd vívmány, — ezzel a vívmánnyal kezdtük szervezni az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot. Nálunk például szó sem lehet arról, hogy a proletariátus forradalmi újságjai a proletariátus szociáldemokrata pártján kívül álljanak, hogy akár egy pillanatra is egyszerűen mint „a demokrácia sajtószervei” lépjenek fel.

De az az ellentét, amely épp csak kezdett megnyilvánulni Marx és Stephan Born között, nálunk annál fejlettebb formában van meg, minél hatalmasabb forradalmunk demokratikus folyamában a proletár áramlat. Amikor Mehring arról beszél, hogy Marx és Engels valószínűleg elégedetlen volt Stephan Born agitációjával, túlságosan enyhén és kitérően fejezi ki magát. Engels Bornról 1885-ben (az „Enthüllungen über den Kommunistenprocess zu Köln”* előszavában, Zürich 1885) ezt írta: …

* — „Leleplezések a kölni kommunista perről”. — Szerk.*

… A „Kommunisták Szövetségének” tagjai mindenütt a szélső demokratikus mozgalom élén álltak, bebizonyítva ezzel, hogy a Szövetség a forradalmi tevékenység kitűnő iskolája volt. „Stephan Born betűszedő, aki Brüsszelben és Párizsban aktív tagja volt a Szövetségnek, Berlinben «Munkástestvériség» („Arbeiterverbrüderung”) néven egyesületet alapított, amely meglehetősen elterjedt és egészen 1850-ig fennállt. Born igen tehetséges fiatalember volt, aki azonban túlságosan gyorsan akart politikai nagysággá válni, s igen vegyes elemeket (Krethi und Plethi) «testvérévé» fogadott, csakhogy tömegeket gyűjtsön maga köré. Nem olyan ember volt, aki képes lett volna az ellentétes tendenciák közt egységet, a kaoszban világosságot teremteni. A testvériség hivatalos kiadványaiban tarka összevisszaságban keverednek a «Kommunista Kiáltvány»-ban kifejtett nézetek céhbeli emlékekkel és céhbeli óhajokkal, Louis Blanc és Proudhon eszméinek forgácsaival, védővámoskodással stb., egyszóval mindenkit ki akartak elégíteni (Allen alles sein). Különösen sztrájkok, szakszervezetek, termelőszövetkezetek szervezésével foglalkoztak, s közben megfeledkeztek arról, hogy mindenekelőtt az lett volna a feladat, hogy előbb politikai győzelmekkel kivívják maguknak azt a terepet, amelyen egyedül lehet tartósan megvalósítani az ilyen dolgokat (a mi kiemelésünk). Amikor aztán a reakció győzelmei a testvériség vezetőivel éreztették annak szükségességét, hogy közvetlenül résztvegyenek a forradalmi harcban, a köréjük csoportosult fejletlen tömeg természetesen cserbenhagyta őket. Born résztvett az 1849-es drezdai májusi felkelésben és egy szerencsés véletlen folytán megmenekült. A «Munkástestvériség» azonban a proletariátus nagy politikai mozgalmától távolálló, elkülönült szövetség volt, amely nagyrészt csak papíron volt meg, és olyan alárendelt szerepet játszott, hogy a reakció csak 1850-ben, fiókszervezeteit pedig csak jónéhány évvel később tartotta szükségesnek betiltani. Bornból (Born igazi neve Buttermilch) nem lett politikai nagyság, hanem egy kis svájci tanár, aki ma nem Marxot fordítja a céhek nyelvére, hanem a szelíd Renant a maga édeskés németjére”.

Így értékelte Engels a szociáldemokrácia két taktikáját a demokratikus forradalomban!

Újiszkrásaink szintén olyan oktalan buzgalommal törtetnek az „ökonomizmus” felé, hogy „felvilágosultságukért” dicséretet érdemelnek a monarchista burzsoáziától. Ők is a legtarkább közönséget gyűjtik maguk köré, hízelegnek az „ökonomistáknak”, demagóg módon az „öntevékenység”, a „demokratizmus”, az „autonómia” stb. stb. jelszavaival csalogatják a fejletlen tömeget. Az ő munkásszövetségeik szintén gyakran csak a hlesztakovi új „Iszkra” hasábjain léteznek. Jelszavaikból és határozataikból az tűnik ki, hogy ők éppúgy nem értik „a proletariátus nagy politikai mozgalmának” feladatait.

A megírás ideje: 1905 június—július.
Először külön brosúra formájában
jelent meg Genfben, 1905-ben.

Lenin Művei. 9. köt. 1—133. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Egy lépés előre, két lépés hátra

(Pártunk válsága)

Előszó

Amikor hosszantartó, konok, heves harc folyik, bizonyos idő elteltével rendszerint kezdenek kikristályosodni azok a központi, alapvető vitás kérdések, amelyeknek eldöntésétől függ a küzdelem végleges kimenetele, és amelyekhez képest a harc valamennyi apró és jelentéktelen epizódja mindinkább háttérbe szorul.

Így van ez a mi belső pártharcunkkal is, amely immár egy félév óta leköti valamennyi párttag figyelmét. És éppen, mert ebben az ismertetésben, mely az egész harcot tárgyalja, sok olyan apróságot kellett érintenem, amelyeknek alig van fontosságuk, sok civódást, amelyeknek lényegében semmi fontosságuk sincs — éppen ezért szeretném az olvasó figyelmét mindjárt kezdetben felhívni két valóban központi, alapvető kérdésre, amelyek roppant nagyfontosságúak, amelyeknek kétségtelenül történelmi jelentőségük van, és amelyek a pártunkban napirenden levő politikai kérdések közül a legégetőbbek.

Az első ilyen kérdés: mi a politikai jelentősége pártunk „többségre” és „kisebbségre” való oszlásának, amely a II. pártkongresszuson ment végbe és az orosz szociáldemokraták minden előző megoszlását teljesen háttérbe szorította.

A második kérdés: mi az elvi jelentősége az új „Iszkra” szervezeti kérdésekben elfoglalt álláspontjának, amennyiben az valóban elvi állásfoglalás.

Az első kérdés pártharcunk kiindulópontjára, forrására, okaira, alapvető politikai jellegére vonatkozik. A második kérdés ennek a harcnak végső eredményeire, kimenetelére, arra a végső elvi eredményre vonatkozik, amelyet akkor kapunk, ha összegezzük mindazt, ami az elvek területére tartozik, és levonjuk mindazt, ami a civakodás területére tartozik. Az első kérdést a pártkongresszuson vívott harc elemzése, a másodikat az új „Iszkra” új elvi tartalmának elemzése dönti el. Ebből a két elemzésből, amely brosúrám tartalmának kilenctized része, az következik, hogy a „többség” pártunk forradalmi, a „kisebbség” pedig pártunk opportunista szárnya; azok a nézeteltérések, amelyek e két szárnyat jelenleg egymástól elválasztják, főként nem programbeli és nem taktikai, hanem csupán szervezeti kérdésekre vonatkoznak; a nézeteknek az az új rendszere, amely az új „Iszkrá”-ban annál világosabban kibontakozik, mennél inkább igyekszik álláspontját elmélyíteni, és mennél inkább megtisztul ez az álláspont a kooptálás körül kitört civakodástól, a szervezeti kérdésekben megnyilvánuló opportunizmus.

A pártválságunkkal foglalkozó irodalom fő fogyatékossága a tények tanulmányozása és megvilágítása terén az, hogy majdnem teljesen hiányzik belőle a pártkongresszus jegyzőkönyvének elemzése, a szervezeti kérdés alapelveinek tisztázása terén pedig az, hogy hiányzik annak a kapcsolatnak az elemzése, amely kétségtelenül megvan egyfelől Martov elvtársnak és Akszelrod elvtársnak a szervezeti szabályzat első pontja megfogalmazásában és e megfogalmazás védelmében elkövetett alapvető hibája, másfelől pedig az „Iszkrá”-nak a szervezeti kérdésben vallott jelenlegi elvi nézetei egész „rendszere” (ha itt rendszerről egyáltalán szó lehet) között. Az „Iszkra” jelenlegi szerkesztősége, úgylátszik, még csak észre sem veszi ezt a kapcsolatot, bár a „többség” az irodalomban már igen sokszor felhívta a figyelmet az első pontról szóló vita jelentőségére. Akszelrod elvtárs és Martov elvtárs most tulajdonképpen csak elmélyítik, továbbfejlesztik és kibővítik az első ponttal kapcsolatban eredetileg elkövetett hibájukat. Tulajdonképpen már az első pontra vonatkozó vitában világosan kibontakozott az opportunistáknak a szervezeti kérdésben elfoglalt álláspontja: hogy szétfolyó, nem szorosan egybekovácsolt pártszervezet mellett foglalnak állást, hogy ellenségesen állnak szemben a párt felülről lefelé haladó, a pártkongresszusból és az általa létesített intézményekből kiinduló felépítésének eszméjével („bürokratikus” eszméjével), hogy arra törekszenek, hogy alulról felfelé haladjanak, s lehetővé tegyék bármely professzornak, bármely gimnazistának és „minden sztrájkolónak”, hogy párttagnak tekintse magát, hogy ellenségesen állnak szemben azzal a „formalizmussal”, amely a párttagtól megköveteli, hogy valamely, a párt által elismert szervezet tagja legyen, hogy közelállnak a polgári intellektuel gondolkodásmódjához, aki csupán „platonikusan” hajlandó „elismerni a szervezeti kapcsolatokat”; hogy könnyen kerülnek az opportunista agyafúrtság és az anarchista frázisok befolyása alá; hogy autonomizmusra törekszenek a centralizmussal szemben — egyszóval mindaz, ami most az új „Iszkrá”-ban buja színpompával virágzik, s mindjobban elősegíti az eredetileg elkövetett hiba teljes és szemléltető tisztázását.

Ami a pártkongresszus jegyzőkönyvét illeti, igazán meg nem érdemelt elhanyagolása csak azzal magyarázható, hogy vitáink tele vannak civakodással, de meg alkalmasint azzal is, hogy ebben a jegyzőkönyvben túlsók a túlkeserű igazság. A pártkongresszus jegyzőkönyve a maga nemében páratlan, pontosság, teljesség, sokoldalúság, gazdagság és hitelesség tekintetében pótolhatatlan képét adja pártunk valódi helyzetének, a nézetek, a hangulatok és a tervek képét, amelyet a mozgalomban résztvevők maguk rajzoltak meg; a párton belül meglevő politikai árnyalatok képét, amely megmutatja ezeknek az árnyalatoknak erőviszonyait, kölcsönös kapcsolatukat és harcukat. Éppen a pártkongresszus jegyzőkönyve és csakis ez a jegyzőkönyv mutatja meg, mennyire sikerült a régi, merőben körösdi jellegű kapcsolatok minden maradványát valóban elsepernünk és egységes, nagyszabású pártkapcsolattal helyettesítenünk. Minden párttagnak, ha tudatosan akar résztvenni pártja ügyeiben, kötelessége gondosan tanulmányozni pártkongresszusunkat, — igenis tanulmányozni, mert puszta olvasásra a jegyzőkönyv nyers anyaghalmaza még nem ad képet a kongresszusról. Csakis gondos és önálló tanulmányozás útján érhetjük el (és kell elérnünk), hogy a beszédek rövid összefoglalásai, a viták száraz kivonatai, az apró (látszólag apró) kérdések körüli apró csatározások egységes egésszé olvadjanak egybe, hogy a párttagok előtt megelevenedjék a pártkongresszus minden egyes jelentős szónoka, hogy a párttagok tisztán lássák a pártkongresszus küldöttei minden egyes csoportjának politikai arculatát. E sorok írója úgy fogja érezni, hogy munkája nem veszett kárba, ha sikerül legalább is ösztönzést adnia a pártkongresszus jegyzőkönyvének átfogó és önálló tanulmányozásához.

Még egy szót a szociáldemokrácia ellenfeleinek a címére. Ezek kárörömmel és kaján ujjongással figyelik vitáinkat; ők persze rajta lesznek, hogy pártunk hibáival és fogyatékosságaival foglalkozó brosúrámból egyes helyeket saját céljaiknak megfelelő módon ráncigáljanak elő. Az orosz szociáldemokraták már elég puskaport szagoltak a csatákban, hogy rá se hederítsenek ezekre a csipkelődésekre, hogy ezek ellenére folytassák munkájukat az önbírálat terén és saját hibáiknak kíméletlen leleplezése terén, amelyeket a munkásmozgalom növekedése okvetlenül és szükségképpen le fog gyűrni. Am próbálják meg az ellenfél táborából való urak, tárják elénk a dolgok valódi képét arról, mi a helyzet „pártjukban”, csak némileg is hasonlót ahhoz a képhez, melyet második kongresszusunk jegyzőkönyve mutat!

1904 május.

N. Lenin

a) A kongresszus előkészítése

Van egy mondás, amely szerint mindenkinek joga van 24 órán át átkozni bíráit. A mi pártkongresszusunk, mint minden párt minden kongresszusa, szintén bírája volt egyeseknek, akik vezető pozícióra tartottak igényt és kudarcot vallottak. Most a „kisebbség” e képviselői szinte megindító naivitással „átkozzák bíráikat” és igyekeznek a kongresszust mindenképpen diszkreditálni, jelentőségét és tekintélyét kisebbíteni. Ez a törekvés a legszembeötlőbben talán az „Iszkra” 57. számában Praktyik cikkében nyilvánult meg, aki felháborodik a kongresszus szuverén „isteni voltának” eszméjén. Oly jellegzetes vonása ez az új „Iszkrá”-nak, hogy nem lehet szó nélkül elsiklani felette. A szerkesztőség, amely többségében a kongresszus által visszautasított személyekből áll, egyrészt továbbra is „párt”- szerkesztőségnek nevezi magát, másrészt viszont kitárja karjait olyan személyek előtt, akik azt állítják, hogy a kongresszus nem istenség. Kedves, ugyebár? Igen, uraim, a kongresszus természetesen nem istenség, de mit gondoljunk az olyan emberekről, akik a kongresszust az után kezdik „csepülni”, hogy ott vereséget szenvedtek?

Valóban, idézzük emlékezetünkbe a fő tényeket a kongresszus előkészítésének történetéből.

Az „Iszkra” kezdettől fogva, már az 1900-ban, az újság kibocsátása előtt megjelent nyilatkozatában kijelentette, hogy mielőtt egyesülnénk, el kell határolnunk magunkat. Az „Iszkra” azon volt, hogy az 1902-es konferencia külön tanácskozás legyen, nem pedig pártkongresszus*. * Lásd a második kongresszus jegyzőkönyvét, 20. old.* Az „Iszkra” 1902 nyarán és őszén rendkívül óvatosan járt el, amikor felélesztette az ezen a konferencián választott Szervező Bizottságot. Végülis az elhatárolódás befejeződött — s ezt mindannyian elismertük. A Szervező Bizottság 1902 legvégén megalakult. Az „Iszkra”. üdvözli megszilárdulását és — a 32. szám szerkesztőségi cikkében — kijelenti, hogy a pártkongresszus egybehívása a legsürgetőbb, halaszthatatlan szükségesség. Így tehát bennünket lehet igazán a legkevésbé vádolni azzal, hogy elhamarkodtuk a II. kongresszus egybehívását. Éppen ezt a szabályt követtük: Hétszer mérj, egyszer vágj; teljes erkölcsi jogunk volt az elvtársaktól elvárni, hogy miután vágtak, nem fognak siránkozni és újból méricskélni.

A Szervező Bizottság a II. kongresszus számára rendkívül gondos (formalista és bürokratikus, mondanák azok, akik most efféle szavakkal leplezik politikai gerinctelenségüket) szabályzatot dolgozott ki, ezt a szabályzatot valamennyi bizottsággal elfogadtatta, végül jóváhagyta, és egyebek közt a 18. pontban ezt a határozatot hozta: „A kongresszus összes határozatai és a kongresszuson megejtett összes választások a pártnak valamennyi pártszervezetre nézve kötelező döntései. Ezeket senki semmiféle ürüggyel meg nem támadhatja, és csak a következő pártkongresszus helyezheti hatályon kívül vagy módosíthatja őket”*. * Lásd a második kongresszus jegyzőkönyvét, 22-23. és 380. old.* Ugye, milyen ártatlanok magukban véve ezek a szavak, amelyeket annakidején mint valami magától értetődő dolgot szó nélkül elfogadtak és milyen különösen hangzanak most — akárcsak a „kisebbség” felett kimondott ítélet! Milyen céllal fogalmaztak meg egy ilyen pontot? Pusztán a formák megtartása végett? Dehogyis. Ez a határozat szükségesnek látszott és csakugyan szükséges volt, mert a párt szétforgácsolt és önálló csoportokból állott, és számítani lehetett arra, hogy ezek a csoportok nem fogják elismerni a kongresszust. Ez a határozat éppen minden forradalmár szabad akaratát fejezi ki (amelyről most olyan gyakran és olyan helytelenül beszélnek, eufemisztikusan a „szabad” kifejezéssel jellemezve azt, ami inkább a „szeszélyes” jelzőt érdemli meg). Ez egyértelmű volt az összes orosz szociáldemokraták által adott kölcsönös becsületszóval. Ennek a határozatnak biztosítania kellett, hogy a kongresszusért vállalt óriási munka, kockázat, költség nem vész kárba, hogy a kongresszus nem fajul komédiává. A kongresszus határozatainak és választásainak bármely el nem ismerését már eleve a becsületszó megszegésének minősítette.

Kin nevet hát az új „Iszkra”, amely azt az új felfedezést tette, hogy a kongresszus nem istenség és döntései nem szentségek? „Új szervezeti nézeteket” tartalmaz-e felfedezése, vagy pedig csak új kísérleteket a régi nyomok eltüntetésére?

b) A kongresszuson kialakult csoportosulások jelentősége

A kongresszust tehát a leggondosabb előkészítés után, a legnagyobb mértékben teljes képviselet alapján hívták egybe. A kongresszus helyes összetételét és döntéseinek feltétlenül kötelező voltát általánosan elismerték, és ez kifejezésre jutott az elnöknek a kongresszus megalakulása utáni nyilatkozatában is (jegyzőkönyv, 54. old.).

Mi is volt a kongresszus fő feladata? Az, hogy az „Iszkra” által megjelölt és kidolgozott elvi és szervezeti alapokon megteremtse a valóságos pártot. Hogy a kongresszusnak éppen ebben az irányban kellett dolgoznia, azt eleve eldöntötte az „Iszkra” hároméves tevékenysége és az, hogy az „Iszkrá”-t a pártbizottságok többsége elismerte. Az iszkrás programnak és irányzatnak a párt programjává és irányzatává kellett válnia, az iszkrás szervezeti terveket rögzíteni kellett a párt szervezeti szabályzatában. De magától értetődik, hogy ezt az eredményt nem lehetett elérni harc nélkül: a kongresszusi képviselet teljessége biztosította, hogy olyan szervezetek is résztvehettek a kongresszuson, amelyek elszánt harcot folytattak az „Iszkra” ellen (a Bund és a „Rabocseje Gyelo”), valamint olyanok is, amelyek szavakban elismerték ugyan vezető pártlapnak az „Iszkrá”-t, valójában azonban a maguk külön terveit akarták megvalósítani, és elvi kérdésekben ingadozásukkal tűntek ki (a „Juzsnij Rabocsij” csoportja és néhány pártbizottságnak ehhez csatlakozó küldöttei). Ilyen körülmények közt a kongresszusnak szükségképpen az iszkrás irányzat győzelméért folytatott harc küzdőterévé kellett válnia. Hogy a kongresszus csakugyan ilyen harc volt, ez azonnal világossá válik bárki előtt, aki valamennyire is figyelmesen elolvassa a kongresszus jegyzőkönyvét. Nekünk most az a feladatunk, hogy részletesen megvizsgáljuk azokat a legfontosabb csoportosulásokat, amelyek a kongresszuson a különféle kérdésekkel kapcsolatban kialakultak, és hogy a jegyzőkönyvek pontos adatai nyomán felelevenítsük a kongresszus valamennyi főbb csoportjának politikai arculatát. Mit képviseltek voltaképpen azok a csoportok, azok az irányzatok és azok az árnyalatok, amelyeknek a kongresszuson az „Iszkra” vezetésével egységes párttá kellett volna egybeolvadniok? — ezt kell megmutatnunk a viták és a szavazások elemzése alapján. E körülmény tisztázása alapvető fontosságú mind annak tanulmányozása szempontjából, kik is voltaképpen a mi szociáldemokratáink, mind pedig a viszály okainak megértése szempontjából. Ezért helyeztem előtérbe a Liga kongresszusán mondott beszédemben és az új „Iszkra” szerkesztőségének írt levelemben éppen a különböző csoportosulások elemzését. A „kisebbség” képviselői közül való ellenlábasaim (élükön Martovval) egyáltalán nem értették meg a kérdés lényegét. A Liga kongresszusán részletes módosító javaslatokra szorítkoztak, igyekeztek „tisztázni” magukat azzal a váddal szemben, hogy az opportunizmus felé fordultak, s még csak meg sem kísérelték, hogy – ellensúlyozásomra — a kongresszusi csoportosulásokról csak valamennyire is eltérőképet rajzoljanak. Martov most igyekszik az „Iszkrá”-ban (56. szám) a kongresszus különféle politikai csoportjainak pontos elhatárolására irányuló kísérleteket egyszerű „körösdi-zugpolitikának” feltüntetni. Erős kifejezés ez, Martov elvtárs! De az új „Iszkra” erős kifejezéseinek van egy eredeti sajátosságuk: mihelyt pontosan felidézzük a viszály valamennyi főbb mozzanatát, a kongresszustól kezdve, mindezek az erős kifejezések teljességgel és mindenekelőtt a mostani szerkesztőség ellen fordulnak. Nézzetek csak a tükörbe, úgynevezett párt-szerkesztő urak, amikor felvetitek a körösdi-zugpolitika kérdését!

Martovnak most annyira kellemetlenek kongresszusi harcunk tényei, hogy igyekszik őket teljesen elkenni. „Iszkrás az — mondja Martov —, aki a pártkongresszuson és a pártkongresszus előtt kifejezésre juttatta az «Iszkrá»-val való teljes szolidaritását, síkraszállt az «Iszkra» programja és szervezeti nézetei mellett és támogatta szervezeti politikáját. A kongresszuson több mint 40 ilyen iszkrás volt — ennyien szavaztak az «Iszkra» programjára és az «Iszkrá»-t a párt Központi Lapjának elismerő határozati javaslatra.” Üssük fel a kongresszus jegyzőkönyvét és látni fogjuk, hogy mindenki elfogadta a programot (233. old.), kivéve Akimovot, aki tartózkodott a szavazástól. Martov elvtárs tehát azt akarja velünk elhitetni, hogy a bundisták is, Bruker is, Martinov is bebizonyították az „Iszkrá”-val való „teljes szolidaritásukat” és síkraszálltak az „Iszkra” szervezeti nézetei mellett! Ez nevetséges. Azt a körülményt, hogy a kongresszus után annak valamennyi részvevője a párt egyenjogú tagjává vált (és még csak nem is valamennyi, mert a bundisták eltávoztak), összetévesztik azzal a csoportosulással, amely a kongresszus során a harcot előidézte. Annak tanulmányozását, hogy milyen elemekből tevődött össze a kongresszus után a „többség” és a „kisebbség”, ezzel a hivatalos frázissal helyettesítik: elismerték a programot.

Nézzük az „Iszkra” Központi Lapként való elismerése feletti szavazást. Látni fogjuk, hogy éppen Martinov — akiről Martov elvtárs jobb ügyhöz méltó merészséggel most azt állítja, hogy síkraszállt az „Iszkra” szervezeti nézetei és szervezeti politikája mellett — követeli, hogy a határozati javaslat két részét — az „Iszkra” Központi Lapként való puszta elismerését és érdemei elismerését — különválasszák. A határozati javaslat első része feletti szavazáskor (az „Iszkra” érdemeinek elismerése, a vele való szolidaritás kifejezése) csak 35-en szavaztak a javaslat mellett, ketten — ellene (Akimov és Bruker), tizenegyen pedig tartózkodtak a szavazástól (Martinov, 5 bundista és a szerkesztőség 5 szavazata: nekem és Martovnak 2—2 szavazatunk, Plehanovnak 1 szavazata volt). Az iszkraellenesek csoportja (5 bundista és három rabocsejegyelós) tehát egész világosan megmutatkozik ezen a példán is, amely Martov mostani nézetei szempontjából a legelőnyösebb, s amelyet maga Martov választott. Nézzük a határozati javaslat második része feletti szavazást — elismerjük-e az „Iszkrá”-t minden indokolás és minden szolidaritásnyilvánítás nélkül központi lapnak (jegyzőkönyv, 147. old.): 44-en szavaztak a javaslat mellett, és ezeket a mai Martov az iszkrásokhoz sorolja. Összesen 51 szavazat volt; a szavazástól tartózkodó szerkesztők öt szavazatának leszámítása után marad 46; ketten a javaslat ellen szavaztak (Akimov és Bruker); a megmaradt 44-hez tartozik tehát mind az öt bundista. Eszerint a bundisták a kongresszuson „kifejezték az «Iszkrá»-val való teljes szolidaritásukat” — így írja a hivatalos történelmet a hivatalos „Iszkra”! Elébevágunk a dolgoknak és megmagyarázzuk az olvasónak, melyek e hivatalos igazságnak igazi indokai: az „Iszkra” mostani szerkesztősége valójában pártszerkesztőség lehetett és lett volna (nem pedig quasi* — ál. — Szerk.*-pártszerkesztőség, mint most), ha a bundisták és a rabocsejegyelósok nem hagyták volna ott a kongresszust; ezért kellett a mostani úgynevezett pártszerkesztőség e leghűségesebb oltalmazóit „iszkrásokká” előléptetni. De erről majd később részletesen beszélek.

Kérdezzük továbbá: ha a kongresszus az iszkrás és iszkraellenes elemek harca volt, vajon nem voltak-e közbülső, állhatatlan elemek, amelyek a két fél között ingadoztak? Mindenki, aki pártunkat és minden kongresszus szokásos arculatát valamennyire is ismeri, már a priori* * — eleve. — Szerk.* hajlani fog arra, hogy erre a kérdésre igennel válaszoljon. Martov elvtársnak nem nagyon akarózik most visszaemlékezni ezekre az állhatatlan elemekre, s a „Juzsnij Rabocsij” csoportot a hozzá húzó küldöttekkel tipikus iszkrásoknak, a köztünk felmerült nézeteltéréseket pedig jelentékteleneknek és mellékeseknek tünteti fel. Szerencsénkre most előttünk van a jegyzőkönyv teljes szövege, és ezt a kérdést, amely persze ténykérdés, okmányszerű adatok alapján dönthetjük el. Az, amit az imént a kongresszuson kialakult általános csoportosulásról mondtunk, természetesen nem e kérdés megoldására, hanem csupán helyes felvetésére tart igényt.

Ha a politikai csoportosulásokat nem elemezzük, ha nincsen tiszta képünk a kongresszusról, mint bizonyos árnyalatok harcáról, egyáltalán nem érthetjük meg nézeteltéréseinket. Martovnak az a kísérlete, hogy az árnyalatok közötti különbséget olymódon leplezze el, hogy még a bundistákat is az iszkrásokhoz számítja, egyszerűen kitérés a kérdés elől. Már a priori, az orosz szociáldemokrácia kongresszus előtti történetének alapján három főcsoportot különböztethetünk meg (további vizsgálódás és tüzetes tanulmányozás céljából): az iszkrások, az iszkraellenesek és az állhatatlan, ingadozó, bizonytalan elemek.

c) A kongresszus kezdete – incidens a szervező bizottsággal

A legjobb, ha a kongresszusi vitákat és szavazásokat a kongresszusi ülések sorrendjében elemezzük, hogy soron kövessük a mind világosabban kibontakozó politikai árnyalatokat. Csak akkor térünk el a kronologikus sorrendtől, ha erre feltétlenül szükség lesz, hogy együtt vizsgálhassuk meg az egymással szoros kapcsolatban levő kérdéseket vagy egynemű csoportosulásokat. Nehogy részrehajlók lehessünk, igyekezni fogunk az összes fontosabb szavazásokat megemlíteni, mellőzve persze azt az apróságok feletti temérdek sok szavazást, amelyek kongresszusunkon túlságosan sok időt vettek igénybe (részben tapasztalatlanságunk folytán és mert nem tudtuk felosztani az anyagot a bizottsági és a teljes ülések között, részben az obstrukcióval határos huzavona miatt).

Az első olyan kérdés, amely vitákra vezetett, amelyek során már mutatkoztak árnyalati különbségek, az volt, vajon ez a pont: „A Bund helyzetéről a pártban” első helyen szerepeljen-e (a kongresszus „napirendjén”), vagy sem (jegyzőkönyv, 29—33. old.). Iszkrás szempontból — s ezt a szempontot Plehanov, Martov, Trockij és én védtük — ehhez semmiféle kétely nem fért. A Bund távozása a pártból szemléltetően megmutatta, hogy meggondolásaink helyesek voltak: ha a Bund nem akart velünk együtt haladni és nem akarta elismerni azokat a szervezeti alapelveket, amelyeket az „Iszkrá”-val együtt a párt többsége vallott — akkor szükségtelen és értelmetlen volt „úgy tenni”, mintha együtt haladnánk, és csak elnyújtani a kongresszust (mint ahogy elnyújtották a bundisták). A kérdés már teljesen tisztázódott az irodalomban, és minden valamelyest gondolkodó párttag előtt világos volt, hogy már csak nyíltan fel kell tennünk a kérdést és egyenesen, becsületesen választanunk kell: autonómia (együtt haladunk) vagy föderáció (szétválunk).

A bundisták egész politikájukban kerülgetők lévén, itt is meg akarták kerülni a dolgot és halogatták a kérdést. Hozzájuk csatlakozik Akimov elvtárs, aki azonnal, nyilván a „Rabocseje Gyelo” valamennyi hívének nevében, rámutatott az „Iszkra” és a „Rabocseje Gyelo” közt felmerült szervezeti nézeteltérésekre (jegyzőkönyv, 31. old.). A Bund és a „Rabocseje Gyelo” oldalára áll Mahov elvtárs (két szavazat a nyikolajevi bizottság részéről, amely nemrég fejezte ki szolidaritását az „Iszkrá”-val!). Mahov elvtárs előtt a kérdés egyáltalán nem világos, s „fájó pontnak” tekinti a „demokratikus felépítés kérdését vagy, megfordítva (ezt jegyezzük meg), a centralizmus kérdését” is — pontosan úgy, mint jelenlegi „párt”-szerkesztőségünk többsége, amely a kongresszuson még nem vette észre ezt a „fájó pontot”!

Az iszkrások ellen tehát harcba száll a Bund, a „Rabocseje Gyelo” és Mahov elvtárs, akiknek együtt éppen megvolt az a tíz szavazatuk, amelyeket ellenünk adtak le (33. old.). 30-an szavaztak mellettünk — e szám körül, mint majd látni fogjuk, gyakran ingadoznak az iszkrásokra leadott szavazatok. Tizenegyen, amint kiderült, tartózkodtak a szavazástól — nyilvánvalóan nem álltak sem az egyik, sem a másik harcoló „párt” mellé. Érdekes, hogy amikor a Bund szervezeti szabályzatának 2. pontja felett szavaztak (a 2. pont elvetése miatt vált ki a pártból a Bund), a 2. pontra szavazók és a szavazástól tartózkodók száma szintén tíz volt (jegyzőkönyv, 289. old.); a szavazástól éppen három rabocsejegyelós (Bruker, Martinov és Akimov) és Mahov elvtárs tartózkodott. Nyilvánvaló, hogy a Bund kérdésének napirendi helye feletti szavazás nem véletlen csoportosulást hozott létre. Nyilvánvaló, hogy mindezek az elvtársak nemcsak a tárgyalási sorrend technikai kérdésében, hanem a lényegben is az „Iszkrá”-val ellentétes állásponton voltak. E lényegbeli ellentét a „Rabocseje Gyelo” részéről világos mindenki előtt, és Mahov elvtárs a maga álláspontját a Bund távozásával kapcsolatban mondott beszédében felülmúlhatatlanul jellemezte (jegyzőkönyv, 289—290. old.). Erre a beszédre érdemes kitérni. Mahov elvtárs azt mondja, hogy a föderációt elvető határozat után „az a kérdés, hogy milyen legyen a Bund helyzete az OSzDMP-ben, elvi kérdésből egy történelmileg kialakult nemzetiségi szervezettel szemben követendő reális politika kérdésévé vált számára; itt — folytatja a szónok — feltétlenül számolnom kellett mindazokkal a következményekkel, amelyek szavazásunkból származhatnak, és ezért az egész 2. pontot megszavaztam volna”. Mahov elvtárs kiválóan elsajátította a „reális politika” szellemét: elvben már elvetette a föderációt s ezért a gyakorlatban a szervezeti szabályzat olyan pontja mellett szavazott volna, amely ezt a föderációt megvalósítja! És ez a „praktikus” elvtárs a maga mélységesen elvi álláspontját a következő szavakkal magyarázza: „De (a híres scsedrini „de”!) mivel az ellene vagy mellette való szavazásomnak csak elvi jellege (!!) volt, és minthogy a kongresszus valamennyi többi részvevője majdnem egyhangúlag szavazott, nem is lehetett gyakorlati jellege, inkább tartózkodtam a szavazástól, hogy elvileg” … (ments meg uram bennünket az ilyen elviségtől!) … „hangsúlyozzam az adott esetben az én álláspontom és a Bund e pont mellett szavazó küldötteinek álláspontja közötti különbséget. Ezzel szemben e pont mellett szavaztam volna, ha a Bund küldöttei tartózkodtak volna a szavazástól, amihez eredetileg ragaszkodtak.” Értse meg, aki tudja. Elvhű ember óvakodik attól, hogy hangosan azt mondja: igen, mert amikor mindenki azt mondja, hogy nem, akkor ennek nincs gyakorlati haszna.

Miután abban a kérdésben, hogy a Bund ügye milyen helyet foglaljon el a napirenden, megtörtént a szavazás, a kongresszuson felbukkant a „Borba”-csoport kérdése, amely szintén rendkívül érdekes csoportosulásra vezetett és szorosan összefügg a kongresszus „legfájóbb” kérdésével, a központi szervek személyi összetételének kérdésével. A kongresszus összetételét megállapító bizottság — a Szervező Bizottság két határozatának (lásd jegyzőkönyv, 383. és 375. old.) és az összetételt megállapító bizottságba beküldött képviselői jelentésének megfelelően (35. old.) — a „Borba”-csoport meghívása ellen foglal állást.

Jegorov elvtárs, a Szervező Bizottság tagja, kijelenti, hogy a „«Borba» kérdése (jegyezzük meg, a „Borbá”-nak, nem pedig a „Borba” egyik vagy másik tagjának kérdése) az ő számára új kérdés” és szünetet kér. Hogy a Szervező Bizottság tagja számára miképpen lehetett új az a kérdés, melyben a Szervező Bizottság kétszer is határozatot hozott, azt homály fedi. A szünetben a Szervező Bizottság a kongresszuson véletlenül jelenlevő tagjainak a részvételével ülést tart (jegyzőkönyv, 40. old.) (a Szervező Bizottság néhány tagja, az „Iszkra”-szervezet régi tagjai közül nem volt jelen a kongresszuson)*. …

* Erről az ülésről lásd Pavlovics „Levelét”, aki a Szervező Bizottság tagja volt, és akit a kongresszus előtt egyhangúlag a szerkesztőség bizalmi emberének, hetedik tagjának választottak meg (a Liga jegyzőkönyve, 44. old.).*

… Megkezdődik a vita a „Borbá”-ról. A rabocsejegyelósok a „Borba” meghívása mellett foglalnak állást (Martinov, Akimov és Bruker, 36—38. old.). Az iszkrások (Pavlovics, Szorokin, Lange, Trockij, Martov és mások) — ellene. A kongresszus újból a már ismert csoportosulás szerint oszlik meg. A „Borba” körül makacs harc folyik, és Martov elvtárs különösen alapos (38. old.) és „harcias” beszédében joggal mutat rá az oroszországi és a külföldi csoportok „képviseletének nem egyenlő arányára”, arra, hogy aligha volna „helyes” egy külföldi csoportot „kiváltságban” részesíteni (aranyigazság, s különösen tanulságos most, a kongresszus után lezajlott események szempontjából!), hogy nem szabad elősegíteni „a szervezeti káoszt a pártban, melyet minden elvi megfontolás híján levő szétforgácsolódás jellemzett” (elevenére tapintott pártkongresszusunk … — „kisebbségének”!). A „Rabocseje Gyelo” hívein kívül senki nem szólal fel nyíltan és indokokkal a „Borba” mellett egészen a szónokok jegyzékének lezárásáig (40. old.); el kell ismernünk, hogy Akimov elvtárs és barátai legalább nem kerteltek és nem bujkáltak, hanem nyíltan követték vonalukat, nyíltan beszéltek arról, amit akartak.

A szónokok jegyzékének lezárása után, amikor a kérdés lényegét illetően már nem lehet felszólalni, Jegorov elvtárs „erélyesen követeli, hogy a kongresszus hallgassa meg a Szervező Bizottság imént elfogadott határozatát”. Nem csoda, hogy a kongresszus tagjait felháborítja ez az eljárás, és az elnöklő Plehanov elvtárs kijelenti, hogy „nem érti, hogy Jegorov elvtárs miképpen ragaszkodhat követeléséhez”. Azt hinné az ember, hogy csak két eset lehetséges: valaki vagy nyíltan és határozottan felszólal az egész kongresszus előtt a kérdés lényegét illetően, vagy egyáltalán nem szólal fel. De megvárni, amíg lezárják a szónokok jegyzékét és azután „zárszó” címén a kongresszusnak előhozakodni a Szervező Bizottság új határozatával — éppen a megvitatott kérdésben — ez közönséges orvtámadás!

Az ülést ebéd után nyitják meg újra, és a titkárság, mely még mindig nem érti a dolgot, elhatározza, hogy nem ragaszkodik a „formalitásokhoz” és az „elvtársi kimagyarázkodás” utolsó és kongresszusokon csak végső esetekben alkalmazott eszközéhez folyamodik. Popov, a Szervező Bizottság képviselője, ismerteti a Szervező Bizottság határozatát, amelyet a Bizottság valamennyi tagja elfogadott, egyetlen tag, Pavlovics kivételével (43. old.), s amely javasolja a kongresszusnak Rjazanov meghívását.

Pavlovics kijelenti, hogy tagadta és tagadja a Szervező Bizottság ülésének jogosságát, hogy a Szervező Bizottság új határozata „ellentmond a Szervező Bizottság előbbi határozatának”. Erre a kijelentésre vihar támad. Jegorov elvtárs, aki ugyancsak tagja a Szervező Bizottságnak és tagja a „Juzsnij Rabocsij” csoportnak, kitér az érdembeni válasz elől és a súlypontot a fegyelem kérdésére akarja áthelyezni. Pavlovics elvtárs, az ő véleménye szerint, megsértette a pártfegyelmet (!), mert a Szervező Bizottság, miután Pavlovics tiltakozását megtárgyalta, elhatározta, hogy „Pavlovics különvéleményét nem fogja a kongresszus tudomására hozni”. A vita a pártfegyelem kérdésére terelődik, és Plehanov a kongresszus viharos tapsa közepette kioktatja Jegorov elvtársat arról, hogy „nálunk nincsenek kötött mandátumok” (42. old., v. ö. a 379. oldalon, a kongresszus szabályzatának 7. §-ával: „A küldötteket nem szabad megbízatásukban kötött mandátumokkal korlátozni. Megbízatásuk teljesítésében teljesen szabadok és függetlenek”). „A kongresszus a legfelsőbb pártfórum”, a pártfegyelmet és a kongresszus szabályzatát tehát éppen az sérti meg, aki bármiképpen is gátolja, hogy bármely küldött a pártélet minden kérdésében kivétel és megszorítás nélkül közvetlenül a kongresszushoz forduljon. A vitás kérdés tehát a következő dilemmában kristályosodik ki: körösdi vagy párt? A kongresszusi küldöttek jogainak korlátozása a különféle testületek és körök vélt jogaira vagy szabályzataira való hivatkozással, vagy pedig az összes alsóbb intézmények és régi csoportocskák teljes feloszlatása a kongresszuson nemcsak szavakban, hanem valójában, még mielőtt a tényleges párttestületeket megalakították volna. Az olvasó már ebből is láthatja, milyen roppant elvi fontossága volt ennek a vitának a párt tényleges újjáépítését céljául kitűző kongresszus legelején (harmadik ülés). Ebben a vitában úgyszólván összpontosult a régi körök és csoportocskák (amilyen például a „Juzsnij Rabocsij”) összeütközése az újjászülető párttal. És az iszkraellenes csoportok azonnal megmutatkoznak: a bundista Abramszon is, Martinov elvtárs, az „Iszkra” mostani szerkesztőségének buzgó szövetségese is, régi ismerősünk Mahov elvtárs is — mindannyian Jegorov és a „Juzsnij Rabocsij” csoportja mellett, Pavlovics ellen foglalnak állást. Martinov elvtárs, aki most Martovval és Akszelroddal vetélkedve szervezeti „demokratizmusát” fitogtatja, még a … hadsereget is megemlíti, ahol csak az alsóbb fórum útján fordulhatnak a felsőbb fórumhoz!! E „kompakt” iszkraellenes ellenzék valódi értelme tökéletesen világos volt mindenki előtt, aki résztvett a kongresszuson, vagy figyelemmel kísérte pártunk belső történetét a kongresszusig. Az ellenzék feladata (melyet talán nem is mindig ismernek fel összes képviselői, és néha csak a tehetetlenségi erő hatása folytán védenek) az volt, hogy a kis csoportocskák függetlenségét, különállását, klikk-érdekeit megóvják attól, hogy az iszkrás alapokon épülő széleskörű párt elnyelje őket.

Éppen ebből a szempontból nyúlt a kérdéshez Martov elvtárs is, aki akkor még nem egyesült Martinovval. Martov elvtárs erélyesen harcba száll, mégpedig jogosan száll harcba azokkal, akik „a pártfegyelemről alkotott elképzelésükben csak odáig mennek, hogy elismerik a forradalmár kötelezettségeit azon alsóbbfokú csoporttal szemben, amelyhez tartozik”. „Az egységes párton belül bármiféle kényszercsoportosulás (Martov kiemelése) megengedhetetlen”, magyarázza Martov a körösdi védelmezőinek, s nem sejti, hogy e szavakkal azt a politikai magatartást ostorozza, amelyet a kongresszus végén és a kongresszus után ő maga tanúsított … A kényszercsoportosulást nem engedhetjük meg a Szervező Bizottságnak, de feltétlenül megengedhetjük a szerkesztőségnek. A kényszercsoportosulást Martov elítéli, amikor a központ szempontjából szemléli a dolgot, de védelmezi attól a pillanattól kezdve, amikor elégedetlen a központ összetételével …

Említésreméltó az a tény, hogy Martov elvtárs beszédében Jegorov elvtárs „óriási hibáján” kívül különösen hangsúlyozta a Szervező Bizottság politikai állhatatlanságát. „A Szervező Bizottság nevében — mondotta Martov jogos felháborodásában — javaslatot terjesztettek elő, amely szöges ellentétben van a bizottság jelentésével (amely, tegyük hozzá, a Szervező Bizottság tagjainak jelentésén alapszik: 43. old., Kolcov szavai) és a Szervező Bizottság előbbi javaslataival” (az én kiemelésem). Amint látjuk, Martov akkor, „pálfordulása” előtt, világosan megértette, hogy a „Borba” helyettesítése Rjazanovval a legkevésbé sem küszöböli ki a Szervező Bizottság ténykedésének erősen ellentmondásos jellegét és bizonytalanságát (a Liga kongresszusának jegyzőkönyvéből, 57. old., a párttagok megtudhatják, miképpen látta Martov a dolgot pálfordulása után). Martov akkor nem szorítkozott a fegyelem kérdésének elemzésére; nyíltan megkérdezte a Szervező Bizottságot is: „miféle új dolog történt, ami változtatást tenne szükségessé?” (az én kiemelésem). Hiszen a Szervező Bizottságnak, amikor javaslatát megtette, még ahhoz sem volt elegendő bátorsága, hogy véleményét nyíltan védelmezze, ahogy ezt Akimov és mások tették. Martov ezt cáfolja (a Liga jegyzőkönyve, 56. old.), de a kongresszus jegyzőkönyvének olvasói látni fogják, hogy Martov téved. Popov, aki a Szervező Bizottság nevében tesz javaslatot, egy szót sem szól az indokokról (a pártkongresszus jegyzőkönyvének 41. oldala). Jegorov a fegyelemről szóló pontot helyezi előtérbe, a dolog lényegéről pedig csak ennyit mond: „a Szervező Bizottságban új szempontok merülhettek fel” … (de hogy csakugyan felmerültek-e és melyek, azt nem tudni) … „meglehet, hogy elfelejtett valakit beterjeszteni stb.” (Ez a „stb.” a szónok egyetlen mentsvára, mert a Szervező Bizottság nem feledkezhetett meg a „Borba” kérdéséről, melyet a kongresszus megkezdése előtt kétszer és a bizottságban egyszer megtárgyaltak.) „A Szervező Bizottság nem azért hozta ezt a határozatot, mert megváltoztatta álláspontját a «Borba»-csoport tekintetében, hanem azért, mert a párt jövendő központi szervezete tevékenységének első lépéseinél el akarja távolítani az útból a felesleges köveket.” Ez nem indokolás, hanem éppen az indokolás elől való kitérés. Minden őszinte szociáldemokrata (s szó sem lehet arról, hogy a kongresszus bármely tagjának őszinteségét bárki kétségbe vonja) arra törekszik, hogy eltávolítsák azt, amit ő kőnek tekint, és olyan eszközökkel távolítsák el, amilyeneket ő tart célszerűnek. Indokolni annyi, mint megmagyarázni és pontosan kifejteni véleményünket a dolgokról, nem pedig egy közhellyel intézni el a dolgot. És indokolni lehetetlen volna „a «Borba» kérdésében elfoglalt álláspont megváltoztatása nélkül”, mert a Szervező Bizottság előbbi, ellentétes döntései szintén törekedtek a kövek eltávolítására, de ezeket a „köveket” éppen az ellenkezőjében látták. Martov elvtárs éppen ezért rendkívül éles és rendkívül jól megalapozott támadást intézett ez ellen az érv ellen, „kicsinyes” dolognak nevezte, amelyet az a vágy szült, hogy „ürügyet találjanak”, s azt tanácsolta a Szervező Bizottságnak, „ne törődjön vele, mit mondanak majd az emberek”. Ezekkel a szavakkal Martov elvtárs kitűnően jellemezte annak a politikai árnyalatnak lényegét és értelmét, amely óriási szerepet játszott a kongresszuson, és amelyet éppen az jellemez, hogy hiányzik belőle az önállóság, kicsinyes, nincs saját vonala, azzal törődik, hogy mit mondanak majd az emberek, örökösen ingadozik a két határozott tábor között, nem meri nyíltan kifejteni saját credo- ját*, egyszóval „mocsaras”**. …

* — hitvallás, program, valamely világnézet kifejtése. — Szerk.

** Akadnak most nálunk a pártban olyan emberek, akik e szó hallatára elszörnyednek és ordítozva tiltakoznak az elvtársiatlan polémia ellen. Milyen különös elfajulása ez a helyes ösztönnek a nem helyén való … hivatalos szellem hatására. Aligha van olyan politikai párt, amely ismeri a belső harcot és nélkülözhette volna ezt a terminust, amellyel mindig az állhatatlan, a harcosok között hol az egyik, hol a másik oldal felé hajló elemeket jelölik meg. S a németek, akik értenek ahhoz, hogy a belső harcot pontosan meghatározott korlátok közé szorítsák, nem sértődnek meg a „versumpft” („mocsaras”. — Szerk.) szón, nem szörnyülködnek és nem tanúsítanak nevetséges hivatalos pruderie-t (finnyásságot. — Szerk.).**

… Az állhatatlan csoportnak ez a politikai gerinctelensége egyebek között arra vezetett, hogy a kongresszuson a bundista Jugyinon kívül (53. old.) senki nem is terjesztett elő olyan határozati javaslatot, amely a „Borba”-csoport egy tagjának meghívását ajánlotta volna. Jugyin határozati javaslatára öten szavaztak; bizonyára csupa bundista: az ingadozó elemek megint színt változtattak! Hogy hozzávetőleg mekkora volt a középső csoport szavazatainak száma, azt megmutatták a Kolcov és Jugyin által ebben a kérdésben előterjesztett határozati javaslatok feletti szavazások: az iszkrás 32 szavazatot (47. old.), a bundista 16 szavazatot kapott, azaz a nyolc iszkraellenes szavazaton kívül Mahov elvtárs két szavazatát (46. old.), a „Juzsnij Rabocsij”-csoport tagjainak 4 szavazatát és még két szavazatot. Azonnal meg fogjuk mutatni, hogy ezt a megoszlást semmiképpen sem lehet véletlennek tekinteni, de előbb röviden ismertetjük Martovnak erre a Szervező Bizottsággal történt incidensre vonatkozó mostani véleményét. Martov a Ligában azt állította, hogy „Pavlovics és mások szították a szenvedélyeket”. Csak elő kell venni a kongresszus jegyzőkönyvét, s megállapíthatjuk, hogy a legrészletesebb, leghevesebb és legszenvedélyesebb beszédeket a „Borba” és a Szervező Bizottság ellen maga Martov mondotta. Azzal, hogy „vétkét” Pavlovicsra akarja hárítani, csak állhatatlanságáról tesz tanúságot: a kongresszus előtt éppen Pavlovicsot választotta hetediknek a szerkesztőségbe, a kongresszuson Jegorovval szemben Pavlovicshoz csatlakozott (44. old.), azután pedig, amikor Pavlovicstól vereséget szenvedett, a „szenvedélyek szításával” vádolja őt. Ezen csak nevetni lehet.

Az „Iszkrá”-ban (56. sz.) Martov azon gúnyolódik, hogy komoly jelentőséget tulajdonítanak annak a kérdésnek, hogy X-et vagy Y-t meghívják-e vagy sem. Ez a gúnyolódás megint-csak Martov ellen fordul, mert éppen a Szervező Bizottsággal történt incidens indította meg az olyan „jelentős” kérdésre vonatkozó vitákat, amilyen az, hogy meghívják-e X-et vagy Y-t a Központi Bizottságba vagy a Központi Lapba. Helytelen dolog kétféle mértékkel mérni, aszerint, hogy saját „alsóbbfokú csoportunkról” (a párthoz viszonyítva alsóbbfokú csoportról) van-e szó, vagy pedig egy idegen csoportról. Ez bizony nyárspolgáriasság és körösdi, nem pedig a kérdés pártszerű megítélése. Ennek bizonyítására elegendő, ha egyszerűen összehasonlítjuk Martovnak a Ligában mondott beszédét (57. old.) a kongresszuson mondott beszédével (44. old.). „Érthetetlen számomra — mondta Martov egyebek közt a Ligában —, hogyan képesek egyesek arra, hogy egy és ugyanazon időben mindenáron iszkrásoknak nevezzék magukat és szégyelljék azt, hogy iszkrások legyenek.” Különös, hogy nem érti meg a „nevezni magát” és a „lenni”, a szó és a tett közötti különbséget. Maga Martov a kongresszuson a kényszercsoportosulások ellenfelének nevezte magát, a kongresszus után azonban híve volt az ilyen csoportosulásoknak . . .

d) A „Juzsnij Rabocsij”-csoport feloszlatása

A küldöttek megoszlása a Szervező Bizottság kérdésében talán véletlennek látszhat. De az ilyen felfogás tévedés volna, és hogy megcáfoljuk, eltérünk a kronologikus sorrendtől és máris megvizsgáljuk azt az incidenst, mely a kongresszus végén történt ugyan, de a legszorosabban összefügg az előbbivel. Ez az incidens a „Juzsnij Rabocsij”-csoport feloszlatása. Az iszkrás szervezeti tendenciákkal, melyek a párt erőinek teljes tömörítésére és az erőket felőrlő zűrzavar megszüntetésére irányultak, szembekerültek az egyik csoportnak az érdekei; ez a csoport hasznos munkát végzett, amikor még valódi párt nem volt, s a munka központosítása után feleslegessé vált. Egy kör érdekére való tekintettel a „Juzsnij Rabocsij”-csoport ugyanannyi joggal követelhette a „folytonosság” megőrzését és a maga sérthetetlenségét, mint az „Iszkra” régi szerkesztősége. A párt érdekeire való tekintettel ennek a csoportnak bele kellett nyugodnia abba, hogy erői átkerülnek a „megfelelő pártszervezetekbe” (313. old., a pártkongresszus által elfogadott határozat befejező része). A kör és a „filiszterség” érdekeinek szempontjából természetszerűleg „kényesnek” (Ruszov elvtárs és Deutsch elvtárs jelzője) látszott egy hasznos csoport feloszlatása, amely ezt éppúgy nem akarta, mint ahogy nem akarta az „Iszkra” régi szerkesztősége sem. A párt érdekeinek szempontjából szükség volt ennek a csoportnak a feloszlatására, a pártban való „feloldódására” (Guszev kifejezése). A „Juzsnij Rabocsij”- csoport kereken kijelentette, hogy „nem tartja szükségesnek”, hogy feloszlottnak nyilvánítsa magát, és követeli, hogy „a pártkongresszus határozottan foglaljon állást” mégpedig „azonnal: igen vagy nem”. A „Juzsnij Rabocsij”-csoport nyíltan hivatkozott ugyanarra a „folytonosságra”, melyre az „Iszkra” régi szerkesztősége kezdett hivatkozni … feloszlatása után! „Bár mindannyian együtt egy egységes pártot alkotunk — mondotta Jegorov elvtárs —, a párt mégis szervezetek egész sorából áll, amelyekkel mint történelmi tényezőkkel számolni kell … Ha egy ilyen szervezet a pártra nézve nem ártalmas, akkor nincs miért feloszlatni.”

Ilymódon a fontos elvi kérdést teljesen világosan vetették fel és az összes iszkrások — amíg saját csoportérdekeik elő nem bukkantak — határozottan az állhatatlan elemek ellen fordultak (a bundisták és két rabocsejegyelós ebben az időben már nem voltak a kongresszuson; kétségtelen, hogy ők teljes erejükkel támogatták volna azt a felfogást, hogy „a történelmi tényezőkkel számolni kell”). A szavazás eredménye: 31 szavazat a feloszlatás mellett, öt ellene, öten tartózkodtak a szavazástól (a „Juzsnij Rabocsij”-csoport négy tagja és, régebbi kijelentései után ítélve, valószínűleg Belov, 308. old.). Teljesen világosan kidomborodnak egy tíz szavazatból álló csoport körvonalai, mely az „Iszkra” következetes szervezeti tervével szemben mereven elutasító magatartást tanúsít és a párttal szemben a körösdit védelmezi. A vita során az iszkrások ezt a kérdést teljesen elvi alapon vetik fel (lásd Lange beszédét, 315. old.), fellépnek a kontárkodás és a ziláltság ellen, nem hajlandók az egyes szervezetek „szimpátiáira” tekintettel lenni és nyíltan megmondják, hogy „ha a «Juzsnij Rabocsij»-hoz tartozó elvtársak már egy vagy két évvel ezelőtt elvibb álláspontot képviseltek volna, hamarabb el lehetett volna érni a párt egyesülését és a program azon alapelveinek diadalát, amelyeket itt jóváhagytunk”. Ebben az értelemben szólal fel Orlov, Guszev, Ljadov, Muravjov, Ruszov, Pavlovics, Glebov és Gorin. A „kisebbséghez” tartozó iszkrások nemcsak hogy nem tiltakoznak ezek ellen a pártkongresszuson ismételten elhangzó határozott figyelmeztetések ellen, amelyek a „Juzsnij Rabocsij”, Mahov és mások nem eléggé elvhű politikájára és „vonalára” vonatkoznak, nemcsak hogy nem élnek e tekintetben semmiféle fenntartással, hanem ellenkezőleg — Deutsch személyében —, határozottan csatlakoznak hozzájuk, elítélik a „káoszt” és üdvözlik azt, hogy „nyíltan felvetette a kérdést” Ruszov elvtárs (315. old.), aki ugyanazon a gyűlésen — ó borzalom! — elég merész volt ahhoz, hogy a régi szerkesztőség kérdését is merőben pártszempontból „nyíltan felvesse” (325. old.).

A „Juzsnij Rabocsij”-csoportban a csoport feloszlatásának kérdése szörnyű felháborodást keltett, s ennek nyomait a jegyzőkönyvben is megtaláljuk (ne felejtsük el, hogy a jegyzőkönyv csak halvány képet ad a vitákról, mert a beszédek teljes szövege helyett csak igen tömör összefoglalásokat és kivonatokat tartalmaz). Jegorov elvtárs még a „Rabocsaja Miszl”- csoport nevének a „Juzsnij Rabocsij” mellett való puszta említését is „hazugságnak” nevezte, ami jellemző példa arra, hogy a kongresszus hogyan ítélte meg a következetes ökonomizmust. Jegorov még sokkal később is, a 37. ülésen, rendkívül ingerült hangon beszél a „Juzsnij Rabocsij” feloszlatásáról (356. old.), és kéri, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy amikor a „Juzsnij Rabocsij” kérdését tárgyalták, e csoport tagjainál nem érdeklődtek sem az újság anyagi eszközei, sem a Központi Lap és a Központi Bizottság ellenőrzése felől. Popov elvtárs a „Juzsnij Rabocsij” kérdésében folytatott viták során célzásokat tesz a kompakt többségre, mely úgyszólván előre eldöntötte ennek a csoportnak a kérdését. „Most — mondja Popov elvtárs (316. old.) —, Guszev és Orlov elvtársak beszéde után minden világos.” E szavak értelme félreérthetetlen: most, amikor az iszkrások nyilatkoztak és benyújtottak egy határozati javaslatot, minden világos, azaz világos, hogy a „Juzsnij Rabocsij”-t akarata ellenére feloszlatják. A „Juzsnij Rabocsij” képviselője maga választja itt külön az iszkrásokat (mégpedig az olyanokat, mint Guszev és Orlov) és a maga híveit, mint a szervezeti politika különböző „vonalainak” képviselőit. S amikor a mostani „Iszkra” a „Juzsnij Rabocsij”-csoportot (és valószínűleg Mahovot is?) „tipikus iszkrásoknak” tünteti fel, akkor ez csak szemléltetően mutatja, hogy megfeledkeztek a kongresszus legfontosabb (e csoport szempontjából legfontosabb) eseményeiről, és hogy az új szerkesztőség el akarja tüntetni azokat a nyomokat, amelyek elárulják, milyen elemekből alakult az úgynevezett „kisebbség”.

Sajnos, a kongresszuson nem vetették fel a népszerű lap kérdését. Valamennyi iszkrás rendkívüli érdeklődéssel vitatta meg ezt a kérdést mind a kongresszus előtt, mind a kongresszus alatt az üléseken kívül, s egyetértettek abban, hogy a pártélet jelenlegi helyzetében ilyen lapot életrehívni, vagy pedig a meglevő lapok egyikét ilyen lappá változtatni, rendkívül ésszerűtlen volna. Az iszkraellenesek a kongresszuson ellenkező értelemben nyilatkoztak, a „Juzsnij Rabocsij”-csoport a jelentésében szintén, és az hogy tíz ember aláírásával nem terjesztettek elő megfelelő határozati javaslatot, csak a véletlennel vagy azzal magyarázható, hogy nem óhajtottak felvetni „egy kilátástalan kérdést”.

e) A nyelvek egyenjogúsága körül lezajlott incidens

Térjünk vissza a kongresszus üléseinek napirendjéhez.

Most meggyőződtünk arról, hogy a kongresszuson még a kérdések érdemben való tárgyalása előtt világosan kialakult nemcsak egy egészen határozott iszkraellenes csoport (8 szavazat), hanem az olyan közbülső, ingadozó elemek csoportja is, akik készek voltak támogatni ezt a nyolcas csoportot és szavazataiknak a számát mintegy 16—18-ra növelni.

Az a kérdés, hogy milyen helyet foglaljon el a Bund a pártban — ezt a kongresszus rendkívül részletesen, túlságosan részletesen vitatta meg —, egy elvi tétel megállapítására redukálódott, a gyakorlati döntést pedig elodázták a szervezeti kapcsolatok megvitatásáig. Minthogy a kongresszust megelőzően az idevágó témák megvilágításával az irodalomban meglehetősen sokat foglalkoztak, a kongresszusi vita viszonylag nem sok újat hozott. Csak azt kell megjegyeznünk, hogy a „Rabocseje Gyelo” hívei (Martinov, Akimov és Bruker), bár egyetértettek Martov határozati javaslatával, azzal a fenntartással éltek, hogy azt elégtelennek tartják, és más következtetéseket vonnak le belőle (69, 73, 83. és 86. old.).

A Bund helyének kérdéséről a kongresszus áttért a programra. A vita itt jórészt csekély jelentőségű részletmódosítások körül forgott. Elvileg az iszkraellenesek oppozíciója csak abban a hadjáratban nyilatkozott meg, amelyet Martinov elvtárs indított ez ellen a nevezetes kérdésfeltevés ellen: ösztönösség vagy tudatosság. A bundisták és a „Rabocseje Gyelo” hívei persze mind egy szálig Martinov mellé álltak. Martinov ellenvetéseinek alaptalanságát többek között Martov és Plehanov mutatta ki. Mint érdekességre rá kell mutatnunk arra, hogy az „Iszkra” szerkesztősége (valószínűleg bizonyos megfontolások után) most átpártolt Martinovhoz és az ellenkezőjét mondja annak, amit a kongresszuson mondott! Úgylátszik ez felel meg a „folytonosság” híres elvének … Nem tehetünk egyebet, mint hogy megvárjuk, amíg a szerkesztőség teljesen tisztán látja és nekünk is megmagyarázza azt a kérdést, hogy milyen mértékben, miben és mióta ért egyet Martinovval. Egyelőre csak azt kérdezzük, látott-e valaki valaha olyan pártlapot, melynek szerkesztősége a kongresszus után éppen az ellenkezőjét állította annak, amit a kongresszuson mondott?

Nem foglalkozunk az „Iszkrá”-nak Központi Lapként való elismeréséről folytatott vitával (fentebb már érintettük), sem a szervezeti szabályzatról folytatott vita kezdetével (célszerűbb lesz ezt a szervezeti szabályzat egész vitájával kapcsolatban tárgyalni), hanem áttérünk azokra az elvi árnyalatokra, melyek a program megvitatása során megnyilvánultak. Mindenekelőtt egy rendkívül jellegzetes részletet akarunk kiemelni: az arányos képviseletről folytatott vitát. A „Juzsnij Rabocsij”- csoporthoz tartozó Jegorov elvtárs amellett kardoskodott, hogy ezt vegyük be a programba, és úgy lépett fel, hogy Poszadovszkij (kisebbségi iszkrás) jogosan megjegyezte, hogy itt „komoly nézeteltérésről” van szó. „Kétségtelen — mondotta Poszadovszkij elvtárs —, hogy mi nem vagyunk egy véleményen a következő alapvető kérdésben: alá kell-e rendelnünk jövendő politikánkat ezeknek vagy azoknak a demokratikus alapelveknek, abszolút értéket tulajdonítva nekik, vagy pedig az összes demokratikus elveket kizárólag pártunk érdekeinek kell alárendelnünk? Én határozottan az utóbbi mellett foglalok állást.” Plehanov „fenntartás nélkül csatlakozik” Poszadovszkijhoz és még határozottabb és erélyesebb kifejezésekkel tiltakozik „a demokratikus elvek abszolút értéke ellen”, az ellen, hogy „elvontan” szemléljék őket. „Hipotetikusan — mondja — elképzelhető olyan eset, amikor mi, szociáldemokraták, az általános választójog ellen foglalunk állást. Az olasz köztársaságok burzsoáziája valamikor megfosztotta politikai jogaiktól a nemességhez tartozó egyéneket. A forradalmi proletariátus éppúgy korlátozhatná a felsőbb osztályok politikai jogait, ahogy valamikor a felsőbb osztályok az ő politikai jogait korlátozták.” Plehanov beszédét tapssal és pisszegéssel fogadják, és amikor Plehanov tiltakozik a „nem szabad pisszegni” Zwischenruf* * — közbeszólás a szónok beszéde alatt. — Szerk.* ellen, és kéri az elvtársakat, hogy ne zavartassák magukat, Jegorov elvtárs feláll és azt mondja: „ha az ilyen beszédeket tapssal fogadják, kötelességemnek tartom, hogy pisszegjek.” Goldblat elvtárssal (a Bund küldöttjével) együtt Jegorov elvtárs állást foglal Poszadovszkij és Plehanov nézetei ellen. A vitát sajnos berekesztették, és az ezzel kapcsolatban felbukkant kérdés nyomban lekerült a színről. De hiába igyekszik most Martov elvtárs a kérdés jelentőségét csökkenteni, sőt teljesen tagadni, amikor a Liga kongresszusán ezt mondja: „E szavak (Plehanov szavai) a delegátusok egy részében megütközést keltettek, amit könnyű lett volna elkerülni, ha Plehanov elvtárs hozzátette volna, hogy természetesen lehetetlen oly tragikus helyzetet elképzelni, amelyben a proletariátusnak győzelme megszilárdítása érdekében lábbal kellene tipornia olyan politikai jogokat, mint a sajtószabadság …(Plehanov: „merci”)” (a Liga jegyzőkönyve, 58. old.). Ez a felfogás homlokegyenest ellenkezik Poszadovszkij elvtársnak a kongresszuson tett teljesen kategorikus kijelentésével, amely szerint az „alapvető kérdésben” „komoly nézeteltérés” és véleménykülönbség áll fenn. Ebben az alapvető kérdésben a kongresszuson az összes iszkrások az iszkraellenes „jobboldal” képviselője (Goldblat) és a kongresszusi „centrum” képviselője (Jegorov) ellen nyilatkoztak. Ez tény, és bátran kezeskedhetünk azért, hogy ha a „centrum” (remélem, ez a szó kevésbé fogja megbotránkoztatni az engedékenység „hivatalos” híveit, mint bármely más…), ha a „centrum” (Jegorov vagy Mahov elvtárs személyében) „fesztelenül” nyilatkozott volna erről vagy hasonló kérdésekről, akkor nyomban megmutatkozott volna a komoly nézeteltérés.

A nézeteltérés még szembeötlőbben megmutatkozott a „nyelvek egyenjogúságának” kérdésében (jegyzőkönyv, 171. és köv. old.). Itt nem annyira a viták, mint inkább a szavazások ékesszólók; ha a szavazásokat összeszámoljuk, hihetetlen számot kapunk — tizenhatot! És miről volt szó? Arról, hogy elég-e, ha a program az összes állampolgárok egyenjogúságáról beszél tekintet nélkül nemükre stb. és nyelvükre, vagy pedig azt kell mondani: „a nyelv szabadsága”, vagy „a nyelvek egyenjogúsága”. Martov elvtárs a Liga kongresszusán elég találóan jellemezte ezt az epizódot, amikor azt mondotta, hogy „egy programpont megfogalmazása körül folyó jelentéktelen vita elvi jelentőségre tett szert, mert a kongresszus fele kész volt megbuktatni a programbizottságot”. Csakugyan így állt a dolog*. …

* Martov hozzáfűzi: „Ebben az esetben sokat ártott nekünk Plehanov élcelődése a szamarakról” (amikor a nyelv szabadságáról beszéltek, valaki, azt hiszem az egyik bundista, az intézmények között megemlítette a méntelepeket, és Plehanov odavetette: „A lovak nem beszélnek, de lám a szamarak néha beszélnek”). Én természetesen nem tudok ebben az élcelődésben különös enyheséget, engedékenységet, körültekintést és rugalmasságot látni. De mégis különösnek tartom, hogy Martov, bár elismerte a vita elvi jelentőségét, egyáltalán nem foglalkozik annak elemzésével, miben rejlik itt az elviség és milyen árnyalatok mutatkoztak itt meg, hanem arra szorítkozik, hogy rámutat az élcelődés káros voltára. Ez aztán már csakugyan bürokratikus és formalista szempont! A maró élcek valóban „sokat ártottak a kongresszuson”, mégpedig nemcsak a bundisták ellen irányulók, hanem az olyan élcek is, amelyek azok ellen irányultak, akiket a bundisták néha támogatták, sőt a vereségtől is megmentettek. De ha már elismerjük az incidens elvi jelentőségét, nem szabad a kérdést azzal a frázissal elintézni, hogy egyes élcek „megengedhetetlenek” (a Liga jegyzőkönyve, 58. old.).*

… Az összeütközés közvetlen oka csakugyan jelentéktelen volt, de az összeütközés mégis valóban elvi jellegűvé vált, és ennek folytán rendkívül elkeseredett formákat is öltött, annyira, hogy megpróbálták „megdönteni” a programbizottságot, annyira, hogy gyanúsításokra került sor: „a kongresszust be akarják csapni” (ezzel Jegorov gyanúsította meg Martovot!), annyira, hogy legnagyobb mértékben … becsmérlő személyes megjegyzéseket tettek egymásra (178. old.). Még Popov elvtárs is „kifejezte sajnálkozását, hogy semmiségek miatt ilyen légkört (az én kiemelésem, 182. old.) teremtettek”, amilyen három ülésen át uralkodott (a 16, 17. és 18. ülésen).

Mindezek a kijelentések a leghatározottabban és a legkategorikusabban rámutatnak arra az igen fontos tényre, hogy a „gyanúsítások” és a rendkívül elkeseredett harci formák légköre („megdöntés”) — melynek előidézésével később a Liga kongresszusán az iszkrások többségét vádolták! — a valóságban kialakult jóval az előtt, hogy mi többségre és kisebbségre szakadtunk. Ismétlem, ez óriási fontosságú tény, döntő tény, amelynek meg nem értése következtében igen sokan azt az igen könnyelmű nézetet vallották, hogy a többség a kongresszus végén mesterséges volt. Martov elvtárs mostani szempontjából, aki azt hajtogatja, hogy a kongresszus ⁹/¹⁰ része iszkrásokból állott, teljesen megmagyarázhatatlan és érthetetlen az a tény, hogy „semmiségek” miatt, „jelentéktelen” okokból olyan összeütközésre kerülhetett sor, amely „elvi jellegűvé” vált, és majdhogynem a kongresszusi bizottság megbuktatására vezetett. Nevetséges volna ezt a tényt az „ártalmas” élcelődés miatti sirámokkal és sajnálkozással elintézni. Az összeütközés semmiféle maró éle miatt sem válhatott elvi jelentőségűvé, ilyenné kizárólag a kongresszusi politikai csoportosulások jellege tehette. Nem gorombaságok és nem élcelődések idézték elő a konfliktust, ezek csak szimptómái voltak annak, hogy magában a kongresszus politikai csoportosulásában „ellentmondás” van, hogy megvannak benne a konfliktus összes feltételei, hogy megvan benne a belső ellentétesség, mely minden egyes, még a legcsekélyebb alkalomból is immanens erővel tör a felszínre.

Ezzel szemben abból a szempontból, amelyből én vizsgálom a kongresszust, és amelyet, mint az események bizonyos politikai felfogását, kötelességemnek tartok védelmezni, még ha ezt a felfogást valaki bántónak tartja is, — ebből a szempontból teljesen érthető és elkerülhetetlen ez a „jelentéktelen” okból származó elkeseredett, éles, elvi jelentőségű összeütközés. Minthogy kongresszusunkon az egész idő alattfolyt az iszkrások és az iszkraellenesek harca, minthogy voltak köztük állhatatlan elemek, és minthogy az utóbbiak az iszkraellenesekkel együtt a szavazatok egyharmadát tették ki (51-ből 8 + 10 = 18, számításom szerint, persze csak megközelítőleg), teljesen érthető és természetes, hogy minden egyes elszakadás az iszkrásoktól, még a legcsekélyebb kisebbségé is, lehetőséget teremtett az iszkraellenes irányzat győzelmére, és ezért „ádáz” harchoz vezetett. Ez nem az indokolatlanul heves kirohanásoknak és támadásoknak, hanem politikai kombinációnak az eredménye. Nem a gorombaságok idézték elő a politikai konfliktust, hanem az a tény vonta maga után a gorombaságokat és a támadásokat, hogy magában a kongresszus csoportosulásában megvolt a politikai összeütközés — ebben a szembeállításban foglalható össze az alapvető elvi véleménykülönbség közöttünk és Martov között a kongresszus politikai jelentőségének és eredményeinek megítélésében.

Az egész kongresszus folyamán három igen fontos eset volt, amikor néhány iszkrás elszakadt az iszkrások többségétől: a nyelvek egyenjogúsága, a szervezeti szabályzat 1. pontja és a választások, — s mindhárom esetben elkeseredett harc tört ki, amely végső soron a mostani súlyos pártválsághoz vezetett. Hogy ezt a válságot és ezt a harcot politikailag megértsük, nem szabad a megengedhetetlen élcelődésről hangoztatott frázisokra szorítkoznunk, hanem meg kell vizsgálnunk azoknak a politikai árnyalatoknak a csoportosulásait, amelyek a kongresszuson összeütköztek. A „nyelvek egyenjogúsága” körüli incidens azért kétszeresen fontos a nézeteltérés okának tisztázása szempontjából, mert itt Martov még iszkrás volt (még az volt!) és alighanem mindenki másnál többet hadakozott az iszkraellenesek és a „centrum” ellen.

A háborúskodás Martov elvtársnak és a bundisták vezérének, Liber elvtársnak vitájával kezdődött (171 — 172. old.). Martov bebizonyítja, hogy elegendő a „polgárok egyenjogúságának” követelése. „A nyelv szabadságát” elvetik, de azonnal felvetik „a nyelv egyenjogúságának” követelését, és Liberrel együtt Jegorov elvtárs is harcba száll. Martov kijelenti, hogy fetisizmus, „ha a szónokok ragaszkodnak ahhoz a felfogásukhoz, hogy a nemzetiségek egyenjogúak, és jogegyenlőtlenség csak a nyelv terén áll fenn. Márpedig a kérdést éppen a másik oldaláról kell vizsgálni: a nemzetiségek nem egyenjogúak, ami többek közt abban is kifejezésre jut, hogy olyan emberek, akik egy bizonyos nemzethez tartoznak, meg vannak fosztva attól a joguktól, hogy anyanyelvüket használják” (172. old.). Martovnak akkor tökéletesen igaza volt. Valóban valamiféle fetisizmus volt Libernek és Jegorovnak az a teljesen indokolatlan kísérlete, hogy megvédjék szövegezésük helyességét, és ránk bizonyítsák, hogy nem akarjuk vagy nem tudjuk érvényre juttatni a nemzetiségek egyenjogúságának elvét. A valóságban ők mint „fetisisták” csakis egy szó és nem egy elv mellett szálltak síkra, nem úgy jártak el, mint aki valami elvi hibától fél, hanem mint aki attól fél, hogy mit mondanak majd az emberek. Éppen az állhatatlanságnak ezt a pszichológiáját (mi lesz majd, ha „mások” ezért majd vádolnak bennünket?) — amelyre a Szervező Bizottsággal történt incidenssel kapcsolatban rámutattunk — mutatta itt teljesen félreérthetetlenül egész „centrumunk” is. A „centrumnak” egy másik képviselője, a „Juzsnij Rabocsij”-hoz közelálló bányászküldött, Lvov, „a nyelvek elnyomásának kérdését, melyet a határvidékek vetettek fel, igen komolynak tartja. Fontos, hogy mi, akik a nyelv kérdését programunkba felvettük, távoltartsunk minden olyan gyanút, hogy a szociáldemokraták oroszosítani akarnak.” Ez aztán nagyszerű indokolása a kérdés „komolyságának”. A kérdés azért igen komoly, mert távol kell tartani a határvidékek esetleges gyanakvását! A szónok semmit a világon nem mond a dolog lényegére vonatkozóan, nem felel a fetisizmus vádjára, hanem teljes mértékben megerősíti, hiszen semmiféle érvet sem hoz fel, és csak arra hivatkozik, hogy mit mondanak majd a határvidékek. Minden, amit azok mondhatnának, helytelen, — mondják neki. Ahelyett, hogy elemezné, helyes-e ez vagy nem helyes, ezt feleli: „gyanakodhatnak”.

Az ilyen kérdésfeltevés, amely azt a benyomást akarja kelteni, hogy a kérdés komoly és fontos, már valóban elvi jelleget ölt, csakhogy egyáltalában nem olyan jelleget, amilyet a Liberek, Jegorovok, Lvovok akartak tulajdonítani neki. Elvi jelentőségűvé válik ez a kérdés: rábízzuk-e a pártszervezetekre és a párttagokra, hogy a program általános és alapvető tételeit megvalósítsák, a konkrét viszonyokra alkalmazzák és a konkrét viszonyokra alkalmazva fejlesszék őket, — vagy pedig pusztán azért, mert félünk a gyanúsításoktól, apró részletekkel, részlet-megállapításokkal, ismétlésekkel, kazuisztikával töltsük meg a programot? Elvi jelentőségűvé válik az a kérdés, hogy szociáldemokraták a kazuisztika elleni harcban miképpen láthatnak („gyaníthatnak”) elemi demokratikus jogok és szabadságjogok korlátozására irányuló kísérleteket. Mikor fogunk már végre leszokni a kazuisztika fétisének erről az imádásáról? — ez a gondolat villant át agyunkon a „nyelvek” körüli harc láttára.

A küldöttek csoportosulása ebben a harcban a sok névszerinti szavazás folytán különösen világos. Összesen három ilyen szavazás volt. Az iszkrás maggal az egész idő alatt zárt sorokban állnak szemben az összes iszkraellenesek (8 szavazat) és egészen csekély ingadozásokkal az egész centrum (Mahov, Lvov, Jegorov, Popov, Medvegyev, Ivanov, Carjov, Belov — csak a két utóbbi ingadozott eleinte, hol tartózkodva a szavazástól, hol velünk szavazva, és csak a harmadik szavazáskor foglaltak el határozott álláspontot). Az iszkrások egy része átpártol, főképpen a kaukázusiak (hárman hat szavazattal), és ezért végül a „fetisizmus” iránya kerekedik felül. A harmadik szavazásnál, amikor mindkét irányzat hívei a legvilágosabban kifejezésre juttatták álláspontjukat, a hat szavazattal bíró három kaukázusi az iszkrás többségtől átállt a másik oldalra; a kisebbségi iszkrásoktól leváltak ketten, két szavazattal — Poszadovszkij és Kosztics; az első két szavazásnál átálltak a másik oldalra, illetve tartózkodtak a szavazástól: Lenszkij, Sztyepanov és Gorszkij a többségi iszkrások és Deutsch a kisebbség közül. A nyolc iszkrás szavazat elszakadása (a 33-ból) túlsúlyra juttatta az iszkraellenesek és az ingatag elemek koalícióját. Éppen ez a kongresszusi csoportosulásnak az az alapvető ténye, mely a szervezeti szabályzat 1. pontja feletti szavazáskor is, a választások során is megismétlődött (csak akkor más iszkrások váltak le). Nem csoda, hogy azok, akik a választásokon vereséget szenvedtek, most igyekeznek nem tudomásul venni e vereség politikai okait, az árnyalatok azon harcának kiindulópontjait, amely a párt előtt mind jobban feltárta és mind kíméletlenebbül leleplezte az állhatatlan és a politikában gerinctelen elemeket. A nyelvek egyenjogúsága körüli incidens ezt a harcot annál szemléltetőbben mutatja meg nekünk, mert akkor Martov elvtárs sem érdemelte még ki Akimov és Mahov dicséretét és helyeslését.

f) Az agrárprogram

Az iszkraellenesek és a „centrum” elvi következetlensége világosan megmutatkozott az agrárprogram megvitatása során is. Ez a vita meglehetősen sok időt vett igénybe a kongresszuson (lásd jegyzőkönyv, 190-226. old.) és sok rendkívül érdekes kérdést vetett fel. Amint várható volt, a program elleni hadjáratot Martinov elvtárs indítja meg (Liber és Jegorov elvtárs jelentéktelen megjegyzései után). Martinov azzal a régi érvvel hozakodik elő, hogy „ha éppen az adott történelmi igazságtalanságot” tesszük jóvá, akkor, úgymond, közvetve „szentesítünk más történelmi igazságtalanságokat” stb. Az ő pártjára áll Jegorov elvtárs is, aki előtt még „az sem világos, mi ennek a programnak a jelentősége. Nekünk szól-e ez a program, azaz a mi követeléseinket határozza-e meg, vagy pedig népszerűvé akarjuk tenni a programot” (!?!?). Liber elvtárs „ugyanarra kívánt volna rámutatni, amire Jegorov elvtárs rámutatott”. Mahov elvtárs szokásos határozottságával lép fel, és kijelenti, hogy „a felszólalók többsége (?) egyáltalán nem érti, mit jelent az előterjesztett program és milyen célokat követ”. A javasolt programot bizony „aligha lehet szociáldemokrata agrárprogramnak tekinteni”; ez a program . . . „kissé azt a látszatot kelti, mintha történelmi igazságtalanságok jóvátételével akarnánk játszadozni”, „némi demagógia és kalandorság” érződik rajta. E mélyértelmű gondolat elméleti igazolására szolgál a vulgáris marxizmus szokásos túlhajtása és leegyszerűsítése: az iszkrások, mondja, „úgy tekintik a parasztokat, mintha azok összetételükben egységesek volnának; minthogy azonban a parasztság már régen (?) osztályokra tagozódott, egy egységes program felállítása elkerülhetetlenül oda vezet, hogy az egész program demagóggá válik és megvalósításakor kalanddá fajul” (202. old.). Mahov elvtárs itt „kifecsegi”, mi a valódi oka annak, hogy agrárprogramunkkal szemben elutasító álláspontot foglal el sok olyan szociáldemokrata, aki hajlandó elismerni az „Iszkrá”-t (ahogy maga Mahov is elismerte), de egyáltalán nem gondolkozott az „Iszkra” irányzatán, elméleti és taktikai álláspontján. E program megnemértésének oka nem a részletkérdésekben felmerülő véleménykülönbség, hanem az volt — s ma is az —, hogy vulgarizálták a marxizmust az olyan bonyolult és sokoldalú jelenségre való alkalmazása során, mint amilyen az orosz parasztgazdaság mostani struktúrája. És ezen a vulgáris marxista állásponton gyorsan egymásra találtak az iszkraellenes elemek vezérei (Liber és Martinov) és a „centrum” vezérei — Jegorov és Mahov. Jegorov elvtárs nyíltan kifejezte a „Juzsnij Rabocsij” és a hozzá közelálló csoportok és körök egyik jellegzetes vonását, nevezetesen azt, hogy nem értik a parasztmozgalom jelentőségét, nem értik, hogy nem a parasztmozgalom jelentőségének túlbecsülése, hanem ellenkezőleg, inkább lebecsülése (és az, hogy elegendő erő híján nem tudták a mozgalmat kihasználni) volt szociáldemokratáink gyenge oldala az első híres parasztfelkelések idején. „Korántsem lelkesedem úgy a parasztmozgalomért, mint a szerkesztőség — mondotta Jegorov elvtárs —, bár ez a lelkesedés a parasztzavargások után sok szociáldemokratát magával ragadott.” Csakhogy Jegorov elvtárs sajnos, nem vett magának annyi fáradságot, hogy csak valamennyire is pontosan ismertesse a kongresszussal, hogy miben fejeződött ki a szerkesztőségnek ez a lelkesedése, nem vett magának annyi fáradságot, hogy konkrétan utaljon az „Iszkrá”-ban megjelent irodalmi anyagra. Jegorov elvtárs azt is elfelejtette, hogy az „Iszkra” már harmadik számában, azaz már jóval a parasztzavargások előtt kifejtette agrárprogramunk összes alapvető pontjait. Aki az „Iszkrá”-t nemcsak szavakban „ismerte el”, annak nem ártana kissé több figyelmet fordítani az „Iszkra” elméleti és taktikai elveire!”

Nem, a parasztsággal nem megyünk sokra!” — kiált fel Jegorov elvtárs és a továbbiakban megmagyarázza, hogy ez a felkiáltás nem a „lelkesedés” egyes esetei elleni tiltakozás, hanem egész álláspontunk elutasítása: „Éppen azt jelenti, hogy a mi jelszavunk nem veheti fel a versenyt egy kalandor-jelszóval.” Rendkívül jellegzetes megfogalmazása ez a kérdéssel szemben tanúsított elvtelen magatartásnak, mely mindent a különböző pártok jelszavainak „konkurenciájára” vezet vissza. És ezt a szónok azután mondja, miután kijelentette, hogy „meg van elégedve” azokkal az elméleti magyarázatokkal, amelyekben rámutattunk arra, hogy az agitációban tartós sikerre törekszünk, s nem hagyjuk magunkat megzavarni ideiglenes balsikerektől, és hogy tartós siker (a pillanatnyi … „konkurensek” hangos kiáltozásai ellenére) lehetetlen a program szilárd elméleti bázisa nélkül (196. old.). Milyen zűrzavart tár fel az a tény, hogy a szónok „megelégedését” hangoztatja és utána rögtön a régi ökonomizmustól örökölt vulgáris tételeket szajkózza, amely szerint „a jelszavak konkurenciája” döntötte el nemcsak az agrárprogramnak, hanem a gazdasági és politikai harc egész programjának és egész taktikájának valamennyi kérdését. „A zsellért nem fogjátok rábírni arra — mondotta Jegorov elvtárs —, hogy a gazdag paraszttal egysorban harcoljon a lehasított földekért, melyek jórészt már ennek a gazdag parasztnak a kezén vannak.”

Megint ugyanaz a leegyszerűsítés, mely kétségtelenül rokonságban van az opportunista ökonomizmussal; ez utóbbi azt hangoztatta, hogy nem lehet a proletárt „rábírni” arra, hogy azért harcoljon, ami jórészt a burzsoázia kezében van és a jövőben még nagyobb részben kerül a burzsoázia kezébe. Megintcsak ugyanaz a vulgarizálás, mely megfeledkezik a zsellér és a gazdag paraszt között fennálló általános kapitalista viszony orosz sajátosságairól. A lehasított földek most is súlyos teherként nehezednek, valóban ránehezednek a zsellérre is, akit nem kell „rábírni”, hogy a szolgaságból való felszabadulásért harcoljon. „Rábírni” egyes intellektueleket kell — rá kell bírni őket arra, hogy tágabb perspektívából fogják fel feladataikat, hogy dobják félre a sablonokat, amikor konkrét kérdéseket vitatnak meg, rá kell őket bírni arra, hogy számoljanak a történelmi helyzettel, mely céljainkat bonyolultabbá teszi és módosítja. Csak az az előítélet, hogy a muzsik ostoba, az az előítélet, mely Martov elvtárs helyes megállapítása szerint (202. old.) Mahov elvtársnak és az agrárprogram más ellenfeleinek beszédéből ki-kiütközött, csak ez az előítélet magyarázza meg azt, hogy ezek az ellenfeleink megfeledkeznek a mi zsellérünk valóságos életfeltételeiről.

Miután a kérdést egy puszta szembeállítássá — munkás és kapitalista — egyszerűsítették le, „centrumunk” képviselői szokásuk szerint igyekeztek saját szűklátókörűségüket a muzsikra hárítani. „Éppen mert én a parasztot — mondotta Mahov elvtárs — szűk osztálykorlátain belül okosnak tartom, feltételezem, hogy a kisajátítás és a felosztás kispolgári eszménye mellett foglal majd állást.” Mahov elvtárs itt nyilván összekever két dolgot: a muzsik mint kispolgár osztályszempontjának jellemzését és e szempont leszűkítését, e szempont „szűk mértékre” való redukálását. Ebben a redukálásban rejlik a Jegorovok és Mahovok hibája (pontosan úgy, ahogy a Martinovok és Akimovok hibája a proletár szempontjának „szűk mértékre” való redukálása volt). Pedig a logika is, a történelem is arra tanít, hogy a kispolgári osztályszempont a kispolgár helyzetének kettőssége folytán lehet többé vagy kevésbé szűk, többé vagy kevésbé progresszív. Nekünk semmiképpen sem lehet az a feladatunk, hogy a paraszt szűklátókörűsége („ostobasága”) miatt, vagy mert a muzsik az „előítéletek” hatalmában van, ölbetett kézzel üljünk, hanem ellenkezőleg, az a feladatunk, hogy fáradhatatlanul tágítsuk a paraszt látókörét, és segítsünk neki abban, hogy ítélete győzzön az előítéleten.

Az orosz agrárkérdésben a vulgáris „marxista” felfogás kulminációs pontját Mahov elvtárs, a régi „Iszkra”-szerkesztőség hű védelmezője elvi beszédének zárószavaiban érte el. Nem ok nélkül fogadták e szavakat tapssal … igaz, gúnyos tapssal. „Én persze nem tudom, mit nevezzek bajnak” — mondja Mahov elvtárs, felháborodva Plehanovnak azon a megjegyzésén, hogy az általános földfelosztást célzó mozgalomtól egyáltalán nem ijedünk meg, és nem mi leszünk ennek a progresszív (polgári progresszív) mozgalomnak a kerékkötői. — „De ez a forradalom, ha lehet így nevezni, nem lesz forradalmi. Inkább azt mondhatnám, hogy nem is revolúció, hanem reakció lesz (derültség), amolyan lázadás-féle forradalom … Az ilyen forradalom vissza fog vetni bennünket, és szükségünk lesz bizonyos időre, hogy újra abba a helyzetbe kerüljünk, amelyben most vagyunk. És most sokkal többünk van, mint a francia forradalom idején (gúnyos taps), van szociáldemokrata pártunk (derültség).” … Igen, az olyan szociáldemokrata párt, amely úgy gondolkodnék, mint Mahov, vagy amelynek Mahovokra támaszkodó központi intézményei volnának, valóban csak azt érdemelné meg, hogy kinevessék …

Látjuk tehát, hogy az agrárprogram által felvetett, merőben elvi kérdésekben is azonnal megnyilvánult az előttünk már ismeretes csoportosulás. Az iszkraellenesek (8 szavazat) a vulgáris marxizmus nevében szállnak hadba, mögöttük kullognak a „centrum” vezérei, a Jegorovok és a Mahovok, akik állandóan összezavarodnak és vissza-visszatérnek ugyanarra a szűklátókörű álláspontra. Ezért egészen természetes, hogy az agrárprogram néhány pontja feletti szavazás során 30—35-en szavaznak e pontok mellett (225. és 226. old.), azaz körülbelül annyian, mint annak a vitának a során, hogy a Bund-kérdés a napirend hányadik pontja legyen, mint a Szervező Bizottsággal történt incidens esetében, mint a „Juzsnij Rabocsij” feloszlatásának kérdésében. Mihelyt egy olyan kérdés merül fel, amely némileg túllépi a megszokott és megszabott sablon kereteit, némileg megköveteli, hogy Marx elméletét önállóan alkalmazzuk a sajátos és új (a németek számára új) társadalmi-gazdasági viszonyokra — nyomban kiderül, hogy azok az iszkrások, akik képesek felemelkedni feladatuk magaslatára, csak a szavazatok háromötödével rendelkeznek, az egész „centrum” pedig azonnal fordulatot tesz a Liberek és Martinovok felé. S Martov elvtárs még azon erőlködik, hogy elködösítse ezt a nyilvánvaló tényt, és félénken megkerüli azokat a szavazásokat, ahol világosan megnyilvánultak az árnyalatok!

Az agrárprogram vitái világosan mutatják az iszkrások harcát a kongresszus jó kétötöde ellen. A kaukázusi küldöttek itt tökéletesen helyes álláspontot foglaltak el, jórészt valószínűleg azért, mert közelről ismerik a jobbágyság számos maradványának helyi formáit, s ez megóvta őket azoktól az absztrakt és iskolás üres szembeállításoktól, melyekkel a Mahovok megelégedtek. Martinov és Liber, Mahov és Jegorov ellen hadbaszállt Plehanov is, Guszev is (aki megerősítette, hogy „falusi munkánk ilyen pesszimista megítélésével” … amilyet Jegorov elvtárs kifejezésre juttat … „nem ritkán találkozott az Oroszországban dolgozó elvtársak között”), Kosztrov is, Karszkij is, Trockij is. Ez utóbbi helyesen mutat rá arra, hogy az agrárprogram kritikusainak „jóindulatú” tanácsai túlságosan „filiszterízűek”. A kongresszus politikai csoportosulásainak tanulmányozása kérdéséhez csak azt kell még megjegyezni, hogy Trockijnak aligha volt igaza, amikor beszéde e helyén (208. old.) Jegorov és Mahov elvtárssal egy sorba helyezte Lange elvtársat. Aki figyelmesen elolvassa a jegyzőkönyvet, az látni fogja, hogy Lange és Gorin egyáltalán nem azt az álláspontot képviselik, amelyet Jegorov és Mahov. Langénak és Gorinnak nem tetszik a lehasított földekre vonatkozó pont megfogalmazása, ők teljesen megértik agrárprogramunk alapgondolatát, csakhogy más módon próbálják megvalósítani, serényen dolgoznak azon, hogy az ő szempontjukból kifogástalanabb fogalmazást találjanak, határozati javaslatokat terjesztenek be azzal a céllal, hogy a program szerzőit meggyőzzék, vagy hogy melléjük álljanak az összes nemiszkrásokkal szemben. Elegendő például Mahovnak az egész agrárprogram elvetéséről (212. old., mellette kilenc, ellene 38 szavazat) valamint az agrárprogram egyes pontjainak elvetéséről (216. old. stb.) szóló javaslatát összehasonlítani Lange álláspontjával, aki a lehasított földekre vonatkozó pont önálló megfogalmazását terjeszti elő (225. old.), hogy a köztük fennálló gyökeres különbségről meggyőződjünk*. * V. ö. Gorin beszédével, 213. old.*

A továbbiakban Trockij elvtárs a „filiszterízű” érvekről szólva rámutatott arra, hogy a „közeledő forradalmi időszakban kapcsolatot kell teremtenünk a parasztsággal” … „Amikor ilyen feladat előtt állunk, Mahov és Jegorov szkepticizmusa és politikai «messzelátása» ártalmasabb minden rövidlátásnál.” Kosztics elvtárs, egy másik kisebbségi iszkrás, igen találóan rámutatott arra, hogy Mahov elvtárs „nem bízik önmagában, saját elvi állhatatosságában” — s ez a jellemzés elevenére tapint „centrumunknak”. „A pesszimizmusban Mahov és Jegorov elvtársak egymásra találtak, bár vannak köztük árnyalati különbségek — folytatta Kosztics elvtárs. — Mahov elfelejti, hogy a szociáldemokraták már most is dolgoznak a parasztok között, már vezetik a parasztok mozgalmát, amennyire ez lehetséges. És ezzel a pesszimizmussal a két elvtárs szűkebb korlátok közé szorítja munkánk lendületét” (210. old.).

Hogy a kongresszus programvitáinak kérdésével végezzünk, még meg kell említenünk az ellenzéki áramlatok támogatásáról lezajlott rövid vitát. Programunk világosan kimondja, hogy a szociáldemokrata párt támogat „minden ellenzéki és forradalmi mozgalmat, mely az Oroszországban fennálló társadalmi és politikai rend ellen irányul”. Azt hinné az ember, hogy ez az utóbbi megszorítás eléggé pontosan megmutatja, miféle ellenzéki áramlatokat támogatunk tulajdonképpen. Mindamellett itt is azonnal kifejezésre jutott a különbség a pártunkban már régóta kialakult árnyalatok közt, bármily nehéz volt is feltételezni, hogy még lehetséges „zavar és félreértés” egy ilyen jól megrágott kérdésben! Nyilván nem félreértésekről volt szó, hanem árnyalatokról. Mahov, Liber és Martinov azonnal félreverték a harangokat és megintcsak olyan „kompakt” kisebbségbe kerültek, hogy Martov elvtársnak alkalmasint itt is intrikával, mesterkedésekkel, diplomáciával és egyéb kedves dolgokkal kellene ezt megmagyaráznia (lásd a Liga kongresszusán mondott beszédét), amihez az olyan emberek folyamodnak, akik képtelenek felfogni, melyek a politikai okai mind a kisebbség, mind a többség „kompakt” csoportja kialakulásának.

Mahov ismét a marxizmus vulgáris leegyszerűsítésével kezdi. „Nálunk az egyetlen forradalmi osztály a proletariátus” — jelenti ki, és ebből a helyes tételből nyomban helytelen következtetést von le: „a többi osztály nem sokat ér, csak ötödik kerék (általános derültség) … Igen, ötödik kerék és csak haszonélvezők akarnak lenni. Ellenzem támogatásukat” (226. old.). Mahov elvtárs álláspontjának példátlan megfogalmazásával sokakat zavarba hozott (hívei közül), de lényegében Liber is, Martinov is egyetértettek vele, s azt javasolták, hogy az „ellenzéki” szót töröljék, vagy pedig szűkítsék a fogalmat azzal, hogy hozzáteszik: „demokratikus ellenzéki”. Plehanov joggal tiltakozott Martinov e módosító javaslata ellen. „A liberálisokat bírálnunk kell — mondotta Plehanov —, le kell lepleznünk határozatlanságukat. Ez igaz … De ugyanakkor, amikor megmutatjuk, hogy a szociáldemokrata mozgalom kivételével az összes többi mozgalom szűkkörű és korlátolt, kötelességünk megmagyarázni a proletariátusnak, hogy az abszolutizmushoz képest még az az alkotmány is, mely nem biztosítja az általános választójogot, egy lépés előre, és hogy ezért a proletariátusnak a fennálló rendet nem szabad az ilyen alkotmánnyal szemben előnyben részesítenie.” Martinov, Liber és Mahov elvtársak ezzel nem értenek egyet és ragaszkodnak álláspontjukhoz, melyet megtámad Akszelrod, Sztarover, Trockij és mégegyszer Plehanov. Közben Mahov elvtársnak sikerült mégegyszer vereséget mérnie önmagára. Először azt mondta, hogy a többi osztály (a proletariátuson kívül) „nem sokat ér” és ő „ellenzi támogatásukat”. Aztán megkönyörült rajtuk és elismerte, hogy „a burzsoázia, bár lényegében reakciós, gyakran forradalmi — például amikor a feudalizmus és a feudalizmus maradványai elleni harcról van szó”. „De vannak csoportok — folytatja Mahov, cseberből vederbe esve —, amelyek mindig (?) reakciósak, ilyenek a kisiparosok.” Ilyen gyöngyszemekig jutottak el elvi téren „centrumunk” vezetői, akik azután habzó szájjal védték a régi szerkesztőséget! Még Nyugat-Európában is, ahol a céhrendszer olyan erős volt, éppen a kisiparosok — mint általában a városi kispolgárok — különösen forradalmiak voltak az abszolutizmus bukásának korszakában. Nagyon ostoba dolog, ha orosz szociáldemokraták gondolkodás nélkül szajkózzák azt, amit a nyugati elvtársak a mai kisiparosokról mondanak, egy olyan korszakban, amelyet egy század vagy egy félszázad választ el az abszolutizmus bukásától. Az az állítás, hogy Oroszországban a kisiparosok a politikai kérdések terén a burzsoáziához képest reakciósak, nem más, mint szajkómódra betanult frázis.

Sajnos, a jegyzőkönyv semmiféle adatot nem tartalmaz arra vonatkozóan, hány szavazat esett Martinovnak, Mahovnak és Libernek a szóbanforgó kérdésben elvetett módosító javaslatára. Csak azt mondhatjuk, hogy az iszkraellenes elemek vezérei és a „centrum”* egyik vezére itt is az előttünk már ismert csoportosulásban tömörültek az iszkrások ellen. Ha a programról folytatott összes vitákat összefoglaljuk, feltétlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy egyetlenegyszer sem alakult ki valamennyire is élénk, általános érdeklődést keltő vita, amelyben meg ne nyilvánultak volna azok az árnyalatok közti különbségek, amelyeket most Martov elvtárs és az „Iszkra” új szerkesztősége elhallgat.

* Ugyancsak a „centrum”-csoportnak egy másik vezére, Jegorov elvtárs, máshelyütt, Akszelrodnak a szociálforradalmárokra vonatkozó határozati javaslatával (359. old.) kapcsolatban nyilatkozott az ellenzéki áramlatok támogatásáról. Jegorov elvtárs „ellentmondást” látott a programnak minden ellenzéki és forradalmi mozgalom támogatására vonatkozó követelése és a szociálforradalmárokkal és liberálisokkal szemben tanúsított negatív magatartás között. Jegorov elvtárs itt más formában és némileg más oldalról nyúlt a kérdéshez, de a marxizmusnak ugyanolyan korlátolt felfogásáról és az „Iszkra” (általa „elismert”) álláspontjával szemben ugyanolyan állhatatlan, félig ellenséges magatartásról tett tanúságot, mint Mahov, Liber és Martinov elvtárs.*

g) A párt szervezeti szabályzata. Martov elvtárs tervezete

A programról a kongresszus áttért a párt szervezeti szabályzatára (figyelmen kívül hagyjuk a Központi Lap fentebb érintett kérdését és a küldöttek beszámolóit, melyeket a legtöbb delegátus, sajnos, nem terjeszthetett elő kielégítő formában). Mondanunk sem kell, hogy a szervezeti szabályzat kérdése mindnyájunk számára roppant nagy jelentőségű volt. Hiszen az „Iszkra” már kezdettől fogva nemcsak mint sajtószerv lépett fel, hanem mint szervezeti sejt is. Negyedik számának szerkesztőségi cikkében („Mivel kezdjük?”) az „Iszkra” egy egész szervezeti tervet* fejtett ki, és e terv szerint dolgozott rendszeresen, állhatatosan három éven át. …

* Az „Iszkrá”-nak Központi Lapként való elismeréséről mondott beszédében Popov elvtárs egyebek közt ezt mondta: „Eszembe jut az «Iszkra» 3. vagy 4. számában közölt «Mivel kezdjük? ») című cikk. Az Oroszországban működő elvtársak közül ezt a cikket sokan tapintatlannak tartották; mások úgy vélték, hogy ez a terv fantasztikus, és a többség (? valószínűleg a Popov elvtársat körülvevő személyek többsége) egyszerűen becsvággyal magyarázta” (140. old.). Amint az olvasó latja, már megszokhattam, hogy politikai nézeteimet becsvággyal magyarázzák; s ezt a magyarázatot most Akszelrod és Martov elvtárs melegítette fel.*

… Amikor a párt második kongresszusa elismerte az „Iszkrá”-t Központi Lapnak, az erre vonatkozó határozatban (147. old.) az indokolás három pontjából két pont éppen ezzel a szervezeti tervvel és az „Iszkra” szervezeti eszméivel foglalkozik: az „Iszkra” szerepével a gyakorlati pártmunka vezetésében és vezetőszerepével az egyesítés munkájában. Egészen természetes tehát, hogy az „Iszkra” munkáját és a pártszervezés egész munkáját, a párt tényleges újjáépítésének egész munkáját nem lehetett befejezettnek tekinteni anélkül, hogy bizonyos szervezeti eszméket az egész párt el ne ismert és formailag is ne rögzített volna. Éppen erre volt hivatva a párt szervezeti szabályzata.

Az „Iszkra” lényegében a következő két fő gondolatot akarta a pártszervezés alapjává tenni. Az első, a centralizmus gondolata, elvben meghatározta az összes szervezeti részletkérdések megoldásának módszerét. A második — az eszmei vezetés szervének, a lapnak különleges szerepe — éppen az orosz szociáldemokrata munkásmozgalom időleges és sajátos szükségleteit vette tekintetbe a politikai rabság viszonyai között, amikor külföldön létrejön a forradalmi előretörés kezdeti hadműveleti támaszpontja. Az első gondolatnak, mint az egyedüli elvi jellegű gondolatnak, át kellett hatnia az egész szervezeti szabályzatot; a másik, részletekre vonatkozó gondolat az akció helyének és módszerének időleges körülményeiből fakadt, a centralizmustól való látszólagos eltérésben, két központnak: a Központi Lapnak és a Központi Bizottságnak létesítésében fejeződött ki. A párt iszkrás szervezetének mindkét alapgondolatát az „Iszkrá”-ban (4. szám) megjelent „Mivel kezdjük?” c. szerkesztőségi cikkben is, a „Mi a teendő?”-ben* is, s végül részletesen, csaknem szabályzat formájában, a „Levél egy elvtárshoz” c. cikkben is kifejtettem. * Lásd ebben a kötetben 173—341. old. — Szerk.* Lényegében csak a szerkesztés munkája, a szervezeti szabályzat pontjainak megfogalmazása volt hátra; a szabályzatnak éppen ezeket a gondolatokat kellett valóra váltania, nehogy az „Iszkra” elismerése papíron maradjon, nehogy csak konvencionális frázis legyen. Az általam újból kiadott „Levél egy elvtárshoz” című cikkhez írt előszóban már rámutattam arra, hogy elegendő a párt szervezeti szabályzatát egyszerűen egybevetni ezzel a brosúrával, hogy megállapítsuk a szabályzatban és a cikkben foglalt szervezeti eszmék teljes azonosságát.

Meg kell említenem, hogy az iszkrás szervezeti eszméknek a szabályzatban való megszövegezésével kapcsolatos szerkesztési munka során felmerült egy incidens, amelyet Martov elvtárs idézett elő: „… A ténybeli adatok meg fogják mutatni”— mondotta Martov a Liga kongresszusán (58. old.) —, mennyire volt meglepő Lenin számára, hogy e ponttal (azaz az 1. ponttal) kapcsolatban opportunista álláspontot képviseltem. Másfél-két hónappal a kongresszus előtt megmutattam Leninnek tervezetemet, melyben az 1. pont éppen úgy volt megfogalmazva, ahogy azt a kongresszuson javasoltam. Lenin ellenezte tervezetemet, mert túlságosan részletezőnek tartotta, és azt mondta, hogy csak az 1. pont eszméje — a párttagság meghatározása — tetszik neki, s ezt módosításokkal fel fogja venni a maga szervezeti szabályzatába, mert az én fogalmazásomat nem tartja szerencsésnek. Lenin tehát már régóta ismerte az én megfogalmazásomat, ismerte az ebben a kérdésben vallott nézeteimet. Látják tehát, hogy nyílt sisakkal mentem el a kongresszusra, nem titkoltam nézeteimet, előre bejelentettem, hogy harcolni fogok a kölcsönös kooptálás ellen, a Központi Bizottságba és a Központi Lapba való kooptálásnál megkívánt egyhangú szavazásnak az elve ellen stb.”

Ami azt az előzetes bejelentését illeti, hogy harcolni fog a kölcsönös kooptálás ellen, máshelyütt majd meglátjuk, miképpen történt ez az eset. Most álljunk meg a martovi szervezeti szabályzat „nyílt sisakjánál”. Amikor Martov a Ligában emlékezetből elmondta az ő rosszulsikerült tervezetével kapcsolatos epizódot (ezt a tervezetet Martov a kongresszuson maga vonta vissza, mint nem megfelelőt, de a kongresszus után az őt jellemző következetességgel megint napvilágra hozta), — szokás szerint sok mindenről megfeledkezett, és ezért megint sok mindent összezavart. Azt hihetnők, nem egy eset történt, amely óva int attól, hogy magánbeszélgetésekre és emlékezetünkre hivatkozzunk (az emberek önkénytelenül is csak arra emlékeznek, ami előnyös számukra!) — s Martov elvtárs jobb híján mégis értéktelen anyagot használ. Most még Plehanov elvtárs is kezdi őt utánozni — úgylátszik a rossz példa ragadós.

Az 1. pont „eszméje” Martov tervezetében nem „tetszhetett” nekem, mert semmiféle olyan eszme nem volt az ő tervezetében, amely a kongresszuson felszínre került volna. Emlékezete cserbenhagyta. Az iratok között szerencsére megtaláltam Martov tervezetét, ahol „az I. pont éppen nem úgy van megfogalmazva, ahogy a kongresszuson javasolta”! Ezt nevezik „nyílt sisaknak”!

Az 1. pont Martov tervezetében: „Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárthoz tartozónak tekintendő mindenki, aki elismeri a párt programját és a párt szerveinek (sic!*) * – így! – Szerk. * ellenőrzése és vezetése mellett a párt feladatainak megvalósítása érdekében tevékeny munkát végez.”

Az 1. pont az én tervezetemben: „A párt tagjának tekintendő mindenki, aki elismeri a párt programját és támogatja a pártot mind anyagi eszközökkel, mind a pártszervezetek egyikében való személyes részvétellel.”

Az 1. pont a Martov által a kongresszuson előterjesztett és a kongresszus által elfogadott fogalmazásban: „Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tagjának tekintendő mindenki, aki a párt programját elismeri, a pártot anyagi eszközökkel támogatja és a pártot szervezetei egyikének vezetése alatt rendszeres személyes támogatásban részesíti.”

Ebből az egybevetésből világosan látható, hogy Martov tervezetében éppenséggel nincsen semmiféle eszme, csak üres frázis van benne. Hogy a párt tagjai a párt szerveinek ellenőrzése és vezetése alatt dolgoznak, ez magától értetődik, ez nem lehet másként, erről csak olyan emberek beszélnek, akik azért szeretnek beszélni, hogy semmit se mondjanak, akik szeretik a „szabályzatokat” üres szavak és bürokratikus (vagyis az ügy érdekében nem szükséges, de a parádé érdekében állítólag szükséges) formulák tömegével megtölteni. Az 1. pont eszméje csak annak a kérdésnek felvetésével jelenik meg, hogy vajon megvalósíthatják-e a párt szervei a valóságban az olyan párttagok vezetését, akik nem tartoznak egyik pártszervezethez sem? Ennek az eszmének nyoma sincs Martov elvtárs tervezetében. Tehát nem ismerhettem Martov elvtárs „nézeteit” „ebben a kérdésben”, mert hiszen e kérdésre vonatkozóan Martov elvtárs tervezetében nincsenek semmiféle nézetek. Martov elvtárs ténybeli adatai teljes zűrzavarnakbizonyulnak.

Ellenkezőleg, éppen Martov elvtársról kell azt mondani, hogy ő az én tervezetemből „ismerte az ebben a kérdésben vallott nézeteimet”, és nem tiltakozott ellenük, s nem cáfolta meg őket sem a szerkesztőbizottságban, bár tervezetemet két-három héttel a kongresszus előtt mindenkinek megmutatták, sem a küldöttek előtt, akik csak az én tervezetemet ismerték. Sőt, mi több, még a kongresszuson is, mikor szabályzattervezetemet előterjesztettem* és azt még a szervezeti szabályzatot előkészítő bizottság megválasztása előtt védelmeztem, Martov elvtárs határozottan kijelentette: „csatlakozom Lenin elvtárs következtetéseihez. …

* Mellesleg megjegyezve, a jegyzőkönyv-bizottság a szervezeti szabályzattervezet XI. mellékletében kinyomatta a „Lenin által a kongresszuson benyújtott” szabályzattervezetet (393. old.). A jegyzőkönyv-bizottság itt is egy kis zavart okozott. Összetévesztette eredeti tervezetemet (lásd Lenin Művei. 6. köt. 495—497. old. — Szerk.), amelyet valamennyi küldöttnek (igen soknak még a kongresszus előtt) megmutattak, a kongresszuson beterjesztett tervezettel, az elsőt a másodiknak tüntette fel és azt nyomatta ki. Természetesen semmi kifogásom az ellen, hogy tervezeteimet akár előkészítésük összes stádiumaiban is közzétegyék, de zavart kelteni mégsem szabad. Márpedig zavar keletkezett, hiszen Popov és Martov (154. és 157. old.) a kongresszuson tényleg beterjesztett tervezetemnek olyan megfogalmazásait bírálják, amilyeneket a jegyzőkönyv-bizottság áltál kinyomatott tervezet nem tartalmaz (v. ö. 394. old. 7. és 11. pont). Gondosabb munkával könnyű lett volna a hibát észrevenni az általam megjelölt oldalak egyszerű egybevetése útján.*

… Csak két kérdésben nem értek vele egyet” (az én kiemelésem), a Tanács összeállítása módjának és az egyhangú kooptálásnak kérdésében (157. old.). Az 1. ponttal kapcsolatban felmerült nézeteltérésről itt még egy szóval sem történik említés.

Martov elvtárs az ostromállapotról szóló brosúrájában szükségesnek találta, hogy mégegyszer és különösen részletesen emlékezetünkbe idézze a maga szervezeti szabályzatát, ő itt azt bizonygatja, hogy szervezeti szabályzata, amelyet néhány másodrendű részlet kivételével most is (1904 februárjában, — hogy mi lesz három hónap múlva, azt nem tudni) kész aláírni, „eléggé világosan kifejezte a centralizmus túltengésével szemben tanúsított elutasító magatartását” (IV. old.). Martov elvtárs azt a tényt, hogy ezt a tervezetet a kongresszuson nem terjesztette elő, most azzal magyarázza, hogy először is „az iszkrás nevelés a szervezeti szabályzatok lenézését plántálta belé” (amikor ez Martov elvtársnak ínyére van, akkor az iszkrás szó számára már nem a szűk körösdit jelenti, hanem a legkövetkezetesebb irányzatot! Csak az a kár, hogy az iszkrás nevelés három év alatt nem plántálta bele Martov elvtársba az anarchista frázis lenézését, amellyel az intellektuel állhatatlanság képes mentegetni a közösen elfogadott szervezeti szabályzat megszegését). Másodszor, ő, Martov elvtárs, ugyebár, kerülte azt, hogy „bármiféle disszonanciát vigyen egy olyan alapvető szervezeti mag taktikájába, amilyen az «Iszkra» volt”. Remek, milyen logikusnak látszik ez! Az 1. pont opportunista megfogalmazásának vagy a centralizmus túltengésének elvi kérdésében Martov elvtárs annyira félt a (csak a legszűkebb körösdi-szempontból félelmetes) disszonanciától, hogy nézeteltéréseit még egy olyan maggal sem ismertette, amilyen a szerkesztőség. A központi szervek összetételének gyakorlati kérdésében Martov elvtárs az „Iszkra”-szervezet tagjai többségének (ennek az igazi alapvető szervezeti magnak) döntése ellen a Bundhoz és a rabocsejegyelósokhoz fellebbezett. A „disszonanciát” saját frázisaiban, amelyek a quasi-szerkesztőség védelmében becsempészik a körösdit azért, hogy elvessék a „körösdit” akkor, amikor a kérdést azok ítélik meg, akik megítélésére a legilletékesebbek — ezt a disszonanciát Martov elvtárs nem veszi észre. Büntetésül idézzük szabályzattervezete teljes szövegét, s rámutatunk arra, milyen nézetek és túltengések nyilvánulnak meg benne:*

* Megjegyzem, sajnos nem tudtam megtalálni Martov tervezetéhek első változatát, amely mintegy 48 pontból állott és amelyben a haszontalan formalizmus mégjobban „túltengett”.*

„A párt szervezeti szabályzatának tervezete. — I. A párthoz való tartozás. — 1) Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárthoz tartozónak tekintendő mindenki, aki elismeri a párt programját és a párt szerveinek ellenőrzése és vezetése mellett a párt feladatainak megvalósítása érdekében tevékeny munkát végez. — 2) A párttagnak a párt érdekeivel összeegyeztethetetlen cselekedetekért történő kizárásáról a Központi Bizottság dönt. [A kizárást kimondó megindokolt ítéletet a párt irattárában kell megőrizni és minden pártbizottsággal közölni kell, ha kívánja. A Központi Bizottságnak a kizárást kimondó határozata ellen két vagy több bizottság követelésére a kongresszushoz lehet fellebbezni]”… Zárójelbe teszem Martov tervezetének nyilvánvalóan tartalmatlan tételeit, amelyekben nemhogy semmiféle „eszme”, de semmiféle határozott feltétel vagy követelés sincs, — ilyen például a „szervezeti szabályzatban” az a párját ritkító utasítás, hogy hol kell megőrizni az ítéletet, vagy pedig az utalás arra, hogy a Központi Bizottság kizárási határozatai (és nem általában mindennemű határozata?) ellen a kongresszushoz lehet fellebbezni. Éppen ez a frázis túltengése vagy a hamisítatlan bürokratikus formalizmus, amely fölösleges, nyilvánvalóan szükségtelen vagy huzavonát előidéző pontok és §-ok kiagyalásában fejeződik ki. „ … II. A helyi bizottságok. — 3) A pártot helyi munkájában a pártbizottságok képviselik …” (milyen újszerű, bölcs megállapítás!) „ … 4) [Pártbizottságoknak a II. kongresszuson képviselt bizottságoknak a kongresszus időpontjában adott összetételét kell elismerni.] — 5) A 4. §-ban említetteken kívül új pártbizottságokat a Központi Bizottság jelöl ki [amely vagy elismeri bizottságnak a szóbanforgó helyi szervezetet adott összetételében, vagy pedig a helyi szervezet átalakítása útján alakítja meg a helyi bizottságot]. — 6) A bizottságok kiegészítése kooptálás útján történik. — 7) A Központi Bizottságnak joga van a helyi bizottságot (előtte ismert) elvtársakkal kiegészíteni, de ezeknek a száma nem lehet nagyobb az összes bizottsági tagok számának egyharmadánál …” A bürokratizmus szép példája: miért ne lehetne nagyobb egyharmadnál? mire való ez? mi az értelme ennek a korlátozásnak, mely semmit sem korlátoz, mert hiszen a kiegészítést sokszor meg lehet ismételni? „ … 8) [Abban az esetben, ha a helyi bizottság üldözések következtében széthullott vagy ha szétverték” (azaz ha nem az egészet fogták le?) „akkor a Központi Bizottság újjászervezi]” … (s már nem törődik a 7. §-sal? De vajon nem lát-e Martov elvtárs hasonlóságot a 8.§ és ama oroszországi rendészeti törvények közt, amelyek elrendelik, hogy az emberek hétköznap dolgozzanak, ünnepnapokon meg pihenjenek?) „ … 9) [A párt rendes kongresszusa megbízhatja a Központi Bizottságot bármely helyi bizottság összetételének megváltoztatásával, ha megállapítást nyert, hogy a bizottság működése a párt érdekeivel nem fér össze. Ez esetben a bizottság az adott összetételben feloszlottnak tekintendő, s a működése helyén levő elvtársak a továbbiakban nincsenek neki alárendelve*.]” …

* Felhívjuk Akszelrod elvtárs figyelmét erre a szócskára. Hiszen ez szörnyűség! Itt vannak a gyökerei annak a „jakobinusságnak”, amely még a … még a szerkesztőség összetételének megváltoztatásától sem riad vissza …*

… Az e §-ban foglalt szabály éppolyan rendkívüli módon hasznos, mint az orosz törvénykönyvben mindmáig fellelhető törvénycikk, amely így szól: a részegeskedés mindenkinek tilos. „… 10) [A helyi pártbizottságok irányítják a párt egész helyi propaganda-, agitációs és szervezeti tevékenységét és erejükhöz mérten segítséget nyújtanak a párt Központi Bizottságának és Központi Lapjának a reá háruló általános pártfeladatok teljesítésében.]” … Nna! Mire való ez, az isten szerelméért? .. 11) [„A helyi szervezet belső rendjét, a bizottság és a neki alárendelt” (hallja, hallja Akszelrod elvtárs?) „csoportok közötti viszonyt és e csoportok illetékességének és autonómiájának határait” (s vajon az illetékesség határai nem ugyanazt jelentik-e mint az autonómia határai?) „maga a bizottság állapítja meg és tudomására hozza a Központi Bizottságnak és a Központi Lap szerkesztőségének”] … (Hiányos, mert nem jelöli meg, hol kell megőrizni ezeket a közléseket) … „12) [A bizottságoknak alárendelt összes csoportoknak és az egyes párttagoknak joguk van követelni, hogy bármely kérdésre vonatkozó véleményüket vagy kívánságukat a párt Központi Bizottságának és központi lapjainak tudomására hozzák]. — 13) A helyi pártbizottság köteles jövedelméből a Központi Bizottság által megállapított elosztás szerint ráeső részt a Központi Bizottság pénztárába befizetni. — III. Másnyelvű (nem orosz) agitáció céljára szolgáló szervezetek. — 14) [A nem orosz nyelven folytatandó agitáció céljára és azoknak a munkásoknak szervezése céljából, akik között ilyen agitáció folyik, külön szervezetek alakulhatnak azokon a helyeken, ahol az agitáció ilyen specializálása és ilyen külön szervezet létrehozása szükségessé válik.] — 15) Annak eldöntése, van-e ilyen szükséglet, a párt Központi Bizottságára, kétes esetekben pedig a pártkongresszusra tartozik” … Ennek a pontnak első része felesleges, ha figyelembe vesszük a szervezeti szabályzat további határozatait, a kétes esetekről szóló második rész pedig egész egyszerűen nevetséges … „16) [A 14. §-ban megjelölt helyi szervezetek a maguk különleges ügyeiben autonómiával rendelkeznek, de a helyi bizottság ellenőrzése alatt működnek és alá vannak neki rendelve; ennek az ellenőrzésnek a formáit és a bizottság és a külön szervezet közötti szervezeti viszony szabályait a helyi bizottság állapítja meg” … (no, hála istennek! most már világos, milyen felesleges volt ez az egész szóáradat.) … „Az általános pártügyek tekintetében ezek a szervezetek a bizottsági szervezet részeként működnek.] — 17) [A 14. §-ban megjelölt helyi szervezetek külön feladataik sikeres végrehajtása érdekében autonóm szövetséget alkothatnak. Az ilyen szövetségnek lehetnek külön sajtó- és igazgatási szervei; ezek is, amazok is a párt Központi Bizottságának közvetlen ellenőrzése alá tartoznak. Az ilyen szövetség szabályzatát a szövetség maga dolgozza ki, de a párt Központi Bizottsága hagyja jóvá.] — 18) [A 17. §-ban megjelölt autonóm szövetségbe beléphetnek a helyi pártbizottságok is, ha a helyi viszonyoknál fogva főképpen az illető nyelven folyó agitációval foglalkoznak. Megjegyzés. Az ilyen bizottság része az autonóm szövetségnek, egyúttal megmarad pártbizottságnak]” … (az egész pont rendkívül hasznos és kiválóan okos, a megjegyzés pedig még annál is több) … „19) [Az autonóm szövetséghez tartozó helyi szervezetek a szövetség központi szerveivel való érintkezésük tekintetében a helyi bizottságok ellenőrzése alatt állnak.] — 20) [Az autonóm szövetségek központi sajtó- és igazgatási szervei a párt Központi Bizottságával ugyanolyan viszonyban állnak, mint a párt helyi bizottságai.] — IV. A párt Központi Bizottsága és sajtószervei. — 21) [A pártot egészében Központi Bizottsága és sajtószervei — a politikai és a tudományos sajtószerv — képviselik.] 22) A Központi Bizottság feladata a párt egész gyakorlati tevékenységének általános irányítása; a párt erőinek helyes felhasználásáról és elosztásáról való gondoskodás; valamennyi pártrészleg tevékenységének ellenőrzése; a helyi szervezeteknek irodalommal való ellátása; a párt technikai apparátusának megszervezése; a pártkongresszusok egybehívása. — 23) A párt sajtószerveinek feladata a pártélet eszmei vezetése, a pártprogram propagálása és a szociáldemokrácia világnézetének tudományos és publicisztikai kidolgozása. — 24) A párt összes helyi bizottságai és az autonóm szövetségek közvetlen érintkezésben állnak mind a párt Központi Bizottságával, mind a pártlapok szerkesztőségével és időnként tájékoztatják őket a helyi mozgalom és szervezeti munka menetéről. — 25) A párt sajtószerveinek szerkesztőségét a pártkongresszus jelöli ki és a szerkesztőség a következő kongresszusig működik. — 26) [A szerkesztőség a maga belügyeiben autonóm] s a két kongresszus közötti időszakban kiegészítheti és módosíthatja összetételét, amiről minden alkalommal értesíti a Központi Bizottságot. — 27) A Központi Bizottság által adott vagy jóváhagyott nyilatkozatokat a Központi Bizottság kívánságára a pártlapban közzé kell tenni. — 28) A Központi Bizottság a pártlapok szerkesztőségével való megegyezés alapján külön irodalmi csoportokat alakít, amelyek az irodalmi munka különféle válfajaival foglalkoznak. — 29) A Központi Bizottságot a pártkongresszus nevezi ki, és az a következő kongresszusig működik. A Központi Bizottság taglétszámát kooptálás útján egészíti ki, s erről minden alkalommal értesíti a párt központi lapjának szerkesztőségét; a kooptálások száma nincs korlátozva. — V. A párt külföldi szervezete. — 30) A párt külföldi szervezete irányítja a külföldön élő oroszok közötti propagandát és a köztük levő szocialista elemek szervezését. Élén választott vezetőség áll. — 31) A párthoz tartozó autonóm szövetségeknek különleges feladatai támogatása céljából lehetnek külföldön tagozataik. Ezek a tagozatok autonóm csoportokként az általános külföldi szervezethez tartoznak. — VI. Pártkongresszusok. — 32) A legfelsőbb pártfórum a pártkongresszus. — 33) [A pártkongresszus megállapítja a párt programját, szervezeti szabályzatát és tevékenységének irányelveit, ellenőrzi az összes pártszervek munkáját és megvizsgálja a közöttük felmerült konfliktusokat.] — 34) A kongresszuson képviselve vannak: a) a párt összes helyi bizottságai; b) a párthoz tartozó összes autonóm szövetségek központi igazgatási szervei; c) a párt Központi Bizottsága és központi sajtó szerveinek szerkesztőségei; d) a párt külföldi szervezete. — 35) A mandátumok átruházása megengedhető, de azzal a feltétellel, hogy egy küldött legfeljebb három érvényes mandátumot képviselhet. Megengedhető a mandátum megosztása két képviselő között. Kötött mandátumok nem engedhetők meg. — 36) A Központi Bizottságnak joga van a kongresszusra tanácskozási joggal meghívni olyan elvtársakat, akiknek jelenléte hasznos lehet. — 37) A program vagy a szervezeti szabályzat megváltoztatásával kapcsolatos kérdések eldöntéséhez a jelenlevő szavazatok ²/₃ többsége szükséges; egyéb kérdéseket egyszerű szótöbbséggel döntenek el. — 38) A kongresszus határozatképesnek tekintendő, ha azon a kongresszus időpontjában működő pártbizottságoknak több mint a fele képviselve van. — 39) A kongresszust — a lehetőséghez képest — kétévenként kell egybehívni. [Ha a Központi Bizottság akaratán kívül álló okok nem engedik meg a kongresszus egybehívását ezen a határidőn belül, akkor a Központi Bizottság az egybehívást saját felelősségére elhalaszthatja.]”

Az a kivételes olvasó, akinek elég türelme volt ahhoz, hogy ezt az úgynevezett szabályzatot végigolvassa, bizonyára nem fogja tőlünk az alanti következtetések különleges megindokolását követelni. Az első következtetés: ez a szervezeti szabályzat nehezen gyógyítható vízkórban szenved. A második következtetés: ebben a szabályzatban lehetetlen felfedezni a szervezeti nézetek külön árnyalatát abban az értelemben, hogy a centralizmus túltengését visszautasítaná. A harmadik következtetés: Martov elvtárs szerfelett bölcsen járt el, amikor a világ szeme elől (és a kongresszuson való megvitatás elől) elrejtette szervezeti szabályzatának több mint ³⁸/₃₉ részét. Csak az furcsa egy kissé, hogy ezzel az elrejtéssel kapcsolatban nyílt sisakról beszél.

h) Vita a centralizmusról az iszkrások szakadása előtt

Mielőtt rátérnénk a szervezeti szabályzat 1. pontja megfogalmazásának valóban érdekes kérdésére, mely kétségtelenül felfedi a nézetek különböző árnyalatait, álljunk még meg egy kicsit a szervezeti szabályzat körüli rövid általános vitánál, mely a kongresszus tizennegyedik ülését és részben a tizenötödiket is betöltötte. Ennek a vitának azért van bizonyos jelentősége, mert megelőzte azt a teljes kettéválást, mely az „ Iszkra” szervezetben a központok összetétele kérdésében bekövetkezett. Ezzel szemben a szervezeti szabályzatra általában és nevezetesen a kooptálásra vonatkozó későbbi vita az „Iszkra”-szervezet kettéválása után zajlott le. Természetes, hogy a kettéválás előtt tárgyilagosabban tudtuk nézeteinket kifejteni abban az értelemben, hogy gondolkodásunkat nagyobb mértékben tudtuk függetleníteni az akkor mindenkit nyugtalanító kérdéstől, a Központi Bizottság személyi összetételétől. Martov elvtárs — mint már említettem — csatlakozott az én szervezeti nézeteimhez (157. old.), és csak két részletkérdésben élt fenntartással. Ellenben az iszkraellenesek is, a „centrum” is, azonnal hadjáratot indítottak az „Iszkra” egész szervezeti tervének (s ennélfogva az egész szervezeti szabályzatnak) mindkét alapgondolata: a „centralizmus” és a „két központi szerv” ellen. Liber elvtárs az én szervezeti szabályzatomat „szervezett bizalmatlanságnak” nevezte, a két központi szervben (Popov és Jegorov elvtárshoz hasonlóan) decentralizációt látott. Akimov elvtárs azt kívánta, hogy a helyi bizottságok hatáskörét vonják szélesebbre, többek között adják meg nekik maguknak a „jogot összetételük megváltoztatására”. „Nagyobb cselekvési szabadságot kell nekik biztosítani … A helyi bizottságokat az illető helység aktív pártmunkásainak kell megválasztaniok, mint ahogy a Központi Bizottságot Oroszország valamennyi aktív szervezetének képviselői választják. De ha ezt sem lehet megengedni, akkor korlátozni kell azoknak a tagoknak a számát, akiket a Központi Bizottság nevez ki a helyi bizottságokba …” (158. old.). Amint látjuk, Akimov elvtárs itt egy érvet sugalmaz a „centralizmus túltengése” ellen, de Martov elvtársnál ezek az irányadó útmutatások süket fülekre találnak mindaddig, míg a központi szervek összetételének kérdésében elszenvedett vereség nem készteti Akimov követésére. Süket marad még akkor is, amikor Akimov elvtárs az ő — Martov — tulajdon szervezeti szabályzatának „eszméjét” sugalmazza neki (7. § — korlátozni kell a Központi Bizottságnak azt a jogát, hogy a bizottságokba tagokat küldjön be)! Akkor Martov elvtárs még nem akart „disszonanciát” velünk és azért eltűrte a disszonanciát Akimov elvtárssal és önmagával is … Ekkor a „szörnyűséges centralizmus” ellen még csak azok hadakoztak, akikre nézve az „Iszkra” centralizmusa nyilvánvalóan hátrányos volt; hadakozott Akimov, Liber, Goldblat; óvatosan, körültekintően (hogy mindig vissza lehessen fordulni) követte őket Jegorov (156. és 276. old.) stb. Ekkor a párt nagy többsége előtt még világos volt, hogy éppen a „Bund”, a „Juzsnij Rabocsij” stb. szűkkeblű körösdi érdekei idézik elő a tiltakozást a centralizmus ellen. Egyébként a párt többsége előtt most is világos, hogy éppen az „Iszkra” régi szerkesztőségének körösdi érdekei idézik elő a tiltakozást a centralizmus ellen …

Nézzük például Goldblat elvtárs beszédét (160 —161. old.). Goldblat hadakozik az én „szörnyűséges” centralizmusom ellen, mely állítólag az alsóbbfokú szervezetek „megsemmisítésére” vezet, s „melyet teljesen áthat az a törekvés, hogy korlátlan hatalommal ruházzuk fel a központot, feljogosítsuk arra, hogy mindenbe korlátlanul beavatkozhasson”, s a szervezeteknek „csak egy jogot ad: zúgolódás nélküli engedelmeskedést a felülről jövő parancsnak” stb. „A tervezet szerint alakítandó központ légüres térben lebeg majd, nem lesz körülötte semmiféle periféria, csak valamiféle alaktalan tömeg, amelyben a végrehajtó közegek fognak sürgölődni.” Ezek hajszálra ugyanolyan hazug frázisok, mint amilyenekkel a kongresszuson elszenvedett vereségük után a Martovok és Akszelrodok traktáltak bennünket. Az elvtársak kinevették a „Bund”-ot, mely harcolt a mi centralizmusunk ellen, s saját központjának még határozottabban körvonalazott korlátlan jogokat biztosít (például tagok felvételét és kizárását, sőt még küldötteknek a kongresszusról való kitiltásának jogát is). Nevetni fognak a dolog tisztázása után a kisebbség jajveszékelésén is, amely amikor kisebbségben van, kapálózik a centralizmus és a szervezeti szabályzat ellen, és mihelyt többségbe kerül, tüstént a szabályzatra támaszkodik.

A két központi szerv kérdésében a csoportosulás szintén világosan megmutatkozott: valamennyi iszkrással szembenáll Liber is, Akimov is (aki elsőnek gyújtott rá arra a most közkedvelt Akszelrod – Martov-féle nótára, hogy a Tanácsban a Központi Lap túlsúlyban van a Központi Bizottság felett), Popov is, Jegorov is. Azokból a szervezeti eszmékből, amelyeket a régi „Iszkra” mindenkor képviselt (és amelyeket Popov és Jegorov elvtárs szóban helyeseltek!), önmagától adódott a két központi szerv terve. A régi „Iszkra” politikája szöges ellentétben állott a „Juzsnij Rabocsij” terveivel, amelyek arra irányultak, hogy egy párhuzamos népszerű lapot alapítsunk és azt tegyük a ténylegesen domináló lappá. Itt a gyökere annak az első pillantásra különös ellentmondásnak, hogy az összes iszkraellenesek és az egész mocsár egyetlen központ, vagyis az állítólag nagyobb centralizmus mellett lépnek fel. Persze voltak (különösen a mocsárban) olyan küldöttek is, akik aligha értették meg világosan, hová vezetnek és a dolgok fejlődése folytán hová kell hogy vezessenek a „Juzsnij Rabocsij” szervezeti tervei, de őket már határozatlan és bizonytalan természetük is az iszkraellenesek táborába vitte.

Azok közül a beszédek közül, amelyeket az iszkrások a szervezeti szabályzatról folytatott ezen (az iszkrások szakadását megelőző) viták során mondottak, különösen figyelemreméltó Martov elvtárs beszéde („csatlakozás” az én szervezeti eszméimhez) és Trockij elvtárs beszéde. Ez utóbbi úgy válaszolt Akimov és Liber elvtársnak, hogy ez a válasz minden szavával leleplezi a „kisebbség” kongresszus után tanúsított magatartásának és a kongresszus után gyártott elméleteinek egész hazug voltát. „A szervezeti szabályzat, mondotta Akimov elvtárs, nem eléggé pontosan határozza meg a Központi Bizottság hatáskörét. Nem értek egyet vele. Ellenkezőleg, ez a meghatározás pontos és azt jelenti: minthogy a párt egységes egész, biztosítani kell számára az ellenőrzést a helyi bizottságok felett. Liber elvtárs, az én kifejezésemmel élve, azt mondotta, hogy a szervezeti szabályzat «szervezett bizalmatlanság». Ez igaz. De én ezt a kifejezést a «Bund» képviselői által javasolt szervezeti szabályzatra vonatkozóan használtam, amely a párt egyik részének «szervezett bizalmatlansága» volt az egész párt irányában. A mi szervezeti szabályzatunk ellenben” (akkor ez a szervezeti szabályzat a „mienk” volt, egészen a központi szervek személyi összetételének kérdésében elszenvedett vereségig!) „a párt szervezett bizalmatlanságát jelenti a párt minden részével szemben, vagyis valamennyi helyi, kerületi, nemzeti és egyéb szervezet ellenőrzését” (158. old.). Igen, a mi szabályzatunkat itt helyesen jellemezték, és azoknak az embereknek, akik most nyugodt lelkiismerettel azt hajtogatják, hogy az ármányos többség eszelte ki és vezette be a „szervezett bizalmatlanság”, vagy ami ugyanaz, az „ostromállapot” rendszerét, azt tanácsolnék, hogy ezt a jellemzést mennél gyakrabban idézzék emlékezetükbe. Elég egybevetnünk az idézett beszédet a Külföldi Liga kongresszusán mondott beszédekkel, hogy megkapjuk a politikai jellemtelenség mintaképét, annak mintaképét, miképpen változtatták Martov és társai nézeteiket aszerint, hogy saját testületükről vagy pedig más alsóbbfokú testületről volt szó.

i) A szervezeti szabályzat első pontja

Már idéztük azokat a különböző megfogalmazásokat, amelyek miatt érdekes viták robbantak ki a kongresszuson. Ezek a viták csaknem két ülést vettek igénybe és két névszerinti szavazással végződtek (az egész kongresszus folyamán, ha nem tévedek, csak nyolc névszerinti szavazás volt; ilyen szavazásokra csak különösen fontos esetekben került sor, mert igen nagy időveszteséggel jártak). Kétségtelenül elvi kérdésről volt szó. A kongresszus érdeklődése a viták iránt roppant nagy volt. A szavazásban valamennyi küldött résztvett, ami ritka jelenség volt kongresszusunkon (mint minden nagy kongresszuson) és szintén a vitatkozók nagy érdeklődéséről tanúskodik.

Mi is volt a vitás kérdés lényege? Már a kongresszuson megmondottam és utána is nem egyszer ismételtem, hogy „nézeteltérésünket (az 1. pontot illetően) korántsem tartom olyan lényegesnek, hogy ez a párt élet-halál kérdése volna. A szervezeti szabályzat egy rossz pontja miatt semmiképpen nem pusztulunk még el!” (250.). Ez a nézeteltérés ugyan elvi árnyalatokat tár fel, de magában véve semmiképpen sem okozhatta azt a kettéválást (ténylegesen, kertelés nélkül szólva szakadást), amely a kongresszus után bekövetkezett. De minden kis nézeteltérés naggyá válhat, ha ragaszkodnak hozzá, ha előtérbe tolják, ha hozzálátnak e nézeteltérés összes gyökereinek és összes elágazásainak felkutatásához. Minden kis nézeteltérés óriási jelentőségre tehet szert, ha bizonyos téves felfogások felé tett fordulat kiindulópontjává válik, és ha ezek a téves felfogások új és további véleménykülönbségek folytán anarchikus cselekedetekkel párosulnak, melyek a pártot a szakadásig viszik.

Így volt ez ebben az esetben is. Az 1. pont körül felmerült viszonylag kicsiny nézeteltérés most óriási jelentőségűvé lett, mert éppen ez a nézeteltérés vált fordulóponttá a kisebbség opportunista álokoskodásai és anarchista fráziscséplése irányában (különösen a Liga kongresszusán, majd pedig az új „Iszkra” hasábjain is). Éppen ez a nézeteltérés vetette meg az alapját az iszkrás kisebbség koalíciójának az iszkraellenesekkel és a mocsárral, annak a koalíciónak, amely a választások időpontjában véglegesen határozott formákat öltött, és amelynek megértése nélkül nem érthetjük meg a központi szervek összetételének kérdésében felmerült fő és mélyreható nézeteltérést sem. Martovnak és Akszelrodnak az 1. pont kérdésében elkövetett kis hibája kis repedés volt fazekunkon (amint a Liga kongresszusán mondottam). Az egyik lehetőség az volt, hogy a fazekat jobban összedrótozzuk, kétszeres kötéssel (nem pedig szoros hurokkal, ahogy Martov hallani vélte, aki a Liga kongresszusának idején a hisztériához közel álló állapotban volt). A másik lehetőség az volt, hogy minden

erőfeszítést arra irányítunk, hogy a repedést kitágítsuk, hogy a fazekat összetörjük. A bojkott és a buzgó martovisták más efféle anarchista rendszabályai következtében éppen ez utóbbi következett be. Az 1. pont körül felmerült nézeteltérés nem csekély szerepet játszott a központi szervek választásának kérdésében, mivel pedig Martov ebben a kérdésben vereséget szenvedett, „elvi harcot” indított, melyben durván mechanikus, sőt botrányos eszközökhöz folyamodott (az Orosz Forradalmi Szociáldemokrácia Külföldi Ligájának kongresszusán mondott beszédei).

Most, ezek után az események után, az 1. pont kérdése tehát óriási jelentőségre tett szert, és nekünk pontosan számba kell vennünk, milyen jellegűek mindazok a csoportosulások, melyek a kongresszuson az első pont feletti szavazás során kialakultak, valamint — és ez még összehasonlíthatatlanul fontosabb — azt, hogy valóban milyen jellegűek azok a felfogásbeli árnyalatok, amelyek az 1. pont körül megnyilvánultak vagy kezdtek megnyilvánulni. Most, az olvasók előtt ismeretes események után, a kérdés már így vetődik fel: vajon az Akszelrod által védett Martov-féle megfogalmazásban nem az ő (illetve kettejük) állhatatlansága, ingatagsága és politikai elmosódottsága tükröződött-e, ahogy én a kongresszuson mondtam (v. 333.), nem az ő (illetve kettejük) elhajlása a jaurésizmus vagy az anarchizmus felé, ahogy Plehanov mondta a Liga kongresszusán (a Liga jegyzőkönyve, 102. stb. old.)? Avagy az én Plehanov által védelmezett megfogalmazásomban tükröződött a centralizmus helytelen, bürokratikus, formalisztikus, basáskodó, nemszociáldemokrata értelmezése? Opportunizmus és anarchizmus, avagy bürokratizmus és formalizmus? — így vetődik fel a kérdés most, amikor a kis nézeteltérés nagy nézeteltéréssé lett. És éppen ezt az események által mindannyiunkra ránkkényszerített kérdésfeltevést — amelyet történelmileg adottnak mondanék, ha ez nem hangzana túlságosan fellengzősen — kell szem előtt tartanunk az én megfogalmazásom mellett és ellen elhangzott érvek érdembeni megvitatásakor.

Kezdjük ezeknek az érveknek taglalását a kongresszusi viták elemzésével. Az első szónoknak, Jegorov elvtársnak a beszéde csak azért érdekes, mert az ő állásfoglalása (non liquet, nekem még nem világos, én még nem tudom, hol az igazság) nagyon jellemző sok küldött állásfoglalására, akiknek nem volt könnyű eligazodniok a valóban új, meglehetősen bonyolult és szerteágazó kérdésben. A következő szónok, Akszelrod elvtárs, már azonnal elvileg teszi fel a kérdést. Ez Akszelrod elvtársnak az első elvi, helyesebben: általában az első beszéde a kongresszuson, és első fellépését — a hírhedt „professzorral” — aligha mondhatjuk különösen szerencsésnek. „Úgy vélem — mondta Akszelrod elvtárs —, hogy ezt a két fogalmat: párt és szervezet, el kell határolnunk egymástól. Itt pedig ez a két fogalom összekeveredett. Márpedig ez veszélyes.” Ez az első érv az én megfogalmazásom ellen. Vegyük jobban szemügyre. Ha azt mondom, hogy a pártnak a szervezetek* összességének (nem egyszerű számtani összegének, hanem a szervezetek komplexumának) kell lennie, azt jelenti ez, hogy „összekeverem” a párt és a szervezet fogalmát? Természetesen nem. Ezzel egész világosan és pontosan kifejezem azt a kívánságomat, azt a követelésemet, hogy a párt, mint az osztály élcsapata, a lehető legszervezettebb valami legyen, hogy a párt csak olyan elemeket vegyen fel soraiba, amelyek a szervezettségnek legalább a minimumát elismerik. …

*A „szervezet” szót rendszerint kétféle értelemben használják: tág és szűk értelemben. Szűk értelemben egy — akár egészen laza — emberi közösségnek különálló sejtjét jelenti. Tág értelemben ilyen sejteknek egy egésszé tömörült összességét jelenti. Például a flotta, a hadsereg, az állam egyidejűleg szervezetek összessége (a szó szűk értelmében) és a társadalmi szervezet egy fajtája (a szó tág értelmében). A közoktatásügy — szervezet (a szó tág értelmében), s a közoktatásügy egy csomó szervezetből áll (a szó szűk értelmében). Éppen így a párt is szervezet, szervezetnek kell lennie (a szó tág értelmében); ugyanakkor a pártnak számos különféle szervezetből kell állania (a szó szűk értelmében). Ezért Akszelrod elvtárs, amikor e fogalmak — párt és szervezet — elhatárolásáról beszélt, először is nem vette tekintetbe a szervezet szó tág és szűk értelme közötti különbséget, másodszor nem vette észre, hogy maga vette egy kalap alá a szervezett és szervezetlen elemeket. *

… Ezzel szemben ellenlábasom egy kalap alá veszi a pártban a szervezett elemeket a szervezetlenekkel, azokat az elemeket, amelyek vezethetők, azokkal, amelyek nem vezethetők, az élenjáró elemeket a javíthatatlanul elmaradottakkal, mert a javíthatóan elmaradt elemek a szervezet tagjai lehetnek. A szervezett és szervezetlen elemeknek ez az összekeverése valóban veszedelmes. Akszelrod elvtárs továbbá „a múlt szigorúan konspirációs és centralisztikus szervezeteire” („Zemlja i Volja” és „Narodnaja Volja”) hivatkozik; ezek körül — úgymond — „egy sereg olyan ember csoportosult, akik nem tartoztak a szervezethez, de valamilyen módon támogatták, és akiket párttagoknak tekintettek … Ez az elv még szigorúbban érvényesítendő a szociáldemokrata szervezetben.” Itt elérkeztünk a kérdés egyik magvához: vajon csakugyan szociáldemokrata „ez az elv”, az olyan elv, amely megengedi, hogy párttagoknak nevezzék magukat azok, akik a párt egyetlen szervezetéhez sem tartoznak, hanem csupán „valamilyen módon támogatják a pártot”? És Plehanov megadta az egyetlen lehetséges választ erre a kérdésre: „Akszelrod helytelenül hivatkozott a hetvenes évekre. Akkor volt egy jól szervezett és nagyszerűen fegyelmezett központ, körülötte voltak az általa teremtett különböző fokozatú szervezetek, ami pedig ezeken a szervezeteken kívül volt, az káosz, anarchia volt. E káosz alkotóelemei párttagoknak nevezték magukat, ezzel azonban az ügy nem nyert, hanem vesztett. Nekünk nem utánoznunk kell a hetvenes évek anarchiáját, hanem el kell kerülnünk.” Ilyenképpen „ez az elv”, amelyet Akszelrod elvtárs szociáldemokrata elvnek próbált feltüntetni, valójában anarchista elv. Ha ezt meg akarják cáfolni, bizonyítsák be az ellenőrzés, vezetés és fegyelem lehetőségét a szervezeten kívül, bizonyítsák be, hogy szükség van arra, hogy „a kaosz elemeit” a párttag nevével illessék. Martov elvtárs megfogalmazásának védelmezői sem az egyiket, sem a másikat nem bizonyították be és nem is bizonyíthatták be. Példaképpen Akszelrod elvtárs előhozakodott „egy professzorral, aki szociáldemokratának tartja magát és ezt ki is jelenti”. Akszelrod elvtársnak, hogy következetesen kifejtse az ebben a példában rejlő gondolatot, ezután így kellett volna folytatnia: vajon maguk a szervezett szociáldemokraták elismerik-e ezt a professzort szociáldemokratának? Mivel Akszelrod elvtárs nem tette fel ezt a további kérdést, okfejtése félben maradt. Valóban két eset lehetséges. Vagy elismerik a szervezett szociáldemokraták a szóbanforgó professzort szociáldemokratának — és akkor miért ne vehetnék be valamelyik szociáldemokrata szervezetbe? Csak ebben az esetben felelnek majd meg a professzor „kijelentései” tetteinek, csak ekkor nem lesznek üres frázisok (mert bizony az ilyen professzori kijelentések igen gyakran nem egyebek üres frázisoknál). Vagy pedig a szervezett szociáldemokraták nem ismerik el a professzort szociáldemokratának, és akkor ostoba, értelmetlen és káros dolog feljogosítani őt arra, hogy a párttag megtisztelő és felelősségteljes címét viselje. Eszerint az egész kérdésnek az a lényege, hogy következetesen keresztülvisszük-e a szervezet elvét, vagy pedig szentesítjük a zűrzavart és az anarchiát. Úgy építjük-e a pártot, hogy a szociáldemokratáknak abból a már kialakult és összekovácsolódott magvából indulunk ki, amely megszervezte például a pártkongresszust, és amelynek ki kell szélesítenie és szaporítania kell a pártszervezetek minden fajtáját, vagy pedig megelégszünk azzal a megnyugtató frázissal, hogy mindenki, aki segít, párttag? „Ha elfogadjuk Lenin formuláját — folytatta tovább Akszelrod elvtárs —, akkor kivetjük magunk közül azoknak az embereknek egy részét, akik ugyan nem fogadhatók be közvetlenül a szervezetbe, de mégis párttagok.” Az a fogalomzavar, amellyel Akszelrod elvtárs engem akart megvádolni, itt egész világosan kiütközik nála magánál: ő már adottnak veszi azt, hogy mindenki, aki segít, az párttag, holott éppen erről folyik a vita, és az ellenlábasoknak még be kell bizonyítaniok, hogy ez a felfogás szükséges és hasznos. Mi a tartalma ennek az első pillantásra borzadályt keltő kifejezésnek: kivetjük magunk közül? Ha párttagoknak csak a pártszervezeteknek elismert szervezetek tagjait tekintik, akkor azok, akik nem léphetnek be „közvetlenül” egy pártszervezetbe sem, dolgozhatnak olyan szervezetben, amely ugyan nem pártszervezet, de a párthoz közel áll. Szó sem lehet tehát arról, hogy valakit kivetünk magunk közül olyan értelemben, hogy kizárjuk a munkából, a mozgalomban való részvételből. Ellenkezőleg, mennél erősebbek lesznek pártszervezeteink, amelyek valódi szociáldemokratákból állanak, mennél kevesebb lesz az ingadozás és állhatatlanság a párton belül, annál szélesebb körű, sokoldalúbb, gazdagabb és termékenyebb lesz a párt befolyása a munkástömegeknek a pártot körülvevő, a párt által vezetett elemeire. Elvégre mégsem szabad összetéveszteni a pártot mint a munkásosztály élcsapatát az egész osztállyal. Márpedig Akszelrod elvtárs összetéveszti (ami általában jellemző opportunista ökonomizmusunkra), amikor azt mondja: „Mi természetesen mindenekelőtt a párt legaktívabb elemeinek szervezetét teremtjük meg, a forradalmárok szervezetét, de — minthogy az osztály pártja vagyunk — gondolnunk kell arra, hogy ne hagyjuk a párton kívül azokat, akik tudatosan, noha talán nem is egészen aktívan, a párt mellé állnak.” Először is, egy szociáldemokrata munkáspárt aktív elemei közé korántsem csak a forradalmárok szervezetei fognak tartozni, hanem számos pártszervezetnek elismert munkás-szervezet is. Másodszor abból a tényből, hogy mi az osztály pártja vagyunk, mi okból, milyen logika alapján következik az, hogy nem kell különbséget tenni a párthoz tartozók és a párt mellett állókközött? Éppen ellenkezőleg: minthogy különbségek vannak a tudatosság és az aktivitás fokában, különbséget kell tenni a párthoz való közelállás fokában is. Mi az osztály pártja vagyunk és ezért csaknem az egész osztálynak (háborús időkben, a polgárháború korszakában pedig éppenséggel az egész osztálynak) pártunk vezetése alatt kell cselekednie, minél szorosabban kell pártunkhoz csatlakoznia, de manyilovizmus és „uszálypolitika” volna azt hinni, hogy majdnem az egész osztály vagy az egész osztály a kapitalizmus alatt valaha is képes lehet élcsapata, szociáldemokrata pártja tudatosságáig és aktivitásáig felemelkedni. Még egyetlen értelmes szociáldemokrata sem kételkedett abban, hogy a kapitalizmus alatt még a szakszervezet (ez az egyszerűbb, a kevéssé fejlett rétegek tudatához közelebb álló szervezet) sem képes átfogni csaknem az egész vagy az egész munkásosztályt. Csak önmagunkat ámítanók, nem vennénk tudomásul óriási feladatainkat, szűkebb körre szorítanók ezeket a feladatokat, ha megfeledkeznénk az élcsapat és az élcsapat felé vonzódó tömegek közötti különbségről, ha megfeledkeznénk az élcsapatnak arról az állandó kötelességéről, hogy mind szélesebb és szélesebb rétegeket emeljen fel az élcsapat színvonalára. Márpedig ezt nem veszi tudomásul és megfeledkezik róla az, aki elkeni a különbséget a párt mellé állók és a párthoz tartozók között, az öntudatosak, aktívak és a támogatók között.

Aki e szervezeti elmosódottság igazolására, a szervezettség és szervezetlenség összetévesztésének igazolására arra hivatkozik, hogy mi az osztály pártja vagyunk, az ugyanabba a hibába esik, mint Nagyezsgyin, aki összetévesztette a mozgalom „mélyre nyúló” „gyökereinek” filozófiai és társadalomtörténeti kérdését … „a technikai és szervezési kérdéssel” („Mi a teendő?” 91. old.*). * Lásd ebben a kötetben 278. old. — Szerk.*

Akszelrod példája nyomán azután számos esetben összetévesztették ezt a két kérdést azok a szónokok, akik Martov elvtárs megfogalmazása mellett foglaltak állást. „Minél elterjedtebb lesz a párttag elnevezés, annál jobb” — mondja Martov, de nem magyarázza meg, mi hasznunk lehet a tartalomnak meg nem felelő elnevezés széleskörű elterjedéséből. Lehet-e tagadni, hogy a pártszervezethez nem tartozó tagok ellenőrzése fikció? Egy fikció széleskörű elterjedése nem hasznos, hanem káros. „Csak örülhetünk, ha minden sztrájkoló, minden tüntető, mikor tetteiért felel, párttagnak nevezheti magát” (239. old.). Csakugyan? Minden sztrájkolónak legyen joga párttagnak nyilvánítania magát? Ezzel a tétellel Martov elvtárs a képtelenségig viszi tévedését, a szociáldemokratizmust a sztrájkizmus színvonalára süllyeszti le, Akimovék gyászos példáját követi. Mi csak örülhetünk, ha a szociáldemokráciának minden sztrájk sikerül, hiszen a szociáldemokrácia közvetlen és feltétlen kötelessége, hogy vezesse a proletariátus osztályharcának minden megnyilvánulását, márpedig a sztrájk e harc egyik legmélyrehatóbb és leghatalmasabb megnyilvánulása. De uszálypolitikusok lennénk, ha megengednők a harc ilyen elsődleges, ipso facto* — magánál a ténynél fogva, lényegében. — Szerk.* nem több mint trade-unionista formájának a mindent átfogó és tudatos szociáldemokrata harccal való azonosítását. Opportunista módon egy nyilvánvaló hazugságot szentesítenénk, ha minden sztrájkolót feljogosítanánk arra, hogy „párttagnak nyilvánítsa magát”, mert ez az állítás a legtöbb esetben hazugság lesz. Manyilovi ábrándokban ringatnánk magunkat, ha el akarnók hitetni magunkkal és másokkal, hogy minden sztrájkoló szociáldemokrata és a szociáldemokrata párt tagja lehet abban a mérhetetlen szétforgácsoltságban, elnyomatásban és eltompultságban, amely a kapitalizmusban a „tanulatlan”, nem szakképzett munkások roppant széles rétegeire szükségképpen ránehezedik. Éppen a „sztrájkoló” példáján látható különösen világosan, mi a különbség ama forradalmi törekvés között, hogy szociáldemokrata módon vezessünk minden sztrájkot és az olyan opportunista frázis között, amely minden sztrájkolót párttagnak nyilvánít. Mi az osztály pártja vagyunk, ha valóbanszociáldemokrata módon vezetjük a proletariátusnak csaknem az egész, sőt az egész osztályát; ebből azonban csak az Akimovok következtethetik azt, hogy szavakban azonosítanunk kell a pártot és az osztályt.

„Nem félek összeesküvő szervezettől”, mondta ugyanebben a beszédében Martov elvtárs — de hozzátette, „összeesküvő szervezetnek az én szememben csak akkor van értelme, ha széleskörű szociáldemokrata munkáspárt veszi körül” (239. old.). Hogy pontos legyen, így kellett volna mondania: ha széleskörű szociáldemokrata munkásmozgalom veszi körül. És ebben a formában Martov elvtárs tétele nemcsak vitathatatlan, hanem egyszerűen közhely. Csak azért térek ki erre a pontra, mert Martov elvtárs közhelyéből az utána felszólalók azt a nagyon közkeletű és nagyon vulgáris érvet gyártották, hogy Lenin „a párttagok összességét az összeesküvők összességére akarja korlátozni”. Erre a következtetésre — amelyen csak mosolyogni lehet — jutott Poszadovszkij elvtárs is, Popov elvtárs is, amikor pedig Martinov és Akimov is átvette, akkor igazi jellege, mégpedig opportunista frázis jellege már világosan megmutatkozott. Jelenleg ugyanezt az érvet fejtegeti az új „Iszkrá”-ban Akszelrod elvtárs, hogy ismertesse az olvasóközönséggel az új szerkesztőség új szervezeti nézeteit. Már a kongresszuson, mindjárt az első ülésen, amelyen az 1. pont kérdését tárgyalták, észrevettem, hogy az ellenlábasok ezt az olcsó fegyvert akarják felhasználni, és ezért beszédemben figyelmeztettem őket (240. old.): „Ne higgyék, hogy a pártszervezetek csak hivatásos forradalmárokból állhatnak. A legkülönfélébb fajtájú, rangú és árnyalatú szervezetekre van szükségünk, kezdve a rendkívül szűkkörű és konspiratív szervezeteken az igen széleskörű, szabad, laza szervezetekig (lose Organisationen).” Ez annyira nyilvánvaló, magától értetődő igazság, hogy feleslegesnek tartottam, hogy részletesebben foglalkozzam vele. De manapság, amikor igen-igen sok tekintetben visszarángattak bennünket, itt is meg kell ismételni a „rég tudott dolgokat”. Ebből a célból idézek néhány részletet a „Mi a teendő?”-ből és a „Levél egy elvtárshoz” című írásomból: „Az Alekszejevhez és Miskinhez, Halturinhoz és Zseljabovhoz hasonló kiváló emberek köre tisztán látja a politikai feladatokat e szó legvalóságosabb, leggyakorlatibb értelmében, tisztán látja éppen azért és annyiban, amennyiben lángoló igéik visszhangra találnak az ösztönösen ébredező tömegben, amennyiben pezsgő energiájukat felkapja és támogatja a forradalmi osztály energiája”*. Lásd ebben a kötetben 266. old. — Szerk.* Hogy szociáldemokrata párt legyünk, ahhoz éppen az osztály támogatását kell megszereznünk. Nem a pártnak kell az összeesküvő szervezetet körülvennie, ahogy Martov elvtárs gondolta, hanem a forradalmi osztálynak, a proletariátusnak kell körülvennie a pártot, amely mind az összeesküvő, mind a nemösszeesküvő szervezeteket magában foglalja.

„… A munkások gazdasági harcát szolgáló szervezeteknek szakmai szervezeteknek kell lenniök. Minden szociáldemokrata munkás köteles a lehetőséghez képest támogatni ezeket a szervezeteket és aktívan dolgozni bennük … De egyáltalán nem érdekünk azt követelni, hogy a szakegyletek tagjai kizárólag szociáldemokraták lehessenek, mert ez csökkentené a tömegre gyakorolt befolyásunkat. A szakegyletben vegyen részt minden munkás, aki megérti, hogy egyesülnie kell a munkáltatók és a kormány elleni harcra. A szakegyletek nem is érhetnék el céljukat, ha nem egyesítenék mindazokat, akik legalább ezt az elemi dolgot megértik, ha a szakegyletek nem lennének igen széleskörű szervezetek. S minél szélesebb körűek ezek a szervezetek, annál szélesebb lesz bennük a mi befolyásunk is, amely nemcsak a gazdasági harc «spontán» fejlődésének eredménye, hanem annak is, hogy a szervezet szocialista tagjai közvetlenül, tudatosan hatnak társaikra” (86. old.)*. Lásd ebben a kötetben 272. old. — Szerk.* Mellesleg megjegyezve, a szakszervezetek példája különösen jellemző az 1. pont vitás kérdésének megítélése szempontjából. Hogy ezeknek a szervezeteknek a szociáldemokrata szervezetek „ellenőrzése és vezetése alatt” kell dolgozniok, erre vonatkozólag a szociáldemokraták között nem lehet nézeteltérés. De ezen az alapon a szervezetek minden tagjának megadni azt a jogot, hogy „magukat” a szociáldemokrata párt tagjainak „nyilvánítsák”, nyilvánvaló képtelenség lenne és kettős kárt okozhatna: egyfelől csökkenthetné a szakmai mozgalom méreteit s gyengítené a munkásoknak ebből a talajból sarjadó szolidaritását. Másfelől szélesre tárná a kaput a szociáldemokrata pártban az elmosódottság és ingatagság előtt. A német szociáldemokrata pártnak alkalma volt arra, hogy egy ehhez hasonló kérdést egy konkrét esetben megoldjon a darabbérért dolgozó hamburgi kőművesekkel kapcsolatos híres incidens idején. A szociáldemokrácia pillanatnyi ingadozás nélkül a szociáldemokrata szempontjából becstelen dolognak nyilvánította a sztrájktörést, vagyis a sztrájkok vezetését, támogatását szívügyének ismerte el, de ugyanakkor éppoly határozottan elutasította azt a követelést, hogy a párt érdekeit a szakegyletek érdekeivel azonosítsák, hogy a pártra hárítsák a felelősséget az egyes szakegyletek egyes lépéseiért. A pártnak törekednie kell, és törekedni is fog arra, hogy szellemével átitassa, befolyása alá vonja a szakegyleteket, de éppen e befolyás érdekében külön kell választania ezeknek az egyleteknek teljesen szociáldemokrata (a szociáldemokrata párthoz tartozó) elemeit a nem teljesen öntudatos és politikailag nem teljesen aktív elemektől, és nem szabad a két csoportot egy kalap alá vonnia, amint ezt Akszelrod elvtárs szeretné.

„… Ha a forradalmárok szervezete fogja össze a legkonspiratívabb funkciókat, ez nem gyengíti, hanem kiszélesíti és tartalmasabbá teszi több olyan szervezet tömegeinek munkáját, amelynek a nagyközönséggel van dolga és ezért formailag a lehető legkevésbé határozott és a lehető legkevésbé konspiratív, mint például a munkás-szakszervezetek, a munkás önképző- és illegális irodalmi olvasókörök, a szocialista, valamint a lakosság valamennyi többi rétegében alakult demokratikus körök stb. stb. Mindenütt igen sok ilyen körre, egyletre és szervezetre van szükség, amelyek elláthatják a legkülönfélébb funkciókat, de ostobaság és káros volna összetéveszteni őket a forradalmárok szervezetével, elmosni a köztük levő határt…” (96. old.)*. Lásd ebben a kötetben 283—284. old. — Szerk.* Ebből az idézetből látható, milyen feleslegesen figyelmeztetett engem Martov elvtárs arra, hogy a forradalmárok szervezetét széleskörű munkásszervezeteknek kell körülvenniök. Erre már a „Mi a teendő?”-ben utaltam, a „Levél egy elvtárshoz” c. cikkemben pedig konkrétabban fejtettem ki ezt az eszmét. A gyári körök — írtam ott — „különösen fontosak számunkra: hiszen a mozgalom legfőbb ereje éppen a nagy üzemek munkásainak szervezettségében rejlik, mert a nagy üzemekben összpontosul a munkásosztálynak az a része, amely nemcsak számbeli fölényben van, hanem még nagyobb fölényben van befolyás, fejlettség, harcképesség dolgában. Legyen minden gyár a mi erődünk … A gyári albizottság igyekezzék az egész gyárat, a munkásoknak minél nagyobb részét átfogni mindenféle körök (vagy megbízottak) hálózatával . . . Minden csoportnak, körnek, albizottságnak stb. a bizottság intézményeként vagy fiókjaként kell működnie. Egyrészük nyíltan kijelenti, hogy be óhajt lépni az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba, és a bizottság hozzájárulásávalbe is lépnek, vállalnak (a bizottság megbízásából vagy a bizottság beleegyezésével) bizonyos funkciókat, kötelezik magukat, hogy engedelmeskednek a pártszervek rendelkezéseinek, élvezik a párttagok összes jogait, a bizottság legközelebbi utánpótlásának számítanak majd stb. Másik részük nem lép be az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba, hanem mint olyan kör szerepel, amelyet párttagok szerveztek, vagy a párt egyik-másik csoportjának irányításával működnek stb.” (17—18. old.). Az általam kiemelt szavakból különösen világosan látható, hogy az 1. pont megfogalmazásának eszméje teljes egészében kifejezésre jutott már a Levél egy elvtárshoz” c. cikkemben. Ebben világosan megjelölöm a pártba való belépés feltételeit a következőkben: 1) a szervezettség bizonyos foka és 2) a pártbizottság jóváhagyása. Egy oldallal odébb hozzávetőleg megjelöltem azt is, milyen csoportokat és szervezeteket, és milyen okoknál fogva kell (vagy nem kell) a pártba felvenni: „A terjesztő csoportnak az OSzDMP-hez kell tartoznia és ismernie kell a párt bizonyos számú tagját és funkcionáriusát. A munka szakmai feltételeit tanulmányozó és bizonyos szakmai követeléseket kidolgozó csoportnak nem kell okvetlenül az OSzDMP-hez tartoznia. Az egy-két párttag részvételével önképzéssel foglalkozó diákok, katonatisztek, alkalmazottak csoportjának olykor éppenséggel egyáltalán nem szabad tudnia arról, hogy az illetők a párthoz tartoznak, és így tovább” (18 — 19. old.).

Íme, újabb anyag a „nyílt sisak” kérdéséhez! Martov elvtárs tervezetének formulája még csak nem is érinti a pártnak a szervezethez való viszonyát, én viszont, azt hiszem, már egy évvel a kongresszus előtt rámutattam arra, hogy bizonyos szervezeteknek a párthoz kell tartozniok, másoknak pedig nem. A „Levél egy elvtárshoz” c. cikkemben már világosan megnyilvánul az az eszme, amely mellett a kongresszuson síkraszálltam. A következőképpen lehetne a dolgot szemléltetően ábrázolni. A szervezet szervezettségének és különösen konspiráltságának foka szerint körülbelül a következő kategóriák különböztethetők meg: 1) forradalmárok szervezetei; 2) munkások szervezetei, amelyek lehetőleg széleskörűek és különböző jellegűek (itt csupán a munkásosztályról beszélek, mert magától értetődőnek tartom, hogy bizonyos feltételek mellett ide fognak tartozni más osztályok bizonyos elemei is). Ebből a két kategóriából áll a párt. Továbbá: 3) a párthoz csatlakozó munkásszervezetek; 4) a párthoz nem csatlakozó munkásszervezetek, amelyek azonban alárendelik magukat a párt ellenőrzésének és vezetésének; 5) a munkásosztály szervezetlen elemei, amelyek részben, legalábbis az osztályharc jelentősebb megnyilvánulásai esetében, szintén alárendelik magukat a szociáldemokrácia vezetésének. Körülbelül így képzelem el én a dolgot. Ezzel szemben Martov elvtárs álláspontja szerint a párt határa teljesen elmosódó lesz, mert hiszen „minden sztrájkoló” megteheti, hogy „párttagnak” nyilvánítja magát”. Mi haszna van ennek az elmosódottságnak? Az „elnevezés” széleskörű elterjedése. A kára pedig az, hogy behozza azt a bomlasztó eszmét, hogy osztály és párt összecserélhető.

Az általunk felállított általános tételek megvilágítása céljából vessünk még egy futó pillantást az 1. pont körül lefolyt további kongresszusi vitára. Bruker elvtárs (Martov elvtárs örömére) az én megfogalmazásom mellett foglal állást, de kiderült, hogy az a szövetség, melyet ő velem kötött — eltérően Akimov elvtársnak Martovval kötött szövetségétől —, félreértésen alapszik. Bruker elvtárs „az egész szervezeti szabályzattal és annak egész szellemével nem ért egyet” (239. old.), és az én formulámat mint a „Rabocseje Gyelo” hívei számára kívánatos demokratizmus alapját védelmezi. Bruker elvtárs még nem jutott el ahhoz az állásponthoz, hogy politikai harcban olykor a kisebb rosszat kell választani; Bruker elvtárs nem vette észre, hogy hiábavaló dolog a demokratizmust védelmezni egy olyan kongresszuson, mint a mienk. Akimov elvtárs előrelátóbbnak bizonyult. Egészen helyesen tette fel a kérdést, amikor elismerte, hogy „Martov és Lenin elvtárs arról vitázik, melyik megfogalmazással érhető el jobban közös céljuk”(252. old.). „Én és Bruker — folytatja Akimov elvtárs — azt a megfogalmazást akarjuk választani, amellyel kevésbé érhető el ez a cél. Ezért én Martov megfogalmazását választom.” És Akimov elvtárs őszintén megmondta, hogy „a céljukat” (Plehanovét, Martovét és az enyémet, vagyis forradalmárok vezető szervezetének megteremtését) „megvalósíthatatlannak és károsnak” tartja; mint Martinov elvtárs*, ő is az ökonomistáknak azon eszméje mellett száll síkra, amely szerint „forradalmárok szervezetére” nincs szükség. …

* Martinov elvtárs egyébként el akarja magát határolni Akimov elvtárstól, be akarja bizonyítani, hogy összeesküvő nem ugyanaz, mint konspirációs, hogy az e szavak közötti különbség mögött fogalomkülönbség rejtőzik. Hogy milyen különbségről van szó, azt sem Martinov elvtárs, sem a most az ő nyomdokában járó Akszelrod elvtárs nem magyarázta meg. Martinov elvtárs „úgy tesz”, mintha én például a „Mi a teendő?”-ben nem foglaltam volna határozottan állást (éppúgy mint a „Feladatok”-ban is (lásd ebben a kötetben 150—169. old. — Szerk.)) „a politikai harcnak összeesküvésre való leszűkítése ellen”. Martinov elvtárs el akarja felejtetni a hallgatókkal, hogy azok, akik ellen én küzdöttem, nem látták a forradalmárok szervezetének szükségességét, ahogy Akimov elvtárs most sem látja.*

… „Szilárd hite, hogy az élet mégiscsak benyomul majd pártszervezetünkbe, függetlenül attól, hogy Martov megfogalmazásával rekesztik el előtte az utat vagy Leninével.” Az „életnek” ez „uszálypolitikus” értelmezéséről nem volna érdemes beszélni, ha nem találkoznánk vele Martov elvtársnál is. Martov elvtárs második beszéde (245. old.) általában annyira érdekes, hogy érdemes részletesen elemezni.

Martov elvtárs első érve: a pártszervezeteknek a szervezethez nem tartozó párttagok felett gyakorolt ellenőrzése „megvalósítható, ha a bizottságnak, mikor valakit megbíz egy bizonyos funkcióval, megvan a lehetősége arra, hogy ezt figyelemmel kísérje” (245. old.). Ez a tézis rendkívül jellemző, mert „elárulja” — ha szabad magam így kifejeznem —, hogy kinek kell és kinek lesz valóban hasznos Martov megfogalmazása: egyes intellektueleknek-e vagy a munkáscsoportoknak és munkástömegeknek. Arról van szó, hogy Martov megfogalmazását kétféleképpen lehet értelmezni: 1) mindenkinek joga van a párt tagjának „nyilvánítani magát” (magának Martov elvtársnak a szavai), aki a párt szervezetei egyikének vezetése alatt a pártot rendszeres személyes támogatásban részesíti; 2) a párt minden szervezetének joga van párttagnak elismerni mindenkit, aki a pártszervezet vezetése alatt a pártot rendszeres személyes támogatásban részesíti. Csupán az első értelmezés teszi valóban lehetővé „minden sztrájkolónak”, hogy párttagnak nevezze magát, és éppen ezért csak ez hódította meg egycsapásra a Liberek, Akimovok és Martinovok szívét. Ez az értelmezés azonban már nyilvánvaló frázis, mivel kiterjed az egész munkásosztályra és elhomályosítja a párt és az osztály közötti különbséget; a „minden sztrájkoló” ellenőrzéséről és vezetéséről csak „szimbolikusan” lehet beszélni. Ezért siklott át Martov elvtárs második beszédében azonnal a második értelmezésre (noha zárójelben mondva, ezt az értelmezést a kongresszus határozottan elvetette azzal, hogy Kosztics határozati javaslatát visszautasította, 225. old.): a bizottság megbízásokat fog adni és figyelemmel fogja kísérni végrehajtásukat. Ilyen speciális megbízásokat természetesen sohasem fognak adni a munkások tömegének, a proletárok ezreinek (akikről Akszelrod és Martinov elvtárs beszél), az ily megbízásokat gyakran éppen azoknak a professzoroknak fogják adni, akikről Akszelrod elvtárs említést tett, azoknak a gimnazistáknak, akiknek érdekeit Liber és Popov elvtárs (241. old.) szívén viseli, annak a forradalmi ifjúságnak, amelyre Akszelrod elvtárs második beszédében hivatkozott (242. old.). Szóval, Martov elvtárs formulája vagy holt betű, üres frázis marad, vagy főképpen és csaknem kizárólag a „polgári individualizmussal teljesen átitatott intellektueleknek” lesz hasznára, akik nem akarnak belépni a szervezetbe. Martov formulája szavakban a proletariátus széles rétegeinek érdekeit védi; a valóságban a proletárfegyelemtől és szervezettől visszariadó burzsoá értelmiség érdekeit fogja szolgálni. Senki sem meri tagadni, hogy az értelmiséget mint a mai kapitalista társadalom különleges rétegétáltalában éppen az individualizmus és a fegyelemre és szervezettségre való képtelenség jellemzi (v. ö. például Kautskynak az értelmiségről írt ismert cikkeivel); egyebek közt ez az, ami ezt a társadalmi réteget hátrányosan megkülönbözteti a proletariátustól; ebben rejlik egyik magyarázata az intellektuel ernyedtségnek és állhatatlanságnak, melyet olyan gyakran tapasztal a proletariátus; s az értelmiségnek ez a tulajdonsága elszakíthatatlan kapcsolatban van megszokott életkörülményeivel, kereseti viszonyaival, melyek igen sok tekintetben hasonlítanak a kispolgári életkörülményekhez (egyedül vagy nagyon kis kollektívákban végzett munka stb.). Végül nem véletlen az sem, hogy éppen Martov elvtárs formulájának a hívei példálóztak professzorokkal és gimnazistákkal! Az 1. pont körül folyó vitában nem a széleskörű proletárharc bajnokai léptek fel a radikális összeesküvő szervezet bajnokai ellen, amint azt Martinov és Akszelrod elvtárs hitte, hanem a burzsoá intellektuel individualizmus hívei ütköztek össze a proletár szervezet és fegyelem híveivel.

Popov elvtárs azt mondta: „Mindenütt, Pétervárott éppúgy mint Nyikolajevben vagy Odesszában — e városok képviselőinek tanúsága szerint —, tucatszám vannak munkások, akik irodalmat terjesztenek, szóbeli agitációt folytatnak, és akik nem lehetnek tagjai a szervezetnek. Hozzászámíthatjuk őket a szervezethez, de tagoknak nem tekinthetjük őket” (241. old.). Miért nem lehetnek a szervezet tagjai? ez Popov elvtárs titka. Fentebb már idéztem egy részt a „Levél egy elvtárshoz” c. cikkemből, amely megmutatja, hogy éppen az ilyen munkásokat lehet és kell felvenni a szervezetbe, nem tízet-húszat, hanem többszázat, s nagyon sok ilyen szervezet beléphet és kell is, hogy belépjen a pártba.

Martov elvtárs második érve: „Lenin szerint a pártban nem lehetnek más szervezetek, csak a pártszervezetek”. Tökéletesen igaz! .. „Szerintem éppen ellenkezőleg, ilyen szervezeteknek lenni kell. Az élet gyorsabban teremti és hozza létre a szervezeteket, mint ahogy mi be tudjuk őket sorolni szervezetünknek, a hivatásos forradalmárok harci szervezetének hierarchiájába” … Ez két szempontból helytelen: 1) az „élet” a forradalmárok sokkal kevesebb jól működő szervezetét hozza létre, mint amennyire nekünk szükségünk van, mint amennyire a munkásmozgalomnak szüksége van; 2) pártunk nemcsak a forradalmárok szervezeteinek, hanem a munkásszervezetek egész tömegének hierarchiája kell hogy legyen . . . „Lenin azt hiszi, hogy a Központi Bizottság csak azokat a szervezeteket fogja pártszervezetnek elismerni, amelyek elvi tekintetben teljesen megbízhatók lesznek. De Bruker elvtárs helyesen látja, hogy az élet (sic!) érvényesíti jogait, és hogy a Központi Bizottságnak — nehogy számos szervezetet a párton kívül hagyjon — legalizálnia kell majd őket, jóllehet nem egészen megbízhatók; éppen ezért Bruker elvtárs csatlakozik Leninhez” … Ez aztán az „életnek” igazi uszálypolitikus felfogása! Persze, ha a Központi Bizottság feltétlenül olyan emberekből állana, akiket nem saját véleményük vezet, hanem az, hogy mások mit mondanak (lásd a Szervező Bizottsággal történt incidenst), akkor az „élet” érvényesítené „jogait” abban az értelemben, hogy a párt legmaradibb elemei kerekednének felül (ahogy ez most meg is történt, amikor a maradi elemekből megalakult a párt-”kisebbség”). De nem lehet egyetlen nyomós okot sem felhozni, amely egy értelmes Központi Bizottságot arra kényszerítene, hogy „megbízhatatlan” elemeket vegyen fel a pártba. Amikor Martov elvtárs arra hivatkozik, hogy az „élet” „létrehozza” a megbízhatatlan elemeket, ezzel világosan megmutatja szervezeti tervének opportunista jellegét! .. „Én azonban azt hiszem — folytatja Martov —, hogy ha ilyen (nem teljesen megbízható) szervezet kész elfogadni a pártprogramot és a pártellenőrzést, akkor be vehetjük a pártba anélkül, hogy ezzel pártszervezetnek tennők meg. Én pártunk nagy diadalának tartanám, ha például a «függetlenek» valamely szövetsége elhatározná, hogy magáévá teszi a szociáldemokrácia álláspontját és programját és belép a pártba, ami azonban nem jelenti azt, hogy a szövetséget felvesszük a pártszervezetbe” … Lám, milyen zűrzavarhoz vezet Martov formulája: párthoz tartozó pártonkívüli szervezetek! Képzeljük csak el az ő sémáját: párt = 1) forradalmárok szervezetei + 2) pártszervezeteknek elismert munkásszervezetek, + 3) pártszervezeteknek el nem ismert munkásszervezetek (főleg a „függetlenek” sorából), + 4) különböző funkciókat betöltő egyes személyek, professzorok, gimnazisták stb. +5) „minden sztrájkoló”. E nagyszerű tervet csak Liber elvtárs szavaival lehet egy sorba állítani: „A mi feladatunk nemcsak egy szervezet megszervezése (!!), nekünk pártot lehet és kell szerveznünk” (241. old.). Persze hogy lehet és kell, de ehhez nem értelmetlen szavakra van szükség „szervezetek szervezéséről”, hanem arra, hogy nyíltan megköveteljük a párttagoktól, hogy valóban végezzék a szervezés munkáját. A „párt szervezéséről” beszélni és védelmezni azokat, akik a párt szóval mindenféle szervezetlenséget és mindenféle ziláltságot takargatnak — nem egyéb, mint üres szalmacséplés.”

A mi megfogalmazásunk — mondja Martov elvtárs — azt a törekvést fejezi ki, hogy a forradalmárok szervezete és a tömeg között legyen egy sor szervezet.” Éppen nem ezt fejezi ki. Éppen ezt a valóban kötelező törekvést nem fejezi ki Martov formulája, mivel nem ösztökél szervezkedésre, nem tartalmazza azt a követelést, hogy szervezkedjünk, nem választja el a szervezettet a szervezetlentől. Nem ad egyebet, csak elnevezést* és ezzel kapcsolatban önkéntelenül Akszelrod elvtárs szavaira gondolunk: …

* A Liga kongresszusán Martov elvtárs megfogalmazása mellett felhozott még egy érvet, amelyen csak nevetni lehet. „Rámutathatnánk arra — mondja —, hogy Lenin formulája, ha betű szerint vesszük, kizárja a pártból a Központi Bizottság megbízottait, mert ezek nem alkotnak szervezetet” (59. old.). Ezt az érvet a Liga kongresszusán is derültséggel fogadták, amint a jegyzőkönyv megállapítja. Martov elvtárs úgy véli, hogy az általa megjelölt „nehézség” csak akkor oldható meg, ha a Központi Bizottság megbízottai a „Központi Bizottság szervezetéhez” fognak tartozni. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Martov elvtárs példájával szemléletesen megmutatta, hogy egyáltalán nem értette meg az I. pont eszméjét, s egy valóban gúnyt érdemlő, merőben szőrszálhasogató kritika iskolapéldáját nyújtotta. Formailag elég volna „a Központi Bizottság megbízottainak szervezetét” megalakítani, határozatot hozni a pártba való felvételéről, és a „nehézség”, amely Martov elvtársnak annyi fejtörést okozott, nyomban eltűnne. Az 1. pont eszméjének lényege az én megfogalmazásomban viszont az, hogy erre ösztönöz: „szervezkedjetek!”, s ezenkívül az, hogy biztosítja a reális ellenőrzést és vezetést. A dolog lényegének szempontjából már maga az a kérdés is nevetséges, vajon a Központi Bizottság megbízottai a párthoz fognak-e tartozni, mert reális ellenőrzésüket teljesen és feltétlenül biztosítja már az is, hogy kinevezték őket megbízottakká, már az, hogy megmaradnak a megbízottak funkciójában. A szervezettnek és szervezetlennek összecseréléséről tehát (ez a hiba gyökere Martov elvtárs megfogalmazásában) itt szó sincs. Martov elvtárs formulája azért használhatatlan, mert bárki a párt tagjának nyilváníthatja magát, minden opportunista, minden dologtalan szószátyár, minden „professzor” és minden „gimnazista”. Megfogalmazásának erről az Achilles-sarkárólMartov elvtárs hiába akarja elterelni a figyelmet olyan példákkal, amelyek esetében szó sem lehet arról, hogy valaki önhatalmúlag a párttagok közé sorolja magát, párttagnak nyilvánítsa magát.*

… „Semmiféle rendelettel nem lehet nekik (a forradalmi ifjúság stb. köreinek) és egyes személyeknek megtiltani, hogy szociáldemokratáknak nevezzék magukat” (vitathatatlan igazság!), „sőt azt sem, hogy a párt részének tekintsék magukat”… ez már aztán egyáltalán nem igaz! Megtiltani valakinek, hogy szociáldemokratának nevezze magát, nem lehet és nincs miért, mert ez a szó közvetlenül csupán a meggyőződések rendszerét fejezi ki, nem pedig meghatározott szervezeti viszonyokat. De meg lehet és meg is kell tiltani egyes csoportoknak és személyeknek, hogy „a párt részének tekintsék magukat”, ha ezek a csoportok és személyek ártanak a párt ügyének, züllesztik vagy bomlasztják a pártot. Nevetséges volna a pártról, mint egészről, mint politikai tényezőről beszélni, ha a párt nem „tilthatná meg rendeletileg” a csoportnak, hogy az egész „részének tekintse magát”! Hát akkor minek megállapítani a pártból való kizárás rendjét és feltételeit? Akszelrod elvtárs szemléletesen ad abszurdum vitte Martov elvtárs fő hibáját; sőt opportunista elméletet csinált ebből a hibából, amikor hozzátette: „Lenin megfogalmazásában határozottan elvi ellentét van az 1. pont és a proletariátus szociáldemokrata pártjának lényege (!!), feladatai közt” (243. old.). Ez sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint ezt: ha nagyobb követeléseket támasztunk a párttal, mint az osztállyal szemben, a proletariátus feladatainak lényegével kerülünk elvi ellentmondásba. Nem csoda, hogy Akimov teljes erővel védelmére kelt ennek az elméletnek.

Az igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy Akszelrod elvtárs, aki most ezt a hibás, nyilvánvalóan az opportunizmus felé hajló fogalmazást új nézetek magvává akarta tenni, a kongresszuson éppen ellenkezőleg, hajlandónak mutatkozott „alkudozni”, mikor azt mondta: „De úgy látom, nyitott kaput döngetek” … (én ugyancsak ezt látom az új „Iszkrá”-nál is) … „mert Lenin elvtárs az ő perifériális köreivel, amelyek a pártszervezet részeinek tekintendők, az én követelésemhez közeledik” … (és nemcsak ezekkel a körökkel, hanem mindenfajta munkásszövetséggel: v. ö. jegyzőkönyv 242. old., Sztrahov elvtárs beszédéből és a fent idézett részeket a „Mi a teendő?”-ből és a „Levél egy elvtárshoz”-ból) … „Maradnak még az egyes személyek, de itt is lehetne még alkudozni.” Azt feleltem Akszelrod elvtársnak, hogy általában nem vagyok ellene az alkudozásnak, s most meg kell magyaráznom, hogy értettem ezt. Éppen ezekre az egyes személyekre, mindezekre a professzorokra, gimnazistákra stb. vonatkozóan lettem volna a legkevésbé hajlandó engedményeket tenni; de ha kétség merült volna fel a munkásszervezetek tekintetében, kész lettem volna (noha fentebb bebizonyítottam, hogy ezek a kételyek teljesen alaptalanok) az 1. pontomhoz ilyenfajta megjegyzést hozzáfűzni: „Azokat a munkásszervezeteket, amelyek az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt programját és szervezeti szabályzatát elfogadják, mennél nagyobb számban fel kell venni a pártszervezetek sorába”. Szigorúan véve az ilyen kívánság persze nem a szervezeti szabályzatba való — a szervezeti szabályzatnak ugyanis jogi meghatározásokra kell szorítkoznia —, hanem magyarázó kommentárokba, brosúrákba (és már utaltam arra, hogy brosúráimban már jóval a szervezeti szabályzat előtt adtam ilyen magyarázatokat), de az ilyen megjegyzésben legalább nyoma sem volna hamis gondolatoknak, melyek dezorganizációhoz vezethetnek, nyoma sem volna opportunista elmélkedéseknek* és „anarchisztikus koncepcióknak”, amilyenek Martov elvtárs megfogalmazásában kétségtelenül vannak. …

* Ilyen elmélkedések elkerülhetetlenek, ha az ember megkísérli megindokolni a Martov-féle formulát, s kiváltképpen ezekhez tartozik Trockij elvtárs megjegyzése (248. és 346. old.): „az opportunizmust bonyolultabb okok idézik elő (vagy: mélyebb okok határozzák meg), mint a szervezeti szabályzat egyik vagy másik pontja — az opportunizmus a polgári demokrácia és a proletariátus viszonylagos fejlettségi fokának a szülötte …” Nem arról van szó, hogy a szervezeti szabályzat pontjai opportunizmust idézhetnek elő, hanem arról, hogy e pontok segítségével többé-kevésbé éles fegyvert kovácsoljunk az opportunizmus ellen. Mennél mélyebbek az opportunizmus okai, annál élesebbnek kell lennie ennek a fegyvernek. Ezért az opportunizmus „mély okaival” igazolni egy megfogalmazást, amely utat nyit az opportunizmus előtt, hamisítatlan uszálypolitika. Mikor Trockij elvtárs Liber elvtárs ellen volt, megértette, hogy a szervezeti szabályzat az egésznek a rész iránt, az élcsapatnak az elmaradt csapat iránt megnyilvánuló „szervezett bizalmatlansága”; de amikor Trockij elvtárs Liber elvtárs pártját fogta, ezt már elfelejtette, sőt „bonyolult okokkal”, „a proletariátus fejlettségi fokával” stb. kezdte igazolni azt, hogy mi a bizalmatlanságot (az opportunizmus iránti bizalmatlanságot) gyengén és bizonytalanul szervezzük. Trockij elvtárs másik érve: „az így vagy úgy megszervezett értelmiségi ifjúságnak sokkal könnyebb beiktatnia magát (az én kiemelésem) a párttagok névsorába”. Éppen ez az. Ezért szenved intellektuel elmosódottságban az a megfogalmazás, amelynek alapján még a szervezetlen elemek is párttagoknak nyilváníthatják magukat, nem pedig az enyém, amely elveti azt a jogot, hogy valaki „beiktassa magát” a névsorba. Trockij elvtárs azt mondja, hogy ha a Központi Bizottság „nem ismeri el” az opportunisták szervezetét, ennek oka csak a szervezet tagjainak jellemében kereshető, minthogy azonban ezek az emberek mint politikai személyiségek ismertek, nem veszedelmesek, el lehet őket távolítani általános pártbojkott útján. Ez csak azokban az esetekben igaz, amikor szükséges, hogy valakit eltávolítsunk a pártból (és akkor is csak félig igaz mivel szervezett párt szavazással távolít el, nem pedig bojkottal). Semmiképpen sem igaz ez azokban a sokkalta gyakoribb esetekben, amikor nincs értelme az eltávolításnak, amikor csupán ellenőrizni kell. Ellenőrzés céljából a Központi Bizottság bizonyos feltételekkel szándékosan felvehet a pártba nem teljesen megbízható, de munkaképes szervezetet is, hogy próbára tegye és megkísérelje helyes útra terelni, hogy vezetésével semlegesítse részleges elhajlásait stb. Az ilyen felvétel nem veszélyes, ha általában nem engedjük meg, hogy valaki „beiktassa magát” a párttagok névsorába. Az ilyen felvétel gyakran hasznos lesz a hibás nézeteknek és a hibás taktikának nyílt és felelős ellenőrzés mellett történő kifejtése (és megvitatása) szempontjából. „De ha szükség van arra, hogy a jogi meghatározások megfeleljenek a tényleges viszonyoknak, akkor Lenin elvtárs formuláját el kell vetni” — mondja Trockij elvtárs és megint úgy beszél mint egy opportunista. A valóságos viszonyok nem holtak, hanem élnek és fejlődnek. A jogi meghatározások megfelelhetnek e viszonyok progresszív fejlődésének, de (ha ezek a meghatározások rosszak) „megfelelhetnek” a visszafejlődésnek vagy pangásnak is. Éppen ez az utóbbi eset Martov elvtárs „esete”.*

… Ez az utóbbi kifejezés, melyet idézőjelbe tettem, Pavlovics elvtárstól származik, aki „felelőtlen és önmagukat a pártba beiktató” tagok elismerését nagyon helyesen anarchizmusnak minősíti. „Egyszerű nyelvre lefordítva” — így magyarázta Pavlovics elvtárs szövegezésemet Liber elvtársnak — ez ezt jelenti: „ha párttag akarsz lenni, a szervezeti viszonyokat sem szabad csak platónikusan elismerned.” Bármily egyszerű is ez a „fordítás”, mégsem volt felesleges (ahogy azt a kongresszus utáni események megmutatták), nemcsak különböző kétes professzorok és gimnazisták számára, hanem a legeslegvalódibb párttagok, vezetők számára sem … Nem kevésbé helyesen utalt Pavlovics elvtárs arra is, hogy ellentmondás van Martov elvtárs formulája és a tudományos szocializmus ama vitathatatlan tétele közt, amelyet ugyanaz a Martov elvtárs oly szerencsétlenül idézett: „Pártunk egy tudattalan folyamatnak tudatos kifejezője.” Éppen ez az. És éppen ezért nem helyes arra törekedni, hogy „minden sztrájkoló” párttagnak nevezhesse magát, mert ha „minden sztrájk” nemcsak elemi megnyilvánulása volna annak a hatalmas osztályösztönnek és osztályharcnak, amely elkerülhetetlenül a szociális forradalomhoz vezet, hanem e folyamat tudatos kifejezésevolna, akkor … akkor az általános sztrájk nem volna anarchista frázis, akkor pártunk nyomban és egyszerre felszívná az egész munkásosztályt, és következésképpen egyszerre végezne az egész polgári társadalommal is. Hogy a párt valóban tudatos kifejezője legyen ennek a folyamatnak, értenie kell ahhoz, hogy olyan szervezeti viszonyokat alakítson ki, amelyek biztosítják a tudatosság bizonyos színvonalát és rendszeresen emelik ezt a színvonalat. „Ha már Martov útján akarunk haladni — mondta Pavlovics elvtárs —, akkor mindenekelőtt el kell vetnünk a program elismerésére vonatkozó pontot, mert ahhoz, hogy a programot elfogadjuk, magunkévá kell tennünk és meg kell értenünk … A program elismerése a politikai öntudat elég magas színvonalát feltételezi.” Sohasem fogjuk megengedni, hogy a szociáldemokrácia támogatását, az általa vezetett harcban való részvételt bármiféle követelések (magunkévá tenni, megérteni stb.) mesterségesen korlátozzák, mert maga ez a részvétel, már egyedül megnyilvánulásának ténye által fokozza mind a tudatosságot, mind a szervezkedési ösztönt, de ha egyszer a tervszerű munka céljából pártba egyesültünk, akkor gondoskodnunk kell a tervszerűség biztosításáról.

Hogy Pavlovics elvtársnak a programra vonatkozó figyelmeztetése nem volt felesleges, az nyomban, még ugyanazon az ülésen kiderült. Akimov és Liber elvtársak, akik Martov elvtárs szövegezését győzelemre vitték*, nyomban kimutatták igazi énjüket, amikor azt követelték (254—255. old.), hogy (ahhoz, hogy „párttag” lehessen valaki) a programot is csak platonikusan, csak „alaptételeit” kelljen elismerni. …

* 28-an szavaztak mellette, 22-en ellene. A nyolc iszkraellenes közül hét Martov mellett volt, egy mellettem. Az opportunisták segítsége nélkül Martov elvtárs nem tudta volna opportunista formuláját elfogadtatni. (A Liga kongresszusán Martov elvtárs igen ügyetlenül igyekezett ezt a kétségtelen tényt megcáfolni, amikor valamely okból kizárólag a bundisták szavazatairól tett említést, és megfeledkezett Akimov elvtársról és barátairól, helyesebben csak akkor említette őket, amikor ezt ellenem tudta felhasználni, például azt a tényt, hogy Bruker elvtárs egyetértett velem.)*

… „Akimov elvtárs javaslata Martov elvtárs szempontjából teljesen logikus” — jegyezte meg Pavlovics elvtárs. Sajnos, a jegyzőkönyvből nem látjuk, hány szavazatot kapott Akimovnak ez a javaslata — minden valószínűség szerint legalább hetet (5 bundista, Akimov és Bruker). És éppen hét küldöttnek a kongresszusról való távozása változtatta át a „kompakt többséget” (iszkraellenesek, „centrum” és martovisták), amely a szervezeti szabályzat 1. pontja körül kezdett kialakulni, kompakt kisebbséggé! Éppen hét küldött távozása vezetett ahhoz, hogy a régi szerkesztőség megerősítéséről szóló javaslat megbukott, ami állítólag égbekiáltó módon megsértette a „folytonosságot” az „Iszkra” vezetésében! Ez az eredeti hetes csoport volt az iszkrás „folytonosság” egyetlen mentsvára és záloga; ez a hetes csoport a bundistákból, Akimovból és Brukerből állott, vagyis éppen azokból a küldöttekből, akik az „Iszkra” Központi Lapként való elismerésének indokai ellen szavaztak, éppen azokból a küldöttekből, akiknek opportunizmusát a kongresszus számtalanszor elismerte, elismerte Martov és Plehanov is abban a kérdésben, amely az 1. pont programra vonatkozó részének enyhítésére vonatkozott. Az „Iszkrá”-nak az iszkraellenesek által megvédett „folytonossága”! — itt kezdődik a bonyodalom a kongresszus utáni tragikomédiában.

* * *

A szervezeti szabályzat 1. pontjának kérdésében a szavazatok csoportosulása szakasztott olyan típusú jelenség volt, mint a nyelvek egyenjogúsága körüli incidensben: az iszkrás többség (körülbelül) negyedrészének leválása lehetővé teszi a győzelmet az iszkraellenesek számára, akiket a „centrum” követ. Persze itt is vannak egyes szavazatok, amelyek a kép összhangját zavarják — az olyan nagy gyűlésen, mint amilyen a mi kongresszusunk, feltétlenül akad egy bizonyos számú „vad”, akiket a véletlen hol az egyik, hol a másik oldalra vet, különösen olyan kérdésben, mint az 1. pont, ahol még éppen csak kezdett kibontakozni a nézeteltérés igazi jellege, és sokaknak még nem volt ideje a kérdés tisztázására (minthogy a kérdést előzőleg az irodalomban nem dolgozták fel). A többségi iszkrások öt szavazatot elvesztettek (Ruszov és Karszkij 2—2 szavazata és Lenszkij 1 szavazata); ezzel szemben csatlakozott hozzájuk egy iszkraellenes (Bruker) és hárman a centrumból (Medvegyev, Jegorov és Carjov); ez összesen 23 szavazat (24 – 5 +4), egy szavazattal kevesebb, mint a választásoknál kialakult végleges csoportosulás során. A többséget Martovnak az iszkraellenesek szerezték meg, akik közül heten mellette, egy pedig mellettem volt (a „centrumból” szintén heten voltak Martov mellett, hárman pedig mellettem). Az iszkrások kisebbségének az iszkraellenesekkel és a „centrummal” kötött koalíciója, amely a kongresszus végén és a kongresszus után kompakt kisebbséget alkotott, kezdett kialakulni. Martov és Akszelrod az 1. pont megfogalmazásával, különösen pedig a fogalmazás védelmével kétségkívül az opportunizmus és az anarchista individualizmus felé tettek egy lépést, s ez a politikai hibájuk a kongresszus szabad és nyílt arénáján azonnal és különösen plasztikusan megnyilvánult abban, hogy a” legkevésbé állhatatos és elvi tekintetben legkevésbé következetes elemek nyomban minden erejüket latbavetették a forradalmi szociáldemokrácia nézeteiben keletkezett rés, hasadék kiszélesítésére. A kongresszuson olyan emberek működtek együtt, akik szervezeti téren nyíltan különböző célokat tűztek ki (lásd Akimov beszédét), s ez a tény szervezeti tervünk és szervezeti szabályzatunk elvi ellenfeleit azonnal Martov és Akszelrod elvtársak hibájának támogatására késztette. Azok az iszkrások, akik ebben a kérdésben is hívek maradtak a forradalmi szociáldemokráciához, kisebbségben voltak. Ez óriási fontosságú körülmény, mert ennek tisztázása nélkül egyáltalában nem érthetjük meg sem a szervezeti szabályzat egyes részletei körül vívott harcot, sem pedig a Központi Lap és a Központi Bizottság személyi összetétele körül vívott harcot.

j) Akik ártatlanul szenvedtek az opportunizmus hamis vádja miatt

Mielőtt rátérnék a szervezeti szabályzat körüli további vita ismertetésére, a központi szervek személyi összetételének kérdésében felmerült nézeteltérésünk tisztázása végett érintenem kell az „Iszkra”-szervezetnek a kongresszus alatt tartott külön üléseit. E négy ülés közül az utolsót és legfontosabbat éppen a szervezeti szabályzat 1. pontja feletti szavazás után tartottuk, s ilymódon az „Iszkra”-szervezetnek ezen az ülésen bekövetkezett szakadása a további harcnak mind időrendi, mind logikai előfeltétele volt.

Az „Iszkra”-szervezet külön ülései* nem sokkal a Szervező Bizottsággal történt incidens után kezdődtek: ez az incidens alkalom volt arra, hogy megvitassák, kit lehet jelölni a Központi Bizottságba. Magától értetődik, hogy a kötött mandátumok eltörlése következtében ezeknek az üléseknek kizárólag tanácskozó jellege volt, senkit semmire sem köteleztek, de mégis óriási jelentőségük volt. …

* Megoldhatatlan viták elkerülése céljából már a Liga kongresszusán igyekeztem mennél rövidebbre fogni a külön üléseken történtek ismertetését. A legfontosabb tényeket „Levél az «Iszkra» szerkesztőségéhez” című írásomban (4. old.) is ismertettem. Martov elvtárs „Válasz”-ában nem tiltakozott ellenük.*

… A Központi Bizottságba való megválasztás jelentékeny nehézségekkel járt a küldöttekre nézve, mert nem ismerték sem a konspirációs neveket, sem az „Iszkra”-szervezet belső munkáját — annak a szervezetnek belső munkáját, amely megteremtette a párt igazi egységét, megvalósította a gyakorlati mozgalomnak azt a vezetését, amely az „Iszkra” hivatalos elismerésének egyik indokául szolgált. Láttuk már, hogy az iszkrások számára egységük esetén biztosítva volt a kongresszus nagy, a jelenlevők háromötödéig terjedő többsége, s ezt az összes küldöttek nagyon jól megértették. Az iszkrások valamennyien éppen azt várták, hogy az „Iszkra”-szervezet a Központi Bizottság egy meghatározott személyi összetételét fogja javasolni, és e szervezet egyetlen tagja sem tiltakozott egy szóval sem az ellen, hogy a szervezeten belül előzetesen megvitassák a Központi Bizottság összetételét, senki egy árva szót sem szólt az egész Szervező Bizottság megerősítéséről, azaz Központi Bizottsággá való átalakításáról, még arról sem szólt senki egy árva szót sem, hogy az egész Szervező Bizottsággal együtt kellene tanácskozniok a központi bizottsági tagok jelöléséről. Ez a körülmény szintén rendkívül jellemző, és rendkívül fontos, hogy ezt figyelembe vegyük, mert a martovisták most utólag buzgón védelmezik a Szervező Bizottságot, amivel immár századszor és ezredszer csak politikai gerinctelenségüket bizonyítják*. …

* Képzeljük csak el ezt az „erkölcsrajzot”: az „Iszkra”-szervezet küldötte a kongresszuson csak az „Iszkra”-szervezettel tanácskozik és még csak egy árva szót sem szól a Szervező Bizottsággal való tanácskozásról. Amikor azután ebben a szervezetben is, a kongresszuson is vereséget szenved, kezdi sajnálni, hogy a Szervező Bizottságot nem erősítették meg, kezd róla utólag dicshimnuszokat zengeni, és fölényesen ignorálja azt a szervezetet, amelytől mandátumát kapta! Kezeskedhetünk arról, hogy egyetlenegy valóban szociáldemokrata és valóban munkáspárt történetében sem akad hasonló eset.*

… Amíg a központok összetétele miatt bekövetkezett szakadás nem kovácsolta össze Martovot Akimovval, a kongresszuson mindenki előtt világos volt az, amiről különben a kongresszus jegyzőkönyveiből és az „Iszkra” egész történetéből minden elfogulatlan ember könnyen meggyőződhet, az tudniillik, hogy a Szervező Bizottság főképpen a kongresszus összehívása céljából alakított bizottság volt, amelyet szándékosan a különböző árnyalatok képviselőiből állítottak össze, a bundistákat is beleértve; a párt szervezeti egysége létrehozásának tényleges munkáját azonban teljesen az „Iszkra”- szervezet végezte (figyelembe kell venni azt is, hogy a kongresszuson egészen véletlenül nem volt jelen a Szervező Bizottság néhány iszkrás tagja, részben a letartóztatások következtében, részben más, „rajtuk kívül álló” okokból). A kongresszuson megjelent „Iszkra”-szervezet összetételét Pavlovics elvtárs brosúrájában már ismertette (lásd „Levél a II. kongresszusról” című írását, 13. old.).

Az „Iszkra”-szervezetben lefolyt heves viták végleges eredménye a „Levél a szerkesztőséghez” c. írásomban már említett két szavazás volt. Az első szavazás eredménye: „a Martov által támogatott jelöltek közül egyet elvetettek kilenc szavazattal négy ellenében, hárman tartózkodtak a szavazástól”. Azt hihetnők, hogy nincs egyszerűbb, természetesebb valami egy ilyen ténynél: az „Iszkra”-szervezet a kongresszuson jelen volt mind a tizenhat tagjának közös hozzájárulásával megvitatja a számba jöhető jelöléseket, s a többség Martov elvtárs egyik jelöltjét elveti (mégpedig Stein elvtárs jelölését, mint ahogy azt most már, nem tudván magát tovább türtőztetni, maga Martov elvtárs is kifecsegte az „Ostromállapot” 69. oldalán). Hiszen a pártkongresszusra többek között éppen azért gyűltünk egybe, hogy megvitassuk és eldöntsük azt a kérdést, kinek a kezébe kell a „karmesteri pálcát” adni, és közös pártkötelességünk volt, hogy a napirend e pontjának a legnagyobb figyelmet szenteljük és ezt a kérdést az ügy érdeke, nem pedig a „nyárspolgári gyengédség” szempontjából döntsük el, ahogy később Ruszov elvtárs igen helyesen megjegyezte. Persze a jelölések megvitatásánál a kongresszuson szükségképpen érinteni kellett bizonyos személyi tulajdonságokat is, a hozzászóló természetszerűleg kifejti helyeslését illetve rosszalását*, különösen egy nemhivatalos és szűkkörü ülésen. …

* Martov elvtárs a Ligában keserűen panaszkodott, hogy rosszallásomat igen gorombán fogalmaztam meg, s nem vette észre, hogy a panaszaiból adódó következtetés sajátmaga ellen irányul. Lenin viselkedése — az ő kifejezésével élve — féktelen volt (lásd a Liga jegyzőkönyve, 63. old.). Úgy van. Többször becsapta az ajtót. Igaz. Viselkedésével (az „Iszkra”-szervezet második vagy harmadik ülésén) felháborította azokat a tagokat, akik ottmaradtak a gyűlésen. Való igaz! De mi következik ebből? Csak az, hogy a vitás kérdések lényegére vonatkozó érveim meggyőzőek voltak, s a kongresszus menete igazolta őket. Valóban, ha végülis az „Iszkra”-szervezet 16 tagja közül 9 velem volt, akkor világos, hogy ez igenis az átkos gorombaságok ellenére történt. Tehát „gorombaságok” nélkül talán még kilencnél is több ember lett volna az én oldalamon. Tehát az érvek és tények annál meggyőzőbbek voltak, mennél nagyobb „felháborodást” kellett ellensúlyozniok.*

… És én már a Liga kongresszusán felhívtam a figyelmet arra, hogy ostobaság egy jelölés helytelenítését valami „szégyenletes dolognak” tekinteni (Liga jegyzőkönyve, 49. old.), ostobaság „jelenetet” rendezni és hisztérikus ordítozást csapni olyasmiért, ami pártkötelességünknek, a funkcionáriusok tudatos és körültekintő megválasztásának közvetlen teljesítéséhez tartozik. Márpedig a kisebbség ezért csapta az egész hűhót; a kongresszus után a „tönkretett reputáció” miatt kezdtek jajveszékelni (lásd a Liga jegyzőkönyve, 70. old.) és a sajtóban igyekeztek a széles nyilvánossággal elhitetni, hogy Stein elvtárs az egykori Szervező Bizottság „egyik vezetője” volt, és hogy alaptalanul vádolták „holmi pokoli tervekkel” (lásd „Ostromállapot” 69. old.). Nos, vajon nem hisztéria-e, amikor egyes jelölések helyeslése vagy helytelenítése miatt a „tönkretett reputáción” jajveszékelnek? Vajon nem kicsinyes civódás-e, amikor egyesek azok után, hogy az „Iszkra”-szervezet külön ülésén is, a hivatalos, legfelsőbb pártgyűlésen, a kongresszuson is vereséget szenvedtek, fűnek-fának panaszkodnak, és kiselejtezett jelölteket mint „vezetőket” ajánlanak az igen tisztelt közönségnek? amikor azután szakadás útján és a kooptálás követelésével kényszerítik rá jelöltjeiket a pártra? Nálunk a tespedt külföldi légkörben a politikai fogalmakat annyira összezavarták, hogy Martov elvtárs nem tudja már megkülönböztetni a pártkötelességet a körösditől és a cimboraságtól! Bizonyára bürokratizmus és formalizmus azt gondolni, hogy a jelöltek kérdését csak a kongresszusokon helyénvaló megvitatni és eldönteni, ahol a küldöttek mindenekelőtt fontos elvi kérdések megvitatása végett gyűlnek össze, ahol a mozgalomnak olyan képviselői gyűlnek össze, akik képesek személyi kérdéseket elfogulatlanul eldönteni, akik képesek (és kötelesek) megkövetelni és összegyűjteni a jelöltekről szóló minden adatot, hogy azután leadják szavazatukat, ahol természetszerű és szükséges dolog, hogy a „karmesteri pálca” fölötti vitáknak bizonyos helyet biztosítanak. E helyett a bürokratikus és formalista felfogás helyett nálunk most más szokásokat vezettek be: a kongresszus után boldog-boldogtalannak Ivan Ivanovics politikai temetéséről, Ivan Nyikiforovics tönkretett reputációjáról fogunk beszélni; a jelölteket egyik vagy másik közíró brosúrákban fogja ajánlani, s ugyanakkor farizeus módon mellét verve azt bizonygatja majd: nem kör, hanem párt … Az olvasók közül azok, akik szeretik a botrányt, mohón fogják szürcsölni azt a szenzációs újdonságot, hogy ez meg ez, mint Martov maga állítja, a Szervező Bizottság vezetője volt*. …

* Az „Iszkra”-szervezetben én is javasoltam egy jelöltet a Központi Bizottságba, de éppúgy mint Martovnak, nekem sem sikerült elfogadtatnom; én is beszélhettem volna arról, hogy ennek az elvtársnak nagyszerű, rendkívüli tényekkel bizonyított reputációja volt a kongresszus előtt s a kongresszus elején. De nekem ilyesmi eszembe se jut. Ez az elvtárs elég önérzetes ahhoz, hogy ne engedje meg senkinek sem azt, hogy a kongresszus után a sajtóban jelöljék vagy politikai temetésén, tönkretett reputációján stb. jajveszékeljenek.*

… Ez az olvasóközönség sokkal inkább képes a kérdést megvitatni és eldönteni, mint az olyan formalisztikus intézmények, amilyenek a kongresszusok az ő durván mechanikus többségi határozataikkal … Igen, igazi pártmunkásainknak a külföldi marakodás nagy Augiász-istállóit kell még kitisztogatniok!

—

Az „Iszkra”-szervezet másik szavazásának eredménye: „tíz szavazattal kettő ellen — négyen tartózkodnak a szavazástól — elfogadják az öttagú listát (a központi bizottsági tagokét), amelyen az én javaslatomra a nem-iszkrás elemek és az iszkrás kisebbség egy-egy vezetője szerepel”. Ez a szavazás rendkívül fontos, mert világosan és megcáfolhatatlanul bizonyítja, mennyire hazugok azok a civakodás légkörében később felburjánzott mendemondák, hogy a pártból ki akartuk űzni vagy félre akartuk állítani a nem-iszkrásokat, hogy a többség csak a kongresszus egyik felével és csak a kongresszus egyik feléből választott stb. Mindez szemenszedett hazugság. Az említett szavazás mutatja, hogy nemhogy a pártból, de még a Központi Bizottságból sem távolítottuk el a nem-iszkrásokat, hanem módot adtunk ellenlábasainknak arra, hogy igen számottevő kisebbséggel képviseltessék magukat. Csak arról volt szó, hogy ők többséget akartak, s amikor ez a szerény kívánságuk nem teljesült, botrányt csaptak s kereken megtagadták a központi szervekben való részvételt. Hogy Martov elvtársnak a Ligában tett kijelentéseivel szemben igenis így történt a dolog, látható a következő levélből, amelyet az „Iszkra”-szervezet kisebbsége küldött nekünk, az iszkrások többségének (és a hét ember távozása után a kongresszus többségének) mindjárt a szervezeti szabályzat 1. pontjának a kongresszuson való elfogadása után (megjegyzendő, hogy az „Iszkra”-szervezetnek az az ülése, amelyről beszéltem, az utolsó volt; utána a szervezet ténylegesen felbomlott, és mindkét fél igyekezett a többi kongresszusi küldöttet a maga igazáról meggyőzni).

Közlöm itt a levél szövegét:

„Miután meghallgattuk két küldöttnek, Szorokinnak és Szablinának a magyarázatait arra vonatkozólag, hogy a szerkesztőség többsége és a «Munka Felszabadítása» csoport részt kíván venni az ülésen (ezen és ezen a napon)*, és miután e küldöttek segítségével megállapítottuk, hogy az előző ülésen felolvastak egy listát, amely azoknak a nevét tartalmazta, akiket állítólag mi jelöltünk a Központi Bizottságba, s amelyet felhasználtak egész politikai álláspontunk helytelen jellemzésére, és tekintettel arra, hogy először is ezt a jegyzéket nekünk tulajdonították anélkül, hogy bármiféle kísérletet tettek volna e névsor eredetének megállapítására; hogy másodszor, ez a körülmény kétségkívül kapcsolatban van az opportunizmus vádjával, melyet az «Iszkra»-szerkesztőség és a «Munka Felszabadítása» csoport többségéről nyíltan terjesztenek, és hogy harmadszor, számunkra teljesen világos a kapcsolat e vád és a között a teljesen határozott terv között, hogy az «Iszkra» szerkesztőségének összetételét megváltoztatják — az a véleményünk, hogy nem adtak kielégítő magyarázatot arra, hogy miért nem engedtek bennünket az ülésre, az pedig, hogy nem akartak bennünket az ülésre beengedni, annak bizonyítéka, hogy nem akarnak nekünk módot adni a fentemlített hamis vádak megcáfolására. …

* Számításom szerint a levélben közölt dátum keddre esik. Az ülés kedden este, azaz a kongresszus 28-i ülése után volt. Ez az időrendi megállapítás igen fontos. Okmányszerűen megcáfolja Martov elvtársnak azt a véleményét, hogy a központi szervek megszervezésének kérdésében, nem pedig személyi összetételük kérdésében került sor köztünk kenyértörésre. Okmányszerűen bizonyítja, hogy helyesen ismertettem a helyzetet a Liga kongresszusán és a „Levél a szerkesztőséghez” című írásomban. A kongresszus 28-i ülése után Martov és Sztarover elvtárs fokozott mértékben hangoztatják, hogy alaptalanul vádolják őket opportunizmussal, és egy szót sem szólnak a Tanács összetétele vagy a központi szervekbe való kooptálás kérdésében (amiről a 25, 26. és 27. ülésen vitatkoztunk) felmerült nézeteltérésekről.*

… Ami azt a kérdést illeti, lehetséges-e köztünk megállapodás a Központi Bizottságba választandó jelöltek közös névsorára vonatkozóan, kijelentjük, hogy az egyedüli névsor, amelyet mi a megállapodás alapjául elfogadhatunk, a következő: Popov, Trockij, Glebov; emellett hangsúlyozzuk, hogy ennek a névsornak kompromisszum-jellege van, mert Glebov elvtárs felvétele a listára csak a többség óhajának tett engedményt jelenti, azok után ugyanis, hogy nyilvánvaló lett előttünk Glebov elvtársnak a kongresszuson játszott szerepe, úgy véljük, hogy Glebov elvtárs nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a Központi Bizottságba választandó jelölttel szemben támasztanunk kell.

Egyúttal hangsúlyozzuk azt a körülményt, hogy amikor a Központi Bizottságba választandó jelöltekre vonatkozólag tárgyalásokba kezdünk, ezt egyáltalán nem kapcsoljuk össze azzal a kérdéssel, milyen lesz a Központi Lap szerkesztőségének összetétele, minthogy erre a kérdésre (a szerkesztőség összetételére) vonatkozóan nem vagyunk hajlandók semmiféle tárgyalásokba bocsátkozni.

Az elvtársak nevében
Martov és Sztarover.”

Ez a levél, amely pontosan tükrözi a vitázó felek hangulatát és a vita állását, egycsapásra feltárja a kezdődő szakadás „magvát” és megmutatja a szakadás valóságos okait. Az „Iszkra”-szervezet kisebbsége, amely nem akart megegyezni a többséggel és előnyben részesítette a kongresszuson való szabad agitációt (amire természetesen teljes joga van), mégis azt követeli a többség „delegátusaitól”, hogy bocsássák be őket külön ülésükre! Érthető, hogy ezen a mulatságos követelésen ülésünk (a levelet az ülésen természetesen felolvasták) részvevői csak mosolyogtak és vállukat vonogatták, „az opportunizmus hamis vádja” miatti már-már hisztériába átcsapó kiabálásokat pedig éppenséggel kikacagták. De elemezzük előbb pontról pontra Martov és Sztarover keserves sirámait.

Igazságtalanul tulajdonították nekik a névsort; helytelenül jellemzik politikai álláspontjukat. — De mint Martov maga is beismeri (a Liga jegyzőkönyve, 64. old.), nekem eszem ágában sem volt, hogy kételkedjem szavaiban, abban, hogy nem ő a névsor szerzője. Annak, hogy ki a szerző, egyáltalán semmi köze a dologhoz, és annak, hogy a névsort valamelyik iszkrás vagy a „centrum” valamelyik képviselője stb. állította-e össze, az égvilágon semmi jelentősége nincs. A fontos az, hogy ez a lista, melyen csakis a mostani kisebbség tagjai szerepelnek, a kongresszuson közkézen forgott, mégha csak egyszerű találgatások vagy feltevések formájában is. A legfontosabb végülis az, hogy Martov elvtárs kénytelen volt a kongresszuson kézzel-lábbal kapálózni az ilyen lista ellen, amelyet most lelkesen kellene fogadnia. Az emberek és árnyalatok megítélésében tanúsított állhatatlanságot nem lehet szemléltetőbben ábrázolni, mint ezzel az ugrással, amellyel néhány hónap alatt a „megszégyenítő hír” miatti jajveszékelésektől eljutottak odáig, hogy a központi szervbe való beválasztás céljából rá akarták kényszeríteni a pártra az állítólagos megszégyenítő listának ugyanezeket a jelöltjeit!* …

* Ezek a sorok már ki voltak szedve, amikor értesültünk a Guszev elvtárs és Deutsch elvtárs közötti incidensről. Ezzel az incidenssel külön foglalkozunk majd a mellékletben (lásd ebben a kötetben 543—551. old. – Szerk.).*

… Ez a jegyzék — mondta Martov elvtárs a Liga kongresszusán — „politikailag a mi csoportunknak és a «Juzsnij Rabocsij»-nak a Bunddal kötött koalícióját jelentette, mégpedig a közvetlen megegyezésértelmében kötött koalícióját” (64. old.). Ez nem igaz, mert először is a Bund sohasem lett volna hajlandó „megegyezésre” egy olyan lista tekintetében, amelyen nem szerepel egy bundista sem; másodszor pedig közvetlen megegyezésről (amelyet Martov megszégyenítőnek tartott) nem volt és nem lehetett szó nemcsak a Bunddal, de a „Juzsnij Rabocsij”-csoporttal sem. Éppen nem megegyezésről volt szó, hanem koalícióról, nem arról, hogy Martov elvtárs egyességet kössön, hanem arról, hogy őt elkerülhetetlenül támogatniok kellett azoknak az iszkraellenes és ingadozó elemeknek, akik ellen a kongresszus első felében harcolt és akik kapva kaptak a szervezeti szabályzat 1. pontjával kapcsolatban elkövetett hibáján. Az idézett levél a legkétségbevonhatatlanabb módon bizonyítja, hogy a „sérelem” gyökere igenis az opportunizmus nyílt és emellett hamis vádja volt. Ezek a „vádak”, amelyek miatt az egész hűhó kezdődött és amelyeket Martov elvtárs most oly gondosan megkerül, jóllehet „Levél a szerkesztőséghez” című írásomban emlékeztettem rá, kétfélék voltak: először is, a szervezeti szabályzat 1. pontjának megvitatásakor Plehanov világosan megmondotta, hogy az 1. pont kérdése „az opportunizmus mindenféle fajtájú képviselői” tőlünk való „különválásának” kérdése, és hogy az én tervezetemet, amely gátat emel annak, hogy az ilyen elemek a pártba behatoljanak, „már pusztán ezért az opportunizmus összes ellenfeleinek meg kell szavazniok” (a kongresszus jegyzőkönyve, 246. old.). Ezek az erélyes szavak, bár egy kissé enyhítettem őket (250. old.), szenzációt keltettek, ami világosan kifejezésre jutott Ruszov (247. old.), Trockij (248. old.) és Akimov (253. old.) elvtárs beszédében. Plehanov tézisét „parlamentünk folyosóin” az 1. pont körüli végnélküli vitákban élénken kommentálták és ezerféleképpen variálták. És most a mi kedves elvtársaink, ahelyett hogy érdemlegesen védekeznének, nevetséges módon a sértődöttet adják, sőt még írásbeli panaszokat is benyújtanak az „opportunizmus hamis vádja miatt”!

A körösdi mentalitás és az a pártszempontból elképesztően éretlen gondolkodásmód, amely képtelen elviselni a párt nyilvánossága előtt lefolyó viták friss levegőjét, itt szemléltetően megmutatkozott. Az orosz ember jól ismeri ezt a gondolkodásmódot, amelyet egy régi mondás így fejez ki: vagy kenyerespajtásom, vagy ellenségem. Az emberek annyira hozzászoktak a szoros és összemelegedett kis társaság üvegburájához, hogy amikor először kellett saját felelősségükre a szabad és nyílt küzdőtérre lépniök, menten elájultak. Vádolnak — de ugyan kit? A „Munka Felszabadítása” csoportot, mégpedig annak a többségét opportunizmussal vádolják — képzeljék el ezt a szörnyűséget! Vagy pártszakadás e miatt a jóvátehetetlen sérelem miatt, vagy ennek a „családi perpatvarnak” elkenése az üvegbura „folytonosságának” helyreállításával — ez a dilemma már meglehetősen határozottan kifejezésre jut a szóbanforgó levélben. Az intellektuel individualizmusnak és a körösdinek a mentalitása összeütközött a párt előtti nyílt állásfoglalás követelményével. Képzeljük csak el, hogy a német pártban lehetséges volna ilyen képtelenség, ilyen civakodás, mint ez az „opportunizmus hamis vádja” miatt csapott jajveszékelés! A proletár szervezettség és fegyelem már rég leszoktatta ott az embereket az ilyen intellektuel nyavalygásról. Mindenki a legnagyobb tisztelettel viseltetik, mondjuk, Liebknecht iránt, de ugyancsak kinevetnék ott azt, aki amiatt panaszkodna, hogy Liebknechtet „nyíltan opportunizmussal vádolták” (Bebellel együtt) az 1895-i kongresszuson, amikor az agrárkérdésben Vollmarnak, a közismert opportunistának és barátainak rossz társaságába került. Liebknecht neve természetesen nem azért elválaszthatatlan a német munkásmozgalom történetétől, mert Liebknecht egy ilyen viszonylag jelentéktelen részletkérdésben az opportunizmus hibájába esett, hanem ennek ellenére. És ugyanígy például Akszelrod elvtárs neve a harc okozta minden ingerültség ellenére, mindig a tisztelet érzését kelti és fogja kelteni minden orosz szociáldemokratában, de nem azért, mert Akszelrod elvtárs pártunk II. kongresszusán egy gyatra kis opportunista eszmét védelmezett, mert a Liga II. kongresszusán régi anarchista limlomot szedett elő, hanem ennek ellenére. Csak a legmegcsontosodottabb körösdi a maga logikájával: vagy kenyerespajtásom, vagy ellenségem — vezethetett hisztériára, civakodásra, pártszakadásra, csak azért, mert „a «Munka Felszabadítása» csoport többségét hamisan opportunizmussal vádolták”.

E borzalmas vádnak egy másik oka elválaszthatatlanul összefügg az előzővel. (Martov elvtárs a Liga kongresszusán (63. old.) gondosan igyekezett megkerülni és elködösíteni ennek az incidensnek egyik oldalát.) Itt egyrészt az iszkraellenes és az ingadozó elemeknek Martov elvtárssal kötött koalícióidról van szó, amely a szervezeti szabályzat 1. pontjával kapcsolatban felszínre került. Természetesen Martov elvtárs és az iszkraellenesek közt semmiféle közvetlen, vagy közvetett megegyezés nem volt és nem lehetett, és senki Martovot ezzel nem gyanúsította: félelmében kísértetet látott. De hibája politikailag éppen abban nyilvánult meg, hogy olyan emberekből, akik kétségkívül az opportunizmus felé hajlanak, mind tömörebb „kompakt” többség kezdett körülötte kialakulni (s ez most csak a hét küldött „véletlen” távozásával vált kisebbséggé). Erre a „koalícióra” mi természetesen szintén nyíltan rámutattunk mindjárt az 1. pont tárgyalása után, mind a kongresszuson (lásd Pavlovics elvtárs fentebb már említett megjegyzését, a kongresszus jegyzőkönyve, 255. old.), mind az „Iszkra”- szervezetben (úgy emlékszem, különösen Plehanov utalt erre). Ez pontosan ugyanaz az utalás és ugyanaz a gúny, amely 1895-ben Bebelnek és Liebknechtnek is osztályrészül jutott, amikor Clara Zetkin ezt mondotta nekik: „Es tut mir in der Seele weh, dass ich dich in der Gesellschaft seh’ „ (A kín szívem mélyéig éget, ily társaságban — azaz Vollmarral és társaival — látni téged — azaz Bebelt). Igazán furcsa, hogy Bebel és Liebknecht nem írtak akkor egy hisztérikus levelet Kautskynak és Zetkinnek, hogy az opportunizmus hamis vádja ellen tiltakozzanak …

Ami a Központi Bizottságba beválasztandó elvtársak névsorát illeti, ez a levél megmutatja Martov elvtárs tévedését, aki a Ligában azt állította, hogy a velünk való megegyezést még nem utasította vissza végleg, ami újabb példája annak, hogy a politikai harcban milyen oktalanság emlékezetből idézni beszélgetéseket, ahelyett, hogy dokumentumokra támaszkodnánk. A valóságban a „kisebbség” olyan szerény volt, hogy ultimátummal fordult a „többséghez”: jelöljenek két elvtársat a „kisebbségből” és egyet (kompromisszumként és tulajdonképpen csak engedményképpen!) a „többségből”. Ez szörnyűség, de tény. És ez a tény szemléltetően mutatja, mennyire értelmetlen a mostani mendemonda, hogy a „többség” a kongresszus egyik felével csak a kongresszus egyik felének képviselőit választotta meg. Éppen ellenkezőleg: a martovisták csak engedményképpen javasoltak nekünk háromból egyet, tehát azzal a szándékkal, hogy. ha nem egyezünk bele ebbe az eredeti „engedménybe”, akkor kizárólag a maguk embereit fogják bejuttatni! Külön ülésünkön jót nevettünk a martovisták szerénységén és a következő névsort állítottuk össze: Glebov — Travinszkij (akit utóbb beválasztottak a KB-ba) — Popov. Ez utóbbit (ugyancsak a 24-ek különgyülésén) Vasziljev elvtárssal (akit utóbb beválasztottak a Központi Bizottságba) helyettesítettük, csak azért, mert Popov elvtárs — előbb magánbeszélgetésben, azután pedig a kongresszuson nyíltan is — kijelentette, hogy nem akarja a mi listánkon jelöltetni magát (338. old.).

Így történt a dolog.

A szerény „kisebbségnek” az a szerény kívánsága volt, hogy többség legyen. Amikor ez a szerény kívánsága nem teljesült, a „kisebbség” méltóztatott részvételét teljesen megtagadni és egy kis botrányt rendezni. És most akadnak még olyanok, akik méltóságteljes leereszkedéssel a „többség” „konokságáról” beszélnek!

A „kisebbség” mulatságos ultimátumokat küldözgetett a „többségnek”, amikor a kongresszuson hadbavonult a szabad agitációért. Vereséget szenvedvén, hőseink sírvafakadtak és ostromállapotról kezdtek ordítozni. Voilá tout*. * – Ez az egész. — Szerk.*

Azt a borzalmas vádat, hogy meg akarjuk változtatni a szerkesztőség összetételét, mi (a huszonnégyek külön ülése) szintén mosollyal fogadtuk; a kongresszus kezdetétől, sőt már a kongresszus előtt is mindenki nagyon jól ismerte azt a tervet, hogy a szerkesztőséget az eredeti hármas csoport megválasztásával felújítják (részletesebben erről akkor fogok beszélni, amikor a szerkesztőségnek a kongresszuson lefolyt választásáról lesz szó). A „kisebbség”, amikor már látta, hogy a „kisebbség” és az iszkraellenesek koalíciója ragyogóan igazolja a terv helyességét, visszariadt ettől a tervtől, de ezen nem csodálkoztunk, ez egészen természetes volt. Persze nem vehettük komolyan azt a javaslatot, hogy a kongresszuson való harc előtt önszántunkból változzunk át kisebbséggé, nem vehettük komolyan az egész levelet, amelynek szerzői az ingerültségnek olyan hihetetlen fokáig jutottak el, hogy „az opportunizmus hamis vádjáról” beszéltek. Bizton reméltük, hogy a pártkötelesség igen hamar felül fog kerekedni azon a természetes kívánságon, hogy „kiadják mérgüket”.

Egy lépés előre, két lépés hátra421

k) A szervezeti szabályzat vitájának folytatása.
A tanács összetétele

A szervezeti szabályzat további pontjai körül sokkal több vita folyt a részletekről, mint a szervezeti elvekről. A kongresszus 24. ülése csakis a pártkongresszusokon való képviselet kérdésével foglalkozott, s ennek során az összes iszkrások által elfogadott tervek ellen megintcsak a bundisták (Goldblat és Liber, 258—259. old.) valamint Akimov elvtárs vívtak erélyes és határozott harcot, s Akimov elvtárs dicséretes nyíltsággal bevallotta, milyen szerepet játszott a kongresszuson: „Amikor beszélek, mindenkor teljes tudatában vagyok annak, hogy érveimmel nem fogok hatni az elvtársakra, hanem ellenkezőleg, ártok annak a pontnak, amelyet védelmezek” (261. old.). Ez a találó megjegyzés különösen helyénvaló volt közvetlenül a szervezeti szabályzat 1. pontjának megvitatása után; csak az „ellenkezőleg” kifejezést nem használta egészen helyesen, mert Akimov elvtárs nemcsak ártani tudott bizonyos pontoknak, hanem ugyanakkor és éppen ezáltal „hatni is tudott az elvtársakra” — az igen következetlen, az opportunista frázisra hajló iszkrások közül való elvtársakra.

Általában a szervezeti szabályzat 3. pontját, amely a kongresszuson való képviselet feltételeit határozza meg, szótöbbséggel fogadták el, — heten — nyilván az iszkraellenesek közül — tartózkodtak a szavazástól (263. old.).

A Tanács összetételéről folyó vita, amely a kongresszus 25. ülésének javarészét igénybevette, megmutatta a csoportosulások rendkívül nagy szétforgácsolódását a rengeteg különböző tervezet körül. Abramszon és Carjov teljesen elvetik a Tanácsra vonatkozó tervet. Panyin makacsul kitart amellett, hogy a Tanács csakis döntőbíróság legyen, s ezért egészen következetesen azt javasolja, hagyják ki azt a meghatározást, hogy a Tanács a legfelsőbb szerv, és hogy a Tanácsot annak bármely két tagja egybehívhatja*. …

* Sztarover elvtárs úgylátszik szintén hajlott Panyin elvtárs nézetei felé, csak azzal a különbséggel, hogy az utóbbi tudta, mit akar, és egészen következetesen olyan határozatokat javasolt, amelyek a Tanácsot merőben döntőbírósági jellegű, egyeztető szervvé változtatják, Sztarover elvtárs viszont nem tudta, mit akar, amikor azt mondta, hogy a Tanács a tervezet szerint „csak a felek kívánságára” ül össze (266. old.). Ez egyszerűen valótlanság.*

… Gerc, Ruszov a Tanács megalakításának különböző módszerei mellett foglalnak állást, annak a három módszernek kiegészítéseképpen, amelyeket a szabályzat-előkészítő bizottság öt tagja javasolt.

A vitás kérdések mindenekelőtt a Tanács feladatainak meghatározása körül forogtak: döntőbíróság vagy a párt legfelsőbb szerve? Következetesen az előbbi mellett foglalt állást, mint már mondottam, Panyin elvtárs. De egyedül volt. Martov elvtárs ezt határozottan ellenezte: „Azt ajánlom, vessük el azt a javaslatot, amely szerint «a Tanács a legfelsőbb szerv» szavak törlendők; a mi megfogalmazásunk” (azaz a Tanács feladatainak az a megfogalmazása, amelyben a szabályzatelőkészítő bizottságban megállapodtunk) „szándékosan fenntartja azt a lehetőséget, hogy a Tanácsot a legfelsőbb pártszervvé fejlesszük. A mi véleményünk szerint a Tanács nemcsak egyeztető szerv.” Márpedig a Tanács összetétele — Martov elvtárs tervezete szerint — teljesen és kizárólag az „egyeztető szervek” vagy döntőbíróságok jellegének felelt meg: két-két tag a két központi szervből és egy ötödik, akit ez a négy hív meg. A Tanácsnak nemcsak ez az összetétele, hanem az is, amelyet a kongresszus Ruszov és Gerc elvtárs javaslatára (az ötödik tagot a kongresszus jelöli ki) elfogadott, kizárólag az egyeztetés vagy közvetítés céljainak felel meg. A Tanácsnak ilyen összetétele és azon rendeltetése között, hogy a párt legfelsőbb szerve legyen, összeegyeztethetetlen ellentmondás van. A párt legfelsőbb szervének összetételében állandónak kell lennie, és nem függhet a központi szervek összetételében véletlenül (néha lebukások miatt) bekövetkező változásoktól. A legfelsőbb szervnek közvetlen kapcsolatban kell lennie a pártkongresszussal, tőle kell kapnia meghatalmazását, nem pedig a kongresszusnak alárendelt két másik pártszervtől. A legfelsőbb szervnek a pártkongresszus előtt ismert személyekből kell állnia. Végül a legfelsőbb szervet nem szabad úgy szervezni, hogy már maga a fennállása is a véletlentől függjön: ha a két testület nem egyezik meg az ötödik tag megválasztásában, akkor a pártnak nincs legfelsőbb szerve! Ez ellen először is azt az érvet hozták fel, hogy ha az öt közül egy tartózkodik a szavazástól és a másik négy két pártra oszlik, ugyancsak olyan helyzet állhat elő, amelyből nincs kivezető út (Jegorov). Ez az ellenvetés nem helytálló, mert olykor bármely testülettel elkerülhetetlenül megtörténik, hogy nem tud határozatot hozni, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy lehetetlen egy testületet létrehozni. A második ellenvetés: „ha az olyan szerv, mint a Tanács, nem választhat ötödik tagot, akkor ez a szerv általában cselekvőképtelen” (Zaszulics). De itt nem cselekvőképtelenségről van szó, hanem arról, hogy nem lesz legfelsőbb szerv: ötödik tag nélkül nem lesz semmiféle Tanács, nem lesz semmiféle „szerv” és a cselekvőképesség szóba sem kerülhet. Végül még jóvátehető hiba volna, ha olyan esetek fordulhatnának elő, hogy egy olyan párttestület nem jön létre, amely felett van egy másik, felsőbb testület, mert akkor ez a felsőbb testület rendkívüli esetekben így vagy amúgy mindig pótolhatná a hézagot. De a Tanács felett a kongresszuson kívül nincs semmiféle testület és ezért nyitva hagyni a szervezeti szabályzatban azt a lehetőséget, hogy a Tanácsot még megalakítanisem lehet, nyilvánvaló logikátlanság.

Ezért a kongresszuson ebben a kérdésben mondott két rövid beszédemben csak e két helytelen ellenvetés elemzésével foglalkoztam (267. és 269. old.), amelyekkel Martov tervét ő maga és más elvtársak védték. Azt a kérdést viszont, hogy a Tanácsban a Központi Lap vagy a Központi Bizottság legyen-e túlsúlyban, nem is érintettem. Ezt a kérdést abban az értelemben, hogy rámutatott a Központi Lap túlsúlyának veszedelmére, elsőízben Akimov elvtárs érintette még a kongresszus 14. ülésén (157. old.), és csak Akimovot követték a kongresszus után Martov, Akszelrod és más elvtársak, amikor kitalálták azt a képtelen és demagóg mesét, hogy a „többség” a Központi Bizottságot a szerkesztőség eszközévé akarja tenni. Amikor Martov elvtárs „Ostromállapot” c. írásában ezt a kérdést érintette, az igazi kezdeményező nevét szerényen elhallgatta!

Aki nem akar egyes, összefüggésükből kiszakított idézetekre szorítkozni, hanem igyekszik teljes egészében megismerni azt a kongresszuson felvetődött kérdést, hogy a Központi Lap túlsúlyba kerülhet a Központi Bizottsággal szemben, az könnyen meg fog győződni arról, hogy Martov elvtárs elferdítette a dolgot. Már a 14. ülésen nem más, mint Popov elvtárs, polémiát kezd Akimov elvtárs nézetei ellen, — Akimov elvtárs ugyanis „a párt vezető szerveiben «a legszigorúbb centralizációt» kívánja, hogy így gyengítse a Központi Lap befolyását” (154. old., az én kiemelésem), „és ebben áll tulajdonképpen ennek az (akimovi) rendszernek egész értelme”. „Az ilyen centralizációt — teszi hozzá Popov elvtárs — nemcsak nem védelmezem, hanem kész vagyok minden erőmből harcolni ellene, mert ez — az opportunizmus zászlaja.” Itt van a gyökere annak a híres kérdésnek, hogy a Központi Lap túlsúlyba kerülhet-e a Központi Bizottsággal szemben, és nem csoda, hogy Martov elvtárs most kénytelen a kérdés igazi eredetét elhallgatni. Még Popov elvtársnak is látnia kellett a Központi Lap* …

* Sem Popov elvtárs, sem Martov elvtárs nem restellte opportunistának nevezni Akimov elvtársat, csak akkor sértődtek meg és háborodtak fel, amikor őket magukat illették ezzel a szóval, mégpedig jogosan, a „nyelvek egyenjogúsága” vagy az 1. pont miatt. Akimov elvtárs azonban, akinek nyomdokaiban Martov elvtárs haladt, nagyobb méltósággal és bátorsággal tudott viselkedni a pártkongresszuson, mint Martov elvtárs és társai a Liga kongresszusán. „Engem itt — mondta Akimov elvtárs a pártkongresszuson — opportunistának neveznek; jómagam ezt a szót szitoknak, sértésnek tartom, és azt hiszem, hogy egyáltalán nem szolgáltam rá, de nem tiltakozom ellene” (296. old.). Lehet, hogy Martov és Sztarover elvtársak javasolták Akimov elvtársnak, hogy írja alá az opportunizmus hamis vádja elleni tiltakozásukat, és Akimov elvtárs ezt megtagadta?*

… túlsúlyáról szóló Akimov-féle mendemondák opportunista jellegét, és hogy annak rendje és módja szerint elkülönítse magát Akimov elvtárstól, kategorikusan kijelentette: „hadd legyen ebben a központi szervben (a Tanácsban) három tag a szerkesztőség és két tag a Központi Bizottság részéről. Ez másodrendű kérdés (az én kiemelésem), a fontos az, hogy a vezetés, a párt legfelsőbb vezetése egy forrásból eredjen” (155. old.). Akimov elvtárs ellenvetése: „a tervezet szerint a Központi Lap számára már az is biztosítja a túlsúlyt a Tanácsban, hogy a szerkesztőség összetétele állandó, a Központi Bizottságé pedig változó” (157. old.) — olyan érv, amely csak az elvi vezetés „állandóságára” (normális és kívánatos jelenség) és semmiképpen sem a beavatkozás vagy az önállóság elleni merénylet értelmében vett „túlsúlyra” vonatkozik. S Popov elvtárs, aki akkor még nem tartozott ahhoz a „kisebbség”-hez, mely a központi szervek összetétele miatti elégedetlenséget a Központi Bizottság önállótlanságáról szóló pletykákkal takargatja, igen okosan ezt feleli Akimov elvtársnak: „Javaslom, hogy a Tanácsot a párt irányító központi szervének tekintsék, s akkor egyáltalán nem fontos az a kérdés, hogy a Tanácsban a Központi Lapnak vagy pedig a Központi Bizottságnak lesz-e több képviselője” (157—158. old., az én kiemelésem).

Amikor a Tanács összetételének kérdését a 25. ülésen újból tárgyalni kezdtük, Pavlovics elvtárs, a régi vitát folytatva amellett foglalt állást, hogy a Központi Lap legyen túlsúlyban a Központi Bizottsággal szemben „tekintettel az előbbi szilárdságára” (264. old.), amin éppen az elvi szilárdságot értette, ugyanúgy mint Martov elvtárs, aki mindjárt Pavlovics elvtárs után beszélt, s szükségtelennek tartotta „lerögzíteni az egyik szerv túlsúlyát a másikkal szemben”, s rámutatott arra, hogy a Központi Bizottság egy tagja külföldön tartózkodhat: „ez bizonyos mértékig biztosítani fogja a Központi Bizottság elvi szilárdságát” (264. old.). Itt még árnyéka sincs annak, hogy az elvi szilárdságot és megvédését demagóg módon összekevernék a Központi Bizottság önállóságának és függetlenségének megvédésével. Ezt a két kérdést a kongresszus után Martov elvtárs összekeverte, s ez alighanem fő ütőkártyája volt, a kongresszuson azonban csak Akimov elvtárs keverte össze őket kitartóan, aki már akkor „a szervezeti szabályzat arakcsejevi szelleméről” beszélt (268. old.), azt mondta, hogy „ha a Párttanácsban a Központi Lapnak három tagja lesz, akkor a Központi Bizottság a szerkesztőség akaratának egyszerű végrehajtójává válik (az én kiemelésem). Három külföldön élő személy jogot kap arra, hogy az egész (!!) párt munkájával korlátlanul (!!) rendelkezzék. Biztonságukat nem fenyegeti semmi veszély és ezért hatalmuk életük végéig tarthat” (268. old.). Nos, e teljesen értelmetlen és demagóg frázisok ellen, amelyek az eszmei vezetést az egész párt munkájába való beavatkozással cserélik fel (és amelyek a kongresszus után olcsó jelszót szolgáltattak Akszelrod elvtársnak „teokráciát” emlegető beszédeiben), — ezek ellen tiltakozott megint Pavlovics elvtárs, aki ezt hangsúlyozta: „azoknak az elveknek szilárdsága és tisztasága mellett szállok síkra, amelyeknek képviselője az «Iszkra». Azzal, hogy túlsúlyt biztosítok a Központi Lap szerkesztőségének, megerősítem ezeket az elveket.”

Így fest a valóságban az a híres kérdés, hogy a Központi Lap túlsúlyba kerül-e a Központi Bizottsággal szemben. Akszelrodnak és Martov elvtársnak e híres „elvi különvéleménye” nem egyéb, mint Akimov elvtárs opportunista és demagóg frázisainak megismétlése, olyan frázisoknak a megismétlése, amelyeknek igazi jellegét még Popov elvtárs is világosan látta, — látta akkor, amikor még nem szenvedett vereséget a központok összetételének kérdésében.

* * *

A Tanács összetételének kérdése végeredményben így áll: noha Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban megkísérelte bebizonyítani, hogy a „Levél a szerkesztőséghez” című írásomban foglalt fejtegetések ellentmondók és helytelenek, a kongresszusi jegyzőkönyv világosan mutatja, hogy ez a kérdés az 1. ponthoz viszonyítva valóban csak részletkérdés, hogy a „Kongresszusunk” című cikknek („Iszkra” 53. szám) az a kijelentése, hogy „csaknem kizárólag” a párt központi szerveinek szervezéséről vitatkoztunk, teljes ferdítés volt. Ez a ferdítés annál felháborítóbb, mert a cikk szerzője teljesen megkerülte az 1. pont körüli vitákat. A jegyzőkönyv továbbá azt is megerősíti, hogy a Tanács összetételének kérdésében határozott iszkrás csoportosulás nem, alakult ki: névszerinti szavazások nincsenek, Martov nem ért egyet Panyinnal, én egyetértek Popovval, Jegorov és Guszev külön álláspontot foglalnak el stb. Végül azt az utolsó állításomat (az Orosz Forradalmi Szociáldemokrácia Külföldi Ligájának kongresszusán), hogy a martovistáknak az iszkra-ellenesekkel való koalíciója erősödött, ugyancsak bizonyítja az, hogy Martov és Akszelrod elvtársak, mint azt most mindenki látja, ebben a kérdésben is Akimov elvtárs felé fordultak.

1) A szervezeti szabályzat körüli vita vége.
Kooptálás a központi szervekbe. A „Rabocseje Gyelo” küldötteinek távozása

A szervezeti szabályzat fölötti további vitából (a kongresszus 26. ülése) csak a Központi Bizottság hatáskörének korlátozását érintő kérdést érdemes megemlíteni, mert ez megvilágítja, milyen támadásokat intéznek most a martovisták a hipercentralizmus ellen. Jegorov és Popov elvtárs valamivel erősebb meggyőződéssel, az ő jelölésüktől vagy az általuk javasolt jelöléstől függetlenül törekedtek a centralizmus korlátozására. Már a szabályzatelőkészítő bizottságban azt javasolták, hogy a Központi Bizottságnak a helyi bizottságok feloszlatására való jogát a Tanács beleegyezésétől tegyék függővé, és azonkívül a külön felsorolt esetekben korlátozzák (272. old. 1. megjegyzés). A szabályzatelőkészítő bizottság három tagja (Glebov, Martov meg én) ezt ellenezte, s a kongresszuson Martov elvtárs a mi véleményünket támogatta (273. old.), amikor Jegorovnak és Popovnak azt válaszolta, hogy „a Központi Bizottság amúgyis meg fogja vitatni a dolgot, mielőtt olyan komoly lépésre határozná el magát, mint egy szervezet feloszlatása”. Amint látjuk, Martov elvtárs akkor még süket volt mindenféle anticentralista törekvéssel szemben, és a kongresszus elvetette Jegorov és Popov javaslatát, — sajnos, a jegyzőkönyvből nem derül ki, hányi szavazattal.

A pártkongresszuson Martov elvtárs azt is ellenezte, hogy „a «szervez» szót (a Központi Bizottság bizottságokat szervez stb. — a párt szervezeti szabályzatának 6. pontjában) a «jóváhagy» szóval helyettesítsük”. „Meg kell adni a szervezés jogát is” — mondta akkor Martov elvtárs, akinek még nem ötlött eszébe az a figyelemreméltó, csak a Liga kongresszusán felfedezett gondolat, hogy a jóváhagyás nincsen benne a „szervezés” fogalmában.

E két ponton kívül a szervezeti szabályzat 5 — 11. pontjának egyes részleteire vonatkozó, már egészen aprólékos vita (jegyzőkönyv, 273—276. old.) aligha érdekes. A 12. pont általában az összes párttestületekbe és különösen a központi szervekbe való kooptálás kérdésével foglalkozik. A bizottság a kooptáláshoz szükséges minősített többségnek kétharmadról négyötödre való felemelését javasolja. Az előadó (Glebov) a Központi Bizottságba való egyhangú kooptálást javasolja. Jegorov elvtárs, aki a súrlódásokat nem tartja kívánatosnak, indokolt vétó* hiánya esetén elegendőnek tekinti az egyszerű többséget. * — tiltakozás; az elvetés joga. — Szerk.* Popov elvtárs sem a bizottsággal, sem Jegorov elvtárssal nem ért egyet, és vagy egyszerű többséget (vétójog nélkül), vagy egyhangúságot követel. Martov elvtárs sem a bizottsággal, sem Glebovval, sem Jegorovval, sem Popovval nem ért egyet, az egyhangúság ellen, a ⁴/₅-ös többség ellen (a ²/₃-os mellett), a „kölcsönös kooptálás”, vagyis a Központi Lap szerkesztőségének ama joga ellen foglal állást, hogy a Központi Bizottságba való kooptálás ellen tiltakozást jelenthessen be, és megfordítva („a kooptálás kölcsönös ellenőrzésének joga”).

Amint az olvasó látja, igen tarka csoportosulás alakult ki és olyan nézeteltérés, hogy minden egyes küldöttnek megvan a maga sajátos, „egyhangú” nézete!

Martov elvtárs ezt mondja: „Elismerem, hogy pszichológiailag lehetetlen kellemetlen emberekkel dolgozni. De nekünk az is fontos, hogy szervezetünk élet- és cselekvőképes legyen … Nincs szükség arra, hogy a Központi Bizottság és a Központi Lap szerkesztősége a kooptálás felett kölcsönösen ellenőrzési jogot gyakoroljon. Ezt nem azért ellenzem, mintha azt hinném, hogy az egyik szerv a másik működésének területén nem járatos. Nem! A Központi Lap szerkesztősége például jó tanácsot adhatna a Központi Bizottságnak arra vonatkozólag, hogy például Nagyezsgyin urat felvegyék-e a Központi Bizottság tagjai közé vagy sem. Azért ellenzem, mert nem akarok előidézni huzavonát, amely mindenkit bosszant.”

Ez ellen így érvelek: „Itt két kérdésről van szó. Az első a minősített többség kérdése, és én ellenzem azt a javaslatot, hogy négyötödről kétharmadra szállítsák le. Az indokolt tiltakozás bevezetése nem célszerű, én ellenzem. Hasonlíthatatlanul fontosabb a másik kérdés, a Központi Bizottságnak és a Központi Lapnak a kooptálás feletti kölcsönös ellenőrzési joga. A két központi szerv kölcsönös egyetértése a harmónia nélkülözhetetlen feltétele. Itt a két központi szerv szakadásáról van szó. Aki nem akar szakadást, annak gondoskodnia kell arról, hogy meglegyen a harmónia. A párt életéből tudjuk, hogy voltak, akik szakadást akartak előidézni. Ez a kérdés elvi jelentőségű, fontos kérdés, a párt egész jövendő sorsa függhet tőle” (276 — 277. old.). Ez a Martov elvtárs által különösen komoly jelentőségűnek minősített beszédem kivonatának teljes szövege, úgy ahogy a kongresszuson feljegyezték. Martov elvtárs ugyan komoly jelentőséget tulajdonít a beszédnek, de, sajnos, nem igyekezett kapcsolatba hozni a kongresszus vitáival és akkori politikai helyzetével.

Mindenekelőtt felmerül ez a kérdés: mi az oka annak,hogy eredeti tervezetemben (lásd 394. old. 11. pont) csak ²/³-os szótöbbséget követeltem, nem pedig a központi szervekbe való kooptálás feletti kölcsönös ellenőrzést? Trockij elvtárs, aki utánam szólalt fel (277. old.), azonnal fel is vetette ezt a kérdést.

Erre a kérdésre a Liga kongresszusán mondott beszédem és Pavlovics elvtársnak a II. kongresszusról szóló levele ad választ. A szervezeti szabályzat 1. pontja „eltörte a fazekat”, s azt „kétszeres kötéssel” kellett összedrótozni — mondtam a Liga kongresszusán. Ez először is azt jelentette, hogy Martov egy merőben elméleti kérdésben opportunistának bizonyult, Liber és Akimov pedig védelmezte hibáját. Másodszor azt jelentette, hogy a martovisták (azaz az iszkrások elenyésző kisebbsége) és az iszkraellenesek koalíciója a központi szervek megválasztásakor biztosította nekik a kongresszuson a többséget. És itt éppen a központok személyi összetételéről beszéltem, hangsúlyoztam a harmónia szükségességét és az elvtársakat óva intettem azoktól, akik „szakadást akarnak előidézni”. Ez a figyelmeztetés valóban fontos elvi jelentőségre tett szert, mert az „Iszkra”-szervezet (amely a központi szervek személyi összetételének kérdésében kétségkívül illetékesebb volt, minthogy a legjobban ismerte a gyakorlatból az ügyeket és az összes jelölteket), — az „Iszkra”-szervezet már nyilatkozott ebben a kérdésben tanácskozási joga alapján, és meghozta előttünk ismeretes határozatát a számára aggályosnak tetsző jelöléseket illetőleg. Az „Iszkra”-szervezetnek mind erkölcsi szempontból, mind lényegileg (azaz a határozatot meghozó szerv illetékessége tekintetében) döntő jelentőséggel kellett bírnia ebben a kényes kérdésben. Formailagazonban Martov elvtársnak természetesen teljes joga volt az „Iszkra”-szervezet többségével szemben a Liberekhez és Akimovokhoz fellebbezni. De Akimov elvtárs az 1. pontról mondott ragyogó beszédében nagyon világosan és okosan megmondta, hogy amikor ő azt látja, hogy az iszkrások között közös iszkrás céljaik elérésének módszerei tekintetében nézeteltérések vannak, akkor tudatosan és szándékosan a legrosszabb módszerre szavaz, mert őt, Akimovot, az iszkrás célokkal homlokegyenest ellenkező célok vezetik. Ilymódon semmi kétség sem férhetett ahhoz, hogy a Liberek és Akimovok még Martov elvtárs akaratától és tudatától függetlenül is éppen a központi szervek legrosszabb összetételét fogják támogatni. Meglehet, sőt bizonyos, hogy éppen arra a jegyzékre szavaznak (nem szavaik, hanem tetteik alapján, az 1. pont kérdésében való szavazásuk alapján ítélve), amely olyan emberek jelenlétével kecsegtet, „akik szakadást akarnak előidézni”, igenis úgy fognak szavazni, hogy „szakadást idézzenek elő”. Hát csoda, hogy ebben a helyzetben egy fontos elvi kérdésről beszéltem (a két központi szerv közti harmóniáról), amelytől a párt egész jövendő sorsa függhet?

Egyetlenegy olyan szociáldemokrata, aki az iszkrás eszméket és terveket és a mozgalom történetét csak valamennyire is ismeri, aki csak valamennyire is őszintén vallotta ezeket az eszméket, sem kételkedhetett egy pillanatra sem abban, hogy formailag helyes volt az, hogy a Liberek és Akimovok döntötték el az „Iszkra”-szervezetben a központi szervek összetétele körüli vitát, de ez a lehető legrosszabberedményekre vezetett. Ezek ellen a lehetséges legrosszabb eredmények ellen feltétlenül harcolni kellett.

A kérdés az, hogyan harcoljunk? Mi természetesen nem hisztériás ordítozással és nem botrányok rendezésével harcoltunk, hanem olyan eszközökkel, amelyek teljesen lojálisak és teljesen jogosak: amikor éreztük, hogy kisebbségben vagyunk (éppúgy, mint az 1. pont kérdésében), a kongresszustól a kisebbség jogainak megvédését kértük. Amikor a központi szervek személyi összetételének kérdésében kisebbségbe kerültünk, követelni kezdtük mind a szigorúbb minősítést a tagok felvételénél (²/₃ helyett ⁴/₅), mind az egyhangúságot a kooptálásnál és a kölcsönös ellenőrzést a központi szervekbe való kooptálásnál. Erről a tényről rendszeresen nem vesznek tudomást a Jánosok és Péterek, akik szeretnek kutyafuttában, néhány baráti beszélgetés után, az összes jegyzőkönyvek és az érdekelt személyek „vallomásainak” komoly tanulmányozása nélkül beszélni és ítélkezni a kongresszusról. De mindenki, aki ezeket a jegyzőkönyveket és ezeket a vallomásokat lelkiismeretesen tanulmányozza, feltétlenül látni fogja azt, amire rámutattam, azt, hogy a vita gyökere a kongresszuson az adott helyzetben éppen a központi szervek személyi összetételének kérdésében rejlik, és éppen azért követeltük a szigorúbb ellenőrzést, mert kisebbségben voltunk, mert „kétszeres kötéssel akartuk összedrótozni a fazekat”, melyet Martov a Liberek és Akimovok ujjongása közben és ujjongó közreműködésével összetört.

„Ha a dolog nem így volna — mondja a kongresszusnak erről a mozzanatáról Pavlovics elvtárs —, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy amikor az egyhangú kooptálásra vonatkozó pontot javasoltuk, ellenfeleinkről gondoskodtunk, mert annak a pártnak a számára, mely valamely szervben túlsúlyban van, az egyhangúság nemcsak hogy nem szükséges, de még hátrányos is” („Levél a II. kongresszusról”, 14. old.). Jelenleg azonban túlságosan gyakran megfeledkeznek az események időbeli sorrendjéről, elfelejtik, hogy a mostani kisebbség a kongresszuson hosszú ideig többség volt (hála a Liberek és Akimovok részvételének), és hogy éppen erre az időszakra esik a központi szervekbe való kooptálás feletti vita, amelynek leplezett oka az „Iszkra”-szervezetben a központok személyi összetétele körül felmerült nézeteltérés volt. Aki ezzel a körülménnyel tisztában van, az meg fogja érteni, miért voltak vitáink oly szenvedélyesek, s azon a látszólagos ellentmondáson sem fog megütközni, hogy holmi apró, részletkérdésekre vonatkozó nézeteltérések valóban fontos elvi kérdéseket vetnek fel.

Deutsch elvtársnak, aki ugyanazon az ülésen szólalt fel (277. old.), nagymértékben igaza volt, amikor kijelentette: „Kétségtelen, hogy ez a javaslat az adott helyzetre van szabva.” Valóban, a vita igazi jelentőségét csak akkor lehet megérteni, ha az adott helyzetet a maga egész bonyolultságában megértettük. És rendkívül fontos annak szem előtt tartása, hogy amikor mi voltunk kisebbségben, a kisebbség jogait olyan módszerekkel védelmeztük, amelyeket bármely európai szociáldemokrata jogosnak és megengedhetőnek ismer el: nevezetesen azzal a kéréssel fordultunk a kongresszushoz, hogy a központi szervek személyi összetételét szigorúbban ellenőrizze. Ugyancsak nagymértékben igaza volt Jegorov elvtársnak is, amikor ugyancsak a kongresszuson, de egy másik ülésen ezt mondta: „Nagyon csodálkozom, hogy a vita során megint az elvekre hivatkoznak” … (Ezt a Központi Bizottságba való választásokról mondta, a kongresszus 31. ülésén, azaz, ha nem tévedek, csütörtök reggel, a 26. ülés pedig, amelyről most szó van, hétfő este volt) … „Azt hiszem, mindenki előtt világos, hogy az utolsó napokban a viták nem ilyen vagy amolyan elvi kérdés körül forogtak, hanem kizárólag akörül, miképpen lehet az egyik vagy másik elvtársnak a központi szervekbe való bejutását biztosítani vagy megakadályozni. Valljuk be, hogy ezen a kongresszuson az elvek már régen eltűntek, és nevezzük nevükön a dolgokat. (Általános derültség. Muravjov: „Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy Martov elvtárs mosolygott.”)” (337. old.). Nem csoda, hogy Martov elvtárs és mi valamennyien nevettünk Jegorov elvtárs panaszain, amelyek valóban nevetségesek. Igen, „az utóbbi napokban” nagyon, nagyon sok minden a központi szervek személyi összetételének kérdése körül forgott. Ez igaz. Ez a kongresszuson valóban mindenki előtt világos volt ( és csak most igyekszik a kisebbség ezt a világos körülményt elhomályosítani). Igaz végül az is, hogy a dolgokat nevükön kell nevezni. De az isten szerelméért, mi köze ehhez az „elvek eltűnésének”?? Hiszen éppen azért ültünk össze a kongresszuson (lásd 10. old., a kongresszus napirendje), hogy az első napokban a programról, taktikáról, szervezeti szabályzatról beszéljünk és a megfelelő kérdéseket eldöntsük, és hogy az utolsó napokban(a napirend 18 — 19. pontja) a központi szervek személyi összetételéről beszéljünk és ezeket a kérdéseket döntsük el. Amikor az emberek a kongresszusok utolsó napjait a karmesteri pálca elnyeréséért folyó harcra használják fel, ez természetes és teljesen, teljesen törvényszerű jelenség. (De amikor a karmesteri pálca miatt a kongresszusok után verekednek, az már marakodás.) Ha valaki a kongresszuson a központi szervek személyi összetételének kérdésében vereséget szenvedett (mint Jegorov elvtárs), akkor ezek után az „elvek eltűnéséről” beszélni egyszerűen nevetséges. Ezért érthető, hogy Jegorov elvtárson mindenki nevetett. Érthető az is, miért kérte Muravjov elvtárs annak jegyzőkönyvbe vételét, hogy Martov elvtárs is nevetett: amikor Martov elvtárs Jegorov elvtárson nevetett, önmagán nevetett…

Muravjov elvtárs ironikus megjegyzése kiegészítéséül talán nem felesleges, ha a következő tényt közöljük. A kongresszus után Martov elvtárs, mint ismeretes, boldog-boldogtalannak azt bizonygatta, hogy nézeteltéréseinkben a fő szerepet éppen a központi szervekbe való kooptálás kérdése játszotta, hogy „a régi szerkesztőség többsége” a leghatározottabban ellenezte a központi szervekbe való kooptálás kölcsönös ellenőrzését. Martov elvtárs a kongresszus előtt a két hármasbizottság kétharmados többség melletti kölcsönös kooptálással való választására vonatkozó tervezetemet elfogadta, és erről a következőket írta nekem: „Amikor a kölcsönös kooptálásnak ezt a formáját elfogadjuk, hangsúlyoznunk kell, hogy a kongresszus után mindegyik testület kiegészítése némileg más alapon fog történni (én a következőképpen tanácsolnám: mindegyik testület, amikor új tagokat kooptál, szándékáról értesíti a másik testületet; az utóbbi tiltakozhat, és akkor a vitát a Tanács dönti el. Hogy ne legyen huzavona, ezt az eljárást a már kiszemelt jelöltekre alkalmazzák, legalábbis a Központi Bizottságba való választáskor, akiknek sorából azután a kiegészítés gyorsabban mehet végbe). Annak hangsúlyozására, hogy a további kooptálás a párt szervezeti szabályzata által meghatározandó módon fog történni, a 22. pontban hozzá kell tenni:* «… amely az elfogadott határozatokat megerősíti»„ (az én kiemelésem).

Kommentárok feleslegesek.

*A kongresszus Tagesordnung-jára (napirendjére. — Szerk.) vonatkozó eredeti tervezetemről és a hozzá írt kommentárról van szó, amelyet az összes delegátusok ismertek. E tervezet 22. pontja éppen a két hármasbizottságnak a Központi Lapba és a Központi Bizottságba való választásáról, e hatosbizottságnak ²/₃ többséggel történő „kölcsönös kooptálásáról”, e kölcsönös kooptálásnak a kongresszus által való jóváhagyásáról s a Központi Lapba és a Központi Bizottságba való további önálló kooptálásról van szó.*

—

Miután megvilágítottuk annak a helyzetnek jelentőségét, amelyben a központi szervekbe való kooptálásról folyt a vita, némileg foglalkoznunk kell az idevonatkozó szavazásokkal — a vitákra felesleges kitérnünk, mert Martov elvtársnak általam idézett beszéde és az én beszédem után csak rövid replikák következnek, amelyekben igen kevés küldött vesz részt (lásd jegyzőkönyv, 277—280. old.). A szavazásokkal kapcsolatban Martov elvtárs a Liga kongresszusán azt állította, hogy beszédemben „szörnyen elferdítettem a dolgot” (a Liga jegyzőkönyve, 60. old.), „mert a szervezeti szabályzat körül folyó harcot” (Martov elvtárs akaratlanul nagy igazságot mondott: az 1. pont megszavazása után a heves viták igenis a szervezeti szabályzat körül folytak) … „úgy tüntettem fel, mint az «Iszkra» harcát a Bunddal koalícióra lépett martovisták ellen”.

Vegyük szemügyre közelebbről a „szörnyű elferdítésnek” ezt az érdekes kérdését. Martov elvtárs a Tanács összetétele kérdésében megejtett szavazásokat egyesíti a kooptálás kérdésében megejtett szavazásokkal és nyolc szavazást sorol fel: 1) a Központi Lap és a Központi Bizottság két-két tagjának beválasztása a Tanácsba, mellette 27 (M), ellene 16 (L), tartózkodott a szavazástól 7*. * A zárjelbe tett M és L betű azt mutatja, mire szavaztam én (L), és mire Martov (M).* (Zárjelben megjegyezzük, hogy a jegyzőkönyv szerint (270. old.) nyolcan tartózkodtak a szavazástól, de ez nem lényeges.) — 2) A Tanács ötödik tagjának megválasztása a kongresszus által: — mellette 23 (L), ellene 18 (M), tartózkodott 7. — 3) A Tanács kivált tagjai helyébe új tagok jelölése a Tanács által — ellene 23 (M), mellette 16 (L), tartózkodott 12. — 4) Egyhangú szavazás szükségessége a Központi Bizottságban — mellette 25 (L), ellene 19 (M), tartózkodott 7. — 5) Tagfelvétel visszautasítása esetén egy megindokolt tiltakozás legyen szükséges — mellette 21 (L), ellene 19 (M), tartózkodott 11. — 6) Egyhangú kooptálás a Központi Lapba — mellette 23 (L), ellene 21 (M), tartózkodott 7. — 7) Megengedhető-e szavazás a Tanácsnak arról a jogáról, hogy hatálytalanítsa a Központi Lapnak és a Központi Bizottságnak valamely új tag fel nem vételéről szóló határozatát — mellette 25 (M), ellene 19 (L), tartózkodott 7. — 8) Az erre vonatkozó javaslat — mellette 24 (M), ellene 23 (L), tartózkodott 4. „Itt nyilvánvaló — fejezi be Martov elvtárs (a Liga jegyzőkönyve, 61. old.) —, hogy a Bund egyik küldötte a javaslat mellett szavazott, a többi tartózkodott a szavazástól.” (Az én kiemelésem.)

Kérdezzük, miért tekinti Martov elvtárs nyilvánvalónak, hogy egy bundista mellette, Martov mellett szavazott, amikor nem voltak névszerinti szavazások?

Azért, mert a szavazásban részvevők számát veszi figyelembe, s amikor ez a szám arra mutat, hogy a Bund résztvett a szavazásban, akkor ő, Martov elvtárs, nem kételkedik abban, hogy ez a szavazásmellette, Martov mellett történt.

Hol van itt részemről a „szörnyű elferdítés”?

A szavazatok száma összesen 51, a bundista szavazatok nélkül 46, a rabocsejegyelósok szavazatai nélkül 43. A Martov elvtárs által idézett nyolc szavazás közül hétben 43, 41, 39, 44, 40, 44 és 44 küldött vett részt, egy szavazásban pedig 47 küldött (helyesebben szavazat), és itt maga Martov elvtárs is elismeri, hogy egy bundista támogatta őt. Ilymódon kitűnik, hogy az a kép, melyet Martov felvázolt (mégpedig, amint mindjárt látni fogjuk, hiányosan vázolt fel), csak alátámasztja és szemléltetőbbé teszi a harcról adott leírásomat! Kitűnik, hogy igen sok esetben igen nagy volt a szavazástól tartózkodók száma; ez éppen arra mutat, hogy az egész kongresszus aránylag csekély érdeklődést tanúsított bizonyos részletek iránt, s hogy az iszkrások között nem volt teljesen határozott csoportosulás ezekben a kérdésekben. Martov szavai, hogy a bundisták „a szavazástól való tartózkodásukkal nyilvánvalóan Lenint segítik” (a Liga jegyzőkönyve, 62. old.) éppen Martov ellen szólnak: tehát csak a bundisták távolléte vagy pedig a szavazástól való tartózkodásuk esetén számíthattam néha győzelemre. De a bundisták minden alkalommal, amikor érdemesnek tartják, hogy beavatkozzanak a harcba, Martov elvtársat támogatják, és ez a beavatkozás nemcsak a 47 küldött részvételének fentebb említett esetében történt meg. Aki nem rest megnézni a kongresszus jegyzőkönyvét, az látni fogja, hogy a Martov elvtárs által festett képnek milyen különös hiányai vannak. Martov elvtárs három további esetet egyszerűen nem vett figyelembe, amikor a Bund résztvett a szavazásban, s mindezekben az esetekben természetesen Martov elvtárs volt a győztes. Ezek az esetek a következők: 1) Elfogadják Fomin elvtárs módosító javaslatát, amely a minősített többséget ⁴/₅-ről ²/₃-ra csökkenti. Mellette 27-en szavaztak, ellene 21-en (278. old.), tehát 48 szavazat vett részt a szavazásban. 2) Elfogadják Martov elvtárs javaslatát a kölcsönös kooptálás elvetésére vonatkozólag. Mellette 26, ellene 24 szavazatot adtak le (279. old.), vagyis a szavazásban 50 szavazat vett részt. Végül 3) elvetik azt a javaslatomat, hogy a Központi Lapba és a Központi Bizottságba való kooptálás csak a Tanács összes tagjainak beleegyezésével történhessék (280. old.). 27-en szavaztak ellene, 22-en mellette (volt még névszerinti szavazás is, amely sajnos, nem szerepel a jegyzőkönyvben), a szavazásban részvevők száma tehát 49 volt.

A mérleg tehát: a központi szervekbe való kooptálás kérdéseiben a bundisták csak 4 szavazásban vettek részt (az általam most említett három szavazásban — melyben összesen 48-an, 50-en, illetve 49-en vettek részt, és a Martov elvtárs által említett egy szavazásban, amelyben 47-en vettek részt). Mindezekből a szavazásokból Martov elvtárs került ki győztesként. Az általam festett kép az összes pontokat tekintve helyesnek bizonyul, helyesen utaltam a Bunddal való koalícióra, s helyes az a megállapításom is, hogy viszonylag kis részletekre vonatkozó kérdésekről van szó (igen sok esetben nagy volt a szavazástól tartózkodók száma), helyes továbbá az is, hogy rámutattam arra, hogy nem volt egy határozott iszkrás csoportosulás (nem voltak névszerinti szavazások; rendkívül csekély volt a vitában részvevők száma).

Martov elvtársnak az a próbálkozása, hogy okfejtésemben ellentmondást találjon, alkalmatlan eszközökkel való próbálkozásnak bizonyul, mert Martov elvtárs egyes szavakat ragadott ki, s nem vette magának azt a fáradságot, hogy a képet a maga teljes egészében felidézze.

—

A szervezeti szabályzat utolsó pontja, mely a külföldi szervezet kérdésével foglalkozik, újabb vitákra és szavazásokra adott alkalmat, s ezek igen jellemzők a kongresszusi csoportosulások szempontjából. A Ligának mint a párt külföldi szervezetének elismeréséről volt szó. Akimov elvtárs természetesen azonnal tiltakozott ez ellen, emlékeztetett az első kongresszus által jóváhagyott Külföldi Szövetségre és rámutatott a kérdés elvi jelentőségére. „Mindenekelőtt előrebocsátani kívánom — jelentette ki —, hogy nem tulajdonítok különös gyakorlati jelentőséget e kérdés ilyen vagy olyan megoldásának. Kétségtelen, hogy annak az eszmei harcnak, amely pártunkban ezideig folyt, még nincs vége; de más síkokon és más erőcsoportosulás mellett fog folytatódni … A szervezeti szabályzat 13. pontjában újból és igen világosan visszatükröződött az a törekvés, hogy kongresszusunkat a párt kongresszusából frakciók kongresszusává változtassák. Ahelyett, hogy az összes oroszországi szociáldemokratákat arra késztetnék, hogy a pártegység érdekében, az összes pártszervezeteket egyesítve meghajoljanak a pártkongresszus határozatai előtt, a kongresszust arra szólítják fel, hogy semmisítse meg a kisebbség szervezetét, hogy eltűnésre kényszerítse a kisebbséget” (281. old.). Amint az olvasó látja, a „folytonosság”, amely annyira kedves lett Martov elvtárs szívének a központok összetételének kérdésében elszenvedett veresége után, nem kevésbé volt kedves Akimov elvtárs szívének sem. A kongresszuson azonban olyan emberek, akik más mértékkel mérik magukat, mint másokat, szenvedélyesen Akimov elvtárs ellen fordultak. A program elfogadása, az „Iszkra” elismerése és csaknem az egész szervezeti szabályzat elfogadása ellenére éppen azt az „elvet” állítják előtérbe, amely a Ligát a Szövetségtől „elvileg” elválasztotta. „Ha Akimov elvtárs elvi talajra akarja helyezni a kérdést — kiált fel Martov elvtárs —, ez ellen semmi kifogásunk sincs; különösen mert Akimov elvtárs a két áramlat elleni harc lehetséges kombinációiról beszélt. Nem abban az értelemben kell az egyik irány győzelmét szankcionálni (vegyük figyelembe, hogy ezt a kongresszus 27. ülésén mondták!), hogy mégegyszer hajbókoljunk az «Iszkra» előtt, hanem abban az értelemben, hogy végleg búcsút mondjunk minden lehetséges kombinációnak, amelyről Akimov elvtárs beszélt” (282. old. Az én kiemelésem).

A következő képet látjuk: Martov elvtárs a kongresszuson lefolyt összes programviták befejezése után még mindig folytatja az összes lehetséges kombinációktól való végleges búcsúzkodást … egyelőre még nem szenvedett vereséget a központi szervek összetételének kérdésében! Martov elvtárs a kongresszuson „véglegesen búcsút mond” annak a lehetséges „kombinációnak”, amelyet rögtön a kongresszus utángyönyörűen megvalósít. De Akimov elvtárs már akkor sokkal éleslátóbbnak bizonyult, mint Martov elvtárs; Akimov elvtárs „az I. kongresszus akaratából a bizottság nevet viselő régi pártszervezet” ötéves munkájára hivatkozott és ezzel a jövőbelátó epés megjegyzéssel fejezte be hozzászólását: „Ami pedig Martov elvtársnak azt a véleményét illeti, hogy hiába reménykedem abban, hogy pártunkban egy más áramlat keletkezhet, azt kell mondanom, hogy még ő maga is reményeket kelt bennem” (283. old.).

Bizony, be kell vallani, Martov elvtárs fényesen igazolta Akimov elvtárs reményeit!

Martov elvtárs Akimov elvtársat követte, mivel meggyőződött Akimov igazáról azok után, hogy megsértették annak a régi párttestületnek a „folytonosságát”, amelyet három évig működésben levőnek tekintettek. A győzelem nem sokba került Akimov elvtársnak.

A kongresszuson azonban csak Martinov és Bruker elvtárs és a bundisták (8 szavazat) álltak — mégpedig következetesen — Akimov elvtárs mellé. Jegorov elvtárs, mint a „centrum” igazi vezére, az arany középutat választja: ő, ugyebár, egyetért az iszkrásokkal, „rokonszenvezik” velük (282. old.) és rokonszenvét azzal a javaslattal bizonyítja be (283. old.), hogy kerüljék meg teljesen a felvetett elvi kérdést és hallgassanak a Ligáról is, a Szövetségről is. A javaslatot 27 szavazattal 15 ellenében elvetik. Nyilvánvaló, hogy az iszkraelleneseken kívül (8) majdnem az egész „centrum” (10) együtt szavazott Jegorov elvtárssal (a szavazásban részvevők teljes száma 42 volt, úgy hogy sokan tartózkodtak a szavazástól, vagy nem voltak jelen, ami gyakran megtörtént olyan szavazásoknál, amelyek nem voltak érdekesek, és amelyeknek eredménye nem volt kétséges). Mihelyt szóbakerül az iszkrás elvek gyakorlati megvalósítása, nyomban kiderül, hogy a „centrum” „rokonszenve” csupán szavakban nyilvánul meg, és hogy legfeljebb harminc vagy harmincegynéhány szavazat áll mellettünk. A viták és szavazások Ruszov javaslata körül (hogy a Ligát ismerjék el az egyedüli külföldi szervezetnek) ezt még szemléltetőbben mutatják. Az iszkraellenesek és a „mocsár” már éppenséggel elvi álláspontra helyezkednek, s ezt az álláspontot védelmezi Liber és Jegorov elvtárs, akik kijelentik, hogy Ruszov elvtárs javaslata nem bocsátható szavazásra, nem jogos: „Ez a javaslat megöli valamennyi többi külföldi szervezetet” (Jegorov). S a szónok, aki nem akar résztvenni a „szervezet megölésében”, nemcsak tartózkodik a szavazástól, hanem el is hagyja a termet. De el kell ismernünk, hogy a „centrum” vezére (téves elveit illetően) százszorta több meggyőződésről és politikai bátorságról tett tanúságot, mint Martov elvtárs és társai, — nem csak akkor kelt a „megölt” szervezet védelmére, amikor saját köréről volt szó, mely nyílt harcban vereséget szenvedett.

Ruszov elvtárs javaslatát 27 szavazattal 15 ellenében szavazásra bocsáthatónak találják, s azután 25 szavazattal 17 ellenében elfogadják. Ha ehhez a 17-hez hozzávesszük a távollevő Jegorov elvtársat, akkor megkapjuk az iszkraellenesek és a „centrum” teljes számát (18).

A szervezeti szabályzat 13. pontját, amely a külföldi szervezetről szól, teljes egészében csak 31 szavazattal fogadják el 12 szavazat ellenében, 6-an pedig tartózkodnak a szavazástól. Ezzel a 31-es számmal, amely megközelítően megmutatja, milyen volt a kongresszuson az iszkrások, azaz az „Iszkra” nézeteit következetesen védő és a gyakorlatban megvalósító emberek számbeli ereje, már éppen hatodszortalálkozunk a kongresszus szavazásainak elemzése során (a Bund kérdésének napirendi helye, a Szervező Bizottság körüli incidens, a „Juzsnij Rabocsij „-csoport feloszlatása és két szavazás az agrárprogram kérdésében). És Martov elvtárs komolyan el akarja velünk hitetni, hogy nincs semmi alap arra, hogy az iszkrásoknak ilyen „szűk” csoportját különválasszuk!

Feltétlenül meg kell említenem azt is, hogy a szervezeti szabályzat 13. pontjának elfogadása rendkívül jellegzetes vitára vezetett Akimov és Martinov elvtársak azon kijelentésével kapcsolatban, hogy „megtagadják a szavazásban való részvételt” (288. old.). A kongresszus titkársága megvitatta ezt a kijelentést és — teljes joggal — kimondotta, hogy még a Külföldi Szövetség feloszlatása sem jogosítaná fel a Szövetség küldötteit arra, hogy megtagadják a kongresszus munkájában való részvételt. A szavazásban való részvétel megtagadása feltétlenül szabálytalan és megengedhetetlen dolog — ez az álláspontja a titkársággal együtt az egész kongresszusnak, azoknak a kisebbségi iszkrásoknak is, akik a 28. ülésen nagy hévvel elítélték azt, amit a 31. illésen maguk csináltak! Amikor Martinov elvtárs védeni kezdte kijelentését (291. old.), Pavlovics is, Trockij is, Karszkij is, Martov is ellene fordult. Martov elvtárs különösen világosan tudatában volt annak, melyek a kötelességei egy elégedetlen kisebbségnek (amíg ő maga nem került kisebbségbe!), és beszédében ezekről különösen kioktatta őket. „Vagy a kongresszus tagjai önök — kiáltotta oda Akimov és Martinov elvtársnak —, akkor kötelesek résztvenni a kongresszus mindenmunkájában” (az én kiemelésem; akkor Martov elvtárs még nem látott formalizmust és bürokratizmust abban, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek!) — „vagy nem tagjai, és akkor nem maradhatnak az ülésen … A Szövetség küldöttei kijelentésükkel arra kényszerítenek, hogy felvessek két kérdést; tagjai-e a pártnak és tagjai-e a kongresszusnak?” (292. old.).

Martov elvtárs kioktatja Akimov elvtársat a párttag kötelességeire! De Akimov elvtárs már megmondta, s nem ok nélkül, hogy bizonyos reményeket fűz Martov elvtárshoz . . . Ezek a remények azonban csak Martovnak a választásokon elszenvedett veresége után valósulhattak meg. Amikor nem róla magáról, hanem másokról volt szó, Martov elvtárs még a borzadályt-keltő „kivételes törvény” kifejezéssel szemben is süket maradt, amelyet (ha nem tévedek) Martinov elvtárs hozott elsőnek forgalomba. „A nekünk adott magyarázatok — feleli Martinov elvtárs azoknak, akik rá akarták bírni, hogy vonja vissza kijelentését — nem tisztázták, vajon elvi döntésről vagy pedig a Szövetség ellen irányuló kivételes rendszabályról volt-e szó. Ez utóbbi esetben úgy véljük, hogy a Szövetséget megsértették, Jegorov elvtársnak, éppúgy mint nekünk, az volt a benyomása, hogy ez a Szövetség ellen irányuló kivételes törvény (az én kiemelésem), s ezért még az üléstermet is elhagyta” (295. old.). Martov elvtárs is, Trockij elvtárs is erélyesen tiltakoznak — Plehanovval egyetemben — az ellen a képtelen, valóban képtelen gondolat ellen, hogy a kongresszus szavazásában sértést lássanak, és Trockij elvtárs, védelmezve a kongresszus által az ő javaslatára elfogadott határozatot (amely szerint Akimov és Martinov elvtársak teljesen kielégítettnek tekinthetik magukat), azt hangoztatja, hogy „a határozati javaslat elvi és nem nyárspolgári jellegű és nem érdekel bennünket, hogy valaki megsértődött miatta” (296. old.). Igen hamar kiderült azonban, hogy a körösdi-szellem és a nyárspolgáriasság pártunkban még nagyon is erős, és az általam kiemelt büszke szavak üres, kongó frázisnak bizonyultak.

Akimov és Martinov elvtársak nem voltak hajlandók kijelentésüket visszavonni és eltávoztak a kongresszusról, a küldöttek általános zajongása közepette, akik utánuk kiáltották: „nincs igazatok!”

m) A választások. A kongresszus vége

A szervezeti szabályzat elfogadása után a kongresszus határozatot hozott a kerületi szervezetekről, több határozatot egyes pártszervezetekről és a „Juzsnij Rabocsij „-csoportra vonatkozó rendkívül tanulságos vita után, melyet fentebb elemeztem, áttért a központi pártszervek megválasztásának kérdésére.

Már tudjuk, hogy az „Iszkra”-szervezet, amelytől az egész kongresszus irányadó ajánlást várt, ebben a kérdésben megoszlott, mert a szervezet kisebbsége a kongresszuson nyílt és szabad harcban ki akarta próbálni, nem sikerül-e meghódítania a többséget. Azt is tudjuk, hogy jóval a kongresszus előtt és a kongresszuson az összes küldöttek tudtak arról a tervről, hogy a szerkesztőséget két hármasbizottságnak a Központi Lapba és a Központi Bizottságba való megválasztása útján megújítják. A kongresszuson lefolyt vita tisztázása céljából foglalkozzunk behatóbban ezzel a tervvel.

Közlöm a kongresszus Tagesordnung-jának tervezetéhez írt kommentárom pontos szövegét, amelyben ezt a tervet kifejtettem*: * Lásd „Levél az «Iszkra» szerkesztőségéhez” c, írásomat, 5. old, és a Liga jegyzőkönyvét, 53. old.* „A kongresszus három személyt választ a Központi Lap szerkesztőségébe és hármat a Központi Bizottságba. Szükség esetén ez a hat személy együtt ²/₃-os többség határozata alapján, kooptálás útján kiegészíti a Központi Lap szerkesztőségét és a Központi Bizottságot és erről jelentést tesz a kongresszusnak. Miután a kongresszus ezt a jelentést jóváhagyta, a további kooptálást a Központi Lap és a Központi Bizottság külön-külön hajtja végre.”

Ebből a szövegből a legvilágosabban és félreérthetetlenül kiderül, hogy a terv a szerkesztőségnek a gyakorlati munka legbefolyásosabb vezetőinek részvételével történő megújítását jelenti. E tervnek általam megjelölt mindkét vonása tüstént nyilvánvalóvá válik mindenki számára, aki nem sajnálja a fáradságot, hogy valamennyire figyelmesen elolvassa az idézett szöveget. De manapság még a legelemibb dolgokat is meg kell magyarázni. A terv éppen a szerkesztőség megújítását jelenti, nem pedig tagjai számának feltétlen növelését és nem is feltétlen csökkentését, hanem igenis megújítását, mert az esetleges növelés vagy csökkentés nyílt kérdés marad: a kooptálás csak arra az esetre van tervbevéve, ha az okvetlenül szükséges. Az egyes elvtársaknak a megújítás kérdésével kapcsolatos feltevései között voltak tervek a szerkesztőségi tagok számának esetleges csökkentésére, és volt terv 7-re való növelésére (jómagam a hetes csoportot mindig összehasonlíthatatlanul célszerűbbnek tartottam a hatosnál), sőt 11-re való növelésére vonatkozóan is (ezt én lehetségesnek tartottam az összes szociáldemokrata szervezetekkel általában, különösen pedig a Bunddal és a lengyel szociáldemokráciával való békés egyesülés esetén). De a legfontosabb, amit a „hármasbizottságról” beszélő emberek rendszerint figyelmen kívül hagynak, — az a követelés, hogy a Központi Bizottság tagjai vegyenek részt a Központi Lapba való további kooptálás kérdésének eldöntésében. Az ezt a tervet ismerő és helyeslő (hozzájárulásuk külön kifejezésével, vagy pedig hallgatásukkal helyeslő) kisebbségbeli szervezeti tagok és kongresszusi küldöttek egész tömegéből egyetlen elvtárs sem vette magának azt a fáradságot, hogy e követelés jelentőségét megmagyarázza. Először is miért indultak ki a szerkesztőség megújításánál éppen egy háromtagú és csakis háromtagú bizottságból? Nyilvánvaló, hogy ez teljesen értelmetlen dolog volna, ha kizárólag vagy akár csak főképpen a testület kibővítését tartották volna szem előtt, ha ezt a kollégiumot valóban „harmonikusnak” ismerték volna el. Furcsa dolog volna, ha egy „harmonikus” testület kibővítése céljából nem az egész testületből, hanem annak csak egy részéből indulnánk ki. Nyilvánvaló, hogy a testületnek nem minden tagját találták teljesen alkalmasnak arra, hogy résztvegyen a testület megújításának, a régi szerkesztői kör pártszervvé való átalakításának megvitatásában és eldöntésében. Nyilvánvaló, hogy még az is, aki maga személy szerint kibővítés formájában kívánta a megújítást, nem tartotta a régi összetételt harmonikusnak, egy pártszerv eszményének megfelelőnek, mert különben nem lett volna ok arra, hogy a hattagú bizottságot kibővítés céljából előbb három tagra csökkentsék. Ismétlem: ez minden további nélkül világos, és csak a kérdésnek „személyeskedésekkel” való időleges beszennyezése feledtethette ezt el.

Másodszor a fentebb idézett szövegből látható, hogy még a Központi Lap mindhárom tagjának beleegyezése sem lenne elegendő a háromtagú bizottság kibővítésére. Ezt is mindig figyelmen kívül hagyják. A kooptáláshoz a hat kétharmada, vagyis négy szavazat kell; tehát elég lenne a Központi Bizottság három megválasztott tagjának vétója ahhoz, hogy a hármasbizottságot semmiféleképpen se lehessen kibővíteni. Ha viszont a Központi Lap szerkesztőségének három tagja közül akár kettő is ellenezné a további kooptálást, a kooptálás mégis megtörténhetnék, ha ezzel a Központi Bizottság mindhárom tagja egyetért. Ilyenformán nyilvánvaló, hogy a régi körnek pártszervvé való átalakításánál az volt a szándékunk, hogy döntő szava a gyakorlati munka vezetőinek legyen, akiket a kongresszus választ meg. Hogy nagyjából milyen elvtársakra gondoltunk itt, látható abból, hogy a szerkesztőség a kongresszus előtt egyhangúlag Pavlovics elvtársat választotta meg hetedik szerkesztőbizottsági tagnak, arra az esetre, ha a kongresszuson a testület nevében fel kell majd szólalni; Pavlovics elvtárson kívül a hetedik helyre az „Iszkra”-szervezet egy régi tagját — egyben a Szervező Bizottság tagját javasolták, akit később a Központi Bizottság tagjává választottak.

A két hármasbizottság választásának terve tehát nyilvánvalóan a következőt célozta: 1) a szerkesztőség megújítását; 2) a pártszervben nem helyénvaló régi körösdi-szellem bizonyos vonásainak kiküszöbölését (ha nem volna mit kiküszöbölni, akkor nem kellett volna kieszelni az eredeti hármasbizottságot sem!), végül 3) az irodalmár kollégium „teokratikus” vonásainak kiküszöbölését (olymódon, hogy kiváló gyakorlati emberek bevonásával döntik el a hármasbizottság kibővítésének kérdését). Ez a terv, amelyet az összes szerkesztők ismertek, nyilvánvalóan a munka hároméves tapasztalatain alapult és megfelelt a forradalmi szervezés általunk teljesen következetesen megvalósított elveinek: a szétforgácsoltság korszakában, amikor az „Iszkra” a színtérre lépett, az egyes csoportok gyakran véletlenszerűen és spontán alakultak, és szükségképpen a körösdi-szellem bizonyos káros megnyilvánulásai voltak tapasztalhatók náluk. A párt megteremtése feltételezte és megkövetelte, hogy ezeket a vonásokat kiküszöböljük; a kiváló gyakorlati embereknek részvétele ebben a kiküszöbölésben szükséges volt, mert a szerkesztőség egyes tagjai mindig szervezeti ügyekkel foglalkoztak, és a pártszervek rendszeréhez nemcsak irodalmár testületnek, hanem politikai vezető testületnek is kellett tartoznia. Az, hogy az eredeti hármasbizottság megválasztását a kongresszusra bízták, az „Iszkra” mindenkori politikájának szempontjából szintén természetes volt: mi a legnagyobb óvatossággal készítettük elő a kongresszust, megvártuk a program, a taktika és a szervezés vitás elvi kérdéseinek teljes tisztázását; nem kételkedtünk abban, hogy a kongresszus iszkráskongresszus lesz abban az értelemben, hogy az óriási többség egyet fog érteni ezekben az alapvető kérdésekben (erről részben az „Iszkrá”-nak vezető szervként való elismeréséről szóló határozatok is tanúskodtak); ezért annak a kérdésnek eldöntését, hogy kik az új pártszerv legmegfelelőbb jelöltjei, azokra az elvtársakra kellett bíznunk, akik az „Iszkra” eszméinek terjesztésével és a párttá való alakításával kapcsolatos egész munkát magukra vállalták. Csak a „két hármasbizottság” tervének ezzel a magától értetődő voltával, csak azzal, hogy ez a terv teljesen megfelelt az „Iszkra” egész politikájának és mindannak, amit az „Iszkrá”-ról az ügyhöz csak valamennyire is közelálló személyek tudtak, magyarázható e terv általános helyeslése, s az, hogy nem volt semmiféle konkurens terv.

Így hát a kongresszuson Ruszov elvtárs is mindenekelőtt két hármasbizottság megválasztását javasolta. Martov írásban értesített bennünket, hogy ez a terv kapcsolatban áll az opportunizmus hamis vádjával, de Martov hívei nem is gondoltak arra, hogy a hatos- és hármasbizottság körül folyó vitát e vád megalapozottságának vagy alaptalanságának kérdésére vezessék vissza. Erről egyikük sem szólt egy árva szót sem! Egyikük sem mert egy szót sem szólni arról, hogy a hatos- és hármasbizottsággal kapcsolatos árnyalatok között elvi különbség van. Jobbnak láttak egy közkeletűbb és olcsóbb módszert: a szánalomra apellálni, az esetleges sérelemre utalni, úgy tenni, mintha azzal, hogy az „Iszkrá”-t Központi Lappá nevezték ki, már eldőlt volna a szerkesztőség kérdése. Ez az utóbbi érv, amelyet Kolcov elvtárs vonultatott fel Ruszov elvtárs ellen, valóságos hamisítás. Először is a kongresszus napirendjén — természetesen nem véletlenül — két külön pont szerepelt (lásd jegyzőkönyv, 10. old.): a 4. pont — „A párt Központi Lapja” és a 18. pont: „A Központi Bizottságnak és a Központi Lap szerkesztőségének megválasztása”. Másodszor a Központi Lap kijelölésekor az összes küldöttek kategorikusan kijelentették, hogy ezzel nem a szerkesztőséget, hanem csak az irányzatot hagyják jóvá*, és e kijelentésekkel szemben egyetlen ellenvetés sem hangzott el. …

* Lásd a jegyzőkönyv 140. oldalán Akimov beszédét … „azt mondják, hogy a Központi Lap szerkesztőségének megválasztásáról a végén fogunk beszélni”, Muravjov beszédét Akimov ellen, „aki nagyon szívére veszi a Központi Lap jövendő szerkesztőségének kérdését” (141. old.), Pavlovics beszédét arról, hogy a Lap kijelölésével megkaptuk „azt a konkrét anyagot, amellyel elvégezhetjük azokat a műveleteket, amelyeket Akimov elvtárs annyira fontosnak tart”, és arról, hogy a kétségnek az árnyéka sem férhet ahhoz, hogy az „Iszkra” „alá van rendelve” „a párt határozatainak” (142. old.); Trockij beszédét: „ha nem hagyjuk jóvá a szerkesztőséget, akkor mit hagyunk jóvá az «Iszkrá»-ban? .. Nem a nevet, hanem az irányzatot … nem a nevet, hanem a zászlót” (142. old.); Martinov beszédét: … „Mint sok más elvtárs, én is azt hiszem, hogy most, amikor azt a kérdést vitatjuk meg, hogy az «Iszkrá»-t mint egy meghatározott irányzatú újságot Központi Lapunknak ismerjük el, nem kell azt a kérdést érintenünk, miképpen kell a szerkesztőséget megválasztani vagy jóváhagyni; erről később lesz szó, a napirend megfelelő pontjának megvitatása során” … (143. oldal.)*

… Az a kijelentés tehát, hogy a kongresszus egy bizonyos sajtószerv jóváhagyásával lényegében jóváhagyta a szerkesztőséget is, — ez a kijelentés, amelyet a kisebbség hívei (Kolcov, 321. old., Poszadovszkij, ugyanott, Popov, 322. old. és még sokan mások) sokszor megismételtek, egyszerűen nem felelt meg a tényeknek. Ez mindenki számára nyilvánvaló manőver volt, és az volt a célja, hogy leplezze az eltéréstattól az állásponttól, amelyet akkor foglaltak el, amikor a központi szervek kérdését még mindenki valóban elfogulatlanul tudta vizsgálni. Ezt az eltérést nem lehetett sem elvi indokokkal igazolni (mert a kongresszuson az „opportunizmus hamis vádjának” kérdését felvetni nagyonis hátrányos volt a kisebbségre nézve, s az nem is szólt erről egy árva szót sem), sem a hatos- vagy hármasbizottság valóságos munkaképességére vonatkozó ténybeli adatokra való hivatkozással (mert csak érinteni kellett ezeket az adatokat, és máris töméntelen érvet szolgáltattak volna a kisebbség ellen), így hát a „zárt egészről”, „harmonikus kollektíváról”, „zárt és kristályszerűen egységes egészről” stb. szóló frázisra kellett szorítkozni. Nem csoda, hogy az ilyen érveket mindjárt nevükön nevezték: „szánalmas dadogásnak” (328. old.) mondták őket. Maga a hármasbizottság terve már világosan a „harmónia” elégtelenségéről tanúskodott, és a több mint egy hónapig tartó együttes munka folyamán gyűjtött benyomások nyilván rengeteg anyagot nyújtottak a küldötteknek az önálló véleményalkotáshoz. Amikor Poszadovszkij elvtárs (a maga szempontjából vigyázatlanul és meggondolatlanul: lásd 321. és 325. old. — a „súrlódás” szónak „feltételes” használatáról) erre az anyagra célzott, Muravjov elvtárs kereken kijelentette: „Az én véleményem szerint a kongresszus többsége a jelen pillanatban egészen világosan láthatja, hogy ilyen* súrlódások kétségkívül vannak” (321. old.). …

* Hogy milyen „súrlódásokra” gondolt Poszadovszkij elvtárs, azt bizony a kongresszuson nem tudtuk meg. De Muravjov elvtárs ugyanazon az ülésen (322. old.) azt állította, hogy Poszadovszkij gondolatát helytelenül tolmácsolták, a jegyzőkönyv jóváhagyásakor pedig nyíltan kijelentette, hogy Poszadovszkij „azokról a súrlódásokról beszélt, amelyek a kongresszusi vita idején különböző kérdésekben megnyilvánultak, elvi jellegű súrlódásokról, amelyeknek a fennállása e pillanatban sajnos már olyan tény, amelyet senki sem vonhat kétségbe” (353. old.).*

… A kisebbség a „súrlódások” szót (amelyet Poszadovszkij, nem pedig Muravjov hozott forgalomba) kizárólag valami személyeskedés értelmében kívánta felfogni, nem merte a Muravjov elvtárs által odadobott kesztyűt felvenni, és nem mert érdemben egyetlen érvet sem felhozni a hatosbizottság védelmére. Az eredmény egy a maga meddőségében felettébb komikus vita lett: a többség nevében (Muravjov elvtárs) kijelenti, hogy egészen világosan látja a hatos- és a hármasbizottság igazi jelentőségét, de a kisebbség konokul nem akarja ezt meghallani, és azt bizonygatja, hogy „nincs módunkban a kérdést megvizsgálni”. A többség nemcsak lehetségesnek tartja a kérdés megvizsgálását, hanem már „meg is kezdte vizsgálatát”, és ennek a vizsgálatnak előtte teljesen világos eredményeiről beszél, a kisebbség viszont úgy látszik, fél a vizsgálattól, és csak „szánalmas dadogással” leplezi magát. A többség azt tanácsolja, hogy „vegyék figyelembe, hogy Központi Lapunk nemcsak irodalmi csoport”, a többség „azt akarja, hogy a Központi Lap élén pontosan meghatározott, a kongresszus előtt ismert személyek álljanak, akik megfelelnek azoknak a követelményeknek, amelyekről beszéltem” (azaz nemcsak irodalmi követelményeknek, 327. old., Lange elvtárs beszéde). A kisebbség megintcsak nem meri a kesztyűt felvenni, és egy szót sem szól arról, hogy véleménye szerint kik alkalmasak egy nemcsak irodalmi jellegű testület számára, kik a „pontosan meghatározott és a kongresszus előtt ismert” tényezők. A kisebbség továbbra is a híres „harmónia” mögé bújik. Sőt mi több, még érvelése során is olyan argumentumokat hoz fel, amelyek elvileg teljesen helytelenek és ezért joggal heves ellenállásba ütköznek. „A kongresszusnak — mondják — sem erkölcsi, sem politikai joga nincs arra, hogy a szerkesztőséget átszabdalja” (Trockij, 326. old.), „ez túlságosan kényes (sic!) kérdés” (ugyanő); „hogyan értelmezzék a szerkesztőség meg nem választott tagjai azt a tényt, hogy a kongresszus nem kívánja őket többé a szerkesztőség tagjainak sorában látni?” (Carjov, 324. oldal.)* …

* Vésd össze Poszadovszkij elvtárs beszédével: … „Azzal, hogy önök a régi szerkesztőség hat embere közül hármat választanak meg, a másik hármat szükségtelennek, feleslegesnek nyilvánítják. Erre azonban sem joguk, sem okuk nincsen.”*

… Az ilyen érvek már teljesen a szánalom és sértődöttség talajára vitték a kérdést, teljesen beismerték ezzel, hogy a valóban elvi, valóban politikai érvek terén csődöt mondtak. S a többség a kérdésnek ilyen felvetését nyomban a megfelelő szóval jellemezte: nyárspolgáriasság (Ruszov elvtárs). „Forradalmárok szájából — mondta helyesen Ruszov elvtárs — olyan különös beszédeket hallunk, amelyek szöges ellentétben vannak a pártmunka, a pártetika fogalmával. A fő érv, amelyre a hármasbizottságok választásának ellenzői támaszkodnak, a pártügyek merőben nyárspolgári felfogásáról tanúskodik” (mindenütt az én kiemelésem). .. „Ha erre a nem pártszerű, hanem nyárspolgári álláspontra helyezkedünk, akkor minden választáskor az a kérdés fog felvetődni, vajon nem sértődik-e meg Petrov amiatt, hogy nem őt, hanem Ivanovot választották meg, nem sértődik-e meg a Szervező Bizottság valamely tagja amiatt, hogy nem őt, hanem másvalakit választottak a Központi Bizottságba? Hová fog ez bennünket vezetni, elvtársak? Ha nem kellemes beszédek kölcsönös meghallgatására, nem nyárspolgári kedveskedés végett gyűltünk itt össze, hanem azért, hogy megteremtsük a pártot, akkor sehogy sem érthetünk egyet ezzel a felfogással. Amikor funkcionáriusokat kell választanunk, akkor nem lehet szó az egyik vagy másik meg nem választott személy iránti bizalmatlanságról, hanem csak az ügy hasznáról és arról, hogy a megválasztott személy megfelel-e annak a funkciónak, amelyre megválasztják” (325. old.).

Mindazoknak, akik önállóan akarják megvizsgálni a pártszakadás okait és meg akarják találni gyökereit a kongresszuson, azt tanácsoljuk, olvassák el, olvassák el újra meg újra Ruszov elvtárs beszédét, akinek érveit a kisebbség nemcsak hogy nem cáfolta meg, de még kétségbe sem vonta. De nem is lehet kétségbe vonni olyan elemi, magától értetődő igazságokat, amelyekről csak az feledkezhet meg, aki — mint már Ruszov elvtárs helyesen kifejtette — „ideges felindultság” állapotában leledzik. És ez a kisebbség számára csakugyan a legkevésbé kellemetlen magyarázata annak, miképpen térhettek le a pártszerű álláspontról a nyárspolgáriasság és körösdi álláspontjára*. …

* Martov elvtárs az „Ostromállapotában ugyanúgy kezelte ezt a kérdést is, mint a többit. Nem vette magának azt, a fáradságot, hogy a vitáról összefüggő képet adjon. Szép szerényen megkerülte az ebben a vitában felmerült egyetlen valóban elvi kérdést: nyárspolgári kedveskedés vagy funkcionáriusok választása? Pártszempont vagy az Iván Ivanicsok sértődöttsége? Martov elvtárs itt is arra szorítkozott, hogy az események egyes összefüggéstelen mozzanatait kiragadja és különféle ellenem irányuló szidalmakat fűzzön hozzájuk. Ez bizony édeskevés, Martov elvtárs!

Különösen engem ostromol Martov elvtárs azzal a kérdéssel, miért nem választották meg a kongresszuson Akszelrod, Zaszulics és Sztarover elvtársat. Martov elvtárs nyárspolgári álláspontra helyezkedett, s ez gátolja abban, hogy lássa e kérdések ildomtalanságát (miért nem kérdezi meg szerkesztőségi kollégáját, Plehanov elvtársat?). Ellentmondást lát abban, hogy a kisebbségnek a kongresszuson a hatosbizottság kérdésében tanúsított viselkedését „tapintatlannak” tartom és ugyanakkor pártnyilvánosságot követelek. Ellentmondás itt nincs, amit maga Martov is könnyen észrevehetett volna, ha nem sajnálta volna a fáradságot arra, hogy összefüggően kifejtse a kérdés minden mozzanatát, nem pedig csak foszlányait. Tapintatlanság volt a kérdést nyárspolgári szemszögből felvetni, a szánalomra apellálni és adni a sértődöttet; a pártnyilvánosság érdekei azt követelték volna, hogy érdemben mérlegeljék, mennyivel előnyösebb a hatosbizottság a hármasnál, megfelelnek-e a funkciókra kiszemelt jelöltek, miképpen kell megítélni az árnyalatokat — a kisebbség a kongresszuson erről mélyen hallgatott.

Ha Martov elvtárs figyelmesen tanulmányozná a jegyzőkönyvet, akkor a küldöttek beszédeiben számos érvet találna a hatosbizottság ellen. Íme néhány szemelvény ezekből a beszédekből: először, a régi hatosbizottságban világosan láthatók a súrlódások az elvi árnyalatok formájában; másodszor, kívánatos a szerkesztőségi munka technikai egyszerűsítése; harmadszor, az ügy érdeke a nyárspolgári kedveskedés felett áll; csakis a választás biztosíthatja azt, hogy a megválasztott személyek megfeleljenek funkcióiknak; negyedszer, nem szabad a kongresszus választási szabadságát korlátozni; ötödször, a pártnak a Központi Lapnál most nemcsak irodalmi csoportra van szüksége, a Központi Lapnak nemcsak irodalmárokra, hanem vezetőkre is szüksége van; hatodszor, a Központi Lapnál pontosan meghatározott, a kongresszus előtt ismert személyeknek kell dolgozniok; hetedszer, egy hat személyből álló testület gyakran nem cselekvőképes, és munkáját nem a rendellenes szervezeti szabályzat következtében, hanem annak ellenére végzi el; nyolcadszor, az újság vezetése a pártnak (és nem egy körnek) a dolga stb. — Ha Martov elvtársat annyira érdekli, hogy miért nem választottak meg egyes elvtársakat, akkor próbáljon behatolni e megfontolások értelmébe és közülük csak egyet is megcáfolni.*

… De a kisebbség teljesen képtelen volt arra, hogy értelmes és tárgyilagos érveket találjon a választások ellen, ezért azonkívül, hogy a pártügyeket nyárspolgári szellemben kezelte, valósággal botrányos módszerekre vetemedett. Valóban, hogy is nevezhetnénk másképpen Popov elvtárs módszerét, aki azt tanácsolta Muravjov elvtársnak, hogy „ne vállaljon kényes megbízatásokat” (322. old.)? Mi ez, ha nem „mások lelkében való vájkálás”, ahogy Szorokin elvtárs találóan mondotta (328. old.)? Mi ez, ha nem spekulálás a „személyi kérdésekre”, politikai érvek híján? Vajon igazat mondott-e Szorokin elvtárs, amikor azt állította, hogy „az ilyen módszerek ellen mindig tiltakoztunk”? „Megengedhető-e Deutsch elvtárs viselkedése, aki tüntetően igyekezett kipellengérezni a vele egyet nem értő elvtársakat?”* (328. old.) …

* Így fogta fel Deutsch elvtárs szavait (v. ö. 324. old. — „heves párbeszéd Orlovval”) Szorokin elvtárs ugyanazon az ülésen. Deutsch elvtárs kijelenti (351. old.), hogy ő „semmi ehhez hasonlót nem mondott”, de nyomban beismeri, hogy mondott valami roppant „hasonlót”. „Nem azt mondtam: ki szánja rá magát — magyarázkodik Deutsch elvtárs — , hanem azt mondtam, hogy érdekelne, kik azok, akik rászánják magukat (sic! Deutsch elvtárs ezzel a magyarázattal csöbörből vödörbe esik!) az olyan bűnös (sic!) javaslatnak a támogatására, amilyen három tag megválasztása” (351. old.). Deutsch elvtárs nem cáfolta meg, sőt megerősítette Szorokin elvtárs szavait. Deutsch elvtárs megerősítette Szorokin elvtársnak azt a szemrehányását, hogy „itt az összes fogalmakat összezavarták” (a kisebbségnek a hatosbizottság melletti érveiben). Deutsch elvtárs megerősítette, hogy Szorokin elvtárs jól tette, hogy emlékeztetett arra az elemi igazságra, hogy „mi a párt tagjai vagyunk „és kötelesek vagyunk cselekedeteinkben kizárólag politikai meggondolásoktól vezéreltetni magunkat”. Aki azt ordítozza, hogy a választások bűnösek, az nemcsak a nyárspolgáriasság színvonalára süllyed, hanem már úgyszólván botrányosan viselkedik!*

… Foglaljuk össze a szerkesztőségről folytatott vita eredményeit. A kisebbség nem cáfolta meg (és nem is próbálta megcáfolni) a többség számos utalását arra, hogy a küldötteknek már a kongresszus legelején, sőt már a kongresszus előtt tudomásuk volt a hármasbizottság tervéről, hogy következésképpen ez a terv a kongresszuson lejátszódott eseményektől és vitáktól független megfontolásokon és tényeken alapult. A kisebbség, amikor a hatosbizottság mellett szállt síkra, nyárspolgári megfontolásokon alapuló, elvileg helytelen és megengedhetetlen álláspontot foglalt el. A kisebbség teljesen megfeledkezett a pártszempontról a funkcionáriusok választásának kérdésében, meg se próbálta a jelölteket abból a szempontból megítélni, hogy megfelelnek-e a szóbanforgó tisztség betöltésére vagy sem. A kisebbség kitért a kérdés érdembeni megvitatása elől, a híres harmóniára hivatkozott, „könnyeket hullatott” és „patetikus beszédeket tartott” (327. old., Lange beszéde), mintha valakit „meg akartak volna ölni”. A kisebbség odáig ment, hogy „mások lelkében vájkált”, a választás és más hasonló megengedhetetlen módszerek „bűnös” volta miatt jajveszékelt, és mindezt „ideges felindultságában” tette (325. old.).

Harc a nyárspolgáriasság és a pártszellem között, a leghitványabb „személyeskedések” és politikai megfontolások között, a szánalmas dadogások és a forradalmi kötelesség elemi fogalmai között — ez volt a hatosbizottság és a hármasbizottság kérdése körül folyó harc kongresszusunk harmincadik ülésén.

Martov elvtárs a 31. ülésen is, amikor a kongresszus 19 szavazattal 17 ellenében (hárman tartózkodtak a szavazástól) elvetette az egész régi szerkesztőség megerősítéséről szóló javaslatot (lásd a 330. oldalon és a sajtóhibák jegyzékét), és akkor is, amikor a volt szerkesztők visszatértek az ülésterembe, „a volt szerkesztőség többsége nevében tett nyilatkozatában” (330 — 331. old.) még fokozottabb mértékben ugyanezt az ingatagságot és állhatatlanságot tanúsította politikai álláspontjában és a politikai fogalmakban. Elemezzük részletesebben a kollektív nyilatkozatnak és reá adott válaszomnak (332-333. old.) minden egyes pontját.

„Mától kezdve — mondta Martov elvtárs azok után, hogy a régi szerkesztőséget nem erősítették meg — a régi «Iszkra» nincs többé, és következetesebbek volnánk, ha megváltoztatnók a nevét. A kongresszus új határozatában mindenesetre lényeges korlátozását látjuk annak a bizalomnak, amelyet a kongresszus első üléseinek egyikén az «Iszkrá»-nak megszavaztak.

Martov elvtárs és kollégái a politikai következetességnek valóban érdekes és sok tekintetben tanulságos kérdését vetik fel. Erre már feleltem akkor, amikor utaltam arra, amit az „Iszkra” megerősítésekor mindenkimondott (jegyzőkönyv, 349. old., v. ö. fentebb, 82. old.)*. * Lásd ebben a kötetben 442—443. old. — Szerk.* Kétségtelen, hogy a politikai következetlenség egyik legkirívóbb esetével van dolgunk; hogy kinek a részéről, a kongresszus többségének részéről-e, vagy pedig a régi szerkesztőség többségének részéről-e, azt az olvasó megítélésére bízzuk. Ugyancsak az olvasóra bízzuk két másik, Martov elvtárs és kollégái által éppen jókor felvetett kérdésnek az eldöntését: 1) nyárspolgári vagy pártszempont megnyilvánulása-e, ha valaki „az «Iszkra» iránti bizalom korlátozását” látja a kongresszusnak abban a döntésében, amely kimondja, hogy a Központi Lap szerkesztőségének tisztségeit választás útján töltsék be? 2) mióta nem létezik ténylegesen a régi „Iszkra”: a 46. szám óta-e, amikor Plehanovval kettesben kezdtük vezetni, vagy az 53. szám óta, amikor a régi szerkesztőség többsége vette át? Az első kérdés igen érdekes elvi kérdés, a második viszont igen érdekes ténykérdés.”

Miután most elhatározták — folytatta Martov elvtárs — egy három tagból álló szerkesztőség megválasztását, a magam és a másik három elvtárs nevében kijelentem, hogy egyikünk sem fog résztvenni ebben az új szerkesztőségben. Ami az én személyemet illeti, még megjegyzem, hogy ha igaz, hogy néhány elvtárs jelölni akart e «háromtagú bizottság» egyik tagjának, ezt sértésnek tekintem, s ezt nem érdemeltem meg (sic!). Amikor ezt mondom, figyelembe veszem azt, hogy milyen körülmények között határozták el a szerkesztőség megváltoztatását. Ezt a határozatot a kongresszus holmi «egyenetlenségék»* …

* Martov elvtárs valószínűleg a Poszadovszkij elvtárs által használt „súrlódások” kifejezésre gondol. Ismétlem, hogy Poszadovszkij elvtárs végül mégsem magyarázta meg a kongresszusnak, hogy ő mit akart mondani, Muravjov elvtárs pedig, aki ugyanezt a kifejezést használta, megmagyarázta, hogy a kongresszus vitájában kifejezésre jutott elvi súrlódásokról beszélt. Az olvasók bizonyára emlékeznek arra, hogy az az egyetlen igazán elvi vita, amelyben négy szerkesztő (Plehanov, Martov, Akszelrod meg én) résztvett, a szervezeti szabályzat 1. pontjára vonatkozott, s hogy Martov és Sztarover elvtárs írásbeli panaszt nyújtott be az „opportunizmus hamis vádja” miatt, amely az egyik érv volt a szerkesztőség „megváltoztatása” mellett. Martov elvtárs ebben a levélben világos kapcsolatot látott az „opportunizmus” és a szerkesztőség megváltoztatásának terve között, a kongresszuson azonban arra szorítkozott, hogy homályos célzást tett „holmi egyenetlenségekre”. Az „opportunizmus hamis vádját” már elfelejtették!*

… miatt, a volt szerkesztőség munkaképtelensége miatt hozta, és a kongresszus ezt a kérdést egy bizonyos értelemben eldöntötte, anélkül, hogy a szerkesztőséget az egyenetlenségekre vonatkozólag megkérdezte volna, és anélkül, hogy legalábbis egy bizottságot kinevezett volna a szerkesztőség munkaképtelensége kérdésének megvizsgálása végett …” (Különös, hogy a kisebbségből senkinek sem jutott eszébe, hogy javasolja a kongresszusnak, „kérdezzék meg a szerkesztőséget”, vagy nevezzenek ki bizottságot! Vajon nem az az oka ennek, hogy az „Iszkra”-szervezet szakadása és azoknak a tárgyalásoknak a kudarca után, amelyekről Martov és Sztarover elvtárs írt, ez hasztalan lett volna?) „… Ilyen körülmények között egyes elvtársaknak azt a feltevését, hogy hajlandó leszek az ilymódon megreformált szerkesztőségben dolgozni, politikai reputációmon ejtett foltnak kell tekintenem …”** …

** Martov elvtárs ehhez még hozzátette: „Az ilyen szerepre talán vállalkozik Rjazanov, de nem az a Martov, akit önök, úgy hiszem, munkája alapján ismernek.” Amennyiben ez Rjazanov elleni személyes támadás volt, annyiban Martov elvtárs ezt visszavonta. De Rjazanov nem ilyen vagy amolyan személyi tulajdonsága miatt (amelyekről nem lett volna helyénvaló beszélni) szerepelt közfőnévként a kongresszuson, hanem a „Borba”-csoport politikai arculata, politikai hibái miatt. Martov elvtárs igen helyesen teszi, ha visszavonja a vélt vagy valóságos személyes sértéseket, de azért nem szabad elfelejteni a politikai hibákat, amelyekből a pártnak tanulnia kell. A „Borba”-csoportot nálunk a kongresszuson azzal vádolták, hogy „szervezeti káoszt” és oly „szétforgácsoltságot” idéz elő, „amelyet semmiféle elvi megfontolások nem tesznek szükségessé” (38. old., Martov elvtárs beszéde). Az ilyen politikai magatartás nemcsak akkor érdemel feltétlen megrovást, amikor a pártkongresszus előtt az általános káosz időszakában egy kis csoportnál tapasztaljuk, hanem akkor is, amikor a pártkongresszus után, a káosz kiküszöbölésének időszakában tapasztaljuk, akkor is, ha „az «Iszkra» szerkesztőségének többségénél és a «Munka Felszabadítása» csoport többségénél” tapasztaljuk.**

… Szándékosan idéztem teljes egészében ezt a gondolatmenetet, hogy az olvasónak megmutassam annak a mintáját és kezdetét, ami a kongresszus után oly dúsan kivirágzott, és amit csak marakodásnaknevezhetünk. Ezt a kifejezést már „Levél az «Iszkra» szerkesztőségéhez” című írásomban is használtam, és a szerkesztőség rosszallása ellenére kénytelen vagyok ismételni, minthogy vitathatatlanul helyes. Téved, aki azt hiszi, hogy a marakodás „alantas indítóokokat” tételez fel (ezt a következtetést vonta le az új „Iszkra” szerkesztősége): minden forradalmár, aki száműzött- és emigráns-kolóniáinkat valamennyire is ismeri, bizonyára számos olyan marakodást látott, amikor a legképtelenebb vádakat, gyanúsításokat, önvádakat, „személyeskedéseket” stb. vonultatták fel és ezeken rágódtak az „ideges felindultság” és az abnormális, poshadt légkörű életviszonyok talaján. Egyetlen értelmes ember sem fog ezekben a marakodásokban okvetlenül alantas indítóokokat keresni, bármily alantas is megjelenési formájuk. És valóban csak „ideges felindultsággal” lehet a képtelenségeknek, személyeskedéseknek, fantasztikus borzalmaknak, a más lelkében való vájkálásnak, kiagyalt sértéseknek és megbélyegzéseknek azt az összekuszált gomolyagát megmagyarázni, melyet Martov elvtárs beszédének fentebb idézett bekezdésében láttunk. A poshadt légkörű életkörülmények százával szülik nálunk az ilyen marakodásokat, és nem érdemelne megbecsülést az a politikai párt, mely nem merné betegségét nevén nevezni, nem merné a diagnózist kíméletlenül megállapítani és gyógymódját felkutatni.

Amennyiben ebből a gomolyagból kiemelhetünk valami elvi kérdést, annyiban elkerülhetetlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy „a választásoknak semmi közük a politikai reputáció megsértéséhez”, hogy „tagadni a kongresszusnak az új választásokra, a funkcionáriusok összetételének bármily megváltoztatására, az általa felhatalmazott testületek újjáválasztására való jogát” — annyi, mint összezavarni a kérdést, és hogy „Martov elvtársnak arra vonatkozó nézeteiben, hogy megengedhető-e az előbbi testület egy részének megválasztása, a politikai fogalmak legnagyobb mértékű összekeverése nyilvánul meg” (ahogy a kongresszuson mondottam, 332. old.).

Nem foglalkozom Martov elvtársnak arra a kérdésre vonatkozó „személyes” megjegyzésével, hogy kitől ered a háromtagú bizottság terve, és áttérek arra, hogyan jellemezte Martov „politikailag” annak jelentőségét, hogy a régi szerkesztőséget nem erősítették meg: „… Ami most történt, az a kongresszus második részében lefolyt harc utolsó aktusa …” (Helyes! és a kongresszusnak ez a második része abban a pillanatban kezdődött, amikor Martov a szervezeti szabályzat 1. pontjának kérdésében Akimov elvtárs polipkarjaiba hullott.) „… Senki előtt sem titok, hogy ennél a reformnál nem a «munkaképességről», hanem a Központi Bizottságra gyakorolt befolyásért vívott harcról van szó …” (Először is senki előtt sem titok, hogy itt a munkaképességről is, a Központi Bizottság összetétele miatti nézeteltérésről is volt szó, mert a „reform” tervét akkor vetették fel, amikor még a másik nézeteltérésről szó sem lehetett, akkor, amikor mi Martov elvtárssal együtt választottuk meg Pavlovics elvtársat a szerkesztőbizottság hetedik tagjává! Másodszor, okmányszerű adatok alapján már kimutattuk, hogy a Központi Bizottság személyi összetételéről volt szó, hogy á la fin des fins* * — végső soron. — Szerk.* a két jegyzék — Glebov—Travinszkij—Popov és Glebov—Trockij — Popov — közötti különbségről volt szó) … „A szerkesztőség többsége megmutatta, hogy nem kívánja, hogy a Központi Bizottságot a szerkesztőség eszközévé tegyék …” (Kezdődik az akimovi nóta: a befolyás kérdését, a befolyásét, amelyért minden többség minden pártkongresszuson mindig és mindenütt harcol, hogy ezt a befolyást a központi szervekben való többséggel megszilárdíthassa — átviszik az opportunista pletyka terére, mely szerint a Központi Bizottság a szerkesztőség „eszköze”, a szerkesztőség „egyszerű függeléke”, ahogy ugyancsak Martov elvtárs valamivel később mondta, 334. old.) … „Ezért volt szükség arra, hogy a szerkesztőség tagjainak a számát csökkentsék (!!). S éppen ezért nem léphetek be az ilyen szerkesztőségbe …” (Vegyük figyelmesebben szemügyre ezt az „ezért”-et: hogyan tehette volna a szerkesztőség a Központi Bizottságot függelékké vagy eszközzé? csak úgy és abban az esetben, ha három szavazata lett volna a Tanácsban, és ezzel a túlsúllyal visszaélt volna. Nem világos ez? És vajon nem világos-e az is, hogy a harmadik tagnak megválasztott Martov elvtárs mindig megakadályozhatott volna bármily visszaélést, és az ő egy szavazatával megsemmisíthette volna a szerkesztőség minden túlsúlyát a Tanácsban? A dolog tehát igenis a Központi Bizottság személyi összetételén fordul meg, és az eszközről és függelékről való szóbeszéd nyomban pletykának bizonyul.) … „A régi szerkesztőség többségével együtt azt hittem, hogy a kongresszus véget vet a pártban az «ostromállapotnak» és normális állapotokat teremt. Valójában az ostromállapotot az egyes csoportok elleni kivételes törvényekkel továbbra is fenntartják, sőt kiélezik. Csak akkor kezeskedhetünk azért, hogy a szerkesztőségnek a szervezeti szabályzatban biztosított jogai nem lesznek a párt kárára, ha a régi szerkesztőség eredeti összetételében fennmarad …”

Teljes egészében közöltem itt Martov elvtárs beszédének azt a részét, amelyben először adta ki az „ostromállapot” hírhedt jelszavát. Most pedig hallgassák meg válaszomat:

„… Amikor helyesbítem Martovnak azt a kijelentését, hogy a két hármasbizottság tervezete magánjellegű, eszemben sincsen ezzel érinteni ugyancsak Martovnak azt az állítását, hogy «politikai jelentőségű» lépést tettünk, amikor nem hagytuk jóvá a régi szerkesztőséget. Ellenkezőleg, feltétlenül teljesen egyetértek Martov elvtárssal abban, hogy ennek a lépésnek komoly politikai jelentősége van — csakhogy nem az a politikai jelentősége, amit Martov tulajdonít neki. Martov azt mondotta, hogy ez az oroszországi Központi Bizottság befolyásolásáért vívott harc aktusa. Én még tovább megyek, mint Martov. Befolyásért vívott harc volt eddig az «Iszkrá»-nak mint külön csoportnak egész tevékenysége, most azonban már többről, a befolyás szervezeti megerősítéséről van szó, nem pedig csak a befolyásért vívott harcról. Hogy milyen komoly politikai nézeteltérések vannak itt köztem és Martov elvtárs között, az látható abból is, hogy bűnömül rója fel, hogy befolyást szeretnék gyakorolni a Központi Bizottságra, holott én érdememül tudom be, hogy igyekeztem és most is igyekszem szervezeti úton megerősíteni ezt a befolyást. Kitűnik, hogy egyáltalán nem értjük meg egymást. Mire való volna egész munkánk, minden erőfeszítésünk, ha ezt mindig csak a befolyásért vívott régi harc tetőzné be, nem pedig a befolyás teljes megszerzése és megerősítése? Hát igen, Martov elvtársnak tökéletesen igaza van: a megtett lépés kétségtelenül komoly politikai lépés, amely arról tanúskodik, hogy pártunk további munkájához kiválasztottuk a már kialakult irányzatok közül az egyiket. S egyáltalán nem riasztanak meg az efféle borzadálytkeltő szavak: «ostromállapot a pártban», kivételes törvény egyes személyek és csoportok elle» stb. Az állhatatlan és ingadozó elemekkel szemben bevezethetjük, sőt kötelességünk is bevezetni az «ostromállapotot», s pártunk egész szervezeti szabályzata, a kongresszus által most jóváhagyott egész centralizmusunk nem egyéb, mint «ostromállapot» a politikai elmosódottság oly nagyszámú forrása számára. Az elmosódottság ellen igenis rendkívüli, sőt, akár kivételes törvények szükségesek, s a kongresszus által megtett lépés helyesen jelölte meg a politikai irányt, amikor szilárd bázist teremtett az ilyen törvényekhez és az ilyen rendszabályokhoz”.

A kongresszuson mondott beszédemnek ebben az összefoglalásában kiemeltem azt a mondatot, amelyet Martov elvtárs „Ostromállapot”-ában (16. old.) jobbnak látott kihagyni. Nem csoda, hogy ez a mondat nem tetszett neki, s nem akarta felfogni annak világos értelmét.

Mit jelent a „borzadálytkeltő szavak” kifejezés, Martov elvtárs?

Ez gúnyolódás, azoknak a kigúnyolása, akik kis dolgoknak nagy neveket adnak, akik egy egyszerű kérdést fellengzős frázisokkal összezavarnak.

Az a kicsiny és egyszerű tény, amely egyedül adhatott és adott okot Martov elvtárs „ideges felindultságára”, kizárólag abban rejlett, hogy Martov elvtárs a kongresszuson a központi szervek személyi összetételének kérdésében vereséget szenvedett. Ennek az egyszerű ténynek politikai jelentősége abban állt, hogy a pártkongresszus többsége, miután győzött, befolyását azzal szilárdította meg, hogy a párt vezetőségében is biztosította a többséget a maga számára, megteremtette a szervezeti bázist ahhoz, hogy a szervezeti szabályzat segítségével harcoljon az ellen, amit ez a többség ingatagságnak, állhatatlanságnak és elmosódottságnak tekintett*. …

* Miben nyilvánult meg a kongresszuson az iszkrás kisebbség állhatatlansága, ingatagsága és elmosódottsága? Először a szervezeti szabályzat 1. pontjával kapcsolatban hangoztatott opportunista frázisokban; másodszor, az Akimov és Liber elvtárssal kötött koalícióban, amely a kongresszus második felében gyorsan erősödött: harmadszor, abban, hogy képesek voltak a Központi Lap funkcionáriusai választásának kérdését a nyárspolgáriasság, a szánalmas dadogások, sőt a más lelkében való vájkálás színvonalára lesüllyeszteni. A kongresszus után pedig mindezek a kedves tulajdonságok bimbóból virággá és gyümölccsé értek.*

… Aki ezzel kapcsolatban rémülettel a szemében beszél „a befolyásért vívott harcról” és „ostromállapot” miatt panaszkodik, az nem tett egyebet, mint fellengzős frázisokkal, rettenetes szavakkal dobálódzott.

Martov elvtárs nem ért egyet ezzel? Talán megpróbálja nekünk bebizonyítani, hogy volt a világon olyan pártkongresszus, hogy egyáltalán elképzelhető olyan pártkongresszus, amelyen a többség nem szilárdítaná meg a már kiharcolt befolyását: 1) azzal, hogy a többség képviselőit választja be a központi szervekbe; 2) azzal, hogy hatalmat biztosít számára az ingatagság, állhatatlanság és elmosódottság ellensúlyozására.

A választások előtt kongresszusunknak azt a kérdést kellett eldöntenie, hogy a Központi Lapban és a Központi Bizottságban a párt többsége vagy a párt kisebbsége számára biztosítsák a szavazatok egyharmadát. A hatosbizottság és Martov elvtárs listája azt jelentette, hogy mi egyharmadot kapunk, az ő hívei pedig kétharmadot kapnak. A Központi Lap hármasbizottsága és a mi listánk azt jelentette, hogy mi kétharmadot kapunk, Martov elvtárs hívei pedig egyharmadot. Martov elvtárs nem volt hajlandó arra, hogy megegyezzen vagy engedményt tegyen, és írásban felszólított bennünket, hogy harcunkat a kongresszuson vívjuk meg; amikor azután a kongresszuson vereséget szenvedett, sírvafakadt és az „ostromállapot” miatt kezdett panaszkodni! Vajon ez nem marakodás? Vajon ez nem újabb megnyilvánulása az intellektuel gerinctelenségnek?

Ezzel kapcsolatban eszünkbe jut, hogy Karl Kautsky nemrégiben milyen ragyogóan jellemezte ezt a tulajdonságot szociálpszichológiai szempontból. A különböző országok szociáldemokrata pártjai mostanában gyakran egyforma betegségekbe esnek, és számunkra igen-igen hasznos, hogy a tapasztaltabb elvtársaktól megtanuljuk a helyes diagnózist és a helyes gyógymódot. Ezért Karl Kautskynak bizonyos intellektuelekről adott jellemzése csak látszólag lesz elkalandozás a témánktól.

„… Jelenleg újból nagyon érdekel bennünket az intelligencia* …

* Az intellektuel, intelligencia szóval a német Literat, Literatentum kifejezést fordítom, amely nemcsak az írókat, hanem általában a művelt embereket, a szabadfoglalkozásúakat, a szellemi munkásokat (brain worker, ahogy az angolok mondják) foglalja magában, megkülönböztetésül a fizikai munkásoktól.*

… és a proletariátus közötti ellentét kérdése. Kollégáim” (Kautsky maga intellektuel, író és szerkesztő) „jórésze nagyon fel fog háborodni azon, hogy elismerem ezt az ellentétet, de ez tényleg megvan, és ebben az esetben is az a legkevésbé célravezető taktika, ha úgy akarjuk kiküszöbölni, hogy tagadjuk. Ez az ellentét szociális ellentét, osztályokra, nem pedig egyénekre vonatkozik. Akár az egyes kapitalista, az egyes intellektuel is bekapcsolódhat a proletariátus osztályharcába. Amikor ezt megteszi, megváltoztatja jellegét is. A továbbiakban egyelőre az ilyen típusú intellektuelekről, akik még ma is csak kivételek osztályukban, nem lesz szó. Ha nem élek külön fenntartással a további fejtegetés során, intellektuelen csak az átlagos intellektuelt értem, aki a polgári társadalom talaján áll, mely az intelligencia osztályánakjellegét meghatározza. S ez az osztály bizonyos ellentétben áll a proletariátussal.

S ez az ellentét másfajtájú, mint a munka és tőke közötti ellentét, hiszen az intellektuel nem kapitalista. Igaz, életformája polgári, s ő kénytelen ezt az életformát fenntartani, ha nem akar lezülleni, de kénytelen munkájának termékét és gyakran munkaerejét is eladni, a kapitalista nem ritkán kizsákmányolja és társadalmilag degradálja. Az intellektuel és a proletariátus közt tehát nincsen gazdasági ellentét. De az intellektuel életmódja, munkaviszonyai mások, mint a proletároké, s ebből bizonyos érzelmi és gondolkodásmódbeli ellentét fakad.

A proletár, mint elszigetelt egyén — semmi. Minden erejét, minden haladását, minden reményét és várakozását a szervezetből, a társaival való tervszerű együttműködésből meríti. Nagynak és erősnek érzi magát, ha része egy nagy és erős szervezetnek. Ez a szervezet neki mindennél fontosabb, ahhoz képest az egyes egyén igen keveset jelent számára. A proletár mint a névtelen tömeg részecskéje a legnagyobb önfeláldozással harcol, a személyi előnyre, a személyi dicsőségre való kilátás nélkül, teljesíti kötelességét minden poszton, ahova állítják, önként alárendeli magát a fegyelemnek, amely egész érzését, egész gondolkodását áthatja.

Egészen másként áll a dolog az intellektuellel. Ő nem az erőszak eszközeivel, hanem érvekkel küzd. Fegyverei — személyes tudása, személyes képességei, személyes meggyőződése. Csak személyisége által érvényesülhet. Ezért személyisége megnyilvánulásának teljes szabadságát tekinti sikeres munkája első feltételének. Csak nehezen illeszkedik be alárendelt részként valamely egészbe, csak a szükségnek engedelmeskedve, nem pedig jószántából. A fegyelem szükséges voltát csak a tömeg, nem pedig kiválasztott szellemek számára ismeri el. Önmagát természetesen szintén a kiválasztott szellemekhez számítja …

… Nietzsche filozófiája a felsőbbrendű ember kultuszával a legfontosabb célnak saját személyisége teljes kifejlesztését tartja, s a személyiség alárendelését egy nagy társadalmi célnak, közönséges és szánalomraméltó dolognak tekinti, — ez a filozófia az intellektuel igazi világnézete, s ez teljesen alkalmatlanná teszi őt arra, hogy a proletariátus osztályharcába bekapcsolódjék.

Nietzsche mellett az intelligencia érzületére felépített világnézet legjelentékenyebb képviselőjének Ibsent tekinthetjük. Az ő dr. Stockmannja („A népgyűlölő” című drámában) nem szocialista, mint egyesek gondolták, hanem az intellektuel típusa, akinek összeütközésbe kell kerülnie a proletár mozgalommal, általában minden népmozgalommal, mihelyt megpróbál résztvenni benne. Mert a proletár mozgalom, mint minden demokratikus* mozgalom, azon alapszik, hogy tiszteletben tartják a többséget. …

* Igen jellemző arra, milyen zavart okoztak martovistáink minden szervezeti kérdésben, hogy Akimov felé és a nem helyénvaló demokratizmus felé fordultak, de ugyanakkor feldühödtek a szerkesztőség demokratikus megválasztásán, a kongresszuson végrehajtott, mindenki által előre tervbevett választásán! És ez talán az önök elve, uraim?*

… A tipikus intellektuel á la Stockmann a «kompakt többségbe» szörnyeteget lát, amelyet meg kell dönteni.

… Ideális mintaképe annak az intellektuelnek, akit a proletárérzület teljesen áthatott, és akiből, bár ragyogó író volt, teljesen kiveszett a különleges intellektuel lelkület, aki zúgolódás nélkül menetelt a csatasorban, dolgozott minden poszton, ahová állították, teljesen alárendelte magát nagy ügyünknek és megvetette azt az erőtlen nyöszörgést (weiches Gewinsel) az egyéniség elnyomása miatt, melyet gyakran hallunk az Ibsenen és Nietzschén nevelkedett intellektuelektől, amikor kisebbségben maradnak — ideális mintaképe az olyan intellektuelnek, amilyenekre a szocialista mozgalomnak szüksége van, Liebknecht volt. Hivatkozhatok itt Marxra is, aki sohasem tülekedett az első helyért és mintaszerűen alávetette magát a pártfegyelemnek az Internacionáléban, ahol nem ritkán maradt kisebbségben”**. ** Karl Kautsky. „Franz Mehring”. „Neue Zeit”. XXII. I. 101 – 103. old. 1903. 4. sz. – Szerk.**

Kisebbségben maradt intellektuel ugyanilyen gyenge nyöszörgésének kell tekintenünk azt is, hogy Martov, kollégáival egyetemben, megtagadta a funkció betöltését pusztán azért, mert a régi kört nem erősítették meg, annak kell tekintenünk az „egyes csoportok ellen” irányuló ostromállapot és kivételes törvények miatti panaszokat is, hiszen ezeknek a csoportoknak az ügyét Martov nem viselte szívén a „Juzsnij Rabocsij” és a „Rabocseje Gyelo” feloszlatásakor, de szívén viselte az ő kollégiumának feloszlatásakor.

Kisebbségben maradt intellektuelek ugyanilyen gyenge nyöszörgései voltak mindezek a „kompakt többségre” vonatkozó szakadatlan panaszok, szemrehányások, célzások, gáncsoskodások, pletykák és rágalmak, amelyek Martov jóvoltából széles áradatban ömlöttek pártkongresszusunkon***(és még inkább utána). *** Lásd kongresszusi jegyzőkönyv, 337, 338, 340, 352. stb. old.***

Keservesen panaszkodott a kisebbség amiatt, hogy a kompakt többség külön gyűléseket tartott, persze a kisebbségnek valóban lepleznie kellett valamivel azt a kellemetlen tényt, hogy azok á küldöttek, akiket külön gyűléseire meghívott, nem voltak hajlandók e gyűléseken résztvenni, azokat pedig, akik szívesen résztvettek volna (a Jegorovok, Mahovok, Brukerek), a köztük és a többiek között lefolyt kongresszusi harc után a kisebbség nem hívhatta meg.

Keservesen panaszkodtak az „opportunizmus hamis vádja” miatt: persze valamivel leplezni kellett azt a kellemetlen tényt, hogy éppen az opportunisták, akik sokkal gyakrabban követték az iszkraelleneseket, és részben maguk ezek az iszkraellenesek, kompakt kisebbséget alkottak, két kézzel kaptak azon a támogatáson, melyet a pártszerveken belüli körösdi szellem, az érvelésekben megnyilvánuló opportunizmus, a pártügyekben megnyilvánuló nyárspolgáriasság, az intellektuel ingatagság és gerinctelenség nyújtott.

A következő fejezetben megmutatjuk, miben rejlik annak a rendkívül érdekes politikai ténynek a magyarázata, hogy a kongresszus végén „kompakt többség” alakult ki, és mi az oka annak, hogy a kisebbség minden kihívás ellenére olyan nagyon-nagyon gondosan megkerüli e „kompakt többség” kialakulása okainak és történetének kérdését. De előbb fejezzük be a kongresszuson lefolyt vita elemzését.

A Központi Bizottság választásai során Martov elvtárs rendkívül jellemző határozati javaslatot terjesztett elő (336. old.), amelynek három alapvető vonását így szoktam nevezni: „matt három lépésben”. Ezek a vonások a következők: 1) a Központi Bizottság választásakor jelöltlistákat, nem pedig egyes jelölteket bocsátunk szavazás alá; 2) a listák felolvasása után két ülést kihagyunk (nyilván a megvitatás végett); 3) ha nincs abszolút többség, akkor a második szavazást véglegesnek ismerjük el. Ez a határozati javaslat nagyszerűen átgondolt stratégia (el kell ismerni az ellenfél érdemeit is!), amellyel Jegorov elvtárs nem ért egyet (337. old.), amely azonban feltétlenül biztosította volna Martovnak a teljes győzelmet, ha a hét bundista és rabocsejegyelós nem távozott volna a kongresszusról. Ennek a stratégiának a magyarázata éppen az, hogy az iszkrás kisebbségnek, nemcsak a Bunddal és Brukerrel, hanem Jegorov és Mahov elvtárssal sem volt és nem is lehetett „közvetlen megegyezése” (az iszkrás többségnek viszont volt).

Emlékezzünk vissza arra, hogy Martov elvtárs a Liga kongresszusán azon siránkozott, hogy „az opportunizmus hamis vádja” feltételezte az ő közvetlen megegyezését a Bunddal. Ismétlem, Martov elvtárs félelmében kísérteteket látott, és éppen az, hogy Jegorov elvtárs nem egyezett bele a lista szerinti szavazásba (Jegorov elvtárs „még nem adta fel elveit”, alkalmasint azokat az elveket, amelyek arra késztették, hogy a demokratikus garanciák abszolút jelentőségének megítélésében Goldblathoz csatlakozzon), mutatja meg szemléltetően azt az óriási jelentőségű tényt, hogy még Jegorovval sem lehetett szó „közvetlen megegyezésről”. De koalíció lehetett és volt is mind Jegorovval, mind Brukerrel, koalíció abban az értelemben, hogy a martovisták számára biztosítva volt Jegorov és Bruker támogatása minden alkalommal, amikor a martovisták komoly konfliktusba kerültek velünk, s amikor Akimovnak és barátainak a kisebbik rosszat kellett választaniok. Semmi kétség nem férhetett és nem fér ahhoz, hogy mint kisebbik rosszat, mint olyasvalamit, amivel kevésbé érhetők el az iszkrás célok (lásd Akimovnak az 1. pontról mondott beszédét és Martovba vetett „reményeit”), Akimov és Liber elvtárs feltétlenül megválasztotta volna a hatosbizottságot a Központi Lapba, és a martovi listát a Központi Bizottságba. A lista szerinti szavazásnak, két ülés kihagyásának és az új szavazásnak éppen az volt a rendeltetése, hogy ezt az eredményt csaknem mechanikai szabályossággal, minden közvetlen megegyezés nélkül elérjék.

De minthogy kompakt többségünk kompakt többség maradt, Martov elvtárs kerülője csak huzavona volt, s nekünk ezt el kellett utasítanunk. A kisebbség írásban (egy nyilatkozatban, 341. old.) közölte panaszait emiatt, s Martinov és Akimov példájára megtagadta a szavazásokban és a Központi Bizottság megválasztásában való részvételt, „tekintettel azokra a feltételekre, amelyek között e választások lefolytak”. Ezek a választás körülményeinek rendellenessége miatt hangoztatott panaszok (lásd „Ostromállapot” 31. old.) csak úgy ömlöttek a kongresszus után a pártbeli pletykanénikék százainak örömére. De miben is rejlett itt a rendellenesség? Talán a titkos szavazásban, amelyet a kongresszus ügyrendje már eleve előírt (jegyzőkönyv, 6. pont, 11. old.), és amelyben nevetséges volt „kétszínűséget” vagy „igazságtalanságot” látni? Talán abban, hogy kialakult egy kompakt többség, amelyben a gerinctelen intellektuelek „szörnyeteget” látnak? Vagy pedig e tiszteletreméltó intellektuelek azon rendellenes kívánságában, hogy megszegjék a kongresszusnak adott szavukat, amely szerint elismerik a kongresszus minden választását (kongresszusi szabályzat, 18. pont, 380. old.)?

Popov elvtárs gyengéden célzott erre a kívánságra, amikor a választás napján a kongresszuson nyíltan felvetette ezt a kérdést: „Meg van-e a titkárság győződve arról, hogy a kongresszus határozata érvényes és törvényes, ha a részvevők fele megtagadta a szavazásban való részvételt?”* * 342. old. A Tanács ötödik tagjának megválasztásáról van szó. összesen 24 szavazócédulát adtak le (összesen 44 szavazat), ezekből kettő üres volt.* A titkárság természetesen azt felelte, hogy meg van róla győződve és emlékeztetett az Akimov és Martinov elvtárssal történt incidensre. Martov elvtárs csatlakozott a titkársághoz, és nyíltan kijelentette, hogy Popov elvtárs téved, s „a kongresszus határozatai törvényesek” (343. old.). Mármost ítéljen maga az olvasó erről a — nyilván nagymértékben normális — politikai következetességről, amely megmutatkozik, ha ezt a párt színe előtt tett kijelentést egybevetjük a kongresszus után tanúsított magatartással és az „Ostromállapot”-nak azzal a mondatával, mely „a párt felének még a kongresszuson megkezdődött felkeléséről” szól (20. old.). Akimov elvtársnak Martov elvtársba vetett Reményei felülkerekedtek Martov futólagos jószándékain.

„Győztél”, Akimov elvtárs!

* * *

Annak jellemzésére, mennyire „borzadálytkeltő szó” volt az „ostromállapotra” vonatkozó hírhedt megjegyzés, amely immár mindörökre tragikomikus színezetűvé vált, — felidézek néhány, látszatra jelentéktelen, de lényegében igen fontos mozzanatot a kongresszus végéről, abból a részéből, amely a választások után következett. Martov elvtárs most ezzel a tragikomikus „ostromállapottal” fontoskodik, és komolyan el akarja hitetni önmagával és az olvasókkal, hogy ez az általa kiagyalt rémkép azt jelentette, hogy a „többség” a „kisebbséget” valami abnormális módon üldözi, hajszolja, gyötri. Mindjárt megmutatjuk, mi történt a kongresszus után. De még ha a kongresszus végét nézzük is, láthatjuk, hogy a választások után a „kompakt többség” nemcsak hogy nem üldözi a szerencsétlen, agyongyötört, megbántott és vesztőhelyre hurcolt martovistákat, hanem ellenkezőleg, maga ajánl fel nekik (Ljadov útján) három helyből kettőt a jegyzőkönyvi bizottságban (354. old.). Nézzük a taktikai és egyéb kérdésekre vonatkozó határozati javaslatokat (355. és köv. old.), és a lényegre vonatkozó, teljesen tárgyilagos vitát fogunk látni, amikor a határozati javaslatokat aláíró elvtársak névsorában gyakran a szörnyű kompakt „többség” képviselőinek nevei a „megalázott és megszomorított” „kisebbség” híveinek neveivel váltakoznak (jegyzőkönyv, 355, 357, 363, 365. és 367. old.). Ugye mennyire hasonlít ez a „munkától való eltávolításra” és különböző más „hajszákra”?

Az egyetlen érdekes, de sajnos túlságosan rövid lényegbevágó vita Sztarovernek a liberálisokról szóló határozati javaslatával kapcsolatban folyt le. Ezt a határozatot a kongresszus, ahogy az aláírások mutatják (357. és 358. old.) azért fogadta el, mert a „többség” három híve (Braun, Orlov, Oszipov) ezt a határozatot is, Plehanov határozatát is megszavazta, minthogy nem láttak kibékíthetetlen ellentmondást a kettő között. Az első pillantásra nincs köztük kibékíthetetlen ellentmondás, mert Plehanov határozati javaslata az általános elvet állapítja meg, kifejez egy meghatározott elvi és taktikai állásfoglalást az oroszországi burzsoá liberalizmussal szemben, Sztarover határozati javaslata pedig azt igyekszik meghatározni, milyen konkrét feltételek mellett engedhetők meg „ideiglenes egyességek” a „liberális vagy liberális-demokrata áramlatokkal”. A két határozati javaslat tárgya különböző. De Sztarover javaslatának az a hibája, hogy politikailag elmosódott, és ezért sekélyes és kicsinyes. Nem határozza meg az orosz liberalizmus osztálytartalmát, nem mutat rá olyan meghatározott politikai áramlatokra, melyek ezt az osztály tartalmat kifejezik, nem magyarázza meg a proletariátusnak, melyek alapvető feladatai a propaganda és agitáció terén e meghatározott áramlatokkal kapcsolatban, összezavar (elmosódottsága folytán) olyan különböző dolgokat, amilyen a diákmozgalom és az „Oszvobozsgyenyije”, túlságosan kicsinyes, agyafúrt módon három konkrét feltételt szab meg, amelyek mellett „ideiglenes megegyezések” megengedhetők. A politikai elmosódottság ebben az esetben is, mint sok más esetben, csűrés-csavaráshoz vezet. Az általános elv hiánya és a „feltételek” felsorolására irányuló kísérlet e feltételek kicsinyes és, szigorúan véve, helytelen megjelöléséhez vezet. Valóban, nézzük csak meg Sztarover három feltételét: 1) „A liberális vagy liberális-demokrata áramlatoknak világosan és félreérthetetlenül ki kell jelenteniök, hogy az önkényuralmi kormány elleni harcukban határozottan az oroszországi szociáldemokrácia mellé állnak.” Mi a különbség a liberális és a liberális-demokrata áramlatok között? A határozati javaslat semmiféle anyagot nem nyújt e kérdés megválaszolásához. Vajon nem az a különbség, hogy a liberális áramlatok a burzsoázia politikailag legkevésbé haladó rétegeinek álláspontját, a liberális-demokrata áramlatok pedig a burzsoázia és a kispolgárság leghaladottabb rétegeinek álláspontját fejezik ki? Ha ez így van, csakugyan lehetségesnek tartja Sztarover elvtárs, hogy a burzsoázia legkevésbé haladó (de mégis haladó, különben nem lehetne liberalizmusról beszélni) rétegei „határozottan a szociáldemokrácia mellé állnak”?? Ez képtelenség, és még ha az ilyen áramlat képviselői ezt „világosan és félreérthetetlenül ki is jelentenék” (ami teljesen lehetetlen feltevés), akkor nekünk, a proletariátus pártjának, kötelességünk lenne, hogy ne higgyünk kijelentésükben. Liberálisnak lenni és határozottan a szociáldemokrácia mellé állni — az egyik kizárja a másikat.

Tegyük fel továbbá azt az esetet, hogy a „liberális vagy liberális-demokrata áramlatok” világosan és félreérthetetlenül kijelentik, hogy az önkényuralom elleni harcukban határozottan a szociálforradalmárok mellé állnak. Ez a feltevés (a szociálforradalmár irányzat burzsoá-demokratikus lényege folytán) sokkal kevésbé valószínűtlen, mint Sztarover elvtárs feltevése. Sztarover elvtárs határozati javaslatából elmosódottságánál és csűrő-csavaró jellegénél fogva az következik, hogy ilyen esetben az ilyenfajta liberálisokkal való ideiglenes megegyezések megengedhetetlenek. Márpedig ez a következtetés, mely elkerülhetetlenül adódik Sztarover elvtárs határozati javaslatából, kétségtelenül helytelen tételhez vezet. Ideiglenes egyességek megengedhetők a szociálforradalmárokkal is (lásd a kongresszus határozatát a szociálforradalmárokról) és ennélfogva azokkal a liberálisokkal is, akik a szociálforradalmárok mellé állnának.

A második feltétel: ha ezek az áramlatok „programjaikban nem állítanak fel olyan követeléseket, melyek ellenkeznek a munkásosztály és általában a demokrácia érdekeivel, vagy pedig elhomályosítják a munkásosztály és a demokrácia öntudatát”. Itt is ugyanaz a hiba: nincsenek és nem is lehetnek olyan liberális-demokrata áramlatok, melyek programjaikban nem állítanának fel a munkásosztály érdekeivel ellenkező követeléseket, és amelyek ne igyekeznének elhomályosítani (a proletariátus) öntudatát. Liberális-demokrata áramlatunknak még egyik legdemokratikusabb frakciója, a szociálforradalmárok frakciója is, a munkásosztály érdekeivel ellentétes és öntudatát elhomályosító követeléseket állít fel programjában, mely zavaros, mint minden liberális program. Ebből a tényből az következik, hogy okvetlenül „le kell leplezni a burzsoázia felszabadító mozgalmának korlátozottságát és elégtelenségét”, de egyáltalában nem következik, hogy ideiglenes egyességek megengedhetetlenek.

Végül Sztarover elvtárs harmadik „feltétele” (hogy a liberális demokraták tegyék harci jelszavukká az általános, egyenlő, titkos és közvetlen választójogot) ugyancsak helytelen abban az általános formában, melyben Sztarover elvtárs felállította: oktalanság volna kijelenteni, hogy semmilyen esetben sem engedhetők meg ideiglenes és részleges egyességek az olyan liberális-demokrata áramlatokkal, melyek egy cenzusos alkotmány és általában egy „megnyirbált” alkotmány jelszavát írnák zászlajukra. Lényegében éppen ide tartozna az oszvobozsgyenyista urak „áramlata”, de ha meg akarnók kötni a kezünket és eleve eltiltanánk az „ideiglenes egyességeket” akár a legfélénkebb liberálisokkal is, ez a marxizmus elveivel összeegyeztethetetlen politikai rövidlátás lenne.

Összefoglalva: Sztarover elvtárs határozati javaslata, melyet Martov és Akszelrod elvtársak is aláírtak, hibás, és a harmadik kongresszus okosan teszi majd, ha érvénytelennek nyilvánítja. Hibája az, hogy elméleti és taktikai állásfoglalása politikailag elmosódott, az általa követelt gyakorlati „feltételek” pedig kazuisztikusak. Ez a határozati javaslat összezavar két kérdést: 1) minden liberális-demokrata áramlat „forradalomellenes és proletárellenes” vonásainak leleplezése és az e vonások elleni harc kötelezettsége és 2) az ilyen áramlatok bármelyikével kötendő ideiglenes és részletegyességek feltétele. Nem tartalmazza azt, ami kell (a liberalizmus osztálytartalmának elemzését), és tartalmazza azt, ami nem kell („feltételeket” szab meg). Általában oktalan dolog egy pártkongresszuson ideiglenes egyességek konkrét „feltételeit” kidolgozni, mikor nincs meghatározott szerződő fél — nincsen alanya az ilyen lehetséges egyességeknek; de még ha volna is ilyen „alany”, százszorta ésszerűbb volna az ideiglenes egyesség „feltételeinek” megszabását a párt központi szerveire bízni, ahogy azt a kongresszus a szociálforradalmár urak „áramlatára” vonatkozólag meg is tette (lásd Plehanov módosítását Akszelrod elvtárs határozati javaslatának a végéhez, jegyzőkönyv, 362. és 15. old.).

Ami a „kisebbségnek” Plehanov határozati javaslatára vonatkozó ellenvetéseit illeti, Martov elvtárs egyetlen érve ez volt: Plehanov határozati javaslata „azzal a szánalmas következtetéssel végződik, hogy egy irodalmárt le kell leplezni. Nem annyi ez, mintha «ágyúval lőnénk verébre»?” (358. old.). Ez az érv, amelyben a gondolat hiányát egy csípős kifejezés — „szánalmas következtetés” — takarja, új példája a nagyigényű frázisnak. Először is Plehanov határozati javaslata arról szól, hogy „a proletariátus előtt le kell leplezni a burzsoázia szabadságmozgalmának korlátoltságát és elégtelenségét, bárhol nyilvánul is meg ez a korlátoltság és elégtelenség”. Ezért egészen üres beszéd Martov elvtársnak az az állítása (a Liga kongresszusán; jegyzőkönyv, 88. old.), hogy „egész figyelmünket csak Sztruvéra, csak egy liberálisra kell irányítanunk”. Másodszor, aki „verébhez” hasonlítja Sztruve urat, amikor az orosz liberálisokkal való ideiglenes egyességek lehetőségéről van szó, az egy csípős megjegyzés kedvéért feláldozza az elemi politikai nyilvánvalóságot. Nem, Sztruve úr nem veréb, hanem politikai tényező, és nem azért az, mert személy szerint kiváló egyéniség. Jelentősége, mint politikai tényezőé, pozíciójából fakad, abból, hogy az orosz liberalizmusnak, a csak valamennyire is tettreképes és szervezett liberalizmusnak ő az egyetlen képviselője az illegális világban. Aki tehát az orosz liberálisokról és pártunknak hozzájuk való viszonyáról beszél és nem számol Sztruve úrral, nem számol az „Oszvobozsgyenyijé”-vel, az csak beszél, de semmit sem mond. Vagy talán Martov elvtárs megpróbál rámutatni Oroszországban akár egyetlenegy „liberális vagy liberális-demokrata áramlatra”, mely jelenleg, ha csak némileg is, összehasonlítható volna az oszvobozsgyenyista áramlattal? Érdekes volna egy ilyen próbálkozást látni!* …

* A Liga kongresszusán Martov elvtárs még a következő érvet hozta fel Plehanov elvtárs határozati javaslata ellen: „Az ellene szóló legfőbb megfontolás, e határozati javaslat legfőbb fogyatékossága, hogy egyáltalán nem veszi tekintetbe azt, hogy nekünk az önkényuralom elleni harcban nem szabad kitérnünk a liberális-demokrata elemekkel való szövetség elől. Lenin elvtárs az ilyen tendenciát martinovistának nevezné. Az új «Iszkrá»-ban ez a tendencia már megnyilvánul” (88. old.). 2) Ha Plehanov a határozati javaslatban figyelmen kívül hagyja a valószínűtlen „szövetséget” és csak általában „támogatásról” beszél, akkor ez határozati javaslatának nem fogyatékossága, hanem érdeme.3) Nem magyarázná meg nekünk Martov elvtárs, hogy általában mi jellemzi a „martinovista tendenciákat”? Nem beszélne ezeknek a tendenciáknak az opportunizmushoz való viszonyáról? Nem vizsgálja meg ezeknek a tendenciáknak a szervezeti szabályzat 1. pontjához való viszonyát? 4) Szinte égek a türelmetlenségtől, hogy megtudjam Martov elvtárstól, miben nyilvánultak meg a „martinovista tendenciák” az új „Iszkrá”-ban? Kérem, Martov elvtárs, szabadítson meg mihamarabb a várakozás kínjától!*

Ez a passzus a „gyöngyszemek” kivételesen gazdag gyűjteménye. 1) Óriási zűrzavart árulnak el a liberálisokkal való szövetségről mondott szavak. Senki egy árva szót sem szólt szövetségről, Martov elvtárs, hanem csak ideiglenes vagy részleges egyességekről. Ez nagy különbség*

… „Sztruve neve semmit sem jelent a munkások számára” — sietett Kosztrov elvtárs Martov elvtárs segítségére. Ez már – ne vegye rossznéven Kosztrov elvtárs és Martov elvtárs — akimovi érv. Ez már olyasmi, mint a proletariátus birtokos esetben.

Milyen munkások számára „nem jelent semmit Sztruve neve” (és az „Oszvobozsgyenyije” neve, melyet Plehanov elvtárs határozati javaslatában Sztruve úr neve mellett említ meg)? Az olyanok számára, akik az oroszországi „liberális és liberális-demokrata” áramlatokról igen keveset tudnak vagy egyáltalán nem tudnak. Felmerül a kérdés, milyen legyen pártkongresszusunk magatartása az ilyen munkások irányában: megbízza-e a párttagokat, hogy ismertessék ezekkel a munkásokkal az egyetlen határozott liberális áramlatot Oroszországban? vagy elhallgassa a munkások előtt ezt az előttük, éppen csekély politikai tájékozottságuk miatt, kevéssé ismert nevet? Ha Koszorov elvtárs, miután már megtette az első lépést Akimov elvtárs nyomdokában, nem akarja megtenni a második lépést is, akkor minden bizonnyal az előbbi értelemben válaszol erre a kérdésre. Ha pedig ebben az értelemben válaszol, meglátja, mennyire tarthatatlan volt az érve. A „Sztruve” és „Oszvobozsgyenyije” szavak Plehanov határozati javaslatában mindenesetre sokkal többet nyújthatnak a munkásoknak, mint a „liberális és liberális-demokrata áramlatok” szavak Sztarover határozati javaslatában.

Az orosz munkás manapság nem ismerkedhet meg a gyakorlatban liberalizmusunk valamennyire is nyílt politikai irányzataival másképpen, mint az „Oszvobozsgyenyije” révén. A legális liberális irodalom erre éppen homályossága miatt alkalmatlan. És nekünk kritikánk fegyverét mennél buzgóbban (és a munkások mennél szélesebb tömegei előtt) az oszvobozsgyenyisták ellen kell irányítanunk, hogy az orosz proletariátus a közeledő forradalom pillanatában az oszvobozsgyenyista uraknak az átalakulás demokratikus jellege megnyirbálására irányuló elkerülhetetlen kísérleteit a fegyver igazi kritikájával megbéníthassa.

Azonkívül, hogy — mint fentebb említettem — Jegorov elvtárs „csodálkozott” azon, hogy mi „támogatjuk” az ellenzéki és forradalmi mozgalmat, a határozati javaslatok feletti vita nem nyújtott érdekes anyagot, sőt alig volt vita.

—

A kongresszus végén az elnök néhány szóval felhívta a figyelmet arra, hogy a kongresszus határozatai valamennyi párttagra kötelezők.

n) A kongresszusi harc általános képe.
A párt forradalmi és opportunista szárnya

A kongresszuson lefolyt viták és szavazások elemzését befejeztük, s most összegeznünk kell az eredményeket, hogy az egész kongresszusi anyag alapján válaszoljunk erre a kérdésre: milyen elemekből, csoportokból és árnyalatokból tevődött össze az a végleges többség és kisebbség, amelyet a választások során láttunk, s amely egy időre szükségképpen a párt fő megoszlása lett. Össze kell foglalnunk mindazt az elvi, elméleti és taktikai árnyalatokra vonatkozó anyagot, amelyet oly bőségesen tartalmaz a kongresszus jegyzőkönyve. Általános „összefoglalás” nélkül, az egész kongresszusnak és a szavazások során kialakult valamennyi főbb csoportosulásnak általános képe nélkül ez az anyag felettébb szétforgácsolt, szétszórt marad, úgyhogy első pillantásra egyik-másik csoportosulás véletlenszerűnek tűnik fel, különösen az előtt, aki nem vállalja a fáradságot, hogy önállóan és minden szempontból tanulmányozza a kongresszus jegyzőkönyvét (és vajon sok olyan olvasó van, aki vállalta ezt a fáradságot?).

Az angol parlamenti beszámolókban gyakran találkozunk ezzel a jellemző szóval: division — megoszlás. A képviselőház ilyen és ilyen többségre és kisebbségre „oszlott”, mondják valamely kérdés feletti szavazással kapcsolatban. A mi szociáldemokrata képviselőházunk „megoszlása” a kongresszuson tárgyalt különféle kérdésekben a maga nemében páratlan, teljességében és pontosságában pótolhatatlanképet nyújt a párton belüli harcról, a párton belüli árnyalatokról és csoportokról. Hogy ezt a képet szemléltetővé tegyem, hogy valódi képet kapjunk, nem pedig összefüggéstelen, szétforgácsolt, elszigetelt, kisebb-nagyobb tények halmazát, hogy véget vessünk az egyes szavazásokról folytatott végnélküli és értelmetlen vitáknak (ki kire szavazott és ki kit támogatott?), elhatároztam, hogy megkísérlem diagramformájában ábrázolni kongresszusunk „megoszlásának” valamennyi fő típusát. Ezt a módszert bizonyára igen sokan különösnek fogják tartani, de kételkedem abban, hogy találhatnánk más módszert, melynek segítségével a lehető legteljesebben és legpontosabban ismertethetjük, valóban általánosíthatjuk és összefoglalhatjuk a tényeket. Hogy ez vagy az a küldött valamelyik javaslat mellett vagy ellen szavazott-e — azt a névszerinti szavazásoknál feltétlen pontossággal, egyes fontos, nem névszerinti szavazások esetében pedig a jegyzőkönyv alapján igen nagyfokú valószínűséggel, a valóság elég nagyfokú megközelítésével meg lehet állapítani. És ha figyelembe vesszük az összes névszerinti szavazásokat és mindazokat a nem névszerinti szavazásokat, amelyek csak valamennyire is fontos kérdéseket érintettek (amit például a vita részletessége és hevessége alapján ítélhetünk meg), akkor megkapjuk a párton belüli harc oly ábrázolását, amelyet a meglévő anyag alapján elérhető legnagyobb fokú objektivitás jellemez. Emellett fényképszerű ábrázolás helyett, vagyis minden egyes szavazásnak külön ábrázolása helyett, igyekszünk valóságos képet adni, vagyis a szavazások minden főbb típusát feltüntetni, mellőzve az aránylag jelentéktelen eltéréseket és válfajokat, melyek csak összezavarhatnák a dolgot. A jegyzőkönyv alapján mindenesetre mindenkinek módjában lesz a kép minden vonását ellenőrizni, azt bármely szavazással kiegészíteni, egyszóval nem csupán elgondolások, kételyek és az egyes esetekre való utalások útján bírálni, hanem úgy, hogy az anyag alapján egy másik képet fest.

A diagramon feltüntetjük a szavazásban résztvett összes küldötteket, és különböző vonalozással jelöljük azt a négy alapvető csoportot, amelyeket a kongresszusi viták egész menete alatt gondosan figyelemmel kísértünk, mégpedig: 1) a többségi iszkrásokat; 2) a kisebbségi iszkrásokat; 3) a „centrumot” és 4) az iszkraelleneseket. Az ezen csoportok közötti elvi árnyalatkülönbségeket tömérdek példán láttuk, ha pedig valakinek nem tetszik a csoportok elnevezése, amely a zegzugos utak kedvelőit túlságosan emlékezteti az „Iszkra” szervezetére és az „Iszkra” irányára, azt feleljük neki, hogy nem az elnevezés a fontos. Most, amikor az árnyalatokat a kongresszus valamennyi vitájában figyelemmel kísértük, könnyen helyettesíthetjük a már kialakult és megszokott pártelnevezéseket (amelyek sértik egyesek fülét) a csoportok közötti árnyalatok lényegének jellemzésével. Ilymódon ugyanarra a négy csoportra vonatkozóan a következő elnevezéseket kapnók: 1) következetes forradalmi szociáldemokraták; 2) kis opportunisták; 3) közepes opportunisták és 4) nagy opportunisták (a mi orosz méreteinkhez képest nagyok). Reméljük, hogy ezek az elnevezések kevésbé fogják megbotránkoztatni azokat, akik egy idő óta azt kezdték bizonyítgatni maguknak és másoknak, hogy az „iszkrás” olyan elnevezés, amely csak egy „kört” nem pedig egy irányt jelöl.

Térjünk át annak részletes ismertetésére, hogy a szavazások mely típusait „rögzítettük le” a mellékelt diagramon (lásd „A kongresszusi harc általános képe” című diagramot).

A szavazások első típusa (A) azokat az eseteket öleli fel, amikor a „centrum” együtt szavazott az iszkrásokkal az iszkraellenesek vagy azok egy része ellen. Ide tartozik az egész program feletti szavazás (csupán Akimov elvtárs tartózkodott a szavazástól, a többiek a program mellett szavaztak), a föderáció elleni elvi jellegű határozati javaslat feletti szavazás (öt bundista kivételével mindenki a javaslat mellett szavazott), a Bund szervezeti szabályzatának 2. pontja feletti szavazás (ellenünk öt bundista szavazott, öten — Martinov, Akimov, Bruker és két szavazattal Mahov — tartózkodtak a szavazástól, a többiek velünk szavaztak); ezt a szavazást ábrázolja az A diagram. Ugyanilyen típusú volt továbbá az „Iszkra” Központi Lapként való megerősítése kérdésében megejtett három szavazás; a szerkesztőség (öt szavazat) tartózkodott, ellene voltak mind a három szavazás alkalmával ketten (Akimov és Bruker), s azonkívül az „Iszkra” megerősítésének indokai feletti szavazás alkalmával a szavazástól tartózkodott az öt bundista és Martinov elvtárs*.

* Miért éppen a Bund szervezeti szabályzatának 2. pontja feletti szavazást ábrázoltuk a diagramon? Azért, mert az „Iszkra” elismerése feletti szavazások kevésbé teljesek, a program és a föderáció feletti szavazások pedig kevésbé konkrétan meghatározott politikai határozatokat érintenek. Általában az egyik vagy másik szavazás kiválasztása több egyfajtájú szavazás közül egyáltalán nem változtatja meg a kép fő vonásait, amiről bárki könnyen meggyőződhet, ha a megfelelő változtatásokat elvégzi.*

A KONGRESSZUSI HARC ÁLTALÁNOS KÉPE

A + vagy — jellel ellátott számok azoknak a szavazatoknak az összegei, amelyeket bizonyos kérdésekben a javaslat mellett vagy ellen leadtak. A csíkok alatti számok a négy csoport mindegyikének szavazatait jelzik. Hogy mely szavazásokra vonatkoznak az A—E típusok, azt a szövegben fejtjük ki.

A szóbanforgó szavazási típus választ ad arra a rendkívül érdekes és fontos kérdésre, hogy mikor haladt együtt a kongresszus „centruma” az iszkrásokkal. Vagy akkor, amikor kevés kivétellel az iszkraellenesek is velünk voltak (a program elfogadása, az „Iszkra” megerősítése függetlenül az indokoktól), vagy akkor, amikor olyan nyilatkozatokról volt szó, amelyek közvetlenül még nem köteleznek határozott politikai állásfoglalásra (az „Iszkra” szervezeti munkájának elismerése még nem kötelez az „Iszkra” szervezeti politikájának gyakorlati megvalósítására egyes külön csoportok tekintetében; a föderáció elvetése senkit sem akadályoz meg abban, hogy a föderáció konkrét tervének kérdésében tartózkodjék a szavazástól, amint azt Mahov elvtárs példáján láttuk). Fentebb, a kongresszuson mutatkozó csoportosulások általában vett jelentőségéről szólva már láttuk, mennyire elferdíti ezt a kérdést a hivatalos „Iszkra” hivatalos magyarázata, amely (Martov elvtárs tollával) elmossa és elkeni a különbséget az iszkrások és a „centrum” között, a következetes forradalmi szociáldemokraták és az opportunisták között, olyan esetekre hivatkozva, amikor az iszkraellenesek is velünk haladtak! A szociáldemokrata pártokban még a „legjobboldalibb” német és francia opportunisták sem szavaznak olyan pontok ellen, mint amilyen a programnak a maga egészében való elismerése.

A szavazások másik típusa (B) azokat az eseteket öleli fel, amikor a következetes és következetlen iszkrások együtt haladtak az összes iszkraellenesek és az egész „centrum” ellen. Ezek az esetek főképpen azokkal a kérdésekkel kapcsolatosak, amikor az iszkrás politika konkrétan meghatározott terveinek megvalósításáról volt szó, amikor az „Iszkra” tényleges és nem csak szavakban való elismeréséről volt szó. Ide tartozik a Szervező Bizottsággal történt incidens*, továbbá az, hogy a Bundnak …

* Ezt a szavazást ábrázolja a B diagram: az iszkrásoknak 32 szavazatuk volt, a bundista határozati javaslatra 16-an szavaztak. Megjegyzendő, hogy az ilyen típusú szavazások közt nincsen egyetlenegy névszerinti szavazás sem. A küldöttek megoszlását itt nagy valószínűséggel csak kétféle adat mutatja: 1) a vita folyamán mindkét iszkrás-csoport szónokai a javaslat mellett szólalnak fel, az iszkraellenesek és a centrum szónokai ellene; 2) a javaslat „mellett” leadott szavazatok száma mindig igen közel jár a 33-hoz. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a kongresszuson lefolyt vitát elemezve megállapítottuk, hogy a szavazásokon kívül is egész sor olyan eset volt, amikor a „centrum” az iszkraellenesekkel (az opportunistákkal) együtt ellenünk volt. Ide I tartoznak a demokratikus követelések abszolút értékére, az ellenzéki elemek támogatására, a centralizmus korlátozására stb. vonatkozó kérdések.*

… a pártban elfoglalt helyzetét a napirend első helyén tárgyalják-e, a „Juzsnij Rabocsij”-csoport feloszlatása, az agrárprogram feletti kétrendbeli szavazás és végül hatodszor, az Orosz Szociáldemokraták Külföldi Szövetsége („Rabocseje Gyelo”) elleni szavazás, vagyis a Ligának a párt egyetlen külföldi szervezeteként való elismerése. A régi, a párt megalakulása előtti körösdi, az opportunista szervezetek vagy csoportocskák érdekei, a marxizmus szűk értelmezése harcoltak itt a forradalmi szociáldemokrácia elvhű és következetes politikája ellen; a kisebbségi iszkrások még számos esetben, igen sok rendkívül fontos (a Szervező Bizottság, a „Juzsnij Rabocsij”, a „Rabocseje Gyelo” szempontjából fontos) szavazás esetében velünk voltak … amíg nem az ő saját körösdiségükről, az ő saját következetlenségükről volt szó. A szóbanforgó típusú „megoszlások” szemléltetően mutatják, hogy a centrum sok olyan kérdésben, melyek elveink megvalósítására vonatkoztak, az iszkraellenesekkel tartott, kitűnt, hogy sokkal inkább húzott hozzájuk, mint hozzánk, a valóságban sokkal inkább hajlott a szociáldemokráciának opportunista, mint forradalmi szárnyához. Azok a névleges „iszkrások”, akik szégyeltek iszkrások lenni, megmutatták igazi természetüket és az elkerülhetetlen harc éppen elég ingerültséget keltett, s ez a legkevésbé gondolkodók és a leginkább a hangulat hatása alatt levők előtt eltakarta ama elvi árnyalatok jelentőségét, amelyek ebben a harcban megnyilvánultak. De most, amikor kissé lelohadt a harc tüze, s itt van a jegyzőkönyv, a sok heves küzdelem objektív kivonata, csak a vak nem látja, hogy a Mahovok és a Jegorovok egyesülése az Akimovokkal és Liberekkel nem volt véletlen és nem is lehetett véletlen. Martov és Akszelrod nem tehetnek egyebet, csak tartózkodhatnak a jegyzőkönyv mindenre kiterjedő és pontos elemzésétől, vagy sajnálkozásukat kifejezve megkísérelhetik kongresszusi magatartásukat utólag átformálni. Mintha sajnálkozással ki lehetne küszöbölni a nézetek különbözőségét és a politika különbözőségét! mintha Martovnak és Akszelrodnak Akimovval, Brukerrel és Martinovval kötött mostani szövetsége arra késztethetné a II. kongresszuson felélesztett pártunkat, hogy megfeledkezzék az iszkrásoknak az iszkraellenesek ellen csaknem az egész kongresszus alatt vívott harcáról!

A kongresszuson megejtett szavazások harmadik típusát, mely a diagram öt része közül a három utolsót (C, D, E) foglalja magába, az jellemzi, hogy az iszkrásoknak egy kis része különválik és átpártol az iszkraellenesekhez, akik éppen ezért győznek (amíg el nem hagyják a kongresszust). Hogy egészen pontosan megfigyelhessük az iszkrás kisebbség és az iszkraellenesek e nevezetes koalíciójának fejlődését, azét a koalícióét, melynek puszta említése Martovot a kongresszuson hisztérikus nyílt levelek megírására késztette, felsoroljuk az ilyenfajta névszerinti szavazásoknak mind a három alaptípusát. C — a nyelvek egyenjogúságának kérdésében megejtett szavazás (a három névszerinti szavazás közül az utolsót vettük, mert ez a legteljesebb). Az összes iszkraellenesek és az egész centrum falként állnak velünk szemben, az iszkrásoktól pedig különvált a többség egy része és a kisebbség egy része. Még nem látható, hogy az iszkrások közül kik képesek végleges és tartós koalícióra a kongresszus opportunista „jobboldalával”.Következik a szervezeti szabályzat első pontja feletti D-típusú szavazás (a két szavazás közül azt vettük fel, amelyik világosabb képet nyújt, vagyis azt, amelyiknél senki sem tartózkodott a szavazástól). A koalíció világosabban kibontakozik és jobban megszilárdul:* …

* Minden körülményt figyelembe véve, még négy szavazást a szervezeti szabályzat kérdésében ugyanilyen típusúnak kell tekintenünk: 278. old. — 27 szavazat Fomin mellett, ami 21 szavazatunk ellenében; 279. old. — 26 szavazat Martov mellett, a 24 mellettünk leadott szavazattal szemben; 280. old. — 27 szavazat ellenem, 22 mellettem; és ugyanott – Martov mellett 24, a mellettünk leadott. 23 szavazattal szemben. Ezek a központi szervekbe történő kooptálással kapcsolatos, általam már előbb említett szavazások. Névszerinti szavazások nincsenek (egy volt, de az adatoknak nyoma veszett). A bundisták (valamennyien vagy egy részük) nyilvánvalóan meg akarják menteni Martovot. Martovnak az ilyen típusú szavazásokra vonatkozóan (a Ligában elhangzott) téves állításait fentebb helyesbítettem.*

… a kisebbségi iszkrások már mindannyian Akimov és Liber pártján állnak, a többségi iszkrások közül viszont igen kevesen, s ezek pótolják azt a három „centristát” és egy iszkraellenes küldöttet, akik átpártoltak hozzánk. Csak egy pillantást kell vetnünk a diagramra, hogy meggyőződjünk arról, milyen elemek álltak véletlenül és ideiglenesen hol az egyik, hol a másik oldalra, és milyen elemek sodródtak feltartóztathatatlan erővel az Akimovokkal való szilárd koalíció felé. Az utolsó szavazás során (E — a Központi Lap szerkesztőségének, a Központi Bizottságnak és a Párttanácsnak a választásakor), amely éppen a többségre és kisebbségre való végleges megoszlást mutatja, világosan látható az iszkrás kisebbség teljes összeolvadása az egész „centrummal” és az iszkraellenesek maradványaival. A nyolc iszkraellenes közül ekkor már csak egyedül Bruker elvtárs maradt a kongresszuson (akit Akimov elvtárs már felvilágosított tévedéséről, és aki elfoglalta az őt megillető helyet a martovisták soraiban). A hét leginkább „jobboldali” opportunistának eltávozása a kongresszusról a választások sorsát Martov ellen döntötte el*. …

* A hét opportunista, aki a II. kongresszust elhagyta, az öt bundista volt (a Bund a II. kongresszuson a föderáció elvének elvetése után kivált a pártból) és két „rabocsejegyelós”, Martinov elvtárs és Akimov elvtárs. Ez utóbbiak akkor hagyták el a kongresszust, amikor a párt külföldi szervezeteként csak az iszkrás Ligát ismerték el, vagyis az „Orosz Szociáldemokraták Külföldi Szövetségét”, amely a „Rabocseje Gyeló”-hoz tartozott, feloszlatták. (A szerző megjegyzése az 1907-es kiadáshoz. — Szerk.)*

… Most pedig valamennyi típusú szavazás objektív adatai alapján összefoglaljuk a kongresszus eredményeit.

Sokat beszéltek a kongresszusi többség „véletlenszerű” jellegéről. Martov elvtárs csak ezzel az érvvel vigasztalta magát „Mégegyszer kisebbségben” című cikkében. A diagramból világosan látható, hogy a többség egy értelemben, de csakis egy értelemben nevezhető véletlennek, mégpedig abban az értelemben, hogy a „jobboldal” hét legopportunistább képviselője véletlenül távozott el. Amennyiben ez a távozás véletlen, annyiban (de csakis annyiban) véletlen a mi többségiünk is. Csak egy pillantást kell vetnünk a diagramra, s ez minden hosszú fejtegetésnél világosabban megmutatja, kinek az oldalán lett volna, kinek az oldalán kellett volna, hogy legyen ez a hét küldött**. …

** Később látni fogjuk, hogy a kongresszus után Akimov elvtárs is, a voronyezsi bizottság is, amely legközelebb állott Akimov elvtárshoz, nyíltan kifejezte a „kisebbség” iránti rokonszenvét.**

… De felmerül a kérdés: mennyiben tekinthető valóban véletlennek ennek a hét küldöttnek a távozása? Ez az a kérdés, amelyet nem szívesen tesznek fel maguknak azok, akik olyan szívesen beszélnek a többség „véletlenszerű” jellegéről. Kellemetlen kérdés ez számukra. Vajon véletlen, hogy pártunk jobb-, nem pedig balszárnyának legszenvedélyesebb képviselői távoztak el? Véletlen, hogy az opportunisták, nem pedig a következetes forradalmi szociáldemokraták távoztak el? Vajon nincs ez a „véletlen” eltávozás valamelyes kapcsolatban azzal a harccal, amely az egész kongresszus alatt folyt az opportunista szárny ellen, és amely oly szemléletesen látható diagramunkon?

Elegendő feltenni ezeket a kisebbség számára kellemetlen kérdéseket, hogy tisztán lássuk, milyen tényt leplez a többség véletlenszerű jellegére vonatkozó fecsegés. Azt a kétségtelen és elvitathatatlan tényt leplezi, hogy a kisebbség pártunknak leginkább opportunizmusra hajló tagjaiból került ki. A kisebbség a pártnak elméletileg legkevésbé állhatatos, elvileg legkevésbé következetes elemeiből került ki. A kisebbség igenis a párt jobbszárnyából alakult. A többségre és kisebbségre való megoszlás közvetlen és elkerülhetetlen folytatása a szociáldemokrácia forradalmi és opportunista szárnyra, Hegypártra és Gironde-ra való megoszlásának, amely nemcsak tegnap óta és nemcsak az orosz munkáspártban létezik, és amely valószínűleg nem egyhamar fog megszűnni.

Ez a tény sarkalatos jelentőségű a nézeteltérések okainak és fordulatainak tisztázása szempontjából. Aki kísérletet tesz arra, hogy ezt a tényt a kongresszuson lezajlott harc és a benne megnyilvánult elvi árnyalatok tagadásával vagy elkenésével megkerülje — az a legteljesebb szellemi és politikai szegénységi bizonyítványt állítja ki magáról. Megcáfolásához pedig először azt kellene kimutatni, hogy pártkongresszusunkon a szavazások és a „megoszlások” általános képe nem olyan volt, amilyennek én mondottam; másodszor azt kellene kimutatni, hogy mindazoknak a kérdéseknek a lényegét illetően, amelyek miatt a kongresszus „megoszlott”, nem volt igazuk azoknak a legkövetkezetesebb forradalmi szociáldemokratáknak, akik Oroszországban az „iszkrás” nevet viselik*. Ezt próbálják kimutatni, uraim! …

* Megjegyzés Martov elvtárs számára. Ha Martov elvtárs most elfelejtette, hogy az iszkrás név egy irányzat hívét és nem egy kör tagját jelenti, azt ajánljuk neki, olvassa el a kongresszus jegyzőkönyvében, hogyan magyarázta meg ezt a kérdést Trockij elvtárs Akimov elvtársnak. A kongresszuson iszkrás kör (a párthoz való viszonyuk szerint) három volt: a „Munka Felszabadítása” csoport, az „Iszkra” szerkesztősége, az „Iszkra”-szervezet. Ebből a három körből kettő volt olyan okos, hogy maga oszlatta fel magát; a harmadikban nem volt elég partszerűség ahhoz, hogy ezt megtegye, és a kongresszus oszlatta fel. A legnagyobb iszkrás kört, az „Iszkra”-szervezetet (amely magában foglalta a szerkesztőséget is és a „Munka Felszabadítása” csoportot is) a kongresszuson mindössze tizenhatan képviselték, akik közül csak tizenegynek volt szavazati joga. Azok viszont, akik irányzatuk szerint voltak iszkrások, akik nem tartoztak semmilyen iszkrás „körhöz”, számításom szerint 27-en voltak a kongresszuson 33 szavazattal. Az iszkrásoknak tehát kevesebb mint a fele tartozott az iszkrás körökhöz.

Az a tény, hogy a kisebbség a párt legopportunistább, legkevésbé állhatatos és legkevésbé következetes elemeiből alakult, egyébként feleletet ad sok kételyre és ellenvetésre is, melyekkel olyan emberek fordulnak a többséghez, akik a kérdést rosszul ismerik, vagy pedig nem fontolták meg. Nem kicsinyes dolog-e, mondják, a kettészakadást Martov elvtárs és Akszelrod elvtárs apró hibájával magyarázni? Igen, uraim, Martov elvtárs hibája nem volt valami nagy (erre én már a kongresszuson, a harc hevében rámutattam), de ebből a kicsiny hibából sok baj keletkezhetett (és keletkezett is) annak következtében, hogy Martov elvtársat a maguk oldalára vonták azok a küldöttek, akik egész sereg hibát követtek el, akik egész sereg kérdésben az opportunizmus felé hajlottak és elvi állhatatlanságot tanúsítottak. Egyéni jellegű és jelentéktelen tény volt az állhatatlanság megnyilvánulása Martov elvtárs és Akszelrod elvtárs részéről, de nem egyéni jellegű, hanem a pártot illető és nem egészen jelentéktelen tény volt az, hogy igen jelentékeny kisebbség alakult ki az összes legkevésbé állhatatos elemekből, mindazokból, akik vagy egyáltalán nem ismerték el az „Iszkra” irányzatát és nyíltan harcoltak ellene, vagy szavakban elismerték, a valóságban azonban igen gyakran az iszkraellenesekkel haladtak együtt.

Nem nevetséges-e, ha a kettészakadást azzal magyarázzuk, hogy az „Iszkra” régi szerkesztőségének kis csoportjában a megcsontosodott körösdiség és a forradalmi nyárspolgáriasság uralkodott? Nem, ez nem nevetséges, mert ennek az egyéni körösdinek a támogatása érdekében léptek fel pártunkban mindazok, akik az egész kongresszus folyamán is mindenféle körösdiség érdekében vívtak harcot, mindazok, akik egyáltalában nem tudtak felülemelkedni a forradalmi nyárspolgáriasságon, mindazok, akik a nyárspolgáriassággal és a körösdiséggel együttjáró bajok „történelmi” jellegére hivatkoztak, hogy mentegessék és fenntartsák ezeket a bajokat. Azt talán még véletlennek lehetne tartani, hogy a szűk körösdi érdekek az „Iszkra” szerkesztőségének kis körében a pártérdekek fölé kerekedtek. De nem volt véletlen az, hogy e körösdiség mellett az Akimov- és Bruker-féle elvtársak szálltak síkra szívvel-lélekkel, akiknek éppolyan kedves volt (ha ugyan nem kedvesebb) a híres voronyezsi pártbizottság és a hírhedt pétervári „Munkásszervezet” „történelmi folytonossága”, a Jegorov-féle elvtársak szálltak síkra, akik éppoly keserűn (ha ugyan nem keserűbben) siratták a „Rabocseje Gyelo” „meggyilkolását”, mint a régi szerkesztőség „meggyilkolását”, a Mahov-féle elvtársak szálltak síkra stb. stb. Mondd meg, ki a barátod és megmondom, ki vagy — mondja az életbölcsesség. Mondd meg, ki a politikai szövetségesed, ki szavaz rád — és megmondom, milyen a politikai arculatod.

Martov elvtárs és Akszelrod elvtárs kicsiny hibája kicsiny maradt és kicsiny maradhatott mindaddig, amíg pártunk egész opportunista szárnyával kötött tartós szövetségük kiindulópontjává nem vált, mindaddig, amíg e szövetség következtében nem vezetett az opportunizmus újjáéledéséhez, mindazoknak a revansához, akik ellen az „Iszkra” harcolt, és akik a legnagyobb örömmel készek voltak most haragjukat kitöltenia forradalmi szociáldemokrácia következetes hívein. A kongresszus utáni események éppen oda vezettek, hogy az új „Iszkrá”-ban azt látjuk, hogy az opportunizmus újjáéled, az Akimovok és Brukerek revansra törekednek (lásd a voronyezsi pártbizottság röplapját*), * Lásd ebben a kötetben 536-537. old. – Szerk.* örömmámorban úsznak a Martinovok, akiknek végre (végre valahára!) megengedték, hogy a gyűlölt „Iszkrá”-ban rúgjanak egyet a gyűlölt „ellenségen” minden néven nevezendő múltbeli sérelem miatt. Ez különösen szemléletesen mutatja, mennyire szükség volt „az «Iszkra» régi szerkesztőségének visszaállítására” (Sztarover elvtárs 1903 november 3-i ultimátumából) az iszkrás „folytonosság” megóvása végett …

Maga az a tény, hogy a kongresszus (és a párt) bal- és jobb-, forradalmi és opportunista szárnyra oszlott, magában véve nemcsak semmi szörnyűt és semmi válságosat, de még csak semmi abnormálisat sem jelentett. Ellenkezőleg, az orosz (és nemcsak az orosz) szociáldemokrácia történetének egész utolsó évtizede elkerülhetetlenül és óhatatlanul ilyen megoszláshoz vezetett. Hogy a megoszlás alapja a jobbszárny több kicsiny hibája, több (aránylag) egészen jelentéktelen nézeteltérés volt — ez a körülmény (amely a felületes szemlélő és a nyárspolgári elme előtt felháborítónak látszik) pártunk egésze számára nagy lépést jelentett. Azelőtt nagy kérdésekben voltak köztünk nézeteltérések, melyek néha még a szakadást is indokolttá tehették, most minden nagy és fontos kérdésben megegyeztünk, most csak árnyalatok választanak el bennünket, melyekről lehet és kell is vitatkoznunk, de értelmetlen és gyerekes dolog volna miattuk szétválni (mint ahogy azt nagyon helyesen megmondotta már Plehanov elvtárs „Mit ne tegyünk?” c. érdekes cikkében, amelyre még visszatérünk). Most, amikor a kongresszus után a kisebbség anarchista magatartása a pártot csaknem a szakadásig juttatta, gyakran akadunk olyan bölcsekre, akik azt kérdik, hogy érdemes volt-e egyáltalán a kongresszuson olyan semmiségek miatt harcolni, mint a Szervező Bizottság körüli incidens, a „Juzsnij Rabocsij”, vagy a „Rabocseje Gyelo” csoportjának feloszlatása, a szervezeti szabályzat 1. pontja, a régi szerkesztőség feloszlatása stb. Aki így érvel*,…

* Ezzel kapcsolatban önkéntelenül arra a beszélgetésre kell gondolnom, melyet a kongresszuson a „centrum” egyik küldöttével folytattam. „Milyen nyomott hangulat uralkodik kongresszusunkon!” — panaszkodott ez a küldött. — „Elkeseredett harc, egymás elleni agitáció, heves polémia, elvtársiatlan viszony! ..” „Milyen nagyszerű ez a mi kongresszusunk! — válaszoltam neki. — Nyílt, szabad harc. Mindenki kimondta véleményét. Az árnyalatok kirajzolódtak. A csoportok körvonalai kibontakoztak. A kezek a levegőbe emelkedtek. Határozatot hoztak. Ezen a szakaszon túlvagyunk. Előre! — ez igen! Ez az élet. Ez másvalami, mint az értelmiségiek végnélküli, unalmas szócsatái, melyek nem azért fejeződnek be, mert az emberek megoldották a kérdést, hanem egyszerűen azért, mert belefáradtak a sok beszédbe …”

A „centrumhoz” tartozó elvtárs csodálkozó szemmel nézett rám és vállat vont. Nem egy nyelven beszéltünk.*

… az éppen a körösdi álláspontot viszi be a pártügyekbe: az árnyalatok harca a pártban elkerülhetetlen és szükséges mindaddig, amíg a harc nem vezet anarchiához és szakadáshoz, mindaddig, amíg a harc olyan keretek között folyik, amelyeket minden elvtárs és párttag közösen jóváhagyott. És a párt jobbszárnya ellen, Akimov és Akszelrod, Martinov és Martov ellen vívott kongresszusi harcunk egyáltalán nem lépte túl ezeket a kereteket. Elegendő, ha két tényt említünk meg, melyek teljesen vitathatatlanul bizonyítják ezt: 1) amikor Martinov és Akimov elvtárs elhagyta a kongresszust, mi mindnyájan hajlandók voltunkelutasítani magunktól a „sértés” gondolatát, mindannyian (32 szavazattal) elfogadtuk Trockij elvtárs határozati javaslatát, amely arra hívta fel ezeket az elvtársakat, hogy érjék be a magyarázatokkal és vonják vissza nyilatkozatukat; 2) amikor a központi szervek választására került a sor, a kongresszus kisebbségének (vagyis opportunista szárnyának) mindkét központi szervben felajánlottuk a kisebbséget: Martovnak a Központi Lapban, Popovnak a Központi Bizottságban. Pártszempontból nem cselekedhettünk máskép, minthogy már a kongresszus előtt elhatároztuk, hogy két hármasbizottságot választunk. Hiszen ha a kongresszuson nem volt nagy az árnyalatok közti különbség, nem volt nagy az a gyakorlati következtetés sem, amelyet ezeknek az árnyalatoknak a harcából levontunk; ez a következtetés kizárólag abban állt, hogy mindkét hármasbizottságban kétharmadot a pártkongresszus többségének kell biztosítani.

Csakis az a körülmény, hogy a pártkongresszus kisebbsége nem volt hajlandó a központi szervekben kisebbség lenni, vezetett kezdetben a vereséget szenvedett intellektuelek „gyenge nyöszörgésére”, majd pedig anarchikus frázisokra és anarchikus cselekedetekre.

Befejezésül vessünk még egy pillantást a diagramra a központi szervek összetételének kérdése szempontjából. Egészen természetes, hogy a küldötteknek a választások során az árnyalatok kérdésén kívül az egyik vagy másik egyén alkalmasságának, munkaképességének stb. kérdését is fontolóra kellett venniök. Most a kisebbség igen szívesen összekeveri ezeket a kérdéseket. Pedig magától értetődik, hogy ezek a kérdések különbözők, és ez már abból az egyszerű tényből is látható, hogy a Központi Lap eredeti hármasbizottságának megválasztása már a kongresszus előtt tervbe volt véve, amikor még senki sem láthatta előre, hogy Martov és Akszelrod szövetséget fog kötni Martinovval és Akimovval. Különböző kérdésekre különböző módon kapunk választ: az árnyalatok kérdésére a választ a kongresszus jegyzőkönyvében, valamennyi pont nyílt megvitatásában és a felettük megejtett szavazásban kell keresnünk. Ami a személyi alkalmasság kérdését illeti, a kongresszus valamennyi részvevője úgy határozott, hogy ezt titkos szavazással döntik el. Miért hozott az egész kongresszus egyhangúlag ilyen határozatot? — ez annyira elemi kérdés, hogy furcsa volna erre bővebben kitérni. De a kisebbség (miután a választáson vereséget szenvedett) még az elemi dolgokat is kezdte elfelejteni. Heves, szenvedélyes, majdnem a beszámíthatatlanságig izgatott beszédek áradatát hallottuk a régi szerkesztőség védelmében, de egy árva szót semhallottunk azokról a kongresszuson megnyilvánuló árnyalatokról, amelyek a hatos- és a hármasbizottság körüli harccal voltak, kapcsolatosak. Minden sarkon arról folyik a szó, hogy a Központi Bizottságba választott elvtársak képtelenek a cselekvésre, alkalmatlanok, rosszindulatúak stb., de egy árva szót sem hallunk azokról a kongresszuson tapasztalt árnyalatokról, amelyek azért harcoltak, hogy a Központi Bizottságban túlsúlyban legyenek. Azt hiszem, illetlen és méltatlan dolog a kongresszuson kívül össze-vissza fecsegni az egyes elvtársak tulajdonságairól és cselekedeteiről (mert ezek a cselekedetek 100 eset közül 99-ben szervezeti titkok, amelyek csak a párt legfelsőbb szerve előtt tárhatók fel). A kongresszuson kívül ilyen mendemondákkal harcolni meggyőződésem szerint azt jelentené, hogy pletykázok módjáracselekszünk. És az egyetlen válasz, amelyet a közönségnek e fecsegésre vonatkozóan adhatnék, az volna, ha rámutatnék a kongresszusi harcra: azt mondjátok, hogy a Központi Bizottságot kis többséggel választották meg. Ez igaz. De ez a kis többség azokból alakult, akik a legkövetkezetesebben, nem szavakban, hanem tettel harcoltak az iszkrás tervek megvalósításáért. E többség erkölcsi tekintélyének ezért még hasonlíthatatlanul nagyobbnak kell lennie, mint amekkora formális tekintélye — nagyobbnak mindazok előtt, akik az „Iszkra” irányzatának folytonosságát többre becsülik az „Iszkra” egyik vagy másik körének folytonosságánál. Kik illetékesebbek annak megítélésére, hogy ezek vagy azok az elvtársak alkalmasak-e az „Iszkra” politikájának megvalósítására? azok-e, akik ezt a politikát a kongresszuson képviselték, vagy azok, akik számos esetben harcoltak e politika ellen és síkraszálltak minden elmaradottság, minden ócskaság, minden körösdi mellett?

o) A kongresszus után. Két harci módszer

A kongresszusi viták és szavazások elemzése, amellyel most végeztünk, tulajdonképpen in nuce (dióhéjban) megmagyarázza mindazt, ami a kongresszus után történt, s pártválságunk további szakaszainak ismertetését rövidre foghatjuk.

Az a körülmény, hogy Martov és Popov nem volt hajlandó a választásokban résztvenni, egycsapásra a civakodás légkörét teremtette meg a pártárnyalatok harcában. Glebov elvtárs, aki valószínűtlennek tartotta, hogy a meg nem választott szerkesztők komolyan elhatározták, hogy Akimov és Martinov felé fordulnak, és a dolgot mindenekelőtt ingerültséggel magyarázta, mindjárt a kongresszust követő napon azt ajánlotta nekem és Plehanovnak, kössünk békét, „kooptáljuk” mind a négy elvtársat azzal a feltétellel, hogy a Tanácsban a szerkesztőség képviseletet kap (azaz, hogy a két képviselő közül az egyik feltétlenül a párttöbbséghez tartozzék). Ezt a feltételt Plehanov meg én ésszerűnek találtuk, mert ha ebbe beleegyeznek, ez a beleegyezés a kongresszuson elkövetett hiba hallgatólagos beismerését jelentette volna, azt jelentette volna, hogy békét akarnak és nem háborút, hogy közelebb akarnak lenni hozzám és Plehanovhoz, mint Akimovhoz és Martinovhoz, Jegorovhoz és Mahovhoz. A „kooptálás” tekintetében tett engedmény ilymódon személyi jelleget öltött, s nem volt érdemes megtagadni egy személyi engedményt, amely kiküszöbölheti az ingerültséget és helyreállíthatja a békét. Ezért én és Plehanov beleegyeztünk ebbe. A szerkesztőségi többség a feltételt elvetette. Glebov elutazott. Mi vártuk a következményeket: megmarad-e Martov azon a lojális talajon, amelyre a kongresszuson helyezkedett (a centrumot képviselő Popov elvtárssal szemben), vagy pedig felülkerekednek azok az állhatatlan és szakadásra hajló elemek, amelyekhez csatlakozott.

Dilemmában voltunk: vajon Martov elvtárs a maga kongresszusi „koalícióját” egyszeri politikai ténynek fogja-e tekinteni (mint ahogy Bebel koalíciója Vollmarral 1895-ben egyszeri eset volt — si licet parva componere magnis*), * — ha ugyan szabad kis dolgokat nagyokkal összehasonlítani. — Szerk.* vagy pedig arra fog törekedni, hogy megszilárdítsa ezt a koalíciót, minden erejével igyekszik majd bebizonyítani, hogy én és Plehanov a kongresszuson hibát követtünk el, és pártunk opportunista szárnyának igazi vezérévé válik. Más szavakkal ezt a dilemmát a következőképpen fogalmazták meg: marakodás vagy politikai pártharc? Hármunk közül, akik a kongresszust követő napon a központi szervek egyedüli, jelenlevő tagjai voltunk, leginkább Glebov hajlott a dilemma első megoldására, és ő igyekezett leginkább kibékíteni a gyerekeket, akik hajbakaptak. A másik megoldásra leginkább Plehanov elvtárs hajlott, aki úgyszólván megközelíthetetlen volt. Én ez alkalommal a „centrum” vagy „mocsár” szerepét játszottam és a meggyőzés fegyverét próbáltam használni. Kilátástalan és zavaros vállalkozás volna, ha most újból megkísérelnők a szóbeli meggyőzést, és én nem fogom követni Martov elvtárs és Plehanov elvtárs rossz példáját. Szükségesnek tartom azonban, hogy idézzek néhány helyet egy írásomból, amelyben az iszkrás „kisebbség” egyik tagját igyekeztem meggyőzni:

„… Az, hogy Martov nem akar a szerkesztőségbe belépni, az, hogy ő és a párt más irodalmárai megtagadják az együttműködést, hogy sok elvtárs vonakodik a Központi Bizottság számára dolgozni, a bojkott vagy a passzív ellenállás eszméjének propagálása, — mindez még Martov és barátai akarata ellenére is óhatatlanul pártszakadásra fog vezetni. Mégha Martov megmarad is a lojális talajon (a kongresszuson nagyon határozottan ilyen talajra helyezkedett), mások nem maradnak meg, és az általam megjelölt következmény elkerülhetetlen lesz …

… És most kérdem: tulajdonképpen miért válunk szét?.. Sorra veszem a kongresszus összes eseményeit és benyomásait, elismerem, hogy gyakran rettenetes ingerültségemben «dühösen» jártam el és cselekedtem, szívesen kész vagyok bárkivel szemben beismerni ezt a bűnömet, ha bűnnek nevezhető az, amit a légkör, az ellenhatás, a replikák, a harc stb. természetszerűen előidézett. De amikor most minden harag nélkül vizsgálom az elért eredményeket, azt, amit dühödt harc útján valósítottunk meg, valóban nem látok az eredményekben semmit, egyáltalán semmit, ami a pártra káros volna, és abszolút semmit, ami a kisebbségre bántó vagy sértő volna.

Persze, szükségszerűen bántó volt már az is, hogy kisebbségben kellett maradniok, de határozottan tiltakozom az ellen a gondolat ellen, hogy mi bárkit is «megbélyegeztünk» vagy bárkit is meg akartunk sérteni vagy meg akartunk alázni. Szó sincs róla. És nem szabad megengednünk, hogy egy politikai nézeteltérés oda vezessen, hogy az események magyarázataként a másik felet lelkiismeretlenséggel, arcátlansággal, intrikálással s egyéb kedves dolgokkal vádoljuk, amelyekről mind gyakrabban hall az ember a közeledő szakadás atmoszférájában. Ezt nem szabad megengednünk, mert ez legalább is nec plus ultra* értelmetlen dolog. * — a legnagyobb mértékben. — Szerk.*

Köztünk és Martov között politikai (és szervezeti) kérdésekben komoly ellentétek vannak, ami már igen sokszor megtörtént. Amikor a szervezeti szabályzat 1. pontjának kérdésében vereséget szenvedtem, természetszerűleg minden energiámmal revánsra törekedtem mindabban, ami nekem (és a kongresszusnak) még megmaradt. Szükségképpen törekednem kellett egyfelől egy szigorúan iszkrás Központi Bizottságra, másfelől pedig a háromtagú szerkesztőbizottságra … Nézetem szerint ez a hármasbizottság egyedül képes arra, hogy hivatalos szerv legyen, nem pedig olyan testület, amelyben komasági szellem és nemtörődömség uralkodik, hogy az egyetlen igazi központi szerv legyen, amelyben mindenki mindig a maga pártszerű álláspontját képviselné és védelmezné, egy hajszálnyival sem többet, és irrespective** ** — függetlenül. — Szerk.** minden személyi mozzanattól, minden sértésre, távozásra stb. vonatkozó elgondolástól.

Ez a hármasbizottság a kongresszusi események után kétségkívül olyan politikai és szervezeti vonalat törvényesített, amely egy bizonyos vonatkozásban Martov ellen irányult. Ez kétségtelen. Ezért szakítsunk? Ezért törjük szét a pártot?? Vajon a tüntetések kérdésében Martov és Plehanov nem állt szemben velem? Vajon a program kérdésében én és Martov nem álltunk szemben Plehanovval? Vajon nem fordul-e mindig minden hármasbizottság egyik oldalával bármelyik tagja ellen? Ha az iszkrások többsége az «Iszkra»-szervezetben is, a kongresszuson is a martovi vonalnak ezt a speciális árnyalatát szervezeti és politikai tekintetben hibásnak találta, nem esztelenek-e valóban azok a kísérletek, hogy mindezt valami «cselszövéssel» és «uszítással» stb. magyarázzák? Vajon nem volna-e esztelenség, ha valaki azzal akarná megkerülni ezt a tényt, hogy «szemét népségnek» szidalmazná ezt a többséget?

Ismétlem: én éppúgy, mint a kongresszus iszkrásainak többsége, mélyen meg vagyok győződve arról, hogy Martov helytelen vonalat követett és ezt ki kellett javítani. Emiatt megbántódni, ebben sértést látni stb. oktalanság. Senkit semmiért nem «bélyegeztünk meg», nem «bélyegzünk meg» és távolítunk el a munkától. A központi szervből való eltávolítás miatt pedig szakadást előidézni az én szememben határtalan esztelenség volna”*. …

* Ezt a levelet (A. N. Potreszovnak 1903 augusztus 31-én [szeptember 13-án] írt levél. — Szerk.) még szeptemberben (az új időszámítás szerint) írtam. Kihagytam belőle azt, ami nézetem szerint nem tartozik a dologra. Ha a címzett éppen a kihagyott részt tartja fontosnak, könnyen kitöltheti a hézagot. Egyébként felhasználom ezt az alkalmat arra, hogy ellenlábasaimat egyszersmindenkorra feljogosítsam valamennyi magánlevelem közzétételére, ha ezt az ügyre nézve hasznosnak tartják.*

… Szükségesnek tartottam, hogy ezeket az írásbeli kijelentéseimet felelevenítsem, mert pontosan megmutatják a többségnek azt a törekvését, hogy tüstént pontos határt vonjon egyfelől a támadások élessége és „dühössége” következtében lehetséges (és heves harcban elkerülhetetlen) személyes sértődöttség és személyes ingerültség — másfelől egy bizonyos politikai hiba, politikai vonal (koalíció a jobbszárnnyal) között.

Ezek a kijelentések bizonyítják, hogy a kisebbség passzív ellenállása közvetlenül a kongresszus után kezdődött, és mi mindjárt figyelmeztettük arra, hogy ez lépés a pártszakadás felé; — hogy ez teljesen ellentmond a kongresszuson tett lojális kijelentéseknek; — hogy ez a szakadás kizárólag a központi szervekből való eltávolítás (vagyis a meg nem választás) miatt következne be, mert soha senki nem gondolt arra, hogy a párt tagjai közül bárkit is eltávolítson a munkától; — hogy a köztünk fennálló politikai nézeteltérés (amely elkerülhetetlen, minthogy még nincs tisztázva és eldöntve az a kérdés, kinek a vonala volt hibás a kongresszuson, Martové-e vagy a mienk), mindinkább kezd szitkozódástól, gyanúsítgatásoktól stb. stb. kísért marakodássá fajulni.

A figyelmeztetések nem segítettek. A kisebbség viselkedése azt mutatta, hogy a legkevésbé állhatatos és a pártot legkevésbé becsülő elemek kerekednek felül köztük. Ez arra késztetett engem és Plehanovot, hogy Glebov javaslatához adott hozzájárulásunkat visszavonjuk: valóban, ha a kisebbség tetteivel nemcsak az elvek terén, hanem az elemi pártlojalitás terén is bebizonyította politikai állhatatlanságát, akkor milyen jelentőségük lehetett a hírhedt „folytonosságról” mondott szavaknak? Plehanovnál elmésebben senki sem gúnyolta ki azt a képtelen követelést, hogy a pártszerkesztőségbe főleg olyan embereket „kooptáljunk”, akik nyíltan kijelentik, hogy egyre újabb kérdésekben és egyre nagyobb mértékben nem értenek egyet velünk! Hát ki látott már olyat, hogy a párttöbbség a központi szervekben maga változtatta át önmagát kisebbséggé még mielőtt a sajtóban, a párt színe előtt tisztázták volna az újabb nézeteltéréseket? Fejtsék ki előbb a nézeteltéréseket, a párt vitassa meg, mennyire mélyrehatóak ezek a nézeteltérések és mi a jelentőségük, tegye jóvá maga a párt a II. kongresszuson elkövetett hibáját, ha az egyik vagy másik hibát bebizonyítják! Pusztán az a tény, hogy egyelőre még ismeretlen nézeteltérésekre hivatkozva ilyen követelést támasztottak, azt mutatta, hogy a követelőzők teljesen állhatatlanok, hogy a marakodás teljesen elfojtja a politikai nézeteltéréseket, hogy egyáltalán nem tisztelik sem a pártot, sem saját meggyőződésüket. Sohasem voltak és nem is lesznek olyan elvi alapon álló, meggyőződéses emberek, akik ne akarnának meggyőzni, még mielőtt (magánúton) többségbe kerülnének abban a szervben, amelyet meg akarnak győzni.

Végül október 4-én Plehanov elvtárs bejelenti, hogy még egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy véget vessen ennek az ostobaságnak. A régi szerkesztőségnek mind a hat tagja ülést tart, a Központi Bizottság új tagjának jelenlétében*. Teljes három órán át igyekszik Plehanov elvtárs bebizonyítani, mennyire oktalan az a követelés, hogy a „többség” két képviselőjével szemben négy elvtársat „kooptáljanak” a „kisebbségből”. …

* Ezenkívül a Központi Bizottságnak ez a tagja150 a kisebbséggel több külön és kollektív beszélgetést szervezett, amelyeken megcáfolta a képtelen mendemondákat, és pártkötelessége teljesítésére hívta fel a kisebbséget.*

… Javasolja két elvtárs kooptálását, egyfelől minden olyan aggodalom kiküszöbölésére, hogy bárkit is „gyötörni”, elnyomni, visszaszorítani, kivégezni és eltemetni akarunk, másfelől pedig a párt-”többség” jogainak és pozíciójának megvédésére. A két elvtárs kooptálását szintén elvetik.

Október 6-án én meg Plehanov a következő hivatalos levelet írjuk az „Iszkra” valamennyi régi szerkesztőjének és az „Iszkra” munkatársának, Trockij elvtársnak:

„Tisztelt elvtársak! A Központi Lap szerkesztősége kötelességének tartja, hogy hivatalosan sajnálkozását fejezze ki afelett, hogy Önök nem vesznek részt az «Iszkra» és a «Zarja» munkájában. Jóllehet mindjárt a párt II. kongresszusa után és később is többször felszólítottuk Önöket az együttműködésre, nem kaptunk Önöktől egyetlen irodalmi művet sem. A Központi Lap szerkesztősége kijelenti, hogy egyáltalán nem adott okot közreműködésük beszüntetésére. Személyes ingerültség természetesen nem lehet akadálya annak, hogy a párt Központi Lapjában közreműködjenek. Ha pedig valamely köztünk felmerült nézeteltérés miatt nem vesznek részt a munkában, akkor a párt érdekében rendkívül hasznosnak tekintenők az ilyen nézeteltérések részletes kifejtését. Mi több, rendkívül kívánatosnak tartanók, hogy e nézeteltérések jellegét és jelentőségét az általunk szerkesztett kiadványok hasábjain az egész párt színe előtt mielőbb tisztázzuk”*. …

* A Martov elvtárshoz intézett levélben volt még egy passzus, melyben egy brosúra iránt érdeklődtünk, s még ezt írtuk: „Végül az ügy érdekében mégegyszer felhívjuk figyelmét arra, hogy mi jelenleg is készek vagyunk Önt a Központi Lap szerkesztőségébe kooptálni abból acélból, hogy teljes mértékben lehetővé tegyük Önnek, hogy a legfelsőbb pártszervben hivatalosan előadja és megvédje összes nézeteit.”*

… Amint az olvasó látja, még mindig nem láttuk világosan, vajon a „kisebbség” cselekedeteiben a személyes ingerültség van-e túlsúlyban, vagypedig az a kívánság, hogy a lapnak (és a pártnak) új iránytszabjanak, s hogy milyen irányt és milyen tekintetben újat. Azt hiszem, hogy még ma is, ha hetven kommentátort megbíznánk azzal a feladattal, hogy bármely irodalom és bármilyen tanúvallomások alapján tisztázzák e kérdést, ezek sem igazodnának el soha ebben a zűrzavarban. Civakodást nem igen lehet kibogozni: közibe kell vágni, vagy pedig távoltartani magunkat tőle**…

** Plehanov elvtárs itt alkalmasint hozzátenné: vagy pedig ki kell elégíteni a civakodás kezdeményezőinek minden és mindennemű igényét. Majd meglátjuk, miért volt ez lehetetlen.**

… Az október 6-i levélre Akszelrod, Zaszulics, Sztarover, Trockij és Kolcov néhány sorban azt válaszolták, hogy amióta az „Iszkra” az új szerkesztőség kezébe ment át, alulírottak egyáltalán nem vesznek részt munkájában. Martov elvtárs beszédesebb volt és a következő válasszal tisztelt meg bennünket:

„Az OSzDMP Központi Lapja Szerkesztőségének. Tisztelt elvtársak! Október 6-i levelükre válaszolva kijelentem a következőket: Az egy sajtószervben való együttműködésre vonatkozó összes kimagyarázkodásainkat befejezetteknek tekintem azok után, hogy Önök a Központi Bizottság egyik tagjának jelenlétében október 4-én tartott tanácskozáson nem voltak hajlandók válaszolni arra a kérdésre, milyen okok késztették Önöket azon javaslatuk visszavonására, hogy Akszelrod, Zaszulics, Sztarover és én lépjünk be a szerkesztőségbe azzal a feltétellel, hogy kötelezzük magunkat arra, hogy «képviselőnkül» a Tanácsba Lenin elvtársat választjuk. Azok után, hogy Önök az említett tanácskozáson ismételten kitértek az elől, hogy saját, tanuk jelenlétében tett kijelentéseiket írásba foglalják, nem tartom szükségesnek, hogy levélben magyarázzam meg Önöknek, mi indított arra, hogy a jelenlegi körülmények között ne dolgozzak az «Iszkrá»-ban. Ha szükséges lesz, részletesen nyilatkozom erről az egész párt előtt, amely már a II. kongresszus jegyzőkönyvéből meg fogja tudni, miért utasítottam vissza azt a most megismételt ajánlatukat, hogy foglaljak el egy helyet a szerkesztőségben és a Tanácsban …* * Kihagyom a Martov akkoriban újból kiadott brosúrájára vonatkozó választ.*

L. Martov”

Ez a levél az előző okmányokkal együtt megcáfolhatatlan magyarázatot ad a bojkottnak, dezorganizálásnak, anarchiának és a szakadás előkészítésének arra a kérdésére, amelyet Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban (felkiáltójelek és gondolatjelek segítségével) olyan gondosan megkerül — arra a kérdésre, hogy melyek a harc lojális és illojális eszközei.

Martov elvtársnak és a többieknek azt javasolják, fejtsék ki a nézeteltéréseket, kérik őket, mondják meg nyíltan, miről van szó és mik a szándékaik, igyekeznek őket rábeszélni arra, hogy hagyjanak fel a szeszélyeskedéssel és vizsgálják meg nyugodtan az 1. ponttal kapcsolatban elkövetett hibát (amely elválaszthatatlanul összefügg a másik hibával, a jobbra fordulással) — de Martov elvtárs és társai nem hajlandók erről beszélni és ezt kiabálják: zaklatnak, gyötörnek! A „borzadálytkeltő szó” kigúnyolása nem hűtötte le e komikus jajveszékelések hevét.

De hogy lehet zaklatni azt, aki nem hajlandó együttműködni? — kérdeztük Martov elvtársat. Hogy lehet megbántani, „gyötörni” és elnyomni a kisebbséget, ha nem hajlandó kisebbség lenni?? Hiszen minden kisebbségi helyzet feltétlenül és elkerülhetetlenül bizonyos hátrányokat jelent arra nézve, aki kisebbségben maradt. Ezek a hátrányok vagy abban állnak, hogy be kell lépniök egy olyan testületbe, amely bizonyos kérdésekben majorizálni fogja őket, vagy pedig a testületen kívül kell maradniok, támadniok kell a testületet és ennélfogva állniok kell jól megerősített ütegek tüzét.

Vajon az „ostromállapot” miatti jajveszékeléssel Martov elvtárs azt akarta-e mondani, hogy igazságtalanul és illojálisan harcolnak ellenük, akik kisebbségben maradtak, vagy igazságtalanul és illojálisan kormányozzák őket? Csak ez a tétel volna (Martov szemében) legalább valamennyire ésszerű, mert, ismétlem, bizonyos hátrányok feltétlen és elkerülhetetlen velejárói a kisebbségi helyzetnek. De éppen az a komikus a dologban, hogy Martov elvtárs ellen sehogy sem lehetett harcolni, amíg nem volt hajlandó tárgyalni! a kisebbséget sehogy sem lehetett kormányozni, amíg nem volt hajlandó arra, hogy kisebbség legyen!

Martov elvtárs egyetlenegy tényt sem tudott felhozni, amely azt mutatta volna, hogy a Központi Lap szerkesztősége túllépte jogkörét vagy visszaélt hatalmával abban az időben, amikor Plehanov meg én voltunk a szerkesztőségben. A kisebbség gyakorlati funkcionáriusai sem tudtak egyetlenegy ilyen tényt sem felhozni a Központi Bizottságra vonatkozóan. Akárhogy csűri-csavarja is a dolgot most Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban, továbbra is teljesen megcáfolhatatlan, hogy az ostromállapot miatti jajveszékelés nem egyéb „gyenge nyöszörgésnél”.

Martov elvtárs és társai egyetlenegy ésszerű érvet sem tudnak felhozni a kongresszus által kinevezett szerkesztőség ellen, s ezt legjobban illusztrálja ez a megjegyzésük: „nem vagyunk jobbágyok!” („Ostromállapot”, 34. old.) Rendkívül erősen kidomborodik itt a burzsoá intellektuel gondolkodásmódja, aki a tömegszervezet és a tömegfegyelem felett álló „kiválasztott lelkek” közé sorolja magát. Aki a pártmunkában való részvétel megtagadását azzal magyarázza, hogy „nem vagyunk jobbágyok”, az teljesen elárulja magát, az beismeri, hogy nincsenek semmiféle érvei, hogy teljesen képtelen eljárását megindokolni, hogy nincs semmiféle ésszerű oka az elégedetlenségre. Plehanov meg én kijelentjük, hogy nézetünk szerint semmi okot sem adtunk a munka megtagadására, kérjük, hogy fejtsék ki, miben nem egyeznek meg velünk, és erre ezt felelik: „nem vagyunk jobbágyok” (s hozzáfűzik: még nem kötöttük meg az alkut a kooptálásra vonatkozóan).

Az intellektuel individualizmus, amely már az 1. pont körüli vitákban megnyilvánult, és már akkor megmutatta, hogy hajlik az opportunista okoskodásra és az anarchikus frázisra, mindennemű proletár szervezetet és fegyelmet jobbágyságnak tekint. Az olvasóközönség hamarosan fel fogja ismerni, hogy ezek a „párttagok” és párt-”funkcionáriusok” az új pártkongresszust is a „kiválasztott lelkek” számára borzalmas és elviselhetetlen jobbágyi intézménynek tekintik … Ez az „intézmény” valóban borzalmas azok számára, akik szívesen használják a párttag címet, de úgy érzik, hogy ez a cím nem felel meg a párt érdekeinek és a párt akaratának.

A bizottságok határozatai, melyeket az új „Iszkra” szerkesztőségéhez intézett levelemben felsoroltam és Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban közzétett, ténylegesen bizonyítják, hogy a kisebbség magatartása nem volt egyéb, mint az engedelmesség teljes megtagadása a kongresszus határozataival szemben, a pozitív gyakorlati munka dezorganizálása. Az opportunistákból és „Iszkrá”-t gyűlölőkből alakult kisebbség széttépte a pártot, rontotta, bomlasztotta a munkát, mert bosszút akart állni a kongresszuson elszenvedett vereségért, és mert érezte, hogy becsületes és lojális eszközökkel (a sajtóban vagy a kongresszuson történő magyarázat útján) sohasem lesz képes megcáfolni az opportunizmus és intellektuel állhatatlanság vádját, amelyeket a II. kongresszuson emeltek ellenük. Minthogy felismerték, hogy nincs erejük meggyőzni a pártot, azzal igyekeztek hatni, hogy dezorganizálták a pártot és akadályoztak minden munkát. Mikor szemükre vetették, hogy (mivel a kongresszuson zűrzavart teremtettek) fazekunkat megrepesztették, ők a szemrehányásra azzal feleltek, hogy minden erejükkel igyekeztek a repedt fazekat teljesen összetörni.

A fogalmakat annyira összekuszálták, hogy a bojkottot és a munkától való távolmaradást „tisztességes* * A bányavidéki határozati javaslat. („Ostromállapot”, 38. old.)* harci eszköznek” nyilvánították. Martov elvtárs most állandóan ezen a kényes ponton lovagol. Martov elvtárs annyira „elvhű”, hogy védelmezi a bojkottot,.. . amikor a kisebbségtől indul ki, s elítéli a bojkottot, amikor magát a többségbe került Martovot fenyegeti.

Azt hiszem, nem kell taglalnunk azt a kérdést, civakodás-e ez, vagy pedig a szociáldemokrata munkáspártban alkalmazható tisztességes harci eszközökre vonatkozó „elvi nézeteltérés”.

—

Miután a központi szervek (október 4-én és 6-án) sikertelenül próbáltak magyarázatot kapni azoktól az elvtársaktól, akik a „kooptálás” körül csetepatét csaptak, nem tehettek egyebet, be kellett várniok, milyen lesz a valóságban a megígért lojális harc. Október 10-én a Központi Bizottság körlevéllel fordul a Ligához (lásd Liga jegyzőkönyve, 3—5. old.), amelyben közli, hogy szervezeti szabályzatot dolgoz ki és a Liga tagjait közreműködésre szólítja fel. A Liga kongresszusának összehívását abban az időben a Liga vezetősége elvetette (két szavazattal egy ellen — lásd ugyanott, 20. old.). A kisebbség híveinek erre a körlevélre adott válaszai azonnal megmutatták, hogy a híres lojalitás és a kongresszus határozatainak elismerése csak frázis volt, és valójában a kisebbség elhatározta, hogy semmiképpen nem veti alá magát a párt központi szerveinek, és az együttműködésre való felhívásaik elől szofizmákkal és anarchikus frázisokkal bújt ki. A vezetőség tagjának, Deutschnak, hírhedt nyílt levelére (10. old.) Plehanovval és a többség más híveivel együtt azt feleltük, hogy határozottan „tiltakozunk a pártfegyelem azon durva megsértései ellen, melyek révén a Liga funkcionáriusa gátolni merészeli egy pártszerv szervezeti tevékenységét, és más elvtársakat is a fegyelem és a szervezeti szabályzat ugyanilyen megszegésére hív fel. Az olyanfajta frázisok, hogy «nézetem szerint nincs jogom a Központi Bizottság meghívása alapján az ilyen munkában résztvenni» vagy «elvtársak! semmiesetre sem szabad a Liga új szervezeti szabályzatának kidolgozását reá (a KB-ra) bízni» stb., az olyanfajta agitációs módszerekhez tartoznak, amelyek csak felháborodást kelthetnek mindenkiben, aki csak valamennyire is sejti, mit jelentenek ezek a fogalmak: párt, szervezet, pártfegyelem. Az efféle módszerek annál felháborítóbbak, mert egy csak most létesített pártszervvel szemben alkalmazzák őket, s így ez kétségkívül kísérlet arra, hogy megrendítsék a pártbeli elvtársakban a bizalmat e pártszerv iránt, s ugyanakkor e módszereket a Liga vezetőségi tagjának cégére alatt és a Központi Bizottság háta mögött hozzák forgalomba” (17. old.).

A Liga kongresszusa ilyen körülmények között csak botránynak ígérkezett.

Martov elvtárs kezdettől fogva folytatta „a más lelkében való vájkálás” kongresszusi taktikáját, és ezt ez alkalommal magánbeszélgetések kiforgatásával Plehanov elvtárssal szemben gyakorolta. Plehanov elvtárs tiltakozik, és Martov elvtárs kénytelen a könnyelmű vagy ingerült szemrehányásokat visszavonni (a Liga jegyzőkönyve, 39. és 134. old.).

Következik a beszámoló. A Liga küldötte a pártkongresszuson én voltam. Ha az olvasó előveszi beszámolóm vázlatát (43. és köv. old.), látni fogja, hogy az nyers vázlatban tartalmazta a kongresszusi szavazásoknak azt az elemzését, amely, kidolgozott formában ebben a brosúrában található. A beszámoló súlypontja éppen annak bebizonyítása volt, hogy Martov és társai az általuk elkövetett hibák következtében pártunk opportunista szárnyára kerültek. Jóllehet a beszámolót olyan hallgatóság előtt tartottam, amelynek nagy többsége a legelkeseredettebb ellenfelekből állt, az égvilágon semmi olyat nem tudtak benne felfedezni, ami a pártharc és pártpolémia lojális módszereitől eltért volna.

Martov beszámolója viszont az én fejtegetésemhez fűzött apró és részletkérdésekre vonatkozó „módosító javaslatokon” kívül (fentebb kimutattuk, hogy ezek a módosító javaslatok helytelenek) nem volt egyéb … mint beteg idegek terméke.

Nem csoda, hogy a többség nem volt hajlandó harcolni ilyen légkörben. Plehanov elvtárs tiltakozott a „jelenet” ellen (68. old.) — ez valóban igazi „jelenet” volt! — és eltávozott a kongresszusról, mert nem óhajtotta kifejteni a beszámoló lényegére vonatkozó, már elkészített ellenvetéseit. A többségnek majdnem valamennyi többi híve is elhagyta a kongresszust, s írásbeli tiltakozást nyújtottak be Martov elvtárs „méltatlan viselkedése” ellen (a Liga jegyzőkönyve, 75. old.).

A kisebbség harci módszerei igen szemléletesen feltárultak mindenki előtt. A kisebbséget mi azzal vádoltuk, hogy a kongresszuson politikai hibát követett el, az opportunizmus felé fordult, koalícióra lépett a bundistákkal, Akimovokkal, Brukerekkel, Jegorovokkal és Mahovokkal. A kisebbség a kongresszuson vereséget szenvedett, és most két harci módszert „dolgozott ki”, melyek a különböző kirohanások, támadások, rajtaütések stb. végtelen gazdagságát ölelik fel.

Első módszer — az egész pártmunka dezorganizálása, az ügy károsítása, az a törekvés, hogy mindent akadályozzanak „az okok megjelölése nélkül”.

Második módszer — „jelenetek” rendezése stb. stb.*…

* Már rámutattam arra, hogy ezeknek az emigráns és száműzött légkörben szokásos civakodásoknak legalantasabb megjelenési formáit oktalanság volna alantas okokra visszavezetni. Ez sajátos betegség, amely bizonyos rendkívüli életviszonyok között, az idegek bizonyos ziláltsága esetén stb. ragály módjára terjed. Kénytelen voltam itt felidézni ennek a harci módszernek igazi jellegét, mert Martov elvtárs ezt a módszert az „Ostromállapot”-ban ismét teljes mértékben alkalmazta.*

… Ez a „második harci módszer” megnyilvánul a Liga hírhedt „elvi” határozati javaslataiban is, amelyeknek megvitatásában a „többség” persze nem vett részt. Vegyük szemügyre ezeket a határozati javaslatokat, amelyeket most Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban közzétett.

Az első határozati javaslat, amelyet Trockij, Fomin, Deutsch és más elvtársak írtak alá, két tételt tartalmaz, amelyek a pártkongresszus „többsége” ellen irányulnak: 1) „A Liga mélységes sajnálkozását fejezi ki afelett, hogy a kongresszuson megnyilvánult tendenciák következtében, amelyek az «Iszkra» előbbi politikájával homlokegyenest ellenkeznek, a párt szervezeti szabályzatának kidolgozásakor nem fordítottak kellő figyelmet arra, hogy megfelelően biztosítsák a Központi Bizottság függetlenségének és tekintélyének megvédését” (a Liga jegyzőkönyve, 83. old.).

Ez az „elvi” tétel, mint már láttuk, az akimovi frázisba torkollik, amelynek opportunista jellegét a pártkongresszuson még Popov elvtárs is leleplezte! Lényegükben az olyan állítások, hogy a „többség” nem szándékozik a Központi Bizottság függetlenségét és tekintélyét megvédeni, sohasem voltak egyebek pletykánál. Elég rámutatni arra, hogy amikor Plehanov meg én voltunk a szerkesztőségben, a Központi Lap nem volt túlsúlyban a Tanácsban a Központi Bizottsággal szemben, amikor pedig a martovisták vonultak be a szerkesztőségbe, a Központi Lap túlsúlyba került a Tanácsban a Központi Bizottsággal szemben! Amikor mi voltunk a szerkesztőségben, a Tanácsban az oroszországi gyakorlati pártmunkások voltak túlsúlyban a külföldi irodalmárokkal szemben; a martovistáknál ennek az ellenkezője következett be. Amikor mi voltunk a szerkesztőségben, a Tanács egyetlenegyszer sem kísérelte meg, hogy beavatkozzék valamely gyakorlati kérdésbe; az egyhangú kooptálás ideje óta megkezdődött az ilyen beavatkozás, s erről az olvasóközönségnek hamarosan alkalma lesz teljes bizonyossággal meggyőződni.

A szóbanforgó határozati javaslat következő tétele: „… a kongresszus a párt hivatalos központi szerveinek megalakításakor nem vette figyelembe a már ténylegesen létrejött központi szervekkel való folytonossági kapcsolatot…”

Ez a tétel teljes egészében a központi szervek személyi összetételének kérdésére redukálódik. A „kisebbség” jobbnak látta megkerülni azt, hogy a régi központi szervek a kongresszuson bebizonyították alkalmatlanságukat és számos hibát követtek el. A legkomikusabb azonban a „folytonosságra” való hivatkozás a Szervező Bizottsággal kapcsolatban. A kongresszuson, amint láttuk, egy ember sem szólt egy árva szót sem az egész Szervező Bizottság megerősítéséről. Sőt, a kongresszuson Martov dühöngve ordítozott, hogy a Szervező Bizottság három tagját magában foglaló lista szégyent hoz rá. A kongresszuson a „kisebbség” utolsó listájában a Szervező Bizottságból egy tagot javasolt (Popov, Glebov vagy Fomin és Trockij), a „többség” pedig olyan listát fogadott el, amelyben három tag közül kettő volt a Szervező Bizottság tagja (Travinszkij, Vasziljev és Glebov). Kérdezzük, vajon lehet-e ezt a „folytonosságra” való hivatkozást „elvi nézeteltérésnek” nevezni?

Térjünk át egy másik határozati javaslatra, amelyet a régi szerkesztőség négy tagja írt alá Akszelrod elvtárssal az élén. Itt találkozunk a „többség” ellen irányuló valamennyi fő váddal, amelyeket azután a sajtóban nem egyszer megismételtek. A legmegfelelőbb, ha ezeket éppen a szerkesztői kör tagjainak megszövegezésében vizsgáljuk. A vádak „a párt önkényuralmi és bürokratikus igazgatásának rendszere” ellen, a „bürokratikus centralizmus” ellen irányulnak, amelyet a „valóban szociáldemokrata centralizmustól” megkülönböztetve a következőképpen határoznak meg: ez a centralizmus „nem a belső egyesülést, hanem a külső, formális egységet helyezi előtérbe, amelyet merőben mechanikus eszközökkel, az egyéni kezdeményezés és a társadalmi öntevékenység rendszeres elnyomása útján valósítanak és őriznek meg”; ezért ez a centralizmus „lényegénél fogva képtelen a társadalom alkotóelemeit szervesen egyesíteni”.

Hogy milyen „társadalomról” beszélnek itt Akszelrod elvtárs és társai, annak egyedül Allah a megmondhatója. Akszelrod elvtárs, úgylátszik maga sem igen tudta, vajon zemsztvo-feliratot ír-e a kívánatos közigazgatási reformokról, vagy pedig a „kisebbség” panaszait tolmácsolja. Mit jelenthet a pártban az „egyeduralom”, amely miatt az elégedetlen „szerkesztők” jajveszékelnek? Egyeduralom annyi, mint egy személy legfelsőbb, ellenőrzés nélküli, felelősséggel nem tartozó, nem választáson alapuló hatalma. A „kisebbség” irodalmából köztudomású, hogy ilyen egyeduralkodónak engem tekintenek és senki mást. Amikor a szóbanforgó határozati javaslatot írták és elfogadták, én a Központi Lapban dolgoztam Plehanovval együtt. Ennélfogva Akszelrod elvtárs és társai kifejezték azt a meggyőződésüket, hogy mind Plehanov, mind a Központi Bizottság összes tagjai az egyeduralkodó Lenin akarata szerint „igazgatták a pártot”, nem pedig aszerint, hogy ők mit tartottak hasznosnak az ügy érdekében. Az egyeduralmi igazgatás vádja szükségszerűen és elkerülhetetlenül oda vezet, hogy mindazokat, akik az egyeduralkodón kívül résztvesznek az igazgatásban, puszta eszköznek, sakkfigurának, idegen akarat végrehajtójának tekintik. És mi újból és újból megkérdezzük: valóban ez az igen tiszteletreméltó Akszelrod elvtárs „elvi nézeteltérése”?

Továbbá. Milyen külsőséges, formális egységről beszélnek itt a mi „párttagjaink”, akik csak most tértek vissza a pártkongresszusról, melynek határozatait ünnepélyesen törvényesnek ismerték el? Ismernek talán a pártkongresszuson kívül valami más módot az egység elérésére egy valamennyire szilárd alapokon megszervezett pártban? Ha ismernek, akkor miért nincs bátorságuk nyíltan megmondani, hogy a II. kongresszust már nem ismerik el törvényes kongresszusnak? Miért nem próbálják kifejteni nekünk azokat az új gondolataikat és új módszereiket, amelyek segítségével egy állítólag szervezett állítólagos pártban az egység elérhető?

Továbbá. Milyen alapon beszélnek „az egyéni kezdeményezés elfojtásáról” a mi individualista intellektueljeink, akiket a párt Központi Lapja csak az imént kérve-kért, fejtsék ki nézeteltéréseiket, és akik ehelyett a „kooptálásról” alkudoztak. Hogyan is fojthattuk volna el Plehanov meg én vagy a Központi Bizottság oly emberek kezdeményezését és öntevékenységét, akik egyáltalán nem voltak hajlandók velünk „együttműködni”! Hogyan lehet valakit olyan szervben vagy olyan testületben „elnyomni”, amelyben az elnyomott nem volt hajlandó résztvenni? Hogyan panaszkodhatnak meg nem választott szerkesztők „az igazgatás rendszerére”, amikor nem hagyták magukat „igazgatni”? Nem követhettünk el semmiféle hibát elvtársaink vezetésében abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ezek az elvtársak egyáltalán nem is dolgoztak vezetésünk alatt.

Azt hisszük, világos, hogy a sokat emlegetett bürokratizmus elleni tiltakozás csak a központi szervek személyi összetételével való elégedetlenség leplezése, csak fügefalevél, amely szépítgeti a kongresszuson tett ünnepélyes ígéret megszegését. Bürokrata vagy, mert a kongresszus nem akaratomnak megfelelően, hanem akaratom ellenére jelölt ki; formalista vagy, mert a kongresszus formális határozataira, nem pedig az én beleegyezésemre támaszkodol; durván mechanikus módon cselekszel, mert a pártkongresszus „mechanikus” többségére hivatkozol és nem számolsz azzal a kívánságommal, hogy engem kooptáljanak; egyeduralkodó vagy, mert nem akarod a hatalmat a régi, jól összemelegedett társaság kezébe adni, amely annál erélyesebben védi a maga körösdi-szellemű „folytonosságát”, mennél kellemetlenebb neki az, hogy a kongresszus nyíltan helytelenítette ezt a körösdi-szellemet.

Ezen kívül nem volt és nincs ennek a bürokratizmus elleni tiltakozásnak semmiféle más reális tartalma*. * Elég rámutatni arra, hogy Plehanov elvtárs, miután végrehajtotta a jóságos kooptálást, a kisebbség szemében már nem volt többé a „bürokratikus centralizmus” híve.* S éppen ez a harci módszer csak újabb bizonyítéka a kisebbség intellektuel állhatatlanságának. A kisebbség meg akarta győzni a pártot arról, hogy helytelenül választotta meg a központi szerveket. Hogyan akarta erről meggyőzni? Talán úgy, hogy bírálta azt az „Iszkrá”-t, amelyet Plehanov meg én vezettünk? Nem, erre képtelen volt. Úgy akarta meggyőzni, hogy a párt egy része nem volt hajlandó a gyűlölt központi szervek vezetésével dolgozni. De nincs a világon olyan párt, amelynek valamely központi szerve be tudja bizonyítani, hogy képes vezetni azokat, akik nem akarják magukat vezetésének alávetni. Megtagadni az engedelmeskedést a központi szervek vezetésének annyi, mint megtagadni a párthoz való tartozást, annyi, mint a pártot szétrombolni, ez nem a meggyőzésre, hanem a szétzúzásra vezető eljárás. És éppen a meggyőzésnek a szétzúzással való ilyen helyettesítése mutatja az elvi következetesség, a saját eszméikbe vetett hitük hiányát.

Bürokratizmusról beszélnek. Bürokratizmus más szóval annyi, mint pozícióharc. Bürokratizmus azt jelenti, hogy az ügy érdekeit alárendelik a karrier érdekeinek, hogy fokozott figyelmet fordítanak a jó kis pozíciókra és fittyet hánynak a munkára, hogy a kooptálásért marakodnak ahelyett, hogy az eszmékért harcolnának. Az ilyen bürokratizmus csakugyan nem kívánatos és árt a pártnak, s nyugodtan az olvasóra bízom annak megítélését, hogy a pártunkban most harcoló két fél közül melyik vétkes az ilyen bürokratizmusban. Beszélnek az egyesítés durván mechanikus módszereiről. A durván mechanikus módszerek persze károsak, de megint az olvasóra bízom annak megítélését, lehet-e egy új iránynak a régi ellen irányuló harcában durvább és mechanikusabb módszert elképzelni, mint egyes személyeknek a pártszervekbe való felvételét, még mielőtt a pártot meggyőzték volna az új nézetek helyességéről, mielőtt a párt előtt kifejtették volna ezeket a nézeteket?

De talán a kisebbség kedvelt kifejezéseinek valami elvi jelentősége is van, talán valami különleges eszmekört fejeznek ki, függetlenül attól az apró és jelentéktelen indítéktól, amely az adott esetben kétségkívül a „fordulat” kiindulópontja volt? Talán ha a „kooptálás” körül folyó dulakodástól eltekintünk, ezek a kifejezések mégis csak a nézeteknek egy más rendszerét tükrözik vissza?

Vizsgáljuk meg a kérdést erről az oldalról. Itt mindenekelőtt megkell jegyeznünk, hogy elsőnek Plehanov elvtárs kezdett hozzá az ilyen vizsgálathoz, amikor a Ligában rámutatott arra, hogy a kisebbség az anarchizmus és opportunizmus felé fordul, Martov elvtárs pedig (aki most nagyon rossz néven veszi, hogy nem mindenki akarja az ő álláspontját elvi* állás …

* Nincs komikusabb valami, mint az új „Iszkrá”-nak ez a sértődöttsége amiatt, hogy Lenin, úgymond, nem akarja látni az elvi nézeteltéréseket vagy tagadja őket. Mennél elvibb magatartást tanúsítottak volna önök az üggyel szemben, annál hamarabb megvizsgálták volna ismételt figyelmeztetéseimet, amelyekben rámutattam arra, hogy önök az opportunizmus felé fordultak. Mennél elvibb volna az önök álláspontja, annál kevésbé volnának képesek az eszmei harcot a pozíciókért folyó marakodás színvonalára süllyeszteni. Magukra vessenek, hiszen mindent megtettek, hogy ne tekinthessük önöket elvhű embereknek. Így például Martov elvtárs, amikor az „Ostromállapot”-ban a Liga kongresszusáról beszél, elhallgatja a Plehanovval az anarchizmusról folytatott vitát, de beszél arról, hogy Lenin szuperközpont, hogy Lenin csak int egyet és a központ máris intézkedik, hogy a Központi Bizottság fehér lovon vonult be a Ligába stb. Egyáltalán nem kételkedem abban, hogy Martov elvtárs éppen ezzel a témaválasztással mélységes eszmeiségét és elviségét bizonyította be.*

… pontnak elismerni) jobbnak látta, hogy ezt az incidenst az „Ostromállapot”-ban teljesen figyelmen kívül hagyja.

A Liga kongresszusán felvetették azt az általános kérdést, érvényes-e az olyan szervezeti szabályzat, melyet a Liga vagy egy bizottság a maga számára dolgozott ki, és amelyet a Központi Bizottság nem hagyott jóvá, vagy éppen nem hajlandó jóváhagyni? Azt hihetnők, hogy a kérdés napnál világosabb: a szervezeti szabályzat a szervezettség formai kifejezése, a bizottságok szervezésének jogát pedig pártunk szervezeti szabályzatának 6. pontja kategorikusan a Központi Bizottság részére tartotta fenn; a szervezeti szabályzat megszabja a bizottság autonómiájának határait, s döntő szava e határok megszabásában a párt központi szervének, nem pedig helyi szervének van. Ez ábécé, és csak gyerekesség volt az a mélyértelmű megjegyzés, hogy a „szervezés” nem mindig feltételezi egy „szervezeti szabályzat jóváhagyását” (mintha maga a Liga nem fejezte volna ki azt a kívánságát, hogy éppen egy tényleges szervezeti szabályzat alapján szervezzék meg). De Martov elvtárs (remélhetőleg csak egy időre) a szociáldemokráciának még az ábécéjét is elfelejtette. Véleménye szerint a szervezeti szabályzat jóváhagyására vonatkozó követelés csak azt fejezi ki, hogy a „korábbi forradalmi iszkrás centralizmust, bürokratikus centralizmus váltja fel” (a Liga jegyzőkönyve, 95. old.), s Martov elvtárs ugyanebben a beszédben azt is kijelenti, hogy éppen ebben látja a dolog „elvi oldalát” (96. old.), amelyet az „Ostromállapot”-ban jobbnak látott figyelmen kívül hagyni!

Plehanov elvtárs azonnal válaszol Martovnak és kéri, tartózkodjék „a kongresszus méltóságát sértő” kifejezésektől, mint pl. bürokratizmus, pompadúrság stb. (96. old.). Ebből szóváltás támad Martov elvtárssal, aki ezekben a kifejezésekben „egy bizonyos irányzat elvi jellemzését” látja. Plehanov elvtárs, mint a többség valamennyi híve, akkor ezeket a kifejezéseket a maguk konkrét jelentésében vizsgálta, és világosan megértette, hogy nem elvi, hanem, ha szabad magunkat így kifejeznünk, kizárólag „kooptációs” jelentésük van. De enged a Martovok és Deutschok követeléseinek (96—97. old.), és áttér az állítólagos elvi nézetek elvi vizsgálatára. „Ha ez így lenne — mondja — (azaz, ha a bizottságok szervezetük megteremtése, szervezeti szabályzatuk kidolgozása tekintetében autonómok lennének), akkor autonómok lennének az egésszel, a párttal szemben. Ez már nem bundista, hanem valósággal anarchista álláspont. Valóban, az anarchisták okoskodnak így: az egyén jogai korlátlanok; ezek a jogok összeütközésbe kerülhetnek; minden egyes egyén maga szabja meg jogai határait. Az autonómia határait nem magának a csoportnak, hanem annak az egésznek kell megszabnia, amelynek része ez a csoport. Ezen elv megszegésének szemléltető példája a Bund. Tehát az autonómia határait vagy a kongresszus, vagy a kongresszus által létesített legfelsőbb fórum szabja meg. A központi szerv hatalmának erkölcsi és szellemi tekintélyen kell nyugodnia. Ezzel természetesen egyetértek. A szervezet minden képviselőjének gondoskodnia kell arról, hogy az intézménynek legyen erkölcsi tekintélye. Ebből azonban nem következik, hogy ha kell tekintély, nem kell hatalom … Az eszmék tekintélyével a hatalom tekintélyét szembeállítani anarchista frázis, amelynek itt nem lehet helye” (98. old.). Ezek a tételek a legelemibbek, valóságos axiómák, amelyeket még szavazásra bocsátani is nevetséges volt (102. old.), és amelyeket csak azért vontak kétségbe, mert „jelenleg a fogalmak összekuszálódtak” (ugyanott). De az intellektuel individualizmus a kisebbséget elkerülhetetlenül odáig juttatta, hogy robbantani akarta a kongresszust, nem akarta magát alávetni a többségnek; ezt a kívánságot viszont nem lehetett igazolni másként, mint anarchista frázissal. Felettébb különös, hogy Plehanovnak a kisebbség csak az opportunizmus, anarchizmus, s ezekhez hasonló túlságosan erős kifejezések használatát vetette szemére. Plehanovnak igaza volt, amikor kinevette ezeket a panaszokat, s megkérdezte, miért „nem szabad használni a jaurésizmus és az anarchizmus kifejezést, s miért szabad használni a lése-majesté (felségsértés) és a pompadurság kifejezést”? Feleletet ezekre a kérdésekre nem adtak. Ez az eredeti qui pro quo* * – félreértés. — Szerk.* állandóan megesik Martov meg Akszelrod elvtársakkal és társaikkal: új szavaik magukon viselik az ingerültség világos nyomait; bántja őket, amikor erre rámutatnak — mi, mondják, elvhű emberek vagyunk; de ha önök elvből elvetik azt, hogy a rész aláveti magát az egésznek, akkor önök anarchisták — mondják nekik. Újabb sértődés az erős kifejezés miatt! Másszóval: csatázni akarnak Plehanovval, de azzal a feltétellel, hogy az ne támadja őket komolyan!

Hányszor foglalkoztak Martov elvtárs és más „mensevikek” azzal, hogy nem kevésbé gyerekes módon rámbizonyítsák a következő „ellentmondást”. Vesznek egy idézetet a „Mi a teendő?”-ből, vagy a „Levél egy elvtárshoz” című írásomból, ahol az eszmei befolyásolásról, a befolyásért vívott harcról stb, van szó, és ezzel szembeállítják a szervezeti szabályzat útján történő „bürokratikus” befolyásolást, a hatalomra való támaszkodás „egyeduralmi” törekvését stb. Együgyű emberek! Már elfelejtették, hogy azelőtt pártunk nem volt szabályszerűen megszervezett egész, hanem csak külön csoportok összege, és ezért más viszony e csoportok között, mint az eszmei befolyásolás, nem is lehetett. Most szervezett párt lettünk, és ez igenis hatalom létesítését jelenti, azt jelenti, hogy az eszmék tekintélye a hatalom tekintélyévé változik át, azt, hogy az alsó pártfórumok alá vannak rendelve a felsőbbeknek. Igazán szinte kínos, hogy régi elvtársainknak ilyen elemi igazságokat kell a szájukba rágnunk, különösen, amikor érezzük, hogy csak arról van szó, hogy a kisebbség a választások kérdésében nem akarja magát a többségnek alávetni! De elvileg mindezek az állítólagos ellentmondás miatt ellenem irányuló végnélküli leleplezések teljes egészükbenanarchista frázisokba torkolnak. Az új „Iszkra” hajlandó a pártszerv címével és jogával élni, de ahhoz nincsen kedve, hogy alávesse magát a párt többségének.

Ha a bürokratizmusról hangoztatott frázisokban van elv, ha ez nem anarchikus tagadása annak, hogy a rész köteles alávetni magát az egésznek, akkor — az opportunizmus elvével van dolgunk, amely csökkenteni igyekszik egyes intellektuelek felelősségét a proletariátus pártjával szemben, gyengíteni igyekszik a központi szervek befolyását, erősbíteni igyekszik a legkevésbé következetes pártelemek autonómiáját és a szervezeti viszonyokat azoknak merőben plátói, szóbeli elismerésére akarja korlátozni. Láttuk ezt a párt kongresszusán, ahol az Akimovok és a Liberek pontosan ugyanolyan beszédeket mondtak a „szörnyűséges” centralizmusról, amilyeneket a Liga kongresszusán Martov és társai szájából hallottunk. Hogy az opportunizmus nem véletlenül, hanem természeténél fogva, s nemcsak Oroszországban, hanem az egész világon a Martov-féle és Akszelrod-féle szervezeti „nézetekhez” vezet, azt látni fogjuk alább, Akszelrod elvtársnak az új „Iszkrá”-ban közzétett cikke elemzése során.

p) Kis kellemetlenségek nem zavarhatnak meg nagy örömet

A Liga elvetette azt a határozati javaslatot, amely szerint a Liga szervezeti szabályzatát a Központi Bizottságnak jóvá kell hagynia (a Liga jegyzőkönyve, 105. old.), s ez, amint azt a pártkongresszus egész többsége azonnal megállapította, „a párt szervezeti szabályzatának felháborító megszegése” volt. A szabályzat ilyen megszegése, ha mint elvhű emberek ténykedését tekintjük, hamisítatlan anarchizmus volt, a kongresszus utáni harc viszonyai között pedig óhatatlanul azt a benyomást keltette, hogy a párt kisebbsége „le akar számolni” a párt többségével (a Liga jegyzőkönyve, 112. old.), azt jelentette, hogy nem akarja magát a pártnak alávetni és nem akar a párthoz tartozni. Annak, hogy a Liga nem akart határozatot hozni a Központi Bizottságnak a szervezeti szabályzat megváltoztatásának szükségességére vonatkozó nyilatkozatával kapcsolatban (124—125. old.), szükségszerű következménye volt az, hogy törvénytelennek nyilvánították azt a gyűlést, amely azt akarta, hogy egy pártszervezet gyűlésének tartsák, ugyanakkor azonban nem akarta magát a párt központi szervének alávetni. A párttöbbség hívei azonnal el is hagyták ezt a quasi-pártgyűlést, mert nem akartak résztvenni egy méltatlan komédiában.

A szervezeti kapcsolatokat platonikusan elismerő intellektuel individualizmus, amely a szervezeti szabályzat 1. pontja körüli ingadozásokban nyilvánult meg, ilymódon a gyakorlatban elérkezett logikus végéhez, melyet már szeptemberben, azaz másfél hónappal előbb megjósoltam: a pártszervezet szétrombolásához. És ebben a pillanatban, ugyanannak a napnak estéjén, amikor a Liga kongresszusa befejeződött, Plehanov elvtárs kijelentette a párt mindkét központi szervéből való kollégáinak, hogy nem képes „saját embereire lőni”, hogy „jobb főbelőnünk magunkat, mint szakítani”, hogy a nagyobb rossz elkerülése végett maximális engedményeket kell tennünk személyi kérdésekben, hiszen lényegében ezek miatt (sokkal inkább ezek miatt, mint az 1. ponttal kapcsolatban elfoglalt helytelen álláspontban megnyilvánuló elvek miatt) folyik ez a pusztító harc. Hogy Plehanov elvtársnak ezt a pálfordulását, amely az egész pártra nézve bizonyos jelentőségre tett szert, pontosabban jellemezzem, célszerűbbnek tartom, ha nem a magánbeszélgetésekre és nem a magánlevelekre támaszkodom (ez a mentsvár a végső esetre), hanem arra, ahogyan maga Plehanov az egész párt előtt ismerteti a kérdést, az „Iszkra” 52. számában közölt „Mit ne tegyünk?” című cikkére,”amelyet éppen a Liga kongresszusa után, a Központi Lap szerkesztőségéből való kiválásom (1903 november 1) után és a martovisták kooptálása előtt (1903 november/ 26) írt.

A „Mit ne tegyünk?” című cikk alapgondolata az, hogy nem szabad a politikában merevnek, indokolatlanul durvának és indokolatlanul hajthatatlannak lennünk, hogy néha, a szakadás elkerülése érdekében (a hozzánk közeledő vagy nem következetes) revizionistáknak és anarchista individualistáknak is engedményeket kell tennünk. Egészen természetes, hogy ezek az elvont általános tételek az „Iszkra” olvasói körében általános megdöbbenést keltettek. Nem állhatjuk meg nevetés nélkül, amikor Plehanov elvtársnak (a későbbi cikkekben tett) olyan fellengzős és büszke kijelentéseit olvassuk, hogy gondolatainak újszerűsége és a dialektika nem ismerése folytán nem értették meg őt. A valóságban a „Mit ne tegyünk?” című cikket, amikor megírta, csak vagy tíz ember érthette meg Genfnek abban a két külvárosában, melyeknek neve ugyanazzal a betűvel kezdődik. Plehanov elvtársnak az volt a baja, hogy vagy tízezer olvasó előtt egy sereg olyan célzást, szemrehányást, algebrai jelet és rejtvényt hozott forgalomba, amelyek csak annak a néhány embernek szóltak, akik a kisebbség ellen vívott, kongresszus utáni harc valamennyi szakaszában résztvettek. Plehanov elvtárs azért került ilyen bajba, mert megszegte az általa oly szerencsétlenül emlegetett dialektika alaptételét: elvont igazság nincs, az igazság mindig konkrét. Éppen ezért nem volt helyénvaló elvont formába burkolni azt az igen konkrét gondolatot, hogy a martovistáknak a Liga kongresszusa után engedményt kell tennünk.

Az engedékenység, melyet Plehanov elvtárs új harci jelszóként javasolt, két esetben jogos és szükséges: vagy akkor, amikor az, aki engedményt tesz, meggyőződött azoknak igazáról, akik az engedményt kívánják (tisztességes politikusok ilyen esetben határozottan és nyíltan bevallják hibájukat), vagy akkor, amikor nagyobb baj elkerülése céljából egy oktalan és az ügy számára káros követelésnek tesznek engedményt. A szóbanforgó cikkből teljesen világos, hogy a szerző a második esetre gondol: világosan a revizionistáknak és anarchista individuálistáknak (azaz martovistáknak, ahogy azt most a párt minden tagja tudja a Liga jegyzőkönyvéből) teendő engedményről beszél, olyan engedményről, amely a szakadás elkerülése végett feltétlenül szükséges. Amint látjuk, Plehanov elvtársnak ez az állítólag új gondolata összefoglalható ebben a nem nagyon új életbölcseségben: kis kellemetlenségek nem zavarhatnak meg nagy örömet, egy kis opportunista ostobaság és egy kis anarchista frázis jobb egy nagy pártszakadásnál. Plehanov elvtárs, amikor ezt a cikket írta, világosan látta, hogy a kisebbség pártunk opportunista szárnya és hogy anarchista eszközökkel harcol. Plehanov elvtárs azzal a tervvel állott elő, hogy e kisebbség ellen személyi kérdésekben tett engedmények útján kell harcolni, mint ahogy (megintcsak si licet parva componere magnis) a német szociáldemokrácia harcolt Bernstein ellen. Bebel pártjának kongresszusain nyíltan kijelentette, hogy nem ismer olyan embert, akit környezete jobban befolyásolna, mint Bernstein elvtársat (nem Bernstein úr, ahogy Plehanov elvtárs azelőtt mondani szokta, hanem Bernstein elvtárs): bevesszük őt körünkbe, Reichstag-képviselőt csinálunk belőle, harcolni fogunk a revizionizmus ellen, de nem indokolatlan durvasággal (á la Szobakevics-Parvus) harcolunk a revizionista ellen, ezt a revizionistát „szelídséggel fogjuk megölni” (kill with kindness), ahogy ezt, ha jól emlékszem, M. Beer elvtárs egy angol szociáldemokrata gyűlésen jellemezte, amikor védelmébe vette a német engedékenységet, békeszeretetet, szelídséget, hajlékonyságot és körültekintést az angol Szobakevics-Hyndman támadásaival szemben. Éppen így Plehanov elvtárs is „szelídséggel” akarta „megölni” Akszelrod és Martov elvtárs kis anarchizmusát és kis opportunizmusát. Igaz, Plehanov elvtárs az „anarchista individualistákra” tett egészen világos célzások mellett szándékosan homályosan fejezte ki magát a revizionistákra vonatkozóan, — úgy fejezte ki magát, mintha az opportunizmustól az ortodoxia felé forduló rabocsejegyelósokra, nem pedig az ortodoxiától a revizionizmus felé forduló Akszelrodra és Martovra gondolt volna, de ez ártatlan hadicsel volt*, gyatra erődítmény, amely nem tud a pártnyilvánosság tüzérségi tüzében helytállni. …

* A Martinov, Akimov és Bruker elvtársaknak teendő engedményekről a pártkongresszus után szó sem volt. Nem hallottam arról, hogy ők is „kooptálást” követeltek volna. Sőt abban is kételkedem, hogy Sztarover vagy Martov elvtárs tanácskozott Bruker elvtárssal, amikor írásokat és „jegyzékeket” küldözgettek nekünk a „párt felének” nevében. … A Liga kongresszusán Martov elvtárs a tántoríthatatlan politikai harcos mély felháborodásával vetette el még a gondolatát is a „Rjazanovval vagy Martinovval való egyesülésnek”, a velük való „megegyezés” lehetőségének vagy akár „a párt” együttes „szolgálatának” (szerkesztő minőségében) (a Liga jegyzőkönyve, 53. old.). A „martinovi tendenciákat” Martov elvtárs a Liga kongresszusán szigorúan elítélte (88. old.), és amikor Ortodox elvtárs finoman célzott arra, hogy Akszelrod és Martov alkalmasint „elismerik, hogy Akimov, Martinov és más elvtársaknak is joga van összegyűlni, szervezeti szabályzatot kidolgozni a maguk számára, melynek alapján tetszésük szerint cselekedhetnek” (99. old.), akkor a martovisták megtagadták őt, mint Péter Krisztust (100. old., „Ortodox elvtárs aggodalmai” „az Akimovokra, Martinovokra stb. vonatkozólag” ,, alaptalanok”).*

… Aki tehát a most leírt politikai helyzet konkrét feltételeivel megismerkedik, aki behatol Plehanov elvtárs gondolkodásmódjába, meg fogja érteni, hogy akkor nem cselekedhettem másként, mint ahogy cselekedtem. Ezt a többség azon híveinek mondom, akik szememre vetették, hogy átadtam a szerkesztőséget. Amikor Plehanov elvtárs a Liga kongresszusa után frontot változtatott és a többség hívéből a mindenáron való kibékülés hívévé vált, kötelességem volt ezt a frontváltoztatást a legjobb értelemben magyarázni. Talán Plehanov elvtárs egy jó és becsületes béke programját akarta megadni cikkében? Minden ilyen programnak az az alapja, hogy mindkét fél őszintén beismerje hibáit. A többségnek milyen hibájára mutatott rá Plehanov elvtárs? — A revizionistákkal szemben tanúsított, Szobakevicshez méltó, indokolatlan merevségre. Nem tudjuk, mire gondolt itt Plehanov elvtárs: a szamarakkal kapcsolatban mondott elmésségére-e vagy az anarchizmus és opportunizmus Akszelrod jelenlétében történt roppant vigyázatlan megemlítésére; Plehanov elvtárs jobbnak látta „elvontan” kifejezni magát és célzásokra szorítkozni. Ez természetesen ízlés dolga. De hiszen én egy iszkráshoz írt levelemben is, a Liga kongresszusán is nyíltan beismertem, hogy jómagam durva magatartást tanúsítottam; hogyne ismertem volna el a többségnek ezt a „hibáját”? Ami pedig a kisebbséget illeti, Plehanov elvtárs világosan rámutatott hibájukra: a revizionizmusra (v. ö. „az opportunizmusról a pártkongresszuson és a jaurésizmusról a Liga kongresszusán tett megjegyzéseit”) és az anarchizmusra, mely szakadáshoz vezetett. Akadályozhattam-e azt a kísérletet, hogy személyi engedmények és általában mindenféle „kindness” (szívélyesség, szelídség stb.) útján elérjük a hibák elismerését és a belőlük eredő kár ellensúlyozását? Akadályozhattam-e egy ilyen kísérletet, amikor Plehanov elvtárs a „Mit ne tegyünk?” című cikkben éppen arról igyekezett meggyőzni, hogy „kímélni kell az ellenfeleket”, ha olyan revizionisták sorából kerülnek ki, akik „csak bizonyos következetlenség folytán” revizionisták? És ha nem hittem ebben a kísérletben, cselekedhettem-e másként, mint hogy személyi engedményt tettem a Központi Lapra vonatkozóan, és a többség álláspontjának védelme céljából átmentem a Központi Bizottságba*. …

* Martov elvtárs igen találóan mondotta erről, hogy avec armes et bagages (fegyverrel s poggyásszal. — Szerk.) mentem át. Martov elvtárs szívesen él katonai hasonlatokkal: hadjárat a Liga ellen, ütközet, gyógyíthatatlan sebek stb. stb. Bevallom, nekem is gyöngém a katonai hasonlat, különösen jelenleg, amikor oly feszült figyelemmel kísérjük a Csendes óceánról érkező híreket. De ha katonai módra akarunk beszélni, Martov elvtárs, akkor a dolog a következőképpen történt. Mi a pártkongresszuson két erődöt foglaltunk el. Ezeket önök a Liga kongresszusán megtámadták. Mindjárt a legelső könnyű összetűzés után kollégám, az egyik erőd parancsnoka, megnyitja a kaput az ellenség előtt. Én természetesen összeszedem kis tüzérségemet és átmegyek a másik, alig megerősített erődbe, hogy ott „megbújjak” a számbeli fölényben levő ellenség elől. Még békét is ajánlok: hogyan is harcolhatnék két hatalom ellen? De az új szövetségesek, válaszul a békejavaslatra, bombázzák „utolsó” erődömet. Én is tüzelek. Ekkor volt kollégám, a parancsnok, fennkölt felháborodással felkiált: nézzétek csak jó emberek, mennyire hiányzik ebből a Chamberlainből a békeszeretet!*

… Az ilyen kísérletek lehetőségét már csak azért sem tagadhattam teljesen és azért sem vállalhattam magamra az egész felelősséget a fenyegető szakadásért, mert október 6-i levelemben magam is hajlottam arra, hogy a marakodást „személyi ingerültséggel” magyarázzam. De a többség álláspontjának védelmét politikai kötelességemnek tekintettem és tekintem. Nehéz és kockázatos dolog volt ebben a tekintetben Plehanov elvtársban bízni, mert minden jel arra vallott, hogy ezt a mondását: „a proletariátus vezetőjének nincsen joga arra, hogy harcias hajlamainak engedjen, amikor ezek a hajlamok ellentmondanak a politikai célszerűségnek”, Plehanov elvtárs hajlandó volt dialektikusan abban az értelemben magyarázni, hogy ha már lőni kell, akkor célszerűbb (tekintettel a genfi novemberi időjárásra) a többségre lőni … A többség álláspontját meg kellett védelmezni, mert Plehanov elvtárs — megcsúfolva a dialektikát, amely konkrét és mindenre kiterjedő elemzést követel —, amikor a forradalmár szabad (?) akaratának kérdését érintette, szerényen megkerülte a forradalmár iránti bizalom, az olyan „proletár vezetőbe” vetett hit kérdését, aki a pártnak egy meghatározott szárnyát vezette. Amikor Plehanov elvtárs az anarchista individualizmusról beszélt, és azt tanácsolta, hogy „időnként” hunyjanak szemet a fegyelem megszegése fölött, tegyenek „néha” engedményt az intellektuel fegyelmezetlenségnek, amely „olyan érzésben gyökerezik, melynek semmi köze a forradalmi eszme iránti odaadáshoz”, akkor bizonyára elfelejtette, hogy a párt többségének szabad akaratával is kell számolni, hogy igenis a gyakorlat embereire kell bízni annak meghatározását, milyen mértékben engedhetünk az anarchista individualistáknak. Amilyen könnyű a gyerekes anarchista sületlenségek elleni irodalmi harc, olyan nehéz az anarchista individualistával egy és ugyanazon szervezetben gyakorlati munkát végezni. Az az irodalmár, aki megpróbálná meghatározni, hogy milyen mértékben tehetünk engedményeket az anarchizmusnak a gyakorlatban, csak szertelen, valóban doktrinér, irodalmár önhittségéről tenne tanúságot. Plehanov elvtárs méltóságteljesen megjegyezte (a tekintély végett — ahogy Bazarov mondani szokta), hogy újabb szakadás esetén a munkások nem fognak többé megérteni bennünket, és ugyanakkor maga kezdte meg az új „Iszkrá”-ban az olyan cikkek végtelen sorát, amelyek a maguk valóságos, konkrét jelentőségében szükségképpen érthetetlenek maradtak nemcsak a munkások, hanem általában az egész világ számára. Nem csoda, hogy a Központi Bizottság egyik tagja, aki a „Mit ne tegyünk?” című cikket kefelevonatban olvasta, figyelmeztette Plehanov elvtársat, hogy bizonyos kiadványok (a pártkongresszusnak és a Liga kongresszusának jegyzőkönyve) bizonyos csökkentésére vonatkozó tervét éppen ez a cikk borítja fel, mert felszítja a kíváncsiságot, valami pikáns és egyúttal teljesen homályos dolgot az utca ítéletére bíz*, …

* Hevesen és szenvedélyesen vitatkoztunk egy zárt helyiségben. Egyszerre egyikünk felugrik, kitárja az utcára nyíló ablakot és hangosan szidni kezdi a Szobakevicseket, anarchista individualistákat, revizionistákat stb. Természetes, hogy kíváncsi bámészkodó tömeg gyűlt össze az utcán, és hogy ellenségeink kárörvendezni kezdtek. A vita más részvevői ugyancsak az ablakhoz mennek, el akarják mondani a dolgot értelmesen elejétől kezdve, anélkül hogy olyan dolgokra célozgatnának, amelyeket senki sem ismer. Ekkor becsapják az ablakot: nem érdemes úgymond civakodásokról beszélni („Iszkra” 53. sz. 8. old. 2. hasáb, 24. sor alulról). Az „Iszkrá”-ban nem volt érdemes beszélgetést kezdeni a „civakodásokról”, Plehanov elvtárs — alighanem ez az igazság!*

… és elkerülhetetlenül kiváltja a csodálkozó kérdést: „mi történt?” Nem csoda, hogy Plehanov elvtársnak éppen ezt a cikkét, elmélkedéseinek elvont jellege és célzásainak homályos volta miatt ujjongva fogadták a szociáldemokrácia ellenségei: kánkánt jártak a „Revoljucionnaja Rosszija” hasábjain, és az „Oszvobozsgyenyije” következetes revizionistái dicshimnuszokat zengtek róla. Mindezen mulatságos és szomorú félreértések forrása, amelyekből azután Plehanov elvtárs oly mulatságosan és oly szomorúan igyekezett kikászolódni, éppen a dialektika alaptételének megszegése volt: konkrét kérdéseket teljes konkrétságukban kell taglalni. Különösen Sztruve úr elragadtatása volt teljesen természetes: neki semmi köze sem volt ama „nemes” célokhoz (kill with kindness), amelyeknek elérésére Plehanov törekedett (de amelyeket esetleg nem érhetett el); Sztruve úr üdvözölte és feltétlenül üdvözölnie is kellett a pártunk opportunista szárnya felé tett fordulatot, amely az új „Iszkrá”-ban kezdődött meg, amint azt most kivétel nélkül mindenki látja. Nemcsak az orosz polgári demokraták üdvözölnek örömmel minden egyes fordulatot, akár a legkisebbet és időlegeset is, amelyet valamely szociáldemokrata párt tesz az opportunizmus felé. Az okos ellenség ítélete vajmi ritkán szokott merőben téves lenni: mondd meg, ki dicsér, és megmondom, hol tévedtél. És hiába számít Plehanov elvtárs a figyelmetlen olvasóra, olyan színben akarván a dolgot feltüntetni, hogy a többség éppen a személyi kérdésekben tett engedményt ellenezte a kooptálással kapcsolatban, s nem azt, hogy a párt balszárnyáról a jobbszárnyra álljanak át. Egyáltalán nem az a lényeg, hogy Plehanov elvtárs a szakadás elkerülése végett személyi engedményt tett (ez igen dicséretes), hanem az, hogy jóllehet teljes mértékben elismerte, hogy a következetlen revizionistákkal és anarchista individualistákkal vitázni kell, mégis jobbnak látta, hogy a többséggel vitázzon, amellyel abban a kérdésben nem értett egyet, hogy milyen mértékben lehet gyakorlati engedményeket tenni az anarchizmusnak. Egyáltalán nem az a lényeg, hogy Plehanov elvtárs megváltoztatta a szerkesztőség személyi összetételét, hanem az, hogy hűtlen lett a revizionizmussal és anarchizmussal szemben elfoglalt harci álláspontjához, hogy nem védelmezte többé ezt az álláspontot a párt Központi Lapjában.

Ami a Központi Bizottságot illeti, amely akkor a többség egyetlen szervezett képviselőjeként lépett fel, abban az időben Plehanov elvtárs csakis abban a kérdésben nem értett egyet vele (a KB-val), hogy milyen mértékben tehetünk gyakorlati engedményeket az anarchizmusnak. Csaknem egy hónap telt el november l-e óta, amikor távozásommal szabad kezet adtam a kill with kindness politikájának. Plehanov elvtársnak minden lehetősége megvolt arra, hogy mindenféle kapcsolatok révén megállapítsa, célravezető-e ez a politika. Plehanov elvtárs ekkor közzétette „Mit ne tegyünk?” című cikkét, amely a martovistáknak, hogy úgymondjam, egyetlen belépőjegye volt — és marad — a szerkesztőségbe. Revizionizmus (amellyel az ellenfelet kímélve kell vitatkozni) és anarchista individualizmus (amelynek udvarolni kell, s szelídséggel megölni) — ezek a jelszavak erre a belépőjegyre hatásos dőlt betűkkel vannak nyomva. Parancsoljanak uraim, méltóztassanak, szelídséggel fogom önöket megölni — ezt mondja Plehanov elvtárs új szerkesztőségi kollégáinak ezzel a meghívóval. Természetes, hogy a Központi Bizottság ezekután nem tehetett egyebet, mint hogy kimondja az utolsó szót (az ultimátum mindig annyi, mint az utolsó szó a béke lehetőségéről) arra vonatkozóan, hogy az anarchista individualizmusnak a Központi Bizottság felfogása szerint milyen mértékben tehetünk gyakorlati engedményeket. Vagy békét akartok — és akkor itt van nektek ennyi meg ennyi jó kis hely, amelyek szelídségünket, békeszeretetünket, engedékenységünket stb. bizonyítják (többet nem adhatunk, ha biztosítani akarjuk a pártban a békét, nem abban az értelemben, hogy nem lesz vita, hanem abban az értelemben, hogy az anarchista individualizmus ne rombolja szét a pártot), foglaljátok el ezeket a jó kis helyeket és lassanként forduljatok megint Akimovtól Plehanov felé. Vagy pedig meg akarjátok védeni és tovább akarjátok fejleszteni álláspontotokat, végleg Akimov felé akartok fordulni (legalábbis a szervezeti kérdésekben), meg akarjátok győzni a pártot, hogy Plehanovval szemben nektek van igazatok, — akkor szervezzetek magatoknak egy irodalmi csoportot, képviseltessétek magatokat a kongresszuson és kezdjétek becsületes harccal, nyílt polémiával megszerezni magatoknak a többséget. A Központi Bizottságnak 1903 november 25-i ultimátuma (lásd „Ostromállapot” és „Kommentárok a Liga jegyzőkönyvéhez”*) …

* Természetesen nem próbálom kibogozni azt a csomót, amelyet Martov az „Ostromállapot”-ban — magánbeszélgetésekre stb. hivatkozva — a Központi Bizottság ultimátuma körül összekuszált. Ez az a „második harci módszer”, melyet az előző fejezetben jellemeztem, s amelyet csak neuropatológus szakorvos tudna a siker reményével elemezni. Elég, ha annyit mondok, hogy Martov elvtárs ott azt hangoztatja, hogy a Központi Bizottsággal megállapodtak abban, hogy a tárgyalásokat nem fogják nyilvánosságra hozni; ezt a megállapodást ezideig nem sikerült megtalálnunk, bármennyire kerestük is. Travinszkij elvtárs, aki a Központi Bizottság nevében a tárgyalásokat folytatta, írásban közölte velem, hogy nézete szerint jogom van a szerkesztőséghez intézett levelemet másutt is közölni, mint az „Iszkrá”-ban.

Martov elvtársnak egy kifejezése különösen tetszett nekem. Ez a kifejezés — „a legrosszabb fajta bonapartizmus”. Úgy vélem, hogy Martov elvtárs éppen a kellő időben jelölte meg ezt a kategóriát. Nézzük meg higgadtan, mit jelent ez a fogalom. Nézetem szerint a hatalom megszerzését jelenti formailag törvényes úton, de lényegileg a nép (vagy a párt) akarata ellenére. Igaz, Martov elvtárs? Ha pedig ez igaz, akkor nyugodtan a közönségre bízom annak megítélését, hogy kinek a részéről volt tapasztalható ez „a legrosszabb fajta bonapartizmus”, Lenin és Ipszilon részéről-e, akik élhettek volna — mégpedig a II. kongresszus akaratára támaszkodva — azzal a formális jogukkal, hogy nem bocsátják be a martovistákat, de ezzel a joggal nem éltek; — vagy pedig azok részéről-e, akik formailag jogosan foglalták el a szerkesztőséget („egyhangú kooptálás”), bár tudták, hogy ez lényegileg nem felel meg a II. kongresszus akaratának, és félnek attól, hogy a III. kongresszus ezt az akaratot felülvizsgálja.*

… egész világosan ez elé az alternatíva elé állítja a martovistákat, s ez teljesen összhangban van azzal a levéllel, melyet 1903 október 6-án Plehanovval együtt a volt szerkesztőkhöz intéztem: vagy személyes ingerültség (s akkor a legrosszabb esetben „kooptálni” is lehet), vagy elvi nézeteltérés (s akkor előbb meg kell győzni a pártot, s csak azután beszélhetünk a központi szervek személyi összetételének megváltoztatásáról). A Központi Bizottság annál inkább rábízhatta magukra a martovistákra e kényes dilemma eldöntését, mert Martov elvtárs éppen ezidőben írta a „profession de foi”-jában* * — hitvallás, program, valamely világnézet kifejtése. — Szerk.* („Mégegyszer kisebbségben”) a következő sorokat:

„A kisebbség egyetlen dicsőségre tart igényt -, hogy pártunk történetében elsőnek mutasson példát arra, hogy a «legyőzöttnek» nem kell okvetlenül új pártot alakítania. A kisebbségnek ez az álláspontja a párt szervezeti fejlődésére vonatkozó nézeteiből ered, annak tudatából ered, hogy erős kapcsolata van az előző pártmunkával. A kisebbség nem hisz a «papírforradalmak» misztikus erejében, és abban a tényben, hogy törekvései mélyen az életben gyökereznek, annak zálogát látja, hogy a párton belül végzett merőben eszmei propagandájával ki fogja vívni szervezeti elveinek diadalát.” (Az én kiemelésem.)

Milyen gyönyörű, büszke szavak ezek! S milyen keserves volt tapasztalatból meggyőződni arról, hogy — csak szavak … Már megbocsásson Martov elvtárs, de most én támasztok a többség nevében igényt arra a „dicsőségre”, amelyet önök nem érdemeltek meg. Ez a dicsőség valóban nagy lesz, érdemes érte küzdeni, mert a körösdi hagyományai a roppant könnyű szakadásokat és a „vagy kenyerespajtásom, vagy ellenségem” elvének szokatlanul buzgó alkalmazását hagyták nekünk örökbe.

—

Annak a nagy örömnek (hogy egységes pártunk van) ellensúlyoznia kellett és ez ellensúlyozta is a kis kellemetlenségeket (amilyenek a kooptálás körüli civakodások). Én kiléptem a Központi Lap szerkesztőségéből, Ipszilon elvtárs (akit Plehanov meg én a Központi Lap szerkesztőségéből a Párttanácsba delegáltunk) kilépett a Tanácsból. A martovisták a Központi Bizottságnak a békére vonatkozó utolsó szavára olyan levéllel válaszoltak (lásd az idézett kiadványokat), amely hadüzenettel volt egyenlő. Akkor és csak akkor írtam a szerkesztőségnek a nyilvánosságot követelő levelet („Iszkra” 53. sz.). Ha revizionizmusról beszélünk, ha következetlenségről és anarchista individualizmusról, különböző vezetők vereségéről vitatkozunk, akkor rajta, uraim, mondjunk el nyíltan mindent, semmit sem titkolva, mint történt a dolog — ez a nyilvánosságról szóló levél tartalma. A szerkesztőség erre mérges szidalmakkal és egy bölcs tanáccsal felel: ne merd „a körösdi élet kicsinyes marakodásait” felhánytorgatni („Iszkra” 53. sz.). Ó, hát így vagyunk — gondolom magamban: „a körösdi élet kicsinyes marakodásai …” es ist mir recht, uraim, ezzel egyetértek. Hiszen ez azt jelenti, hogy a kooptálás körüli csatározást önök egyszerűen a körösdi marakodásokhoz számítják. Ez helyes. De miféle disszonancia az, ha ugyancsak az 53. szám vezércikkében ugyanaz (állítólag ugyanaz) a szerkesztőség a bürokratizmusról, formalizmusról stb. kezd beszélni*. …

* Amint utóbb kiderült, a „disszonanciát” igen egyszerűen a Központi Lap szerkesztőségének összetételében levő „disszonancia” magyarázza meg. A „civakodásokról” Plehanov írt (lásd beismerését a „Szomorú félreértés” című cikkben, 57. sz.), a „Kongresszusunk” című vezércikket pedig Martov írta („Ostromállapot”, 84. old.). Ki erre ki arra.*

… Ne merd felvetni a Központi Lapba való kooptálásért folytatott harc kérdését, mert ez civakodás. Mi azonban fel fogjuk vetni a Központi Bizottságba való kooptálás kérdését és ezt nem civakodásnak, hanem a „formalizmus” körül felmerült elvi nézeteltérésnek fogjuk nevezni. — Nem, kedves elvtársak, gondolom magamban, engedjék meg, hogy ezt ne engedjem meg önöknek. Tűz alá akarják venni az én erődömet, tőlem meg azt követelik, hogy szolgáltassam ki önöknek az ágyúimat. Tréfálnak! És én megírom és kinyomatom az „Iszkrá”-tól függetlenül „Levél a szerkesztőséghez” című írásomat („Miért léptem ki az «Iszkra» szerkesztőségéből?”), elmondom benne röviden, miként történt a dolog, s újból meg újból érdeklődöm, lehetségés-e a béke az ilyen felosztás alapján: önöknek a Központi Lap, nekünk a Központi Bizottság. Egyik fél sem fogja „idegennek” érezni magát pártjában, s vitatkozni fogunk az opportunizmus felé tett fordulatról, vitatkozni fogunk előbb a sajtóban, azután pedig talán a párt harmadik kongresszusán is.

A béke említésére válaszolva tüzet nyitottak az Összes ellenséges ütegekből, a Tanácsot is beleértve. A lövedékek jégesőként hullottak ránk. Egyeduralkodó, Schweitzer, bürokrata, formalista, szuperközpont, egyoldalú, merev, makacs, szűklátókörű, gyanakvó, összeférhetetlen … Nagyon jó, barátaim! Végeztetek? Egyebetek nincs tartalékban? De rosszak a ti lövedékeitek …

Most enyém a szó! Nézzük meg, mi az új „Iszkra” új szervezeti nézeteinek tartalma, és mi a viszony ezek között a nézetek és pártunknak „többségre” és „kisebbségre” oszlása között, amelynek valódi jellegét a második kongresszus vitáinak és szavazásainak elemzése során megmutattuk.

r) Az új „Iszkra”.
Opportunizmus szervezeti kérdésekben

Az új „Iszkra” elvi állásfoglalásának taglalásánál kétségtelenül Akszelrod elvtárs két cikkéből kell kiindulnunk*. …

* Ezek a cikkek megjelentek „Az «Iszkra» két éve” c. cikkgyűjteményben. II. rész. 122. és köv. old. (Szentpétervár 1906.). (A szerző jegyzete az 1907-es kiadáshoz. — Szerk.)*

… Akszelrod elvtárs számos kedvelt kifejezésének konkrét jelentését fentebb már részletesen kimutattuk, és most azon kell lennünk, hogy eltekintsünk ettől a konkrét jelentéstől, behatoljunk abba a gondolatmenetbe, amely (valamely apró és kicsinyes oknál fogva) arra kényszerítette a „kisebbséget”, hogy éppen ezekhez, nem pedig valami más jelszavakhoz jusson el, hogy ezeknek a jelszavaknak elvi jelentőségét eredetüktől függetlenül, a „kooptálástól” függetlenül vizsgálja. Mi most az engedékenység jegyében élünk: tegyünk hát engedményt Akszelrod elvtársnak és „vegyük komolyan” „elméletét”.

Akszelrod elvtárs alaptétele („Iszkra” 57. sz.) az, hogy „mozgalmunk kezdettől fogva két egymással ellentétes irányzatot rejtett magában, amelyeknek kölcsönös antagonizmusa szükségképpen együtt fejlődött magának a mozgalomnak a fejlődésével és hatott a mozgalom fejlődésére”. Mégpedig: a mozgalom proletár célja (Oroszországban) „elvileg ugyanaz, mint a nyugati szociáldemokráciáé”. De nálunk a munkástömegekre gyakorolt hatás „tőlük idegen társadalmi elemtől” — a radikális értelmiségtől indul ki. Így tehát Akszelrod elvtárs megállapítja, hogy pártunkban a proletár irányzat és a radikális-értelmiségi irányzat között antagonizmus van.

Akszelrod elvtársnak ebben feltétlenül igaza van. Nem kétséges, hogy ez az antagonizmus fennáll (és nem is csak az orosz szociáldemokrata pártban). Mi több, mindenki tudja, hogy jórészt éppen ez az antagonizmus magyarázza meg a mai szociáldemokráciának forradalmi (ortodox) szociáldemokráciára és opportunista (revizionista, kormányszocialista, reformista) szociáldemokráciára való oszlását, amely mozgalmunk utolsó tíz esztendejében Oroszországban is teljes mértékben megnyilvánult. Azt is tudja mindenki, hogy a mozgalomnak éppen proletár tendenciáit az ortodox szociáldemokrácia, a demokratikus értelmiségi tendenciákat pedig az opportunista szociáldemokrácia fejezi ki.

Mihelyt azonban Akszelrod elvtárs szemtől szembe kerül ezzel a közismert ténnyel, egyszerre inába száll a bátorsága. A legcsekélyebb kísérletet sem teszi arra, hogy elemezze, miképpen jelent meg az orosz szociáldemokrácia történetében általában és különösen pártkongresszusunkon ez a megoszlás — jóllehet Akszelrod elvtárs éppen a kongresszusról ír! Mint az új „Iszkra” egész szerkesztősége, Akszelrod elvtárs is szörnyű módon fél e kongresszus jegyzőkönyvétől. A fentebb elmondottak után ezen nem csodálkozhatunk, de olyan „teoretikusnál”, aki állítólag mozgalmunk különböző irányzatait kutatja, ez az igazságtól való félelemnek egy eredeti esete. Akszelrod elvtárs e tulajdonsága miatt rá se néz a mozgalmunk tendenciáira vonatkozó legújabb és legpontosabb anyagra és a kellemes ábrándok területén keres menekvést. „Hiszen a legális marxizmus vagy félmarxizmus is adott irodalmi vezért liberálisainknak — mondja. — Miért ne adhatna hát a történelem, ez a nagy imposztor, vezért a forradalmi burzsoá-demokráciának az ortodox, forradalmi marxizmus iskolájából?” Erre az Akszelrod elvtárs számára kellemes ábrándra csak annyit mondhatunk, hogy ha a történelem olykor el is követ tréfákat, ez nem indokolja a tréfát annak gondolkodásában, aki a történelem elemzésére vállalkozik. Amikor a félmarxizmus vezérének álarca alól kibújt a liberális, akkor azok, akik figyelemmel akarták (és tudták) kísérni „tendenciáit”, nem a történelem esetleges gonosz tréfáira hivatkoztak, hanem ennek a vezérnek gondolkodását és logikáját szemléltető száz meg száz példára, egész irodalmi arculatának mindazokra a sajátosságaira, amelyek elárulták, hogyan tükröződik a marxizmus a burzsoá irodalomban. Ha viszont Akszelrod elvtárs, aki hozzálátott „mozgalmunk általános forradalmi és proletár tendenciáinak elemzéséhez”, semmivel, a szó szoros értelmében semmivel sem tudott a párt előtte gyűlöletes ortodox szárnyának bizonyos képviselőinél bizonyos tendenciákat kimutatni és bizonyítani, akkor csak önmagáról állított ki ünnepélyes szegénységi bizonyítványt Bizonyára nagyon rosszul áll Akszelrod elvtárs szénája, ha már semmi egyébre sem tud hivatkozni, mint a történelem esetleges gonosz tréfáira!

Akszelrod elvtársnak egy másik utalása— a „jakobinusokra” — még tanulságosabb. Akszelrod elvtárs alkalmasint tudja, hogy a mai szociáldemokráciának forradalmi és opportunista szociáldemokráciára való oszlása már régen, és nem csupán Oroszországban, alkalmat adott „a nagy francia forradalom korával való történelmi analógiákra”. Akszelrod elvtárs alkalmasint tudja, hogy a mai szociáldemokrácia girondistáimindenütt és mindig a „jakobinizmus”, „blanquizmus” stb. terminusokhoz folyamodnak ellenfeleik jellemzésére. Nem fogjuk tehát utánozni Akszelrod elvtársat az igazságtól való félelmében, hanem megnézzük kongresszusunk jegyzőkönyvét, nincs-e benne anyag az általunk vizsgált tendenciák és analógiák elemzéséhez és ellenőrzéséhez.

Az első példa. A programvita a pártkongresszuson. Akimov elvtárs (aki „teljesen egyetért” Martinov elvtárssal) kijelenti: „a politikai hatalom meghódításáról (a proletárdiktatúráról) szóló bekezdést, valamennyi többi szociáldemokrata programtól eltérően, olymódon fogalmazták meg, hogy úgy lehet értelmezni — és Plehanov valóban úgy is értelmezte —, hogy a vezető szervezet szerepének háttérbe kell szorítania a szervezet által vezetett osztályt és az előbbit az utóbbitól el kell különíteni. Ezért politikai feladataink megfogalmazása is tökéletesen olyan, mint a «Narodnaja Volja» megfogalmazása” (jegyzőkönyv, 124. old.). Akimov elvtárssal szembeszállnak Plehanov elvtárs és más iszkrások, válaszukban opportunizmussal vádolják. Nem gondolja Akszelrod elvtárs, hogy ez a vita (a valóságban, nem pedig a történelem képzelt tréfáiban) megmutatja nekünk a szociáldemokrácia mai jakobinusai és mai girondistái közötti antagonizmust? És vajon nem azért kezdett-e Akszelrod elvtárs a jakobinusokról beszélni, mert (hibái következtében) egy társaságba került a szociáldemokrácia girondistáival?

A második példa. Poszadovszkij elvtárs felveti „a demokratikus elvek abszolút értékének” „alapvető kérdése” körül felmerült „komoly nézeteltérés” problémáját (169. old.). Plehanovval együtt tagadja abszolút értéküket. A „centrum” vagy mocsár vezére (Jegorov) és az iszkraellenesek vezére (Goldblat) erélyesen tiltakoznak ez ellen, úgy látják, hogy Plehanov a „burzsoá taktikát utánozza” (170. old.) — ez éppen Akszelrod elvtárs eszméje az ortodoxiának a burzsoá tendenciával való kapcsolatára vonatkozóan, s csupán az a különbség, hogy Akszelrodnál ez az eszme a levegőben lóg, Goldblatnál pedig meghatározott vitákkal áll kapcsolatban. Mégegyszer kérdezzük: nem gondolja-e Akszelrod elvtárs, hogy ez a vita is szemléltetően megmutatja pártkongresszusunkon a mai szociáldemokrácia jakobinusai és girondistái közötti antagonizmust? Vajon nem azért szidja Akszelrod elvtárs a jakobinusokat, mert egy társaságba került a girondistákkal?

A harmadik példa. A szervezeti szabályzat 1. pontja körüli vita. Kik szállnak síkra „mozgalmunk proletár tendenciái” mellett, kik hangsúlyozzák, hogy a munkás nem fél a szervezettől, hogy a proletár nem rokonszenvez az anarchiával, hogy értékelni tudja ezt a buzdítást: „szervezkedjetek!”, kik azok, akik óva intenek az ízig-vérig opportunista burzsoá intellektuelektől? A szociáldemokrácia jakobinusai. És kik csempészik be a pártba a radikális intellektueleket, kik viselik szívükön a professzorok, a gimnazisták, az egyedülállók, a radikális ifjúság dolgát? A girondista Akszelrod, a girondista Liberrel egyetemben.

Akszelrod elvtárs nem valami ügyesen védekezik az „opportunizmus hamis vádja” ellen, amelyet nyíltan terjesztettek pártkongresszusunkon a „Munka Felszabadítása” csoportjának többségéről! Úgy védekezik, hogy a jakobinizmusról, blanquizmusról stb. szóló elcsépelt bernsteini dallam ismétlésével igazolja a vádat! Azért csap lármát a radikális intellektuelek részéről fenyegető veszély miatt, hogy túlharsogja a pártkongresszuson mondott tulajdon beszédeit, amelyekből szinte árad az ilyen intellektuelek iránt érzett rokonszenv.

Ezek a „borzadálytkeltő szavak”, mint jakobinizmus stb., opportunizmuson kívül egyáltalán semmit sem tartalmaznak. A jakobinus, akit elszakíthatatlan kötelékek fűznek az osztályérdekei tudatára ébredtproletariátus szervezetéhez — ez a forradalmi szociáldemokrata. A girondista, aki a professzorokért, a gimnazistákért epedezik, aki fél a proletárdiktatúrától, aki a demokratikus követelések abszolút értéke után sóvárog — ez az opportunista. Csak opportunisták láthatnak még ma is veszedelmet az összeesküvő szervezetekben, amikor azt a gondolatot, hogy a politikai harc összeesküvéssé szűkülhet, ezerszer megcáfolták az irodalomban és régen megcáfolta és kiszorította maga az élet, amikor a politikai tömegagitáció sarkalatos fontosságát tisztázták és már a megcsömörlésig kérődztek rajta. Az összeesküvősditől, a blanquizmustól való félelem valóságos alapja nem a gyakorlati mozgalomnak egyik vagy másik felszínre került sajátosságában keresendő (amint ezt oly régóta és oly sikertelenül igyekeznek bebizonyítani Bernstein és társai), hanem a burzsoá intellektuelek girondista félénkségében, akiknek gondolkodásmódja oly gyakran kiütközik a mai szociáldemokratáknál. Semmi sem nevetségesebb, mint az új”Iszkrá”-nak az az erőlködése, hogy valami új szóval (amelyet annakidején már százszor elmondtak) óvjon bennünket a negyvenes és hatvanas évek francia összeesküvő forradalmárainak taktikájától (62. sz., vezércikk). Az „Iszkra” legközelebbi számában a mai szociáldemokrácia girondistái bizonyára bemutatják majd nekünk a negyvenes évek francia összeesküvőinek azt a csoportját, amelynek szemében a munkástömegek között folytatott politikai agitáció jelentősége, a munkás újságoknak mint a párt által az osztályra gyakorolt befolyás alapjának jelentősége már réges-régen megtanult és betéve tudott elemi igazságot jelentett.

Ámde az új „Iszkrá”-nak az a törekvése, hogy új szavak köntösében közhelyeket hajtogasson és elemi igazságokon kérődzzék, egyáltalán nem véletlenség, hanem elkerülhetetlen következménye Akszelrod és Martov helyzetének, akik pártunk opportunista szárnyára kerültek. A helyzet kötelez. Opportunista frázisokat kell szajkózniok, hátrálniok kell, hogy régmúlt időkben próbáljanak valami igazolást találni álláspontjuk számára, amely nem védelmezhető a kongresszuson vívott harc és a pártnak a kongresszuson kialakult árnyalatai és megoszlásai szempontjából. A jakobinizmusra és blanquizmusra vonatkozó mélyértelmű akimovi bölcseséghez Akszelrod elvtárs hozzáfűzi az ugyancsak akimovi siralmakat afelett, hogy nemcsak az „ökonomisták”, hanem a „politikusok” is „egyoldalúak” voltak, szerfelett „elragadtatták magukat” stb. stb. Ha az erről a témáról írt fellengzős elmélkedéseket elolvassuk az új „Iszkrá”-ban, amely fennhéjázóan mindezen egyoldalúságok és rajongások felett állónak tartja magát, csodálkozva kérdezzük: kiről festenek ezek arcképet? hol hallanak ilyen beszédeket? Ki ne tudná, hogy az orosz szociáldemokratáknak ökonomistákra és politikusokra oszlása már réges-rég a múlté? Ha az „Iszkrá”-t a pártkongresszus előtti egy-két évre visszamenőleg átnézzük, látni fogjuk, hogy az „ökonomizmus” elleni harc elcsendesül és teljesen megszűnik már 1902-ben, látni fogjuk, hogy például 1903 júliusában (43. sz.) az „ökonomizmus idejéről” mint „végleg letűnt korszakról” beszélnek, az ökonomizmust „véglegesen eltemetettnek”, a politikusok ezirányú lelkesedését nyilvánvaló atavizmusnak tekintik. Mi hát az oka annak, hogy az „Iszkra” új szerkesztősége visszatér ehhez a véglegesen eltemetett osztályozáshoz? Vajon a kongresszuson mi azok miatt a hibák miatt harcoltunk az Akimovok ellen, amelyeket két évvel ezelőtt a „Rabocseje Gyeló”-ban követtek el? Ha ezt tettük volna, akkor tökkelütött idióták lettünk volna. De mindenki tudja, hogy nem ezt tettük, hogy a kongresszuson nem a „Rabocseje Gyelo” régi, véglegesen eltemetett hibái miatt harcoltunk az Akimovok ellen, hanem azok miatt az új hibák miatt, amelyeket kijelentéseikkel és szavazásaikkal a kongresszuson követtek el. Nem a „Rabocseje Gyeló”-ban elfoglalt álláspontjuk alapján, hanem a kongresszuson elfoglalt álláspontjuk alapján ítéltük meg, melyek azok a hibák, amelyeket már valóban leküzdöttünk, és melyek azok, melyek még ma is elevenek és szükségessé teszik a vitákat. A kongresszus idején már nem állott fenn a régi megoszlás ökonomistákra és politikusokra, de továbbra is fennálltak különféle opportunista tendenciák, amelyek a vitákban és a szavazások alkalmával több kérdésben kifejezésre jutottak, és amelyek végülis a pártnak „többségre” és „kisebbségre” való új megoszlására vezettek. A dolognak éppen az a lényege, hogy az „Iszkra” új szerkesztősége könnyen érthető okokból azon van, hogy elkenje ennek az új megoszlásnak a pártunkban meglevő mai opportunizmussal való kapcsolatát, és ezért kénytelen az új megoszlástól visszatérni a régihez. Miután nem tudják megmagyarázni az új megoszlás politikai eredetét (vagy pedig mert az engedékenység nevében szeretnének fátyolt vetni* erre az eredetre), kénytelenek egy régen túlhaladott régi megoszlásra vonatkozó rég megrágott kérdésen újra kérődzni. …

* Lásd Plehanov cikkét az „ökonomizmusról” az „Iszkra” 53. számában. Ennek a cikknek az alcímébe, úgylátszik, egy kis sajtóhiba csúszott be. Ehelyett: „kimondott gondolatok a párt II. kongresszusáról” nyilvánvalóan ezt kell olvasni: „a Liga kongresszusáról” vagy esetleg „a kooptálásról”. Amennyire helyénvaló bizonyos körülmények között az engedékenység a személyi igények tekintetében, annyira megengedhetetlen (pártszempontból, nempedig nyárspolgári szempontból), hogy a pártot foglalkoztató kérdéseket összekavarják, hogy Martov és Akszelrod — akik az ortodoxiától az opportunizmus felé kezdtek kanyarodni — új hibáját összecseréljék a Martinovok és Akimovok — akik ma talán készek arra, hogy a program és a taktika sok kérdésében az opportunizmustól az ortodoxia felé kanyarodjanak — régi (az új „Iszkra” kivételével ma már senki által nem emlegetett) hibájával.*

… Mindenki tudja, hogy az új megoszlás alapja a szervezeti kérdésekben felmerült nézeteltérés, amely a szervezeti elvek feletti vitával (a szervezeti szabályzat 1: pontja) kezdődött és anarchistákhoz méltó „gyakorlattal” fejeződött be. Az ökonomistákra és politikusokra való régi megoszlás alapja főképpen a taktikai kérdésekben felmerült nézeteltérés volt.

Ezt az eltávolodást a pártélet bonyolultabb, valóban aktuális és égető kérdéseitől már rég eldöntött és most mesterségesen felszínre hozott kérdések felé az új „Iszkra” csak uszálypolitikának nevezhető mulatságos éleselméjűséggel igyekszik igazolni. Akszelrod elvtárs példája nyomán az új „Iszkra” minden írásán vörös fonálként húzódik végig az a mély „gondolat”, hogy a tartalom fontosabb a formánál, a program és a taktika fontosabb a szervezetnél, hogy a „szervezet életképessége egyenes arányban van annak a tartalomnak a terjedelmével és jelentőségével, amelyet a mozgalomba bevisz”, hogy a centralizmus „nem valami öncél”, nem „mindent megóvó talizmán” stb. stb. Mély, nagy igazságok! A program valóban fontosabb a taktikánál, a taktika fontosabb a szervezetnél. Az ábécé fontosabb az etimológiánál, az etimológia fontosabb a mondattannál — de mit mondjunk az olyan emberekről, akik a vizsgán elbuktak mondattanból és most fontoskodnak és azzal hencegnek, hogy osztályismétlésre utasították őket? Akszelrod elvtárs elvi jelentőségű szervezeti kérdéseket opportunista módjára ítélt meg (1. pont), a szervezetben pedig anarchista módjára járt el (a Liga kongresszusa), — most meg elmélyíti a szociáldemokráciát: savanyú a szőlő! Tulajdonképpen mi is az a szervezet? hiszen az csak forma; mi a centralizmus? hiszen az nem talizmán; mi a mondattan? hiszen az kevésbé fontos mint az etimológia, pusztán az etimológia elemei összekapcsolásának formája … „Vajon Alekszandrov elvtárs nem ért-e egyet velünk — kérdi diadalmasan az „Iszkra” új szerkesztősége —, ha azt mondjuk, hogy a kongresszus a pártprogram kidolgozásával sokkal jobban előmozdította a pártmunka centralizálását, mint a szervezeti szabályzat elfogadásával, bármily tökéletesnek lássék is ez utóbbi?” (56. sz., melléklet). Reméljük, hogy e klasszikus kijelentés nem kevésbé széleskörű és nem kevésbé maradandó történelmi hírnévre tesz majd szert, mint Kricsevszkij elvtársnak az a híres mondása, hogy a szociáldemokrácia, akárcsak az emberiség, mindig megvalósítható feladatokat tűz maga elé. Hiszen az új „Iszkrá”-nak ez a mélyértelmű bölcsessége egyazon tőről metszett. Miért nevettek Kricsevszkij elvtárs mondásán? Azért, mert Kricsevszkij a szociáldemokraták bizonyos részének a taktikai kérdésekben elkövetett hibáját, azt, hogy nem tudják helyesen megszabni a politikai feladatokat, sekélyes érveléssel mentegette, amelyet filozófiának igyekezett feltüntetni. Az új „Iszkra” pontosan ugyanígy a szociáldemokraták bizonyos részének szervezeti kérdésekben elkövetett hibáját, bizonyos elvtársak intellektuel állhatatlanságát, amely miatt anarchista frázisokig süllyedtek, azzal a sekélyes érveléssel mentegeti, hogy a program fontosabb a szervezeti szabályzatnál, hogy a program kérdései fontosabbak a szervezeti kérdéseknél! Hát nem uszálypolitika ez? Nem azzal kérkednek-e, hogy osztályismétlésre utasították őket?

A program elfogadása jobban előmozdítja a munka centralizálását, mint a szervezeti szabályzat elfogadása. Ebből a filozófiának feltüntetett sekélyességből szinte árad a radikális intellektuel szelleme, aki sokkal közelebb áll a burzsoá dekadenciához, mint a szociáldemokráciához! Hiszen a centralizálás szónak ebben a híres mondásban már teljesen szimbolikus értelme van. Ha ennek a mondatnak a szerzői nem tudnak vagy nem akarnak gondolkodni, legalább emlékezzenek vissza arra az egyszerű tényre, hogy a programnak a bundistákkal egyetemben történt elfogadása nemcsak nem vezetett közös munkánk centralizálásához, hanem még a szakadástól sem óvott meg bennünket. Az egység a program kérdéseiben és a taktika kérdéseiben szükséges, de még nem elégséges feltétele a pártegyesülésnek, a pártmunka centralizálásának (istenem, milyen elemi igazságokon kell kérődznünk manapság, amikor az összes fogalmak összezavarodtak!). A pártmunka centralizálásához szükség van a szervezet egységére is, ez pedig a családi kör kereteiből valamennyire is kinőtt pártban elképzelhetetlen lerögzített szervezeti szabályzat nélkül, anélkül hogy a kisebbség a többségnek, a rész az egésznek alárendelné magát. Amíg nem volt közöttünk egység a program és a taktika alapvető kérdéseiben, nyíltan meg is mondottuk, hogy a szétforgácsoltság és a körösdi korszakát éljük, kereken kijelentettük, hogy mielőtt egyesülnénk, el kell határolnunk magunkat, nem is beszéltünk a közös szervezet formáiról, csakis a program és a taktika terén az opportunizmus ellen vívott harc új (akkor valóban új) kérdéseit tárgyaltuk. Most ez a harc — ezt mindnyájan elismerjük — már eléggé biztosította az egységet, melyet a pártprogram és a taktikáról hozott párthatározatok megformuláztak; most meg kell tennünk a következő lépést, és mi ezt a lépést általános hozzájárulással meg is tettük; kidolgoztuk az összes köröket összeforrasztó egységes szervezet formáit. Most azzal, hogy félig összetörték ezeket a formákat, visszaráncigáltak bennünket, visszaráncigáltak az anarchista magatartáshoz, az anarchista frázishoz, a pártszerkesztőség helyébe visszaállítottak egy kört, és most azzal igazolják ezt a hátrafelé tett lépést, hogy az ábécé ismerete a művelt beszéd szempontjából hasznosabb, mint a mondattan ismerete!

Az uszálypolitika filozófiája, mely három évvel ezelőtt taktikai kérdésekben virágjában volt, most szervezeti kérdésekben támad fel. Nézzük meg az új szerkesztőség következő okoskodását. „A harcos szociáldemokrata irányzatot — mondja Alekszandrov elvtárs — a pártban nemcsak eszmei harccal kell érvényre juttatni, hanem meghatározott szervezeti formákkal is.” A szerkesztőség erre tanít bennünket: „Nem rossz az eszmei harcnak és a szervezeti formáknak ez a szembeállítása. Az eszmei harc folyamat, a szervezeti formák pedig csak … formák” (bizonyisten szószerint ezt olvashatjuk az 56. szám mellékletében, a 4. oldalon, az első hasáb alján!), „melyek a folyamatban levő, fejlődő tartalom — a párt fejlődő gyakorlati munkája — burkául szolgálnak.” Ez már igazán olyan, mint az az anekdota, amely szerint a golyó — golyó, a bomba meg bomba. Az eszmei harc folyamat, a szervezeti formák meg csak formák, a tartalom burkai! A kérdés az, vajon eszmei harcunkat magasabbrendű formák, mindenkire nézve kötelező pártszervezeti formák, vagy pedig a régi szétforgácsoltság, a régi körösdiség formái fogják burkolni. Bennünket a magasabbrendű formáktól kezdetlegesebb formákhoz ráncigáltak vissza, és ezt azzal igyekeznek igazolni, hogy az eszmei harc folyamat, a formák meg — csak formák. Pontosan ugyanígy ráncigált vissza bennünket hajdanában Kricsevszkij elvtárs a terv-taktikától a folyamat-taktikához.

Nézzük csak az új „Iszkrá”-nak a „proletariátus önneveléséről” hangoztatott nagyigényű frázisait, amelyeket azokkal szegez szembe, akik állítólag a formától nem látják a tartalmat (58. sz., vezércikk). Vajon ez nem egy 2. számú akimovizmus? Az 1. számú akimovizmus a szociáldemokrata értelmiség egy bizonyos részének a taktikai feladatok kitűzésében mutatkozó elmaradottságát a „proletárharc” „mélyebb” tartalmára, a proletariátus önnevelésére való utalással igyekezett igazolni. A 2. számú akimovizmus a szociáldemokrata értelmiség egy bizonyos részének a szervezet elméleti és gyakorlati kérdéseiben mutatkozó elmaradottságát ugyanilyen mélyértelmű utalásokkal igyekszik igazolni azzal, hogy a szervezet csupán forma és a lényeg a proletariátus önnevelése. A proletariátus, tisztelt uraim, akik úgy aggódnak a kisebbik testvér sorsáért, nem fél a szervezettől és a fegyelemtől! A proletariátusnak igazán nem fő a feje amiatt, hogy a professzor és a gimnazista urakat, akik nem kívánnak belépni a szervezetbe, párttagoknak ismerjék el a szervezet ellenőrzése alatt végzett munkájukért. A proletariátust egész élete sokkal radikálisabban neveli a szervezkedésre, mint sok intellektuelt. A proletariátus, ha csak valamennyire is magáévá tette programunkat és taktikánkat, nem fogja szervezeti elmaradottságunkat arra való hivatkozással igazolni, hogy a forma kevésbé fontos, mint a tartalom. Nem a proletariátus, hanem pártunk néhány intellektuelje van híján a szervezettség és a fegyelem szellemében, az anarchista frázis gyűlöletének és megvetésének szellemében való önnevelésnek. A 2. számú Akimovok éppúgy rágalmazzák a proletariátust a szervezkedésre való felkészületlenség kérdésében, ahogy az 1. számú Akimovok rágalmazták a politikai harcra való felkészületlenség kérdésében. A tudatos szociáldemokratává vált proletár, aki párttagnak érzi magát, ugyanoly megvetéssel utasítja vissza az uszálypolitikát szervezeti kérdésekben, amilyen megvetéssel visszautasította taktikai kérdésekben.

Vizsgáljuk meg végül az új „Iszkra” „Praktyik”-jának mélyértelmű megállapítását. „Egy olyan «harcos» centralizált szervezet helyesen értelmezett eszméje — mondja —, amely egyesíti és központosítja a forradalmárok tevékenységét” (mélyértelmű kiemelés), „természetesen csupán akkor valósul meg, ha ez a tevékenység megvan” (eredeti is, okos is); „maga a szervezet, mint forma” (figyelem! figyelem!) „csupán a tartalmát alkotó forradalmi munka növekedésével egyidejűleg nőhet” (a kiemelés, mint mindenütt ebben az idézetben, a szerzőé) (57. szám). Nem emlékeztet-e ez újra a népmesének arra a hősére, aki a temetési menet láttára elkiáltotta magát: soha el ne fogyjon a munkátok? Bizonyára nem akad pártunkban egyetlenegy olyan (idézőjel nélkül) gyakorlati munkával foglalkozó ember sem, aki ne értené meg, hogy éppen működésűnk formája (vagyis a szervezet) réges-régen elmarad, és kétségbeejtően elmarad a tartalomtól, hogy az elmaradókhoz intézett felszólítások: lépésben! ne szaladjatok! — csak pártfajankókhoz méltók. Próbáljuk pártunkat akár például a Bunddal összehasonlítani. A legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy pártunk munkájának tartalma* hasonlíthatatlanul gazdagabb, sokoldalúbb, szélesebb körű és mélyebb, mint a Bundé. …

* Arról már nem is beszélek, hogy a kongresszus pártmunkánk tartalmát (a programban stb.) a forradalmi szociáldemokrácia szellemében csak harc árán, mégpedig azokkal az iszkraellenesekkel és azzal a mocsárral vívott harc árán határozta meg, akiknek képviselői „kisebbségünkben” számbeli fölényben vannak. Ugyancsak érdekes volna a „tartalom” kérdésével kapcsolatban összehasonlítani mondjuk például a régi „Iszkra” hat számát (46 — 51. sz.) és az új „Iszkra” tizenkét számát (52—63. sz.). De ezt majd más alkalommal.*

… Pártunk elméleti lendülete nagyobb, programja fejlettebb, a munkástömegekre (és nem csupán a szervezett kézművesekre) gyakorolt hatása szélesebb körű és mélyebb, propagandája és agitáció ja sokoldalúbb, elevenebben lüktet a politikai munka az élenjáróknál és a közkatonáknál egyaránt, hatalmasabbak a népi megmozdulások a tüntetésekkor és az általános sztrájkok idején, erőteljesebb a nemproletár rétegek között kifejtett munka. És a „forma”? Munkánk „formája” a bundisták munkájának formájához hasonlítva megengedhetetlenül elmaradt, olyan szembeszökő módon elmaradt, hogy ez a szégyen pírját festi az arcára mindenkinek, aki nem „orrát turkálva” szemléli pártjának dolgait. A munka szervezésének elmaradottsága a munka tartalmához képest — ez a mi fájó pontunk, és fájó pont volt már jóval a kongresszus előtt, jóval a Szervező Bizottság megalakítása előtt. A fejlett és állandó forma hiánya lehetetlenné teszi, hogy további komoly lépéseket tegyünk a tartalom fejlesztése végett, szégyenletes pangást hoz létre, az erők szétforgácsolódására, a szó és tett közötti ellentmondásra vezet. Mindenki rettenetesen szenved e miatt az ellentmondás miatt — és akkor megjelennek az új „Iszkra” Akszelrodjai és „Praktyik”- jai bölcs prédikációjukkal: a formának természetesen kell fejlődnie, de csakis a tartalommal egyidejűleg!

Ide vezet a szervezeti kérdésben (1. pont) elkövetett kicsiny hiba, ha egy ostobaságot el akarnak mélyíteni és egy opportunista frázist filozófiailag akarnak megokolni. Lassú lépésben, bátortalan zegzugos vonalban! — hallottuk már ezt a nótát, mikor a taktika kérdéseiről volt szó; most pedig szervezeti kérdésekkel kapcsolatban halljuk. A szervezeti kérdésekben követett uszálypolitika az anarchista-individualistagondolkodásmódjának természetes és szükségszerű terméke, amikor az anarchista-individualista nézetek rendszerébe, sajátos elvi nézeteltérésekbe kezdi foglalni a maga (eleinte talán véletlenszerű) anarchista elhajlásait. A Liga kongresszusán láttuk ennek az anarchizmusnak a kezdetét, az új „Iszkrá”-ban látjuk, hogyan kísérlik meg ezt az anarchizmust nézetek rendszerébe foglalni. Ezek a kísérletek fényesen igazolják azt a felfogást, amely már a kongresszuson elhangzott a szociáldemokráciához csatlakozó burzsoá intellektuel és az osztályérdekeinek tudatára ébredt proletár nézőpontja közti különbségre vonatkozóan. Például az új „Iszkra” ugyanazon „Praktyik”-ja, akinek éleselméjűségével már megismerkedtünk, szememre veti, hogy én a pártot úgy képzelem, mint valami „hatalmas gyárat”, élén a Központi Bizottsággal mint igazgatóval (57. sz., melléklet). „Praktyik” nem is sejti, hogy ez a borzadálytkeltő szó, melyet szememre vetett, egyszeriben elárulja a burzsoá intellektuel gondolkodásmódját, aki nem ismeri a proletárszervezetnek sem elméletét, sem gyakorlatát. Éppen a gyár, amelyben némelyek csak valami mumust látnak, a kapitalista kooperációnak az a legmagasabb formája, amely a proletariátust egyesítette, fegyelmezte, megtanította szervezkedésre, valamennyi többi dolgozó és kizsákmányolt népréteg élére állította. Éppen a marxizmus, mint a kapitalizmus által iskolázott proletariátus ideológiája, tanította és tanítja meg az állhatatlan intellektueleket arra, hogy különbséget tegyenek a gyár kizsákmányoló oldala (az éhhaláltól való félelmen alapuló fegyelem) és szervező oldala (a magasfejlettségű technikán alapuló termelés feltételei által egyesített közös munkán alapuló fegyelem) között. A fegyelmet és a szervezetet, melyet a polgári intellektuel csak oly nehezen tud magáévá tenni, a proletariátus éppen e gyári „iskola” révén különösen könnyen sajátítja el. A halálos félelem ettől az iskolától, szervező jelentőségének teljes megnemértése éppen arra a gondolkodásmódra jellemző, mely a kispolgári életkörülményeket tükrözi vissza és az anarchizmusnak azt a válfaját szüli, melyet a német szociáldemokraták Edelanarchismusnak neveznek, azaz a „nemes” úr anarchizmusát, mondhatnám, az úri anarchizmust. Az orosz nihilistákra ez az úri anarchizmus különösen jellemző. A pártszervezetben szörnyű „gyárat” lát, a rész alárendelését az egésznek, a kisebbségét a többségnek „jobbágyságnak” tekinti (lásd Akszelrod cikkeit), a központ vezetésével végbemenő munkamegosztás tragikomikus jajszóra fakasztja, mert csak azt látja benne, hogy az emberek kis „kerekekké és csavarokká” változnak (és ennek az átváltozásnak különösen gyilkos formáját látja abban, hogy szerkesztőkből munkatársak lesznek), a párt szervezeti szabályzatának említésére megvetően ajkát biggyeszti és (a „formalistáknak”) lenézően kijelenti, hogy jól megvolnánk szervezeti szabályzat nélkül is.

Hihetetlen, de tény: éppen így oktat ki engem Martov elvtárs az „Iszkra” 58. számában, s emellett — hogy meggyőzőbb legyen — „Levél egy elvtárshoz” c. írásomban mondott tulajdon szavaimra hivatkozik. Hát nem „úri anarchizmus”, nem uszálypolitika-e az, ha a pártszerűség korszakában a zűrzavar, a körösdi korszakából vett példákkal igyekeznek igazolni a körösdi és az anarchia fenntartását és dicsőítését?

Miért nem volt szükségünk azelőtt szervezeti szabályzatokra? Mert a párt egyes körökből állt, amelyek semmiféle szervezeti kapcsolatban nem voltak egymással. Az egyik körből a másikba való átlépés csak az egyén „szabad akaratától” függött, az egyén pedig nem látta maga előtt az összesség akaratának semmiféle hivatalos kifejezését. A körökben a vitás kérdéseket nem a szervezeti szabályzat alapján döntötték el, hanem „harccal és a kilépéssel való fenyegetőzéssel”; így fejeztem ki magam „Levél egy elvtárshoz” c. írásomban, általában több ilyen körben és különösen a mi saját hattagú szerkesztőségi bizottságunkban szerzett tapasztalataim alapján. A körök időszakában az ilyen jelenség természetes és elkerülhetetlen volt, de senkinek sem jutott eszébe, hogy ezt a jelenséget magasztalja, eszménynek tartsa, mindenki panaszkodott e miatt a szétforgácsoltság miatt, mindenki terhesnek érezte, és epedve várta, hogy a szétszórt körök megformált pártszervezetté olvadjanak egybe. És most, amikor ez az egybeolvadás megtörtént, visszarángatnak bennünket, s a legmagasabb színvonalú szervezeti szempontokként anarchista frázist tálalnak fel nekünk! Azok, akik megszokták a családias körösdi kényelmes oblomovi hálóköntösét és papucsát, a formális szervezeti szabályzatot szűknek, szorosnak, terhesnek, alantasnak, bürokratikusnak, jobbágyinak és az eszmei harc szabad „folyamatát” korlátozónak tekintik. Az úri anarchizmus nem érti, hogy a formális szervezeti szabályzat éppen azért szükséges, hogy a szűk körösdi kapcsolatokat széleskörű pártkapcsolatokkal helyettesítse. A körön belüli vagy a körök közötti kapcsolatnak nem kellett és nem lehetett formát adni, mert ez a kapcsolat barátságon vagy ösztönös, megokolatlan „bizalmon” alapult. A pártkapcsolatnak nem lehet és nem szabad sem ezen, sem azon alapulnia, ezt a kapcsolatot éppen a formális, „bürokratikusán” (a fegyelmezetlen intellektuel szempontjából bürokratikusan) megfogalmazott szervezeti szabályzat alapjára kell helyezni, s csak az ilyen szervezeti szabályzatnak szigorú betartása nyújt biztosítékot a körösdi önkénnyel, a körösdi szeszélyeskedéssel, az eszmei harc szabad „folyamatának” nevezett marakodás körösdi módszereivel szemben.

Az új „Iszkra” szerkesztősége azt a tromfot játssza ki Alekszandrov ellen, hogy kioktatja: „a bizalom kényes dolog, nem lehet senkinek a szívébe, senkinek a fejébe beleverni” (56. sz., melléklet). A szerkesztőség nem érti, hogy éppen a bizalom, a puszta bizalom fogalmának ez a hangsúlyozása újra meg újra elárulja a szerkesztőség úri anarchizmusát és szervezeti uszálypolitikáját. Amikor csak egy körnek — a hattagú szerkesztőbizottságnak vagy az „Iszkra”-szervezetnek voltam tagja, jogom volt annak indokolásául, hogy — teszem azt — nem óhajtok X-szel együtt dolgozni, csupán ösztönös bizalmatlanságomra hivatkozni anélkül, hogy azt megokoltam volna. Amióta párttag vagyok, nincs jogom csupán ilyen határozatlan bizalmatlanságra hivatkozni, mert az ilyen hivatkozás sarkig tárná a kaput a régi körösdi mindenféle és fajta szeszélye és önkényeskedése előtt; köteles vagyok „bizalmamat” vagy „bizalmatlanságomat” formális érvvel, azaz programunknak, taktikánknak, szervezeti szabályzatunknak erre vagy arra a formálisan meghatározott tételére való hivatkozással megindokolni; kötelességem, hogy ne szorítkozzam az ösztönös „bízom,” vagy „nem bízom”-ra, hanem el kell ismernem, hogy elhatározásaimról és általában a párt minden részének minden határozatáról számot kell adni az egész pártnak; a formálisan előírt úton kell „bizalmatlanságomat” kifejeznem, valamint az ebből a bizalmatlanságból eredő nézeteket és kívánságokat érvényesítenem. Az ösztönös „bizalom” körösdi-álláspontjáról már felemelkedtünk a párt-álláspontra, mely azt követeli, hogy a bizalom kifejezésének és ellenőrzésének kötelező és formálisan előírt módszereit betartsuk, de a szerkesztőség visszafelé rángat bennünket és uszálypolitikáját új szervezeti nézetnek nevezi!

Nézzük csak, mint vélekedik a mi úgynevezett pártszerkesztőségünk azokról az irodalmi csoportokról, melyek a szerkesztőségben képviseletet követelhetnének. „Nem fogunk felháborodni, nem fogunk a fegyelemről kiabálni” — így oktatnak bennünket az úri anarchisták, akik mindenféle fegyelmet mindig és mindenütt lenéztek. Mi, úgymond, vagy „megállapodunk” (sic!) a csoporttal, ha okosan fogja magát viselni, vagy pedig kinevetjük követeléseit.

No lám, milyen fennkölt nemeslelkűség kerül itt szembe a vulgáris „gyári” formalizmussal! Valójában azonban a körösdi felújított frazeológiájával van dolgunk, s ezt a szerkesztőség — mely érzi, hogy ő nem pártszerv, hanem egy régi kör roncsa — feltálalja a pártnak. Ennek az álláspontnak belső fonáksága elkerülhetetlenül ahhoz az anarchista bölcsességhez vezet, mely a képmutatóan már túlhaladottnak nyilvánított szétforgácsoltságot a szociáldemokrata szervezet elvévé emeli. Az alsóbb és felsőbb párttestületeknek és pártszerveknek semmiféle hierarchiájára nincs szükség — az úri anarchizmus ebben a hierarchiában csak a hivatalok, ügyosztályok stb. bürokratikus kiagyalását látja (lásd Akszelrod cikkét), — nincs semmi szükség arra, hogy a rész alávesse magát az egésznek, nincs semmi szükség arra, hogy „formális-bürokratikus” módon leszögezzük a „megállapodás” vagy elhatárolás pártszerű módszereit, hadd szentesítse a szervezés „igazi szociáldemokrata” módszereire vonatkozó fecsegés a régi körösdi civakodásokat.

Itt adhat leckét — és adjon is — a „gyár” iskoláját kijárt proletár az anarchista individualizmusnak. Az öntudatos munkás már régen túl van a csecsemőkoron, amikor még idegenkedett az értelmiségitől mint olyantól. Az öntudatos munkás meg tudja becsülni a szociáldemokrata intellektuelek gazdagabb tudását, szélesebb politikai látókörét. De amilyen mértékben kialakul nálunk az igazi párt, az öntudatos munkásnak meg kell tanulnia megkülönböztetni a proletárhadsereg harcosának gondolkodásmódját az anarchista frázisokkal kérkedő burzsoá intellektuel gondolkodásmódjától, meg kell tanulnia, hogy a párttag kötelességeinek teljesítését ne csak az egyszerű tagoktól, hanem a „vezető emberektől” is megkövetelje, meg kell tanulnia, hogy a szervezeti kérdésekben jelentkező uszálypolitikát ugyanolyan megvetéssel sújtsa, mint annakidején a taktikai kérdésekben jelentkező uszálypolitikát!

A girondizmussal és az úri anarchizmussal bonthatatlan kapcsolatban van az új „Iszkra” szervezeti kérdésekben elfoglalt álláspontjának legújabb jellegzetes sajátossága: az autómmizmus védelme a centralizmussal szemben. Éppen ez az elvi értelme (ha egyáltalán van értelme*) …

* Mint ebben a paragrafusban általában, itt is mellőzöm ezeknek a jajveszékeléseknek „kooptációs” értelmét.*

… a bürokratizmus és egyeduralom miatt csapott jajveszékelésnek, „a nem-iszkrások” (akik a kongresszuson az autonómizmust védték) „indokolatlan mellőzése feletti” sajnálkozásnak, a „feltétlen engedelmesség” követelése miatt csapott komikus lármának, a „pompadúrság” miatti keserves panaszoknak stb. stb. Minden párt opportunista szárnya mindig védelmez és igazol mindenfajta elmaradottságot, programbelit, taktikait, szervezetit egyaránt. Az új „Iszkra” szervezeti elmaradottságának (uszálypolitikájának) védelme szoros kapcsolatban van az autonómizmus védelmével. Igaz, hogy az autonómizmus a régi „Iszkra” hároméves propagandája folytán általában szólva annyira lejáratta magát, hogy az új „Iszkra” még szégyenli nyíltan védelmébe venni; még biztosít bennünket a centralizmus iránti rokonszenvéről, de ezt csak azzal bizonyítja, hogy dőlt betűkkel írja a centralizmus szót. A valóságban az új „Iszkra” „igazi szociáldemokrata” (és nem anarchista?) quasi-centralizmusának „elvei” a bírálat legenyhébb érintésére lépten-nyomon elárulják az autonómizmus álláspontját. Vajon nem világos-e most mindenki előtt, hogy Akszelrod és Martov szervezeti kérdésekben Akimov felé fordultak? Vajon nem ismerték-e be ezt ők maguk ünnepélyesen a „nem-iszkrások indokolatlan mellőzéséről” mondott nevezetes szavaikkal? És vajon Akimov és barátai pártkongresszusunkon nem az autonómizmust védelmezték?

Igenis az autonómizmust (ha ugyan nem az anarchizmust) védelmezte Martov és Akszelrod a Liga kongresszusán, amikor mulatságos buzgalommal bizonygatták, hogy a rész nem köteles alávetni magát az egésznek, hogy a rész az egészhez való viszonyának meghatározásában autonóm, hogy a Külföldi Liga szervezeti szabályzata, amely ezt a viszonyt megformulázza, a párt többségének akarata ellenére, a pártközpont akarata ellenére van érvényben. Éppen az autonómizmust védelmezi most nyíltan Martov elvtárs az új „Iszkra” hasábjain is (60. sz.) a Központi Bizottság által kinevezendő helyi bizottsági tagok kérdésével kapcsolatban. Nem fogok kitérni azokra a gyerekes szofizmákra, melyekkel Martov elvtárs a Liga kongresszusán védelmezte és most az új „Iszkrá”-ban védelmezi az autonómizmust*, …

* Amikor Martov elvtárs sorravette a szervezeti szabályzat különböző pontjait, éppen azt a pontot hagyta ki, amely az egésznek a részhez való viszonyát tárgyalja: a Központi Bizottság „elosztja a párt erőit”(6. pont). Vajon lehet-e az erőket elosztani anélkül, hogy a pártmunkásokat egyik bizottságból a másikba helyezzék át? Csakugyan, szinte kínos ilyen elemi dologgal foglalkozni.*

… számomra itt az a fontos, hogy megállapítsam — mint a szervezeti kérdésekben megnyilvánuló opportunizmusnak jellegzetes elvi vonását — azt a kétségtelen tendenciát, hogy a centralizmussal szemben az autonómizmust védelmezzék.

Alighanem az egyetlen próbálkozás a bürokratizmus fogalmának elemzésére a „formális demokratikus” elvnek szembeállítása a „formális bürokratikus” elvvel (a szerző kiemelése) az új „Iszkrá”-ban (53. sz.). Ebben a szembeállításban (mely sajnos éppúgy nincs kifejtve és megmagyarázva, mint a nemiszkrásokra való utalás) van egy szemernyi igazság. Bürokratizmus versus** — szemben. — Szerk.** demokratizmus ugyanaz, mint centralizmus versus autonómizmus, ugyanaz, mint a forradalmi szociáldemokrácia szervezeti elve a szociáldemokrácia opportunistáinak szervezeti elvével szemben. Az utóbbi arra törekszik, hogy alulról felfelé haladjon, és ezért mindenütt, ahol csak lehetséges és amennyire csak lehetséges, védelmezi az autonómizmust, a „demokratizmust”, mely azoknál, akikben több a buzgóság, mint a józan ész, egészen az anarchizmusig megy. Az előbbi felülről igyekszik kiindulni és a központi szervnek a résszel szemben való jogai és teljhatalma kibővítéséért száll síkra. A szétforgácsoltság és körösdi időszakában ez a legfelsőbb testület, melyből a forradalmi szociáldemokrácia szervezetileg kiindulni igyekezett, szükségképpen az egyik — működése és forradalmi következetessége révén — legbefolyásosabb kör volt (a mi esetünkben az „Iszkra”-szervezet). Abban az időszakban, amikor a párt tényleges egysége helyreállt, s az elavult körök ebben az egységben feloldódtak, ez a legfelsőbb testület szükségképpen a pártkongresszus, mint a párt legfelsőbb szerve; a kongresszus az aktív szervezeteknek lehetőleg valamennyi képviselőjét egyesíti és kinevezi a központi szerveket (gyakran olyan összetételben, mely inkább kielégíti a párt haladottabb, mint elmaradott elemeit, jobban tetszik a párt forradalmi, mint opportunista szárnyának) és a következő kongresszusig ezeket teszi meg a legmagasabb testületeknek. Legalábbis így szokott ez lenni az európai szociáldemokráciánál, bár ez a szokás, melyet az anarchisták elvből gyűlölnek, ha csak lassan is, ha nem is nehézségek nélkül, ha nem is harc és marakodás nélkül, az ázsiai szociáldemokráciára is kezd kiterjedni.

A legnagyobb mértékben érdekes annak megállapítása, hogy a szervezeti kérdésekben jelentkező opportunizmusnak azok az elvi vonásai, amelyeket megjelöltem (autonómizmus, úri vagy intellektuel anarchizmus, uszálypolitika és girondizmus), mutatis mutandis (a megfelelő változtatásokkal) fellelhetők a világ minden szociáldemokrata pártjában, mindenütt, ahol csak megvan a kettéoszlás forradalmi és opportunista szárnyra (és hol nincs ez meg?). Különösen világosan megmutatkozott ez a legutóbbi időben a németországi szociáldemokrata pártban, amikor a 20. szász választókerületben elszenvedett választási vereség (az úgynevezett Göhre-eset*) …

* Göhre, akit 1903 június 16-án a 15. szász választókerület megválasztott a birodalmi gyűlésbe, a drezdai kongresszus után lemondott mandátumáról; a 20. választókerület választói a Rosenow képviselő halálával megüresedett helyre újra Göhrét akarták jelölni. A párt központi vezetősége és a szász központi agitációs bizottság tiltakozott ez ellen, és bár formálisan nem volt joguk Göhre jelölését megtiltani, mégis elérték azt, hogy Göhre lemondott a jelöltségről. A választásokon a szociáldemokraták vereséget szenvedtek.*

… napirendre tűzte a párt szervezeti elveinek kérdését. A német opportunisták buzgalma különösen hozzájárult ahhoz, hogy az említett esettel kapcsolatban elvi síkon vetették fel a kérdést. Göhre (volt lelkész, a „Drei Monate Fabrikarbeiter”** — „Három hónapig gyári munkás voltam”. — Szerk.** című meglehetősen ismert könyv szerzője és a drezdai kongresszus egyik „hőse”) maga is dühödt opportunista, és a következetes német opportunisták folyóirata, a „Sozialistische Monatshefte” („Szocialista Havi Füzetek”) azonnal „védelmére kelt”.

A programbeli opportunizmus természetszerűen kapcsolatban van a taktikai opportunizmussal és a szervezeti kérdésekben jelentkező opportunizmussal. Wolfgang Heine elvtárs vállalkozott az „új” szempont kifejtésére. Hogy jellemezzem az olvasóknak ezt a tipikus intellektuelt, aki csatlakozott a szociáldemokráciához és magával hozta az opportunista észjárást, elegendő lesz annyit mondanom, hogy Wolfgang Heine elvtárs valamivel kevesebb, mint egy német Akimov elvtárs és valamicskével több, mint egy német Jegorov elvtárs.

Wolfgang Heine elvtárs a „Sozialistische Monatshefté”-ben ugyanolyan nagy garral vonult hadba, mint Akszelrod elvtárs az új „Iszkrá”-ban. Remek már maga a cikk címe: „Demokratikus széljegyzetek a Göhre-esethez” („Sozialistische Monatshefte”, 4. szám. április). És a tartalom nem kevésbé hangzatos. W. Heine elvtárs tiltakozik a „választókerület autonómiájának megsértése” ellen, védelmezi a „demokratikus elvet”, tiltakozik az ellen, hogy a „kinevezett vezetőség” (azaz a párt központi vezetősége) beleavatkozzék a nép szabad képviselőválasztásába. Ez itt nem véletlen incidens — oktat ki bennünket W. Heine elvtárs —, hanem „a párt bürokratizálására és centralizálására irányuló általános tendencia”, olyan tendencia, amely — úgymond — már korábban is megfigyelhető volt, de amely most különösen veszedelmessé válik. „Elvileg el kell ismerni, hogy a párt helyi szervei a pártélet hordozói” (plágium Martov elvtársnak „Mégegyszer kisebbségben” c. brosúrájából). Ne „szokjunk hozzá ahhoz, hogy minden fontos politikai határozat egy központból indul ki”, óvjuk a pártot olyan „doktrinér politikától, mely elveszíti kapcsolatát az élettel” (ez Martov elvtársnak a pártkongresszuson mondott beszédéből származik, amelyben Martov elvtárs azon az állásponton volt, hogy „az élet megköveteli majd a magáét”). „… Ha a dolgok gyökeréig hatolunk — így mélyíti el érvelését W. Heine—, ha eltekintünk a személyes összeütközésektől, melyeknek mint mindig, itt is jelentős szerepük volt, akkor ebben a revizionistákkal szemben mutatkozó ingerültségben” (a szerző kiemelése, aki feltehetőleg e fogalmak — a revizionizmus elleni harc és a revizionisták elleni harc — közti különbségre utal) „főleg a pártbeli hivatalos személyeknek az «outsider elemekkel» szemben tanúsított bizalmatlanságát látjuk” (W. Heine nyilván nem olvasta az ostromállapot elleni harcról szóló brosúrát és ezért folyamodik ehhez az anglicizmushoz: Outsidertum), „a hagyomány bizalmatlanságát a szokatlannal szemben, a személytelen intézmény bizalmatlanságát az egyénivel szemben” (lásd Akszelrodnak a Liga kongresszusán az egyéni kezdeményezés elfojtásáról szóló határozati javaslatát), „egyszóval ugyanazt a tendenciát, melyet már fentebb, mint a párt bürokratizálására és centralizálására irányuló tendenciát jellemeztünk.”

A „fegyelem” fogalma W. Heine elvtársban nem kevésbé nemes felháborodást kelt, mint Akszelrod elvtársban. „… A revizionistákat — írja — a fegyelem hiányával vádolták azért, mert a «Sozialistische Monatshefté»-be írtak, olyan lapba, amelyet nem is akartak elismerni szociáldemokrata folyóiratnak, mert nincs a párt ellenőrzése alatt. Már maga az a kísérlet, hogy a «szociáldemokrata» fogalmat szűkítsék, már maga a fegyelemnek ilyen követelése a szellemi alkotás terén, ahol feltétlen szabadságnak kell uralkodnia” (emlékezzünk vissza: az ideológiai harc folyamat, a szervezeti formák meg csak formák), „a bürokratizálásra és az egyéniség elnyomására irányuló tendenciáról tanúskodik.” És még hosszan, hosszan, mindenféle hangnemben támadja W. Heine azt a gyűlöletes tendenciát, mely „egy nagy, mindent átfogó, a lehető legteljesebben centralizált szervezet megteremtésére, egy taktika, egy elmélet” kialakítására irányul; támadja a „feltétlen alárendelés”, a „vak engedelmesség” követelését, támadja a „leegyszerűsített központosítást” stb. stb., pontosan „Akszelrod mintájára”.

A W. Heine által megindított vita lángra kapott, és minthogy a német pártban ezt a vitát semmiféle kooptációs marakodás nem homályosította el, minthogy a német Akimovok nemcsak a kongresszusokon, hanem állandóan külön sajtószervben is megmutatják igazi arculatukat, a vita hamarosan az ortodoxia és a revizionizmus szervezeti kérdésekben megnyilvánuló elvi tendenciáinak elemzésében csúcsosodott ki. A forradalmi irányzat (melyet persze éppúgy, mint nálunk „diktátorsággal”, „inkvizítorsággal” és egyéb szörnyű dolgokkal vádoltak) egyik képviselőjeként K. Kautsky lépett fel („Neue Zeit”, 1904. 28. szám. „Wahlkreis und Partei” — „Választókerület és párt” — c. cikk). W. Heine cikke — mondja Kautsky — „az egész revizionista irányzat gondolatmenetét kifejezi”. Az opportunisták nemcsak Németországban, hanem Franciaországban is, Olaszországban is minden erejükkel küzdenek az autonómizmusért, a pártfegyelem gyengítéséért, teljes megszűntetéséért, tendenciáik mindenütt dezorganizációhoz, a „demokratikus elvnek” anarchizmussá való elfajulásához vezetnek. „A demokrácia semmiképpen sem a hatalom hiánya — oktatja ki Kautsky azokat, akik a szervezeti kérdésben opportunisták —, a demokrácia nem anarchia, hanem a tömeg uralma megbízottjai felett, ellentétben a hatalom egyéb formáival, amikor a nép állítólagos szolgái a valóságban a nép urai.” K. Kautsky tüzetesen vizsgálja az opportunista autonómizmus bomlasztó szerepét a különböző országokban, kimutatja, hogy éppen „a burzsoá elemek tömegének” a szociáldemokráciához való csatlakozása* …

* K. Kautsky példaképpen Jaurést említi. Mennél inkább hajlanak az ilyen emberek az opportunizmusra, „annál inkább saját szabad egyéniségük megengedhetetlen korlátozását kellett látniok a pártfegyelemben”.*

… erősíti az opportunizmust, az autonómizmust és a fegyelem megsértésére irányuló tendenciákat; újra meg újra emlékeztet arra, hogy éppen a „szervezet az a fegyver, amellyel a proletariátus fel fogja szabadítani magát”, hogy éppen „a szervezet a proletariátus sajátos fegyvere az osztályharcban”.

Németországban, ahol az opportunizmus gyengébb, mint Franciaországban és Olaszországban, „az autonómista tendenciák egyelőre csak a diktátorok és főinkvizítorok, a kiátkozások* …

* Bannstrahl — egyházi átok. Ez felel meg a németben az orosz „ostromállapotnak” és a „kivételes törvényeknek”. Ez a német opportunisták „borzadálytkeltő szava”.*

… és eretnekszimatolások elleni, többé-kevésbé patetikus szónoklatokra, végnélküli gáncsoskodásokra és civódásokra vezettek, amelyeknek megvitatása csak végnélküli viszálykodást idézne elő”.

Nem csoda, hogy Oroszországban, ahol az opportunizmus a pártban még gyengébb, mint Németországban, az autonómista tendenciák kevesebb eszmét és több „patetikus szónoklatot” és civakodást eredményeztek.

Nem csoda, hogy Kautsky erre a következtetésre jut: „Valamennyi ország revizionizmusa talán egyetlen más kérdésben sem olyan egységes, minden változatossága és tarkasága mellett, mint éppen a szervezeti kérdésben.” Az ortodoxia és a revizionizmus alapvető tendenciáit e téren Kautsky is ezekkel a „borzadálytkeltő szavakkal” formulázza meg: bürokratizmus versus (szemben) demokratizmus. Azt mondják —írja Kautsky —, hogy jogot adni a párt vezetőségének arra, hogy befolyást gyakoroljon a helyi választókerület (parlamenti) képviselőjelöltjének megválasztására — „aljas merénylet a demokratikus elv ellen, amely azt követeli, hogy minden politikai tevékenység alulról felfelé, a tömegek öntevékenysége útján bontakozzék ki, ne pedig felülről lefelé, bürokratikus úton … De ha egyáltalán van demokratikus elv, akkor ez az, hogy a többségnek nagyobb súlya legyen, mint a kisebbségnek, nem pedig megfordítva …” Bármely választókerület parlamenti képviselőinek megválasztása az egész párt fontos ügye, és a pártnak legalábbis bizalmi emberei (Vertrauensmänner) útján befolyásolnia kell a jelölt kiválasztását. „Aki úgy véli, hogy mindez túlságosan bürokratikus vagy centralisztikus, az tegyen olyan javaslatot, hogy a jelölések valamennyi párttag (sämtliche Parteigenossen) közvetlen szavazása alapján történjenek.

Aki ezt lehetetlennek tartja, az ne panaszkodjon a demokratizmus hiánya miatt, amikor ezt a funkciót, éppúgy mint az egész párttal kapcsolatos több más funkciót, egy vagy több pártfórum végzi.” A német pártban uralkodó „szokásjog” szerint az egyes választókerületek azelőtt is „elvtársiasan megegyeztek” a pártvezetőséggel az egyik vagy másik jelölt személyére vonatkozóan. „De a párt már túlságosan megnőtt ahhoz, hogy ez a hallgatólagos szokásjog elegendő legyen. A szokásjog mint jog megszűnik, ha nem ismerik el többé magától-értetődőnek, ha meghatározásainak tartalma, sőt maga a léte is vitássá válik. Akkor feltétlenül szükség van e jog pontos meg formulázására, kodifikálására …”, akkor e jognak „pontos szervezeti szabály útján való rögzítésére* …

* K. Kautskynak ezeket a megjegyzéseit, amelyek szerint a hallgatólag elismert szokásjogot egy szervezeti szabályban rögzített jognak kell felváltania, rendkívül tanulságos összevetni azzal a „váltással”, amely most a pártkongresszus óta végbemegy pártunkban és különösen a szerkesztőségben. V. ö. V. I. Zaszulics beszédével (a Liga kongresszusán, 66. és köv. old.), aki aligha van tudatában a végbemenő váltás egész jelentőségének.*

… (statutarische Festlegung) s egyúttal a szervezet fokozottabb szigorúságára (grössere Straffheit) kell áttérni”.

Ugyanazt a harcot látjuk tehát, más körülmények közt, a párt opportunista és forradalmi szárnya között a szervezeti kérdésben, ugyanazt az összeütközést autonómizmus és centralizmus, demokratizmus és „bürokratizmus” között, a szervezés és a fegyelem szigorúságának meglazítására és fokozására irányuló tendencia között, az állhatatlan intellektuel és a következetes proletár gondolkodásmódja, az intellektuel individualizmus és a proletár összetartás között. Kérdés, milyen álláspontot foglalt el ezen összeütközés tekintetében a polgári demokrácia — nem az a polgári demokrácia, melyről az imposztor történelem nemrég megígérte, hogy titokban megmutatja Akszelrod elvtársnak —, hanem a valódi, reális polgári demokrácia, melynek Németországban ugyanolyan okos és élesszemű képviselői vannak, amilyenek nálunk az oszvobozsgyenyista urak. A német burzsoázia azonnal felfigyelt az új vitára és — mint az orosz is, mint mindig, mint mindenütt — azonnal szívvel-lélekkel a szociáldemokrata párt opportunista szárnya mellé állt. A német börzetőke vezető lapja, a „Frankfurter Zeitung”, dörgedelmes vezércikkel lépett a porondra („Frankfurter Zeitung” 1904 április 7-i, 97. sz. esti kiadás), mely azt mutatja, hogy Akszelrod szemérmetlen plagizálása valósággal betegséggé válik a német sajtóban. A frankfurti tőzsde szigorú demokratái ostorozzák a szociáldemokrata pártban uralkodó „önkényuralmat”, a „pártdiktatúrát”, a „pártvezetőség autokratikus uralmát”, ezeket a „kiátkozásokat”, melyekkel „mintha az egész revizionizmust akarnák büntetni” (emlékezzünk „az opportunizmus hamis vádjára”), a „vak engedelmességnek”, a „merev fegyelemnek” ezt a követelését, „a lakáji alárendeltség” követelését, a párttagok „politikai hullákká” való változtatását (ez még sokkal erősebb, mint a kis csavarok és kerekek!). „Láthatjuk, hogy minden egyéni sajátosságot, minden egyéniséget üldöznek — méltatlankodnak a tőzsdelovagok a szociáldemokráciában uralkodó antidemokratikus viszonyok láttán —, mert attól félnek, hogy ezek francia állapotokra, jaurésizmusra és millerandizmusra vezetnek, mint ahogy azt Sindermann, ennek a kérdésnek előadója” a szászországi szociáldemokraták kongresszusán „nyíltan megmondotta”.

—

Ha tehát az új „Iszkra” szervezeti kérdésről mondott új szavainak egyáltalán van elvi értelme, nem fér hozzá kétség, hogy ez az értelem opportunista. Ezt a következtetést megerősíti forradalmi és opportunista szárnyra szakadt pártkongresszusunk egész elemzése, valamint az összes európai szociáldemokrata pártok példája, amelyekben a szervezeti kérdésekben jelentkező opportunizmus ugyanazokban a tendenciákban, ugyanazokban a vádaskodásokban, sőt igen gyakran ugyanazokban a szavakban jut kifejezésre. A különböző pártok nemzeti sajátosságai és a különféle országok különböző politikai viszonyai persze rányomják erre bélyegüket, s ennélfogva a német opportunizmus egyáltalán nem hasonlít a franciára, a francia az olaszra, az olasz az oroszra. De a viszonyok említett különbözősége ellenére mindezeknek a pártoknak forradalmi és opportunista szárnyra való azonos alapmegoszlása, az opportunizmusnak a szervezeti kérdésben tapasztalható azonos gondolatmenete és tendenciái világosan kitűnnek*. …

* Manapság senki sem fog kételkedni abban, hogy az orosz szociáldemokratáknak ökonomistákra és politikusokra való régi megoszlása taktikai kérdésekben ugyanaz a fajta megoszlás volt, mint az egész nemzetközi szociáldemokrácia opportunistákra és forradalmárokra való megoszlása, bár igen nagy különbség van egyfelől Martinov és Akimov elvtárs, másfelől von Vollmar és von Elm vagy Jaurés és Millerand elvtárs között. Ugyanígy kétségtelen a szervezeti kérdésekben mutatkozó alapvető megoszlás hasonlósága is, bár roppant különbségek vannak a politikailag jogfosztott és a politikailag szabad országok viszonyai között. Rendkívül jellemző, hogy az új „Iszkra” elvhű szerkesztősége, amikor a Kautsky és Heine között folyó vitát futólag érintette (64. sz.), félénken megkerülte a szervezeti kérdésekben megnyilvánuló mindenopportunizmus és minden ortodoxia elvi tendenciáinak kérdését.*

… A radikális értelmiség számos képviselője van marxistáink és szociáldemokratáink soraiban, s ez elkerülhetetlenné tette és teszi a radikális intellektuel gondolkodásmódjából fakadó opportunizmus elterjedését a legkülönfélébb területeken és a legkülönfélébb formákban. Mi harcoltunk az opportunizmus ellen világnézetünk fő kérdéseiben, a program kérdéseiben, és az a körülmény, hogy céljaink teljesen eltérők, elkerülhetetlenül odavezetett, hogy a szociáldemokraták visszavonhatatlanul elhatárolták magukat a legális marxizmusunkat megrontó liberálisoktól. Mi harcoltunk az opportunizmus ellen a taktika kérdéseiben, és a Kricsevszkij és Akimov elvtársakkal való nézeteltérésünk ezekben a kevésbé fontos kérdésekben természetesen csak időleges volt, és semmiféle külön párt alakulása nem kísérte. Most Martovnak és Akszelrodnak a szervezeti kérdésben jelentkező opportunizmusát kell leküzdenünk; ezek a kérdések természetesen még kevésbé jelentősek, mint a program és a taktika kérdései, de most ezek kerültek pártéletünk előterébe.

Az opportunizmus elleni harcról beszélve sohasem szabad megfeledkeznünk az egész mai opportunizmus jellegzetes, minden elképzelhető téren megnyilvánuló vonásairól: határozatlanságáról, elmosódottságáról, megfoghatatlanságáról. Az opportunista alaptermészeténél fogva mindig kitér a határozott és végleges kérdésfeltevés elől, középutat keres, kígyóként tekergődzik egymást kizáró szempontok között, igyekszik „egyetérteni” ezzel is, azzal is és nézeteltéréseit apró javításokra, kételyekre, szerény és ártatlan kívánságokra stb. stb. redukálja. Eduárd Bernstein elvtárs, a programkérdések opportunistája, „egyetért” a párt forradalmi programjával, és bár bizonyára e program „gyökeres reformját” kívánja, azt mégis időszerűtlennek, célszerűtlennek, kevésbé fontosnak tartja, mint a „kritika” „általános elveinek” tisztázását (amelyek legfőképpen a polgári demokrácia elveinek és kifejezéseinek kritikátlan átvételében állnak). Von Vollmar elvtárs, a taktikai kérdések opportunistája szintén egyetért a forradalmi szociáldemokrácia régi taktikájával és szintén inkább deklamációkra, apró javításokra, kis gúnyolódásokra szorítkozik, anélkül hogy bárminő határozott „kormányszocialista” taktikával lépne fel. Martov és Akszelrod elvtársak, a szervezeti kérdések opportunistái, a nyílt kihívások ellenére mindeddig szintén nem léptek porondra semmiféle határozott elvi tétellel, amelyet „szervezeti szabályzat útján rögzíteni lehetne”; ők is kívánatosnak tartják, feltétlenül kívánatosnak tartják szervezeti szabályzatunk „gyökeres reformját” („Iszkra” 58. sz. 2. old., 3. hasáb), de jobbnak látják először „az általános szervezeti kérdésekkel” foglalkozni (mert az 1. pont ellenére is centralisztikus szervezeti szabályzatunknak ténylegesen gyökeres reformja, ha az új „Iszkra” szellemében vinnék keresztül, elkerülhetetlenül autonómizmushoz vezetne, Martov elvtárs viszont természetesen még maga előtt sem akarja beismerni, hogy megvan benne az elvi tendencia az autonómizmus irányában). Ezért a szervezeti kérdésben elfoglalt „elvi” álláspontjuk a szivárvány minden színében játszik: túlnyomórészt jámbor, patetikus szavalatok az önkényuralomról és a bürokratizmusról, a vak engedelmességről, a kis kerekekről és csavarokról — annyira jámborak, hogy egyelőre roppant nehéz különválasztani bennük a valóban elvi értelmet a valóban kooptációs értelemtől. De — mennél mélyebbre megyünk az erdőbe, annál több a fa: a gyűlölt „bürokratizmus” elemzésére és pontos meghatározására irányuló kísérletek óhatatlanul az autonómizmushoz, az „elmélyítésre” és megindokolásra irányuló kísérletek elkerülhetetlenül az elmaradottság igazolásához, uszálypolitikához, girondista frázisokhoz vezetnek. Végül megjelenik a színen, mint az egyetlen igazán meghatározott és ezért a gyakorlatban (a gyakorlat mindig megelőzi az elméletet) különösen világosan mutatkozó elv — az anarchizmus elve. A fegyelem kigúnyolása — az autonómizmus — az anarchizmus —, ez az a létra, amelyen hol leereszkedik, hol felkapaszkodik a mi szervezeti opportunizmusunk, fokról fokra ugrándozva és ügyesen kibújva elveinek határozott megfogalmazása alól*. …

* Aki emlékszik az 1. pont körüli vitára, az most világosan látni fogja, hogy Martov elvtársnak és Akszelrod elvtársnak az 1. ponttal kapcsolatban elkövetett hibája, ha tovább fejlesztik és elmélyítik, elkerülhetetlenül szervezeti opportunizmushoz vezet. Martov elvtárs alapgondolata — hogy aki – akarja, párttagnak tekintheti magát — éppen a hazug „demokratizmus”, a párt alulról felfelé való építésének eszméje. Az én eszmém viszont abban az értelemben „bürokratikus”, hogy a pártot felülről lefelé kell építeni, a pártkongresszustól az egyes pártszervezetekig. Mind a polgári intellektuel gondolkodásmódja, mind az anarchista frázisok, mind az opportunista, uszálypolitikus éleselméjűség — mindez már az 1. pontról folytatott vita során felszínre került. Martov elvtárs az „Ostromállapotában (20. old.) az új „Iszkrá”-ban „megkezdett gondolati munkáról” beszél. Ez annyiban igaz, hogy Martov és Akszelrod az 1. ponttól kezdve csakugyan új irányba terelik a gondolkodást. Csak az a baj, hogy ez az irány opportunista irány. Mennél tovább „dolgoznak” majd ebben az irányban, mennél jobban megtisztul ez a munka a kooptációs marakodástól, annál mélyebben süllyednek majd a mocsárba. Plehanov elvtárs ezt már a pártkongresszuson világosan látta és a „Mit ne tegyünk?” c. cikkben másodszor figyelmeztette őket: hajlandó vagyok még kooptálni is benneteket, csak ne menjetek ezen az úton, amely kizárólag opportunizmushoz és anarchizmushoz vezet. — Martov és Akszelrod nem hallgattak a jó tanácsra: hogyan? ne menjünk? egyetértsünk Leninnel, hogy a kooptáció csak civakodás? Soha! Megmutatjuk neki, hogy mi elvhű emberek vagyunk! – Es megmutatták. Mindenkinek szemléltetően megmutatták, hogy amennyiben vannak új elveik, ezek — opportunista elvek.*

… Pontosan ugyanez a fokozatosság figyelhető meg mind a programmal, mind a taktikával kapcsolatban megnyilvánuló opportunizmusnál is: az „ortodoxia”, az igazhitűség, a korlátoltság és a merevség kigúnyolása — revizionista „kritika” és kormányszocializmus—polgári demokrácia.

A fegyelem gyűlöletével szoros pszichológiai kapcsolatban van a sértődöttségnek az a szűnni nem akaró, elnyújtott hangja, amely általában az összes mai opportunisták és nevezetesen kisebbségünk minden írásából kicsendül. Üldözik, szorongatják, kiebrudalják, ostromolják, agyongyötrik őket. Ezek a kifejezések sokkal több pszichológiai és politikai igazságot tartalmaznak, mint ahogy ezt alkalmasint a gyötörtekről és gyötrőkről szóló kedves és szellemes tréfa szerzője maga gyanította. Valóban, vegyük csak elő pártkongresszusunk jegyzőkönyvét, és meglátjuk, hogy a kisebbség csupa megbántottból áll, mindazokból, akiket a forradalmi szociáldemokrácia valamikor és valamiért megbántott. Itt vannak a bundisták és a rabocsejegyelósok, akiket annyira „megbántottunk”, hogy eltávoztak a kongresszusról, itt vannak a juzsnijrabocsijisták, akik halálosan megsértődtek általában a szervezetek és különösen az ő szervezetük feloszlatása miatt, itt van Mahov elvtárs, akit mindannyiszor megbántottak, ahányszor felszólalt (mert minden alkalommal jól felsült), itt van végül Martov elvtárs és Akszelrod elvtárs, akiket azzal bántottak meg, hogy a szervezeti szabályzat 1. pontjának kérdésében „az opportunizmus hamis vádjával” illették őket, és hogy a választásoknál vereséget szenvedtek. És mindezek a keserű bántalmak nem a megengedhetetlen élcelődésnek, éles kirohanásoknak, bőszült polémiának, ajtócsapkodásnak és ökölrázásnak véletlen eredményei voltak, ahogy azt igen sok nyárspolgár ma is gondolja, hanem az „Iszkra” egész három esztendős ideológiai munkájának elkerülhetetlen politikai eredményei. Ha mi e három év folyamán nemcsak szájunkat jártattuk, hanem kifejeztük azt a meggyőződésünket, amelynek tetté kell válnia, akkor a kongresszuson mindenképpen harcolnunk kellett az iszkraellenesek és a „mocsár” ellen. És amikor az első sorokban nyílt sisakkal küzdő Martov elvtárssal együtt ilyen tömérdek sok embert megbántottunk, akkor már csak az kellett, hogy egy kicsit, ici-picit megbántsuk Akszelrod elvtársat és Martov elvtársat — s csordultig telt a pohár. A mennyiség átcsapott minőségbe. Megtörtént a tagadás tagadása. A megbántottak elfelejtették kölcsönös sérelmeiket, zokogva egymás nyakába borultak és magasra emelték a „leninizmus elleni felkelés”* zászlaját. …

* Ez a csodálatraméltó kifejezés Martov elvtárstól származik („Ostromállapot”, 68. old.). Martov elvtárs kivárta azt az időt, amikor ötödmagával lesz, hogy „felkelést” szítson egyedül ellenem. Ügyetlenül polemizál Martov elvtárs: azzal akarja megsemmisíteni ellenfelét, hogy túlzott bókokat mond neki.*

… A felkelés — remek dolog, amikor az élenjáró elemek kelnek fel a reakciós elemek ellen. Amikor a forradalmi szárny kel fel az opportunista szárny ellen — ez jó. De amikor az opportunista szárny kel fel a forradalmi szárny ellen — ez rossz.

Plehanov elvtárs úgyszólván mint hadifogoly kénytelen ebben a csúnya dologban résztvenni. Ő úgy igyekszik „a szívén könnyíteni”, hogy a „többség” javát szolgáló egyik-másik határozat szerzőjének egy-egy ügyetlen mondását kihalássza és így kiált fel: „Szegény Lenin elvtárs! Mondhatom, kitűnőek az ő ortodox hívei!” („Iszkra” 63. szám, melléklet).

Nos, Plehanov elvtárs, ha én szegény vagyok, akkor az új „Iszkra” szerkesztősége már igazán koldusbotra jutott. Akármilyen szegény vagyok is, olyan tökéletes nyomorúságra mégsem jutottam, hogy kénytelen volnék figyelmen kívül hagyni a pártkongresszust, s hogy a bizottsági tagok határozataiban keressek anyagot elmésségem gyakorlására. Akármilyen szegény vagyok is, még mindig ezerszerte gazdagabb vagyok azoknál, akiknek hívei nem véletlenül ejtenek el egy-egy ügyetlen mondatot, hanem minden kérdésben, a szervezeti kérdésekben is, a taktikai kérdésekben is, a programkérdésekben is makacsul és kitartóan ragaszkodnak olyan elvekhez, melyek ellenkeznek a forradalmi szociáldemokrácia elveivel. Akármilyen szegény vagyok is, odáig még nem jutottam, hogy kénytelen volnék a nyilvánosság előtt eltitkolni ilyen hívek dicséretét. Az új „Iszkra” szerkesztősége pedig kénytelen ezt tenni.

Tudják-e önök, olvasóim, mi az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt voronyezsi bizottsága? Ha nem tudnák, olvassák el a pártkongresszus jegyzőkönyvét. Abból meg fogják tudni, hogy ennek a bizottságnak az irányát teljes egészében kifejezésre juttatja Akimov elvtárs és Bruker elvtárs, akik a kongresszuson minden vonalon a párt forradalmi szárnya ellen harcoltak, és akiket Plehanov elvtárstól kezdve egészen Popov elvtársig mindenki számtalanszor sorolt az opportunistákhoz. Nos, ez a voronyezsi bizottság lapjának januári számában (12. sz. 1904. január) kijelenti:

„Szüntelenül növekvő pártunk számára nagy és fontos esemény volt az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártnak — szervezeti képviselőinek — múltévi II. kongresszusa. A pártkongresszus egybehívása igen bonyolult és a monarchikus rendszer viszonyai közt igen kockázatos, nehéz dolog, és ezért nem csoda, ha a kongresszus összehívása korántsem volt tökéletes, és maga a kongresszus, bár teljesen zavartalanul folyt le, nem elégítette ki mindazokat a követelményeket, amelyeket a párt vele szemben támasztott. Azokat az elvtársakat, akiket 1902-ben a konferencia (értekezlet) megbízott a kongresszus összehívásával, letartóztatták, és a kongresszust olyan személyek szervezték, akiket az oroszországi szociáldemokráciának csupán egyetlen irányzata — az iszkrás irányzat küldött ki. Sok szociáldemokrata, de nem iszkrás szervezetet nem vontak be a kongresszus munkájába: részben ez az oka annak, hogy a kongresszus azt a feladatát, hogy a párt programját és szervezeti szabályzatát kidolgozza, rendkívül hiányosan teljesítette; maguk a kongresszus részvevői is beismerik, hogy a szervezeti szabályzatban komoly hézagok vannak, melyek «veszedelmes félreértésekre vezethetnek». A kongresszuson maguk az iszkrások két részre szakadtak és az OSzDMP sok vezető funkcionáriusa, akik azelőtt, úgy látszott, teljes egészében elfogadták az «Iszkra» akcióprogramját, elismerték, hogy az «Iszkra» számos nézete, melyeket főkép Lenin és Plehanov képvisel, életképtelen. Bár a kongresszuson ez utóbbiak kerültek fölénybe, a gyakorlati élet ereje, a reális munka követelményei, amelyben résztvesz valamennyi nemiszkrás is, gyorsan kijavítják a teoretikusok hibáit, és a kongresszus után máris komoly javulásokat eredményeztek. Az «Iszkra» erősen megváltozott és ígéri, hogy nagymértékben figyelembe veszi az általában vett szociáldemokrácia vezető embereinek követeléseit. Ilyenformán, ha a kongresszus munkáját a következő kongresszusnak revideálnia kell is, és ha a kongresszus határozatai, amint az nyilvánvaló a kongresszuson részvevők előtt, nem is kielégítőek, és ezért a párt nem teheti őket megmásíthatatlan határozatokként magáévá, a kongresszus tisztázta a helyzetet a pártban, gazdag anyagot nyújtott a párt további elméleti és szervezeti tevékenysége számára, és óriási, tanulságos tapasztalatot jelentett az általános pártmunka számára. A kongresszus határozatait és az általa kidolgozott szervezeti szabályzatot az összes szervezetek figyelembe fogják venni, de tekintettel nyilvánvaló fogyatékosságaikra, sok szervezet tartózkodni fog attól, hogy kizárólag ezeket tekintse zsinórmértéknek.

A voronyezsi bizottságban, mely megértette az általános pártmunka egész fontosságát, a kongresszus szervezésével kapcsolatos valamennyi kérdés élénk visszhangot keltett. A bizottság tudatában van a kongresszusi események egész fontosságának, üdvözli a Központi Lappá (vezető sajtószervvé) lett «Iszkrá»-ban bekövetkezett fordulatot. Bár a dolgok állása a pártban és a Központi Bizottságban még nem elégít ki bennünket, azt hisszük, hogy közös erőfeszítéssel tökéletesíteni fogjuk a pártszervezés nehéz munkáját. A hazug híresztelésekre való tekintettel a voronyezsi bizottság kijelenti az elvtársaknak, hogy szó sem lehet arról, hogy a voronyezsi bizottság kilépjen a pártból. A voronyezsi bizottság igen jól tudja, milyen veszedelmes precedens (példa) lenne egy olyan munkásszervezet kilépése az OSzDMP-ből, amilyen a voronyezsi bizottság, milyen szemrehányásként nehezedne ez a pártra, és mennyire hátrányos volna azokra a munkásszervezetekre nézve, amelyek ezt a példát esetleg követnék. Nem szabad új szakadásokat előidéznünk, hanem állhatatosan törekednünk kell arra, hogy az összes öntudatos munkásokat és szocialistákat egy pártban egyesítsük. Ezenkívül a II. kongresszus rendes, nem pedig alakuló kongresszus volt. A pártból csakis a pártbíróság zárhat ki, és semmiféle szervezetnek, még magának a Központi Bizottságnak sincs joga valamely szociáldemokrata szervezetnek a pártból való kizárására. Sőt mi több, a II. kongresszuson elfogadott szervezeti szabályzat 8. pontja értelmében minden szervezet autonóm (önálló) helyi ügyei intézésében, és ezért a voronyezsi bizottságnak teljes mértékben jogában áll, hogy az életben és a pártban saját szervezeti nézeteit juttassa érvényre.”

Az új „Iszkra” szerkesztősége, mely a 61. számban hivatkozik erre a lapra, közölte az idézett tiráda második, nagyobb betűkkel szedett részét. A petittel szedett első részt a szerkesztőség jobbnak látta elhagyni.

Elszégyellte magát.

s) Egy és más a dialektikáról. Két forradalom

Ha egy pillantást vetünk pártválságunk fejlődésére általában, könnyen megállapíthatjuk, hogy alapjában mindkét harcoló fél összetétele az egész idő alatt kevés kivétellel egy és ugyanaz volt. Ez a harc pártunk forradalmi és opportunista szárnyának harca volt. De ez a harc a legkülönbözőbb szakaszokon ment keresztül, és mindenkinek pontosan ismernie kell mindegyik szakasz sajátosságait, ha a már felgyülemlett óriási irodalomban, a töredékes utalások, az összefüggésükből kiragadott idézetek, egyes vádak stb. stb. tömkelegében el akar igazodni.

Felsoroljuk az egymástól világosan megkülönböztethető fő szakaszokat: 1) Vita a szervezeti szabályzat 1. pontjáról. Merőben eszmei harc a szervezet alapelveiről. Plehanov meg én kisebbségben vagyunk. Martov meg Akszelrod opportunista szövegezést ajánlanak, és kiderül, hogy az opportunisták befolyása alá kerültek. 2) Az „Iszkra”-szervezet szakadása a központi bizottsági jelöltek névsorával kapcsolatban: Fomin vagy Vasziljev az ötösbizottságban, Trockij vagy Travinszkij a hármasbizottságban. Plehanov meg én megszerezzük a többséget (kilenc hét ellen), — ami részben éppen annak köszönhető, hogy az 1. pont kérdésében kisebbségben voltunk. Martov koalíciója az opportunistákkal a valóságban igazolta mindazon aggályokat, melyeket a Szervező Bizottság körüli incidens keltett bennem. 3) A szervezeti szabályzat egyes részleteire vonatkozó viták folytatása. Martovot megint az opportunisták mentik meg. Mi megint kisebbségben vagyunk és síkraszállunk a kisebbség jogaiért a központi szervekben. 4) Hét szélső opportunista elhagyja a kongresszust. Mi kerülünk többségbe és a választásokon legyőzzük a koalíciót (az iszkrás kisebbség, a „mocsár” és az iszkraellenesek koalícióját). Martov és Popov visszautasítják a mi hármasbizottságainkban felajánlott helyeket. 5) A kongresszus utáni marakodás a kooptáció miatt. Az anarchisztikus magatartás és az anarchisztikus frázis tobzódása. A „kisebbségben” a legkevésbé következetes és legkevésbé állhatatos elemek kerekednek felül. 6) Plehanov, hogy elkerülje a szakadást, áttér a „kill with kindness” politikájára. A „kisebbség” elfoglalja a Központi Lap szerkesztőségét és a Tanácsot, s teljes erővel támadja a Központi Bizottságot. Továbbra is minden visszhangzik a marakodástól. 7) A Központi Bizottság ellen irányuló első támadást visszavertük. Mintha a marakodás valamelyest elcsendesednék. Lehetővé válik két merőben eszmei, a pártot nagyon nyugtalanító kérdés aránylag nyugodt megvitatása: a) mi a politikai jelentősége és magyarázata pártunk „többségre” és „kisebbségre” oszlásának, amely a II. kongresszuson jött létre és valamennyi régi megoszlásnak a helyébe lépett? b) mi az elvi jelentősége az új „Iszkra” új álláspontjának a szervezeti kérdésben?

Mindegyik szakaszt a harc lényegesen különböző állása és a támadás más-más közvetlen célja jellemzi; mindegyik szakasz úgyszólván egy általános hadjáratnak egy-egy külön ütközete. Semmit sem érthetünk meg harcunkból, ha nem tanulmányozzuk minden egyes ütközet konkrét körülményeit. Ha viszont megvizsgáltuk őket, világosan látni fogjuk, hogy a fejlődés valóban dialektikus úton, ellentmondásokon keresztül halad: a kisebbségből többség lesz, a többségből kisebbség; mindkét fél védelemből támadásba és támadásból védelembe megy át; az eszmei harc kiindulópontjának (az 1. pontnak) „tagadása” helytad a mindent betöltő marakodásnak*, …

* A marakodás és az elvi ellentétek elhatárolásának nehéz kérdése most önmagától megoldódik: mindaz, ami a kooptálásra vonatkozik, marakodás; minden, ami a kongresszusi harc elemzésére, az 1. pont körüli vitákra és az opportunizmus meg az anarchizmus felé történt fordulatra vonatkozik, elvi nézeteltérés.*

… de ezután megkezdődik a „tagadás tagadása”, és miután a különféle központi szervekben istenadta feleségünkkel jól-rosszul „összeszoktunk”, visszatérünk a kiindulóponthoz, a merőben eszmei harchoz, de ez a „tézis” immár az „antitézis” eredményeivel gazdagodott és magasabb szintézissé lett, amikor az 1. ponttal kapcsolatban elkövetett elszigetelt véletlen hiba a szervezeti kérdésben jelentkező opportunista nézeteknek quasi-rendszerévé nőtt, amikor ennek a jelenségnek kapcsolata pártunk forradalmi és opportunista szárnyra való alapvető megoszlásával mindenki előtt egyre világosabbá válik. Egyszóval, nemcsak a zab nő Hegel szerint, hanem az orosz szociáldemokraták is Hegel szerint hadakoznak egymással.

De a nagy hegeli dialektikát, melyet a marxizmus átvett és talpára állított, sohasem szabad azzal a vulgáris módszerrel összecserélni, mely a párt forradalmi szárnyától az opportunista szárnyhoz átpártolt politikusok tekervényes vonalát igyekszik igazolni, nem szabad összecserélni azzal a vulgáris eljárással, mely az egyes kijelentéseket, az egységes folyamat különböző szakaszainak egyes fejlődési mozzanatait egy kalap alá veszi. A valódi dialektika nem egyéni hibákat igazol, hanem az elkerülhetetlen fordulatokat tanulmányozza, és a fejlődés legrészletesebb, legkonkrétabb tanulmányozása alapján bebizonyítja elkerülhetetlenségüket. A dialektika alaptétele: nincs elvont igazság, az igazság mindig konkrét … Továbbá nem szabad összecserélni ezt a nagy hegeli dialektikát azzal a sekélyes életbölcsességgel sem, melyet ez az olasz közmondás fejez kit mettere la coda, dove non va il capo (ahová nem fér be a fejed, dugd be a farkad).

Pártharcunk dialektikus fejlődésének eredményét két forradalmi átalakulás fejezi ki. A pártkongresszus, mint ahogy azt Martov elvtárs „Mégegyszer kisebbségben” c. brosúrájában helyesen megállapította, valóságos forradalom volt. Éppígy igazuk van a kisebbség azon tréfacsinálóinak is, akik azt mondják: a világot a forradalmak viszik előre, nos, hát csináltunk egy forradalmat! A kongresszus után csakugyan csináltak forradalmat; az is igaz, hogy a világot, általában, a forradalmak viszik előre. De ezzel az általános megállapítással még nem határozzuk meg minden konkrét forradalom konkrét jelentőségét: hogy a felejthetetlen Mahov elvtárs felejthetetlen mondását más szavakkal fejezzük ki: van olyan revolúció, amely reakció. Annak megállapítására, vajon ez vagy az a konkrét forradalom előre vagy hátra sodorta-e a „világot” (pártunkat), tudnunk kell, hogy a párt forradalmi vagy pedig opportunista szárnya volt-e az a reális erő, amely a forradalmat véghezvitte, tudnunk kell, hogy forradalmi, vagy pedig opportunista elvek hevítették-e a harcosokat.

Pártkongresszusunk az orosz forradalmi mozgalom történetében a maga nemében egyetlen, még soha nem tapasztalt jelenség volt. Először sikerült egy konspiratív forradalmi pártnak az illegalitás sötétjéből kilépnie a napvilágra, s mindenkinek megmutatnia belső pártharcunk egész menetét és kimenetelét, egész pártunknak, valamint a párt minden valamelyest jelentékeny részének arculatát a program, a taktika és a szervezés kérdéseiben. Először történt, hogy sikerült megszabadulnunk a körökre jellemző fegyelmezetlenség és a forradalmi nyárspolgáriasság hagyományaitól, először sikerült összehozni számos igen különböző, gyakran elkeseredetten egymással szembenálló és kizárólag az eszme erejével egymáshoz kapcsolt csoportot, amelyek készek voltak (elvben) arra, hogy feláldozzanak minden csoport-sajátosságot és csoport-önállóságot a hatalmas, a valóságban most általunk először megteremtett egész: a párt javára. De a politikában önként nem hoznak áldozatokat, ki kell harcolni őket. A szervezetek feloszlatása körüli harc szükségképpen szörnyen elkeseredett harc volt. A nyílt, szabad harc friss fuvallata forgószéllé nőtt. Ez a forgószél elsöpörte — és nagyszerű, hogy elsöpörte! — a körösdi érdekeknek, érzéseknek és hagyományoknak kivétel nélkül minden maradványát, és először teremtett igazi pártfunkcionárius testületeket.

De hogy minek nevezem magam és hogy mi vagyok, az nem egy és ugyanaz. Más dolog — elvben feláldozni a körösdit a párt javára és más dolog — saját körünkről lemondani. A friss fuvallat túlságosan frissnek bizonyult azok számára, akik megszokták a nyárspolgáriasság fülledt levegőjét. „A párt nem bírta el első kongresszusát” — ahogy Martov elvtárs „Mégegyszer kisebbségben” c. brosúrájában (véletlenül) helyesen megjegyezte. Túlságosan nagy volt a sértődöttség a szervezetek feloszlatása miatt. A vad forgószél felkavarta pártfolyamunk fenekének egész iszapját, s az iszap bosszút állt. A régi, begyepesedett körösdi legyűrte a még fiatal pártelvet. A párt szétvert opportunista szárnya a véletlen akimovi zsákmányon erőre kapva — persze ideiglenesen — fölülkerekedett a forradalmi szárnyon.

Az eredmény az új „Iszkra”, mely kénytelen továbbfejleszteni és elmélyíteni szerkesztőinek a pártkongresszuson elkövetett hibáját. A régi „Iszkra” a forradalmi harc igazságait tanította. Az új „Iszkra” életbölcsességre tanít: engedékenységre és békés együttélésre. A régi „Iszkra” a harcos ortodoxia lapja volt. Az új „Iszkra” az opportunizmus új kiadásával ajándékoz meg minket — főképpen szervezeti kérdésekben. A régi „Iszkra” kiérdemelte mind az orosz, mind a nyugat-európai opportunisták megtisztelő ellenszenvét. Az új „Iszkra” „megokosodott” és hamarosan már nem is fogja szégyenleni azt a sok dicséretet, melyet a szélső opportunistáktól kap. A régi „Iszkra” tántoríthatatlanul haladt célja felé, nála a szó és a tett egy volt. Az új „Iszkrá”-ban álláspontjának belső visszássága elkerülhetetlenül — bárki akaratától és tudatától függetlenül — politikai képmutatást szül. Az új „Iszkra” a körösdi ellen ágál, hogy a körösdinek a pártszerűségen aratott győzelmét leplezze. Farizeus módjára kárhoztatja a szakadást, mintha olyan pártban, mely valamennyire párt és valamennyire szervezett, el lehetne képzelni a szakadás ellen más eszközt, mint azt, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek. Kijelenti, hogy a forradalmi közvéleménnyel számolni kell, és az Akimovok dicshimnuszait eltitkolva kicsinyes pletykákat terjeszt a párt forradalmi szárnyához tartozó bizottságokról*. …

* Ennek a kellemes foglalkozásnak már sztereotip formája is kialakult: saját tudósítónk, X, közli a többségi Y bizottságról, hogy csúnyán bánt a kisebbséghez tartozó Z elvtárssal.*

… Milyen szégyen. Hogy megcsúfolták a mi régi „Iszkrá”-nkat!

Egy lépés előre, két lépés hátra … Megesik ez az egyén életében is, nemzetek történetében is, pártok fejlődésében is. Bűnös kishitűség volna, ha csak egy percig is kételkednénk a forradalmi szociáldemokrácia, a proletárszervezet és a pártfegyelem elveinek elkerülhetetlen, teljes diadalában. Már nagyon sok mindent kivívtunk, harcolnunk kell továbbra is, nem szabad a balsikerek miatt elcsüggednünk, kitartóan kell harcolnunk, megvetve a körösdi marakodás nyárspolgári módszereit, a végsőkig védenünk kell Oroszország összes szociáldemokratáinak olyan nagy erőfeszítés árán megteremtett egységes pártkapcsolatát, szívós és rendszeres munkával el kell érnünk, hogy az összes párttagok, különösen pedig a munkások, teljesen és tudatosan megismerjék pártkötelességeiket, a II. pártkongresszuson lefolyt harcokat, viszálykodásunk minden okát és körülményét, megismerjék, milyen végzetes hibákat követett el az opportunizmus, mely szervezeti téren is éppoly tehetetlenül behódol a burzsoá pszichológiának, ugyanolyan kritikátlanul átveszi a polgári demokrácia álláspontját, ugyanúgy eltompítja a proletár osztályharc fegyverét, mint programunk és taktikánk terén.

A proletariátusnak a hatalomért vívott harcában nincs más fegyvere, mint a szervezet. A proletariátus, melyet a burzsoá világban uralkodó anarchikus verseny széttagol, melyet a tőke számára végzett kényszermunka elnyom, melyet állandóan a teljes nyomorúság, elvadulás és züllés „legmélyére” taszítanak — ez a proletariátus csak akkor lehet és lesz is elkerülhetetlenül legyőzhetetlen erővé, ha a marxizmus elvei alapján történő eszmei egyesítését annak a szervezetnek anyagi egysége biztosítja, mely a dolgozók millióit a munkásosztály hadseregében tömöríti. Ennek a hadseregnek nem fog ellenállni sem az orosz önkényuralom elkorhadt hatalma, sem a nemzetközi tőke korhadozó hatalma. Ez a hadsereg egyre szorosabbra fogja tömöríteni sorait — minden zegzugos vonal és minden hátrafelé tett lépés ellenére, a mai szociáldemokrácia girondistáinak opportunista frázisai ellenére, az avult körösdi önelégült dicsekvése ellenére, az intellektuel anarchizmus talmi csillogása és hűhója ellenére.

Melléklet

A Guszev elvtárs és Deutsch elvtárs közötti incidens

Ennek az incidensnek, amely szoros kapcsolatban van Martov és Sztarover elvtársaknak a szöveg j) pontjában közölt levelében említett úgynevezett (amint Martov elvtárs mondotta) „hamis” jelöltlistával, lényege a következő. Guszev elvtárs közölte Pavlovics elvtárssal, hogy ezt a listát, amelyen Stein, Jegorov, Popov, Trockij és Fomin elvtársakat jelölték, neki, Guszevnek, Deutsch elvtárs adta át (Pavlovics elvtárs „Levelének” 12. oldala). Deutsch elvtárs ezért a közlésért Guszev elvtársat „szándékos rágalmazással” vádolta, és az elvtársi döntőbíróság Guszev elvtárs „közlését” „tévesnek” minősítette (lásd a bíróság határozatát az „Iszkra” 62. számában). Miután az „Iszkra” szerkesztősége a bíróság határozatát közzétette, Martov elvtárs (most már nem a szerkesztőség) „Az elvtársi döntőbíróság határozata” címmel külön röplapot adott ki, amelyben nemcsak a bíróság határozatát közölte teljes szövegében, hanem az ügy egész tárgyalásáról szóló beszámolót, valamint a maga utószavát is. Ebben az utószóban Martov elvtárs egyebek közt „szégyenletesnek” nevezi azt „a tényt, hogy egy listát a frakciós harc érdekében meghamisítottak”. Erre a röplapra Ljadov és Gorin elvtársak, a II. kongresszus küldöttei „A döntőbíróság negyedik tagja” c. röplappal feleltek, amelyben „erélyesen tiltakoznak az ellen, hogy Martov elvtárs nem átall továbbmenni a bíróság döntéseinél és Guszev elvtársnak becstelen indítékokat tulajdonít”, holott a bíróság nem állapított meg szándékos rágalmazást, csupán azt mondta ki döntésében, hogy Guszev elvtárs közlése téves. Gorin és Ljadov elvtársak részletesen megmagyarázzák, hogy Guszev elvtárs közlését egy egészen természetes hiba idézhette elő, és „méltatlannak” minősítik Martov elvtárs magatartását, aki maga számos téves kijelentést tett (és tesz is röplapjában), amikor Guszev elvtársnak alaptalanul becstelen szándékokat tulajdonított. Becstelen szándékok — mondják — itt egyáltalán nem is lehettek. Ha nem tévedek, ez az egész „irodalom” ebben a kérdésben, s kötelességemnek tartom, hogy e kérdés tisztázásához hozzájáruljak.

Mindenekelőtt szükség van arra, hogy az olvasó pontosan számot adjon magának e lista (a központi bizottsági jelöltek listája) keletkezésének időpontjáról és feltételeiről. Amint arra a szövegben már rámutattam, az „Iszkra”-szervezet a kongresszuson tanácskozott a központi bizottsági jelöltek listájáról, amelyet együttesen javasolhatna a kongresszusnak. A tanácskozás nézeteltéréssel végződött; az „Iszkra”-szervezet többsége azt a listát fogadta el, amelyen Travinszkij, Glebov, Vasziljev, Popov és Trockij szerepelt, de a kisebbség nem akart engedni és ragaszkodott a következő listához: Travinszkij, Glebov, Fomin, Popov és Trockij. Az után a gyűlés után, amelyen ezeket a jelöltlistákat előterjesztették és szavazásra bocsátották, az „Iszkra”-szervezet két része már nem ült többé össze. Mindkét rész szabad agitációt kezdett a kongresszuson, az őket elválasztó vitás kérdést mindegyik rész az egész kongresszus szavazatával akarta eldönteni, és ezért mennél több küldöttet igyekezett maga mellé állítani. Ez a szabad agitáció a kongresszuson azonnal felfedte azt a politikai tényt, amelyet a szövegben olyan részletesen elemeztem, nevezetesen, hogy a kisebbségi iszkrásoknak (Martovval az élén) ahhoz, hogy bennünket legyőzzenek, a „centrumra” (a mocsárra) és az iszkraellenesekre kellett támaszkodniok. Erre azért volt szükség, mert az „Iszkra” programját, taktikáját és szervezeti terveit az iszkraellenesek és a „centrum” támadása ellen következetesen védő küldöttek óriási többsége igen gyorsan és igen szilárdan a mi oldalunkra állt. Nem tartozott sem az iszkraellenesekhez, sem a „centrumhoz” 33 küldött (pontosabban: szavazat); ezek közül mi igen gyorsan megnyertünk a magunk számára 24-et, „közvetlen megállapodást” kötöttünk velük, megteremtettük a „kompakt többséget”. Martov elvtársnak viszont mindössze 9 szavazata maradt; a győzelemhez szüksége volt az iszkraellenesek és a „centrum” valamennyi szavazatára; ezekkel a csoportokkal együtt haladhatott (mint a szervezeti szabályzat 1. pontja kérdésében is), „koalícióra léphetett”, azaz megkaphatta támogatásukat, de nem köthetett velük közvetlen megállapodást, mégpedig azért nem, mert az egész kongresszus alatt éppen olyan erélyesen harcolt e csoportok ellen, mint mi. Éppen ebben volt Martov elvtárs helyzetének tragikomikuma! Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban meg akar semmisíteni ezzel a gyilkos méreggel átitatott kérdéssel: „tisztelettel kérjük Lenin elvtársat, feleljen nyíltan erre a kérdésre: kinek volt idegen a kongresszuson a «Juzsnij Rabocsij»?” (23. old., jegyzet.) Tisztelettel és nyíltan felelek: Martov elvtársnak volt idegen. Bizonyíték: én igen gyorsan közvetlen megállapodást kötöttem az iszkrásokkal, de Martov elvtárs nem kötött és nem is köthetett közvetlen megállapodást sem a „Juzsnij Rabocsij”-jal, sem Mahov elvtárssal, sem Bruker elvtárssal.

Csak aki megértette ezt a politikai helyzetet, értheti meg azt, mi a „veleje” a hírhedt „hamis” lista fájó kérdésének. Képzeljük el konkrétan az ügy állását: az „Iszkra”-szervezet kettészakadt, és mi szabadon agitálunk a kongresszuson — védjük listáinkat. Eközben a számos magánbeszélgetés során a névsorokat százféle módon kombinálják, az ötösbizottság helyett hármasbizottságot jelölnek, a legkülönbözőbb javaslatokat teszik az egyik jelöltnek egy másikkal való helyettesítésére. Jól emlékszem például, hogy a többség magánbeszélgetéseiben javasolták, majdpedig a megbeszélés és viták után elvetették Ruszov, Oszipov, Pavlovics és Gyedov elvtársak jelölését. Könnyen meglehet, hogy javasoltak más, előttem ismeretlen jelölteket is. A beszélgetések során minden kongresszusi küldött elmondta véleményét, módosításokat javasolt, vitatkozott stb. Roppant nehéz feltételezni, hogy ez csak a többség körében történt meg. Kétségtelen, hogy a kisebbség körében ugyanez történt, mert eredeti ötösbizottságukat (Popov, Trockij, Fomin, Glebov, Travinszkij) később, mint Martov és Sztarover elvtársak leveléből láttuk, egy Glebovból, Trockijból és Popovból álló hármasbizottsággal váltották fel, de Glebov nem tetszett nekik és szívesen váltották fel Fominnal (lásd Ljadov és Gorin elvtárs röplapját). Nem szabad elfelejteni, hogy azokat a csoportokat, amelyekre én a brosúra szövegében a kongresszusi küldötteket felosztom, post factum* — utólag. — Szerk.* történt elemzés alapján határoltam el egymástól: a valóságban ezek a csoportok a választások előtti agitációban csak körvonalaikban mutatkoztak, és a véleménycsere a küldöttek között teljesen szabadon folyt; semmiféle „fal” nem volt közöttünk, és mindenki tetszés szerint magánbeszélgetést folytatott bármelyik küldöttel. Egyáltalán nincs semmi csodálnivaló abban, hogy ilyen körülmények között, a mindenféle kombinációk és listák közepette, az „Iszkra”- szervezet kisebbségének listáján kívül (Popov, Trockij, Fomin, Glebov, Travinszkij) létrejött egy ettől nem nagyon különböző lista: Popov, Trockij, Fomin, Stein és Jegorov. A jelöltek ilyen kombinációja a legnagyobb mértékben természetes, mert köztudomású volt, hogy jelöltjeink, Glebov és Travinszkij, nem tetszettek az „Iszkra”-szervezet kisebbségének (lásd levelüket a szöveg j) pontjában, ahol a hármasbizottságból eltávolítják Travinszkijt, Glebovról pedig nyíltan megmondják, hogy ez kompromisszum). Glebovnak és Travinszkijnak a Szervező Bizottság tagjaival, Steinnel és Jegorovval való helyettesítése egészen természetes volt, és különös lett volna, ha ez a pártkisebbség küldöttei közül senkinek sem jutott volna eszébe.

Vizsgáljuk most meg a következő két kérdést: 1) kitől eredt ez a lista: Jegorov, Stein, Popov, Trockij, Fomin? és 2) miért háborodott fel olyan mélységesen Martov elvtárs azon, hogy ezt a listát neki tulajdonították? Hogy pontosan felelhessünk az első kérdésre, körkérdést kellene intéznünk a kongresszus küldötteihez. Most erre nincs módunk. Különösképpen annak tisztázására volna szükség, hogy a pártkisebbség (amely nem tévesztendő össze az „Iszkra”-szervezet kisebbségével) küldöttei közül ki hallott a kongresszuson az „Iszkra”-szervezet szakadását előidéző listákról? milyen álláspontot foglaltak el ezek a küldöttek az „Iszkra”-szervezet többségének és kisebbségének két listájával kapcsolatban, nem javasoltak-e valami tervet, nem hallottak-e valamilyen véleményt az „Iszkra”-szervezet kisebbségének listájában kívánatos változtatásra vonatkozóan. Sajnos ezeket a kérdéseket úgylátszik a döntőbíróság előtt sem tették fel, s ez (a határozat szövegéből ítélve) még azt sem tudta, milyen „ötösbizottságok” miatt szakadt két táborra az „Iszkra”-szervezet. Belov elvtárs például (akit én a centrumhoz számítok) „kijelentette, hogy jó elvtársi viszonyban volt Deutsch-csal, aki elmondta neki a kongresszus munkájáról szerzett benyomásait, és ha Deutsch bármilyen agitációt folytatott volna az egyik vagy másik lista mellett, akkor ezt Belovval is közölte volna”. Igen sajnálatos, hogy tisztázatlan maradt az a kérdés, közölte-e Deutsch elvtárs a kongresszuson az „Iszkra”-szervezet listáival kapcsolatban szerzett benyomásait Belov elvtárssal, és ha igen, milyen álláspontot foglalt el Belov elvtárs az „Iszkra”-szervezet kisebbségének ötös jegyzékével kapcsolatban? nem javasolt-e valami kívánatos módosítást, vagy nem hallott ilyesmiről? Minthogy ez a körülmény nem tisztázódott, Belov és Deutsch elvtárs kijelentései közt ellentmondás van, amint arra Gorin és Ljadov elvtársak már rámutattak, nevezetesen az, hogy Deutsch elvtárs, bár ő ennek az ellenkezőjét állítja, „agitációt folytatott egyes központi bizottsági jelöltek mellett”, akiket az „Iszkra”-szervezet javasolt. Belov elvtárs továbbá elmondja, hogy „a kongresszuson forgalomban levő névsorról magánúton szerzett tudomást, mintegy két nappal a kongresszus befejezése előtt, amikor Jegorov és Popov elvtársakkal és a harkovi bizottság küldötteivel találkozott. Jegorov kifejezésre juttatta csodálkozását azon, hogy neve szerepel a központi bizottsági jelöltek jegyzékében, minthogy — véleménye szerint — az ő jelölését sem a többség, sem a kisebbség kongresszusi küldöttei nem fogadnák rokonszenvvel. Igen jellemző, hogy itt nyilvánvalóan az „Iszkra”-szervezet kisebbségéről van szó, mert a pártkongresszus többi kisebbsége Jegorov elvtársnak, a Szervező Bizottság tagjának és a „centrum” tekintélyes szónokának jelölését nemcsak rokonszenvvel fogadhatta, hanem minden bizonnyal úgy is fogadta. Sajnos, Belov elvtárstól éppen a pártkisebbség azon tagjainak rokonszenvéről vagy ellenszenvéről nem tudunk meg semmit, akik nem tartoztak az „Iszkra”-szervezethez. Márpedig éppen ez a kérdés fontos, mert Deutsch elvtárs fel volt háborodva azon, hogy ezt a listát az „Iszkra”-szervezet kisebbségének tulajdonították, holott a lista eredhetett az ehhez a szervezethez nem tartozó kisebbségtől is!

Persze most nagyon nehéz emlékezni arra, hogy ki beszélt először a jelöltek ilyen kombinációjának lehetőségéről, és hogy mi külön-külön kitől hallottunk erről. Én például nemcsak erre nem emlékszem, de arra sem, hogy ki javasolta a többségből először Ruszovnak, Gyedovnak és másoknak általam említett jelöltségét; a jelöltek mindenféle kombinációira vonatkozó beszélgetések, feltevések, híresztelések tömegéből csak azok a „listák” vésődtek emlékezetembe, amelyeket az „Iszkra”- szervezetben vagy a többség külön gyűlésein közvetlenül szavazásra bocsátottak. Ezeket a „listákat” nagyobbrészt szóbelileg adták tovább („Levél az «Iszkra» szerkesztőségéhez” című írásomban 4. old. alulról az 5. sorban éppen a gyűlésen általam szóbelileg javasolt öt jelöltből álló kombinációt nevezem listának), de igen gyakran cédulákra is felírták őket, s ezeket a cédulákat általában a küldöttek egymáshoz küldözgették kongresszusi üléseken és az ülés után rendszerint megsemmisítették őket.

Mivel a hírhedt lista eredetéről nincsenek pontos adataink, fel kell tételeznünk, hogy vagy a pártkisebbségnek az „Iszkra”- szervezet kisebbsége előtt ismeretlen küldötte foglalt állást a jelölteknek e listában szereplő kombinációja mellett, és ez a kombináció szóbeli és írásbeli formában bejárta a kongresszust; vagy pedig e kombináció mellett a kongresszuson az „Iszkra”-szervezet kisebbségének valamelyik tagja szólalt fel, aki utóbb megfeledkezett erről. Valószínűbbnek tartom a második feltevést, mégpedig a következő okból: Stein elvtárs jelölése az „Iszkra”-szervezet kisebbségének kétségkívül már a kongresszuson rokonszenves volt (lásd brosúrám szövegét), Jegorov elvtárs jelölésének gondolata viszont ebben a kisebbségben kétségkívül csak a kongresszus után merült fel (mert mind a Liga kongresszusa, mind az „Ostromállapot” sajnálkozását fejezi ki afelett, hogy a Szervező Bizottságot nem erősítették meg mint Központi Bizottságot, Jegorov elvtárs pedig tagja volt a Szervező Bizottságnak). Nem természetes-e az a feltevés, hogy a kisebbség valamelyik tagja mondotta ki magánbeszélgetésben és a pártkongresszuson azt a gondolatot — mely nyilvánvalóan a levegőben volt —, hogy a Szervező Bizottság tagjait tegyék meg a Központi Bizottság tagjaivá?

De Martov elvtárs és Deutsch elvtárs természetes magyarázat helyett hajlamosak feltétlenül valami szennyet, csalást, valami becstelenséget, „rágalmazó célzatú, nyilvánvalóan hazug hírek” terjesztését, „a frakciós harc érdekében történő hamisítást” stb. látni. Ezt a beteges törekvést csak az emigráns élet egészségtelen viszonyai, vagy abnormális idegállapot magyarázhatja meg, és nem is foglalkoznék ezzel a kérdéssel, ha a dolog nem fajult volna odáig, hogy méltatlan módon egy elvtárs becsületére törtek. Gondoljuk csak el: milyen alapjuk lehetett Deutsch és Martov elvtársaknak arra, hogy szennyes, gonosz szándékot keressenek egy téves közlésben, egy hamis hírben? Beteges képzeletükben nyilvánvalóan az a kép jelent meg, hogy a többség nem azzal „keltette rossz hírüket”, hogy rámutatott a kisebbség politikai hibájára (az 1. pont és az opportunistákkal kötött koalíció), hanem azzal, hogy a kisebbségnek „köztudomásúan hamis”, „hamisított” listákat tulajdonított. A kisebbség jobbnak látta a dolgot nem a maga hibájával, hanem a többség szennyes, becstelen, gyalázatos módszereivel magyarázni! Hogy mennyire oktalan dolog egy „téves közlésben” rossz szándékot keresni, arra már fentebb is rámutattunk, amikor az ügy körülményeit vázoltuk; világosan látta ezt az elvtársi döntőbíróság is, amely semmiféle rágalmat és semmiféle rossz szándékot, semmiféle szégyenletes tevékenységet nem állapított meg. Végül a legszemléltetőbben bizonyítja ezt az a tény, hogy az „Iszkra”-szervezet kisebbségének már a párt kongresszusán, még a választások előtt, volt egy megbeszélése a többséggel a hamis hírt illetően, Martov elvtárs pedig még levélben is adott egy magyarázatot, amelyet a 24 többségi küldött gyűlésén felolvastak! A többség nem is gondolt arra, hogy az „Iszkra”-szervezet kisebbsége előtt eltitkolja, hogy a kongresszuson valamilyen lista forgalomban van: Lenszkij elvtárs elmondta ezt Deutsch elvtársnak (lásd a bíróság döntését), Plehanov elvtárs beszélt erről Zaszulics elvtársnővel („vele lehetetlen beszélni, úgylátszik, Trepovnak néz engem” — mondta nekem Plehanov elvtárs, s ez a tréfa, melyet sokszor elmondtak, megintcsak azt mutatja, hogy a kisebbség abnormálisan izgatott állapotban volt), én kijelentettem Martov elvtársnak, hogy nyilatkozata (amely szerint ez a lista nem tőle ered) számomra elegendő (Liga jegyzőkönyve, 64. old.). Akkor Martov elvtárs (úgy emlékszem, Sztarover elvtárssal együtt) körülbelül a következő tartalmú cédulát küldte nekünk a titkárságra: „Az «Iszkra» szerkesztőségének többsége kéri, hogy bocsássák be a többség külön gyűlésére a róla terjesztett kompromittáló hírek megcáfolása végett.” Plehanov meg én ugyanezen a cédulán ezt feleltük: „Semmiféle kompromittáló híreket nem hallottunk. Ha szükség van szerkesztőségi ülésre, akkor erre vonatkozóan külön kell megállapodni. Lenin, Plehanov.” Este a többség gyűlésén elmondtuk ezt a 24 küldöttnek. Hogy mindenféle félreértésnek elejét vegyük, elhatároztuk, hogy mind a 24-en közösen küldötteket választunk, s ezeket a küldötteket megbízzuk, hogy tisztázzák a dolgot Martov és Sztarover elvtársakkal. A megválasztott küldöttek, Szorokin és Szablina elvtársak, el is mentek és megmagyarázták, hogy senki sem tulajdonítja a névsort éppen Martovnak vagy Sztarovernek, különösen nyilatkozatuk után, s hogy egyáltalán nem fontos, hogy az „Iszkra”-szervezet kisebbségétől, vagy az ehhez a szervezethez nem tartozó kongresszusi kisebbségtől ered valamilyen módon ez a névsor. Mégsem lehet a kongresszuson vizsgálatot folytatni! nem lehet valamennyi delegátust megkérdezni egy ilyen névsorra vonatkozóan! De Martov és Sztarover elvtársak azonkívül még egy formális cáfolatot tartalmazó levelet is írtak nekünk (lásd a j) pontot). Ezt a levelet meghatalmazottaink, Szorokin és Szablina elvtársak, a 24-ek gyűlésén felolvasták. Azt hihettük volna, hogy az incidens már befejezettnek tekinthető — nem abban az értelemben, hogy befejeződtek a lista eredetének megállapítására irányuló kutatások (ha ez érdekel valakit), hanem abban az értelemben, hogy sikerült teljesen kiküszöbölni minden olyan gondolatot, hogy bárkinek is szándékában van „ártani a kisebbségnek” vagy bárkit is „rágalmazni”, vagy pedig felhasználni „egy hamisítványt a frakcióharc érdekében”. Ámde Martov elvtárs a Ligában (63—64. old.) megintcsak előráncigálja ezt a beteg képzelet szülte szennyet, s emellett számos téves közlést tesz (bizonyára izgalmában). Azt mondta, hogy a listán szerepelt egy bundista. Ez nem igaz. A döntőbíróság előtt valamennyi tanú, Stein és Belov elvtárs is, megerősíti, hogy Jegorov elvtárs szerepelt a listán. Martov elvtárs azt mondja, hogy a jegyzék egy közvetlen megállapodás értelmében vett koalíciót jelentett. Ez, mint már mondottam, nem igaz. Martov elvtárs azt mondja, hogy más, az „Iszkra”-szervezet kisebbségétől eredő listát (amely alkalmas arra, hogy a kongresszus többségét ettől a kisebbségtől eltaszítsa) „még csak nem is hamisítottak”. Ez nem igaz, mert a pártkongresszus egész többsége legalább három listát ismert, amelyek Martov elvtárstól és társaitól eredtek, és amelyeket a többség nem helyeselt (lásd Ljadov és Gorin röplapját).

Egyáltalán miért háborította fel ez a lista annyira Martov elvtársat? Azért, mert a lista a párt jobbszárnya felé való fordulatot jelentett. Abban az időben Martov elvtárs az „opportunizmus hamis vádja” miatt jajveszékelt, fel volt háborodva „politikai álláspontjának helytelen jellemzése miatt”, most azonban kivétel nélkül mindenki látja, hogy annak a kérdésnek, hogy az a bizonyos lista Martov elvtárstól vagy Deutsch elvtárstól ered-e, semmiféle politikai jelentősége nem lehetett, hogy lényegileg, függetlenül mind ettől, mind bármely más listától, a vád nem volt hamis, hanem megfelelt a valóságnak, a politikai álláspont jellemzése pedig tökéletesen helyes volt.

A hírhedt hamis lista kínos, kiagyalt ügyének eredménye eszerint a következő:

1) Martov elvtárs merényletet követett el Guszev elvtárs becsülete ellen; lármát csapott „a frakcióharc érdekében végrehajtott listahamisítás gyalázatos ténye miatt”, ezt kétségtelenül méltatlan eljárásnak kell neveznünk, Gorin és Ljadov elvtársakkal egyetértve.

2) Egészségesebb légkör megteremtése, valamint annak érdekében, hogy a párt tagjai ne legyenek kötelesek mindenféle beteges kirohanást komolyan venni, a III. kongresszuson talán el kellene fogadnunk egy olyan szabályt, amilyen a német szociáldemokrata munkáspárt szervezeti szabályzatában is van. E szervezeti szabályzat 2. pontja így szól: „Nem tartozhat a párthoz az, aki durván megsértette a pártprogram elveit vagy becstelen tettet követett el. A pártban való megmaradás kérdését a pártvezetőség által egybehívott döntőbíróság dönti el. A bírák felét az jelöli ki, aki a kizárást javasolja, a másik felét az, akit ki akarnak zárni, az elnököt pedig a pártvezetőség. A döntőbíróság határozata megfellebbezhető az ellenőrző bizottsághoz vagy a pártkongresszushoz.” Az ilyen szabály jó harci eszközül szolgálhat mindazok ellen, akik mindenféle becstelenség címén könnyelműen vádaskodnak (vagy pletykákat terjesztenek). Ha ilyen szabályunk volna, minden ilyen vádat egyszersmindenkorra a méltatlan pletykákhoz sorolnának mindaddig, amíg azoknak, akik vádolnak, nem lesz erkölcsi bátorságuk, hogy a párt színe előtt lépjenek fel vádlóként és arra törekedjenek, hogy az illetékes pártszerv ítéletet hozzon.

A megírás ideje: 1904 február—május.

Először Genfben, 1904 májusában
jelent meg, külön könyv alakjában.

Lenin Művei. 7. köt. 207—452. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Mi a teendő?

Mozgalmunk égető kérdései

„ … A pártharc erőt és elevenséget
ad a pártnak, a párt gyengeségének
legfőbb bizonyítéka az elmosódottság
és az élesen kiütköző ellentétek tompítása;
a párt erősödik azzal, hogy
megtisztítja magát…”

(Lassalle Marxhoz írt
1852 június 24-i leveléből.)

Előszó

Ezt a brosúrát a szerző eredeti terve szerint a „Mivel kezdjük?” c. cikkben („Iszkra” 4. sz. 1901 május) felvetett gondolatok részletes kifejtésének kellett volna szentelni. S mindenekelőtt bocsánatot kell kérnünk az olvasótól az ott tett (és sok levélre és kérdésre adott válaszban megismételt) ígéret késői beváltásáért. Ennek a késedelemnek az volt az egyik oka, hogy a múlt (1901) év júniusában kísérletet tettek valamennyi külföldi szociáldemokrata szervezet egyesítésére. Természetesen be kellett várni e kísérlet eredményeit, mert sikere esetén talán valamelyest más szemszögből kellett volna kifejteni az „Iszkra” szervezeti elveit, és a siker mindenesetre reményt nyújtott volna arra, hogy igen hamar véget lehet vetni a két áramlat létezésének az orosz szociáldemokráciában. Mint az olvasó tudja, a kísérlet kudarccal végződött és — mint az alábbiakban igyekszünk bizonyítani — nem is végződhetett másképpen azután, hogy a „Rabocseje Gyelo” 10. számában újra az ökonomizmus felé fordult. Feltétlenül szükségessé vált, hogy erélyesen harcba szálljunk ezzel a szétfolyó és kevéssé határozott, de annál makacsabb irányzattal, amely különböző formákban megújulni képes. Ennek megfelelően a brosúra eredeti terve megváltozott és igen jelentékenyen kibővült.

A brosúra fő témájának a „Mivel kezdjük?” c. cikkben felvetett három kérdésnek kellett volna lennie. Ez a három kérdés: politikai agitációnk jellege és fő tartalma, szervezési feladataink és egy harcos országos szervezet egyidejűleg és mindenfelől meginduló felépítésének terve. Ezek a kérdések régóta érdeklik a szerzőt, aki már a „Rabocsaja Gazetá”-ban, e lap felújítására irányuló egyik sikertelen kísérlet alkalmából megpróbálkozott e kérdések felvetésével (lásd az V. fejezetet). De az az eredeti szándékunk, hogy a brosúrában csak e három kérdés vizsgálatával foglalkozzunk és nézeteinket lehetőleg pozitív formában, minden vagy majdnem minden vita nélkül fejtsük ki, két okból teljesen megvalósíthatatlannak bizonyult. Egyrészt kitűnt, hogy az ökonomizmus sokkal szívósabb, mint hittük (az ökonomizmus szót tágabb értelmében használjuk, ahogy az „Iszkra” (1901 december havi) 12. számában a „Beszélgetés az ökonomizmus védelmezőivel” c. cikkben kifejtettük, amely mintegy körvonalazta e brosúra vázlatát). Kétségtelenné vált, hogy e három kérdés megoldásának különböző felfogása nem annyira a részletekben megnyilvánuló nézeteltéréssel, hanem sokkal inkább az orosz szociáldemokrácia két irányzatának szöges ellentétével magyarázható. Másrészt az a körülmény, hogy az ökonomisták nem tudták felérni ésszel, hogy nézeteinknek valóban érvényt szereztünk az „Iszkrá”-ban, félreérthetetlenül megmutatta, hogy gyakran a szó szoros értelmében különböző nyelven beszélünk, hogy ezért nem tudunk megegyezni semmiben, ha nem kezdjük ab ovo, hogy meg kell próbálnunk minél népszerűbben, számos egészen konkrét példával megvilágítva, rendszeresen „megértetni magunkat” minden ökonomistával nézeteltéréseink minden fontos pontjában. S én elhatároztam, hogy megkísérlem „megértetni magam”, bár teljesen tudatában voltam annak, hogy ez erősen felduzzasztja a brosúra terjedelmét és késleltetni fogja megjelenését, de ugyanakkor nem láttam semmi lehetőséget arra, hogy más módon váltsam be a „Mivel kezdjük?” c. cikkben tett ígéretemet. Tehát nemcsak a késedelemért kell bocsánatot kérnem, hanem bocsánatot kell kérnem még a brosúra irodalmi kidolgozásának igen nagy fogyatékosságaiért is: a legnagyobb sietséggel kellett dolgoznom, méghozzá mindenféle egyéb munka okozta megszakításokkal.

A brosúra fő témája változatlanul a fentemlített három kérdés taglalása, de előbb két általánosabb kérdést kellett megvilágítanom: miért van az, hogy egy olyan „ártatlan” és „természetes” jelszó, mint „a kritika szabadsága”, valóságos harci jeladás számunkra? miért nem tudunk megegyezni még abban az alapvető kérdésben sem, hogy mi a szociáldemokrácia szerepe az ösztönös tömegmozgalom tekintetében? Továbbá: a politikai agitáció jellegéről és tartalmáról vallott nézetek kifejtése a trade-unionista és a szociáldemokrata politika közötti különbség magyarázatává, a szervezési feladatokról vallott nézetek kifejtése pedig az ökonomistákat kielégítő kontárkodás és a nézetünk szerint nélkülözhetetlen forradalmár-szervezet közötti különbség magyarázatává módosult. Azonkívül ragaszkodom az országos politikai lap „tervéhez”, annál is inkább, mivel az ellene felhozott ellenvetések alaptalanok és nem adnak érdemleges választ arra a „Mivel kezdjük?” c. cikkben feltett kérdésre, hogyan foghatnánk hozzá egyidejűleg és mindenfelől a számunkra nélkülözhetetlen szervezet felépítéséhez. Végül a brosúra befejező részében remélhetőleg sikerült kimutatnom, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy elejét vegyük az ökonomistákkal való végleges szakításnak, ami azonban mégis elkerülhetetlennek bizonyult; — hogy a „Rabocseje Gyelo” azért tett szert különleges, ha úgy tetszik, „történelmi” jelentőségre, mert legteljesebben, legvilágosabban nem a következetes ökonomizmust, hanem azt a zűrzavart és azokat az ingadozásokat fejezte ki, amelyek az orosz szociáldemokrácia történetében egy egész időszak jellegzetes vonását alkották; — hogy ezért a „Rabocseje Gyeló”-val való vitának, amely az első pillanatra túlságosan részletesnek látszik, szintén megvan a jelentősége, mert nem haladhatunk előre, ha végérvényesen fel nem számoljuk ezt az időszakot.

1902 február.

N. Lenin

I
A dogmatizmus és a „kritika szabadsága”

a) Mit jelent a „kritika szabadsága”?

A „kritika szabadsága” kétségtelenül a legdivatosabb jelszó manapság. Ezt hangoztatják leggyakrabban a szocialisták és a demokraták közti vitákban minden országban. Az első pillanatra nehéz valami furcsábbat elképzelni, mint mikor a vitázó felek egyike ünnepélyesen a kritika szabadságára hivatkozik. Hát valóban akadt valaki az élenjáró pártokban, aki szót emelt volna az európai országok többségének az ellen az alkotmányos törvénye ellen, amely biztosítja a tudomány és a tudományos kutatás szabadságát? „Itt valami nincs rendjén!” — fogja gondolni minden kívülálló ember, aki úton-útfélen hallja ezt a divatos jelszót, de még nem hatolt a vitázok nézeteltéréseinek mélyére. „Ez a jelszó nyilván egyike azoknak a konvencionális szólamoknak, amelyeket — akár a fedőneveket — a használat törvényesít és amelyek csaknem köznevekké válnak.”

*Mellesleg szólva, a modern szocializmus történetében alighanem egyedülálló és a maga nemében rendkívül vigasztaló jelenség, hogy a szocializmuson belül fennálló különböző irányzatok viszálya elsőízben lett nemzetiből nemzetközivé. A múltban a lassallisták és az eisenachiak, a guesde-isták és a posszibilisták, a fábiánusok és a szociáldemokraták, a narodovolecek és a szociáldemokraták közötti viták tisztán nemzeti keretek közt folytak, merőben nemzeti sajátosságokat tükröztek, s hogy úgy mondjuk, különböző síkon mozogtak. Ma (most már világosan látható ez) az angol fábiánusok, a francia miniszterialisták, a német bernsteinisták, az orosz kritikusok valamennyien egy családot alkotnak, valamennyien dicsérik egymást, tanulnak egymástól és vállvetve hadakoznak a „dogmatikus” marxizmus ellen. Hátha ebben a szocialista opportunizmussal való első igazán nemzetközi összecsapásban fog annyira megerősödni a nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia, hogy véget vethessen az Európában már régóta uralkodó politikai reakciónak?*

Valóban nem titok, hogy a jelenlegi nemzetközi* szociáldemokráciában két irányzat alakult ki, amelyek harca hol fellobban és heves lángra gyúl, hol pedig lelohad és hatásos „fegyverszüneti határozatok” hamuja alatt parázslik. Hogy mi a lényege a „régi, dogmatikus” marxizmussal „kritikusan” szembenálló „új” irányzatnak, azt elég határozottan megmondotta Bernstein és megmutatta Millerand.

A szociáldemokráciának a szociális forradalom pártjából át kell alakulnia a szociális reformok demokratikus pártjává. Ezt a politikai követelést Bernstein meglehetős következetességgel összehangolt „új” érvek és meggondolások egész ütegével fedezte. Bernstein tagadta, hogy a szocializmus tudományosan megindokolható, és hogy a materialista történelemfelfogás alapján bebizonyítható a szükségszerűsége és elkerülhetetlensége; tagadta a nyomor és a proletarizálódás fokozódásának és a kapitalista ellentmondások kiéleződésének tényét; tarthatatlannak nyilvánította a „végcél” fogalmát, és feltétlenül elvetette a proletariátus diktatúrájának eszméjét; tagadta a liberalizmus és a szocializmus elvi ellentétét; tagadta az osztályharc elméletét, amely állítólag nem alkalmazható a többség akarata szerint kormányzott szigorúan demokratikus társadalomra és így tovább.

Azt a követelést tehát, hogy a forradalmi szociáldemokráciától határozottan, a burzsoá szociálreformátorkodás felé kell fordulni, nyomon követte a marxizmus összes alapeszméinek burzsoá kritikája felé tett nem kevésbé határozott fordulat. Mivel pedig már régóta ilyen szellemben „kritizálják” a marxizmust, politikai szószékekről és egyetemi katedrákról, a brosúrák tömegében és számos tudományos értekezésben egyaránt, és mivel a művelt osztályok egész serdülő ifjúságát évtizedeken át rendszeresen ezen a kritikán nevelték, nincs mit csodálkozni azon, hogy a szociáldemokrácia „új kritikai” irányzata úgyszólván egyszerre, teljesen kész formában jött a világra, akárcsak Minerva Jupiter fejéből. Tartalmát tekintve ennek az irányzatnak nem is kellett fejlődnie és alakulnia; készen hozták át a burzsoá irodalomból a szocialista irodalomba.

Továbbá: ha Bernstein elméleti kritikájával és politikai törekvéseivel még mindig nincs tisztában valaki, a franciák gondoskodtak az „új módszer” szemléltető bemutatásáról. Franciaország ezúttal is hű maradt annak az országnak régi jó híréhez, „amelynek történetében, inkább mint bárhol másutt, döntésre vitték az osztályok harcát” (Engelsnek Marx „Der 18 Brumaire” c. munkájához írt előszavából). A francia szocialisták nem sokat teoretizáltak, hanem mindjárt cselekedni kezdtek; Franciaországnak a demokrácia tekintetében fejlettebb politikai viszonyai lehetővé tették, hogy nyomban áttérjenek a „gyakorlati bernsteinizmusra”, annak minden következményével együtt. Millerand kitűnő példát szolgáltatott erre a gyakorlati bernsteinizmusra, — nem ok nélkül történt, hogy Bernstein is, Vollmar is oly buzgón védte és dicsérte Millerand-t! Valóban, ha a szociáldemokrácia lényegében csak reformpárt és van bátorsága nyíltan be is vallani ezt, akkor a szocialistának nemcsak joga van belépni a burzsoá kormányba, hanem még állandóan törekednie is kell erre. Ha a demokrácia lényegében az osztályuralom megszüntetését jelenti, akkor miért ne bűvölhetné el egy szocialista miniszter az egész burzsoá világot az osztályok együttműködésének hirdetésével? Miért ne maradhatna benn a kormányban még akkor is, ha a csendőrök a munkások gyilkolásával újra meg újra megmutatják az osztályok demokratikus együttműködésének igazi jellegét? Miért ne vehetne részt személyesen a cár fogadásában, akit a francia szocialisták már csak az akasztófa, a kancsuka és a száműzések hőseként (knouteur, pendeur et déportateur) emlegetnek? És kárpótlásul azért, hogy a szocializmust ország-világ előtt hallatlanul megalázták és önnönmaguk mocskolták be, hogy megrontották a munkástömegek szocialista tudatát, ezt az egyetlen alapot, amely biztosíthatja győzelmünket, mindezért nyomorúságos reformok nagyhangú tervezeteivel fizetnek, olyan nyomorúságos tervekkel, amelyeknél többet sikerült kicsikarni még a burzsoá kormányoktól is!

Aki nem tetteti magát vaknak, annak látnia kell, hogy a szocializmusban felbukkant új „kritikai” irányzat nem egyéb, mint az opportunizmus újabb válfaja. És ha az embereket nem a csillogó mundérjuk és nem is hatásosan megválasztott nevük után ítéljük meg, hanem aszerint, hogy mit cselekszenek és valójában mit propagálnak, akkor nyilvánvaló, hogy a „kritika szabadsága” a szociáldemokrácia opportunista irányzatának szabadsága, szabadság azok számára, akik a szociáldemokráciát demokratikus reformpárttá igyekeznek változtatni, akik a szocializmusba burzsoá eszméket és burzsoá elemeket igyekeznek átplántálni.

Szabadság … Nagy szó ez, de az ipari szabadság zászlaja alatt folytak a legszörnyűbb rablóháborúk, a munka szabadságának zászlaja alatt pedig a dolgozókat fosztották ki. Ugyanilyen belső képmutatás rejlik a „kritika szabadsága” jelszavának mai használatában is. Akik csakugyan meg vannak győződve róla, hogy előbbre vitték a tudományt, azok nem azt követelnék, hogy a régiek mellett az új nézeteket is szabadon hirdethessék, hanem azt, hogy a régi nézeteket az újakkal helyettesítsék. De ha manapság azt kiabálják, hogy „éljen a kritika szabadsága!”, ez a kiabálás erősen emlékeztet az üres hordó meséjére.

Mi meredek és nehéz úton haladunk zárt sorokban, erősen fogva egymás kezét. Mindenfelől ellenség vesz körül bennünket és majdnem állandóan ellenséges tűzben kell menetelnünk. Szabad elhatározásból éppen azért egyesültünk, hogy harcoljunk ellenségeink ellen és ne térjünk le a szomszédos mocsárba, amelynek lakói kezdettől fogva elítéltek bennünket azért, mert külön csoportot alakítottunk és nem a megbékülés, hanem a harc útját választottuk. És íme, néhányan közülünk kiáltozni kezdenek: gyerünk ebbe a mocsárba! — ha pedig rájuk pirítanak, azt válaszolják: milyen maradi emberek vagytok! Nem szégyellitek magatokat, még azt sem engeditek meg nekünk, hogy jobb útra hívjunk benneteket! — Ó igen, uraim, önöknek szabadságukban áll nemcsak hívogatni, hanem oda is menni, ahová tetszik, akár be a mocsárba; sőt úgy gondoljuk, hogy az önök igazi helye éppen a mocsárban van, és tőlünk telhetőleg készek vagyunk segíteni önöknek abban, hogy odaköltözzenek. De akkor eresszék el a kezünket, ne kapaszkodjanak belénk és ne mocskolják be a szabadság fennkölt nevét, mert hiszen nekünk is „szabadságunkban áll”, hogy oda menjünk, ahová akarunk, és felvegyük a harcot — necsak a mocsárral, hanem azokkal is, akik a mocsár felé fordítják a szekér rúdját!

b) A „kritika szabadságának” újabb védelmező!

És legújabban éppen ezt a jelszót („a kritika szabadságát”) tűzte ki ünnepélyesen a „Rabocseje Gyelo” (10. sz.), a külföldi „Orosz Szociáldemokraták Szövetségének” lapja, de nem mint elméleti posztulátumot, hanem mint politikai követelést, mint választ arra a kérdésre, hogy „lehetséges-e a külföldön működő szociáldemokrata szervezetek egyesülése?” — „Tartós egyesüléshez elengedhetetlen a kritika szabadsága”(36. old.).

Ebből a nyilatkozatból két egészen határozott következtetés vonható le: 1. a „Rabocseje Gyelo „általában védelmébe veszi a nemzetközi szociáldemokráciában fellépő opportunista irányzatot; 2. a „Rabocseje Gyelo” szabadságot követel az orosz szociáldemokráciában fellépő opportunizmus számára. Vizsgáljuk meg közelebbről ezeket a következtetéseket.

A „Rabocseje Gyeló”-nak „különösen” az nem tetszik, hogy „az «Iszkra»és a«Zarja» hajlamos megjósolni a nemzetközi szociáldemokrácia Hegypártjának és Gironde-jának szakítását”*.”

*A forradalmi proletariátus két irányzatát (a forradalmit és az opportunistát) az „Iszkra” 2. számának (1901 február) vezércikke hasonlította a XVIII. század forradalmi burzsoáziájának két irányzatához (a jakobinus „Hegypárthoz” és a girondistákhoz). Ennek a cikknek szerzője: Plehanov. A kadetok, a „bezzaglavecek” és a mensevikek még most is előszeretettel beszélnek az orosz szociáldemokráciában érvényesülő „jakobinizmusról”. De arról, hogy Plehanov először a szociáldemokrácia jobbszárnya ellen használta ezt a kifejezést, erről most inkább hallgatnak, vagy . . . megfeledkeznek. (A szerző jegyzete az 1907-es kiadáshoz. — Szerk.)*

„Általában — írja B. Kricsevszkij, a «Rabocseje Gyelo» szerkesztője — a szociáldemokrácia soraiban Hegypártról és Gironde-ról beszélni szerintünk nem egyéb, mint felületes történelmi hasonlat, és különös, ha egy marxista ír ilyet. A Hegypárt és a Gironde nem különböző vérmérsékletet vagy eszmeáramlatot képviselt, mint a történész-ideológusok vélhetik, hanem különböző osztályokat vagy rétegeket: egyfelől a középburzsoáziát, másfelől a kispolgárságot és a proletariátust. A mostani szocialista mozgalomban azonban nem ütköznek össze osztályérdekek, ez a mozgalom teljes egészében, minden (B. Kr. kiemelése) válfajában, beleértve a legmegrögzöttebb bernsteinistákat is” a proletariátus osztályérdekeinek, politikai és gazdasági felszabadulásáért folyó osztályharcának talaján áll” (32— 33. old.).

Merész állítás! Vajon nem hallott B. Kricsevszkij arról a már régen megállapított tényről, hogy a bernsteinizmus ilyen gyors elterjedését éppen az biztosította, hogy az „akadémikusok” széles rétege vett részt az utóbbi évek szocialista mozgalmában? És ami a fő: mire alapítja szerzőnk azt a véleményét, hogy a „legmegrögzöttebb bernsteinisták” is a proletariátus politikai és gazdasági felszabadításáért folyó osztályharc talaján állnak? Nem tudjuk. Foggal-körömmel védi a legmegrögzöttebb bernsteinistákat, de egyetlen érvet, egyetlen gondolatot sem hoz fel védelmük igazolására. A szerző nyilván azt hiszi, hogy ha ugyanazt mondja, amit a legmegrögzöttebb bernsteinisták mondanak önmagukról, akkor állítása nem szorul bizonyításra. De elképzelhetünk-e valami „felületesebbet” annál, mint mikor egy egész irányzatot annak alapján ítélnek meg, amit ennek az irányzatnak a képviselői maguk mondanak magukról? Elképzelhetünk-e valami felületesebbet annál, mint a párt fejlődésének két különböző, sőt egymással homlokegyenest ellenkező típusáról vagy útjáról szóló szüntelen „moralizálás” („Rabocseje Gyelo” 34—35. old.)? Lám, a német szociáldemokraták elismerik a kritika teljes szabadságát, a franciák viszont nem, és éppen az ő példájuk mutatja teljes egészében „a türelmetlenség káros voltát”.

Éppen B. Kricsevszkij példája mutatja — feleljük erre mi —, hogy néha olyan emberek nevezik magukat marxistáknak, akik a történelmet a szó szoros értelmében „Ilovajszkij módján” szemlélik. Ahhoz, hogy megmagyarázzuk a német szocialista párt egységét és a francia szocialista párt szétdaraboltságát, egyáltalán nem szükséges a két ország történelmének sajátosságaiban turkálni, szembeállítani egymással a katonai félabszolutizmus és a köztársasági parlamentarizmus viszonyait, egyáltalán nem szükséges a kommün és a szocialistaellenes kivételes törvény következményeit vizsgálgatni, összevetni a gazdasági életet és a gazdasági fejlődést, és visszaemlékezni arra, hogy „a német szociáldemokrácia példátlan növekedését” nyomonkísérte a szocializmus történetében példátlan energiával folytatott harc minden elméleti (Mülberger, Dühring*, a katedra-szocialisták) és taktikai (Lassalle) eltévelyedés ellen stb. stb. Mindez felesleges! A franciák azért veszekednek, mert türelmetlenek, a németek egységesek, mert derék fiúk.

* Amikor Engels nekirontott Dühringnek, a német szociáldemokrácia képviselői közül meglehetősen sokan hajlottak az utóbbi nézetei felé, s a gorombaság, türelmetlenség, elvtársak közt megengedhetetlen vitatkozás stb. vádjával illették Engelst, még nyilvánosan, a pártkongresszuson is. J. Most és társai azt indítványozták (az 1877. évi kongresszuson), hogy ne közöljék a „Vorwärts”-ben Engels cikkeit, mert azok „az olvasók óriási többségét egyáltalán nem érdeklik”, Vahlteich pedig kijelentette, hogy ezeknek a cikkeknek a közlése nagy kárt okozott a pártnak, hogy Dühring is tett szolgálatokat a szociáldemokráciának: „mindenkit fel kell használnunk a párt érdekében, de ha a professzorok egymással vitatkoznak, akkor egyáltalán nem a «Vorwärts» az a hely, ahol ilyen vitákat kell folytatni” („Vorwärts”, 1877. 65. sz. június 6). Mint látjuk, ez is egy példa arra, hogyan védelmezik a „kritika szabadságát”, s nem ártana, ha legális kritikusaink és illegális opportunistáink, akik annyira szeretnek a németek példájára hivatkozni, gondolkodnának ezen a példán!*

És jegyezzék meg: ezzel a páratlanul mély bölcsességgel „hárítják el” azt a tényt, amely teljesen rácáfol a bernsteinisták védelmezésére. Azt a kérdést, hogy vajon a proletariátus osztályharcának talaján állnak-ea bernsteinisták, végérvényesen és megmásíthatatlanul csak a történelmi tapasztalat alapján lehet eldönteni. Következésképpen ebben a tekintetben éppen Franciaország példája a legfontosabb, mert ez az egyetlen ország, ahol a bernsteinisták — német kollégáik (és részben az orosz opportunisták: v. ö. „Rabocseje Gyelo”, 2—3. sz. 83—84. old.) élénk helyeslése mellett — megkísérelték, hogy önállóan talpra álljanak. A franciák „engesztelhetetlenségére” való hivatkozás — eltekintve (nozdrjovi értelemben vett) „történelmi” jelentőségétől — nem egyéb, mint igen kellemetlen tényeknek haragos szavakkal való elkenésére irányuló kísérlet.

De mi még a németeket sem akarjuk odaajándékozni B. Kricsevszkijnek és a „kritika szabadsága” többi számos védelmezőjének. Ha a német párt még megtűri soraiban a „legmegrögzöttebb bernsteinistákat”, csak annyiban tűri meg őket, amennyiben alávetik magukat a hannoveri határozatnak, amely határozottan elvetette Bernstein „módosításait”, és a lübecki határozatnak, amely (bármennyire diplomatikus is) nyíltan figyelmezteti Bernsteint. Az még csak vitatható a német párt érdekei szempontjából, hogy helyénvaló volt-e a diplomácia, hogy jobb-e az adott esetben a rossz béke, mint a jó veszekedés, egyszóval lehetnek nézeteltérések abban, hogy így vagy úgy célszerűbb-e elvetni a bernsteinizmust, de lehetetlen nem látni azt a tényt, hogy a német párt két ízben is elvetette a bernsteinizmust. Aki tehát azt hiszi, hogy a németek példája igazolja azt a tételt, hogy „a legmegrögzöttebb bernsteinisták is a proletariátus gazdasági és politikai felszabadulásáért folyó osztályharcának talaján állnak”, az egyáltalán nem látja, mi történik körülötte*.

* Meg kell jegyeznünk, hogy a „Rabocseje Gyelo” a német pártban fellépő bernsteinizmus kérdésében mindig a tények puszta leírására szorítkozott és mindig „tartózkodott” önálló megítélésüktől. Lásd például a 2—3. sz. 66. old. — a stuttgarti kongresszusról; minden nézeteltérést a „taktikára” vezet vissza, és csak azt állapítja meg, hogy a túlnyomó többség hű a korábbi forradalmi taktikához. Vagy a 4—5. szám 25. és köv. oldalán egyszerűen ismerteti a hannoveri kongresszuson elhangzott beszédeket, és idézi Bebel határozati javaslatát; Bernstein nézeteinek ismertetését és bírálatát megint (mint a 2 — 3. számban is) elhalasztotta egy ,,külön cikk” megjelenéséig. Furcsa, hogy a 4—5. szám 33. oldalán azt olvassuk: „ . .. A kongresszus túlnyomó többsége Bebel nézeteit osztja”, valamivel lejjebb pedig: „ .. . David védte Bernstein nézeteit. . . Mindenekelőtt azt igyekezett bebizonyítani, hogy . . . Bernstein és barátai mégis (sic!) az osztályharc talaján állnak”. . . Ezt 1899 decemberében írta a „Rabocseje Gyelo”, 1901 szeptemberében pedig valószínűleg már csalatkozott Bebel igazában és David nézetét a sajátjaként ismétli!

Sőt mi több, a „Rabocseje Gyelo”, mint már megjegyeztük, az orosz szociáldemokráciával szemben „a kritika szabadságát” követeli és a bernsteinizmust védelmezi. Nyilván arra a meggyőződésre jutott, hogy igazságtalanul bántottuk „kritikusainkat” és bernsteinistáinkat. Dehát kiket? kicsoda? hol? mikor? miben állt tulajdonképpen az igazságtalanság? — Erről hallgat a „Rabocseje Gyelo”; soha egyetlen orosz kritikust vagy bernsteinistát sem említ! Itt csak két feltevés lehetséges. Vagy maga a „Rabocseje Gyelo” az igazságtalanul megbántott fél (ezt igazolja az, hogy a tízedik szám mindkét cikkében csak azokról a bántalmakról van szó, amelyek a „Zarja” és az „Iszkra” részéről érték a „Rabocseje Gyeló”-t). Akkor mivel magyarázható az a furcsaság, hogy a „Rabocseje Gyelo”, amely mindig oly konokul megtagadott mindennemű szolidaritást a bernsteinizmussal, nem tudta védeni magát anélkül, hogy ne szólt volna egy-két jó szót a „legmegrögzöttebb bernsteinisták” és a kritika szabadsága érdekében? Vagy pedig másokat bántottak meg igazságtalanul. Akkor vajon mi lehet az oka annak, hogy hallgatnak róluk?

Látjuk tehát, hogy a „Rabocseje Gyelo” most is azt a bújócskát folytatja, amelyet (mint alább ki fogjuk mutatni) kezdettől fogva játszott. Aztán vegyük csak szemügyre, hogyan fest az annyira dicsőített „kritikai szabadságnak” ez az első gyakorlati alkalmazása. A valóságban legott kitűnt, hogy a „kritika szabadsága” minden kritika hiányát, sőt általában az önálló ítélet hiányát jelenti. Ugyanaz a „Rabocseje Gyelo”, amely úgy hallgat az orosz bernsteinizmusról, mintha (Sztarover találó kifejezése szerint) valami titkos betegség lenne, ennek a betegségnek orvoslására a betegség német válfaja ellen írt legutolsó német recept egyszerű lemásolását javasolja! A kritika szabadsága helyett: szolgai utánzás … sőt még ennél is rosszabb: majmolás! A modern nemzetközi opportunizmus azonos szociális és politikai tartalma más és más változatban bukkan elő a nemzeti sajátosságoknak megfelelően. Az egyik országban az opportunisták csoportja már régen külön zászló alatt lépett fel, a másikban az opportunisták nem törődtek az elmélettel s gyakorlatilag a radikális szocialisták politikáját folytatták, a harmadikban a forradalmi párt egyes tagjait átszöktek az opportunizmus táborába, és céljukat nem az elvekért és az új taktikáért folytatott nyílt harccal igyekeznek elérni, hanem saját pártjuk fokozatos, észrevétlen és — ha szabad így mondanom — büntetlen züllesztésével, a negyedikben ugyanilyen renegátok a politikai rabszolgaság homályában és a „legális” és „illegális” tevékenység egészen eredeti kapcsolata mellett alkalmazzák ugyanezeket a módszereket stb. Aki azonban arról beszél, hogy a kritika és a bernsteinizmus szabadsága a feltétele az oroszszociáldemokraták egyesülésének, és ugyanakkor nem vizsgálja, hogy voltaképpen miben nyilvánult meg, és milyen különleges gyümölcsöket termett az orosz bernsteinizmus, az csak azért beszél, hogy semmit se mondjon.

Kíséreljük meg hát, hogy magunk mondjuk el azt — ha csak néhány szóban is —, amit a „Rabocseje Gyelo” nem akart elmondani (vagy talán nem is tudott megérteni).

c) A kritika Oroszországban

A szóbanforgó kérdés tekintetében Oroszországnak az a legfőbb sajátossága, hogy egyrészt már az ösztönös munkásmozgalom legelején, másrészt amint a haladó közvélemény a marxizmus felé fordult, nyilvánvalóan különböző elemek egyesültek közös lobogó alatt a közös ellenfél (az elavult társadalmi és politikai világnézet) elleni harcra. A „legális marxizmus” mézesheteiről beszélünk. Ez általában rendkívül eredeti jelenség volt, amelynek még a lehetőségében sem hitt volna senki a nyolcvanas években vagy a kilencvenes évek elején. Egy önkényuralmi országban, ahol teljesen béklyóba verték a sajtót, az ádáz politikai reakció korszakában, amikor minden politikai elégedetlenkedést és tiltakozást már csírájában üldözőbe vettek, hirtelen utat tört a cenzúrázott irodalomban a forradalmi marxizmus elmélete, — ezópuszi, de minden „érdeklődő” számára érthető nyelven. A kormány megszokásból csak a (forradalmi) narodnyikság elméletét tartotta veszélyesnek, s mint rendesen, most sem vette észre annak belső fejlődését, s örült minden ellene irányuló kritikának. Mire a kormány észbekapott, mire a cenzorok és csendőrök nehézkes hada kiszimatolta az új ellenséget és rávetette magát, addig nem kis idő telt el (orosz mértékünkkel mérve). Ez alatt az idő alatt pedig sorra jelentek meg a marxista könyvek, marxista folyóiratok és újságok indultak, jóformán mindenki marxista lett, hízelegtek a marxistáknak, udvaroltak a marxistáknak, a kiadók el voltak ragadtatva a marxista könyvek meglepő kelendőségétől. Teljesen érthető, hogy ebben a kábító légkörben nem egy kezdő marxista „író” akadt, akinek „fejébe szállt a dicsőség . . .”

Most már nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a szakasz a múlté. Egyáltalán nem titok, hogy a marxizmus rövidéletű virágzását irodalmunk felszínén a szélsőséges elemeknek az igen mérsékelt elemekkel kötött szövetsége idézte elő. Az utóbbiak tulajdonképpen burzsoá-demokraták voltak és némelyek már a „szövetség” kettészakadása előtt is erre a megállapításra jutottak (amit a mérsékelt elemek későbbi „kritikai” fejlődése szemmelláthatóan igazolt)*.

*Itt K. Tulinnak Sztruve ellen írt cikkéről van szó (lásd Lenin Művei. 1. köt. 349—539. old. — Szerk.), melyet „A marxizmus tükröződése a polgári irodalomban” c. referátumból állított össze. (A szerző jegyzete az 1907-es kiadáshoz. — Szerk.)*

De ha ez így van, akkor a későbbi „zűrzavarért” nem éppen a forradalmi szociáldemokratákat terheli-e a legnagyobb felelősség, akik szövetségre léptek a leendő „kritikusokkal”? Ezt kérdezik olykor és mindjárt igennel válaszolnak is rá azok, akik túlságosan egyszerűen látják a dolgot. De ezeknek egyáltalán nincs igazuk. Csak az félhet az ideiglenes szövetségektől, mégha megbízhatatlan emberekkel kötik is őket, aki nem bízik önmagában. Egyetlen politikai párt sem lehet meg ilyen szövetségek nélkül. A legális marxistákkal való egyesülés pedig az orosz szociáldemokráciának mintegy első igazi politikai szövetsége volt. Ennek a szövetségnek köszönhettük, hogy meglepően gyors győzelmet arattunk a narodnyikságon, és hogy a marxizmus eszméi (bár vulgarizált formában) rendkívül széles körben elterjedtek. Amellett ezt a szövetséget nem is minden „feltétel” nélkül kötöttük meg. Bizonyíték: a cenzúra által 1895-ben elégetett „Adalékok Oroszország gazdasági fejlődésének kérdéséhez” c. marxista gyűjtemény. Ha a legális marxistákkal kötött irodalmi megegyezést politikai szövetséghez lehet hasonlítani, akkor ez a könyv politikai szerződéshez hasonlítható.

A szakítást természetesen nem az okozta, hogy a „szövetségesek” burzsoá demokratáknak bizonyultak. Ellenkezőleg, ennek az utóbbi irányzatnak képviselői természetes és kívánatos szövetségesei a szociáldemokráciának, amennyiben a szociáldemokráciának azokról a demokratikus feladatairól van szó, amelyeket Oroszország jelenlegi helyzete állít előtérbe. De az ilyen szövetségnek elengedhetetlen feltétele az, hogy a szocialisták akadálytalanul feltárhassák a munkásosztály előtt a munkásosztály érdekeinek és a burzsoázia érdekeinek kibékíthetetlen ellentétét. A bernsteinizmus és a „kritikai” irányzat azonban, amelyhez szívvel-lélekkel csatlakozott a legális marxisták többsége, lehetetlenné tette ezt, és a szocialista öntudat megrontására törekedett azzal, hogy elposványosította a marxizmust, a társadalmi ellentétek tompulásának elméletét hirdette, esztelenségnek nyilvánította a szociális forradalom és a proletárdiktatúra eszméjét, a munkásmozgalmat és az osztályharcot szűk trade-unionizmusra és apró, fokozatos reformokért folyó „realisztikus” harcra redukálta. Ez pedig teljesen egyértelmű volt a burzsoá demokrácia álláspontjával, amely tagadja a szocializmus önállóságra való jogát, tehát a létjogosultságát is; gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy a kezdődő munkásmozgalmat a liberálisok uszályává igyekeztek változtatni.

Természetes, hogy ilyen körülmények között elengedhetetlen volt a szakítás. De a szakítás nálunk azt jelentette, hogy a szociáldemokratákat egyszerűen kitessékelték a széles körben elterjedt, mindenki számára legkönnyebben hozzáférhető „legális” irodalomból. Ebben nyilvánult meg Oroszország „eredeti” sajátossága. A legális irodalomban a „kritika zászlaja” mellé szegődött „egykori marxisták” sáncolták el magukat, akik szinte monopóliumot kaptak a marxizmus „szétzúzására”. „Le az ortodoxiával”, „Éljen a kritika szabadsága” — ezek a jelszavak (melyeket most a „Rabocseje Gyelo” ismételget) egyszerre divatos jelszavakká váltak, s hogy ennek a divatnak a cenzorok és a csendőrök sem tudtak ellenállni, az abból is látható, hogy Bernstein nevezetes (hérosztratoszi nevezetességű) könyve három orosz kiadást ért meg, vagy hogy Bernstein, Prokopovics úr stb. könyveit Zubatov ajánlotta („Iszkra” 10. sz.). A szociáldemokratákra most az új áramlat elleni harc feladata hárult, amely már önmagában is nehéz feladat volt, de merőben külső akadályok még sokkal jobban megnehezítették. És ez az áramlat nem szorítkozott csupán az irodalom területére. A „kritika” felé fordulással együtt járt az, hogy a szociáldemokrata gyakorlati funkcionáriusok között érezhetővé vált az „ökonomizmushoz” való vonzódás.

Hogy miként keletkezett és fejlődött tovább a legális kritika és az illegális ökonomizmus kapcsolata és kölcsönös függése, ez az érdekes kérdés külön cikk tárgya lehetne. Ehelyütt elég, ha megállapítjuk, hogy ez a kapcsolat kétségkívül fennáll. A hírhedt „Credo” éppen azzal érdemelte ki hírnevét, hogy ezt a kapcsolatot nyíltan megfogalmazta, és kifecsegte az „ökonomizmus” politikai alaptendenciáját: a munkások folytassanak gazdasági harcot (szabatosabb volna így mondani: trade-unionista harcot, mert az utóbbi a specifikus munkáspolitikát is felöleli), a marxista értelmiség pedig olvadjon össze a liberálisokkal, hogy velük együtt folytassa a politikai „harcot”. A „nép között” végzett trade-unionista munka e feladat első felének, a legális kritika e feladat második felének végrehajtását jelentette. Ez a nyilatkozat oly nagyszerű fegyvernek bizonyult az ökonomizmus ellen, hogy ha a „Credo” nem lenne, érdemes lett volna kitalálni.

A „Credo” nem kitalálás, de szerzőinek hozzájárulása nélkül, sőt talán akaratuk ellenére került nyilvánosságra. Legalábbis e sorok írójának, akinek szintén része volt abban, hogy ezt az új „programot” napvilágra hozták*, sok panaszt és szemrehányást kellett hallania amiatt, hogy a szónokok nézeteinek hevenyészve összefoglalt tartalmát másolatokban terjesztették, elnevezték „Credó”-nak, sőt még a sajtóba is bekerült a tiltakozással együtt! Azért említjük meg ezt az epizódot, mert az oroszországi ökonomizmusnak egyik igen érdekes vonását fedi fel: a nyilvánosságtól való irtózást. Nem csupán a „Credo” szerzőire jellemző ez, hanem általában az egész ökonomizmusra; elárulja ezt a „Rabocsaja Miszl” is, az ökonomizmus legnyíltabb és legbecsületesebb szószólója, meg a „Rabocseje Gyelo” is (amely felháborodott azon, hogy „ökonomista” írásokat közöltek a „Vademecum”-ban), meg a Kievi Bizottság is, amely két évvel ezelőtt nem volt hajlandó megengedni, hogy „profession de foi”-ját közzétegyék a cáfolatával együtt**, és az ökonomizmus sok más képviselője is.

* A 17-eknek a „Credo” ellen írt tiltakozásáról van szó. E sorok írója szintén résztvett ennek a tiltakozásnak a megfogalmazásában (1899 végén). A tiltakozást a „Credó”-val együtt külföldön nyomtatták ki 1900 tavaszán. (Lásd Lenin Művei. 4. köt. 167 — 183. old. — Szerk.) Ma már Kuszkova asszonynak (azt hiszem a „Bilojé”-ban megjelent) cikkéből tudjuk, hogy ő volt a „Credo” szerzője, az akkori idők külföldön élő „ökonomistái” között pedig Prokopovics úr játszott kiemelkedő szerepet. (A szerző jegyzete az 1907-es kiadáshoz. — Szerk.)

** Ha jól tudjuk, a Kievi Bizottság összetétele azóta megváltozott.*

Hogy a kritika szabadságának hívei ennyire félnek a kritikától, azt nem lehet csupán ravaszkodással magyarázni (bár olykor kétségtelenül közrejátszik a ravaszkodás is; meggondolatlanság volna az ellenfél támadásának kitenni az új irányzat még meg sem erősödött fiatal hajtásait!). Nem, az ökonomisták többsége egészen őszintén ellenséges szemmel néz (és az ökonomizmus lényegénél fogva nem is nézhet másképp) mindenféle elméleti vitát, frakciós nézeteltérést, általánosabb jelentőségű politikai kérdést, a forradalmárok megszervezésére irányuló tervet stb. „Hagyjuk mindezt a külföldre!” — mondta nekem egyszer egy eléggé következetes ökonomista, és ezzel annak az igen elterjedt (és megint csak merőben trade-unionista) véleménynek adott kifejezést, hogy a mi dolgunk a munkásmozgalom, az itteni, helybeli munkásszervezetek, — minden egyéb a doktrinérek kieszelése, az „ideológia túlbecsülése”, ahogy az „Iszkra” 12. számában megjelent levél írói írták, egy nótát fújva a „Rabocseje Gyelo” 10. számával.

Most az a kérdés: ha az orosz „kritikának” és az orosz bernsteinizmusnak ilyen sajátosságai vannak, mit kellett volna tenniök azoknak, akik nemcsak fogadkozásokkal, hanem valóban fel akarták venni a harcot az opportunizmus ellen? Először is gondoskodniok kellett volna arról, hogy újra meginduljon az az elméleti munka, amely éppen csak megindult a legális marxizmus korszakában, s most ismét az illegális funkcionáriusokra hárul; e nélkül a munka nélkül nem fejlődhetett eredményesen a mozgalom. Másodszor: erélyesen harcba kellett volna szállniok a legális „kritikával”, amely romboló munkájával megfertőzte az elméket. Harmadszor: erélyesen fel kellett volna lépniök a gyakorlati mozgalomban észlelhető zűrzavar és ingadozás ellen, leleplezve és visszautasítva minden olyan kísérletet, amely tudatosan vagy öntudatlanul programunk és taktikánk degradálására irányult.

Köztudomású, hogy a „Rabocseje Gyelo” sem az első, sem a második, sem a harmadik feladatot nem teljesítette, s ezt a közismert igazságot az alábbiakban még részletesen meg kell világítanunk a legkülönbözőbb szempontokból. Most csak azt akarjuk kimutatni, hogy a „kritika szabadságának” követelése milyen kiáltó ellentétben áll hazai kritikánk és az orosz ökonomizmus sajátosságaival. Valóban, olvassák csak el a „Külföldi Orosz Szociáldemokraták Szövetségének” azt a határozatát, amelyben jóváhagyta a „Rabocseje Gyelo” álláspontját:

„A szociáldemokrácia további eszmei fejlődése érdekében feltétlenül szükségesnek tartjuk a szociáldemokrata elmélet kritikájának szabadságát a pártirodalomban, amennyiben a kritika nem ellenkezik ennek az elméletnek osztály- és forradalmi jellegével” („Két kongresszus”, 10. old.).

A megokolás pedig így hangzik: a határozat „első része egybevág a lübecki pártkongresszusnak a Bernstein-ügyben hozott határozatával…” Együgyűségükben észre sem veszik a „szövetségesek”, hogy ezzel a másolással milyen testimonium paupertatis-t (szegénységi bizonyítványt) állítanak ki magukról! .. „de . . . a második része jobban korlátozza a kritika szabadságát, mint a lübecki pártkongresszus”.

A „Szövetség” határozata tehát az orosz bernsteinisták ellen irányul? Különben merő képtelenség volna Lübeckre hivatkozni! De nem igaz, hogy a „Szövetség” határozata „jobban korlátozza a kritika szabadságát”. A németek hannoveri határozatukban pontról pontra éppen azokat a módosításokat vetették el, amelyeket Bernstein ajánlott, lübecki határozatukban pedig Bernsteint személyesen is megintették, névszerint említve őt a határozatban. Ezzel szemben a mi „szabad” utánzóink egy árva szóval sem utalnak a speciálisan orosz „kritika” és az orosz ökonomizmus egyetlen megnyilvánulására sem, de azzal, hogy hallgatnak róla és pusztán az elmélet osztály- és forradalmi jellegére hivatkoznak, sokkal tágabb teret engednek mindenféle hamis magyarázatnak, különösen akkor, ha a „Szövetség” „az úgynevezett ökonomizmust” nem hajlandó opportunizmusnak tekinteni („Két kongresszus”, 8. old. az 1. ponthoz). De ezt csak mellesleg. A fő az, hogy a német opportunistáknak a forradalmi szociáldemokratákkal szemben elfoglalt álláspontja homlokegyenest ellenkezik az oroszországi opportunisták álláspontjával. Németországban a forradalmi szociáldemokraták, mint ismeretes, fenn akarják tartani azt, ami van: fenn akarják tartani a régi programot és taktikát, amelyet mindenki ismer és a sok évtizedes tapasztalat minden részletében megvilágított. Ezzel szemben a „kritikusok” változtatásokat akarnak, és mivel ezek a kritikusok elenyésző kisebbségben vannak, revizionista törekvéseikben pedig nagyon bátortalanok, érthető, hogy a többség csupán az „újítások” rideg visszautasítására szorítkozik. Nálunk, Oroszországban viszont a kritikusok és az ökonomisták akarják fenntartani azt, ami van: a „kritikusok” azt akarják, hogy továbbra is marxistáknak tartsák őket, és biztosítsák számukra azt a „kritikai szabadságot”, amelyet minden tekintetben élveztek (mert voltaképpen soha semmiféle pártköteléket nem ismertek el*, de meg nem is …

* A nyílt pártkötelékeknek és párthagyományoknak ez a hiánya már egymagában is olyan sarkalatos különbség Oroszország és Németország között, amelynek minden értelmes szocialistát óvnia kellett volna a vak utánzástól. Íme egy példája annak, hogy mivé fajult a „kritika szabadsága” Oroszországban. Bulgakov úr, az orosz kritikus így rója meg Hertzet, az osztrák kritikust: „Bár Hertz következtetései önállóak, ebben a pontban (a szövetkezetek kérdésében) úgy látszik mégis túlságosan köti pártja véleménye, és ha részletekben el is tér attól, az általános elvvel nem mert szakítani” („Kapitalizmus és földművelés”. II. köt. 287. old.). Egy politikailag leigázott állam alattvalója, ahol a lakosság ⁹⁹⁹/₁₀₀₀-ét csontja velejéig megrontotta a politikai szolgalelkűség, a pártbecsületnek és a pártkötelékeknek teljes megnemértése, fennhéjázóan megrója egy alkotmányos ország polgárát azért, mert túlságosan „köti pártja véleménye”! Illegális szervezeteinknek ezekután nincs is más tennivalójuk, mint hogy határozatokat írjanak a kritika szabadságáról…*

… volt nálunk olyan általánosan elismert pártszerv, amely a kritika szabadságát, ha csak tanáccsal is, „korlátozhatta” volna); az ökonomisták azt akarják, hogy a forradalmárok ismerjék el „a jelenlegi mozgalom teljesjogúságát” („Rabocseje Gyelo”, 10. sz. 25. old.), vagyis a „törvényes voltát” annak, ami létezik; hogy az „ideológusok” ne próbálják „letéríteni” a mozgalmat arról az útról, amelyet „az anyagi elemek és az anyagi környezet kölcsönhatása szab meg” („Levél” az „Iszkra” 12. számában); hogy azt a harcot ismerjék el kívánatosnak, „amelyet a munkásoknak az adott körülmények között egyedül lehetséges folytatniok”, lehetségesnek pedig azt a harcot ismerjék el, „amelyet az adott pillanatban a valóságban folytatnak” („A «Rabocsaja Miszl» külön melléklete” 14. old.). Ezzel szemben mi, forradalmi szociáldemokraták elégedetlenek vagyunk azzal, hogy így meghódolnak az ösztönösség előtt, vagyis az előtt, ami „az adott pillanatban” van; mi azt követeljük, hogy változtassák meg az utóbbi években uralkodó taktikát, kijelentjük, hogy „mielőtt egyesülnénk, és ahhoz hogy egyesüljünk, előbb határozottan és félreérthetetlenül el kell határolnunk magunkat” (az „Iszkra” kiadásáról szóló nyilatkozatból). Egyszóval a németek megmaradnak amellett, ami van, és elvetik a változtatásokat; mi a meglevő megváltoztatását követeljük, nem akarunk meghódolni az előtt, ami van, és nem vagyunk hajlandók megbékülni vele.

Ezt a „csekély különbséget észre sem vették a német határozatok „szabad” lemásolói!

d) Engels az elméleti harc jelentőségéről

„Dogmatizmus, doktrinérség”, „a párt megcsontosodása: elkerülhetetlen büntetés a gondolat erőszakos megkötözéséért” — ezek azok az ellenségek, amelyek ellen a „kritika szabadságának” bajnokai oly vitézül harcbaszállnak a „Rabocseje Gyeló”-ban. Nagyon örülünk, hogy ez a kérdés napirendre került, és csak az lenne a javaslatunk, hogy egészítsék ki még egy másik kérdéssel:

Kik legyenek a bírák?

Két nyilatkozat van előttünk, mindkettő irodalmi kiadványokról. Az egyik az „Orosz Szociáldemokraták Szövetsége időszaki lapjának, a «Rabocseje Gyeló»-nak a programja” (lenyomat a „Rabocseje Gyelo” 1. számából). A másik pedig „közlemény a «Munka Felszabadítása» csoport kiadói tevékenységének felújításáról”. Mindkettő 1899-ben kelt, amikor „a marxizmus válsága” már régen napirenden volt. És mit látunk? Az első nyilatkozatban hiába keresnénk utalást erre a jelenségre, hiába keresnők a határozott kifejtését annak, hogy az új lap milyen álláspontra kíván helyezkedni ebben a kérdésben. Az elméleti munkáról és az adott időpontban elodázhatatlan feladatairól egy árva szó sincs, sem ebben a programban, sem a „Szövetség” 1901. évi harmadik kongresszusán elfogadott kiegészítésben („Két kongresszus”, 15 — 18. old.). Ez alatt az idő alatt a „Rabocseje Gyelo” szerkesztősége figyelmen kívül hagyta az elméleti kérdéseket, noha azok az egész világ szociáldemokratáit élénken foglalkoztatták.

Ezzel szemben a másik nyilatkozat mindenekelőtt rámutat arra, hogy az utóbbi években megcsappant az érdeklődés az elmélet iránt, nyomatékosan követeli, hogy „éber figyelemmel foglalkozzunk a proletariátus forradalmi mozgalmának elméleti oldalával” és felszólít, hogy „kíméletlenül bíráljuk” a mozgalmunkban lábrakapott „bernsteinista és más forradalomellenes tendenciákat”. A „Zarja” megjelent számai mutatják, hogyan valósítottuk meg ezt a programot.

Látjuk tehát, hogy a gondolkodás megcsontosodása stb. elleni nagyhangú szólamok csak az elméleti gondolkodás fejlesztése terén észlelhető nemtörődömséget és tehetetlenséget takargatják. Az orosz szociáldemokraták példája különösen szemléltetően illusztrálja azt az általános európai jelenséget (amelyet már a német marxisták is régen megállapítottak), hogy a hírhedt kritikai szabadság nem az egyik elméletnek másikkal való felváltását jelenti, hanem minden egységes és átgondolt elmélet hiányát, eklekticizmust és elvtelenséget. Aki csak valamelyest is ismeri mozgalmunk valóságos állapotát, annak látnia kell, hogy a marxizmus széleskörű elterjedésével együtt bizonyos mértékben süllyedt az elméleti színvonal. A mozgalomhoz gyakorlati jelentősége és gyakorlati sikerei folytán nagy számban csatlakoztak olyanok is, akiknek nagyon kevés vagy egyáltalán semmi elméleti előképzettségük nem volt. Megítélhető ebből, hogy milyen tapintatlanságot árul el a „Rabocseje Gyelo”, amikor nagy diadallal kivágja Marxnak azt a mondását, hogy „a valóságos mozgalom egyetlen lépése többet ér tucatnyi programnál”. Ezeknek a szavaknak ismételgetése az elméleti zűrzavar korszakában ugyanolyan tapintatlanság, mintha valaki egy temetési menet láttára azt kiáltaná: „Adjon isten minden jót, diófából koporsót!” Hiszen Marxnak ezek a szavai a gothai programról írt leveléből valók, amelyben élesen elítéli az elvek megfogalmazásánál megtűrt eklekticizmust: ha már egyesülnötök kell — írta Marx a párt vezetőinek —, akkor kössetek megállapodásokat a mozgalom gyakorlati céljainak megvalósítása érdekében, de ne tűrjetek alkut az elvek tekintetében, ne tegyetek elméleti „engedményeket”. Ez volt Marx gondolata, nálunk pedig akadnak emberek, akik az ő nevében igyekeznek kisebbíteni az elmélet jelentőségét!

Forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ezt a gondolatot olyan időben, amikor az opportunizmus divatos hirdetése a gyakorlati tevékenység legszűkebb formáiért való lelkesedéssel párosul. De az orosz szociáldemokráciára nézve még fokozottabb jelentősége van az elméletnek három okból, amelyről gyakran megfeledkeznek. Először: pártunk még csak kialakulóban van, még csak most formálja ki arculatát és még korántsem számolt le végleg a forradalmi gondolat más irányzataival, amelyek azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy letérítik a mozgalmat a helyes útról. Sőt mi több, a nem-szociáldemokrata forradalmi irányzatok éppen a legutóbbi időben kaptak erőre (mint Akszelrod már régen megjósolta az ökonomistáknak). Ilyen körülmények között egy első pillanatra „jelentéktelennek” látszó hiba is a legszomorúbb következményekkel járhat, s csak rövidlátó emberek tarthatják időszerűtlennek és feleslegesnek a frakciós vitákat és az árnyalatok szigorú megkülönböztetését. Az egyik vagy a másik „árnyalat” megszilárdulása sok-sok évre eldöntheti az orosz szociáldemokrácia jövőjét.

Másodszor: a szociáldemokrata mozgalom lényegénél fogva nemzetközi. Ez nemcsak azt jelenti, hogy harcolnunk kell a nemzeti sovinizmus ellen. Ez azt is jelenti, hogy egy fiatal országban meginduló mozgalom csak akkor lehet eredményes, ha elsajátítja és alkalmazza más országok tapasztalatait. Ehhez azonban nem elegendő e tapasztalatok egyszerű ismerete vagy a legújabb határozatok egyszerű lemásolása. Ahhoz is értenünk kell, hogy bíráló szemmel mérlegeljük és önállóan felülvizsgáljuk ezeket a tapasztalatokat. Akinek van némi fogalma arról, hogy milyen óriásira nőtt és mennyire szerteágazott a modern munkásmozgalom, az tudja, hogy e feladat végrehajtásához mennyi elméleti erő, mennyi politikai (és forradalmi) tapasztalat szükséges.

Harmadszor: az orosz szociáldemokrácia nemzeti feladatai olyanok, aminők még nem álltak a világ egyetlen szocialista pártja előtt sem. Alább beszélnünk kell majd azokról a politikai és szervezési kötelességekről, amelyeket ez a feladat, az egész népnek az önkényuralom igájából való kiszabadítása, ró ránk. Most csak arra akarunk rámutatni, hogy az élenjáró harcos szerepét csak az a párt tudja betölteni, amelyet élenjáró elmélet vezet. S hogy az olvasó csak némileg is konkrét fogalmat alkosson arról, hogy ez mit jelent, gondoljon vissza az orosz szociáldemokrácia olyan előfutáraira, mint Gercen, Belinszkij, Csernisevszkij és a hetvenes évek forradalmárainak ragyogó gárdája, gondoljon az orosz irodalom világraszóló jelentőségére, amelyre most tesz szert, gondoljon … de ez is elég!

Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy mi az elmélet jelentősége a szociáldemokrata mozgalomban, idézzük Engelsnek 1874-ben írt megjegyzéseit. Engels a szociáldemokrácia nagy harcának nem két formáját ismeri el (a politikait és a gazdaságit), mint nálunk szokásos, hanem hármat: a politikai és a gazdasági harccal egy sorba állítja az elméleti harcot. Engels megjegyzései, amelyeket a gyakorlatilag és politikailag megerősödött német munkásmozgalomnak adott útravalóul, olyan tanulságosak a mostani kérdések és viták szempontjából, hogy az olvasó, reméljük, nem neheztel meg ránk a „Der deutsche Bauernkrieg” c. brosúra előszavából vett hosszú idézetért (ez a brosúra már régóta a legnagyobb bibliográfiai ritkaságok közé tartozik):

„A német munkásoknak két lényeges előnyük van Európa többi országának munkásaival szemben. Először, hogy Európa leginkább elméleti népéhez tartoznak és megőrizték azt az elméleti érzéket, amely szinte teljesen kiveszett Németország úgynevezett «művelt» osztályaiból. A német tudományos szocializmus, az egyedüli tudományos szocializmus, amely valaha is létezett, sohasem jött volna létre, ha nem előzte volna meg a német filozófia, különösen Hegel filozófiája. Ha a munkásokban nem volna elméleti érzék, ez a tudományos szocializmus sohasem vált volna annyira vérükké, mint ahogy a valóságban történt. És hogy ez milyen mérhetetlenül nagy előny, megmutatja egyrészt az a minden elmélettel szemben tanúsított közöny, amely egyik legfőbb oka annak, hogy az angol munkásmozgalom az egyes szakmák nagyszerű szervezettsége ellenére is oly lassan halad előre, másrészt pedig az a dezorganizáció és zűrzavar, amelyet a proudhonizmus okozott, — a franciáknál és belgáknál eredeti formájában, a spanyoloknál és olaszoknál pedig még torzabb, bakunista formában.

A másik előny abban áll, hogy a németek időrendben csaknem utolsókként jelentek meg a munkásmozgalomban. Amint a német elméleti szocializmus sohasem fogja elfelejteni, hogy Saint-Simonnak, Fourier-nek és Owennek, három olyan embernek a vállán áll, akik tanaiknak minden fantasztikus volta és minden utópizmusa ellenére is minden idők legjelentékenyebb elméi közé tartoznak, és zseniálisan megsejtettek számtalan olyan dolgot, amelyek helyességét most bizonyítjuk be tudományosan, éppúgy a német gyakorlati munkásmozgalomnak sem szabad soha elfelejtenie, hogy az angol és a francia mozgalom vállán fejlődött ki, azok drágán szerzett tapasztalatait egyszerűen a maga javára fordíthatja, s most már elkerülheti azok akkoriban többnyire elkerülhetetlen hibáit. Hol tartanánk most az angol trade-unionok és a francia munkások politikai harcai nélkül, a nélkül az óriási lökés nélkül, amelyet különösen a Párizsi Kommün adott?

El- kell ismerni, hogy a német munkások ritka hozzáértéssel aknázták ki helyzeti előnyüket. Mióta munkásmozgalom van, elsőízben folyik a harc tervszerűen mindhárom irányban, először hangolják össze és kapcsolják egybe az elméleti, a politikai és a gyakorlati-gazdasági harcot (a tőkésekkel szemben kifejtett ellenállást). Ebben a mondhatni koncentrikus támadásban rejlik a német mozgalom ereje és legyőzhetetlensége.

A német munkások egyrészt előnyös helyzetüknél fogva, másrészt az angol mozgalom szigeti sajátosságai és a francia mozgalom erőszakos elnyomása következtében ezidőszerint a proletárharc élére kerültek. Hogy az események meddig hagyják őket ezen a megtisztelő helyen, azt nem lehet előre megmondani. De ameddig megtartják helyüket, remélhetőleg méltó módon fogják betölteni. Ehhez megkettőzött erőfeszítésre van szükség a harc és az agitáció minden területén. Különösen a vezérek kötelessége, hogy egyre tisztábban lássanak minden elméleti kérdést, egyre jobban felszabadítsák magukat a régi világnézettel összefüggő hagyományos frázisok befolyása alól és mindig tartsák szem előtt, hogy a szocializmus, amióta tudomány lett, megköveteli, hogy tudományként foglalkozzanak vele, vagyis hogy tanulmányozzák. Az így szerzett egyre tisztultabb belátást fokozott buzgalommal kell terjeszteni a munkástömegek között, és egyre tömörebbé kell kovácsolni a párt szervezetét és a szakszervezeteket…

… Ha a német munkások így haladnak majd előre, akkor, ha nem is éppen a mozgalom élén fognak menetelni — a mozgalomnak egyáltalán nem érdeke, hogy egy bizonyos nemzet munkásai haladjanak az élén —, de tiszteletreméltó helyet fognak elfoglalni az arcvonalon és teljes fegyverzetben fognak állni, ha váratlanul súlyos megpróbáltatások vagy hatalmas események fokozott bátorságot, fokozott elszántságot és tetterőt követelnek tőlük”.

Engels szavai prófétai szavaknak bizonyultak. Néhány évvel később a német munkásokat váratlanul súlyos megpróbáltatás érte: a szocialistaellenes kivételes törvény. És a német munkások csakugyan teljes fegyverzetben fogadták ezeket a megpróbáltatásokat és győzedelmesen kiállták a próbát.

Az orosz proletariátusra hasonlíthatatlanul nagyobb megpróbáltatások várnak: olyan szörnyeteggel kell megbirkóznia, amelyhez képest egy alkotmányos országban hozott kivételes törvény valóban csak csekélységnek látszik. Az a legközelebbi feladat, melyet a történelem most elénk tűzött, a legforradalmibb minden más ország proletariátusának legközelebbi feladatai közül. Ennek a feladatnak a megvalósítása, az európai és (most már mondhatjuk) egyben az ázsiai reakció leghatalmasabb védőbástyájának lerombolása az orosz proletariátust a nemzetközi forradalmi proletariátus élcsapatává tenné. És mi joggal számítunk rá, hogy kivívjuk ezt a megtisztelő címet, amelyre már elődeink, a hetvenes évek forradalmárai rászolgáltak, ha ugyanolyan odaadó elszántsággal és energiával tudjuk lelkesíteni ezerszerte szélesebb és mélyebb mozgalmunkat.

II
A tömegek ösztönössége és a szociáldemokrácia tudatossága

Azt mondottuk, hogy mozgalmunkat, amely sokkal szélesebb és mélyebb a hetvenes évek mozgalmánál, ugyanolyan odaadó elszántsággal és energiával kell lelkesíteni, mint akkor. Valóban, eddig, úgy hiszem, még senki sem vonta kétségbe, hogy a mai mozgalom ereje a tömegek (és főleg az ipari proletariátus) öntudatra ébredése, gyengesége pedig a vezető forradalmárok fogyatékos tudatossága és kezdeményező képessége.

A legutóbbi időben azonban olyan meglepő felfedezésre jutottak, amely felforgatással fenyegeti a szóbanforgó kérdés terén uralkodó összes eddigi nézeteket. Ezt a felfedezést a „Rabocseje Gyelo” tette, amely az „Iszkrá”-val és „Zarjá”-val való vitájában nem szorítkozott csupán részleges ellenvetésekre, hanem az „általános nézeteltérést” egy mélyebb okra, „az ösztönös és a tudatosan «tervszerű» elem viszonylagosjelentőségének különböző értékelésére” próbálta visszavezetni. A „Rabocseje Gyelo” vádpontja így hangzik: „Lebecsülik a fejlődés objektív vagy ösztönös elemének jelentőségét”. Mi azt mondjuk erre: ha az „Iszkra” és a „Zarja” vitájának csak az lett volna az eredménye, hogy a „Rabocseje Gyeló”-t rávezette ennek az „általános nézeteltérésnek” a gondolatára, már egymagában ezzel az eredménnyel is nagyon meg lehetnénk elégedve, annyira nagyjelentőségű ez a tétel, annyira élesen rávilágít az orosz szociáldemokraták közti mai elméleti és politikai nézeteltérések lényegére.

A tudatosság és az ösztönösség viszonyának kérdése ezért igen nagy, általános érdeklődésre tarthat számot, s ezzel a kérdéssel igen részletesen kell foglalkoznunk.

a) Az ösztönös fellendülés kezdete

Az előző fejezetben már említettük, hogy a kilencvenes évek derekán az orosz művelt ifjúság körében általános volt a marxizmus elméletéért való lelkesedés. Ugyanilyen általános jellegűek voltak a körülbelül ugyanebben az időben, az 1896. évi nevezetes pétervári ipari háború után lezajlott munkássztrájkok is. Az a tény, hogy a sztrájkmozgalom egész Oroszországra kiterjedt, világosan mutatta az újra fellendülő népi mozgalom elmélyülését, és ha már „ösztönös elemről” van szó, akkor természetesen éppen ezt a sztrájkmozgalmat kell elsősorban ösztönösnek elismerni. De ösztönösség és ösztönösség között különbség van. Voltak sztrájkok Oroszországban a hetvenes és a hatvanas években is (sőt már a XIX. század első felében is), amikor „ösztönösen” összerombolták a gépeket stb. Ezekhez a „lázadásokhoz” képest a kilencvenes évek sztrájkjait már „tudatosaknak” is lehet nevezni, olyan jelentős lépéssel haladt előre azóta a munkásmozgalom. Ez azt mutatja, hogy az „ösztönös elem” lényegében nem más, mint a tudatosság kezdeti formája. A primitív lázadások is már bizonyos öntudatra ébredést fejeztek ki: megrendült a munkásoknak az elnyomó rendszer szilárdságába vetett ősi hite, kezdték — nem mondom, hogy megérteni, de megérezni a kollektív ellenállás szükségességét, és félreérthetetlenül kezdtek szakítani a felsőbbség előtti rabszolgai meghunyászkodással. De ez mégis sokkal inkább a kétségbeesés és a bosszú megnyilvánulása volt, semmint harc. A kilencvenes évek sztrájkjaiban sokkal élesebben villan már fel a tudatosság: határozott követeléseket támasztanak, előre kiszámítják, melyik időpont kedvezőbb, megtárgyalják a másutt történt ismeretes eseteket és példákat stb. A lázadások csupán elnyomottak felkelései voltak, a rendszeres sztrájkok azonban már az osztályharc csírái, de éppen csak csírái. Önmagukban véve ezek a sztrájkok még nem szociáldemokrata harcok, hanem trade-unionista harcok voltak, a munkások és a munkáltatók közötti antagonizmus aktivizálódását jelezték, de a munkások még nem ébredtek és nem is ébredhettek érdekeik és az egész mai politikai és társadalmi rendszer kibékíthetetlen ellentétének tudatára, vagyis a munkásoknak még nem volt és nem is lehetett szociáldemokrata tudatuk. Ilyen értelemben a kilencvenes évek sztrájkmozgalma — bármily nagy haladást jelentett is a „lázadásokhoz” képest — merőben ösztönös mozgalom volt.

Azt mondottuk, hogy a munkásoknak nem is lehetett szociáldemokrata tudatuk. Ezt a tudatot csak kívülről vihették be. Minden ország történelme arról tanúskodik, hogy a munkásosztály kizárólag saját erejéből csak trade-unionista tudatot képes kifejleszteni, vagyis csak azt a meggyőződést, hogy szervezetekben kell egyesülnie, hogy harcolnia kell a munkáltatók ellen, hogy a munkások érdekében álló törvényeket kell kicsikarnia a kormánytól stb*.

* Egyáltalán nem úgy van, mint egyesek gondolják, hogy a trade-unionizmus minden „politikát” kizár. A trade-unionok mindig folytattak bizonyos (de nem szociáldemokrata) politikai agitációt és harcot. A trade-unionista és szociáldemokrata politika közti különbségről a következő fejezetben lesz szó.*

A szocializmus tanítása ellenben filozófiai, történelmi, közgazdasági elméletekből nőtt ki, amelyeket a vagyonos osztályok művelt képviselői, értelmiségiek dolgoztak ki. A modern tudományos szocializmus megalapítói, Marx és Engels, társadalmi helyzetük szerint maguk is a polgári értelmiséghez tartoztak. Éppígy Oroszországban is a szociáldemokrácia elméleti tanítása a munkásmozgalom ösztönös növekedésétől teljesen függetlenül jött létre, mint a forradalmi szocialista értelmiség eszmei fejlődésének természetes és elkerülhetetlen eredménye. Abban az időben, vagyis a kilencvenes évek derekán ez a tanítás már nemcsak a „Munka Felszabadítása” csoport teljesen kialakult programja volt, hanem meghódította az oroszországi forradalmi ifjúság többségét is.

Megvolt tehát a munkástömegek ösztönös ébredése, tudatos életre és tudatos harcra ébredése, és megvolt a szociáldemokrata elmélettel felfegyverzett forradalmi ifjúság is, amely keresve kereste a kapcsolatot a munkásokkal. Emellett különösen fontos megállapítani azt a gyakran mellőzött (és aránylag kevéssé ismert) tényt, hogy ennek az időszaknak első szociáldemokratái, bár buzgón foglalkoztak gazdasági agitációval — (teljes mértékben megszívlelve „Az agitációról” című, akkor még csak kéziratban meglevő brosúra valóban hasznos útmutatásait) —, de nem tartották ezt az egyedüli feladatuknak; ellenkezőleg, kezdettől fogva előtérbe helyezték az orosz szociáldemokrácia legmesszebbmenő történelmi feladatait, s különösen az önkényuralom megdöntésének feladatát. Így például a pétervári szociáldemokratáknak az a csoportja, amelyik megalapította a „Harci Szövetséget a Munkásosztály Felszabadítására”, már 1895 végén elkészítette a „Rabocseje Gyelo” c. újság első számát. Ezt a teljesen nyomdakész számot egy rajtaütés alkalmával, 1895 december 8-áról 9-ére virradó éjjel, lefoglalták a csendőrök a csoport egyik tagjánál, Anat. Aleksz. Vanyejevnél, és így a „Rabocseje Gyelo” első alakjában nem láthatott napvilágot. Ennek a lapnak a vezércikke (amelyet vagy 30 esztendő múlva talán szintén ki fog ásni egy akkori „Russzkaja Sztarina” a rendőri ügyosztály irattárából) körvonalazta Oroszország munkásosztályának történelmi feladatait, és e feladatok élére a politikai szabadság kivívását helyezte. Azután volt benne egy cikk „Min törik a fejüket minisztereink?” címmel, amely arról szólt, hogy a rendőrség szétkergette az „Írni-olvasni tudást terjesztő bizottságokat”, ezenkívül több tudósítást tartalmazott, mégpedig nemcsak Pétervárról, hanem Oroszország más helyeiről is (pl. a munkások és a rendőrség véres összetűzéséről Jaroszlavl kormányzóságban). A kilencvenes évek orosz szociáldemokratáinak ez a — ha nem tévedünk— „első kísérlete” tehát nem szűk, helyi érdekű és még kevésbé „ökonomista” jellegű lap volt, hanem arra törekedett, hogy a sztrájkharcot egybekapcsolja az önkényuralom elleni forradalmi mozgalommal, és megnyerje a szociáldemokrácia támogatása számára mindazokat, akiket elnyomott a reakciós népbutítás politikája. Aki csak valamelyest is ismeri a mozgalom akkori állapotát, nem fog kételkedni abban, hogy a fővárosi munkásság és a forradalmi értelmiség egyaránt meleg rokonszenvvel fogadott volna egy ilyen lapot, s a lap a legszélesebb körben elterjedt volna. A vállalkozás nem sikerült, s ez csak azt bizonyította, hogy az akkori szociáldemokraták forradalmi tapasztalatok és gyakorlati képzettség híján képtelenek voltak eleget tenni az akkori idők halaszthatatlan követelményének. Ugyanezt kell mondani az „SzPB Rabocsij Lisztok”-ról és különösen az 1898 tavaszán megalakult Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt „Rabocsaja Gazetá”-járól és „Kiáltvány”-áról is. Magától értetődik, hogy eszünk ágában sincs a képzettség hiányát az akkori vezetők bűnéül felróni. De ahhoz, hogy felhasználhassuk a mozgalom tapasztalatait és gyakorlati tanulságokat vonhassunk le belőlük, teljesen tisztában kell lennünk az egyes hiányosságok okaival és jelentőségével. Ezért igen fontos megállapítanunk, hogy az 1895—1898-as években tevékenykedő szociáldemokraták egy része (sőt talán többsége) teljes joggal lehetségesnek tartotta, hogy már akkor, mindjárt az „ösztönös” mozgalom kezdetén átfogó programmal és harcos taktikával lépjen fel*.

* „Az «Iszkra» kifogásolja a kilencvenes évek végén tevékenykedő szociáldemokratáink munkáját, de megfeledkezik arról, hogy abban az időben az apró követelésekért folytatott harc előfeltételein kívül minden más munka előfeltételei hiányoztak” — mondják az ökonomisták a „Levél az orosz szociáldemokrata lapokhoz” c. cikkükben („Iszkra”, 12. sz.). A szövegben említett tények azt bizonyítják, hogy ez az „előfeltételek hiányáról” szóló állítás merőben ellenkezik az igazsággal. Nemcsak a kilencvenes évek végén, de már a kilencvenes évek derekán is teljes mértékben megvoltak az apró követelésekért folytatott harc előfeltételein kívül minden más munka összes előfeltételei is — kivéve a vezetők kellő képzettségét. De az „ökonomisták” ahelyett, hogy nyíltan beismernék, hogy mi, ideológusok és vezetők, nem voltunk eléggé képzettek, mindent az „előfeltételek hiányára”, az anyagi környezet befolyására akarnak hárítani, amely meghatározza azt az utat, amelyről semmiféle ideológus sem térítheti le a mozgalmat. Mi egyéb ez, ha nem az ösztönösség előtti szolgai meghódolás? mi egyéb, ha nem az „ideológusok” szerelme saját fogyatékosságaikba?*

Mert az a körülmény, hogy a forradalmárok többsége nem volt eléggé képzett, egészen természetes jelenség volt, s így semmi különösebb aggodalmat nem kelthetett. Ha egyszer a feladatokat helyesen tűzték ki, és megvolt a kellő energia, hogy ismételten megkíséreljék e feladatok végrehajtását, az átmeneti kudarcok nem jelentettek nagy bajt. A forradalmi tapasztalatokat és a szervezői ügyességet meg lehet szerezni. Csak meglegyen hozzá az akarat, hogy kifejlesszük magunkban a szükséges tulajdonságokat! Csak ismerjük fel világosan a fogyatékosságokat, ami forradalmi dolgokban több mint fél javulás!

De a jelentéktelen bajból nagy baj lett, amikor ez a felismerés halványulni kezdett (pedig a fentemlített csoportok vezetőiben nagyonis elevenen élt), amikor akadtak emberek — sőt még szociáldemokrata lapok is —, akik a fogyatékosságot készek voltak erénnyé avatni, sőt még azt is megkísérelték, hogy az ösztönösség előtti szolgai megalázkodásukat és meghódolásukat elméletileg indokolják. Itt az ideje, hogy megvonjuk a mérlegét ennek az irányzatnak, amelynek tartalmát az „ökonomizmus” túlságosan szűk fogalma igen pontatlanul jellemzi.

b) Meghódolás az ösztönösség előtt. A „Rabocsaja Miszl”

Mielőtt rátérnénk az ösztönösség előtti meghódolás irodalmi megnyilatkozásaira, meg kell emlékeznünk a következő jellemző tényről (amelyet a fentemlített forrásból tudtunk meg), s amely némileg rávilágít arra, hogyan keletkezett és mélyült el a Pétervárott tevékenykedő elvtársak körében az orosz szociáldemokrácia későbbi két irányzatának viszálya. 1897 elején A. A. Vanyejev és néhány társa a száműzés előtt résztvett egy zártkörű összejövetelen, ahol a „Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására” „öreg” és „fiatal” tagjai találkoztak. Főleg a szervezkedésről és különösen arról a „munkáspénztári alapszabályzatról” beszélgettek, amelyet végleges formájában a „Lisztok «Rabotnyika»” 9—10. száma közölt (46. old.). Az „öregek” (a „dekabristák”, ahogy akkor tréfásan a pétervári szociáldemokraták nevezték őket) és egynéhány „fiatal” között (akik később a „Rabocsaja Miszl” közvetlen munkatársai lettek) azonnal éles nézeteltérés merült fel, és parázs vita kerekedett. A „fiatalok” abban a formában védelmezték az alapszabályzat fő indokait, ahogyan közzétették. Az „öregek” azt mondták, hogy nekünk egyáltalán nem erre van elsősorban szükségünk, hanem arra, hogy a „Harci Szövetség”-et a forradalmárok szilárd szervezetévé kovácsoljuk, amelynek alá kell rendelni a különböző munkáspénztárakat, a tanulóifjúság közötti propagandát szolgáló köröket stb. Magától értetődik, hogy a vitatkozók még távolról se gondoltak arra, hogy ebben a nézeteltérésben a különválás kezdetét lássák; ellenkezőleg, elszigetelt, véletlen jelenségnek tartották. De ez a tény azt mutatja, hogy az „ökonomizmus” kialakulása és elterjedése korántsem ment simán Oroszországban sem, mert az „öreg” szociáldemokraták harcoltak ellene (amiről gyakran megfeledkeznek a mostani ökonomisták). És ha ennek a harcnak többnyire nem maradtak „írásos” nyomai, ennek az az egyedüli oka, hogy a működő munkáskörök összetétele rendkívül gyakran változott, nem volt semmiféle folytonosság, és ezért a nézeteltéréseket sem rögzítették le írásban.

A „Rabocsaja Miszl” megjelenésével napvilágra került az ökonomizmus, de ez sem ment egyszerre. Konkrétan kell elképzelnünk az orosz körök zömének munkafeltételeit és rövid életét (ezt pedig csak az tudja konkrétan elképzelni, aki átélte), hogy megértsük, milyen nagy szerepe volt a véletlennek abban, hogy az új irányzat sikert aratott-e vagy kudarcot vallott egy-egy városban, és hogy miért nem tudták oly sokáig megállapítani ennek az „új valaminek” sem a hívei, sem az ellenfelei — és a szó szoros értelmében nem is volt rá lehetőségük, hogy megállapítsák —, vajon valóban külön irányzat-e ez, vagy pedig csak egyes személyek hiányos képzettségének a kifejezője. Például a „Rabocsaja Miszl” első hektografált számairól a szociáldemokraták óriási többségének nem volt tudomása, és ha most az első szám vezércikkére hivatkozhatunk, csak azért tehetjük, mert V. I. cikkében („Lisztok «Rabotnyika»”, 9—10. sz. 47. és köv. old.) újranyomtatták. V. I. persze nem mulasztotta el, hogy buzgón, sőt túlbuzgón magasztalja az új lapot, amely annyira különbözött a fentemlített újságoktól és újságtervezetektől*. Ez a vezércikk olyan félreérthetetlenül fejezte ki a „Rabocsaja Miszl” és általában az ökonomizmus egész szellemét, hogy érdemes vele bővebben foglalkozni.

* Mellesleg, a „Rabocsaja Miszl”-nek ez a magasztalása 1898 novemberében, amikor az ökonomizmus — különösen külföldön — már teljesen kialakult, ugyanattól a V. I.-től eredt, aki csakhamar a „Rabocseje Gyelo” egyik szerkesztője lett. És a „Rabocseje Gyelo” még tagadta, hogy két irányzat van az orosz szociáldemokráciában, mint ahogy még most is tagadja!*

A vezércikk rámutat arra, hogy a kékhajtókás kéz nem tartóztathatja fel a munkásmozgalom fejlődését, majd így folytatja: „… A munkásmozgalom annak köszönheti életerejét, hogy a munkás végre maga veszi kézbe sorsának intézését, kiragadva azt a vezetők kezéből”, és részletesen fejtegeti ezt az alaptételt. A valóságban a vezetőket (vagyis a szociáldemokratákat, a „Harci Szövetség” szervezőit) ragadta ki a rendőrség, hogy úgy mondjuk, a munkások kezéből*, — itt pedig úgy tüntetik fel a dolgot, hogy a munkások harcot folytattak e vezetők ellen és megszabadultak igájuktól! Ahelyett, hogy előre, a forradalmi szervezet megszilárdítására és a politikai tevékenység kiterjesztésére szólítottak volna, visszafelé, kizárólag trade-unionista harcra hívtak. Azt hirdették, hogy „a politikai eszmény állandó szemmeltartására irányuló törekvés elhomályosítja a mozgalom gazdasági alapját”, hogy a munkásmozgalomnak ez a jelszava: „harc a gazdasági helyzetért” (!), vagy ami még jobb: „munkások a munkásokért”; azt hirdették, hogy a sztrájkpénztárak „becsesebbek a mozgalom számára, mint száz más szervezet” (hasonlítsák össze ezt az 1897 októberében tett kijelentést a „dekabristák” és a fiatalok 1897 elején folytatott vitájával) stb. Olyasféle szólamok jöttek divatba, hogy nem a munkások „krémjét”, hanem az „átlag”-munkást, a tömeg-munkást kell elsősorban szem előtt tartani, hogy „a politika mindig engedelmesen követi az ökonómiát”** stb. stb., és ellenállhatatlan befolyást gyakoroltak a mozgalomba áramló fiatalok tömegeire, akik a marxizmusnak többnyire csak a töredékeit ismerték, és azokat is csak legális ismertetésben.

* Hogy mennyire helytálló ez a hasonlat, az a következő jellemző tényből látható: mikor a „dekabristák” letartóztatása után a Slisszelburgi-út munkásai között híre terjedt annak, hogy a lebukásnál közreműködött N. N. Mihajlov provokátor (egy fogorvos), aki közel állott a „dekabristákkal” érintkező egyik csoporthoz, a munkások felháborodásukban elhatározták, hogy megölik.*

** A „Rabocsaja Miszl” első számának ugyanabból a vezércikkéből. Ebből megítélhető, hogy milyen volt „az orosz szociáldemokrácia e V. V.-inek” elméleti képzettsége, akik a durván elposványosított „gazdasági materializmust” szajkózták abban az időben, amikor az irodalomban a marxisták háborút viseltek az igazi V. V. úr ellen, akit a politika és a gazdaság viszonyának ugyanilyen felfogásáért már régen „a reakció mesterének” neveztek el!**

Ez azt jelentette, hogy a tudatosságot teljesen elfojtotta az ösztönösség, azoknak a „szociáldemokratáknak” az ösztönössége, akik V. V. úr „eszméit” szajkózták, azoknak a munkásoknak az ösztönössége, akik felültek annak az érvnek, hogy az egyszázalékos béremelés mindenféle szocializmusnál és mindenféle politikánál kézenfekvőbb és becsesebb, hogy „abban a tudatban kell harcolniok, hogy nem a jövendő nemzedékek érdekében, hanem önmagukért és gyermekeikért harcolnak” (a „Rabocsaja Miszl” 1. számának vezércikke). Az efféle frázisok mindig kedvelt fegyverei voltak azoknak a nyugateurópai burzsoáknak, akik a szocializmus iránti gyűlöletükben (mint például Hirsch, a német „szociálpolitikus”) fáradságot nem kímélve maguk igyekeztek átültetni az angol trade-unionizmust a hazai talajba, s azt mondták a munkásoknak, hogy éppen akkor harcolnak önmagukért és gyermekeikért, nem pedig holmi jövendő nemzedékekért és holmi jövendő szocializmusért, ha csak-szakszervezeti harcot* folytatnak. Most pedig „az orosz szociáldemokrácia V. V.-i” szajkózzák ezeket a burzsoá frázisokat. Három olyan körülményre kell itt utalni, amelyek azért fontosak, mert a jelenlegi nézeteltérések további elemzése során igen hasznosak lesznek**.

*A németeknek még külön szavuk is van erre: „Nur-Gewerkschaftler”, amellyel a „csak-szakszervezeti” harc híveit jelölik meg.*

** Azoknak a kedvéért emeljük ki, hogy jelenlegi, akik farizeusok módjára vonogatják vállukat és azt mondják: könnyű most szidni a „Rabocsaja Miszl”-t — csakhogy ez már mind elavult história! Mutató nomine de te fabula narratur (Változtasd meg a nevet, s rólad szól a mese. — Szerk.) — válaszoljuk mi ezeknek a mai farizeusoknak, akikről alább bebizonyítjuk, hogy teljesen rabul ejtették őket a „Rabocsaja Miszl” eszméi.**

Először is, az ösztönösség elfojtotta a tudatosságot, s ez szintén ösztönösen történt. Ez szójátéknak látszik, pedig — sajnos! — keserű valóság. Nem úgy történt, hogy két homlokegyenest ellentétes nézet nyílt harcot folytatott egymás ellen és az egyik győzelmet aratott a másikon, hanem úgy, hogy a csendőrség egyre több és több „öreg” forradalmárt „ragadott ki”, és egyre több és több „fiatal” „orosz szociáldemokrata V. V.” lépett a színre. Ha nem is vett részt valaki a jelenlegi orosz mozgalomban, de legalább beleszagolt, az nagyon jól tudja, hogy csakugyan így áll a dolog. És ha ennek ellenére különösen ragaszkodunk ahhoz, hogy az olvasó egészen tisztán lássa ezt a közismert tényt, ha — hogy úgy mondjuk — a szemléletesség kedvéért adatokat közlünk az első eresztésű „Rabocseje Gyeló”-ról, valamint az „öregek” és a „fiatalok” 1897 elején lezajlott vitájáról, ezt azért tesszük, mert egyesek, akik „demokratizmusukkal” kérkednek, arra spekulálnak, hogy a közönség széles rétegei (vagy az egészen fiatalkorú ifjúság) nem ismerik ezeket a tényeket. Alább még visszatérünk erre.

Másodszor: már az ökonomizmus első irodalmi megnyilatkozásában megfigyelhetjük azt a rendkívül sajátságos és a mai szociáldemokraták körében fennálló összes nézeteltérések megértése szempontjából fölöttébb jellemző jelenséget, hogy a „tisztán munkásmozgalom” hívei, a proletárharccal való legszorosabb és „legszervesebb” (a „Rabocseje Gyelo” kifejezése) kapcsolat hívei, minden nem-munkás értelmiség ellenfelei (még ha szocialista értelmiségről van is szó) álláspontjuk megvédése céljából a burzsoá „csak-trade-unionisták” érveihez kénytelenek folyamodni. Ez azt mutatja, hogy a „Rabocsaja Miszl” kezdetétől fogva — anélkül, hogy tudatában lett volna — a „Credo” programját igyekezett megvalósítani. Ez azt mutatja — (amit a „Rabocseje Gyelo” sehogy sem tud megérteni) —, hogy mindennemű meghódolás a munkásmozgalom ösztönössége előtt, a „tudatos elem” szerepének, a szociáldemokrácia szerepének mindennemű lekicsinylése egyszersmind azt jelenti, hogy erősödik a burzsoá ideológiának a munkásságra gyakorolt befolyása, teljesen függetlenül attól, hogy az, aki lekicsinyli, maga óhajtja-e ezt vagy sem. Mindazok, akik „az ideológia túlbecsüléséről”*, a tudatos elem szerepének túlzásáról** stb. stb. beszélnek, azt képzelik, hogy a tisztán munkásmozgalom önmaga is ki tudja dolgozni és ki is dolgozza önálló ideológiáját, mihelyt a munkások „kiragadják sorsuk intézését a vezetők kezéből”. Ez azonban nagy tévedés. A fentebb mondottak kiegészítéséül idézzük még Kautskynak az osztrák szociáldemokrata párt új programtervezetéhez fűzött nagyon helyes és fontos megjegyzéseit***:

* Az „ökonomisták” levele az „Iszkra” 12. számában.*

** ,,Rabocseje Gyelo”, 10. sz.

*** „Die Neue Zeit”, 1901-1902. XX. évf. I. köt. 3. sz. 79. old. A bizottság tervezetét, amelyről Kautsky beszél, a bécsi pártkongresszus (a múlt év végén) némileg megváltoztatott formában elfogadta.***

„Némely revizionista kritikusunk véleménye szerint Marx azt állította, hogy a gazdasági fejlődés és az osztályharc nemcsak a szocialista termelés előfeltételeit teremti meg, hanem közvetlenül létrehozza a szocializmus szükségszerűségének felismerését is (K. Kautsky kiemelése). És ezek a kritikusok mindjárt elő is hozakodnak azzal az ellenvetéssel, hogy noha Anglia áll a kapitalista fejlődés legmagasabb fokán, az összes modern országok közül éppen Anglia áll legtávolabb ettől a felismeréstől. Az új tervezet alapján azt lehetne hinni, hogy az osztrák programbizottság is osztja ezt az ilymódon megcáfolt, állítólag ortodox marxista nézetet. A tervezet ugyanis azt mondja: «Minél jobban növekszik a proletariátus a kapitalizmus fejlődésével, annál inkább kénytelen és képes felvenni a harcot a kapitalizmus ellen». A proletariátus a szocializmus lehetőségének és szükségszerűségének «tudatára ébred» stb. Ebben az összefüggésben a szocialista tudat a proletár osztályharc szükségszerű, közvetlen eredményének látszik. Ez azonban nem így van. Magától értetődik, hogy a szocializmus mint tanítás, éppúgy a mai gazdasági viszonyokban gyökerezik, mint a proletariátus osztályharca, éppúgy, mint ahogy ez utóbbi is a tömegeknek a kapitalizmus szülte szegénysége és nyomora elleni harcból ered, a szocializmus és a proletariátus osztályharca azonban nem egymásból, hanem egymás mellett, de különböző feltételek alapján keletkezik. A modern szocialista tudat csak mély tudományos belátás alapján keletkezhetik. Valóban, a mai közgazdasági tudomány éppúgy előfeltétele a szocialista termelésnek, mint például a mai technika, de a proletariátus a legjobb akarattal sem tudja létrehozni sem az egyiket, sem a másikat, mert mindkettő a mai társadalmi folyamatból keletkezik. A tudomány hordozója azonban nem a proletariátus, hanem a polgári értelmiség” (Kautsky kiemelése); „a modern szocializmus is e réteg egyes tagjainak agyában született meg, ők adták tovább szellemileg kiváló proletároknak, akik aztán ott, ahol a viszonyok megengedik, beviszik a proletariátus osztályharcába. A szocialista tudat tehát olyasvalami, amit kívülről vittek be (von aussen Hineingetragenes) a proletariátus osztályharcába, nem pedig olyasmi, ami abból spontán (urwüchsig) fejlődött ki. Ennek megfelelően a régi hainfeldi program igen helyesen mondja, hogy a szociáldemokrácia feladata: a proletariátust helyzetének és feladatának tudatára ébreszteni (szó szerint: eltölteni helyzetének és feladatának tudatával). Nem volna szükség erre, ha ez a tudat magától következnék az osztályharcból. Az új tervezet ezt a tételt a régi programból vette át és hozzátoldotta a fent idézett tételhez. Így azonban teljesen megszakadt a gondolatmenet…”

Ha tehát szó sem lehet a munkástömegek által mozgalmuk folyamán kidolgozott önálló ideológiáról*, akkor a kérdés …

* Ez persze nem jelenti azt, hogy a munkások nem vesznek részt az ideológia kidolgozásában. De nem mint munkások vesznek részt benne, hanem mint a szocializmus teoretikusai, mint Proudhonok és Weitlingek, másszóval: csak akkor és csak annyiban, amennyiben kisebb-nagyobb mértékben sikerül elsajátítaniok és előbbrevinniök koruk ismereteit. És hogy a munkásoknak gyakrabban sikerüljön ez, ahhoz általában az szükséges, hogy minél jobban gondoskodjunk a munkások tudatossági színvonalának emeléséről, és hogy a munkások ne zárkózzanak be a „munkásoknak való irodalom” mesterségesen szűkített keretei közé, hanem tanulják meg egyre jobban elsajátítani az általános irodalmat. Sőt, „ne zárkózzanak be” helyett helyesebb volna azt mondani, hogy ne zárják be őket, mert maguk a munkások mindent elolvasnak, még azt is el akarják olvasni, amit az értelmiség számára írnak, és csak egyes (rossz) intellektuelek gondolják, hogy „a munkásoknak” elég, ha a gyári állapotokról beszélnek nekik és rég ismert dolgokon kérődznek.*

… csakis így tehető fel: burzsoá vagy szocialista ideológia? Itt nincs középút (mert az emberiség semmiféle „harmadik” ideológiát nem dolgozott ki, és mert általában egy osztályellentétektől marcangolt társadalomban sohasem lehet osztályon kívüli vagy osztályok feletti ideológia). Ezért a szocialista ideológia mindennemű lekicsinylése, mindennemű mellőzése egyszersmind a burzsoá ideológia erősbítését jelenti. Ösztönösségről beszélnek. De a munkásmozgalom ösztönös fejlődése éppen oda vezet, hogy a munkásmozgalom a burzsoá ideológia befolyása alá kerül, éppen a „Credo” programjának vonalán halad, mert az ösztönös munkásmozgalom nem egyéb, mint trade-unionizmus, Nur-Gewerkschaftlerei, a trade-unionizmus pedig éppen azt jelenti, hogy a burzsoázia eszmeileg leigázza a munkásságot. Ezért feladatunk, a szociáldemokrácia feladata az, hogy harcoljunk az ösztönösség ellen, hogy a munkásmozgalmat eltérítsük a trade-unionizinustól, amely ösztönösen a burzsoázia szárnyai alá igyekszik, és vonjuk a forradalmi szociáldemokrácia szárnyai alá. Ezért az „Iszkra” 12. számában megjelent „ökonomista” levél íróinak az a frázisa, hogy a leglelkesebb ideológusok semmiféle erőfeszítése sem képes letéríteni a munkásmozgalmat arról az útról, amelyet az anyagi elemek és az anyagi környezet kölcsönhatása határoz meg, teljesen egyértelmű a szocializmus feladásával, és ha a levél írói bátran és következetesen végig tudnák gondolni azt, amit mondanak, mint ahogy mindenkinek végig kell gondolnia gondolatait, aki az irodalmi és társadalmi tevékenység porondjára lép, akkor nem maradna más hátra számukra, mint „üres kebellel és ölbetett kézzel vesztegelni” és … átengedni a tettek mezejét Sztruve és Prokopovics úréknak, akik a munkásmozgalmat „a legkisebb ellenállás vonalán”, vagyis a burzsoá trade-unionizmus vonalán vonszolják, vagy pedig Zubatov úréknak, akik a papi és csendőri „ideológia” vonalán rángatják.

Emlékezzünk Németország példájára. Mi volt Lassalle történelmi érdeme a német munkásmozgalomban? Az, hogy letérítette ezt a mozgalmat a haladópárti trade-unionizmus és a kooperatívizmus útjáról, amelyen ösztönösen elindult (a Schulze-Delitzschek és a hozzájuk hasonlók szíves közreműködésével). Ennek a feladatnak a teljesítéséhez egészen másra volt szükség, mint az ösztönös elem lekicsinyléséről, a folyamat-taktikáról, az elemek és a környezet kölcsönhatásáról stb. szóló fecsegésre. Ehhez elkeseredett harcra volt szükség az ösztönösség, ellen, és csak egy ilyen, sok-sok évig tartó harc eredményeképpen lehetett elérni például azt, hogy Berlin munkáslakossága a haladó párt támaszából a szociáldemokrácia egyik legszilárdabb erődjévé vált. És ez a harc korántsem ért véget, még most sem (mint azok gondolhatnák, akik a német mozgalom történetét Prokopovics, filozófiáját pedig Sztruve nyomán tanulmányozzák). A német munkásosztály most is — ha szabad így mondanunk — több ideológia között oszlik meg: a munkásság egy része a katolikus és monarchista munkásegyletekben, másik része az angol trade-unionizmus burzsoá hódolói által alapított Hirsch—Duncker-féle szervezetekben, harmadik része a szociáldemokrata szervezetekben tömörül. Az utóbbi rész hasonlíthatatlanul nagyobb a többinél, de ezt az elsőbbséget a szociáldemokrata ideológia csakis az összes többi ideológia ellen folytatott rendületlen harccal tudta elérni és tudja továbbra is megtartani.

De, kérdezhetné az olvasó, miért vezet az ösztönös mozgalom, a legkisebb ellenállás vonalán haladó mozgalom éppen a burzsoá ideológia uralmához? Azon egyszerű oknál fogva, mert a burzsoá ideológia sokkal régebbi eredetű, mint a szocialista ideológia, mert minden részletében jobban kidolgozott, mert a terjesztésnek mérhetetlenül több eszközével rendelkezik*.

* Gyakran mondják: a munkásosztály ösztönösen vonzódik a szocializmushoz. Ez tökéletesen helyes abban az értelemben, hogy a szocialista elmélet minden más elméletnél mélyebben és helyesebben határozza meg a munkásosztály nyomorának okait, és ezért is sajátítják el oly könnyen a munkások, de csak akkor, ha az elmélet maga nem torpan meg az ösztönösség előtt, ha irányítása alá veszi az ösztönösséget. Ez voltaképpen magától értetődik, de a „Rabocseje Gyelo” éppen ezt a magától értetődő dolgot felejti el és forgatja ki. A munkásosztály ösztönösen vonzódik a szocializmushoz, de ennek ellenére a leginkább elterjedt (és a legkülönbözőbb formákban újra meg újra feltámasztott) burzsoá ideológia mindennél inkább ösztönösen hatalmába keríti a munkást.*

És ezért minél fiatalabb a szocialista mozgalom valamely országban, annál erélyesebben kell harcolnia minden olyan kísérlet ellen, amely a nemszocialista ideológia megszilárdítására irányul, annál határozottabban kell óvnia a munkásokat azoktól a rossz tanácsadóktól, akik „a tudatos elem túlbecsülése” stb. ellen kiabálnak. Az ökonomista levél írói a „Rabocseje Gyeló”-val egyetemben kórusban mennydörögnek a mozgalom gyermekkorára jellemző türelmetlenség ellen. Mi erre azt feleljük: igen, mozgalmunk valóban gyermekkorát éli, s éppen azért, hogy mennél előbb elérje férfikorát, türelmetlennek kell lennie azokkal szemben, akik az ösztönösség előtti meghódolásukkal hátráltatják fejlődését. Nincs nevetségesebb és károsabb annál, mint mikor valaki megjátssza az öreget, aki már régen túl van a harc minden döntő epizódján!

Harmadszor: a „Rabocsaja Miszl” első száma azt mutatja, hogy az „ökonomizmus” elnevezés (amelyet természetesen nem szándékozunk elvetni, mert így vagy úgy már átment a köztudatba) nem fejezi ki eléggé pontosan az új irányzat lényegét. A „Rabocsaja Miszl” nem tagadja teljesen a politikai harcot: a „Rabocsaja Miszl” 1. számában közölt pénztári alapszabályzat a kormány elleni harcról beszél. Csakhogy a „Rabocsaja Miszl” úgy véli, hogy „a politika mindig engedelmesen követi az ökonómiát” (a „Rabocseje Gyelo” pedig programjában úgy variálja ezt a tételt, hogy „Oroszországban a gazdasági harc — még inkább mint minden más országban — elválaszthatatlan a politikai harctól”). A „Rabocsaja Miszl”-nek és a „Rabocseje Gyeló”-nak ezek a tételei teljesen hamisak, ha a politikán szociáldemokrata politikát értünk. A munkásság gazdasági harca — mint már láttuk — igen gyakran összefügg (ha nem is elválaszthatatlanul) a burzsoá, klerikális stb. politikával. A „Rabocseje Gyelo” tételei igazak, ha a politikán trade-unionista politikát értünk, vagyis az összes munkásoknak azt a közös törekvését, hogy az államtól különféle intézkedéseket harcoljanak ki, amelyek enyhítenék ugyan a helyzetükkel járó bajokat, de nem vetnének véget ennek a helyzetnek, vagyis nem szüntetnék meg a tőke uralmát a munka felett. Ez a törekvés csakugyan közös vonása a szocializmussal ellenségesen szembenálló angol trade-unionistáknak is, a katolikus munkásoknak is, a „zubatovi” munkásoknak is stb. Politika és politika közt különbség van. Azt látjuk tehát, hogy a „Rabocsaja Miszl” a politikai harcot illetően is nem annyira tagadja azt, mint inkább meghódol annak ösztönössége, tudattalan volta előtt. A „Rabocsaja Miszl” teljesen elismeri a munkásmozgalomból ösztönösen kinövő politikai harcot (helyesebben: a munkások politikai óhajait és követeléseit), de teljesen lemond a szocializmus általános feladatainak és a jelenlegi orosz viszonyoknak megfelelő specifikus szociáldemokrata politika önálló kidolgozásáról. Az alábbiakban ki fogjuk mutatni, hogy a „Rabocseje Gyeló”-nak is ugyanez a hibája.

c) „Az önfelszabadítás csoportja” és a „Rabocseje Gyelo”

Azért foglalkoztunk ilyen részletesen a „Rabocsaja Miszl” első számának alig ismert és ma már csaknem feledésbe merült vezércikkével, mert legelsőnek és a legplasztikusabban fejezte ki azt a közös áramlatot, amely később számtalan erecske formájában bukkant elő. V. I.-nek tökéletesen igaza volt, amikor a „Rabocsaja Miszl” első számát és vezércikkét magasztalva azt mondta, hogy „éles hangnemben, hévvel” írták („Lisztok «Rabotnyika»”, 9 — 10. sz. 49. old.). Minden meggyőződéses ember, aki azt hiszi, hogy valami újat ad, „hévvel” ír és plasztikusan fejezi ki nézeteit. Csak azok nem „hevülnek” soha, akik megszokták, hogy két szék közt üljenek, csak ezek képesek arra, hogy tegnap a „Rabocsaja Miszl” hevét magasztalják, ma pedig az ellenfeleit támadják „heves vitatkozási módszerük” miatt.

Nem kívánunk időzni „A «Rabocsaja Miszl» külön mellékleté”-nél (később, különböző kérdésekkel kapcsolatban alkalmunk lesz hivatkozni erre a műre, amely mindennél következetesebben fejezi ki az ökonomisták eszméit), csak „A Munkások Önfelszabadítása Csoportjának felhívásá”-ról fogunk röviden megemlékezni (1899 március, újra nyomtatva a londoni „Nakanunye” 1899 július havi, 7. számában). A felhívás szerzői igen helyesen mondják, hogy „a munkás-Oroszország még csak ébredezik, még csak széjjeltekint és ösztönösen kap a legelső, útjába kerülő harci eszközön”, de ebből ugyanazt a helytelen következtetést vonják le, mint a „Rabocsaja Miszl”, megfeledkezve arról, hogy az ösztönösség éppen a tudatosság hiánya (spontaneitás), amelyen a szocialistáknak kell segíteniök, hogy a mai társadalomban „a legelső, útjába kerülő” harci eszköz mindig a trade-unionista harci eszköz, „a legelső, útjába kerülő” ideológia pedig mindig a burzsoá (trade-unionista) ideológia lesz. Éppígy a politikát sem „tagadják” ezek a szerzők, hanem csak (csak!) azt mondják — V. V. úr után szabadon —, hogy a politika felépítmény, és ezért „a politikai agitációnak a gazdasági harc érdekében folytatott agitáció felépítményének kell lennie, ennek a harcnak a talajából kell kinőnie és ehhez kell igazodnia”.

Ami a „Rabocseje Gyeló”-t illeti, tevékenységét mindjárt az ökonomisták „védelmével” kezdte. Már az első számában (141 — 142. old.) nyilvánvaló valótlanságot mondott. „Nem tudjuk — úgymond —, miféle fiatal elvtársakról beszélt Akszelrod”, aki ismert brosúrájában* óva intette az ökonomistákat, de amikor e valótlanság miatt Akszelrod és Plehanov vitába szállt a „Rabocseje Gyeló”-val, az utóbbi kénytelen volt beismerni, hogy „az értetlenség formájában védelmébe akarta venni az összes fiatalabb külföldi szociáldemokratákat ezzel az igazságtalan váddal szemben” (Akszelrod ugyanis szűklátókörűséggel vádolta az ökonomistákat). Valójában ez a vád teljesen jogos volt, és a „Rabocseje Gyelo” nagyon jól tudta, hogy többek közt egyik szerkesztőségi tagjára, V. I.-re is vonatkozott. Mellesleg megjegyzem, hogy az említett vitában Akszelrodnak tökéletesen igaza volt, a „Rabocseje Gyeló”-nak pedig egyáltalán nem volt igaza abban, ahogyan „Az orosz szociáldemokraták feladatai” c. brosúrámat** értelmezte. Ezt a brosúrát 1897-ben, még a „Rabocsaja Miszl” megjelenése előtt írtam, amikor a szentpétervári „Harci Szövetség” fentebb jellemzett eredeti irányzatát tartottam uralkodónak, és joggal tartottam annak. Legalábbis 1898 közepéig valóban ez az irányzat uralkodott. Ezért a „Rabocseje Gyeló”-nak egyáltalán nem volt joga ahhoz, hogy az ökonomizmus létezésének és veszélyének megcáfolása céljából olyan nézeteket fejtegető brosúrára hivatkozzék, amelyeket Szentpétervárott 1897—1898-ban kiszorítottak az „ökonomista” nézetek***.

* „Az orosz szociáldemokraták jelenlegi feladatainak és taktikájának kérdéséhez”. Genf 1898. Két 1897-ben írt levél a „Rabocsaja Gazetá”-hoz.*

** Lásd ebben a kötetben 150—169. old. – Szerk.**

*** A „Rabocseje Gyelo” első valótlanságát („nem tudjuk, miféle fiatal elvtársakról beszélt P. B. Akszelrod”) védekezése során még egy másikkal tetézte, amikor a „Válasz”-ban azt írta: „A «Feladatok» bírálatának megírása óta bizonyos orosz szociáldemokraták körében a gazdasági egyoldalúság felé hajló tendenciák keletkeztek, illetve többé-kevésbé világosan ki is alakultak, amelyek mozgalmunknak a «Feladatok»-ban vázolt állapotához képest visszafejlődést jelentenek” (9. old.). Ezt írja az 1900-ban megjelent „Válasz”. A „Rabocseje Gyelo” első száma pedig (a bírálattal) 1899 áprilisában jelent meg. Vajon csak 1899-ben keletkezett az ökonomizmus? Nem. 1899-ben tiltakoztak először az orosz szociáldemokraták az ökonomizmus ellen (tiltakozás a „Credo” ellen). De az ökonomizmus, mint a „Rabocseje Gyelo” is nagyon jól tudja, 1897-ben keletkezett, mert V. I. már 1898 novemberében („Lisztok «Rabotnyika»”, 9—10. sz.) magasztalta a „Rabocsaja Miszl”-t.***

De a „Rabocseje Gyelo” nemcsak hogy „védelmezte” az ökonomistákat, hanem maga is állandóan bele-beleesett legnagyobb tévedéseikbe. Ennek a zavarnak a forrása a „Rabocseje Gyelo” következő programpontjának kétértelmű felfogása: „a munkásoknak az utolsó években keletkezett tömegmozgalmát tartjuk az orosz élet legfontosabb jelenségének, amely elsősorban fogja megszabni a Szövetség irodalmi tevékenységének feladatait” (a mi kiemelésünk) „és jellegét” (a „Rabocseje Gyelo” kiemelése). Hogy a tömegmozgalom rendkívül fontos jelenség, ez vitathatatlan. Kérdés azonban, mit kell értenünk azon, hogy ez a tömegmozgalom „fogja megszabni a feladatokat”? Ezt kétféleképpen lehet érteni: vagy úgy, hogy meghódolunk e mozgalom ösztönössége előtt, vagyis a szociáldemokrácia szerepét a munkásmozgalomnak mint olyannak egyszerű kiszolgálására korlátozzuk (ez a „Rabocsaja Miszl”, az „Önfelszabadítás Csoportja” és más ökonomisták felfogása) vagy pedig úgy, hogy a tömegmozgalom új elméleti, politikai, szervezeti feladatokat tűz elénk, sokkal bonyolultabbakat, mint amelyekkel a tömegmozgalom keletkezését megelőző időszakban beérhettük. A „Rabocseje Gyelo” éppen az első felfogás felé hajlott és hajlik most is, mert nem beszélt semmiféle új feladatról, nem mondott erről semmi határozottat, hanem egész idő alatt úgy okoskodott, mintha a „tömegmozgalom” felmentene bennünket az előtérbe került feladatok világos felismerésének és megoldásának szükségessége alól. Elég, ha arra hivatkozunk, hogy a „Rabocseje Gyelo” lehetetlennek tartotta, hogy a munkások tömegmozgalma elé első feladatul az önkényuralom megdöntését tűzzék ki, s ezzel ezt a feladatot (a tömegmozgalom nevében) a legközelebbi politikai követelésekért folytatott harc feladatává fokozta le („Válasz”, 25. old.).

Mellőzve a „Rabocseje Gyelo” szerkesztőjének, B. Kricsevszkijnek a 7. számban megjelent „Gazdasági és politikai harc az orosz mozgalomban” c. cikkét, amely ugyanezeket a hibákat ismétli meg*, egyenesen áttérhetünk a „Rabocseje Gyelo” 10. számára. …

* A politikai harc „stádium-elmélete” vagy „félénk cik-cak”- elmélete ebben a cikkben például így fejeződik ki: „Azoknak a politikai követeléseknek azonban, amelyek jellegük szerint egész Oroszországra érvényesek, az első időben” (ezt 1900 augusztusában írták!) „meg kell felelniök azoknak a tapasztalatoknak, amelyeket az illető munkásréteg (sic!) a gazdasági harcból szűrt le. Csakis (!) ezeknek a tapasztalatoknak alapján lehet és kell hozzáfogni a politikai agitációhoz” stb. (11. old.). A 4. oldalon a szerző az ökonómiai eretnekségnek véleménye szerint teljesen alaptalan vádján felháborodva patétikusan felkiált: „Melyik szociáldemokrata nem tudja, hogy Marx és Engels tanítása szerint az egyes osztályok gazdasági érdekei döntő szerepet játszanak a történelemben, következésképpen különösen a proletariátusnak saját gazdasági érdekeiért folytatott harca szükségkép elsőrendű jelentőségű a proletariátus osztályfejlődése és felszabadító harca szempontjából?” (a mi kiemelésünk). Ez a „következésképpen” egyáltalán nem helyénvaló. Abból, hogy a gazdasági érdekek döntő szerepet játszanak, semmiképp sem lehet a gazdasági (== szakmai) harc elsőrendű jelentőségére következtetni, mert az osztályok leglényegesebb, „döntő” érdekei általában csakis gyökeres politikai átalakulások útján elégíthetők ki; nevezetesen, a proletariátus alapvető gazdasági érdeke csakis politikai forradalom útján elégíthető ki, mely a burzsoázia diktatúrája helyébe a proletariátus diktatúráját állítja. B. Kricsevszkij megismétli „az orosz szociáldemokrácia V. V.-inek” (a politika az ökonómiát követi stb.) és a német szociáldemokrácia bernsteinistáinak bölcselkedéseit (pl. Woltmann éppen ilyen bölcselkedéssel bizonygatta, hogy a munkásoknak „gazdasági erőre” kell szert tenniök, mielőtt politikai forradalomra gondolnának).*

… Természetesen nem szándékozunk B. Kricsevszkijnek és Martinovnak a „Zarja” és az „Iszkra” ellen felsorakoztatott egyes ellenvetéseit taglalni. Bennünket ezúttal kizárólag a „Rabocseje Gyelo” elvi álláspontja érdekel, melyet 10. számában fejtett ki. Nem fogjuk taglalni például azt a furcsaságot sem, hogy a „Rabocseje Gyelo” „szöges ellentmondást” látott a következő két tétel között:

„A szociáldemokrácia nem köti meg a kezét, nem korlátozza tevékenységét a politikai harcnak valamilyen előre kigondolt tervével vagy módszerével — elismer minden harci eszközt, feltéve, hogy megfelelnek a párt meglevő erőinek” stb. („Iszkra”, 1. sz.).

„Ha . . . nincs a politikai harc terén tapasztalt, minden helyzetben és minden időszakban kipróbált erős szervezetünk, akkor szó sem lehet olyan rendszeres, szilárd elvekre támaszkodó és tántoríthatatlanul végrehajtandó munkatervről, amely egyedül méltó arra, hogy taktikának nevezzük” („Iszkra”, 4. sz.).

Aki minden célszerű harci eszköz, minden célszerű terv és módszer elvi elismerését összetéveszti azzal a követelménnyel, hogy valamely adott politikai helyzetben egy tántoríthatatlanul végrehajtandó terv szerint járjunk el — amennyiben taktikáról van szó —, ugyanúgy tesz, mint az, aki mindenféle gyógymód orvostudományként való elismerését összetéveszti azzal a követelménnyel, hogy valamely adott betegség gyógyításánál egyvalamely meghatározott gyógymódhoz tartsuk magunkat. De hisz éppen arról van szó, hogy a „Rabocseje Gyelo”, amely maga is abban a betegségben szenved, amit mi az ösztönösség előtti meghódolásnak neveztünk el, nem akarja elismerni ennek a betegségnek semmiféle „gyógymódját”. Ezért azt a nagyszerű felfedezést tette, hogy a „terv-taktika ellentmond a marxizmus belső szellemének” (10. sz. 18. old.), hogy a taktika nem egyéb, mint „a párttal együtt növekvő pártfeladatok növekedési folyamata” (11. old., a „Rabocseje Gyelo” kiemelése). Ennek az utóbbi mondatnak minden esélye megvan arra, hogy nevezetes szállóigévé, a „Rabocseje Gyelo” „irányzatának” örökértékű emlékévé váljék. Arra a kérdésre, hogy „merre tartsunk?”, a vezető lap ezt feleli: a mozgás nem egyéb, mint a mozgás kiindulópontja és következő pontjai közötti távolságváltozásának folyamata. Ez a páratlan bölcsesség azonban nemcsak furcsaság (ebben az esetben nem volna érdemes különösebben foglalkozni vele), hanem egy egész irányzat programja is, mégpedig ugyanaz, a program, amelyet R. M. („A «Rabocsaja Miszl» külön mellékleté”-ben) ezekkel a szavakkal fejezett ki: az a harc kívánatos, amely lehetséges, lehetséges pedig az, amely az adott pillanatban folyik. Ez pedig éppen az ösztönösséghez passzívan alkalmazkodó határtalan opportunizmus irányzata.

„A terv-taktika ellentmond a marxizmus belső szellemének!” De hisz ez a marxizmus megrágalmazása, a marxizmusnak ugyanaz a karikatúrája, amelyet a narodnyikok szegeztek nekünk az ellenünk viselt háborúban. Ez nem más, mint a tudatos vezetők kezdeményezésének és energiájának semmibevevése, pedig a marxizmus éppen ellenkezőleg, óriási lökést ad a szociáldemokraták kezdeményezésének és energiájának azzal, hogy a legszélesebb perspektívákat tárja fel előttük, s rendelkezésükre bocsátja (ha szabad ezt mondanunk) az „ösztönösen” harcra kelő munkásosztály millióinak hatalmas erejét! A nemzetközi szociáldemokrácia egész történelme tele van tervekkel, hol az egyik, hol a másik politikai vezér lépett fel velük, igazolva az egyik előrelátását és politikai, szervezeti nézeteinek helyességét, felfedve a másik rövidlátását és politikai hibáit. Amikor Németország egyik legnagyobb történelmi fordulatát élte át — amikor megalapították a birodalmat, megnyitották a Reichstagot, megadták az általános választójogot —, más szociáldemokrata politikai terve és általában munkaterve volt Liebknechtnek, és más terve volt Schweitzernek. Amikor a német szocialistákra rázúdult a kivételes törvény, más terve volt Mostnak és Hasselmannak, akik készek voltak erőszakra és terrorra szólítani, és más terve volt Höchbergnek, Schramnak és (részben) Bernsteinnek, akik azt kezdték prédikálni a szociáldemokratáknak, hogy oktalan élességükkel és forradalmiságukkal saját maguk idézték fel ezt a törvényt, és most példás magatartással kell kiérdemelniök a bocsánatot; megint más tervük volt azoknak, akik egy illegális lap előkészítésén és kiadásán dolgoztak. Visszatekintve, sok évvel az után, hogy elült az útválasztás kérdése miatt fellángolt harc, és a történelem végleg eldöntötte, hogy helyes volt-e a választott út, persze nem nehéz bölcsnek lenni és a párttal együtt növekvő pártfeladatok növekedéséről szónokolni. De aki a zűrzavar pillanatában*, amikor az orosz „kritikusok” és ökonomisták trade-unionizmussá fokozzák le a szociáldemokráciát, a terroristák pedig olyan „terv-taktika” elfogadását hirdetik nagy hévvel, amely megismétli a régi hibákat, aki ilyen pillanatban efféle bölcsességekre szorítkozik, az „szegénységi bizonyítványt” állít ki önmagáról. Amikor sok orosz szociáldemokratának éppen az a baja, hogy híján van a kezdeményezésnek és az energiának, híján van a „politikai propaganda, agitáció és szervezés lendületének”**, híján van a forradalmi munka nagyobbszabású szervezési „terveinek”, — aki ilyen körülmények közt azt mondja, hogy „a terv-taktika ellentmond a marxizmus belső szellemének”, az nemcsak elméletileg posványosítja el a marxizmust, hanem gyakorlatilag is visszafelé húzza a pártot.

* „Ein Jahr der Verwirrung” („A zűrzavar éve”) — ezt a címet adta Mehring „A német szociáldemokrácia története” c. munkája egyik fejezetének, amelyben leírja a szociáldemokraták kezdeti ingadozásait és határozatlanságát az új viszonyoknak megfelelő „terv-taktika” kiválasztásánál.*

** Az „Iszkra” 1. számának vezércikkéből. (Lásd Lenin Művei. 4. köt. 384. old. – Szerk.)**

„ A szociáldemokrata forradalmárnak csak az a feladata — így oktat minket tovább a „Rabocseje Gyelo” —, hogy tudatos munkájával gyorsítsa az objektív fejlődést, és nem az, hogy megváltoztassa vagy szubjektív tervekkel helyettesítse azt. Elméletben mindezt tudja az «Iszkra». De mivel a marxizmus óriási jelentőséget tulajdonít a tudatos forradalmi munkának — és joggal —, a taktikáról vallott doktrinér nézetei mellett az «Iszkra» gyakorlatilag a fejlődés objektív vagy spontán elemei jelentőségének lebecsülésére ragadtatja magát” (18. old.).

Megint a legnagyobb elméleti zagyvaság, amely méltó V. V. úrhoz és társaságához. Szeretnők megkérdezni filozófusunktól: miben nyilvánulhat meg az, hogy a szubjektív tervek alkotója „lebecsüli” az objektív fejlődést? Nyilván abban, hogy figyelmen kívül hagyja azt, hogy ez az objektív fejlődés létrehoz vagy erősít, tönkretesz vagy gyengít bizonyos osztályokat, rétegeket, csoportokat, bizonyos nemzeteket vagy nemzetcsoportokat stb., s ezzel megszabja az erők ilyen és ilyen nemzetközi politikai csoportosulását, a forradalmi pártok ilyen és ilyen álláspontját stb. De ebben az esetben az ilyen tervkészítő bűne nem az ösztönös elem lebecsülésében, hanem ellenkezőleg, a tudatos elem lebecsülésében rejlik, mert „tudatossága” nem elegendő az objektív fejlődés helyes megértéséhez. Ezért ha az ösztönösség és a tudatosság „viszonylagos” (a „Rabocseje Gyelo” kiemelése) „jelentőségének értékeléséről” beszélnek, ez már egymagában is a „tudatosság” teljes hiányát árulja el. Ha egyáltalán felfoghatja az emberi tudat a „fejlődés” bizonyos „ösztönös elemeit”, akkor helytelen értékelésük a „tudatos elem lebecsülését” jelenti. Ha pedig nem foghatja fel, akkor nem ismerjük ezeket az elemeket és nem is beszélhetünk róluk. Miről is beszél tulajdonképpen B. Kricsevszkij? Ha az „Iszkra” „szubjektív terveit” téveseknek tartja (márpedig csakugyan téveseknek nyilvánítja őket), akkor ki kellett volna mutatnia, hogy milyen objektív tényeket mellőznek ezek a tervek, és ezért a mellőzésért a kellő tudatosság hiányával, vagy hogy az ő nyelvén beszéljünk, „a tudatos elem lebecsülésével” kellett volna vádolnia az „Iszkrá”-t. Ha pedig neki, aki elégedetlen a szubjektív tervekkel, nincsen más érve, mint „az ösztönös elem lebecsülésére” való utalás (!!), akkor ezzel csak azt bizonyítja, hogy (1) elméletileg a marxizmust a Karejevek és Mihajlovszkijok módjára fogja fel, akiket Beltov már eléggé kifigurázott, (2) gyakorlatilag teljesen meg van elégedve „a fejlődés ösztönös elemeivel”, amelyek legális marxistáinkat a bernsteinizmus, szociáldemokratáinkat pedig az ökonomizmus útjára sodorták, és hogy „borzasztóan haragszik” azokra, akik elhatározták, hogy az orosz szociáldemokráciát mindenáron letérítik az „ösztönös” fejlődés újáról.

Ezután már egészen mulatságos dolgok következnek. „Amint az emberek a természettudomány minden sikere ellenére ősapáink módjára szaporodnak, ugyanígy egy új társadalmi rend világrajötte is a társadalmi tudományok minden sikere és az öntudatos harcosok számának növekedése ellenére továbbra is főként ösztönös robbanások eredménye lesz” (19. old.). Amint az ősi bölcsesség így hangzik: mindenkinek van ahhoz való esze, hogy gyermekei legyenek — ugyanígy hangzik a „legújabb szocialisták” (á la Nárcisz Tuporilov) bölcsessége is: mindenkinek van annyi esze, hogy résztvegyen az új társadalmi rend spontán világrajöttében. Mi is azt hisszük, hogy mindenkinek van annyi esze. Ehhez a részvételhez elegendő, ha engednek az ökonomizmusnak, amikor az ökonomizmus uralkodik, és engednek a terrorizmusnak, amikor életre kelt a terrorizmus. Így ez év tavaszán, amikor annyira fontos volt, hogy óvjunk a terrorért való lelkesedéstől, a „Rabocseje Gyelo” tanácstalanul állt a számára „új” kérdés előtt. Most pedig, fél évvel később, amikor már nem olyan időszerű a kérdés, így nyilatkozik: „úgy véljük, hogy a szociáldemokráciának nem lehet és nem is szabad feladatául tekintenie, hogy akadályozza a terrorista hangulat növekedését” („Rabocseje Gyelo”, 10. sz. 23. old.), és ugyanakkor közli a kongresszus határozatát is: „A rendszeres támadó terrort a kongresszus időszerűtlennek tartja” („Két kongresszus”, 18. old.). Milyen csodálatosan világos és logikus! Nem akadályozzuk, — de időszerűtlennek nyilvánítjuk, úgy azonban, hogy a „határozat” ne terjedjen ki a rendszertelen és védekező terrorra. El kell ismernünk, hogy az ilyen határozat egészen veszélytelen és egészen biztos, hogy nem hibázhat, mint ahogy az sem hibázhat, aki csak azért beszél, hogy semmit se mondjon! Az ilyen határozat megfogalmazásához csak egy szükséges: érteni kell ahhoz, hogy a mozgalom uszályába kapaszkodjanak. Amikor az „Iszkra” mulatott azon, hogy a „Rabocseje Gyelo” újnak nyilvánította a terror kérdését, a „Rabocseje Gyelo” dühösen azzal vádolta az „Iszkrá”-t, hogy „szinte hihetetlen igényességgel ráerőszakolja a pártszervezetre a taktikai kérdéseknek azt a megoldását, amelyet az emigrált írók egyik csoportja több mint 15 évvel ezelőtt adott” (24. old.). Valóban, micsoda igények és micsoda túlbecsülése a tudatos elemnek! Azt akarják, hogy előbb elméletileg oldjuk meg a kérdéseket, hogy aztán e megoldás helyességéről a szervezetet is, a pártot is, a tömegeket is meggyőzzük!*

* Azt sem szabad elfeledni, hogy a „Munka Felszabadítása” csoport, amikor „elméletileg” megoldotta a terror kérdését, általánosította a korábbi forradalmi mozgalom tapasztalatait.*

Mennyivel egyszerűbb, ha rég ismert dolgokat ismételgetünk, és anélkül, hogy bárkire valamit is „ráerőszakolnánk”, szépen engedünk minden „fordulatnak” — az ökonomizmus felé is, a terrorizmus felé is. A „Rabocseje Gyelo” még általánosítja is az életbölcsességnek ezt az aranyszabályát, és azzal vádolja az „Iszkrá”-t és a „Zarjá”-t, hogy „a mozgalommal szembeállítják a maguk programját, mint valami szellemet, amely az alaktalan káosz felett lebeg” (29. old.). De vajon mi a szociáldemokrácia szerepe, ha nem az, hogy „szellem” legyen, amely nemcsak lebeg az ösztönös mozgalom felett, hanem fel is emeli az utóbbit „a maga programjának” szintjére? És semmiesetre sem az, hogy a mozgalom uszályában kullogjon, mert ez a legjobb esetben haszontalan, legrosszabb esetben pedig nagyon, nagyon káros a mozgalomra nézve. De a „Rabocseje Gyelo” nemcsak követi ezt a „folyamat-taktikát”, hanem még elvvé is avatja, úgyhogy irányzatát is helyesebb volna nem opportunizmusnak, hanem (a hvoszt = uszály szó után) hvosztizmusnak(uszálypolitikának) nevezni. És feltétlenül el kell ismerni, hogy akik szilárdan elhatározták, hogy mindig a mozgalom után fognak kullogni annak uszályaként, azok egyszersmindenkorra abszolút be vannak biztosítva „a fejlődés ösztönös elemének lebecsülése” ellen.

* * *

Így tehát meggyőződtünk arról, hogy az orosz szociáldemokrácia „új irányzatának” az a fő hibája, hogy meghódol az ösztönösség előtt, nem érti meg, hogy a tömeg ösztönössége tőlünk, szociáldemokratáktól igen nagyfokú tudatosságot követel. Minél erősebb a tömegek ösztönös nekilendülése, minél szélesebbé válik a mozgalom, annál gyorsabban, hasonlíthatatlanul gyorsabban fokozódik a tudatosság szükségessége a szociáldemokrácia elméleti, politikai és szervezeti munkájában egyaránt.

A tömegek ösztönös nekilendülése Oroszországban olyan gyorsan történt (és olyan gyorsan történik ma is), hogy a szociáldemokrata ifjúság nem volt felkészülve az ezzel járó gigászi feladatok végrehajtására. Ez a készületlenség a mi közös bajunk, valamennyi orosz szociáldemokrata baja. A tömegek nekilendülése megszakítás nélkül és következetesen ívelt felfelé és szélesedett, s nemcsak hogy nem szűnt meg ott, ahol elkezdődött, hanem újabb vidékekre és a lakosság újabb rétegeire is átterjedt (a munkásmozgalom hatására élénkebb lett a tanulóifjúság és általában az értelmiség, sőt még a parasztság soraiban észlelhető erjedés is). A forradalmárok azonban „elméleteikben” is, tevékenységükben is elmaradtak ettől a nekilendüléstől, nem sikerült olyan megszakítás nélkül működő és a folytonosságot fenntartó szervezetet teremteniök, amely az egész mozgalmat vezetni tudta volna.

Az első fejezetben megállapítottuk, hogy a „Rabocseje Gyelo” lefokozza elméleti feladatainkat, és „ösztönösen” szajkózza a „kritika szabadságának” divatos jelszavát, de ezek a szajkók nem voltak eléggé „tudatosak”, és így nem értették meg, hogy a németországi opportunista „kritikusok” és a forradalmárok álláspontja homlokegyenest ellentéte az oroszországiakénak.

A következő fejezetekben azt fogjuk vizsgálni, hogyan nyilvánult meg ez az ösztönösség előtti meghódolás a szociáldemokrácia politikai feladatainak és szervezeti munkájának területén.

III
Trade-Unionista és szociáldemokrata politika

Kezdjük ismét a „Rabocseje Gyelo” dicséretével. „A leleplező irodalom és a proletárharc” — ezt a címet adta Martinov a „Rabocseje Gyelo” 10. számában megjelent cikkének, amelyben az „Iszkra” és a „Rabocseje Gyelo” közt fennálló nézeteltérésekről ír. „Nem szorítkozhatunk csupán (a munkáspárt) fejlődésének útjában álló rendszer leleplezésére. Figyelemmel kell lennünk a proletariátus legközelebbi és jelenlegi érdekeire is” (63. old.) — így formulázta ezeknek a nézeteltéréseknek a lényegét. „. . . Az «Iszkra» . . . ténylegesen a forradalmi ellenzék lapja, amely leleplezi rendszerünket és főleg politikai rendszerünket… Mi viszont a munkás-ügyért dolgozunk és fogunk dolgozni szoros, szerves kapcsolatban a proletárharccal” (ugyanott). Csak hálásak lehetünk Martinovnak ezért a fogalmazásért, amely igen nagy, általános érdeklődésre tarthat számot, mert lényegében nem csupán a köztünk és a „Rabocseje Gyelo” közt fennálló nézeteltéréseket fogja át, hanem általában felölel minden nézeteltérést, amely a politikai harc kérdésében elválaszt minket az „ökonomistáktól”. Már kimutattuk, hogy az „ökonomisták” nem tagadják feltétlenül a „politikát”, csak éppen állandóan eltérnek a politika szociáldemokrata értelmezésétől, s a politikát trade-unionista módon fogják fel. Ugyanígy tér el tőle Martinov is, és ezért a szóbanforgó kérdésben éppen őt kívánjuk az ökonomista eltévelyedések példájának tekinteni. Ezzel a választással — s ezt igyekszünk kimutatni — meg lehetnek velünk elégedve ,,A «Rabocsaja Miszl» külön mellékleté”-nek szerzői is, az „Önfelszabadítás Csoportja” kiáltványának szerzői is, az „Iszkra” 12. számában közölt ökonomista levél írói is.

a) A politikai agitáció és hogyan szűkítik ezt az ökonomisták

Köztudomású, hogy az orosz munkások gazdasági* harcának nagyarányú elterjedése és megszilárdulása együtt haladt a gazdasági (gyári és szakmai) leleplező „irodalom” megteremtésével. A „röplapok” főleg a gyári viszonyok leleplezésével foglalkoztak, és a munkásokat hamarosan valóságos leleplező láz fogta el. Mihelyt látták, hogy a szociáldemokrata körök újfajta röplapokat akarnak és tudnak adni nekik, amelyek megmondják a teljes igazságot nyomorúságos életükről, mérhetetlenül nehéz munkájukról és jogfosztott helyzetükről, szinte özönével jöttek a gyári tudósítások. Ez a „leleplező irodalom” nemcsak abban a gyárban keltett óriási szenzációt, amelynek viszonyait ostorozta a röplap, hanem azokban a gyárakban is, ahová eljutott a leleplezett tények híre. És mivel a különböző üzemek és a különböző szakmák munkásainak szükségletei és bajai sok tekintetben azonosak, az „igaz tények a munkáséletből” mindenkit fellelkesítettek. A legelmaradottabb munkások közt is valóságos szenvedéllyé vált „nyomtatásban megjelenni” — nemes szenvedély ez, amellyel felkarolták az egész mai, rablásra és elnyomásra felépített társadalmi rend ellen folytatott háborúnak ezt a kezdeti formáját. És a „röplapok” a legtöbb esetben valóban hadüzenetet jelentettek, mert a leleplezések rendkívül buzdítóan hatottak, arra ösztönözték a munkásokat, hogy közösen követeljék a legkiáltóbb visszaélések megszüntetését és sztrájkokkal támogassák ezeket a követeléseket. …

* Félreértések elkerülése végett megjegyezzük, hogy a további fejtegetésekben gazdasági harcon (a nálunk meghonosodott szóhasználatnak megfelelően) mindenütt azt a „gyakorlati-gazdasági harcot” értjük, amelyet Engels a fenti idézetben „a tőkésekkel szemben kifejtett ellenállásnak” nevezett, s amelyet a szabad országokban szakszervezeti, szindikalista vagy trade-unionista harcnak hívnak.*

… Végül már maguk a gyárosok is kénytelenek voltak elismerni, hogy ezek a röplapok valóban hadüzenetet jelentenek, és többnyire nem akarták bevárni magát a háborút. A leleplezéseket, mint mindig, már egymagában megjelenésük ténye is hatalmas erkölcsi nyomást gyakorló erővé tette. Nem egyszer megtörtént, hogy a röplap megjelenése egymagában is elegendő volt ahhoz, hogy az összes követeléseket vagy egy részüket teljesítsék. Egyszóval a gazdasági (gyári) leleplezések a gazdasági harc fontos emelői voltak és ma is azok. És ez a jelentőségük mindaddig megmarad, amíg fennáll a kapitalizmus, mely a munkásokat szükségszerűen önvédelemre kényszeríti. A legelőrehaladottabb európai országokban manapság is megfigyelhetjük, hogy ha valamely isten háta mögötti „ipartelepen” vagy az otthonmunka valamilyen mindenkitől elfelejtett ágában visszaéléseket lepleznek le, ez a leleplezés az osztályöntudat ébredésének, a szakmai harcnak és a szocializmus terjedésének kiindulópontjául szolgál*. …

* Ebben a fejezetben csak a politikai harcról, a politikai harc tágabb vagy szűkebb értelmezéséről beszélünk. Ezért csak mellesleg, mint furcsaságot említjük a „Rabocseje Gyeló”-nak azt a vádját, hogy az „Iszkra” „feleslegesen tartózkodó” a gazdasági harccal szemben („Két kongresszus”, 27. old., agyonmagyarázva Martinov „A szociáldemokrácia és a munkásosztály” c. brosúrájában). Ha a vádló urak akár pudokban, akár nyomtatott ívekben fejeznék ki (ők ezt így szeretik mérni) az „Iszkra” egyévi gazdasági harci rovatát, és összehasonlítanák a „Rabocseje Gyelo” és a „Rabocsaja Miszl” megfelelő rovataival együttvéve, könnyen meggyőződhetnének róla, hogy azok még ebben a tekintetben is mögötte maradnak. Nyilvánvalóan ennek az egyszerű igazságnak a tudata készteti őket arra, hogy olyan érvekhez folyamodjanak, amelyek világosan elárulják zavarukat. „Az «Iszkrá»-nak – írják – akár akarja, akár nem (!), számolnia kell (!) az élet parancsoló követelményeivel és legalább (!!) tudósításokat kell közölnie a munkásmozgalomról” („Két kongresszus”, 27. old.). Ez aztán igazán megsemmisítő érv ellenünk!*

… Az utóbbi időben a gyári leleplezések szervezése csaknem teljesen igénybevette az orosz szociáldemokraták túlnyomó többségét. Elegendő a „Rabocsaja Miszl”-re gondolni, hogy lássuk, milyen nagyfokú volt ez az elfoglaltság, s, közben mennyire megfeledkeztek arról, hogy önmagában véve ez voltaképpen még nem szociáldemokrata, hanem csak trade-unionista tevékenység. A leleplezések tulajdonképpen csak egy bizonyos szakma munkásainak munkáltatóikhoz való viszonyára terjedtek ki és csak annyit értek el, hogy a munkaerő eladói megtanulták, hogyan kell ezt az „árut” előnyösebben eladni, és hogyan kell harcolni a vevővel a tiszta kereskedelmi üzletkötés talaján. Ezek a leleplezések (amennyiben a forradalmárok szervezete bizonyos mértékben kihasználta őket) a szociáldemokrata tevékenység kezdetévé és alkotórészévé válhattak, de „csak-szakmai” harchoz és nem-szociáldemokrata munkásmozgalomhoz is vezethettek (sőt az ösztönösség előtti meghódolás mellett oda is kellett vezetniök). A szociáldemokrácia a munkásosztálynak nemcsak azt a harcát vezeti, amely a munkaerő eladásának kedvező feltételeiért folyik, hanem annak a társadalmi rendnek megsemmisítéséért indított harcát is, amely a nincsteleneket arra kényszeríti, hogy eladják magukat a gazdagoknak. A szociáldemokrácia a munkásosztályt nemcsak a munkáltatók egy bizonyos csoportjához való viszonyában képviseli, hanem a mai társadalom valamennyi osztályához, az államhoz mint szervezett politikai erőhöz való viszonyában is. Ezekután érthető, hogy a szociáldemokraták nem szorítkozhatnak csupán a gazdasági harcra, sőt még azt sem engedhetik meg, hogy tevékenységük javarészét a gazdasági leleplezések megszervezése kösse le. Aktívan hozzá kell látnunk a munkásosztály politikai neveléséhez, politikai öntudatának fejlesztéséhez. Ezzel most — a ,,Zarjá”-nak és az ,,Iszkrá”-nak az ökonomizmus ellen intézett első rohama után — „mindenki egyetért” (habár némelyek csak szóban, mint azonnal látni fogjuk).

Mármost az a kérdés, hogy milyen legyen a politikai nevelés? Elegendő-e, ha csak azt az eszmét propagáljuk, hogy a munkásosztály ellensége az önkényuralomnak? Természetesen nem elegendő. Nem elég megmagyarázni a munkások politikai elnyomatását (mint ahogy nem volt elég megmagyarázni nekik, hogy érdekeik ellentétesek a munkáltatók érdekeivel). Agitálnunk kell ennek az elnyomatásnak minden konkrét megnyilvánulásával kapcsolatban (mint ahogy már agitálunk is a gazdasági elnyomás konkrét megnyilvánulásaival kapcsolatban). Mivel azonban ez az elnyomás a társadalom legkülönbözőbb osztályait sújtja, s a szakmai, az általános polgári, a személyes, a családi, a vallási, a tudományos stb. stb. élet és tevékenység legkülönbözőbb területein egyaránt megnyilvánul, világos, hogy nem teljesíthetjük feladatunkat, nem fejleszthetjük a munkások politikai öntudatát, ha nem vállaljuk az önkényuralom minden téren való politikai leleplezésének megszervezését. Hiszen ahhoz, hogy az elnyomás konkrét megnyilvánulásaival kapcsolatban agitálhassunk, le kell leplezni ezeket a jelenségeket (mint ahogy le kellett leplezni a gyári visszaéléseket is, hogy gazdasági agitációt folytathassunk).

Ez ugyebár világos. De éppen itt derül ki az, hogy a politikai öntudat mindenirányú fejlesztésének szükségességével csak szavakban ért egyet „mindenki”. Éppen itt látjuk, hogy a „Rabocseje Gyelo” például nemcsak nem vállalta a minden téren való politikai leleplezések megszervezését (vagy e szervezés kezdeményezését), hanem még az „Iszkrá”-t is igyekezett visszafelé húzni, amely hozzálátott ehhez a feladathoz. Hallgassák csak: „A munkásosztály politikai harca csupán” (éppen, hogy nem csupán) „a gazdasági harc legfejlettebb, legszélesebb és leghatékonyabb formája” (a „Rabocseje Gyelo” programja, „Rabocseje Gyelo”, 1. sz. 3. old.). „A szociáldemokratákra most az a feladat vár, hogy lehetőleg magának a gazdasági harcnak kölcsönözzenek politikai jelleget” (Martinov, 10. sz. 42. old.). „A gazdasági harc a legszélesebb körben alkalmazható eszköz arra, hogy a tömegeket bevonjuk az aktív politikai harcba” (a Szövetség kongresszusi határozata és a „módosítások”: „Két kongresszus”, 11. és 17. old.). A „Rabocseje Gyeló”-t, mint az olvasó is láthatja, megjelenésének első napjától kezdve egészen a legutóbbi „szerkesztőségi utasításokig” ezeknek a tételeknek szelleme hatja át, amelyek mind félreérthetetlenül ugyanezt a nézetet hirdetik a politikai agitációról és a politikai harcról. Vizsgáljuk hát meg közelebbről ezt a nézetet annak a véleménynek szempontjából, mely az összes ökonomistáknál uralkodó, t. i. hogy a politikai agitációnak igazodnia kell a gazdasági agitációhoz. Igaz-e az, hogy a gazdasági harc általában* „a legszélesebb körben alkalmazható eszköz” arra, hogy a tömegeket bevonjuk a politikai harcba? Egyáltalán nem igaz. Ennek a „bevonásnak” éppolyan „széles körben alkalmazható” eszköze a rendőri elnyomás és az önkényuralmi bitangság mindennemű megnyilvánulása, és korántsem csak azok a jelenségek, amelyek a gazdasági harccal függnek össze. …

* Azért mondjuk, hogy „általában”, mert a „Rabocseje Gyeló”-ban éppen az egész párt általános elveiről és általános feladatairól van szó. A gyakorlatban kétségtelenül előfordul, hogy a politikának valóban igazodnia kell a gazdasághoz, de erről csak az ökonomisták beszélhetnek olyan határozatban, amely egész Oroszországnak szól. Hiszen az is előfordul, hogy politikai agitációt „kezdettől fogva” „csak gazdasági talajon” lehet folytatni—és ennek ellenére végül is azt sütötte ki a „Rabocseje Gyelo”, hogy „semmi szükség sincs” erre („Két kongresszus”, 11. old.). A következő fejezetben kimutatjuk, hogy a „politikusok” és forradalmárok taktikája egyáltalán nem hagyja figyelmen kívül a szociáldemokrácia trade-unionista feladatait, sőt ellenkezőleg, csakis ez a taktika biztosítja következetes teljesítésüket.*

… A kerületi főnökök garázdálkodása és a parasztok testi fenyítése, a hivatali korrupció és a rendőrség bánásmódja a városi „köznéppel”, az éhezők elleni harc és a világosságra és tudásra szomjazó nép törekvéseinek üldözése, az adók kipréselése és a szekták hívei elleni hajsza, a katonák lélekölő fegyelmezése és kaszárnyamódszerek alkalmazása a diáksággal és a liberális értelmiséggel szemben — vajon miért volna az elnyomásnak ez a számos jelensége és még ezernyi hasonló, a „gazdasági” harccal közvetlenül össze nem függő megnyilvánulása általában kevésbé „széles körben alkalmazható” eszköz és alkalom arra, hogy politikai agitációt folytassunk és a tömegeket bevonjuk a politikai harcba? Éppen ellenkezőleg, ha összességükben vesszük az életnek azokat az eseteit, amikor a munkás (akár önmaga, akár a hozzá közelállók miatt) a jogtalanságtól, az önkénytől és az erőszaktól szenved, a rendőri elnyomás esetei éppen a szakmai harcban kétségtelenül elenyészően kisszámúak. Minek már előre szűkíteni a politikai agitáció terjedelmét azzal, hogy csak az egyik eszközt nyilvánítjuk „a legszélesebb körben alkalmazhatónak”, amikor a szociáldemokratáknak ezzel egyidejűleg más, általában véve nem kevésbé „széles körben alkalmazható” eszközök is feltétlenül rendelkezésére állnak?

Valamikor réges-régen (egy évvel ezelőtt!..) ezt írta a „Rabocseje Gyelo”: „A legközelebbi politikai követelések is csak egy, vagy legfeljebb néhány sztrájk után válnak érthetővé a tömegek számára”, „amint a kormány rendőrséget és csendőrséget vezényelt ki ellenük” (7. sz. 15. old., 1900 augusztus). Ezt az opportunista stádium-elméletet ma már elvetette a Szövetség, s engedményt tesz nekünk, kijelentvén, hogy „nincs semmi szükség arra, hogy kezdettől fogva csak gazdasági talajon folytassunk politikai agitációt” („Két kongresszus”, 11. old.). Az orosz szociáldemokrácia jövendő történetírója már pusztán abból is, hogy a „Szövetség” megtagadja régi eltévelyedéseinek egy részét, jobban fogja látni, mint bármilyen hosszú fejtegetésből, mennyire megalázták a szocializmust a mi ökonomistáink! De milyen naiv volt a Szövetség, amikor azt képzelte, hogy amennyiben lemond a politika szűkítésének egyik formájáról, ez arra indíthat bennünket, hogy belemenjünk a politika szűkítésének másik formájába! Nem volna-e logikusabb itt is azt mondani, hogy a gazdasági harcot minél szélesebb fronton kell folytatni, s mindig fel kell használni politikai agitációra, de „semmi szükség sincs arra”, hogy a tömegnek az aktív politikai harcba való bevonására a gazdasági harcot tekintsük a legszélesebb körben alkalmazható eszköznek?

A Szövetség jelentősnek tartja, hogy a „legszélesebb körben alkalmazható eszköz” kifejezéssel cserélte fel a „legjobb eszköz” kifejezést, amelyet a Zsidó Munkásszövetség (Bund) IV. kongresszusának idevágó határozatában használtak. Igazán nehezen tudnók megmondani, hogy a két határozat közül melyik a jobb; szerintünk egyik rosszabb, mint a másik. Itt a Szövetség is, a Bund is (részben talán öntudatlanul, a hagyomány hatása alatt) a politika ökonomista, trade-unionista értelmezésének tévútjára tér. Lényegében mit sem változtat a dolgon, hogy a „legjobb” vagy pedig a „legszélesebb körben alkalmazható” kifejezéssel térnek rá erre a tévútra. Ha a Szövetség azt mondta volna, hogy „a gazdasági talajon folytatott politikai agitáció” a legszélesebb körben alkalmazandó (és nem „alkalmazható”) eszköz, akkor igaza volna szociáldemokrata mozgalmunk bizonyos fejlődési időszaka tekintetében. Tudniillik igaza volna az 1898—1901-es évek ökonomistái, sok (ha ugyan nem a legtöbb) gyakorlati funkcionáriusa tekintetében, mert ezek a gyakorlati ökonomisták csakugyan majdnem kizárólag gazdasági talajon alkalmazták a politikai agitációt (amennyiben egyáltalán alkalmazták!). Az ilyen politikai agitációt — mint láttuk — a „Rabocsaja Miszl” is, az „Önfelszabadítás Csoportja” is elismerte, sőt még ajánlotta is! A „Rabocseje Gyeló”-nak határozottan el kellett volna ítélnie azt, hogy a hasznos gazdasági agitáció mellett károsan szűkítették a politikai harcot, ehelyett azonban (az ökonomisták által) legszélesebb körben alkalmazandó eszközt a legszélesebben alkalmazhatónak nyilvánítja! Nem csoda, hogy ezek az emberek, amikor ökonomistáknak nevezzük őket, nem tehetnek egyebet, mint hogy „misztifikálóknak”, „dezorganizátoroknak”, „pápai nunciusoknak”, „rágalmazóknak”* tituláljanak bennünket, és úton- útfélen lamentáljanak, hogy vérig sértették őket, és mintegy esküvel erősítgessék, hogy „ökonomizmusban ma igazán egyetlenegy szociáldemokrata szervezet sem vétkes”**. Ó ezek a rágalmazók, ezek a gonosz — politikusok! Vajon nem készakarva gondolták-e ki az egész ökonomizmust, hogy pusztán embergyűlöletből vérig sértsék az embert?

* A „Két kongresszus” c. brosúra eredeti kifejezései, 31, 32, 28. és 30. old.

** Ugyanott, 32. old.**

Milyen konkrét, reális értelme van Martinov szájában annak a szociáldemokrácia elé tűzött feladatnak, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzön politikai jelleget?” A gazdasági harc a munkások kollektív harca a munkáltatók ellen a munkaerő eladásának kedvező feltételeiért, a munkásság munka- és életfeltételeinek megjavításáért. Ez a harc szükségképpen szakmai harc, mert a munkafeltételek a különböző szakmákban rendkívül különbözőek, tehát e feltételek megjavításáért csakis szakmák szerint (Nyugaton a szakszervezetek, Oroszországban ideiglenes szakmai egyesülések és röplapok stb. segítségével) lehet harcolni. „Magának a gazdasági harcnak politikai jelleget” kölcsönözni annyit jelent tehát, mint arra törekedni, hogy ugyanazokat a szakmai követeléseket, a munkafeltételeknek ugyanazt a szakmai javítását „törvényhozási és közigazgatási rendszabályokkal” teljesítsék (így mondja Martinov cikkének következő, 43. oldalán). Éppen ezt teszik és mindig is ezt tették az összes szakmai munkásszövetségek. Csak lapozzák át a Webb házaspárnak, ennek a két alapos tudósnak (és „alapos” opportunistának) a munkáit, és látni fogják, hogy az angol munkásszövetségek már réges-régen felismerték és teljesítik azt a feladatot, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzenek politikai jelleget”, réges-régen harcolnak a sztrájkszabadságért, a szövetkezeti és a szakszervezeti mozgalom minden néven nevezendő jogi akadályának elhárításáért, a nő- és gyermekvédelmi törvényekért, a munkafeltételeknek egészségügyi és gyári törvényekkel való megjavításáért stb.

A mögött a fellengzős frázis mögött tehát, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzenek politikai jelleget”, ami egyébként „borzasztó” bölcsen és forradalmian hangzik, lényegében az a hagyományos törekvés rejlik, hogy a szociáldemokrata politikát trade-unionista politikává fokozzák le! Azt a látszatot keltve, hogy helyreigazítják az egyoldalú „Iszkrá”-t, amely — no lám! — „a dogma forradalmasítását fölébe helyezi az élet forradalmasításának”*, újdonságként tálalják elénk a gazdasági reformokért való harcot.

* „Rabocseje Gyelo”, 10. sz. 60. old. Ez a következő tétel: „A gyakorlati mozgalom egyetlen lépése többet ér tucatnyi programnál”, — mozgalmunk mai, zűrzavaros állapotára való már fentebb jellemzett alkalmazásának Martinov-féle változata. Lényegében nem más, mint orosz fordítása annak a hírhedt Bernstein-féle mondásnak, hogy „a mozgalom — minden, a végcél semmi”.*

Valójában az a frázis, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzenek politikai jelleget”, nem tartalmaz egyebet, mint gazdasági reformokért folyó harcot. És Martinov maga is rájöhetett volna erre az igazán egyszerű következtetésre, ha jobban megrágta volna saját szavainak értelmét. „Pártunknak — mondja, legnehezebb ágyúját szegezve az „Iszkrá”-ra — konkrét törvényhozási és közigazgatási intézkedéseket lehetett és kellett volna követelnie a kormánytól a gazdasági kizsákmányolás, a munkanélküliség, az éhínség stb. ellen” („Rabocseje Gyelo”, 10. sz. 42—43. old.). Konkrét intézkedéseket követelni — vajon nem szociális reformok követelése ez? Mégegyszer megkérdezzük az elfogulatlan olvasót: vajon rágalmazzuk-e a rabocsejegyelóistákat (bocsánat ezért az esetlen közkeletű szóért!), ha burkolt bernsteinistáknak nevezzük őket, amikor a gazdasági reformokért való harc szükségességének tételét úgy tüntetik fel, mint az „Iszkrá”-val való nézeteltérésüket?

A forradalmi szociáldemokrácia tevékenysége mindig kiterjedt és ma is kiterjed a reformokért való harcra. De a „gazdasági” agitációt arra használja fel, hogy necsak mindenféle intézkedést követeljen a kormánytól, hanem azt is (és mindenekelőtt azt) követelje, hogy a kormány ne legyen többé önkényuralmi kormány! Azonkívül kötelességének tartja, hogy necsak a gazdasági harc talaján követelje ezt a kormánytól, hanem általában a társadalmi és politikai élet minden jelenségének a területén is. Szóval a reformokért folyó harcot — mint részt az egésznek — alárendeli a szabadságért és a szocializmusért folyó forradalmi harcnak. Martinov viszont más formában feltámasztja a stádium-elméletet, amikor a politikai harc fejlődésének, hogy úgy mondjuk, feltétlenül gazdasági útját igyekszik előírni. Mikor a forradalmi fellendülés pillanatában a reformokért való harc állítólag külön „feladatával” lép fel, visszafelé húzza a pártot, az „ökonomista” és a liberális opportunizmus malmára hajtja a vizet.

Továbbá. Amikor Martinov a reformokért való harcot szemérmesen a mögé a fellengzős tétel mögé rejtette, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzünk politikai jelleget”, a kizárólag csak gazdasági (sőt kizárólag csak gyári) reformokat valami külön dolognak tüntette fel. Hogy miért tette, nem tudjuk. Talán tévedésből? De ha nemcsak „gyári” reformokra gondolna, akkor az imént idézett tételének semmi értelme sem volna. Vagy talán azért tette, mert csak gazdasági téren tart lehetségesnek vagy valószínűnek „engedményeket” a kormány részéről?* Ha igen, akkor ez furcsa tévedés, hiszen engedmények lehetségesek és előfordulnak a deresről, az útlevélről, a váltságfizetésről, a szektákról, a cenzúráról stb. stb. hozott törvények terén is. A kormány számára a „gazdasági” engedmények (vagy látszatengedmények) magától értetődően a legolcsóbbak és legelőnyösebbek, mert azt reméli, hogy ilymódon megnyerheti a munkástömegek bizalmát. De éppen ezért nekünk, szociáldemokratáknak feltétlenül küzdenünk kell az ellen a nézet (vagy félreértés) ellen, hogy nekünk becsesebbek a gazdasági reformok, hogy mi éppen azokat tartjuk különösen fontosaknak stb. „Az ilyen követelések — mondja Martinov azokról a konkrét törvényhozási és közigazgatási követelésekről, amelyeket fentebb javasolt — nem lennének üres szavak, mert kézzelfogható eredményekkel kecsegtetnek, és ezért a munkástömegek tevékenyen támogathatnák őket . . .” Mi nem vagyunk ökonomisták, ó nem! Mi csak szintén rabszolgamódra térdre borulunk a konkrét eredmények „kézzelfogható” volta előtt, mint a Bernsteinek, a Prokopovicsok, a Sztruvék, R. M.-ek és tutti quanti!**

* 43. old.: „Ha azt javasoljuk a munkásoknak, hogy bizonyos gazdasági követeléseket támasszanak a kormánnyal szemben, ezt természetesen azért tesszük, mert gazdasági téren az önkényuralmi kormány kényszerűségből hajlandó bizonyos engedményeket tenni.”*

** — mindahányan! — Szerk.**

Mi csak (Nárcisz Tuporilovval egyetemben) meg akarjuk értetni, hogy mindaz, ami nem „kecsegtet kézzelfogható eredményekkel”, „üres szó” csupán! Mi csak úgy beszélünk, mintha a munkástömeg képtelen volna arra (és mintha már nem bizonyította volna be, hogy mindazok ellenére, akik saját filiszterségüket őrá hárítják, igenis képes rá), hogy aktívan támogasson minden tiltakozást az önkényuralom ellen, még ha abszolút semmiféle kézzelfogható eredménnyel sem kecsegtet!

Nézzük akár Martinov példáit, a munkanélküliség és az éhínség elleni „intézkedéseket”. Amikor a „Rabocseje Gyelo”, ígérete szerint ítélve, azzal foglalkozik, hogy „kézzelfogható eredményekkel kecsegtető” „törvényhozási és közigazgatási követeléseket” dolgozzon ki és azokat (törvénytervezetek formájában?) „konkretizálja” — ugyanakkor az „Iszkra”, amely „a dogma forradalmasítását mindenkor fölébe helyezi az élet forradalmasításának”, igyekezett megmagyarázni, hogy a munkanélküliség elválaszthatatlanul összefügg az egész kapitalista renddel, figyelmeztetett, hogy „jön az éhínség”, leleplezte a rendőrség „harcát az éhezők ellen” és a felháborító „ideiglenes kényszermunka-szabályokat”, a „Zarja” pedig ugyanakkor különlenyomatban agitációs brosúraként kiadta a „Belpolitikai szemle” c. cikknek az éhínséggel foglalkozó részét. De úristen, milyen „egyoldalúak” voltak ezek a javíthatatlanul szűklátókörű ortodoxok, ezek „az élet” parancsaival szemben süket dogmatikusok! Egyetlenegy cikkükben sem volt — ó borzalom! — egyetlenegy, nos, képzeljék csak el, a szó szoros értelmében egyetlenegy „kézzelfogható eredményekkel kecsegtető” „konkrét követelés” sem! Szerencsétlen dogmatikusok! Be kellene adni őket a Kricsevszkijek és Martinovok iskolájába, hogy ők is meggyőződjenek arról, hogy a taktika a növekvő stb. növekedés folyamata, és hogy magának a gazdasági harcnak kell politikai jelleget kölcsönözni!

„A munkások gazdasági harcának, melyet a munkáltatók és a kormány ellen folytatnak („gazdasági harc a kormány ellen”!!), közvetlen forradalmi jelentőségén kívül még megvan az a jelentősége is, hogy a munkásokat szüntelenül rávezeti politikai jogfosztottságuk kérdésére” (Martinov, 44. old.). Nem azért írtuk ki ezt az idézetet, hogy századszor és ezredszer elismételjük azt, amit már fentebb elmondottunk, hanem azért, hogy külön köszönetet mondjunk Martinovnak ezért az új és nagyszerű formulázásért: „A munkások gazdasági harca a munkáltatók és a kormány ellen.” Milyen pompás! Milyen páratlan tehetséggel s az ökonomisták közti valamennyi részleges nézeteltérésnek és árnyalati különbségnek mily mesteri kiküszöbölésével fejezi ki egyetlen rövid és világos tételben az ökonomizmus egész lényegét, kezdve azzal, hogy a munkásokat „politikai harcra” hívja, „amelyet általános érdekekért folytatnak, szem előtt tartva minden munkás helyzetének megjavítását”*, folytatva a stádium-elmélettel, és végezve a kongresszusnak a „legszélesebb körben alkalmazható eszközről” szóló határozatával stb. „Gazdasági harc a kormány ellen” — ez éppen trade-unionista politika, amely még nagyon, de nagyon messze van a szociáldemokrata politikától.

* „A «Rabocsaja Miszl» külön melléklete”, 14. old.*

b) Elbeszélés arról, hogyan mélyítette el Martinov Plehanovot

„Milyen sok szociáldemokrata Lomonoszov tűnt fel nálunk az utóbbi időben!” — jegyezte meg egyszer egy elvtárs, arra gondolva, hogy az ökonomizmus felé hajló személyek közül sokan meglepő hajlandóságot mutatnak arra, hogy feltétlenül a „saját eszükkel” jussanak el a nagy igazságokhoz (például ahhoz, hogy a gazdasági harc rávezeti a munkásokat jogfosztottságuk kérdésére), és közben a zseniális őstehetségek nagyszerű nemtörődömségével figyelemre se méltatják mindazt, amit már létrehozott a forradalmi gondolat és a forradalmi mozgalom megelőző fejlődése. Pontosan ilyen őstehetség a mi Lomonoszov-Martinvunk is. Fussák csak át az „Aktuális kérdések” című cikkét, és látni fogják, hogyan közelíti meg „saját eszével” azt, amit Akszelrod (akiről Lomonoszovunk persze mélyen hallgat) már régen megmondott, hogyan kezdi például megérteni, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a burzsoázia egyik vagy másik rétegének ellenzékiségét („Rabocseje Gyelo”, 9. sz. 61, 62, 71. old. — v. ö. a „Rabocseje Gyelo” szerkesztőségének Akszelrodhoz intézett „Válaszával”, 22, 23—24. old.) stb. Sajnos csak „megközelíti” és csak „kezdi”, de ennél nem jut tovább, mert még mindig nem értette meg Akszelrod gondolatait, s „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harcról” beszél. A „Rabocseje Gyelo” három évig (1898 — 1901) erőlködött, hogy megértse Akszelrodot, és . . . és mégsem értette meg! Azért van talán ez is, mert a szociáldemokrácia „az emberiséghez hasonlóan” mindig csak megvalósítható feladatokat tűz maga elé?

De a Lomonoszovok nemcsak azzal tűnnek ki, hogy sokmindent nem tudnak (ez még nem volna nagy baj!), hanem azzal is, hogy nincsenek tudatában tudatlanságuknak. Ez aztán már nagy baj, s ez a baj arra készteti őket, hogy mindjárt nekilássanak Plehanov „elmélyítésének”.

„Sok víz folyt le azóta — meséli Lomonoszov-Martinov —, hogy Plehanov megírta az említett könyvecskét („A szocialisták feladatai az oroszországi éhínség elleni harcban”). Azok a szociáldemokraták, akik tíz éven át vezették a munkásosztály gazdasági harcát . . . még nem jutottak hozzá, hogy széles elméleti alapokra fektessék a párt taktikáját. Ez a kérdés most megérett, és ha meg akarnók adni ezt az elméleti megalapozást, kétségtelenül alaposan el kellene mélyítenünk azokat a taktikai elveket, amelyeket annakidején Plehanov fejtett ki… Most nem úgy kellene meghatároznunk a propaganda és az agitáció közötti különbséget, mint Plehanov tette” (Martinov közvetlenül ezelőtt idézte Plehanov szavait: „a propagandista sok eszmét ad egy vagy néhány személynek, az agitátor viszont csak egy vagy néhány eszmét ad, de ezt aztán az emberek egész tömegének”). „Propagandán mi az egész fennálló rendnek vagy e rend egyes jelenségeinek forradalmi megvilágítását értenők, függetlenül attól, hogy egyes személyek, vagy pedig széles tömegek számára érthető formában történik. Agitáción a szó szigorúan vett értelmében (sic!) a tömegeknek bizonyos konkrét akciókra való felhívását, annak előmozdítását értenők, hogy a proletariátus közvetlenül forradalmi módon avatkozzék be a társadalmi életbe.”

Gratulálunk az orosz, sőt a nemzetközi szociáldemokráciának is Martinov új, szigorúbb és mélyebb terminológiájához. Eddig azt hittük (Plehanovval és a nemzetközi munkásmozgalom valamennyi vezetőjével együtt), hogy a propagandistának, ha például a munkanélküliség kérdéséről beszél, meg kell magyaráznia a válságok kapitalista jellegét, rá kell mutatnia azokra az okokra, amelyek elkerülhetetlenekké teszik a válságokat a mai társadalomban, vázolnia kell, hogy ezt a társadalmat szükségszerűen fel kell váltania a szocialista társadalomnak stb. Egyszóval „sok eszmét” kell adnia, olyan sokat, hogy ezeket az eszméket teljes összességükben csak (viszonylag) kevesen fogják azonnal elsajátítani. Az agitátor viszont, amikor ugyanerről a kérdésről beszél, olyan példát fog felhozni, melyet a hallgatói jól ismernek, s amely egyben a legkiemelkedőbb is — mondjuk, egy munkanélküli család éhhalálát, a nyomor növekedését vagy más hasonlót — és minden igyekezetével arra fog törekedni, hogy ebből a közismert tényből kiindulva egy eszmétadjon a „tömegeknek” — azt az eszmét, hogy a gazdagság növekedése és a nyomor növekedése között esztelen ellentmondás van, arra fog törekedni, hogy elégedetlenséget és felháborodást keltsen a tömegben ezzel a kiáltó igazságtalansággal szemben, ennek az ellentmondásnak a teljes megvilágítását pedig a propagandistára hagyja. A propagandista ezért főleg nyomtatott, az agitátor pedig élő szóval hat. A propagandistának más képességekkel kell rendelkeznie, mint az agitátornak. Kautskyt és Lafargue-ot például propagandistának, Bebelt és Guesde-et agitátornak nevezzük. De megkülönböztetni a gyakorlati tevékenységnek még egy harmadik területét vagy harmadik funkcióját is, ehhez a funkcióhoz sorozva „a tömegek bizonyos konkrét akciókra való felhívását”, a legnagyobb értelmetlenség, mert a „felhívás” mint egyszeri ténykedés természetszerűen és elkerülhetetlenül kiegészíti az elméleti tanulmányt is, a propaganda-brosúrát is, az agitációs beszédet is, vagy pedig merőben végrehajtó funkció. Valóban, nézzük például a német szociáldemokratáknak a gabonavámok ellen indított mostani harcát. A teoretikusok tanulmányokat írnak a vámpolitikáról, harcra „hívnak” mondjuk a kereskedelmi szerződésekért és a szabad-kereskedelemért; ugyanezt teszi a propagandista is a folyóiratokban, az agitátor is nyilvános szónoklataiban. A tömegek „konkrét akciója” itt abban áll, hogy a gabonavámok felemelése ellen tiltakozó petíciókat írnak alá, és a petíciókat benyújtják a Reichstagnak. Erre az akcióra közvetve a teoretikusoktól, propagandistáktól és agitátoroktól indul ki a felhívás, közvetlenül pedig azoktól a munkásoktól, akik az aláírási ívekkel bejárják a gyárakat és a lakásokat. A „Martinov-féle terminológia” szerint Kautsky is, Bebel is propagandista, az aláírási ívek terjesztői pedig agitátorok, nemde?

A német példáról eszembe jut a német Verballhornung szó, ami betű szerint „ballhornizálást” jelent. Ballhorn János lipcsei könyvkiadó a XVI. században kiadott egy ábécés könyvet, melynek első oldalán — szokás szerint — egy kakas képe volt, csakhogy a kép a szokásos sarkantyús lábú kakas helyett egy sarkantyútlan kakast és mellette két tojást ábrázolt. Az ábécés könyv címlapjára pedig ezt írta: „Ballhorn János javított kiadása”. Azóta a németek „Verballhornung”-nak mondják az olyan „javítást”, amely valójában csak ront az eredetin. Önkénytelenül is Ballhorn jut eszünkbe, amikor azt látjuk, hogyan „mélyítik el” a Martinovok Plehanovot…

Minek „találta fel” Lomonoszovunk ezt a zagyvaságot? Annak illusztrálására, hogy az „Iszkra” „csak a dolog egyik oldalára fordít figyelmet, éppúgy, ahogy Plehanov tette már másfél évtizeddel ezelőtt” (39. old.). „Az «Iszkrá»-ban — legalábbis mostanában — a propaganda feladatai háttérbe szorítják az agitáció feladatait” (52. old.). Ha ezt az utóbbi tételt Martinov nyelvéről közérthető emberi nyelvre fordítjuk le (mert az emberiségnek még nem volt ideje elsajátítani az újonnan feltalált terminológiát), akkor a következő tételt kapjuk: az „Iszkrá”-ban a politikai propaganda és a politikai agitáció feladatai háttérbe szorítják azt a feladatot, hogy „a kormánytól bizonyos kézzelfogható eredményekkel kecsegtető konkrét törvényhozási és közigazgatási intézkedéseket követeljenek” (vagyis szociális reformokat, ha szabad még ez egyszer a Martinov színvonalát még el nem ért ósdi emberiség ósdi terminológiáját használnunk). Ajánljuk az olvasónak, hasonlítsa össze ezzel a tétellel a következő tirádát:

„Az is meglepő ezekben a programokban” (a forradalmi szociáldemokraták programjaiban), „hogy örökösen előtérbe helyezik a munkások parlamenti tevékenységének előnyeit (holott nálunk nincs parlament), és ugyanakkor (forradalmi nihilizmusuk következtében) teljesen figyelmen kívül hagyják, mennyire fontos az, hogy a munkások résztvegyenek a gyárosok gyári törvényhozói gyűlésein, amelyek léteznek, vagy hogy résztvegyenek legalább a városi önkormányzatban …”

Ennek a szóáradatnak a szerzője valamivel egyenesebben, világosabban és nyíltabban fejezi ki ugyanazt a gondolatot, amelyhez Lomonoszov-Martinov a saját eszével jutott el. Ez a szerző pedig R. M., „A «Rabocsaja Miszl» külön mellékletének” cikkírója (15. old.).

c) A politikai leleplezések és a „forradalmi aktivitásra való nevelés”

Amikor Martinov az „Iszkrá”-nak szegezi „a munkástömegek aktivitásának fokozásáról” szóló „elméletét”, tulajdonképpen ennek az aktivitásnak a lefokozására irányuló törekvését árulja el, mert szerinte az aktivitás felkeltésének legbecsesebb, különösen fontos, „legszélesebb körben alkalmazható” eszköze és az aktivitás területe ugyanaz a gazdasági harc, amely előtt az ökonomisták is mind térdre borultak. És éppen azért jellemző ez a tévelygés, mert távolról sem egyedül Martinov tévelygése. Valójában „a munkástömegek aktivitásának fokozása” csakis abban az esetben érhető el, ha nem szorítkozunk csupán a „gazdasági talajon folytatott politikai agitációra”. A politikai agitáció elengedhetetlen kiterjesztésének egyik alapvető feltétele pedig az, hogy minden téren politikai leleplezéseket szervezzünk. Csakis ezekkel a leleplezésekkel lehet a tömegeket politikai öntudatra és forradalmi aktivitásra nevelni. Ez a tevékenység ezért az egész nemzetközi szociáldemokrácia egyik legfontosabb funkciója, mert a politikai szabadság sem teszi feleslegessé ezeket a leleplezéseket, csak némileg más irányba tereli. A német párt például éppen annak köszönheti pozícióinak megszilárdulását és befolyásának kiterjedését, hogy lankadatlan energiával folytatja politikai leleplező hadjáratát. A munkásosztály öntudata nem válhat igazi politikai öntudattá, ha a munkásokat nem tanítjuk meg arra, hogy az önkény és az elnyomás, az erőszak és a visszaélés minden egyes esetére reagáljanak, bármelyik osztályt érintik is ezek az esetek — és hogy ne akármilyen, hanem éppen szociáldemokrata szempontból reagáljanak azokra. A munkástömegek öntudata nem válhat igazi osztályöntudattá, ha a munkások nem tanulják meg konkrét és amellett feltétlenül időszerű (aktuális) politikai tények és események alapján, hogy valamennyi többi társadalmi osztályt szemmeltartsák szellemi, erkölcsi és politikai életük minden megnyilvánulásában; ha nem tanulják meg, hogyan kell a gyakorlatban valamennyi társadalmi osztály, réteg és csoport életének és tevékenységének minden oldalát materialista módon elemezni és materialista módon értékelni. Aki a munkásosztály figyelmét, megfigyelőképességét és öntudatát kizárólag vagy főként a munkásosztályra irányítja, az nem szociáldemokrata, mert a munkásosztály önmegismerése elválaszthatatlanul összefügg azzal, hogy a modern társadalom valamennyi osztályának kölcsönös viszonyáról alkotott elméleti … sőt helyesebben: nem is annyira elméleti, mint inkább a politikai élet tapasztalatai alapján kialakult fogalmai egészen világosak legyenek. Ezért olyan rendkívül káros és olyan felette reakciós gyakorlati jelentőségénél fogva ökonomistáinknak az a tanítása, hogy a gazdasági harc a legszélesebb körben alkalmazható eszköz a tömegeknek a politikai mozgalomba való bevonására. A munkásnak, hogy szociáldemokrata legyen, világosan kell látnia a földbirtokos és a pap, a magasrangú hivatalnok és a paraszt, a diák és a lumpenproletár gazdasági természetét, társadalmi és politikai arculatát, ismernie kell erős és gyenge oldalait, el kell igazodnia azoknak a közkeletű frázisoknak és legkülönfélébb álokoskodásoknak labirintusában, amelyekkel minden osztály és minden réteg önző szándékait és igazi „bensőjét” leplezi, el kell igazodnia abban, hogy mely intézmények és törvények tükrözik vissza és miképpen tükrözik vissza ezeket vagy azokat az érdekeket. De ezeket a „világos fogalmakat” semmiféle könyvből sem lehet meríteni; ezeket csak élő valóság adhatja és azon melegében való leleplezése annak, ami az adott pillanatban körülöttünk történik, amiről a maguk módján beszélnek vagy suttognak az emberek, ami ilyen és ilyen eseményekben, ilyen és ilyen számadatokban, ilyen és ilyen bírói ítéletekben stb. stb. stb. fejeződik ki. Ezek a minden területre kiterjedő politikai leleplezések a tömegek forradalmi aktivitásra való nevelésének elengedhetetlen és alapvető feltételei.

Miért van az, hogy az orosz munkás még kevés forradalmi aktivitást fejt ki, amikor a rendőrség állatiasan bánik a néppel, üldözik a szekták híveit, ütlegelik a parasztokat, a cenzúra pimaszkodik, kínozzák a katonákat, hajszát indítanak a legártatlanabb kulturális kezdeményezések ellen stb.? Azért talán, mert nem „vezeti rá” erre a „gazdasági harc”, mert ez kevés „kézzelfogható, eredménnyel” „kecsegtet”, kevés „pozitívumot” ad? Nem, az efféle vélemény — ismételjük — nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy saját hibáinkat másra hárítsuk, saját filiszterségünket (és bernsteinizmusunkat) a munkástömegekre hárítsuk. Sajátmagunkban, a tömegek mozgalmától való elmaradottságunkban kell keresnünk az okát annak, hogy még nem tudtuk kellőképpen megszervezni mindezeknek az aljasságoknak széleskörű, hatásos és gyors leleplezését. Ha ezt megtesszük (mert meg kell és meg is tudjuk tenni), akkor a legegyszerűbb munkás is megérti vagy megérzi, hogy a diákokkal és a szekták híveivel, a paraszttal és az íróval is ugyanaz a sötét erő komiszkodik és önkényeskedik, amely őt is annyira leigázza és elnyomja életének minden percében, és ha ezt megérzi, ő maga is hallatni akarja, visszafojthatatlanul hallatni akarja majd szavát, akkor megtalálja majd a módját annak, hogy ma a cenzoroknak rendezzen macskazenét, holnap a parasztlázadást leverő kormányzó háza előtt tüntessen, holnapután pedig azokat a csuhába bujtatott zsandárokat leckéztesse meg, akik a szent inkvizíció munkáját folytatják stb. Mi még nagyon keveset, jóformán semmit sem tettünk azért, hogy minden területre kiterjedő és frisskeletű leleplezésekkel felrázzuk a munkástömegeket. Sokan közülünk még azt sem tudják, hogy ez kötelességük, és ösztönösen kullognak a gyári élet szűk keretei közt folyó „szürke, mindennapi harc” mögött. Aki ilyen körülmények közt azt mondja, hogy „az «Iszkrá»-nak az a tendenciája, hogy a csillogó és tökéletes eszmék propagandájával szemben kisebbítse a szürke, mindennapi harc előrehaladó menetének jelentőségét” (Martinov, 61. old.), az visszafelé húzza a pártot, az képzetlenségünket és elmaradottságunkat védelmezi és dicsőíti.

Ami pedig a tömegeknek akcióra való felhívását illeti, ez meglesz önmagától, ha erélyes politikai agitációt folytatunk, ha eleven és hathatós leleplező hadjáratot indítunk. Ha valakit tetten érünk a helyszínen és nyomban ország-világ előtt megbélyegezzük, ez önmagában is jobban hat minden „felhívásnál”, és gyakran olyan hatást kelt, hogy utána meg sem lehet állapítani, voltaképpen ki „hívta fel” a tömeget és voltaképpen ki vetette fel ennek vagy annak a tüntetésnek a gondolatát stb. Felhívni — a szónak nem általános, hanem konkrét értelmében — csak a tett színhelyén lehet, és csak az hívhat fel, aki maga is rögtön indul. A mi dolgunk pedig, a szociáldemokrata újságírók dolga a politikai leleplezések és a politikai agitáció elmélyítése, kiterjesztése és fokozása.

Ha már a „felhívásokról” van szó, nem hallgathatjuk el, hogy az „Iszkra” volt az egyetlen lap, amely még a tavaszi események előtt aktív beavatkozásra hívta fel a munkásokat egy olyan kérdésbe, amely egyáltalán semmilyen kézzelfogható eredménnyel sem kecsegtette a munkást, a diákok ügyébe, akiket katonának vittek. Mihelyt megjelent a január 11-i közlemény, hogy „183 diákot katonának visznek”, az „Iszkra” nyomban cikket közölt erről (2. sz., február), és még mielőtt a tüntetések megkezdődtek volna, nyíltan felhívta a „munkást”, hogy „siessen a diák segítségére”, felhívta a „népet”, hogy nyíltan válaszoljon a kormány vakmerő kihívására. Kérdezzük: mivel és hogyan magyarázható meg az a feltűnő tény, hogy Martinov, aki olyan sokat beszél a „felhívásokról”, sőt a „felhívásokat” külön tevékenységi formának tekinti, egy árva szóval sem emlékezett meg erről a felhívásról? És vajon nem filiszterség-e ezekután, hogy Martinov egyoldalúnak minősíti az „Iszkrá”-t, mert nem eléggé „hív fel” olyan követelésekért való harcra, amelyek „kézzelfogható eredményekkel kecsegtetnek”?

Ökonomistáinknak — s köztük a „Rabocseje Gyeló”-nak is — azért voltak sikereik, mert az elmaradt munkások szájíze szerint beszéltek. De a szociáldemokrata munkás, a forradalmár munkás (és az ilyen munkások száma egyre nő) felháborodással utasítja vissza ezeket a „kézzelfogható eredményekkel kecsegtető” követelésekért való harcról stb. szóló bölcsességeket, mert tudja, hogy ezek csak az „egy rubelre egy kopeket” kezdetű régi nóta újabb változatai. Az ilyen munkás azt fogja mondani a „Rabocsaja Miszl” és a „Rabocseje Gyelo” tájékáról jövő tanácsadóinak: hiába iparkodnak, uraim, hiába avatkoznak be oly túlzott buzgalommal olyan dolgokba, amelyekkel magunk is megbirkózunk, és hiába próbálnak kibújni igazi kötelezettségeik teljesítése alól. Hiszen teljesen oktalan beszéd az olyasmi, hogy a szociáldemokratáknak az a feladatuk, hogy magának a gazdasági harcnak kölcsönözzenek politikai jelleget; ez csak a kezdet, és nem is ebben áll a szociáldemokraták fő feladata, mert az egész világon, és Oroszországban is gyakran maga a rendőrség kezd politikai jelleget adni a gazdasági harcnak, s a munkások maguktól is rájönnek arra, hogy ki mellett áll a kormány*.

* Az a követelés, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzenek politikai jelleget”, rendkívül szemléltetően fejezi ki az ösztönösség előtti meghódolást a politikai tevékenység terén. A gazdasági harc lépten-nyomon ösztönösen, vagyis a „forradalmi bacilus, azaz az értelmiség” beavatkozása nélkül, az öntudatos szociáldemokraták beavatkozása nélkül is politikai jelleget ölt. Politikai jelleget öltött például az angliai munkások gazdasági harca is, pedig egyáltalán nem vettek részt benne szocialisták. A szociáldemokraták feladata nem merül ki a gazdasági talajon folytatott politikai agitációban, a szociáldemokratáknak az a feladatuk, hogy ezt a trade-unionista politikát szociáldemokrata politikai harccá változtassák, továbbélesszék a politikai öntudatnak azokat a fel-felcsillanó szikráit, amelyeket a gazdasági harc oltott a munkásokba, hogy a szociáldemokrata politikai öntudat színvonalára emeljék őket. De a Martinovok, ahelyett hogy magasabb fokra emelnék és előre ösztökélnék az ösztönösen ébredező politikai öntudatot, térdre borulnak az ösztönösség előtt, és unos-untalan azt hajtogatják, hogy a gazdasági harc „rávezeti” a munkásokat politikai jogfosztottságuk kérdésére. Csak éppen az a baj, uraim, hogy önöket a trade-unionista politikai öntudatnak ez az ösztönös ébredezése nem „vezeti rá” szociáldemokrata feladataikra!*

Hiszen „a munkásoknak a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harcát”, amelyről annyit beszélnek, mintha Amerikát fedezték volna fel, számtalan isten háta mögötti orosz fészekben maguk a munkások folytatják, akik sztrájkokról már hallottak, de szocializmusról még jóformán semmit sem. Hiszen az az „aktivitás”, amelyet önök mindnyájan támogatni akarnak, kézzelfogható eredményekkel kecsegtető konkrét követeléseket támasztva, bennünk, munkásokban már megvan, és mindennapi, aprólékos szakmai munkánk során magunk állítjuk fel ezeket a konkrét követeléseket, gyakran az intellektuelek minden segítsége nélkül. De mi nem érjük be az ilyen aktivitással; nem vagyunk gyerekek, akiket egyedül a „gazdasági” politika kásájával jól lehet lakatni; mi tudni akarjuk mindazt, amit mások is tudnak, részletesen akarjuk ismerni a politikai élet minden oldalát és aktívan akarunk résztvenni minden politikai eseményben. Ehhez az szükséges, hogy az intellektuelek kevesebbet beszéljenek arról, amit magunk is tudunk* és adjanak nekünk többet abból, amit még nem tudunk, s amit gyári és „gazdasági” tapasztalatainkból magunk sohasem tudhatunk meg: adjanak politikai tudást. …

* Annak igazolására, hogy a munkásoknak ezt az ökonomistákhoz intézett beszédét nem minden alap nélkül gondoltuk ki, két olyan tanúra hivatkozunk, akik kétségtelenül közvetlen közelből ismerik a munkásmozgalmat, és a legkevésbé sem részrehajlók velünk, „dogmatikusokkal” szemben, mert az egyik tanú ökonomista (aki még a „Rabocseje Gyeló”-t is politikai lapnak tekinti!), a másik pedig terrorista. Az előbbi tanú a „Rabocseje Gyelo” 6. számában megjelent „A pétervári munkásmozgalom és a szociáldemokrácia gyakorlati feladatai” című, őszinteségével és elevenségével kitűnő cikk szerzője, Ő a munkásokat 1) tudatos forradalmárokra, 2) közbülső rétegre és 3) egyéb tömegre osztja. És lám, a közbülső réteget „gyakran jobban érdeklik a politikai élet kérdései, mint saját legközvetlenebb gazdasági érdekei, amelyeknek az általános társadalmi viszonyokkal való összefüggését már régen megértette …” A „Rabocsaja Miszl”-t „élesen bírálják”: „mindig egy és ugyanaz, régóta tudjuk, régen olvastuk már”, „a politikai szemlében megint nincs semmi” (30—31. old.). De még a harmadik réteg, a „fogékonyabb, fiatalabb, a kocsma és a templom által kevésbé megrontott munkástömeg is, amely csaknem sohasem juthat politikai tartalmú könyvhöz, töviről-hegyire meghányja-veti a politikai élet jelenségeit, elgondolkodik a diáklázongásokról szóló töredékes híreken” és így tovább. A terrorista pedig így ír: „…Egyszer-kétszer elolvassák a különböző, nem a saját városuk gyári életének apró eseményeiről szóló híreket, aztán abba is hagyják… Unalmas … Ha egy munkáslapban nem beszélnek az államról… az annyit jelent, hogy a munkást kisgyereknek tekintik … A munkás nem gyerek” („Szvoboda”, a forradalmi szocialista csoport kiadása, 69. és 70. old.).*

… Ezt a tudást önök, intellektuelek, meg tudják szerezni, és kötelességük, hogy százszor, ezerszer több tudást adjanak nekünk, mint amennyit eddig adtak, de necsak bölcselkedések, brosúrák és cikkek formájában (amelyek gyakran — bocsánat az őszinteségért! — meglehetősen unalmasak), hanem feltétlenül eleven leleplezések formájában is: leplezzék le azt, hogy voltaképpen mit is csinál most kormányunk, mit csinálnak parancsnokló osztályaink az élet minden területén. Teljesítsék buzgóbban ezt a kötelességüket és ne fecsegjenek annyit „a munkástömegek aktivitásának fokozásáról”. Sokkal több bennünk az aktivitás, semmint gondolnák, és mi nyílt, utcai harccal olyan követeléseket is tudunk támogatni, amelyek nem kecsegtetnek semmiféle „kézzelfogható eredménnyel”! És nem az önök dolga, hogy a mi aktivitásunkat „fokozzák”, mert éppen önök azok, akikből hiányzik az aktivitás. Kevesebbet hajbókoljanak, uraim, az ösztönösség előtt és többet gondoljanak saját aktivitásuk fokozására!

d) Miben egyezik az ökonomizmus és a terrorizmus?

Az előbbi jegyzetben egy ökonomistát és egy nem-szociáldemokrata terroristát idéztünk, akiknek véletlenül egyezett a nézetük. De az ökonomisták és a terroristák között általában nem véletlen, hanem szükségszerű benső kapcsolat áll fenn, amelyre később még visszatérünk, és amelyet épp a forradalmi aktivitásra való nevelés kérdésével kapcsolatban okvetlenül érintenünk kell. Az ökonomistáknak és a modern terroristáknak van egy közös gyökerük: ez az ösztönösség előtti meghódolás, amelyről az előző fejezetben mint általános jelenségről beszéltünk, és amelyet most a politikai tevékenység és a politikai harc területére gyakorolt hatásában vizsgálunk. Állításunk első pillanatra paradoxonnak tűnhet fel, hiszen látszólag nagy különbség van azok között, akik a „szürke, mindennapi harcot” hangsúlyozzák, és azok között, akik a legönfeláldozóbb harcra szólítanak egyes személyeket. Pedig ez nem paradoxon. Az ökonomisták és a terroristák az ösztönös áramlat különböző pólusai előtt hódolnak meg — az ökonomisták a „tisztán munkásmozgalom” ösztönössége előtt, a terroristák viszont olyan intellektuelek izzó felháborodásának ösztönössége előtt, akik nem tudják vagy akiknek nincs lehetőségük a forradalmi munkát a munkásmozgalommal egységes egészbe forrasztani. Aki már nem hisz vagy sohasem hitt ebben a lehetőségben, az a terroron kívül valóban nehezen talál más utat felháborodása és forradalmi energiája levezetésére. E kétirányú ösztönösség előtti meghódolás tehát nem egyéb, mint a „Credo” hirdette híres program megvalósításának a kezdete: a munkások magukban folytatják „gazdasági harcukat a munkáltatók és a kormány ellen” (bocsássa meg nekünk a „Credo” szerzője, hogy az ő gondolatát Martinov szavaival fejezzük ki! Azt hisszük, jogunk van hozzá, mert a „Credó”-ban is az áll, hogy a munkások a gazdasági harc folyamán „beleütköznek a politikai rendszerbe”), — az intellektuelek pedig a maguk erejéből folytatják a politikai harcot — természetesen terror segítségével! Ez teljesen logikus és elkerülhetetlen következtetés, amelyet le kell vonnunk még akkor is, ha azok, akik elkezdik e program megvalósítását, maguk nem ismerték fel, hogy ez a következtetés elkerülhetetlen. A politikai tevékenységnek megvan a maga logikája, amely független azok tudatától, akik a legjobb szándékkal hívnak fel terrorra, vagy pedig arra, hogy magának a gazdasági harcnak kölcsönözzünk politikai jelleget. A pokol is csupa jószándékkal van kikövezve, és jelen esetben a jószándék még senkit sem ment meg attól az ösztönös hajlandóságtól, hogy a „legkisebb ellenállás vonalán”, a „Credo” tisztán burzsoá programja vonalán haladjon. Hiszen nem véletlen az a körülmény sem, hogy számos orosz liberális — nyílt és marxista álarcot viselő liberális egyaránt — szívvel-lélekkel rokonszenvez a terrorral, és igyekszik támogatni a mostanában fellendülő terrorista hangulatot.

És most, amikor felbukkant a „«Szabadság» Forradalmi Szocialista Csoport”, amely éppen a munkásmozgalom mindenirányú támogatását tűzte ki feladatául, de ugyanakkor felvette programjába a terrort is, és úgyszólván függetlenítette magát a szociáldemokráciától, ez a tény ismételten igazolta P. B. Akszelrod bámulatos előrelátását, aki már 1897 végén („Az aktuális feladatok és a taktika kérdéséhez”) pontosan megjövendölte, hogy a szociáldemokrata ingadozásoknak ilyen következményei lesznek, és felvázolta nevezetes „két perspektíváját”. Az orosz szociáldemokraták összes későbbi vitái és nézeteltérései bennefoglaltatnak már ebben a két perspektívában, mint a növény a magjában*.

Az említett szempontból érthetővé válik az is, hogy a „Rabocseje Gyelo”, amely nem tudott ellenállni az ökonomizmus ösztönösségének, nem tudott ellenállni a terrorizmus ösztönösségének sem. Igen érdekes a „Szvoboda” sajátságos érvelése a terror védelmében. A terror megfélemlítő szerepét „teljesen tagadja” („A forradalmiság újjászületése”, 64. old.), ezzel szemben kiemeli „excitatív (izgató) jelentőségét”. Jellemző ez, először, mint annak a (szociáldemokráciát megelőző) hagyományos eszmekörnek egyik bomlási és hanyatlási szakasza, amely arra késztetett, hogy fenntartsák a terrort. Aki elismeri, hogy a kormányt most terrorral nem lehet „megfélemlíteni”, tehát dezorganizálni sem, az voltaképpen teljes mértékben elítéli a terrort mint harci rendszert, mint programmal szentesített tevékenységi kört. Másodszor: még jellemzőbb ez, mint iskolapéldája annak, hogy mennyire nem értik „a tömegek forradalmi aktivitásra való nevelése” terén előttünk álló halaszthatatlan feladatokat. …

* Martinov „más, reálisabb (?) dilemmát gondol el” („A szociáldemokrácia és a munkásosztály”. 19. old.): „Vagy magára vállalja a szociáldemokrácia a proletariátus gazdasági harcának közvetlen vezetését és ezzel (!) forradalmi osztályharccá változtatja…” „Ezzel”, vagyis nyilvánvalóan a gazdasági harc közvetlen vezetésével. Ugyan mutassa meg nekünk Martinov, hol sikerült egyes-egyedül a szakmai harc vezetésével forradalmi osztálymozgalommá változtatni a trade-unionista mozgalmat? Hát nem tudja megérteni, hogy ennek az „átváltoztatásnak” az érdekében aktívan hozzá kell látnunk a minden területre kiterjedő politikai agitáció „közvetlen vezetéséhez”? . . „Vagy pedig a másik perspektíva: a szociáldemokrácia távoltartja magát a munkások gazdasági harcának vezetésétől, és ezzel . . . saját magának szegi szárnyát…” A „Rabocseje Gyelo” fent idézett véleménye szerint az „Iszkra” „tartja távol magát”. Láttuk azonban, hogy az „Iszkra” sokkal többet tesz a gazdasági harc vezetése érdekében, mint a „Rabocseje Gyelo”, s emellett nem elégszik meg ezzel, és nem szűkíti ennek kedvéért politikai feladatait.*

… A „Szvoboda” a terrort mint olyan eszközt propagálja, amely „izgatólag” hat a munkásmozgalomra, „erős lökést” ad neki. Nehezen lehet elképzelni olyan érvelést, amely ennél nyilvánvalóbban cáfolna rá önmagára! Kérdezzük, vajon már nincs elegendő gyalázatosság az orosz életben, hogy különleges „izgató”-szereket kell kieszelni? És másrészt nem nyilvánvaló-e, hogy akit még az orosz önkény is hidegen hagy, akit még ez sem képes felizgatni, az a kormány és egy maroknyi terrorista párviadala láttára is csak a vállát fogja vonogatni? Hiszen éppen arról van szó, hogy a munkástömegeket nagyon is izgatják az orosz élet gyalázatosságai, de mi nem tudjuk összegyűjteni — ha szabad ezt a kifejezést használnunk —, nem tudjuk koncentrálni a nép ingerültségének cseppjeit és erecskéit, amelyeket az orosz élet mérhetetlenül nagyobb mennyiségben fakaszt, mint hisszük és gondoljuk, de amelyeket egyetlen hatalmas áradatban kell egyesíteni. Hogy ez a feladat megvalósítható, azt megcáfolhatatlanul bizonyítja a munkásmozgalom óriási növekedése és a munkások mohó sóvárgása politikai irodalom után, amiről már fentebb beszéltünk. Aki pedig terrorra hív fel, éppúgy az is, aki arra hív fel, hogy magának a gazdasági harcnak kölcsönözzünk politikai jelleget, más-más formában egyképp kibújik az orosz forradalmárok legsürgősebb kötelessége: a minden területre kiterjedő politikai agitáció megszervezése alól. A „Szvoboda” terrorral akarja pótolni az agitációt, nyíltan beismerve, hogy „ha megkezdődik a fokozott, energikus agitáció a tömegek soraiban, a terror eljátszotta excitatív (izgató) szerepét” („A forradalmiság újjászületése”, 68. old.). Éppen ez mutatja azt, hogy a terroristák is, az ökonomisták is, a tavaszi események* nyilvánvaló tanúsága ellenére lebecsülik a tömegek forradalmi aktivitását, s a terroristák mesterséges „izgatószereket” keresnek, az ökonomisták pedig „konkrét követelésekről” beszélnek. Sem ezek, sem amazok nem fordítanak elég figyelmet arra, hogy saját aktivitásukat fejlesszék a politikai agitáció és a politikai leleplezések megszervezése terén. Márpedig pótolni ezt a munkát semmi mással nem lehet sem most, sem máskor.

* 1901 tavaszáról van szó, amikor megkezdődtek a nagy utcai tüntetések. (A szerző jegyzete az 1907-es kiadáshoz. — Szerk.)*

e) A munkásosztály mint a demokrácia előharcosa

Láttuk, hogy a legszélesebbkörű politikai agitáció, és következésképpen az általános politikai leleplezések megszervezése minden téren, feltétlenül szükséges és mindennél halaszthatatlanabb munkafeladat, ha ez a munka valóban szociáldemokrata jellegű. Amikor azonban ilyen következtetést vontunk le, csupán abból indultunk ki, hogy a munkásosztálynak égető szüksége van politikai tudásra és politikai nevelésre. De ha csak ebből a szempontból vetnénk fel a kérdést, ez igen szűk szempont lenne, mert figyelmen kívül hagyná minden szociáldemokrácia és különösen a mai orosz szociáldemokrácia általános demokratikus feladatait. Hogy egészen konkrétan világítsuk meg ezt a tételt, próbáljuk a dolgot az ökonomisták „szívéhez legközelebb álló”, vagyis gyakorlati oldaláról szemügyre venni. „Mindenki egyetért” abban, hogy feltétlenül fejleszteni kell a munkásosztály politikai öntudatát. De hogyan kell ezt tenni, és mi kell ahhoz, hogy ezt megtehessük? A gazdasági harc csak a kormány és a munkásosztály viszonyát érintő kérdésekre „vezeti rá” a munkásokat, és ezért bármennyit vesződnénk is azzal a feladattal, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzünk politikai jelleget”, e feladat keretében sohasem tudnók kifejleszteni a munkásság politikai öntudatát (nem tudnók a szociáldemokrata politikai öntudat fokára emelni), mert ez a keret maga is szűk. Martinov formulája korántsem azért értékes számunkra, mert Martinov mindent összezavaró képességét illusztrálja, hanem azért, mert élesen kidomborítja az összes ökonomisták legnagyobb tévedését: azt a meggyőződésüket, hogy a munkások politikai osztályöntudata, hogy úgy mondjuk, belülről, a munkások gazdasági harcából, vagyis kizárólag (vagy legalábbis főleg) ebből a harcból kiindulva, kizárólag (vagy legalábbis főleg) erre a harcra támaszkodva fejleszthető ki. Ez a nézet teljesen hibás, mégpedig azért, mert az ökonomisták, akik neheztelnek ránk az ellenük indított vita miatt, nem hajlandók alaposan átgondolni, hogy mi a nézeteltérések forrása. Így állott elő az a helyzet, hogy a szó szoros értelmében nem értjük meg egymást, különböző nyelven beszélünk.

A politikai osztályöntudatot a munkás csak kívülről, vagyis csak olyan területről kaphatja, amely kívül esik a gazdasági harc körén, a munkások és a munkáltatók kölcsönös viszonya körén. Ez a tudás kizárólag egyetlen forrásból meríthető, ez pedig az összes osztályoknak és rétegeknek az államhoz és a kormányhoz való viszonya, az összes osztályok egymás-közötti viszonya. Ezért arra a kérdésre: mit kell tennünk, hogy politikai tudással vértezzük fel a munkásokat, nem elég egymagában az a válasz, hogy „menjünk a munkásokhoz”, amivel a gyakorlati funkcionáriusok — az ökonomizmus felé hajló gyakorlati funkcionáriusokról nem is szólva — többnyire beérik. A szociáldemokratáknak ahhoz, hogy politikai tudással vértezzék fel a munkásokat, el kell menniök a lakosság valamennyi osztályához, minden iránybanszét kell küldeniök hadseregük osztagait.

Szándékosan választottunk ilyen esetlen formulázást, szándékosan fejezzük ki magunkat ilyen élesen és egyszerűen — egyáltalán nem azért, hogy paradoxonokban beszéljünk, hanem azért, hogy annak rendje és módja szerint „rávezessük” az ökonomistákat azokra a feladatokra, amelyeket megbocsáthatatlanul lenéznek, hogy rávezessük őket a trade-unionista és a szociáldemokrata politika közötti különbségre, amelyet nem akarnak megérteni. És ezért arra kérjük az olvasót, hogy ne türelmetlenkedjék, hanem figyelmesen hallgasson végig bennünket.

Nézzük meg közelebbről a szociáldemokrata köröknek az utóbbi években legjobban elterjedt típusát, és lássuk a munkáját. „Kapcsolatban áll a munkásokkal”, és ezzel be is éri; röplapokat ad ki, amelyekben ostorozza a gyári visszaéléseket, a kormány részrehajló magatartását a kapitalistákkal szemben és a rendőrség erőszakoskodását; rendszerint a munkások gyűlésein sem beszélnek vagy alig beszélnek egyébről; a forradalmi mozgalom történetéről, kormányunk bel- és külpolitikájának kérdéseiről, Oroszország és Európa gazdasági fejlődésének kérdéseiről, ennek vagy annak az osztálynak a mai társadalomban elfoglalt helyzetéről stb. szóló előadások és beszélgetések a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak; senki sem gondol arra, hogy rendszeres kapcsolatot teremtsen a társadalom egyéb osztályaival és kibővítse ezt a kapcsolatot. A vezetőnek az ilyen kör képzeletében élő eszményképe a legtöbb esetben lényegében sokkal inkább hasonlít egy szakszervezeti titkárra, mint a szocialista politikai vezérre. Mert például bármelyik angol trade-union titkára mindig segíti a munkásokat gazdasági harcukban, gyári leleplezéseket szervez, megmagyarázza azoknak a törvényeknek és intézkedéseknek igazságtalan voltát, amelyek korlátozzák a sztrájkszabadságot és a sztrájkőrségek felállításának szabadságát (a sztrájkőrök mindenkit figyelmeztetnek, hogy a gyárban sztrájk van), megmagyarázza a lakosság burzsoá osztályaihoz tartozó békéltető bírák részrehajlását stb. stb. Egyszóval minden szakszervezeti titkár folytat „gazdasági harcot a munkáltatók és a kormány ellen” és segít e harc folytatásában. És nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez még nem szociáldemokratizmus, hogy a szociáldemokrata eszményképének nem egy trade-union titkárának kell lennie, hanem a néptribunnak, aki reagálni tud az önkény és az elnyomás minden megnyilvánulására, bárhol történjék, bármely réteget vagy osztályt érintsen is, aki mindezeket a jelenségeket általánosítani tudja a rendőri erőszak és a kapitalista kizsákmányolás egységes képében, aki minden apróságot ki tud használni arra, hogy mindenki előtt kifejtse szocialista meggyőződését és demokratikus követeléseit, hogy minden egyes emberrel megértesse a proletariátus felszabadító harcának világtörténelmi jelentőségét. Hasonlítsunk össze például két olyan vezető egyéniséget, mint Róbert Knight (az egyik leghatalmasabb angol trade-unionnak, a kazánkovácsok szövetségének ismert titkára és vezére) és Wilhelm Liebknecht — és próbáljuk meg jellemezni őket abban a szembeállításban, ahogyan Martinov vázolta a közte és az „Iszkra” közt fennálló nézeteltéréseket. Azt fogjuk látni — kezdem lapozni Martinov cikkét —, hogy R. Knight sokkal inkább „konkrét akciókra hívta fel a tömegeket” (39. old.), W. Liebknecht viszont többet foglalkozott „az egész fennálló rend vagy e rend egyes jelenségeinek forradalmi megvilágításával” (38—39. old.); hogy R. Knight „a proletariátus legközelebbi követeléseit fogalmazta meg és rámutatott megvalósításuk eszközeire” (41. old.), W. Liebknecht viszont amellett, hogy ezt is megtette, nem mondott le arról sem, hogy „egyidejűleg a különböző ellenzéki rétegek aktív tevékenységét irányítsa”, hogy „azoknak pozitív akcióprogramot diktáljon”* (41. old.); …

* Például a francia-porosz háború idején Liebknecht diktált akcióprogramot az egész demokráciának, — és még inkább Marx és Engels 1848-ban.*

… hogy R. Knight „lehetőleg magának a gazdasági harcnak” igyekezett „politikai jelleget kölcsönözni” (42. old.) és nagyszerűen értett ahhoz, hogy „bizonyos kézzelfogható eredményekkel kecsegtető konkrét követeléseket támasszon a kormánnyal szemben” (43. old.), míg W. Liebknecht sokkal inkább „egyoldalú” „leleplezésekkel” foglalkozott (40. old.); hogy R. Knight „a szürke, mindennapi harc előrehaladó menetének” (61. old.), W. Liebknecht pedig „a csillogó és tökéletes eszmék propagandájának” tulajdonított nagyobb jelentőséget (61. old.); hogy Liebknecht a vezetése alatt álló újságot csakugyan „a forradalmi ellenzék lapjává” tette, amely „lerántja a leplet rendszerünkről, kiváltképpen politikai rendszerünkről, amennyiben összeütközik a lakosság legkülönbözőbb rétegeinek érdekeivel” (63. old.), míg R. Knight „a proletárharccal szoros és szerves kapcsolatban dolgozott a munkásügy érdekében” (63. old.) — már amennyiben „szoros és szerves kapcsolaton” azt az ösztönösség előtti meghódolást értjük, amelyet fentebb Kricsevszkij és Martinov példáján tanulmányoztunk — és „szűkítette befolyásának szféráját”, mert akárcsak Martinov, természetesen ő is meg volt győződve arról, hogy „ezáltal magát a hatást komplikálta” (63. old.). Egyszóval azt látjuk, hogy Martinov de facto* — ténylegesen, valójában. — Szerk.* trade-unionizmussá fokozza le a szociáldemokráciát, bár ezt természetesen korántsem azért teszi, hogy a szociáldemokráciának ártson, hanem egyszerűen azért, mert kissé elsiette a dolgot és mindjárt el akarta mélyíteni Plehanovot, ahelyett, hogy megérteni igyekezett volna.

De vegyük fel újra fejtegetésünk fonalát. Azt mondottuk, hogy a szociáldemokratának, ha nemcsak szavakban tartja szükségesnek a proletariátus politikai öntudatának általános kifejlesztését, „el kell mennie a lakosság valamennyi osztályához”. Itt a következő kérdések merülnek fel: hogyan kell ezt csinálni? Van-e ehhez elegendő erőnk? Van-e talaja az ilyen munkának valamennyi többi osztályban? Nem jelent-e ez eltérést az osztályszemponttól vagy nem fog-e arra vezetni? Álljunk meg ezeknél a kérdéseknél.

„El kell mennünk a lakosság valamennyi osztályához” — úgy is mint teoretikusoknak, úgy is mint propagandistáknak, úgy is mint agitátoroknak, úgy is mint szervezőknek. Hogy a szociáldemokraták elméleti munkájának az egyes osztályok társadalmi és politikai helyzetének, helyzetük összes sajátosságainak tanulmányozására kell irányulnia, abban senki sem kételkedik. E tekintetben azonban nagyon, de nagyon kevés történik, aránytalanul kevesebb ahhoz a munkához képest, amelyet a gyári élet sajátosságainak tanulmányozására fordítunk. A bizottságokban és a körökben akadnak olyanok, akik még valamely vasipari ág speciális tanulmányozásába is belemélyednek, de arra alig akad példa, hogy a szervezetek tagjai (akik, mint gyakran megesik, valamilyen okból kénytelenek otthagyni a gyakorlati munkát) speciálisan azzal foglalkoznának, hogy anyagot gyűjtenek társadalmi és politikai életünk valamely aktuális kérdéséhez, ami alkalmat adhatna arra, hogy a lakosság egyéb rétegei között szociáldemokrata munkát végezzenek. A munkásmozgalom mai vezetői többségének gyenge előképzettségéről szólva nem szabad megfeledkezni az ilyenirányú képzettségről sem, mert ez is összefügg „a proletárharccal való szoros és szerves kapcsolat” „ökonomista” értelmezésével. De természetesen az a legfontosabb, hogy propagandát folytassunk és agitáljunk a nép valamennyi rétegében. A nyugateurópai szociáldemokratáknak megkönnyítik ezt a népgyűlések és az összejövetelek, amelyekre bárki elmehet, megkönnyíti a parlament, ahol az összes osztályok képviselői előtt beszélhetnek. Nálunk nincs sem parlament, sem gyülekezési szabadság, de mi mégis értjük a módját annak, hogy gyűléseket tartsunk a munkásoknak, akik szociáldemokratákat akarnak hallgatni. De éppúgy meg kell találnunk a módját annak is, hogy gyűléseket rendezzünk a lakosság minden osztályának képviselői számára, akik demokratákat akarnak hallgatni. Mert nem szociáldemokrata az, aki a gyakorlatban megfeledkezik arról, hogy „a kommunisták minden forradalmi mozgalmat támogatnak”, hogy tehát kötelességünk az egész nép előtt ismertetni és hangsúlyozni az általános demokratikus feladatokat, egy percre sem titkolva szocialista meggyőződésünket. Nem szociáldemokrata az, aki a gyakorlatban megfeledkezik arról a kötelességéről, hogy minden általános demokratikus kérdés feltevésében, kiélezésében és megoldásában élen kell járnia.

„Ezzel kivétel nélkül mindenki egyetért!” — szakít félbe bennünket a türelmetlen olvasó —, sőt a „Rabocseje Gyelo” szerkesztőségének adott új utasítás, amelyet a legutóbbi szövetségi kongresszuson fogadtak el, egyenesen azt mondja: „Politikai propagandára és agitációra alkalmul kell szolgálnia a társadalmi és politikai élet minden olyan jelenségének és eseményének, amely a proletariátust vagy közvetlenül mint külön osztályt, vagy mint a szabadságért folyó harc összes forradalmi erőinek avant-garde-ját érinti” („Két kongresszus”, 17. old., a mi kiemelésünk). Igen, ezek nagyon igaz és nagyon szép szavak, és mi tökéletesen meg lennénk elégedve, ha a „Rabocseje Gyelo” megértené ezeket a szavakat, ha nem mondana ezenkívül még olyasmit is, ami szöges ellentétben áll velük. Mert nem elég, ha „avant-garde”-nak, élcsapatnak nevezzük magunkat, — úgy is kell cselekedni, hogy valamennyi többi csapat lássa és kénytelen legyen elismerni, hogy mi haladunk az élen. És kérdezzük az olvasót: hát olyan ostobák a többi „csapat” képviselői, hogy puszta szavunkra elhiszik, hogy „élcsapat” vagyunk? Képzeljék csak el konkrétan a következő képet: a művelt orosz radikálisok vagy liberális alkotmánypártiak „csapatában” megjelenik egy szociáldemokrata és azt mondja: mi vagyunk az élcsapat; „most az a feladatunk, hogy lehetőleg magának a gazdasági harcnak politikai jelleget kölcsönözzünk”. Egy okosabb radikális vagy alkotmánypárti (márpedig az orosz radikálisok és alkotmánypártiak között sok az okos ember) csak nevetni fog az ilyen beszéden, és azt mondja majd (persze csak magában, mert a radikálisok és az alkotmánypártiak többnyire tapasztalt diplomaták): „De együgyű ez az «élcsapat»! Még azzal sincs tisztában, hogy a mi feladatunk, a burzsoá demokrácia haladó képviselőinek feladata, hogy politikai jelleget kölcsönözzünk magának a munkások gazdasági harcának. Hiszen, mint az összes nyugateurópai burzsoák, mi is be akarjuk vonni a munkásokat a politikába, de természetesen csakis a trade-unionista, nem pedig a szociáldemokrata politikába. A munkásosztály trade-unionista politikája: ez éppen a munkásosztály burzsoá politikája. És ahogy ez az «élcsapat» formulázza a feladatát, az pontosan a trade-unionista politika formulázása! Ezért ha kedvük tartja, nevezzék csak magukat szociáldemokratáknak. Elvégre nem vagyunk gyerekek, hogy címkék miatt felfortyanjunk! Csak ne engedjenek ezeknek a veszedelmes ortodox dogmatikusoknak, csak hagyják meg a «kritika szabadságát» azoknak, akik öntudatlanul trade-unionista mederbe terelik a szociáldemokráciát!”

És könnyedén mosolygó alkotmánypárti emberünk homéroszi kacajban tör ki, amikor megtudja, hogy a szociáldemokráciáról mint élcsapatról beszélő szociáldemokraták jelenleg, amikor majdnem teljesen az ösztönösség uralkodik mozgalmunkban, semmitől sem félnek annyira, mint az „ösztönös elem lebecsülésétől”, nem merik „kisebbíteni a szürke, mindennapi harc előrehaladó menetének jelentőségét a csillogó és tökéletes eszmék propagandájával szemben” stb. stb.! „Él”-csapat, amely attól fél, hogy a tudatosság túl találja szárnyalni az ösztönösséget, s nem mer kiállni olyan merész „tervvel”, amelytől még a másképpen gondolkodók sem tagadhatnák meg általános elismerésüket! Vajon nem tévesztik össze az avant-garde szót az arriére-garde* szóval? * — utóvéd, hátvéd. — Szerk.*

Valóban, gondolkozzanak csak Martinov következő okoskodásán: a 40. oldalon azt mondja, hogy az „Iszkra” leleplező taktikája egyoldalú, hogy „bármilyen bizalmatlanságot és gyűlöletet keltsünk is a kormánnyal szemben, mindaddig nem érjük el célunkat, amíg nem sikerül elegendő aktív társadalmi energiát kifejleszteni a kormány megdöntésére”. Ezt a nótát — mellesleg szólva — hallottuk már: gondoskodjunk a tömeg aktivitásának fokozásáról, s ugyanakkor iparkodjunk csökkenteni saját aktivitásunkat. De most nem erről van szó. Martinov itt forradalmi energiáról beszél („a megdöntésre”). És milyen következtetésre jut? Minthogy normális időben a társadalom különböző rétegei elkerülhetetlenül külön-külön haladnak, „ezért világos, hogy mi, szociáldemokraták, nem irányíthatjuk egyidejűleg a különböző ellenzéki rétegek aktív tevékenységét, nem diktálhatunk nekik határozott akcióprogramot, nem írhatjuk elő nekik, hogy milyen eszközökkel kell harcolniok napról napra saját érdekeikért … A liberális rétegek maguk fognak gondoskodni a közvetlen érdekeikért indítandó aktív harcról, amelyben szemtől szembe kerülnek majd politikai rendszerünkkel” (41. old.). Vagyis alig kezdett Martinov forradalmi energiáról, az önkényuralom megdöntéséért folytatandó aktív harcról beszélni, mindjárt átsiklott a szakmai energiára, a közvetlen érdekekért folytatandó aktív harcra! Magától értetődik, hogy mi nem irányíthatjuk a diákoknak, a liberálisoknak stb. „közvetlen érdekeikért” folyó harcát, de hiszen nem is erről volt szó, igen tisztelt ökonomista úr! Arról volt szó, hogy a különböző társadalmi rétegek résztvehetnek és szükségszerűen részt is fognak venni az önkényuralom megdöntésében, a „különböző ellenzéki rétegeknek” ezt az „aktív tevékenységét” pedig nemcsak irányíthatjuk, de feltétlenül irányítanunk is kell, ha „élcsapat” akarunk lenni. Arról, hogy diákjaink, liberálisaink stb. „szemtől-szembe kerüljenek politikai rendszerünkkel”, nemcsak ők maguk fognak gondoskodni, — erről mindenekelőtt és főleg maga a rendőrség és maguk az önkényuralmi kormány hivatalnokai gondoskodnak majd. De „nekünk”, ha élenjáró demokraták akarunk lenni, gondoskodnunk kell arról, hogy azokat az embereket, akik tulajdonképpen csak az egyetemi vagy csak a zemsztvo-rendszerrel stb. elégedetlenek, rávezessük az egész politikai rendszer tarthatatlanságának gondolatára. Nekünk kell vállalni azt a feladatot, hogy ezt az általános politikai harcot a mi pártunk vezetése alatt szervezzük úgy, hogy ezt a harcot és ezt a pártot valamennyi ellenzéki réteg támogathassa és erejéhez mérten valóban támogassa is. Nekünk kell a gyakorlati szociáldemokrata funkcionáriusokból olyan politikai vezéreket nevelni, akik ennek az általános harcnak minden megnyilvánulását irányítani tudják, akik a kellő pillanatban „határozott akcióprogramot tudnak diktálni” a lázongó diákságnak is, az elégedetlen zemsztvo-képviselőknek is, a különböző szekták felháborodott követőinek is, a megbántott néptanítóknak is stb. stb. Teljesen helytelen ezért Martinovnak az az állítása, hogy „mi ezekkel szemben csak a rendszer leleplezőinek negatív szerepében léphetünk fel … Mi csak a különböző kormánybizottságokhoz fűzött reményeinket oszlathatjuk el” (a mi kiemelésünk). Az effajta beszéddel Martinov csak azt árulja el, hogy halvány fogalma sincs a forradalmi „élcsapat” igazi szerepéről. És ha az olvasó ezt figyelembe veszi, mindjárt megérti Martinov következő befejező szavainak igazi értelmét: „Az «Iszkra» a forradalmi ellenzék lapja, amely leleplezi rendszerünket és főleg politikai rendszerünket, amennyiben összeütközik a lakosság legkülönbözőbb rétegeinek érdekeivel. Mi viszont a munkásság ügyéért dolgozunk és fogunk dolgozni, szoros és szerves kapcsolatban a proletariátus harcával. Befolyási szféránk szűkítésével komplikáljuk magát a hatást” (63. old.). Ennek a következtetésnek igazi értelme a következő: Az „Iszkra” a munkásosztály trade-unionista politikáját (amellyel félreértésből, képzettség híján, vagy pedig meggyőződésből igen gyakran beérik a gyakorlati funkcionáriusok) fel akarja emelni a szociáldemokrata politika színvonalára. A „Rabocseje Gyelo” viszont a szociáldemokrata politikát trade-unionista politikává akarja lefokozni. És amellett még azt is el akarja hitetni mindenkivel, hogy ez a két álláspont „teljesen összeegyeztethető a közös ügyben” (63. old.). O, sancta simplicitas!* — Ó, szent együgyűség! — Szerk.*

Menjünk tovább. Van-e elegendő erőnk ahhoz, hogy a lakosság valamennyi osztályában propagandát folytassunk és agitáljunk? Persze, hogy van. Ökonomistáink, akik nem ritkán hajlandók tagadni ezt, figyelmen kívül hagyják, hogy mozgalmunk (körülbelül) 1894-től 1901-ig óriási lépést tett előre. Mint igazi „hvosztisták” (hátulkullogók), gyakran a mozgalom régmúlt kezdeti időszakának elképzeléseiben élnek. Akkoriban csakugyan rendkívül kevés erőnk volt, akkor természetes és jogos volt az az elhatározás, hogy minden erőnket a munkások közötti munkának szenteljük és szigorúan elítéljünk minden eltérést ettől; akkor az volt minden feladatunk, hogy gyökeret verjünk a munkásosztályban. Azóta rengeteg erőt vontunk be a mozgalomba, mind hozzánk jönnek a művelt osztályok ifjú nemzedékének legjobb képviselői, országszerte mindenütt tétlenül kénytelenek ülni olyan emberek, akik már résztvettek vagy részt akarnak venni a mozgalomban, olyan emberek, akik vonzódnak a szociáldemokráciához (1894-ben viszont a tíz ujjunkon is megszámolhattuk volna az orosz szociáldemokratákat). Mozgalmunk egyik legnagyobb politikai és szervezeti fogyatékossága, hogy nem tudjuk foglalkoztatni mindezeket az erőket, nem tudunk mindenkinek megfelelő munkát adni (részletesebben a következő fejezetben beszélünk erről). Erőink óriási többségének egyáltalán nincs lehetősége arra, hogy „a munkásokhoz menjen”, tehát szó sem lehet arról a veszélyről, hogy legfontosabb ügyünktől vonunk el erőket. Viszont ahhoz, hogy a munkásoknak igazi, átfogó és eleven politikai tudást nyújthassunk, az kell, hogy mindenütt ott legyenek „a mi embereink”, a szociáldemokraták, ott legyenek minden társadalmi rétegben, minden olyan helyen, amely lehetővé teszi államgépezetünk belső rúgóinak megismerését. És ilyen emberekre nemcsak a propaganda és az agitáció szempontjából van szükségünk, hanem méginkább szükségünk van rájuk szervezési szempontból.

Van-e talaja tevékenységünknek a lakosság összes osztályaiban? Aki ezt nem látja, az megintcsak elmarad öntudat dolgában a tömegek ösztönös nekilendülése mögött. A munkásmozgalom egyesekben elégedetlenséget, másokban az ellenzék támogatásának reményét, ismét másokban az önkényuralom lehetetlenségének és összeomlása elkerülhetetlenségének tudatát keltette és kelti most is. Csak szavakban lennénk „politikusok” és szociáldemokraták (ami a valóságban igen-igen gyakori eset), ha nem volnánk tudatában feladatunknak, ha nem használnók ki az elégedetlenség minden megnyilvánulását, nem gyűjtenők össze és nem dolgoznók fel a tiltakozás minden legkisebb jelét, még ha csírájában van is ez a tiltakozás. Arról már nem is szólunk, hogy a dolgozó parasztság, a kézművesek, kisiparosok stb. sokmilliós tömege bármikor mohón hallgatná egy ügyesebb szociáldemokrata szónoklatát. De van-e a lakosságnak akár egyetlen olyan osztálya is, amelyben ne volnának a jogtalanság és az önkény miatt elégedetlenkedő emberek, csoportok és körök, s ahol éppen ezért ne találnának termékeny talajra a szociáldemokratáknak mint a legégetőbb általános demokratikus szükségletek kifejezőinek igéi? És aki konkrétan akarja elképzelni, hogy a szociáldemokratáknak hogyan kell ilyen politikai agitációt folytatniok a lakosság valamennyi osztályában és rétegében, annak felhívjuk a figyelmét a szó tágabb értelmében vett politikai leleplezésekre, mint ennek az agitációnak legfőbb (de magától értetődően nem egyetlen) eszközére.

„A nép minden valamelyest öntudatos rétegében — írtam a „Mivel kezdjük?” c. cikkemben („Iszkra”, 4. sz. 1901 május), amelyről alább részletesen kell szólnunk — fel kell keltenünk a politikai leleplezések szenvedélyét. Ne zavarjon bennünket az a körülmény, hogy a leleplező hangok politikailag oly gyengék, szórványosak és bátortalanok manapság. Korántsem az az oka ennek, hogy az emberek általában megbékültek a rendőri önkénnyel. Ennek az az oka, hogy a leleplezésre kész és képes embereknek nincs szószékük, ahonnan szavukat hallathatnák, nincs hallgatóságuk, amely szenvedélyesen hallgatná és bátorítaná a szónokokat, s hogy sehol sem látnak a népben olyan erőt, amelyhez érdemes volna panasszal fordulniok a «mindenható» orosz kormány ellen … Most meg tudjuk teremteni és kötelességünk megteremteni azt a szószéket, ahonnan az egész nép leleplezheti a cári kormányt. Ilyen szószéknek kell lennie a szociáldemokrata lapnak”.

Éppen a munkásosztály az, amely ilyen ideális hallgatósága a politikai leleplezéseknek, a munkásosztály, amelynek mindenekelőtt és leginkább van szüksége átfogó és élő politikai tudásra, amely leginkább képes arra, hogy ezt a tudást aktív harccá változtassa, még akkor is, ha az semmilyen „kézzelfogható eredménnyel” sem kecsegtet. Az egész nép leleplezési hadjáratának szószéke pedig csak egy országos lap lehet. „Politikai lap nélkül a modern Európában el sem képzelhető olyan mozgalom, amely méltó arra, hogy politikai mozgalomnak nevezzék” — és Oroszország ebben a tekintetben kétségkívül szintén a modern Európához tartozik. A sajtó már régóta erőt jelent nálunk, — ha nem így volna, a kormány nem költene tízezreket a sajtó megvesztegetésére és a különféle Katkovok és Mescserszkijek segélyezésére. És az sem újság az önkényuralmi Oroszországban, hogy az illegális sajtó áttörte a cenzúra korlátait és arra kényszerítette a legális és konzervatív lapokat, hogy nyíltan beszéljenek róla. Így volt ez a hetvenes, sőt már az ötvenes években is. És mennyivel szélesebbek, mennyivel mélyebbek most azok a néprétegek, amelyek az illegális sajtót akarják olvasni és készek megtanulni belőle, „hogyan kell élni és hogyan kell meghalni” — hogy egy munkás szavaival éljünk, aki levelet írt az „Iszkrá”-nak (7. sz.). A politikai leleplezések hadat üzennek a kormánynak, mint ahogy a gazdasági leleplezések hadat üzennek a gyárosnak. És ennek a hadüzenetnek annál nagyobb az erkölcsi jelentősége, minél szélesebb és erősebb ez a leleplezési hadjárat, minél népesebb és elszántabb az a társadalmi osztály, amely azért üzen hadat, hogy megkezdje a háborút. A politikai leleplezési hadjárat ezért már önmagában véve is az ellenséges csatarend megbontásának egyik leghatalmasabb eszköze, amellyel eltéríthetjük az ellenségtől alkalmi vagy ideiglenes szövetségeseit, ellenségeskedést szíthatunk és bizalmatlanságot kelthetünk az önkényuralmi hatalom állandó részesei között.

Manapság csak az a párt válhat a forradalmi erők élcsapatává, amely megszervezi ezt a leleplezési hadjáratot, amely valóban az egész nép hadjárata. És annak a kifejezésnek, hogy „az egész nép”, igen komoly tartalma van. Azok a leleplezők, akik nem a munkásosztályhoz tartoznak (márpedig hogy élcsapattá legyünk, más osztályokat is be kell vonnunk), óriási többségükben józan politikusok és hidegvérű gyakorlati emberek. Kitűnően tudják, hogy milyen veszélyes, ha csak a legkisebb hivatalnokra is „panaszkodnak”, hát még ha a „mindenható” orosz kormány ellen emelik fel szavukat! És ezek csak akkor fognak hozzánkfordulni a panaszaikkal, ha látják, hogy a panasznak valóban van hatása, hogy mi politikai erőt jelentünk. Hogy azzá legyünk a kívülállók szemében, sokat és kitartóan kell munkálkodnunk tudatosságunk, kezdeményezőképességünk és energiánk fokozásán; ehhez nem elég, ha az utóvéd elméletére és gyakorlatára ráragasztjuk az „élcsapat” címkét.

De ha nekünk kell megszervezni valóban az egész nép leleplező hadjáratát a kormány ellen, akkor miben nyilvánul meg mozgalmunk osztályjellege? — fogja kérdezni és kérdi máris „a proletárharccal való szoros és szerves kapcsolatnak” inkább buzgó, semmint értelmes hódolója. — Nos, éppen abban, hogy az egész népnek ezt a leleplező hadjáratát mi, szociáldemokraták, szervezzük meg; abban, hogy az agitáció folyamán felvetett minden kérdést törhetetlen szociáldemokrata szellemben világítunk meg, és ugyanakkor irgalmat nem ismerve harcolunk a marxizmus minden szándékos vagy akaratlan meghamisítása ellen; abban, hogy ezt a minden területre kiterjedő politikai agitációt olyan párt fogja folytatni, amely szétbonthatatlan egésszé forrasztja össze az egész nép nevében a kormányra gyakorolt nyomást is, a proletariátus forradalmi nevelését is, politikai önállóságának egyidejű megóvásával, a munkásosztály gazdasági harcának vezetését is, felhasználva a munkásosztály és a kizsákmányolói közötti spontán összeütközéseket, amelyek talpraállítják és a mi táborunkba vonják a proletariátus egyre újabb rétegeit!

De az ökonomizmusnak éppen az az egyik legjellemzőbb vonása, hogy nem érti meg, hogy a proletariátus legéletbevágóbb szükséglete (a minden irányú politikai nevelés, a politikai agitáció és politikai leleplezések segítségével) összefügg, sőt mi több: egybeesik az általános demokratikus mozgalom szükségletével. És a megértés teljes hiánya nemcsak a „Martinov-féle” frázisokban fejeződik ki, hanem azokban az állítólagos osztályálláspontra való hivatkozásokban is, amelyek értelmük szerint azonosak ezekkel a frázisokkal. Az „Iszkra” 12. számában közölt „ökonomista” levél* …

*Az „Iszkrá”-ban helyszűke miatt nem tudtunk egész részletesen válaszolni erre az ökonomistákra rendkívül jellemző levélre. Nagyon örültünk megjelenésének, mert már régóta hallunk olyan híreszteléseket — mégpedig a legkülönfélébb forrásokból —, hogy az „Iszkra” osztályálláspontja nem következetes, és mi csak kedvező alkalomra, illetve a közkeletű vád szabatos megfogalmazására vártunk, hogy válaszolhassunk rá. A támadásra pedig nem védekezéssel, hanem ellentámadással szoktunk válaszolni.*

… írói például a következőképpen fejezik ki idevonatkozó nézetüket: „Az «Iszkrá»-nak ugyanez a legfőbb hibája (az ideológia túlbecsülése) az oka annak, hogy következetlen a szociáldemokráciának a különböző társadalmi osztályokhoz és irányzatokhoz való viszonya kérdésében. Az «Iszkra» elméleti latolgatások alapján …” (és nem „a párttal együtt növekvő pártfeladatok növekedésével…”) „elhatározza, hogy azonnal át kell térni az abszolutizmus elleni harcra, de valószínűleg érzi, hogy a mai helyzetben nagyon nehéz feladat ez a munkások számára …” (és nemcsak érzi, hanem nagyon jól tudja, hogy a munkások korántsem látják olyan nehéznek ezt a feladatot, mint a kisdedekért aggódó „ökonomista” intellektuelek, mert a munkások még olyan követelésekért is készek harcolni, amelyek, hogy a feledhetetlen Martinov szavaival éljünk, semmiféle „kézzelfogható eredménnyel” sem kecsegtetnek) . . . „mivel azonban nincs türelme kivárni, amíg a munkások újabb erőt gyűjtenek erre a harcra, a liberálisok és az értelmiség körében kezd szövetségeseket keresni…”

Igen, igen, mi már csakugyan elvesztettük minden „türelmünket”, hogy „kivárjuk” azt a boldog időt, amelyet már réges-régen ígérnek a „békítgetők”, amikor ökonomistáink nem fogják többé saját elmaradottságukat a munkásokra hárítani, nem fogják saját pipogyaságukat a munkásság állítólagos erőtlenségével igazolni. Azt kérdezzük ökonomistáinktól: mit jelentsen az, hogy „amíg a munkások új erőt gyűjtenek erre a harcra”? Hát nem nyilvánvalóan azt, hogy a munkásokat politikailag neveljük és leleplezzük előttük a gaz önkényuralom minden megnyilvánulását? És nem világos-e, hogy éppen ehhez a munkához van szükségünk „szövetségesekre a liberálisok és az értelmiség soraiban”, akik velünk együtt készek résztvenni a zemsztvo-képviselők, a tanítók, a statisztikusok, a diákok stb. elleni politikai hadjárat leleplezésében? Hát csakugyan olyan nehéz megérteni ezt a csodálatosan „ravasz fortélyt”? Hát nem azt hajtogatja-e P. B. Akszelrod már 1897 óta: „Azt a feladatot, hogy az orosz szociáldemokraták híveket és közvetlen vagy közvetett szövetségeseket szerezzenek a nemproletár osztályok soraiból, mindenekelőtt és főképpen a proletariátus körében folytatott propagandatevékenység jellege dönti el”? A Martinovok a többi ökonomistával együtt azonban továbbra is úgy képzelik el a dolgot, hogy a munkásoknak előbb „a munkáltatók és a kormány ellen folytatott gazdasági harcban” kell erőt gyűjteniök (a trade-unionista politikához), és csak azután lehet majd valószínűleg „áttérni” — a trade-unionista „aktivitásra való nevelésről” a szociáldemokrata aktivitásra!

„… Keresés közben — folytatják az ökonomisták — az «Iszkra» gyakran letér az osztályálláspontról, elkeni az osztályellentéteket, és a kormánnyal szemben megnyilvánuló közös elégedetlenséget tolja előtérbe, jóllehet a «szövetségesek» elégedetlenségének oka és foka nagyon különböző. Ilyen például az «Iszkrá»-nak a zemsztvóhoz való viszonya …” Az „Iszkra” állítólag „a kormány könyöradományaival elégedetlen nemeseknek megígéri a munkásosztály segítségét, s közben egy szóval sem említi a lakosság e rétegei közötti osztályviszályt”. Ha az olvasó belenéz „Az önkényuralom és a zemsztvo” c. cikkekbe („Iszkra”, 2. és 4. sz.) — a levél írói valószínűleg ezekről beszélnek —, meggyőződhet róla, hogy ezek a cikkek* a kormánynak …

* A két cikk megjelenése között pedig („Iszkra”, 3. sz.) egy speciálisan a falusi osztályellentétekkel foglalkozó cikket közöltünk. (Lásd Lenin Művei. 4. köt. 437-445. old. – Szerk.)*

… a „rendi bürokratikus zemsztvo lagymatag agitációjával”, „sőt a vagyonos osztályok öntevékenységével szemben” tanúsított magatartásával foglalkoznak. A cikk azt mondja, hogy a munkásnak nem szabad közönyösen néznie a kormány zemsztvo elleni harcát, és felhívja a zemsztvo-képviselőket, hogy hagyják abba a lagymatag beszédet, szavuk zúgjon keményen és élesen, amikor a kormány előtt egész nagyságában ott áll majd a forradalmi szociáldemokrácia. Mivel nem értenek itt egyet a levél írói? Nem tudjuk. Azt hiszik talán, hogy a munkás „nem érti meg” a „vagyonos osztályok” és a „rendi bürokratikus zemsztvo” szavakat? Azt hiszik talán, hogy „az ideológia túlbecsülése”, ha a zemsztvo-képviselőket arra ösztönzik, hogy hagyjanak fel a lagymatag beszéddel és szóljanak élesen? Azt képzelik talán, hogy a munkások „erőt gyűjthetnek” az abszolutizmus elleni harcra, ha nem ismerik az abszolutizmusnak a zemsztvóhoz való viszonyát is? Mindez megint homályban marad. Csak az az egy világos, hogy a levél íróinak nagyon homályos elképzeléseik vannak a szociáldemokrácia feladatairól. Még világosabbá válik ez a következő mondatukból: „Ugyanilyen az «Iszkrá»-nak a diákmozgalommal szemben elfoglalt álláspontja is” (azaz itt is „elhomályosítja a kibékíthetetlen osztályellentéteket”). Úgy látszik, nem arra kellett volna felhívni a munkásokat, hogy nyilvános tüntetéssel fejezzék ki, hogy az erőszakoskodás, a garázdálkodás és a zabolátlanság igazi góca az orosz kormány, nem pedig a diákság („Iszkra”, 2.sz.99); valószínűleg inkább a „Rabocsaja Miszl” szellemében írt elmefuttatást kellett volna közölnünk! És szociáldemokraták mondanak ilyesmit, 1901 őszén, a februári és márciusi események után, a diákmozgalom újabb fellendülésének előestéjén, ami azt mutatja, hogy az önkényuralom elleni „ösztönös” tiltakozás ezen a területen is megelőzi a mozgalom tudatos szociáldemokrata vezetését. A munkások ösztönösen igyekeznek védelmére kelni a diákoknak, akiket a rendőrök és a kozákok agyba-főbe vernek, — és ez az ösztönös igyekezet megelőzi a szociáldemokrata szervezet tudatos tevékenységét!

„Pedig az «Iszkra» más cikkeiben — folytatják a levél írói — élesen elítél mindennemű kompromisszumot és védelmébe veszi például a guesdeisták türelmetlen magatartását.” Ajánljuk mindazoknak, akik olyan önhitten és könnyelműen szokták mondogatni a mai szociáldemokraták közt fennálló nézeteltérésekről, hogy nem is olyan fontosak ezek a nézeteltérések és semmiképpen sem igazolják a szakadást — gondolják át alaposan ezeket a szavakat. Végezhetnek-e sikeres munkát egy szervezeten belül olyan emberek, akik azt mondják, hogy mi még feltűnően keveset tettünk azért, hogy leleplezzük az önkényuralom ellenséges magatartását a legkülönbözőbb osztályokkal szemben, és megismertessük a munkásokkal a legkülönbözőbb rétegek ellenzéki magatartását az önkényuralommal szemben, és olyanok, akik ebben „kompromisszumot” látnak — nyilván „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc” elméletével való kompromisszumot?

A parasztfelszabadítás negyvenedik évfordulója alkalmából beszéltünk arról, hogy az osztályharcot be kell vinni a faluba (3. sz.), és Vitte bizalmas feljegyzésével kapcsolatban írtunk az önkormányzat és az önkényuralom kibékíthetetlen viszonyáról (4. sz.); az új törvény alkalmából támadtuk a földbirtokosok jobbágyúri igényeit és a földesurakat kiszolgáló kormányt (8. sz.) és üdvözöltük az illegális zemsztvo-kongresszust, arra buzdítva a zemsztvo-képviselőket, hogy az alázatos kérvényezésről térjenek át a harcra (8. sz.); buzdítottuk a diákokat, akik kezdték megérteni a politikai harc szükségességét és kezdtek áttérni a politikai harcra (3. sz.), s ugyanakkor ostoroztuk a „csak-diákmozgalom” híveinek „vad korlátoltságát”, akik arra hívták fel a diákokat, hogy ne vegyenek részt az utcai tüntetésekben (3. sz., a moszkvai diákság Végrehajtó Bizottságának február 25-i felhívása alkalmából); lelepleztük a „Rosszija” c. lap liberális kópéinak „esztelen álmodozását” és „hazug képmutatását” (5. sz.), s ugyanakkor rámutattunk arra, hogy a kormány kínzókamráiban „őrjöngve kegyetlenkednek békés irodalmárokkal, öreg professzorokkal és tudósokkal, közismert liberális zemsztvo-képviselőkkel” (5. sz.: „Rendőrroham az irodalom ellen”); lelepleztük az „állami munkásjóléti gondoskodás” programjának igazi jelentőségét és üdvözöltük azt az „értékes beismerést”, hogy „jobb felülről kezdeményezett reformokkal megelőzni azok alulról jövő követelését, semmint ezt bevárni (6. sz.); — buzdítottuk a tiltakozó statisztikusokat (7. sz.) és elítéltük a sztrájktörő statisztikusokat (9. sz.). Aki ezt a taktikát a proletár osztályöntudat elhomályosításának és a liberalizmussal kötött kompromisszumnak tekinti, az csak azt árulja el ezzel, hogy egyáltalán nem érti a „Credo” programjának valódi jelentőségét és de facto éppen ezt a programot hajtja végre, ha százszor megtagadja is! Mert ezzel visszahúzza a szociáldemokráciát „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harchoz” és kapitulál a liberalizmus előtt, lemondva arról a feladatról, hogy aktívan beavatkozzék minden „liberális” kérdésbe, és meghatározza saját, szociáldemokrata álláspontját ebben a kérdésben.

f) Újra „rágalmazók”, újra „misztifikálók”

Ezek a szeretetreméltó kifejezések — mint emlékeznek olvasóink — a „Rabocseje Gyeló”-tól származnak, amely így válaszol arra a vádunkra, hogy „közvetve előkészíti a talajt arra, hogy a munkásmozgalom a burzsoá demokrácia eszközévé váljék”. Együgyűségében azt hitte a „Rabocseje Gyelo”, hogy ez a vád nem egyéb polemikus kirohanásnál: lám, ezek a rosszmájú dogmatikusok eltökélték, hogy mindenféle kellemetlenséget mondanak nekünk; nos, mi lehet kellemetlenebb annál, mint hogy a burzsoá demokrácia eszközének tartják az embert? Erre aztán jön a vastag betűvel szedett „cáfolat”: „szemenszedett rágalom” („Két kongresszus”, 30. old.), „misztifikáció” (31. old.), „farsangi komédia” (33. old.). A „Rabocseje Gyelo” Jupiterhez hasonlóan (bár nem igen hasonlít Jupiterhez), éppen azért haragszik, mert nincs igaza, s elhamarkodott szitkozódásával csak azt bizonyítja, hogy nem tudja megérteni ellenfelei gondolatmenetét. Pedig ha csak egy kicsit gondolkodnék, mindjárt megértené, hogy minden meghódolás a tömegmozgalom ösztönössége előtt, a szociáldemokrata politika minden lefokozása trade-unionista politikává, előkészíti a talajt arra, hogy a munkásmozgalmat a burzsoá demokrácia eszközévé tegyék. Az ösztönös munkásmozgalom önmagában csak trade-unionizmust tud létrehozni (és azt elkerülhetetlenül létre is hozza), a munkásosztály trade-unionista politikája pedig nem más, mint éppen a munkásosztály burzsoá politikája. Ha a munkásosztály résztvesz a politikai harcban, sőt ha politikai forradalomban vesz is részt, ez még korántsem jelenti azt, hogy politikája szociáldemokrata politika. Ezt csak nem akarja tagadni a „Rabocseje Gyelo”? Vajon észébe jut-e végre, hogy ország-világ előtt nyíltan és kertelés nélkül megmondja, mi a véleménye a nemzetközi és az orosz szociáldemokrácia égető kérdéseiről? — Ó, nem, ilyesmi sohasem jut eszébe, mert rendíthetetlenül ragaszkodik ahhoz a módszerhez, amelyet „nem tudok semmiről” trükknek lehetne nevezni. Én nem vagyok én, a ló nem az enyém, én nem vagyok kocsis. Mi nem vagyunk ökonomisták, a „Rabocsaja Miszl” nem ökonomizmus, Oroszországban egyáltalán nincs ökonomizmus. Ez csodálatosan ügyes és „politikus” trükk, csak az az egy hibája van, hogy az ilyen trükkökkel operáló lapokat úgy szokták nevezni: „Mit méltóztatik parancsolni?”

A „Rabocseje Gyelo” azt hiszi, hogy a burzsoá demokrácia Oroszországban általában csak „agyrém” („Két kongresszus”, 32. old.)*. …

* Ugyanitt hivatkoznak „a konkrét orosz viszonyokra, amelyek végzetszerűen a forradalmi útra terelik a munkásmozgalmat”. Ezek az emberek nem akarják megérteni, hogy a munkásmozgalom forradalmi útja lehet nem-szociáldemokrata út is! Hiszen az abszolutizmus idején forradalmi útra „terelte” a munkásokat az egész nyugateurópai burzsoázia, és tudatosan törekedett erre. De mi, szociáldemokraták, nem érhetjük be ennyivel. És ha mi bárhogyan is ösztönös trade-unionista politikává fokozzuk le a szociáldemokrata politikát, akkor ezzel a burzsoá demokrácia malmára hajtjuk a vizet.*

… Boldog emberek! Strucc módjára homokba dugják a fejüket, és azt képzelik, hogy most már semmi sincs körülöttük. Egy sereg liberális újságíró, akik havonta diadalmasan világgá kürtölik, hogy a marxizmus darabokra hullott, sőt eltűnt, s egy sereg liberális újság („SzPB Vedomosztyi”, „Russzkije Vedomosztyi” és sok más), amelyek azokat a liberálisokat buzdítják, akik az osztályharc brentanói felfogására és a politika trade-unionista felfogására oktatják a munkásokat, s a marxizmus kritikusainak serege, akiknek igazi tendenciáit oly világosan felfedte a „Credo”, és akiknek irodalmi árucikkei kizárólagos adó- és vámmentességet élveznek egész Oroszországban, s a forradalmi nem-szociáldemokrata irányzatok feléledése, különösen a februári és márciusi események után — mindez bizonyára csak agyrém! Mindennek semmi, de semmi köze sincs a burzsoá demokráciához!

A „Rabocseje Gyeló”-nak és az „Iszkra” 12. számában megjelent ökonomista levél íróinak nem ártott volna „elgondolkozniok azon, mi volt az oka annak, hogy a tavaszi események a forradalmi nem-szociáldemokrata irányzatok ilyen megélénkülésére vezettek, ahelyett, hogy a szociáldemokrácia tekintélyét és presztízsét emelték volna”. — Azért, mert nem álltunk feladatunk magaslatán, a munkástömegek aktivitása nagyobb volt a mi aktivitásunknál, nem voltak eléggé képzett forradalmi vezetőink és szervezőink, akik jól ismerték volna az összes ellenzéki rétegek hangulatát és élére tudtak volna állni a mozgalomnak, politikai tüntetéssé tudták volna változtatni az ösztönös tüntetést, ki tudták volna szélesíteni politikai jellegét stb. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen, hogy elmaradottságunk miatt a mozgékonyabb, energikusabb nem-szociáldemokrata forradalmárok javára billenjen a mérleg, és a munkások, bármily önfeláldozóan és erélyesen küzdjenek is a rendőrséggel és katonasággal, bármilyen forradalmi legyen is a fellépésük, csak olyan erőnek fognak bizonyulni, amely ezeket a forradalmárokat támogatja, csak a burzsoá demokrácia utóvédje lesznek, nem pedig szociáldemokrata élcsapat. Nézzük a német szociáldemokráciát, amelynek csak a gyenge oldalait akarják átvenni a mi ökonomistáink. Miért nem zajlik le Németországban egyetlen politikai esemény sem anélkül, hogy ne volna hatással a szociáldemokrácia tekintélyének és presztízsének egyre fokozottabb öregbedésére? Azért, mert a szociáldemokrácia mindig az élen jár az események legforradalmibb értékelésében és minden tiltakozás védelmében, amely az önkény ellen irányul. Nem áltatja magát olyan okoskodásokkal, hogy a gazdasági harc majd rávezeti a munkásokat jogfosztottságuk kérdésére, és hogy a konkrét viszonyok a munkásmozgalmat végzetszerűen ráterelik a forradalom útjára. Beavatkozik a társadalmi és politikai élet minden jelenségébe és minden kérdésébe, abba is, hogy Vilmos nem hagyta jóvá a burzsoá haladópárti polgármester megválasztását (a németeket még nem tudták felvilágosítani ökonomistáink arról, hogy ez voltaképpen kompromisszum a liberalizmussal!), abba is, hogy törvényt hoztak az „erkölcstelen” művek és képek ellen, abba is, hogy a kormány befolyást gyakorol az egyetemi tanárok kiválasztására stb. stb. Mindenütt az élen járnak, politikai elégedetlenséget keltenek az összes osztályokban, felrázzák az álmosokat, előre buzdítják az elmaradottakat, anyagot szolgáltatnak a proletariátus politikai öntudatának és politikai aktivitásának fejlesztéséhez minden téren. S ez az oka annak, hogy az élenjáró politikai harcost még a szocializmus tudatos ellenségei is megbecsülik, és nem ritka eset, hogy nemcsak a burzsoázia, hanem még a bürokrácia és az udvar köreiből is valamilyen csoda folytán a „Vorwärts” szerkesztőségi szobájába kerül egy-egy fontos okmány.

Itt van a nyitja annak a látszólagos „ellentmondásnak”, amely annyira meghaladja a „Rabocseje Gyelo” felfogóképességét, hogy csak égnek emeli a kezét és így kiált fel: „Farsangi komédia!” Valóban, képzeljék csak el: mi, a „Rabocseje Gyelo”, a munkások tömegmozgalmát tekintjük a legfontosabbnak (és ezt vastag betűkkel szedetjük!), mi mindenkit óva intünk attól, hogy lebecsülje az ösztönös elem jelentőségét, mi magának, — magának — magának a gazdasági harcnak akarunk politikai jelleget kölcsönözni, mi szoros és szerves kapcsolatban akarunk maradni a proletárharccal! És még azt mondják nekünk, hogy mi készítjük elő a talajt arra, hogy a munkásmozgalom a burzsoá demokrácia eszközévé váljék. Es kik mondják ezt? Olyanok, akik „kompromisszumra” lépnek a liberalizmussal, beavatkoznak minden „liberális” kérdésbe (mennyire nem értik meg „a proletárharccal való szerves kapcsolatot”!) s oly sok figyelmet fordítanak a diákokra, sőt még (ó, borzalom!) a zemsztvo-képviselőkre is! Olyanok, akik általában (szemben az ökonomistákkal) erőik nagyobb százalékát annak akarják szentelni, hogy a lakosság nemproletár osztályai körében fejtsenek ki tevékenységet! Hát nem „farsangi komédia” ez??

Szegény „Rabocseje Gyelo”! Rájön-e valaha e ravasz fortély nyitjára?

IV
Az ökonomisták kontárkodása és a forradalmárok szervezete

A „Rabocseje Gyeló”-nak azok a fentebb taglalt állításai, hogy a gazdasági harc a politikai agitáció legszélesebb körben alkalmazható eszköze, hogy most az a feladatunk, hogy magának a gazdasági harcnak kölcsönözzünk politikai jelleget stb. — ezek az állítások nemcsak politikai feladataink szűk értelmezését fejezik ki, hanem szervezési feladataink szűk értelmezését is. „A munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harchoz” egyáltalán nem szükséges, és ezért a gazdasági harc alapján nem is alakulhat ki olyan országos centralizált szervezet, amely egységes általános rohamra egyesítené a politikai ellenzék, a tiltakozás és a felháborodás minden megnyilvánulását, — olyan szervezet, amely hivatásos forradalmárokból áll és amelyet az egész nép igazi politikai vezérei vezetnek. És ez érthető is. Minden intézmény szervezetének jellegét természetszerűen és feltétlenül az illető intézmény tevékenységének tartalma határozza meg. Ezért a „Rabocseje Gyelo” fentebb taglalt állításaival nemcsak a politikai tevékenység szűk korlátait szentesíti és törvényesíti, hanem a szervezési munka szűk korlátait is. A „Rabocseje Gyelo” mint mindig, ebben az esetben is olyan lap, amelynek tudatossága kapitulál az ösztönösség előtt. Pedig az ösztönösen kialakuló szervezeti formák előtti meghódolás, annak a felismerésnek a hiánya, hogy szervező munkánk még szűkkörű és kezdetleges, hogy még „kontárok” vagyunk ezen a fontos területen, — ennek a felismerésnek a hiánya, mondom, mozgalmunk igazi betegsége. Magától értetődik, hogy ez nem a hanyatlással, hanem a növekedéssel együtt járó betegség. De éppen most, amikor a spontán felháborodás hulláma, mondhatni, összecsap felettünk, akik a mozgalom vezetői és szervezői vagyunk, most különösen nagy szükség van arra, hogy a legkérlelhetetlenebb harcot folytassuk az elmaradottság mindenféle védelmezése ellen, a szűk korlátok minden törvényesítése ellen ebben a kérdésben, s különösen nagy szükség van arra, hogy mindenkiben, aki résztvesz a gyakorlati munkában, vagy akár csak készül résztvenni benne, felkeltsük az elégedetlenséget a nálunk uralkodó kontárkodással szemben és arra a szilárd elhatározásra bírjuk őket, hogy megszabaduljanak tőle.

a) Mi a kontárkodás?

Próbáljunk erre a kérdésre az 1894—1901-es évek egyik tipikus szociáldemokrata körének, egy ilyen tipikus kör működésének rövid leírásával felelni. Arról már beszéltünk, hogy akkoriban az egész tanulóifjúság a marxizmusért lelkesedett. Persze nemcsak, sőt nem is annyira a marxizmusért mint elméletért lelkesedett, hanem inkább azért, mert a marxizmus feleletet adott arra a kérdésre: „mi a teendő?”, és hadjáratra hívott az ellenség ellen. És az új harcosok bámulatosan primitív felszereléssel és kiképzéssel szálltak hadba. A legtöbb esetben alig volt felszerelésük és egyáltalán nem voltak felkészülve. Úgy mentek a háborúba, mint a paraszt az eke szarva mellől — csak husángot vittek magukkal. Egy-egy ilyen diákkör, amelynek semmi kapcsolata sem volt a mozgalom régi vezetőivel, semmi kapcsolata sem volt a más vidéken, sőt egy és ugyanannak a városnak más részeiben (vagy más tanintézeteiben) működő körökkel, anélkül hogy megszervezte volna a forradalmi munka egyes részeit, anélkül hogy valamelyest is számottevő időszakra rendszeres munkaterve lett volna, kapcsolatot teremt a munkásokkal és nekilát a munkának. A kör fokozatosan mind szélesebbkörű propagandát és agitációt fejt ki, fellépésének puszta tényével megnyeri meglehetősen széles munkásrétegek rokonszenvét, a művelt társadalom bizonyos részének rokonszenvét, amely pénzt szerez és az ifjúság egyre újabb csoportjait bocsátja a „Bizottság” rendelkezésére. Egyre nagyobb lesz a bizottság (vagy harci szövetség) varázsa, kibővül munkájának területe, és egész ösztönösen kiterjeszti tevékenységét. Ugyanazok, akik egy évvel vagy néhány hónappal ezelőtt a „merre tartsunk?” kérdését feszegették a diákkörökben, akik kapcsolatot teremtettek és tartottak fenn a munkásokkal, röplapokat készítettek és adtak ki, most összeköttetésbe lépnek más forradalmár csoportokkal, megszerzik az irodalmat, helyi újság kiadásába kezdenek, tüntetés rendezéséről kezdenek beszélni, és végül áttérnek a nyílt hadműveletekre (ilyen nyílt hadművelet lehet — a körülményektől függően — akár az első agitációs röplap, akár egy újság első száma, akár az első tüntetés). És ennek a tevékenységnek, mindjárt az elején, rendszerint azonnal teljes lebukás lett a vége. Azonnali és teljes lebukás — éppen azért, mert ezek a hadműveletek nem egy hosszú, szívós harc rendszeres, előre átgondolt és lépésről lépésre előkészített tervének eredményei voltak, hanem csak a körök hagyományos munkájának spontán növekedését tükrözték, és mert a rendőrség természetesen majdnem mindig ismerte a helyi mozgalom valamennyi főbb szereplőjét, akik már az iskolapadban „bemutatkoztak”, és csak a rajtaütés legalkalmasabb pillanatára várt, szándékosan engedte nőni és fejlődni a kört, hogy kézzelfogható corpus delicti-je* — bűnjele. — Szerk.* legyen, mindig ügyelve arra, hogy néhány ismert embert meghagyjon „magnak” (úgy tudom, ezt a szakkifejezést használják erre a mieink is, a rendőrök is). Olyan ez a háború, mint amikor husángokkal felfegyverzett parasztok összeverődött osztagai modern katonaság ellen vonulnak fel. Csak csodálkozni lehet a mozgalom életképességén, amely terjedt, nőtt és győzelmeket aratott annak ellenére, hogy a harcosok minden kiképzés híján voltak. Igaz, hogy történelmi szempontból a primitív felszerelés kezdetben nemcsak elkerülhetetlen, hanem még indokolt is volt, mint a harcosok tömeges bevonásának egyik feltétele. Mihelyt azonban megkezdődtek a komoly hadműveletek (ezek pedig voltaképpen már az 1896-os nyári sztrájkokkal megkezdődtek), harci szervezetünk hiányait mind erősebben kezdtük érezni. A kormány, amely eleinte meghökkent és több hibát követett el (például azt, hogy a szocialisták gonoszságait ismertető felhívással fordult a közvéleményhez, vagy hogy a fővárosokból a vidéki ipari központokba utasította ki a munkásokat), hamarosan alkalmazkodott az új harci feltételekhez, és már megfelelő helyekre tudta állítani provokátorokból, kémekből és csendőrökből álló, tökéletesen felszerelt csapatait. Olyan gyakran kezdtek ismétlődni a pogromok, olyan sokan estek áldozatul és olyan alaposan kisöpörték a helyi köröket, hogy a munkástömegek a szó szoros értelmében elvesztették összes vezetőiket, a mozgalom hihetetlenül kapkodó jelleget öltött, úgyhogy semmiféle folytonosság, semmiféle összefüggés sem alakulhatott ki a munkában. A helyi funkcionáriusok megdöbbentő szétforgácsolódása, a körök véletlen összetétele, képzetlensége és szűk látóköre az elméleti, politikai és szervezeti kérdések terén elkerülhetetlen következménye volt az ismertetett körülményeknek. Odáig fajultak a dolgok, hogy egyes helyeken a munkások, látva, hogy nincs bennünk elég kitartás, és a konspiráció sem kielégítő, bizalmatlanok lettek az értelmiséggel szemben és kezdték kerülni őket; azt mondták, hogy az intellektuelek rendkívüli meggondolatlansága idézi elő a lebukásokat.

Hogy ezt a kontárkodást végül is minden gondolkodó szociáldemokrata beteges állapotnak kezdte érezni, azt mindenki tudja, aki csak valamelyest is ismeri a mozgalmat. De nehogy a járatlan olvasó azt higgye, hogy mi mesterségesen „konstruálunk” egy külön mozgalmi szakaszt vagy valami különös mozgalmi betegséget, hivatkozunk a már egyszer említett tanúra. Ne nehezteljenek ránk a hosszú idézetért.

„Jellegzetes vonás — írja B—v a „Rabocseje Gyelo” 6. számában — a szélesebbkörű gyakorlati tevékenységre való fokozatos átmenet, amely közvetlenül összefügg az orosz munkásmozgalom mostani általános átmeneti idejével … de van az orosz munkásforradalom általános mechanizmusának még egy másik, nem kevésbé érdekes vonása is. A cselekvőképes forradalmi erők általános hiányáról* Mindenütt a mi kiemelésünk* beszélünk, amely nemcsak Pétervárott, hanem egész Oroszországban is érezhető. Amikor a munkásmozgalom általános megélénkülése és a munkástömegek általános fejlődése észlelhető, amikor mind gyakoribbak a sztrájkok, egyre nyíltabban folyik a munkások tömegharca, amelyet egyre kíméletlenebbül üldöz a kormány letartóztatásokkal, száműzetéssel és kiutasításokkal, a jól képzett forradalmi erők hiánya mind feltűnőbbé válik, és kétségtelen, hogy ez elkerülhetetlenül hatással van a mozgalom elmélyülésére és általános jellegére is. Sok sztrájk a forradalmi szervezetek erősebb és közvetlen befolyása nélkül zajlik le … érezhetően kevés az agitációs röplap és illegális irodalom … a munkáskörök agitátorok nélkül maradnak … Ugyanakkor állandó pénzhiánnyal küszködnek. Egyszóval a munkásmozgalom növekedése megelőzi a forradalmi szervezetek növekedését és fejlődését. Az aktív forradalmárok mostani létszáma túlságosan jelentéktelen ahhoz, hogy saját kezükben összpontosítsák az egész felajzott munkástömeg befolyásolását, hogy minden forrongásnak legalább némileg rendezett és szervezett jelleget kölcsönözzenek … Az egyes körök, az egyes forradalmárok szét vannak szórva, nincsenek egyesítve, nem alkotnak egységes, erős és fegyelmezett, tervszerűen kifejlesztett részekkel rendelkező szervezetet …” A szerző megjegyzi, hogy ha azonnal új körök lépnek a szétvertek helyébe, „ez csak a mozgalom életképességét bizonyítja … de még nem jelenti azt, hogy már elegendő számban vannak teljesen alkalmas forradalmi vezetők”, és ezzel végzi: „A pétervári forradalmárok gyakorlati képzettségének hiánya meglátszik munkájuk eredményein is. A legutóbbi perek, különösen az «önfelszabadítás» és «A munka és a tőke harca» csoport perei világosan megmutatták, hogy az a fiatal agitátor, aki nem ismeri töviről-hegyire a gyár munkaviszonyait, és következésképpen agitációs lehetőségeit sem, aki nem ismeri a konspiráció elveit és csak az általános szociáldemokrata nézeteket sajátította el” (ha ugyan elsajátította?), „legfeljebb 4—5—6 hónapig dolgozhat. Aztán jön a letartóztatás, aminek gyakran az egész szervezetnek vagy legalább egy részének szétzúzása a következménye. Kérdezzük, lehet-e sikeres és termékeny a csoport munkája, ha mindössze néhány hónapig létezik? .. Nyilvánvaló, hogy a meglevő szervezetek fogyatékosságait nem lehet teljes egészében az átmeneti idő rovására írni … nyilvánvaló, hogy nem kis szerepe van ebben a működő szervezetek számbeli és főleg minőségi összetételének is, és szociáldemokratáink legelső tennivalója … a szervezetek reális egyesítése a tagok szigorú megválogatása mellett.”

b) Kontárkodás és ökonomizmus

Most olyan kérdéssel kell foglalkoznunk, amelyre már bizonyára választ vár minden olvasó. Vajon van-e összefüggés a kontárkodás mint az egész mozgalom sajátos növekedési betegsége és az ökonomizmus mint az orosz szociáldemokrácia egyik áramlata között? Azt hisszük, igen. A gyakorlati képzettség hiánya, a szervezési munkában észlelhető járatlanság valóban mindnyájunk közös vonása, azoké is, akik kezdettől fogva tántoríthatatlanul kitartottak a forradalmi marxizmus álláspontja mellett. Magáért a képzettség hiányáért természetesen senki sem hibáztathatná a gyakorlati funkcionáriusokat. De a „kontárkodás” fogalma a képzettség hiányán kívül még valami mást is tartalmaz, benne van általában az egész forradalmi munka szűk terjedelme, annak a meg nem értése, hogy ilyen szűkkörű munka mellett ki sem alakulhat jó forradalmár-szervezet, végül benne van az is — és ez a legfőbb —, hogy igazolni próbálják a munkának ezt a szűk terjedelmét és külön „elméletté” igyekeznek avatni, vagyis ezen a területen is meghódolnak az ösztönösség előtt. Mihelyt nyilvánvalóak lettek ezek a próbálkozások, már kétségtelenné vált, hogy a kontárkodás összefügg az ökonomizmussal, és hogy mindaddig nem szabadulunk meg szervezeti tevékenységünk szűk korlátaitól, amíg általában meg nem szabadulunk az ökonomizmustól (vagyis a marxizmus elméletének, a szociáldemokrácia szerepének és politikai feladatainak szűk értelmezésétől). Ezek a próbálkozások két irányban mutatkoztak meg. Egyesek azt mondogatták, hogy maga a munkástömeg még nem tűzött ki olyan átfogó politikai harci feladatokat, aminőket a forradalmárok „erőszakolnak” rá; a munkástömegnek még a legközelebbi politikai követelésekért kell harcolnia, „gazdasági harcot kell folytatnia a munkáltatók és a kormány ellen”* (és ennek a tömegmozgalom számára „hozzáférhető” harcnak természetesen olyan szervezet felel meg, amely még a legkevésbé felkészült ifjúság számára is „hozzáférhető”). Mások, akiktől távol áll mindenféle „fokozatosság”, azt mondogatták, hogy „a politikai forradalom véghezvitele” lehetséges és szükséges is, de ehhez semmi szükség sincs arra, hogy erős forradalmár-szervezetet alakítsunk, amely állhatatos és szívós harcban nevelné a proletariátust; ehhez elegendő, ha mindannyian husángot ragadunk, amely „hozzáférhető”, amelyet már ismerünk. Vagyis képes beszéd nélkül: rendezzünk általános sztrájkot**, vagy az „izgató terror” segítségével serkentsük a munkásmozgalom „lanyha” menetét***. Mindkét irányzat, az opportunisták is, a „revolucionisták” is, kapitulál az uralkodó kontárkodás előtt, nem hisz a kontárkodástól való megszabadulás lehetőségében, nem érti meg legelső és legsürgősebb gyakorlati feladatunkat, nem érti, hogy meg kell teremtenünk a forradalmárok szervezetét, amely biztosítani tudja a politikai harc energikus, állhatatos és következetes folytatását.

*„Rabocsaja Miszl” és „Rabocseje Gyelo”, különösen a Plehanovnak írt „Válasz”.*

** A „Ki fogja végrehajtani a politikai forradalmat?” c. brosúra, az Oroszországban kiadott „Proletárharc” c. gyűjteményben. Újra kiadta a Kievi Bizottság is.**

*** „A forradalmiság újjászületése” és a „Szvoboda”.***

Az imént idéztük B—v-nek azt a kijelentését, hogy „a munkásmozgalom növekedése megelőzi a forradalmi szervezetek növekedését és fejlődését”. Számunkra kétszeresen becses egy „közelálló megfigyelőnek” ez az „értékes közlése” (a „Rabocseje Gyelo” szerkesztőségének véleménye B—v cikkéről). Megmutatja, hogy igazunk volt, amikor az orosz szociáldemokrácia jelenlegi válságának legfőbb okát abban láttuk, hogy a vezetők (az „ideológusok”, a forradalmárok, a szociáldemokraták) elmaradtak a tömegek ösztönös nekilendülésétől. Megmutatja, hogy az ökonomista levél („Iszkra”, 12. sz.) írói, B. Kricsevszkij és Martinov éppen a kontárkodást dicsőítik és védelmezik, amikor az ösztönös elem, a szürke mindennapi harc lebecsülésének veszélyéről, a folyamat-taktikáról bölcselkednek stb. Ezek az emberek, akik nem tudják a „teoretikus” szót megvető fintor nélkül kiejteni, akik „az élet iránti érzéknek” nevezik azt, hogy térdre borulnak az életre való felkészületlenség és a képzetlenség előtt, csak azt árulják el, hogy valójában nincsenek tisztában legsürgősebb gyakorlati feladatainkkal. A lemaradóknak azt kiáltják: tartsatok lépést! ne rohanjatok előre! Azoknak pedig, akik nem elég energikusak és nem mutatnak kellő kezdeményezőkészséget a szervező munkában, akiknek nincsenek nagyszabású, merész „terveik” az ügy megszervezésére, azoknak a „folyamat-taktikáról” kiabálnak! Az a mi legnagyobb bajunk, hogy politikai és szervezési feladatainkat a legközelebbi, „kézzelfogható”, „konkrét” érdekekért folyó mindennapi gazdasági harccá fokozzuk le, — ők meg csak tovább fújják azt a nótát, hogy magának a gazdasági harcnak kell politikai jelleget kölcsönözni! Ismételjük: ez éppen olyan „életérzék”, mint a népmese hősének „életérzéke”, aki egy temetési menet láttára így kiáltott fel: „Adjon isten minden jót, diófából koporsót!”

Gondoljunk csak arra, milyen felülmúlhatatlan, igazi „nárciszi” gőggel oktatták ki ezek a bölcsek Plehanovot: „a munkáskörök általában” (sic!) „értetlenül állnak a politikai feladatokkal szemben e szónak valóságos, gyakorlati értelmében, azaz a politikai követelésekért folyó célirányos és sikeres gyakorlati harc értelmében” („A «Rabocseje Gyelo» szerkesztőségének válasza”, 24. old.). Köre válogatja, uraim! A „kontárok” köre persze értetlenül áll a politikai feladatokkal szemben mindaddig, amíg a kontárok fel nem ismerik kontárságukat és meg nem szabadulnak tőle. De ha a kontárok azonkívül még szerelmesek is kontárkodásukba, ha a „gyakorlat” szót okvetlen dőlt betűvel írják, és azt képzelik, hogy a gyakorlatiasság azt követeli, hogy feladataikat lefokozva a legelmaradottabb néprétegek értelmi színvonalához igazodjanak, akkor magától értetődik, hogy ezek a kontárok reménytelenek, s általában csakugyan értetlenül állnak a politikai feladatokkal szemben. De az Alekszejevhez és Miskinhez, Halturinhoz és Zseljabovhoz hasonló kiváló emberek köre tisztán látja a politikai feladatokat e szó legvalóságosabb, leggyakorlatibb értelmében, tisztán látja éppen azért és annyiban, amennyiben lángoló igéik visszhangra találnak az ösztönösen ébredező tömegben, amennyiben pezsgő energiájukat felkapja és támogatja a forradalmi osztály energiája. Ezerszeresen igaza volt Plehanovnak, amikor nem elégedett meg azzal, hogy megmutatta ezt a forradalmi osztályt és bebizonyította ennek az osztálynak elkerülhetetlen és küszöbönálló ösztönös felébredését, hanem magasztos, nagy politikai feladatot is tűzött a „munkáskörök” elé. Önök pedig azért hivatkoznak az azóta kialakult tömegmozgalomra, hogy lefokozzák ezt a feladatot — azért, hogy elernyesszék a „munkáskörök” energiáját és szűkítsék tevékenységük terjedelmét. Mit mutat ez, ha nem azt, hogy a kontár szerelmes a saját kontárkodásába? Önök gyakorlatiasságukkal kérkednek — és nem látják azt, amit minden orosz gyakorlati funkcionárius tud, nem látják, hogy milyen csodákra képes egy kör, sőt még egyetlen ember energiája is, ha a forradalom ügyéről van szó. Vagy talán azt hiszik, hogy mozgalmunknak nem lehetnek olyan kiváló vezetői, mint a hetvenes években voltak? Miért ne lehetnének? Azért talán, mert nem vagyunk eléggé felkészülve? De mi készülünk, készülni fogunk és fel is készülünk! Igaz, a „munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc” állóvizét szerencsétlenségünkre belepte a hínár, olyan emberek tűntek fel, akik térdenállva imádják az ösztönösséget, áhítattal szemlélve (Plehanov kifejezése szerint) az orosz proletariátus „hátulját”. De mi meg tudunk szabadulni ettől a hínártól. Az az orosz forradalmár, akit valóban forradalmi elmélet vezérel, a valóban forradalmi és ösztönösen ébredező osztályra támaszkodva, most végre — végre! — egész nagyságában felegyenesedhet és megmutathatja roppant erejét. Ehhez csak az szükséges, hogy mozgalmunk gyakorlati funkcionáriusainak tömege és az az ennél is nagyobb tömeg, amely már az iskolapadban is gyakorlati munkáról ábrándozott, gúnnyal és megvetéssel fogadjon minden olyan kísérletet, amely politikai feladataink lefokozására és szervezőmunkánk terjedelmének szűkítésére irányul. Legyenek nyugodtak, uraim, ezt el is érjük!

A „Mivel kezdjük?” c. cikkben azt írtam a „Rabocseje Gyelo” ellen: „Huszonnégy óra alatt meg lehet változtatni az agitáció taktikáját valamilyen speciális kérdésben, meg lehet változtatni a pártszervezés valamely részletének megvalósítására irányuló taktikát, de arra vonatkozó nézeteiket, hogy szükség van-e általában, mindenkor és feltétlenül harci szervezetre és politikai agitációra a tömegek között, nemhogy 24 óra alatt, de még 24 hónap alatt is csak olyan emberek változtathatják meg, akiknek egyáltalán nincsenek szilárd elveik”. A „Rabocseje Gyelo” erre azt feleli: „Az «Iszkrá»-nak ez az egyetlen ténybeli alapra igényt tartó vádja is teljesen indokolatlan. Jól tudják a «Rabocseje Gyelo» olvasói, hogy mi, nem várva be az «Iszkra» megjelenését, kezdettől fogva nem csupán politikai agitációra szólítottunk …” (hangsúlyozva, hogy nemcsak a munkásköröknek, „de a munkások tömegmozgalmának sem lehet első politikai feladata az abszolutizmus megdöntése”, hanem az első feladat csak a legközelebbi politikai követelésekért folyó harc lehet, és hogy a legközelebbi politikai követelések is csak egy vagy legfeljebb néhány sztrájk után válnak érthetővé a tömeg számára …”), „hanem kiadványainkban mi nyújtottuk külföldről az Oroszországban dolgozó elvtársaknak az egyetlen szociáldemokrata, politikai agitációs anyagot is …” (de ebben az egyetlen anyagban önök csaknem kizárólag a gazdasági harc talaján folytattak politikai agitációt, sőt végül kisütötték azt is, hogy ez a szűkített agitáció „a legszélesebb körben alkalmazható”. És önök, uraim, nem veszik észre, hogy érvelésük éppen azt bizonyítja, hogy amikor ilyen volt az egyetlen anyag az „Iszkrá”-nak feltétlenül meg kellett jelennie és fel kellett vennie a harcot a „Rabocseje Gyelo” ellen?) … „Másrészt kiadói tevékenységünk gyakorlatilag előkészítette a párt taktikai egységét …” (azt az egységes véleményt, hogy a taktika a párttal együtt növekvő pártfeladatok növekedési folyamata? Szép kis egység!) … „és ezzel együtt annak a «harci szervezetnek» a lehetőségét, amelynek megteremtése érdekében a Szövetség általában mindent megtett, amit csak megtehetett egy külföldi szervezet” („Rabocseje Gyelo”, 10. sz. 15. old.). Hiábavaló mentegetőzési kísérlet! Hogy önök mindent megtettek, ami önöktől tellett, azt sohasem volt szándékomban tagadni. Én azt állítottam és állítom, hogy rövidlátásuk szűkíti a határait annak, ami „kitelne” önöktől. Beszélni is nevetséges olyan „harci szervezetről”, amelynek egyedüli célja a „legközelebbi politikai követelésekért” folyó harc, vagy „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc”.

De ha az olvasó a kontárkodás iránti „ökonomista” szerelem gyöngyszemeit akarja élvezni, akkor az eklektikus és ingatag „Rabocseje Gyelo” helyett magától értetődően a következetes és határozott „Rabocsaja Miszl”-hez kell fordulnia. „Most néhány szót a tulajdonképpeni, úgynevezett forradalmi értelmiségről — írja R. M. a „Külön melléklet” 13. oldalán —, ez az értelmiség teljesen készen áll arra, hogy «döntő harcba induljon a cárizmus ellen», ezt már többször megmutatta a gyakorlatban. Csak az a baj, hogy forradalmi értelmiségünk, amelyet a politikai rendőrség kíméletlenül üldözőbe vett, a politikai rendőrség elleni harcot az önkényuralom elleni politikai harcnak tekintette. Ez az oka annak, hogy máig sem látja tisztán, «honnan merítsen erőt az önkényuralom elleni harchoz? »”

Ugye, milyen fölényes és megvető kézlegyintéssel intézi el az ösztönös mozgalom hódolója (rossz értelemben vett hódolója) a rendőrség elleni harcot? Konspirációs ügyetlenségünket azzal akarja igazolni, hogy ösztönös tömegmozgalom mellett voltaképpen nem is fontos a politikai rendőrség elleni harc!! Forradalmi szervezeteink fogyatékosságainak kérdése olyan fájó pontja mindenkinek, hogy kevesen, nagyon kevesen fogják aláírni ezt a képtelen következtetést. De ha például Martinov sem írja alá, ennek csakis az az oka, hogy nem tudja vagy nem meri végiggondolni saját tételeit. Mert ha csak az a „feladat”, hogy a tömeg konkrét, kézzelfogható eredményekkel kecsegtető követeléseket támasszon, minek kell akkor olyan különös gondot fordítani a forradalmárok szilárd, centralizált, harcos szervezetének megalakítására? Vajon nem teljesítheti-e ezt a „feladatot” olyan tömeg is, amely egyáltalán nem „harcol a politikai rendőrség ellen”? Sőt mi több: vajon teljesíthető volna-e ez a feladat, ha a kevés vezetőn kívül nem vállalkoznának rá olyan munkások is, akik (óriási többségükben) egyáltalán képtelenek „harcolni a politikai rendőrség ellen”? Az ilyen munkások, az átlagos tömegemberek gigászi energiát tudnak kifejteni, és példátlan önfeláldozásra készek a sztrájkokban, a rendőrség és katonaság elleni utcai harcban, el tudják dönteni (és csakis ők tudják eldönteni) egész mozgalmunk kimenetelét, — de éppen a politikai rendőrség elleni harc különleges képességeket követel, hivatásos forradalmárokat követel. És nekünk nemcsak arról kell gondoskodnunk, hogy a tömeg konkrét követeléseket „támasszon”, hanem arról is, hogy a munkástömeg egyre több és több hivatásos forradalmárt „adjon”. Eljutottunk tehát a hivatásos forradalmárok szervezete és a csak-munkásmozgalom kölcsönös viszonyának kérdéséhez. Ez a kérdés, amely oly kevés nyomot hagyott az irodalomban, sokat foglalkoztatott bennünket, „politikusokat” az ökonomizmushoz többé-kevésbé vonzódó elvtársakkal folytatott beszélgetések és viták során. Érdemes külön foglalkozni vele. De előbb fejezzük be még egy idézettel annak a tételünknek az illusztrálását, hogy a kontárkodás összefügg az ökonomizmussal.

„A «Munka Felszabadítása» csoport — írta „Válasz”-ában N. N. úr — nyílt harcot követel a kormány ellen, és nem mérlegeli, hogy hol van a harchoz szükséges anyagi erő, nem mutatja meg, hogy melyek a harc útjai.” És a szerző, az utóbbi szavakat kiemelve, a következő megjegyzést fűzi az „útjai” szóhoz: „Ez a körülmény nem magyarázható konspirációs célokkal, mert a programban nem összeesküvésről, hanem tömegmozgalomról van szó. A tömeg pedig nem járhat titkos utakon. Vagy talán sztrájkolhatnak titokban is? Lehet-e titokban tüntetni vagy petíciót írni?” („Vademecum”, 59. old.) A szerző már-már rátalált erre az „anyagi erőre” (a sztrájkok és tüntetések rendezői) és a harc „útjaira” is, de zavarában elveszti a fejét, mert „meghódol” a tömegmozgalom előtt, vagyis azt hiszi, hogy a tömegmozgalom fölöslegessé teszi a mi forradalmi aktivitásunkat és nem látja, hogy a tömegmozgalomnak kell bátorítania, előre ösztökélni forradalmi aktivitásunkat. A sztrájk nem lehet titok azok előtt, akik résztvesznek benne, és akiket közvetlenül érint. De az orosz munkások tömegei előtt „titokban” maradhat (és a legtöbb esetben titokban is marad), mert a kormány gondoskodik róla, hogy elvágjon minden összeköttetést a sztrájkolókkal és lehetetlenné tegyen minden híradást a sztrájkról. Itt aztán már speciális harcra van szükség, — „harcra a politikai rendőrség ellen”, de ezt a harcot sohasem folytathatja aktívan akkora nagy tömeg, amekkora a sztrájkokban vesz részt. Ezt a harcot „a művészet összes szabályai szerint” kell megszervezni, s ezt csak azok tudják, akiknek hivatásuk a forradalmi munka. Ennek a harcnak megszervezése nem vált kevésbé szükségesséannak következtében, hogy a tömegek ösztönösen belesodródnak a mozgalomba. Ellenkezőleg, ebben az esetben még szükségesebbé válik a szervezés, mert mi, szocialisták, nem teljesítenők magától értetődő kötelességünket a tömegekkel szemben, ha nem tudnók megakadályozni a rendőrséget abban, hogy eltitkoljon (és magunk se legyünk kénytelenek néha titokban előkészíteni) bármilyen sztrájkot és bármilyen tüntetést. Ezt pedig keresztül tudjuk vinni, de csak azért, mert az ösztönösen ébredező tömeg soraiból is egyre több és több „hivatásos forradalmár” fog kiemelkedni (feltéve, hogy nem igyekszünk mindenképpen rábeszélni a munkásokat, hogy egyhelyben vesztegeljenek).

c) A munkások szervezete és a forradalmárok szervezete

Ha egy szociáldemokrata a politikai harc fogalmát a „munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc” fogalmával azonosítja, akkor természetszerűen várható, hogy a „forradalmárok szervezetének” fogalmát is többé-kevésbé azonosítani fogja a „munkások szervezetének” fogalmával. És ez valóban elő is fordul, s ezért, ha szervezetről beszélünk, kiderül, hogy a szó szoros értelmében különböző nyelven beszélünk. Élénken emlékszem például egy eléggé következetes ökonomistával folytatott beszélgetésemre, akit azelőtt nem ismertem. A „Ki fogja végrehajtani a politikai forradalmat?” c. brosúráról volt szó, és hamarosan megegyeztünk abban, hogy a brosúrának az a legnagyobb fogyatékossága, hogy figyelmen kívül hagyja a szervezet kérdését. Már azt hittem, hogy egyetértünk, de . . . a további beszélgetés folyamán kiderült, hogy egészen más dolgokról beszélünk. Ő a sztrájkpénztárak, a segélyegyletek stb. mellőzésével vádolja a szerzőt, én pedig a forradalmárok szervezetére gondoltam, ami a politikai forradalom „végrehajtásához” kell. És mihelyt kiderült, hogy nézeteink eltérnek ebben a kérdésben, nem emlékszem, hogy általában bármely más elvi kérdésben egyetértettem volna ezzel az ökonomistával!

Mi volt nézeteltéréseink forrása? Az, hogy az ökonomisták a szervezési és politikai feladatok kérdésében egyaránt állandóan eltérnek a szociáldemokratizmustól és a trade-unionizmus útjára tévednek. A szociáldemokrácia politikai harca sokkal átfogóbb és bonyolultabb, mint a munkások gazdasági harca a munkáltatók és a kormány ellen. Éppígy (és ennek következtében) a forradalmi szociáldemokrata párt szervezetének is szükségképpen másnak kell lennie, mint a munkások szervezetének, amely a gazdasági harcot szolgálja. A munkások szervezetének először: szakmainak, másodszor: minél szélesebbnek, harmadszor: minél kevésbé konspiratívnak kell lennie (amit itt és alább mondok, az természetesen csak az önkényuralmi Oroszországra vonatkozik). Ezzel szemben a forradalmárok szervezetének elsősorban és főképpen olyan emberekből kell állnia, akiknek hivatásuk a forradalmi munka (ezért is beszélek forradalmárok szervezetéről, szociáldemokrata forradalmárokat tartva szem előtt). Az ilyen szervezet tagjainak e közös ismertetőjele mellett teljesen el kell mosódnia a munkások és intellektuelek közötti minden különbségnek, nem is szólva foglalkozásbeli különbségeikről. Ez a szervezet semmiesetre sem lehet nagyon széles; az ilyen szervezetnek a lehető legkonspiratívabbnak kell lennie. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a háromféle különbséget.

Azokban az országokban, ahol politikai szabadság van, egészen világos a szakmai és a politikai szervezet közti különbség, mint ahogy világos a trade-unionok és a szociáldemokrácia közti különbség is. Az utóbbinak az előbbiekhez való viszonya persze a különböző országokban szükségképpen más és más a történelmi, jogi és egyéb feltételektől függően, — lehet szorosabb vagy kevésbé szoros, bonyolultabb vagy kevésbé bonyolult stb. (szerintünk ennek a viszonynak lehetőleg szorosnak és minél kevésbé bonyolultnak kell lennie), de a szabad országokban szó sem lehet a szakszervezetek és a szociáldemokrata pártszervezet azonosságáról. Oroszországban azonban az önkényuralmi elnyomás látszólag elmos minden különbséget a szociáldemokrata szervezet és a munkásszövetség között, mert tilos mindenmunkásszövetség és minden kör, mert a munkások gazdasági harcának fő formája és eszköze, a sztrájk, általában bűncselekménynek (sőt néha politikai bűntettnek!) számít. A mi viszonyaink tehát egyrészt nagyon hamar „rávezetik” a gazdasági harcot folytató munkásokat a politikai kérdésekre, másrészt „rávezetik” a szociáldemokratákat a trade-unionizmus és a szociáldemokratizmus összetévesztésére (és a mi Kricsevszkijeink, Martinovjaink és társaik, akik annyit beszélnek a „rávezetés” első fajtájáról, észre sem veszik a „rávezetés” második fajtáját). Valóban, képzeljünk el olyan embereket, akiket úgyszólván teljesen leköt „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc”. Egyesek működésük egész ideje (négy-hat hónap) alatt egyetlenegyszer sem ütköznek bele abba a kérdésbe, hogy szükség volna a forradalmárok bonyolultabb szervezetére is; mások esetleg „beleütköznek” az aránylag elterjedt Bernsteinista irodalomba, amelyből azt a meggyőződést merítik, hogy „a szürke, mindennapi harc előrehaladó menete” a legfontosabb. Ismét másokat talán az a csábító eszme ejt rabul, hogy „a proletárharccal való szoros és szerves kapcsolatnak”, a szakszervezeti és a szociáldemokrata mozgalom kapcsolatának új mintaképét mutassák meg a világnak. Minél később lép egy ország a kapitalizmus és következésképpen a munkásmozgalom küzdőterére — így okoskodhatnak ezek az emberek —, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy a szocialisták résztvegyenek a szakszervezeti mozgalomban és támogassák azt, annál kevesebbre lehet és kell is szorítani a nemszociáldemokrata szakszervezetek számát. Eddig egészen helyes ez az okoskodás, csak az a baj, hogy még tovább mennek és arról ábrándoznak, hogy a szociáldemokratizmus teljesen egybeolvad a trade-unionizmussal. Mindjárt meglátjuk a „Szentpétervári Harci Szövetség szervezeti szabályzatának” példáján, hogy milyen káros hatással vannak szervezési terveinkre ezek az ábrándok.

A munkások gazdasági harcát szolgáló szervezeteknek szakmai szervezeteknek kell lenniök. Minden szociáldemokrata munkás köteles a lehetőséghez képest támogatni ezeket a szervezeteket és aktívan dolgozni bennük. Ez helyes. De egyáltalán nem érdekünk azt követelni, hogy a „szak”-egyletek tagjai kizárólag szociáldemokraták lehessenek, mert ez csökkentené a tömegre gyakorolt befolyásunkat. A szakegyletben vegyen részt minden munkás, aki megérti, hogy egyesülnie kell a munkáltatók és a kormány elleni harcra. A szakegyletek nem is érhetnék el céljukat, ha nem egyesítenék mindazokat, akik legalább ezt az elemi dolgot megértik, ha a szakegyletek nem lennének igen széleskörű szervezetek. S minél szélesebb körűek ezek a szervezetek, annál szélesebb lesz bennük a mi befolyásunk is, amely nemcsak a gazdasági harc „spontán” fejlődésének eredménye, hanem annak is, hogy a szervezet szocialista tagjai közvetlenül, tudatosan hatnak társaikra. Széles szervezetben azonban lehetetlen a szigorú konspiráció (amely sokkal nagyobb képzettséget igényel, mint amennyi a gazdasági harcban való részvételhez kell). Hogyan egyeztethető össze a széles szervezet és a szigorú konspiráció szükségességének ellentmondása? Hogyan érhetjük el azt, hogy a szakegyletek minél kevésbbé legyenek konspiratívak? Ennek általában véve csak két módja lehetséges: vagy legalizálják a szakegyleteket (ami egyes országokban megelőzte a szocialista és a politikai szervezetek legalizálását), vagy pedig titkos, de mégis annyira „szabad”, alaktalan, mint a németek, mondják, lose (laza) marad a szervezet, hogy a tagság tömegéi előtt alig lesz konspiráció.

A nemszocialista és nempolitikai munkásszövetségek legalizálása már megkezdődött Oroszországban, és egészen kétségtelen, hogy gyorsan fejlődő szociáldemokrata munkásmozgalmunk minden lépése megsokszorozza és ösztönözni fogja ezeket a legalizálási kísérleteket, amelyek főleg a fennálló rendszer híveitől indulnak ki, de részben maguktól a munkásoktól és a liberális értelmiségtől is. A legalizálás zászlaját már kitűzték a Vasziljevek és a Zubatovok, már támogatást ígértek és nyújtottak ehhez az Ozerovok és a Vormszok, a munkások között vannak már követői az új áramlatnak. És ezzel az áramlattal ezentúl okvetlenül számolnunk kell. Hogyan kell számolnunk vele — erre vonatkozólag aligha lehet nézeteltérés szociáldemokraták között. Szüntelenül le kell lepleznünk a Zubatovok és a Vasziljevek, a csendőrök és a papok mindennemű részvételét ebben az áramlatban és fel kell világosítanunk a munkásokat e részvevők igazi szándékairól. Le kell lepleznünk azokat a békítgető, „harmonikus” hangokat is, amelyek a liberális politikusoknak a nyilvános munkásgyűléseken tartott beszédeiből csendülnek majd ki, le kell lepleznünk ezeket a hangokat, akár az osztályok békés együttműködésének őszinte óhajából, akár a felsőbbség kegyének kereséséből, akár egyszerűen ügyetlenségből fakadnak. Végül óvnunk kell a munkásokat a rendőrség gyakori csapdáitól, mert a nyilvános gyűléseken és az engedélyezett egyletekben a rendőrök kiszemelik a „tüzes embereket”, s a legális szervezeteken keresztül provokátorokat igyekszenek becsempészni az illegális szervezetekbe is.

Mindamellett nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a munkásmozgalom legalizálása végeredményben a mi malmunkra hajtja a vizet, nem pedig a Zubatovok malmára. Ellenkezőleg, éppen leleplezési hadjáratunkkal választjuk el a konkolyt a búzától. A konkolyra már rámutattunk. A búza pedig az, hogy a munkások még szélesebb és legelmaradottabb rétegeinek figyelmét is felhívjuk a társadalmi és politikai kérdésekre, hogy mi, forradalmárok felszabadulunk olyan funkciók alól, amelyek lényegében legálisak (legális könyvek terjesztése, segélyezés stb.), és amelyek fejlődése szükségképpen egyre több és több agitációs anyagot nyújt majd nekünk. Ebben az értelemben azt mondhatjuk és azt kell mondanunk a Zubatovoknak és Ozerovoknak: csak rajta, uraim, rajta! Ha önök csapdát állítanak a munkásoknak (akár nyílt provokálás formájában, akár abban az értelemben, hogy a munkásokat „jóhiszeműen” züllesztik „sztruvizmus”-sal), mi majd gondoskodunk az önök leleplezéséről. Ha önök valóban előrehaladnak, még ha egészen „bátortalan cik-cakban” is, de mégis csak előre mennek, mi azt mondjuk: csak tessék! Valóságos haladás csak az lehet, ha a munkások több cselekvési szabadságot kapnak, még ha egészen parányival is többet. Ha pedig szabadabb a tér a munkások előtt, ez a mi javunkra szolgál, mert meggyorsítja az olyan legális egyletek alakulását, amelyekben nem a provokátorok fognak majd szocialistákat, hanem a szocialisták fognak híveket maguknak. Szóval most az a feladatunk, hogy küzdjünk a konkoly ellen. Nem a mi dolgunk, hogy virágcserepekben neveljünk búzát a szobában. Ha kigyomláljuk a konkolyt, ezzel megtisztítjuk a talajt, hogy kikelhessenek a búzamagvak. És mialatt az Afanaszij Ivanicsok és a Pulherija Ivanovnák szobanövények termesztésével foglalkoznak, nekünk olyan aratókat kell nevelnünk, akik majd ki tudják irtani a mai konkolyt is és le tudják aratni a holnapi búzát is*.

* Az „Iszkrá”-nak a konkoly elleni harcát a „Rabocseje Gyelo” a következő mérges kirohanással fogadta: „Az «Iszkra» nem annyira ezekben a (tavaszi) nagy eseményekben, mint inkább Zubatov ügynökeinek a munkásmozgalom «legalizálására» irányuló szánalmas kísérleteiben látja az idők jelét. Nem látja, hogy ezek a tények éppen ellene szólnak, mert ezek a tények arról tanúskodnak, hogy a munkásmozgalom a kormány szerint igen fenyegető méreteket öltött” („Két kongresszus”, 27. old.). Mindennek „az élet ellentmondást nem tűrő parancsaival szemben süket” ortodoxok „dogmatizmusa” az oka. Konokul nem akarják meglátni a méteres búzát, és a hüvelyknyi konkoly ellen hadakoznak! Mi ez, ha nem „fordított távlatérzék az orosz munkásmozgalom perspektívája tekintetében”? (Ugyanott, 27. old.)*

Vagyis legalizálással mi nem tudjuk megoldani azt a feladatot, hogy lehetőleg minél kevésbbé konspiratív és minél szélesebb szakszervezetet teremtsünk (igen örülnénk azonban, ha a Zubatovok és Ozerovok legalább részben lehetővé tennék nekünk ennek a feladatnak a megoldását, — ezért a lehető legerélyesebben kell harcolnunk ellenük!). Marad tehát a titkos szakszervezetek útja, és teljes erőnkből támogatnunk kell a munkásokat, azokat a munkásokat, akik már (mint erről biztos tudomásunk van) erre az útra lépnek. A szakszervezetek nemcsak a gazdasági harc fejlődésének és megszilárdulásának lehetnek óriási mértékben hasznára, hanem a politikai agitációnak és a forradalmi szervezetnek is rendkívül fontos segítőivé válhatnak. Ahhoz, hogy ezt elérjük, ahhoz, hogy a kezdődő szakszervezeti mozgalmat a szociáldemokrácia számára kívánatos mederbe tereljük, mindenekelőtt világos képet kell alkotnunk arról a képtelen szervezeti tervről, amellyel immár öt éve házalnak a pétervári ökonomisták. Ezt a tervet megtaláljuk az 1897 júliusi „Munkáspénztári alapszabályzat”-ban („Lisztok «Rabotnyika»”, 9—10. sz. 46. old. — a „Rabocsaja Miszl” 1. számából) és az 1900 októberi „Szövetségi munkásszervezeti alapszabályzat”-ban (Szentpétervárott kinyomtatott külön röplap, amelyről az „Iszkra” 1. száma tesz említést). Mindkét alapszabályzatnak az a fő hibája, hogy rendkívül körülményesen szabályozza a széles munkásszervezet minden részletét és összetéveszti a forradalmárok szervezetével. Nézzük a második alapszabályzatot, amelyet jobban kidolgoztak. A gerince ötvenkét paragrafusból áll: 23 paragrafus szabályozza azoknak a „munkásköröknek” a szervezetét, ügyvitelét és hatáskörét, melyeket a gyárakban szerveznek („legalább 10 ember”) és amelyek „központi (gyári) csoportokat” választanak. „A központi csoport — így szól a 2. § — figyelemmel kísér mindent, ami a gyárban történik, és naplót vezet az eseményekről.” „A központi csoport havonként beszámol minden fizetőnek a pénztár állásáról” (17. §) stb. 10 paragrafus a „kerületi szervezetről” szól, 19 pedig a „Munkásszervezeti Bizottságnak” és „A Szentpétervári Harci Szövetség Bizottságának” rendkívül bonyolult összefonódásáról (minden kerület és minden „végrehajtó csoport” — „a propagandacsoportok, a vidéki és a külföldi kapcsolatok fenntartására, valamint a raktárak, kiadóvállalatok, pénztárak vezetésére alakított csoportok” — választott küldöttei).

A szociáldemokrácia = a munkások gazdasági harcával kapcsolatban alakult „végrehajtó csoportok”! Nehéz volna ennél kézzelfoghatóbban kidomborítani, hogyan csap át az ökonomista gondolata a szociáldemokratizmusról a trade-unionizmusra, s milyen távol áll tőle még a gondolata is annak, hogy a szociáldemokratának mindenekelőtt olyan forradalmárok szervezetére kell gondolnia, akik a proletariátus egész felszabadító harcát vezetni tudják. Aki a „munkásosztály politikai felszabadításáról”, a „cári önkény” elleni harcról beszél és ugyanakkor ilyen szervezeti szabályzatokat ír, annak halvány fogalma sincs a szociáldemokrácia igazi politikai feladatairól. A félszáz paragrafus között egyetlenegy sincs, amely akárcsak sejtetni is engedné azt a gondolatot, hogy politikai agitációt kell folytatni a tömegek legszélesebb köreiben, az orosz abszolutizmus minden oldalát, Oroszország különböző társadalmi osztályainak egész arculatát megvilágítva. Ilyen szervezeti szabályzatok mellett nemcsak a politikai, de még a trade-unionista célokat sem lehet megvalósítani, mert ezek a célok szakmák szerinti szervezetet követelnek, amiről még csak említést sem tesznek.

De alighanem mindennél jellemzőbb, milyen megdöbbentően nehézkes ez az egész „rendszer”, amely egyforma és nevetségesen aprólékos szabályokkal, hármas lépcsőzetű választási rendszer alapján próbál állandó kapcsolatot létesíteni minden egyes gyár és a „bizottság” között. Az ökonomizmus szűk látókörének présébe szorított gondolat egészen elmerül itt a részletekben, amelyekből csak úgy árad az aktatologatás és a bürokrácia szelleme. Magától értetődik, hogy ezeknek a paragrafusoknak háromnegyed részét sohasem alkalmazzák a gyakorlatban; az ilyen „konspiratív” szervezet, amelynek minden gyárban központi csoportja van, csak megkönnyíti a csendőrség dolgát és könnyen hihetetlenül széleskörű lebukásokra vezethet. A lengyel elvtársak már átélték a mozgalomnak ezt a szakaszát, amikor mindenki ilyen széles alapokon felépülő munkáspénztárakért lelkesedett, de igen hamar letettek erről a gondolatról, miután meggyőződtek róla, hogy csak a csendőrséget juttatják bőséges aratáshoz. Ha széles munkásszervezeteket akarunk és nem akarunk széleskörű lebukásokat, ha nem akarunk örömet szerezni a csendőrségnek, akkor arra kell törekednünk, hogy ezeknek a szervezeteknek egyáltalán ne adjunk határozott formát. — De vajon tudnak-e akkor működni? — Nézzük csak meg ezeket a funkciókat; „. . . figyelemmel kísérni mindent, ami a gyárban történik és naplót vezetni az eseményekről” (a szervezeti szabályzat 2. §-a). Miért kell ennek mindenáron szervezeti formát adni? Hát nem lehet ezt sokkal jobban megvalósítani, ha tudósításokat küldenek az illegális újságoknak és nem alakítanak külön csoportokat erre a célra? „. . . Vezetni a munkások harcát gyári helyzetük megjavításáért” (a szervezeti szabályzat 3. §-a). Ennek sem kell szervezeti formát adni. Hogy milyen követeléseket akarnak a munkások támasztani, azt minden valamirevaló agitátor pontosan megtudhatja egyszerű beszélgetésből is, és ha egyszer megtudta, továbbadhatja a forradalmárok immár nem széles, hanem szűk szervezetének, hogy az megfelelő röplapot küldjön. „.. . Pénztárt szervezni … minden rubel után kétkopekes járulékkal” (9. §), azután mindenkinek havonként jelentést adni a pénztárról (17. §), kizárni a nem fizető tagokat (10. §) és így tovább. Ez aztán valóságos paradicsom a rendőrség számára, mert mi sem könnyebb, mint kipuhatolni a „központi gyári pénztárnak” ezt az egész konspirációját, elkobozni a pénzt és összefogdosni a legjobb embereket. Nem egyszerűbb, ha bizonyos (nagyon szűk és nagyon konspiratív) szervezet bélyegzőjével ellátott egy- vagy kétkopekes bélyegeket adnak ki, vagy minden bélyeg nélkül fizetik a járulékokat, amelyekről előre megállapított jelszó alatt számolnak el az illegális újságban? Ugyanazt a célt érjük el, csak éppen a csendőrségnek lesz százszorta nehezebb megtalálni a szálakat.

Még folytathatnám az alapszabályzat példákkal illusztrált taglalását, de azt hiszem, ebből ennyi is elég. A legmegbízhatóbb, legtapasztaltabb és legedzettebb munkások tömören egybekovácsolt kis magva, amelynek megbízottai vannak a legfontosabb kerületekben, és amely a legszigorúbb konspiráció szabályai szerint kapcsolatban áll a forradalmárok szervezetével, a széles tömegek támogatásával minden határozott forma nélkül is tökéletesen el tudja látni mindazokat a funkciókat, amelyek a szakszervezetre hárulnak, és emellett úgy fogja ellátni, ahogy a szociáldemokrácia számára kívánatos. Csakis így lehet megszilárdítani és fejleszteni a szociáldemokrata szakszervezeti mozgalmat — a csendőrség ellenére is.

Azt vetik majd ellenem, hogy egy ennyire „lose”*, * — laza. — Szerk.* ilyen teljesen alaktalan szervezet, amelynek még szabályszerűen nyilvántartott tagjai sincsenek, nem is nevezhető szervezetnek. Lehet. Nekem nem az elnevezés a fontos. De ez a „tagok nélküli szervezet” mindazt elvégzi, amire szükség van, és kezdettől fogva biztosítani fogja jövendő trade-unionjaink tartós kapcsolatát a szocializmussal. Aki pedig széles munkásszervezetet akar az abszolutizmus idején — választásokkal, beszámolókkal, általános szavazásokkal stb. —, az egyszerűen javíthatatlan utópista.

Egyszerű a tanulság: ha a forradalmárok erős szervezetének szilárd megalapozásával kezdjük, akkor biztosítani tudjuk az egész mozgalom szilárdságát, és akkor meg tudjuk valósítani a szociáldemokrata és a tulajdonképpeni trade-unionista célokat egyaránt. Ha azonban a tömegek számára állítólag legkönnyebben „hozzáférhető” széles munkásszervezettel kezdjük (amely valójában csak a csendőrök számára lesz könnyen hozzáférhető és a forradalmárokat teszi a rendőrség számára könnyen hozzáférhetőkké), akkor sem a szociáldemokrata, sem a trade-unionista célokat nem valósítjuk meg, nem szabadulunk meg a kontárkodástól, és széttagoltságunkkal, örökös lebukásainkkal csak a Zubatov- és Ozerov-féle trade-unionokat tesszük a legkönnyebben hozzáférhetőkké a tömegek számára.

Milyen funkciói legyenek voltaképpen a forradalmárok e szervezetének? — Erről mindjárt részletesen fogunk beszélni. Előbb azonban vizsgáljuk meg közelebbről terroristánknak egyik igen tipikus okfejtését, aki ismét (ez az ő szomorú sorsa!) az ökonomisták tőszomszédságába kerül. A „Szvoboda” c. folyóiratban (1. sz.), amelyet munkásoknak írnak, van egy cikk „A szervezet” címmel, amelynek szerzője meg akarja védelmezni ismerőseit, az ivanovo-voznyeszenszki ökonomista munkásokat.

„Baj — írja —, ha a tömeg hallgat, öntudatlan, ha a mozgalom nem alulról indul. Lássuk csak: az egyetemi város diákjai az ünnepekre vagy nyárra hazautaznak — és a munkásmozgalom megáll. Lehet-e igazi erő az ilyen munkásmozgalom, amelyet kívülről taszigálnak előre? Hol van ez attól! .. Még nem tanult meg a maga lábán járni, járszalagon vezetik. És így van ez minden téren: a diákok elutaznak — és minden megáll; kiragadják a legtehetségesebbeket — és besavanyodik a mozgalom; letartóztatják a «Bizottságot», és amíg megalakul az új, megint szélcsend van és még nem lehet tudni, milyen lesz az új, — lehet, hogy egészen más lesz, mint az előbbi volt; az ezt mondta, ez pedig éppen az ellenkezőjét fogja mondani. Elvész a tegnap és a holnap közötti kapcsolat, a múlt tapasztalataiból nem tanul a jövő. És mindez azért van, mert nem a mélyben, a tömegben gyökerezünk, nem száz ostoba dolgozik, hanem tíz okos . . . Tízet mindig elnyelhet a csuka éhes torka, de ha egyszer a szervezet tömegeket fog át, ha minden a tömegből indul ki, akkor nincs az a buzgalom, amely tönkretehetné az ügyet” (63. old.).

A tényeket helyesen írja le a cikk. Jó képet fest kontárkodásunkról. De a következtetései oktalanságuknál és politikai tapintatlanságuknál fogva méltóak a „Rabocsaja Miszl”-hez. Az oktalanság netovábbja ez a cikk, mert írója összetéveszti a mozgalom „mélyre nyúló” „gyökereinek” filozófiai és társadalomtörténeti kérdését a csendőrség elleni sikeresebb harc technikai és szervezési kérdésével. S a politikai tapintatlanság netovábbja, mert írója ahelyett, hogy a rossz vezetőktől a jó vezetőkhöz fordulna, általában elfordul a vezetőktől és a „tömeghez” fordul. Ez a kísérlet szervezetileg akar visszahúzni bennünket, mint ahogy az a gondolat, hogy a politikai agitációt izgató terrorral kell pótolni, politikailag húz vissza bennünket. Valóságos „embarras de richesses”-t* – bőségből eredő gátlás. – Szerk. * érzek, nem is tudom, mivel kezdjem a „Szvoboda” által elénk tálalt zagyvaság elemzését. A szemléletesség kedvéért megpróbálom egy példával kezdeni. Nézzük a németeket. Remélem, nem fogják tagadni, hogy a németek szervezete tömegeket fog át, hogy náluk minden a tömegektől indul ki, hogy az ottani munkásmozgalom megtanult a maga lábán járni? És mégis hogy tudja becsülni ez a milliós tömeg a maga „tíz” kipróbált politikai vezérét, hogy ragaszkodik hozzájuk! A parlamentben gyakran előfordult, hogy az ellenséges pártok képviselői így ugratták a szocialistákat: „Szép kis demokraták vagytok! Mozgalmatok csak papíron a munkásosztály mozgalma, valójában mindig ugyanaz a vezérkompánia lép fel. Mindig ugyanaz a Bebel, mindig ugyanaz a Liebknecht, évről évre, immár évtizedek óta. Hiszen a ti képviselőitek, akiket állítólag a munkások választottak, nehezebben mozdíthatók el, mint a császár által kinevezett hivatalnokok!” A németek azonban csak megvető mosollyal fogadták ezeket a demagóg kísérleteket, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a „tömeget” szembeállítsák a „vezérekkel”, hogy felszítsák a tömeg rossz és hiú ösztöneit, hogy a tömeget megrendítsék a „tíz okos” iránti bizalmában és ilymódon ássák alá a mozgalmat, megfosztva ellenállóképességétől és szilárdságától. A németeknek már eléggé fejlett a politikai gondolkodásuk, már elegendő politikai tapasztalattal rendelkeznek ahhoz, hogy megértsék, hogy a „tíz” tehetséges (tehetségek pedig nem születnek százával), kipróbált, hivatásszerűen képzett és az évek hosszú során át iskolázott, egymással kitűnően összedolgozó vezér nélkül a jelenlegi társadalomban egyetlen osztály sem folytathat állhatatos harcot. A németek a maguk körében is találkoztak demagógokkal, akik hízelegtek a „száz ostobának”, fölébe helyezték őket a „tíz okosnak”, körülhízelegték a „keményöklű” tömeget, meggondolatlan „forradalmi” akciókra buzdították (mint Most vagy Hasselmann) és bizalmatlanságot igyekeztek kelteni az állhatatos és szilárd vezérekkel szemben. Es csupán a szocializmuson belül fellépő különböző demagóg elemek elleni rendületlen és engesztelhetetlen harcnak köszönhető, hogy a német szocializmus ennyire megnőtt és megerősödött. A mi bölcseink pedig olyan időszakban, amikor az orosz szociáldemokrácia egész válságának az a magyarázata, hogy az ösztönösen felébredt tömegeknek nincs eléggé képzett, fejlett és tapasztalt vezetőjük, az együgyű Ivanuska módjára egyre azt hajtogatják, hogy „baj, ha a mozgalom nem alulról indul”!

„A diákokból álló bizottság nem jó, nem szilárd.” Tökéletesen igaz. De ebből az következik, hogy hivatásos forradalmárokból kell bizottságot alakítani, tekintet nélkül arra, hogy diák-e vagy munkás, aki hivatásos forradalmárrá tud válni. Önök pedig azt a következtetést vonják le, hogy nem kell a munkásmozgalmat kívülről előretaszigálni! Politikai naivságukban észre sem veszik, hogy ezzel ökonomistáink és kontárkodásunk malmára hajtják a vizet. Ha szabad kérdeznem, miben nyilvánult meg az, hogy diákjaink „előretaszigálták” munkásainkat? Kizárólag abban, hogy a diák elhozta a munkásnak a politikai tudásnak azokat a foszlányait, amelyeknek birtokában volt, átadta a szocialista eszméknek azokat a morzsáit, amelyekhez hozzájutott (mert a mai diák legfőbb szellemi tápláléka, a legális marxizmus nem is adhatott egyebet, mint ábécét, morzsákat). Ilyen „kívülről jövő előretaszigálás” nemhogy nagyon sok lett volna, hanem ellenkezőleg, édeskevés, istentelenül, becstelenül kevés volt mozgalmunkban, mert szíves-örömest bezárkóztunk a magunk csigaházába, túlságosan szolgaian hajbókoltunk „a munkásoknak a munkáltatók és a kormány elleni” elemi „gazdasági harca” előtt. Ezzel az „előretaszigálással” százszor többet kell foglalkoznunk és fogunk is foglalkozni, mi, hivatásos forradalmárok. De önök éppen azzal, hogy olyan csúf kifejezést használnak, mint a „kívülről jövő előretaszigálás”, amely elkerülhetetlenül bizalmatlanságot kelt a munkásban (legalábbis az olyan munkásban, aki épp olyan elmaradt, mint önök) mindenkivel szemben, aki kívülről hoz neki politikai tudást és forradalmi tapasztalatokat, és azt az ösztönszerű kívánságot ébreszti benne, hogy minden ilyen emberrel szemben ellenállást tanúsítson; az ilyen kifejezéssel önök demagógiát űznek, a demagógok pedig a munkásosztály legrosszabb ellenségei.

Igen, igen! Csak ne jajveszékeljenek rögtön „elvtársak közt megengedhetetlen” vitatkozási „módszerem” miatt! Eszem ágában sincs kétségbevonni szándékaik tisztaságát, hiszen megmondtam már, hogy pusztán politikai naívságból is demagóggá válhat valaki. De kimutattam, hogy önök a demagógia hibájába estek, és mindig fáradhatatlanul fogom hangsúlyozni, hogy a demagógok a munkásosztály legrosszabb ellenségei. Azért a legrosszabbak, mert felszítják a tömeg rossz ösztöneit, mert az elmaradt munkás nem tudja felismerni demagóg ellenségeit, akik barátaiként lépnek fel és néha őszintén teszik ezt. Azért a legrosszabbak, mert a zűrzavar és ingadozás időszakában, amikor mozgalmunk arculata még csak kialakulóban van, mi sem könnyebb, mint demagóg frázisokkal magukkal ragadni a tömeget, amelyet aztán csak a legkeservesebb megpróbáltatások tudnak meggyőzni tévedéséről. Ezért most ez legyen a mai orosz szociáldemokrata jelszava: erélyes harc a demagógia hibájába eső „Szvoboda” ellen is, a demagógia hibájába eső „Rabocseje Gyelo” ellen is (amiről alább még részletesebben lesz szó*).

* Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy mindaz, amit fentebb mondottunk, a „kívülről jövő előretaszigálásról” és a „Szvoboda” minden további, szervezeti kérdésekkel kapcsolatos elmélkedéséről, teljes mértékbenvonatkozik az összes ökonomistákra, köztük a „Rabocseje Gyelo””híveire is, mert részben aktívan hirdették és védelmezték ugyanezeket a szervezeti nézeteket, részben pedig csatlakoztak hozzájuk.*

„Könnyebb kihalászni tíz okost, mint száz ostobát.” Ez a nagyszerű igazság (amelynek hallatára mindig tapsolni fog önöknek a száz ostoba) csak azért látszik ilyen nyilvánvalónak, mert önök okfejtésük során az egyik kérdésről a másikra ugrottak át. Önök a „bizottság” kihalászásáról, a „szervezet” kihalászásáról kezdtek beszélni, közben pedig átugrottak arra a kérdésre, hogy nyomára jönnek a mozgalom „mélyrenyúló gyökereinek”. Az igaz, hogy mozgalmunk csak azért kifürkészhetetlen, mert száz- és százezer mélyrenyúló gyökere van, de most egyáltalán nem erről van szó. Ha a „mélyrenyúló gyökereket” tartjuk szem előtt, ebben az értelemben most sem tudnak bennünket „kihalászni” minden kontárkodásunk ellenére sem, és mégis mindannyian panaszkodunk és lehetetlen nem panaszkodnunk a „szervezetek” kihalászása miatt, ami minduntalan megszakítja mozgalmunk folytonosságát. De ha egyszer önök a szervezetek kihalászásának kérdéséről fognak beszélni és nem ugranak át más kérdésre, akkor meg kell mondanom, hogy tíz okost sokkal nehezebb kihalászni, mint száz ostobát. És én ezt a tételt védelmezni fogom, bármennyire ellenem uszítják is önök a tömeget „antidemokratizmusom” stb. miatt. „Okosokon” szervezeti szempontból — mint már többízben kiemeltem — csakis hivatásos forradalmárokat kell érteni, tekintet nélkül arra, hogy diákok vagy munkások közül kerültek-e ki.

Állítom: 1) hogy egyetlen forradalmi mozgalom sem lehet tartós a vezetők szilárd és a folytonosságot fenntartó szervezete nélkül; 2) hogy minél nagyobb az a tömeg, amely ösztönösen kapcsolódik be a harcba, amely a mozgalom alapját alkotja és résztvesz benne, annál elengedhetetlenebb egy ilyen szervezet és annál szilárdabbnak kell lennie ennek a szervezetnek (mert annál könnyebb mindenféle demagógnak magával ragadnia a tömeg elmaradt rétegeit); 3) hogy ennek a szervezetnek főleg olyan emberekből kell állnia, akik hivatásszerűen foglalkoznak forradalmi tevékenységgel; 4) hogy egy önkényuralmi országban minél inkább szűkítjük az ilyen szervezet taglétszámát, úgyannyira, hogy csak azok lehessenek tagjai, akik hivatásszerűen foglalkoznak forradalmi tevékenységgel, és akik a politikai rendőrség elleni harc művészetében szakszerű kiképzésben részesültek, annál nehezebb lesz „kihalászni” az ilyen szervezetet, és 5) annál nagyobb lesz a munkásosztály és a társadalom többi osztályának soraiban azok száma, akiknek meglesz rá a lehetőségük, hogy résztvegyenek és tevékenyen dolgozzanak a mozgalomban.

Felszólítom ökonomistáinkat, terroristáinkat és „ökonomista terroristáinkat”*, cáfolják meg ezeket a tételeket, amelyek közül most csak a két utóbbival kívánok foglalkozni. Az a kérdés, hogy könnyű-e kihalászni „tíz okost” és „száz ostobát”, arra a fentebb tárgyalt kérdésre redukálódik, hogy lehetséges-e tömegszervezet, ha a legszigorúbb konspirációra van szükség. Egy széles szervezet sohasem emelkedhet a konspirációnak arra a magas fokára, amely nélkül szóba se jöhet a kormány elleni állhatatos harc és e harc folytonosságának fenntartása.

* Ez a kifejezés talán inkább ráillik a „Szvobodá”-ra, mint az előbbi, mert „A forradalmiság újjászületéséiben a terrorizmust, az itt tárgyalt cikkben pedig az ökonomizmust védelmezi. A „Szvobodá”-ról általában el lehet mondani, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka! A legszebb hajlamok és a legjobb szándékok — az eredmény pedig zűrzavar főképpen azért, mert a „Szvoboda” a szervezet folytonossága mellett foglal ugyan állást, de hallani sem akar a forradalmi gondolat és a szociáldemokrata elmélet folytonosságáról. Aki arra törekszik, hogy ismét életre keltse a hivatásos forradalmárt („A forradalmiság újjászületése”) és ebből a célból először: izgató terrort, másodszor: az „átlagmunkások szervezetét” javasolja („Szvoboda”, 1. sz. 66. és köv. old.), akiket kevésbé „taszigálhatnak előre kívülről”, — ez igazán olyan, mintha valaki a lakása befűtésére a lakás berendezését vágná fel tüzelőnek.*

És ha minden konspiratív funkciót lehetőleg kevés hivatásos forradalmár kezében összpontosítunk, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ők fognak „gondolkodni mindenki helyett”, hogy a tömeg nem fog tevékenyen résztvenni a mozgalomban. Ellenkezőleg, a tömegből egyre több és több hivatásos forradalmár fog kiemelkedni, mert akkor tudni fogja a tömeg, hogy nem elegendő, ha néhány diák és gazdasági harcot folytató munkás összegyűl, hogy „bizottságot” alakítson, hanem hosszú évek munkájával kell kinevelnie soraiban a hivatásos forradalmárt, és a tömeg sem kizárólag a kontárkodásra, hanem a hivatásos forradalmár kinevelésére fog „gondolni”. A szervezet konspiratív funkcióinak centralizálása egyáltalán nem jelenti a mozgalom összes funkcióinak centralizálását. A legszélesebb tömegeknek az illegális irodalomban való aktív részvétele nem hogy csökkenne, hanem megtízszereződik, ha „tíz” hivatásos forradalmár fogja össze ennek az ügynek a konspiratív funkcióit, így és csakis így fogjuk elérni azt, hogy az illegális irodalom olvasása, az illegális irodalomban való közreműködés, sőt részben a terjesztése is alig lesz már konspirációs ügy, mert a rendőrség hamarosan rá fog jönni, hogy ostobaság és lehetetlen feladat lenne sokezres példányszámban terjesztett kiadványok minden egyes példánya miatt hosszú bírósági és közigazgatási huzavonát kezdeni. És ez nemcsak a sajtóra vonatkozik, hanem a mozgalom minden funkciójára, még a tüntetésekre is. A tömeg legaktívabb és legmesszebbmenő részvétele nemhogy kárát látná, hanem ellenkezőleg, sokat nyer azáltal, hogy „tíz” kipróbált, rendőrségünknél nem kevésbé iskolázott hivatásos forradalmár fogja össze az összes konspiratív funkciókat: a röplapok készítését, előzetes terv kidolgozását, irányító csoportok kijelölését a város minden kerülete, minden gyárnegyed, minden tanintézet számára stb. (tudom, azt vetik a szememre, hogy „antidemokratikus” nézeteket vallok, de erre a nem valami okos ellenvetésre alább még részletesen meg fogok felelni). Ha a forradalmárok szervezete fogja össze a legkonspiratívabb funkciókat, ez nem gyengíti, hanem kiszélesíti és tartalmasabbá teszi több olyan szervezet tömegeinek munkáját, amelynek a nagyközönséggel van dolga és ezért formailag a lehető legkevésbé határozott és a lehető legkevésbé konspiratív, mint például a munkás-szakszervezetek, a munkás önképző- és illegális irodalmi olvasókörök, a szocialista, valamint a lakosság valamennyi többi rétegében alakult demokratikus körök stb. stb. Mindenütt igen sok ilyen körre, egyletre és szervezetre van szükség, amelyek elláthatják a legkülönfélébb funkciókat, de ostobaság és karos volna összetéveszteniőket a forradalmárok szervezetével, elmosni a köztük levő határt, kioltani a tömegben az amúgyis hihetetlenül elhalványult tudatát annak, hogy a tömegmozgalom „szolgálatára” olyan emberek kellenek, akik speciálisan és teljes egészében a szociáldemokrata tevékenységnek szentelik életüket, és hogy az ilyen embereknek türelemmel és kitartással hivatásos forradalmárokká kell nevelniök magukat.

Igen, ez a tudat hihetetlenül elhalványult. Szervezeti tekintetben az a legsúlyosabb bűnünk, hogy Oroszországban kontárkodásunkkal csorbát ejtettünk a forradalmár tekintélyén. Aki elméleti kérdésekben lagymatag és ingadozó, aki szűklátókörű és a tömegek ösztönösségére hivatkozik, hogy saját ernyedtségét igazolja, aki inkább hasonlít egy trade-union titkárára, mint egy néptribunra, aki nem tud olyan nagy és merész tervvel kiállni a porondra, amellyel tiszteletet keltene még az ellenfeleiben is, aki tapasztalatlan és ügyetlen hivatása művészetében — a politikai rendőrség elleni harcban — bizony, az nem forradalmár, hanem szánalmas kontár.

Ne sértődjék meg éles szavaim miatt egyetlen gyakorlati funkcionárius sem, mert amikor képzetlenségről beszélek, ezt elsősorban magamra vonatkoztatom. Dolgoztam olyan körben, amely hatalmas, átfogó feladatokat tűzött maga elé, és mindegyikünknek, a kör minden tagjának kínosan fájt az a tudat, hogy kontárok vagyunk olyan történelmi pillanatban, amikor az ismert mondást módosítva elmondhattuk volna: adjatok nekünk egy forradalmárokból álló szervezetet — és kifordítjuk sarkából Oroszországot! És minél gyakrabban gondoltam azóta erre az égető szégyenérzetre, amelytől akkor nem tudtam szabadulni, annál több keserűség gyülemlett fel bennem azokkal az álszociáldemokratákkal szemben, akik szónoklataikkal „meggyalázzák a forradalmár fennkölt hivatását”, akik nem értik, hogy nem az a feladatunk, hogy védelmezzük a forradalmár kontárrá való lefokozását, hanem hogy a kontárokat a forradalmárok színvonalára emeljük.

d) A szervezeti munka terjedelme

Mint fentebb láttuk, B—v „akciókra alkalmas forradalmi erők hiányáról” beszél, „amely nemcsak Pétervárott érezhető, hanem egész Oroszországban is”. Olyan tény ez, amelyet aligha merne bárki is vitatni. Kérdés azonban, hogy mivel magyarázható? B—v a következőket írja:

„Nem mélyedünk bele e jelenség történelmi okainak megvilágításába, csak annyit mondunk, hogy a hosszantartó politikai reakció által demoralizált és a végbement és folyamatban levő gazdasági változások következtében széttagolt társadalom rendkívül kevés forradalmi munkára alkalmas embert választ ki magából; hogy a munkásosztály soraiból kiemelkednek ugyan munkás-forradalmárok, akik részben feltöltik az illegális szervezeteket, de ezeknek a forradalmároknak a száma nincs arányban az idő követelményeivel. Annál kevésbé, mert a munkás, aki 11¹/₂ órát dolgozik a gyárban, helyzeténél fogva főleg csak agitátori funkciót tölthet be, viszont a propaganda és a szervezés, az illegális irodalom terjesztése és sokszorosítása, felhívások kibocsátása stb. — kénytelen-kelletlen — legnagyobbrészt az igen jelentéktelen intellektuel erőkre hárul” („Rabocseje Gyelo”, 6. sz. 38-39. old.).

Sok tekintetben nem értünk egyet B—v-nek ezzel a véleményével, és különösen nem értünk egyet az általunk kiemelt szavakkal, amelyek különösen szemléltetően mutatják, hogy B—v (mint minden valamelyest is gondolkodó gyakorlati funkcionárius), aki végigkínlódta kontárkodásunkat, nem tud kiutat találni ebből a tűrhetetlen helyzetből, mert egészen az ökonomizmus rabja lett. Nem, a társadalom nagyon sok olyan embert választ ki magából, akik alkalmasak az „ügy” szempontjából, de mi nem tudjuk valamennyiüket felhasználni. E tekintetben mozgalmunk kritikus, átmeneti állapotát így lehetne kifejezni: nincs ember és — rengeteg az ember. Rengeteg az ember, mert a munkásosztály is, a társadalom egyre különfélébb rétegei is évről évre több elégedetlen, tiltakozni akaró embert választanak ki magukból, akik erejükhöz mérten készek támogatni harcunkat az abszolutizmus ellen, amelynek tűrhetetlen voltát még nem látja mindenki, de egyre nagyobb tömegek és egyre fájóbban érzik. És ugyanakkor nincs ember, mert nincsenek vezetők, nincsenek politikai vezérek, nincsenek szervező-tehetségek, akik meg tudnák szervezni azt a nagyarányú és egyben jól összefogott, harmonikus munkát, amely biztosítaná minden mégoly jelentéktelen erő felhasználását is. „A forradalmi szervezetek növekedése és fejlődése” nemcsak a munkásmozgalom növekedésétől marad el, amit B—v is elismer, hanem elmarad a nép minden rétegében megindult általános demokratikus mozgalom növekedésétől is (amit egyébként ma — következtetésének kiegészítéseként — valószínűleg B—v is elismerne). A forradalmi munka terjedelme túlságosan szűk a mozgalom széles ösztönös alapjához képest, s ólomsúllyal nehezedik rá „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc” nyomorúságos elmélete. Márpedig jelenleg nemcsak a politikai agitátoroknak, hanem a szociáldemokrata szervezőknek is „el kell menniök a lakosság minden osztályához”*.

* A hadseregben például a demokratikus szellem kétségtelen felélénkülése észlelhető az utóbbi időben, részben azért, mert egyre gyakoribbak az utcai harcok olyan „ellenség” ellen, mint a munkások és diákok. És mihelyt erőnk engedi, feltétlenül igen komoly figyelmet kell fordítanunk a katonák és tisztek közti propagandára és agitációra, a pártunkhoz tartozó „katonai szervezetek” alakítására.*

És aligha akad olyan gyakorlati funkcionárius, aki kétségbevonná, hogy a szociáldemokraták szervezőmunkájuk ezernyi apró funkcióját szétoszthatnák a legkülönbözőbb osztályok egyes képviselői között. A kellő specializálás hiánya technikánk egyik legnagyobb fogyatékossága, ami miatt B—v oly keserűen és joggal panaszkodik. Minél apróbbak lesznek az egész munka egyes „műveletei”, annál több olyan embert lehet majd találni, akik el tudják végezni ezeket a műveleteket (de akik többnyire teljesen alkalmatlanok arra, hogy hivatásos forradalmárokká váljanak), és annál nehezebb lesz „kihalásznia” a rendőrségnek mindezeket a „részletfunkcionáriusokat”, annál nehezebb lesz olyan „ügyet” fabrikálnia, ha holmi apróságon rajtakap valakit, amely megérné az „Ohraná”-ra fordított kincstári költségeket. Ami pedig a támogatásunkra kész emberek számát illeti, már az előző fejezetben utaltunk arra az óriási változásra, amely alig öt év alatt ment végbe ezen a téren. Másrészt azonban ahhoz, hogy ezt a sok aprólékos részletmunkát egybefogjuk, ahhoz, hogy a mozgalom funkcióival együtt el ne aprózzuk magát a mozgalmat is, ahhoz, hogy az apró funkciókkal megbízott elvtársakban megerősítsük azt a tudatot, hogy munkájuk szükséges és fontos, mert enélkül sohasem fognak dolgozni** – mindehhez elengedhetetlen a kipróbált forradalmárok erős szervezete. …

** Emlékszem egy elvtárs elmondta nekem, milyen keservesen panaszkodott egy gyári felügyelő, aki kész támogatni és már támogatta is a szociáldemokráciát, hogy nem tudja, eljut-e az ő „információja” az igazi forradalmi központba, mennyiben van szükség a segítségére és milyen mértékben tudják felhasználni apró-cseprő szolgálatait. Minden gyakorlati funkcionárius természetesen nem egy olyan esetről tud, amikor kontárkodásunk megfosztott bennünket szövetségeseinktől. Pedig külön-külön „apró”, de összességükben felbecsülhetetlen szolgálatokat tudnának tenni és tennének is nekünk nemcsak a gyári, hanem a postai, vasúti, vámhivatali tisztviselők, a nemesség és a papság ügyeit és minden egyéb ügyet intéző alkalmazottak, sőt még a rendőrségi és udvari hivatalnokok is! Ha lenne már igazi pártunk, amely valóban a forradalmárok harci szervezete volna, akkor nem állítanánk élére minden ilyen „segítőtárs” kérdését, nem sietnénk állandóan és feltétlenül bevonni őket az illegális munka kellős közepébe, hanem ellenkezőleg, különös gonddal óvnánk őket, sőt külön embereket képeznénk ki ilyen funkciókra, azt tartva szem előtt, hogy sok diák jobban hasznára lehetne a pártnak mint a párt „segítőtársa” hivatalnoki állásban, mint „rövidlejáratú” forradalmárok szerepében. De — mégegyszer ismétlem — ezt a taktikát csak olyan szervezet alkalmazhatja, amely már teljesen megszilárdult, és nem szenved hiányt aktív erőkben.**

… Ilyen szervezet mellett annál szilárdabb lesz és annál szélesebb körben terjed majd el a párt erejébe vetett hit, minél konspiratívbab ez a szervezet, márpedig háborúban tudvalevőleg az a legfontosabb, hogy necsak saját hadseregünk higgyen a maga erejében, hanem higgyen benne az ellenség is és minden semleges elem, mert a jóakaratú semlegesség olykor eldöntheti az ügyet. Ilyen szilárd elméleti alapon álló és szociáldemokrata lappal rendelkező szervezet mellett igazán nem kell majd attól tartani, hogy a mozgalomba bevont sok „külső” elem letéríti útjáról mozgalmunkat (ellenkezőleg, éppen most, a kontárkodás uralma idején látjuk azt, hogy sok szociáldemokrata a „Credo” vonalán törtet és csak hiszi, hogy szociáldemokrata). Szóval a specializálás szükségképpen feltételezi a centralizálást és ugyanakkor feltétlenül meg is követeli.

De maga B—v, aki oly szépen vázolta, hogy mennyire szükséges a specializálás, idézett fejtegetéseinek második részében nézetünk szerint nem értékeli eléggé a specializálást. Azt mondja, hogy nincs elég munkásból lett forradalmár. Ez tökéletesen igaz, és megint csak hangsúlyozzuk, hogy „a közeli megfigyelő értékes közlése” teljes mértékben megerősíti a szociáldemokrácia jelenlegi válságának okairól és következésképpen gyógyításának eszközeiről vallott nézetünket. Nemcsak általában a forradalmárok maradnak el a tömegek ösztönös nekilendülésétől, hanem még a munkásforradalmárok is elmaradnak a munkástömegek ösztönös nekilendülésétől. Ez a tény pedig még „gyakorlati” szempontból is igen szemléltetően igazolja, hogy az a „pedagógia”, amelyet annyiszor hangoztatnak előttünk, amikor a munkásokkal szemben fennálló kötelességeinkről van szó, nemcsak értelmetlen, hanem politikailag reakciós is. Ez a tény arról tanúskodik, hogy a legelső, legsürgősebb kötelességünk olyan munkásforradalmárok kinevelésének elősegítése, akik a pártmunka tekintetében ugyanolyan színvonalon állnak, mint az intellektuel forradalmárok (hangsúlyozzuk, hogy „a pártmunka tekintetében”, mert egyéb tekintetben a munkásoknak korántsem olyan könnyű és nem is olyan sürgős, hogy elérjék ugyanazt a színvonalat, noha szükséges lenne). Figyelmünket tehát elsősorban arra kell fordítanunk, hogy a munkásokat emeljük fela forradalmárok színvonalára, és korántsem arra, hogy magunk ereszkedjünk le mindenképpen a „munkástömegek” színvonalára, ahogy az ökonomisták akarják, vagy az „átlagmunkás” színvonalára, ahogy a „Szvoboda” akarja (amely e tekintetben a gazdasági „pedagógia” második fokára emelkedik). Eszemben sincs tagadni, hogy a munkásoknak népszerű irodalom kell, és különösen népszerű (de természetesen nem vásári) irodalom kell a különösen elmaradt munkásoknak. De felháborít, hogy a politikai kérdésekbe, a szervezés kérdéseibe állandóan belekeverik a pedagógiát. Hiszen önök, uraim, az „átlagmunkás” pártfogói, voltaképpen megsértik a munkásokat, ha azt kívánják, hogy okvetlen mélyen hajoljon meg az ember, mielőtt munkáspolitikáról vagy munkásszervezetről beszél. Komoly dolgokról beszéljenek emelt fővel, és hagyják a pedagógiát a pedagógusokra, nem pedig a politikusokra és a szervezőkre! Az intellektuelek közt talán nincsenek szintén élenjárók, „átlagemberek” és „tömegek”? Nem köztudomású-e, hogy az intellektueleknek is szükségük van népszerű irodalomra, és nekik sem írnak ilyen irodalmat? De képzeljék csak el, hogy a diákok vagy a gimnazisták szervezetéről írt cikkben a szerző, mint valami felfedezésen, azon kezdene rágódni, hogy elsősorban az „átlagdiákok” szervezetére van szükség. Az ilyen cikkírót bizonyára kinevetnék — és joggal. Adjon nekünk — mondanák neki — szervezeti eszméket, ha vannak ilyen eszméi, aztán majd magunk döntjük el, ki köztünk az „átlagos”, ki az átlagonfelüli, és ki marad alatta. Ha pedig nincsenek saját szervezeti eszméi, akkor a „tömegre” és „átlagemberekre” vonatkozó erőfeszítései egyszerűen unalmasakká válnak. Értse meg végre, hogy már maguk a „politikai”, a „szervezési” kérdések annyira komolyak, hogy csak egészen komolyan szabad róluk beszélni: elő lehet és elő is kell készítenia munkásokat (és a diákokat és a gimnazistákat) arra, hogy beszélni lehessen velük ezekről a kérdésekről, de ha már ön beszélni kezdett róluk, akkor válaszoljon komolyan, de ne bújjék az „átlag” vagy a „tömeg” mögé, és ne üsse el a kérdést mókákkal vagy frázisokkal*.

* A „Szvoboda” 1. számában megjelent „A szervezet” c. cikk, 66. old.: „A roppant munkástömeg súlyos lépteivel fogja erősíteni azokat a követeléseket, amelyeket az oroszországi Munka nevében támasztanak” (a „munka” okvetlen nagy betűvel!). És ugyanez a cikkíró így kiált fel: „Egyáltalán nem vagyok ellensége az értelmiségnek, de…” (ez az a bizonyos „de”, amit Scsedrin így fordított le: senki sem bújhat ki a maga bőréből!) … „de mindig szörnyen felbőszít engem, ha megjelenik valaki és csupa szép és nagyszerű dolgot mond, és azt követeli, hogy fogadják el őket azok (az ő?) szépsége és egyéb erényei kedvéért” (62. old.). Úgy van, engem is „mindig szörnyen felbőszít” az ilyesmi …*

A munkásforradalmárnak, hogy teljesen felkészülhessen a dolgára, szintén hivatásos forradalmárrá kell válnia. Ezért nincs igaza B—v-nek, amikor azt mondja, hogy mivel a munkás 11¹/₂ órát dolgozik a gyárban (az agitáción kívül), a többi forradalmi funkció „legnagyobbrészt kénytelen-kelletlen az igen jelentéktelen intellektuel erőkre hárul”. Egyáltalán nem „kénytelen-kelletlen”, hanem azért van ez így, mert elmaradottak vagyunk, mert nem vagyunk tudatában annak a kötelességünknek, hogy minden kiemelkedő, tehetséges munkást támogatnunk kell abban, hogy hivatásos agitátorrá, szervezővé, propagandistává, sajtótermékek terjesztőjévé stb. stb. váljék. E tekintetben szégyenletesen pazaroljuk erőinket, nem tudjuk megóvni azt, amit különös gonddal kell ápolni és fejleszteni. Itt vannak a németek, százszor több erővel rendelkeznek, mint mi, de jól tudják, hogy az „átlagból” egyáltalán nem valami gyakran emelkednek ki igazán tehetséges agitátorok stb. Ezért minden tehetséges munkásnak tüstént olyan helyzetet igyekeznek biztosítani, hogy képességeit teljes mértékben kifejleszthesse és érvényesíthesse: hivatásos agitátorrá nevelik, arra ösztönzik, hogy tágítsa ki tevékenysége körét, egy gyárról terjessze ki egy egész szakmára, egy vidékről az egész országra. Tapasztalatokat szerez és ügyességre tesz szert szakmájában, tágítja látókörét, bővíti tudását, közvetlen közelből figyeli más vidékek és más pártok kiemelkedő politikai vezéreit, maga is igyekszik ugyanarra a színvonalra emelkedni, igyekszik egyesíteni magában a munkáskörnyezet ismeretét és szocialista meggyőződésének frissességét azzal a hivatásbeli képzettséggel, amely nélkül a proletariátus nem tud kitartóan harcolni ellenségeinek nagyszerűen képzett csapatai ellen. Így és csakis így emelkednek ki a munkástömegből a Bebelek és Auerek. De ami egy politikailag szabad országban jelentős mértékben önmagától adódik, azon nálunk rendszeresen kell munkálkodniok szervezeteinknek. Egy valamelyest is tehetséges és „reményekre jogosító” munkásagitátornak nem szabad 11 órát dolgoznia a gyárban. Gondoskodnunk kell arról, hogy a párt tartsa el, hogy idejében illegalitásba tudjon menni, hogy változtathassa munkahelyét, mert különben nem tehet szert gazdag tapasztalatokra, nem tágíthatja látókörét, nem tarthatja magát legalább néhány esztendeig a csendőrség elleni harcban. Minél szélesebb és mélyebb lesz a munkástömegek ösztönös nekilendülése, annál nagyobb számban emelkednek ki soraikból a tehetséges agitátorok, tehetséges szervezők és propagandisták és a szó jobbik értelmében vett „gyakorlati funkcionáriusok” (akik oly kevesen vannak a mi többnyire orosz módra kissé hanyag és lomha intellektueljeink között). Ha majd speciális kiképzésben részesült munkásforradalmárokból álló osztagaink lesznek (természetesen „minden fegyvernemből”), akik hosszú iskolázáson mentek keresztül, akkor ezekkel az osztagokkal nem bír majd a világ egyetlen politikai rendőrsége sem, mert ezek a forradalomhoz tántoríthatatlanul hű emberekből álló osztagok a legszélesebb munkástömegeknek éppoly tántoríthatatlan bizalmát fogják élvezni. És megbocsáthatatlan bűnünk, hogy túlságosan kevéssé „vezetjük rá” a munkásokat a hivatásos forradalmárok kiképzésének erre az „intellektuelekkel” közös útjára, hogy nagyon gyakran visszafelé húzzuk őket az olyan ostoba beszédekkel, hogy mi az, ami „érthető” a munkástömeg, az „átlagmunkás” számára stb.

E tekintetben és más szempontból is szervezőmunkánk szűk terjedelme kétségtelen és elválaszthatatlan összefüggésben áll elméletünk és politikai feladataink szűkítésével (bár az „ökonomisták” túlnyomó többsége és a kezdő gyakorlati funkcionáriusok nincsenek tudatában ennek). Az ösztönösség előtti meghódolás miatt egyetlen lépéssel sem merünk eltérni attól, ami a tömeg számára „érthető”, nem merünk túlságosan magasra emelkedni a fölé a színvonal fölé, amely a tömeg legközelebbi és közvetlen szükségleteinek egyszerű kiszolgálását jelenti. Ne aggódjanak, uraim! Hiszen szervezeti szempontból oly alacsony színvonalon állunk, hogy már maga az a gondolat is merő képtelenség, hogy túlságosan magasra találunk emelkedni.

e) „Az összeesküvő” szervezet és a „demokratizmus”

De igen sokan vannak köztünk, akik oly érzékenyen reagálnak „az élet hangjára”, hogy éppen ettől félnek a legjobban, és „narodovolecséggel”, a „demokratizmus” félreértésével stb. vádolják azokat, akik az itt kifejtett nézeteket vallják. Ki kell térnünk ezekre a vádakra, amelyeket természetesen a „Rabocseje Gyelo” is felkapott.

E sorok írója igen jól tudja, hogy a pétervári ökonomisták már a „Rabocsaja Gazetá”-t is narodovolecséggel vádolták (ami érthető is, ha ezt az újságot a „Rabocsaja Miszl”-lel vetjük össze). Ezért a legkevésbé sem csodálkoztunk, amikor nem sokkal az „Iszkra” megjelenése után egy elvtárs azt közölte velünk, hogy X város szociáldemokratái „narodovolec” lapnak nevezik az „Iszkrá”-t. Ez a vád természetesen csak hízelgő volt ránk nézve, mert nincs olyan tisztességes szociáldemokrata, akit az ökonomisták ne vádoltak volna narodovolecséggel.

Ezek a vádak kettős félreértésből erednek. Először: nálunk oly rosszul ismerik a forradalmi mozgalom történetét, hogy a cárizmusnak döntő háborút üzenő centralizált harci szervezet minden eszméjét „narodovolecségnek” nevezik. Pedig a hetvenes évek forradalmárainak kitűnő szervezetét, amelynek mindannyiunk számára mintaképül kellene szolgálnia, egyáltalán nem a narodovolecek, hanem a zemlevolecekhozták létre, akik csornoperegyelecekre és narodovolecekre szakadtak. Tehát valami sajátosan narodovolecit látni egy harcos forradalmi szervezetben történelmileg is, logikailag is képtelenség, mert egyetlenforradalmi irányzat sem lehet meg ilyen szervezet nélkül, ha valóban komoly harcra gondol. Nem az volt a narodovolecek hibája, hogy az összes elégedetleneket szervezetük köré igyekeztek tömöríteni, és ezt a szervezetet az önkényuralom elleni döntő harc szolgálatába akarták állítani. Ellenkezőleg, ez nagy történelmi érdemük volt. Viszont az volt a hibájuk, hogy olyan elméletre támaszkodtak, amely voltaképpen egyáltalán nem volt forradalmi elmélet, és nem értettek ahhoz vagy nem állt módjukban, hogy mozgalmukat elszakíthatatlanul egybekapcsolják a fejlődő kapitalista társadalomban folyó osztályharccal. És csupán a marxizmus legdurvább félreértéséből (vagy a „sztruvizmus” szellemében való „értelmezéséből”) származhatott az a nézet, hogy a munkástömegek ösztönös mozgalma felment bennünket az alól a kötelesség alól, hogy megteremtsük a forradalmárok olyan szervezetét, amely ugyanolyan jó, sőt hasonlíthatatlanul jobb lesz, mint a zemlevolecek szervezete volt. Ellenkezőleg, éppen ez a mozgalom kötelez erre bennünket, mert a proletariátus ösztönös harca mindaddig nem válik igazi „osztályharccá”, amíg ezt a harcot nem a forradalmárok erős szervezete fogja vezetni.

Másodszor: sokan — és úgy látszik, B. Kricsevszkij is („Rabocseje Gyelo”, 10. sz. 18. old.) — helytelenül értelmezik azt a vitát, amelyet a szociáldemokraták a politikai harc „összeesküvő” felfogása ellen állandóan folytattak. Mi küzdöttünk és természetesen mindig küzdeni fogunk az ellen, hogy a politikai harcot összeesküvésre redukálják*, ez azonban magától értetődően korántsem jelentette egy erős forradalmi szervezet szükségességének tagadását.

* V. ö. „Az orosz szociáldemokraták feladatai”, 21. old., vita P. L. Lavrovval. (Lásd ebben a kötetben 162—163. old. — Szerk.)*

A jegyzetben említett brosúra például amellett, hogy vitába száll azokkal, akik a politikai harcot összeesküvésre redukálják (szociáldemokrata eszményként), olyan erős szervezetet vázol, amely „felkeléshez” és „a támadás bármely más módjához” is folyamodhat, hogy „döntő csapást mérjen az önkényuralomra”**.

** „Az orosz szociáldemokraták feladatai”, 23. old. (Lásd ebben a kötetben 164. old. — Szerk.) Mellesleg, még egy illusztrációja annak, hogy a „Rabocseje Gyelo” vagy nem érti, mit beszél, vagy aszerint változtatja nézeteit, „ahogy a szél fúj”. A „Rabocseje Gyelo” 1. számában dőlt betűkkel írták: „a brosúra ismertetett lényege teljesen azonos a «Rabocseje Gyelo» szerkesztőségi programjával” (142. old.). Igazán? Vajon azonos-e a „Feladatok” álláspontjával az a nézet, hogy a tömegmozgalomnak nem lehet első feladata az önkényuralom megdöntése? Azonos-e vele a „munkásoknak a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harcáról” szóló elmélet? Azonos-e vele a stádium-elmélet? Ítélje meg az olvasó, lehet-e egy olyan lap elvi szilárdságáról beszélni, amely ilyen eredetien fogja fel az „azonosságot”.**

Formája szerint az ilyen erős forradalmi szervezet egy önkényuralmi országban „összeesküvő” szervezetnek is nevezhető, mert a francia eredetű „konspiráció” szó „összeesküvést” jelent, konspirációra pedig a legnagyobb mértékben szüksége van egy ilyen szervezetnek. A konspiráció annyira elengedhetetlen feltétele az ilyen szervezetnek, hogy minden egyébnek (a tagok számának, kiválasztásuknak, a funkcióknak stb.) ahhoz kell igazodnia. Ezért a legnagyobb naivság volna, ha megijednénk attól a vádtól, hogy mi, szociáldemokraták, összeesküvő szervezetet akarunk létrehozni. Ezek a vádak az ökonomizmus minden ellenségére nézve éppoly hízelgőek, mint a „narodovolecség” vádja.

Aztán azt vetik ellenünk, hogy egy ilyen erős és szigorúan titkos szervezettel, amely a konspiratív munka összes szálait összefogja, egy ilyen szükségképpen erősen centralizált szervezettel igen könnyen megeshet, hogy idő előtt indul rohamra, meggondolatlanul kiélezi a mozgalmat, még mielőtt a politikai elégedetlenség fokozódása, a munkásosztályban végbemenő erjedés és az elkeseredés stb. lehetővé és szükségessé tenné. Erre azt feleljük: elvontan szólva természetesen nem tagadható, hogy egy harci szervezet meggondolatlanul is harcba viheti seregét, amelynek más feltételek között egyáltalán nem kellene okvetlenül vereséggel végződnie. Ilyen kérdésben azonban nem lehet beérni absztrakt meggondolásokkal, mert minden ütközet magában foglalja a vereség absztrakt lehetőségét, és ez a lehetőség csakis az ütközet szervezett előkészítésével csökkenthető. Ha pedig a jelenlegi orosz viszonyok konkrét talaján vetjük fel a kérdést, arra a határozott következtetésre kell jutnunk, hogy erős forradalmi szervezetre éppen azért van feltétlen szükség, hogy ellenállóképessé tehessük a mozgalmat és megóvhassuk a meggondolatlan támadások lehetőségétől. Most, amikor nem rendelkezünk ilyen szervezettel és meggyorsult a forradalmi mozgalom spontán növekedése, máris két ellentétes véglet észlelhető (amelyek, mint rendesen, „találkoznak”): itt a teljesen levitézlett ökonomizmus és mértékletesség hirdetése, amott az épp úgy levitézlett „izgató terror”, amely arra törekszik, hogy „a fejlődő és erősödő, inkább kezdődő, mint végéhez közeledő” mozgalomban mesterségesen előidézze a vég tüneteit” (Vera Zaszulics a „Zarja” 2—3. számában, 353. old.). És a „Rabocseje Gyelo” példája azt mutatja, hogy vannak már olyan szociáldemokraták, akik mindkét véglet előtt kapitulálnak. Nincs mit csodálkozni ezen, többek közt azért sem, mert „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc” sohasem fogja kielégíteni a forradalmárt, és az ellentétes végletek hol itt, hol ott mindenkor fel fognak merülni. Csakis egy centralizált harci szervezet, amely következetesen szociáldemokrata politikát folytat és úgyszólván minden forradalmi ösztönt és törekvést kielégít, tudja megóvni a mozgalmat a meggondolatlan rohamtól és előkészíteni a sikert ígérő támadást.

Aztán még azt vetik ellenünk, hogy ez a szervezeti nézet ellentmond a „demokratikus elvnek”. Amilyen sajátosan orosz eredetű az előbbi vád, ugyanolyan sajátosan, külföldi jellegű az utóbbi. Csak külföldi szervezet (az „Orosz Szociáldemokraták Szövetsége”) adhatta szerkesztőségének — többek között — a következő utasítást:

,,Szervezeti elv. A szociáldemokrácia sikeres fejlődése és egyesülése érdekében hangsúlyozni és fejleszteni kell pártszervezetének széles, demokratikus elvét és harcolni kell érte, ami különösen azért szükséges, mert pártunkban antidemokratikus tendenciák ütötték fel a fejüket” („Két kongresszus”, 18. old.).

Hogy miként harcol a „Rabocseje Gyelo” az „Iszkra” „antidemokratikus tendenciái” ellen, azt látni fogjuk a következő fejezetben. Most azonban nézzük meg közelebbről az ökonomistáknak ezt az „elvét”. Bizonyára mindenki egyetért azzal, hogy a „széles demokratikus elvnek” a következő két elengedhetetlen feltétele van: először, a teljes nyilvánosság, másodszor, az összes funkciók választás útján való betöltése. Nyilvánosság nélkül nevetséges volna demokratizmusról beszélni; ezen pedig olyan nyilvánosságot értünk, amely nem szorítkozik csupán a szervezet tagjaira. Demokratikusnak nevezzük a német szocialista párt szervezetét, mert ott minden nyilvánosan történik, beleértve a pártkongresszus üléseit is, de senki sem fogja demokratikusnak nevezni azt a szervezetet, amelynek működését titokban tartják mindazok előtt, akik nem tagjai a szervezetnek. Kérdezzük: mi értelme van „széles demokratikus elvről” beszélni, amikor ennek alapvető feltétele nem teljesíthető egy titkos szervezetben? A „széles elv” tehát csak hangzatos, de üres frázis. Sőt mi több, ez a frázis a jelen pillanat legsürgősebb szervezési feladatainak teljes megnemértéséről tanúskodik. Mindenki tudja, hogy mennyire hiányos a konspiráció forradalmáraink „széles” tömege körében. Láttuk, hogy milyen keservesen panaszkodik emiatt B—v, aki — igen helyesen — „a tagok szigorú megválogatását” követeli („Rabocseje Gyelo”, 6. sz. 42. old.). És megjelennek az „életérzékükkel” kérkedő emberek, akik ilyen körülmények között nem a legszigorúbb konspiráció és nem a tagok legszigorúbb (és következésképpen szűkebb) megválogatásának szükségességét hangsúlyozzák, hanem — a „széles demokratikus elvet”! Ez az, amiről azt mondják, hogy eltalálta szarva közt a tőgyét.

Ugyanez áll a demokratizmus második ismertetőjelére, a választhatóságra is. Azokban az országokban, ahol politikai szabadság van, ez a feltétel magától értetődik. „A párt tagja lehet mindenki, aki elismeri a pártprogram elveit és erejéhez mérten támogatja a pártot” — így hangzik a német szociáldemokrata párt szervezeti szabályzatának első szakasza. És mivel a politika egész színtere tárva-nyitva áll mindenki előtt, mint a színpad a színház nézőközönsége előtt, az újságokból, a népgyűléseken mindenki megtudhatja, hogy ki ismeri el és ki nem ismeri el ezt a programot, ki támogatja és ki dolgozik ellene. Mindenki tudja, hogy ez és ez a politikus mivel kezdte, milyen fejlődésen ment keresztül, hogyan viselkedett az élet nehéz perceiben, általában milyen tulajdonságokkal tűnik ki, és ezért természetes, hogy minden párttag a dolgok teljés ismeretében foglalhat állást, amikor egy ilyen politikusnak valamely pártfunkcióra való megválasztásáról kell döntenie. A pártember politikai pályafutásának minden lépése (a szó szoros értelmében) általános ellenőrzés alatt áll, ami automatikusan működő mechanizmust teremt, s ez eredményezi azt, amit a biológiában „a legalkalmasabbak fennmaradásának” neveznek. A teljes nyilvánosság, a választhatóság és az általános ellenőrzés útján történő „természetes kiválasztás” biztosítja azt, hogy minden funkcionárius végülis a „megfelelő helyre” kerül, az erejének és képességeinek leginkább megfelelő munkát végzi, saját bőrén érzi hibáinak minden következményét és mindenki láthatja, hogy fel tudja-e ismerni és el tudja-e kerülni hibáit.

Próbálják csak beilleszteni ezt a képet a mi önkényuralmunk keretébe! Elképzelhető-e nálunk, hogy mindenki, „aki elismeri a pártprogram elveit és erejéhez mérten támogatja a pártot”, ellenőrizze a konspiratív forradalmár minden lépését? Elképzelhető-e, hogy mindenki résztvehessen ennek vagy annak a konspiratív forradalmárnak a megválasztásában, amikor a forradalmár a munka érdekében e „mindenki” kilenctizedrésze előtt köteles eltitkolni, hogy ki ő? Gondolkozzunk csak egy kicsit a „Rabocseje Gyelo” hangzatos szavainak valódi értelmén, és látni fogjuk, hogy a pártszervezet „széles demokratizmusa” az abszolutizmus sötétségében, a csendőrség jóvoltából történő „kiválasztás” uralma mellett csak üres és ártalmas játék. Üres játék, mert a valóságban soha semmiféle forradalmi szervezetben nem volt és nem is lehet széles demokratizmus, még ha akarná sem, és ártalmas játék, mert minden olyan kísérlet, amely a „széles demokratikus elv” keresztülvitelére irányul, a valóságban csak megkönnyíti a rendőrségnek a széles lebuktatásokat, és állandósítja a kontárkodás uralmát, elvonja a gyakorlati funkcionáriusok figyelmét attól a komoly és elodázhatatlan feladattól, hogy hivatásos forradalmárokká képezzék ki magukat, és ehelyett választási rendszerek részletes „papiros”-szabályzatainak kidolgozására tereli. Csak külföldön, ahol gyakran olyan emberek jönnek össze, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy igazi, eleven dolgokkal foglalkozzanak, csak külföldön keletkezhetett itt-ott és különösen a különböző apró csoportokban ez a „demokratásdi játék”.

Ismét tanúra hivatkozunk, hogy megmutassuk az olvasónak, mennyire rút a „Rabocseje Gyelo” kedvelt fogása, amikor forradalmi ügyben olyan tetszetős „elvvel” hozakodik elő, mint a demokratizmus. Ez a tanú J. Szerebrjakov, a „Nakanunye” c. londoni folyóirat szerkesztője, aki szívből rokonszenvezik a „Rabocseje Gyeló”-val és szívből gyűlöli Plehanovot és a „plehanovistákat”; a „Nakanunye” a külföldi „Orosz Szociáldemokraták Szövetségének” szakadása alkalmából közölt cikkeiben határozottan a „Rabocseje Gyelo” pártját fogta és szemenszedett vásári szavak özönével rontott rá Plehanovra. Annál értékesebb számunkra ez a tanú az itt tárgyalt kérdésben. J. Szerebrjakov a „Nakanunye” 7. (1899 júliusi) számában „A Munkások Önfelszabadítása Csoportjának felhívásáról” címmel megjelent cikkében kiemelte, hogy egy „komoly forradalmi mozgalomban” „nem illik” felvetni az „önámítás, a vezérség, az úgynevezett areopág” kérdését, és többek közt ezt írta:

„Miskin, Rogacsov, Zseljabov, Mihajlov, Perovszkaja, Figner és a többiek sohasem tekintették magukat vezéreknek, senki sem választotta meg, senki sem nevezte ki őket, de a valóságban mégis vezérek voltak, mert a propaganda időszakában is, a kormány elleni harc időszakában is ők vállalták a munka legnagyobb terhét, ők mentek a legveszélyesebb helyekre, és az ő tevékenységük volt a legeredményesebb. Nem azért voltak vezérek, mert ők akarták ezt, hanem azért, mert elvtársaik becsülték eszüket, energiájukat és odaadó önzetlenségüket. Aki holmi «areopágtól» tart (ha pedig senki sem tart tőle, minek írnak róla?), amely önhatalmúlag irányíthatná a mozgalmat, — ez már igazán túlságosan naiv dolog lenne. Ki fog rá hallgatni?”

Kérdezzük az olvasót, miben különbözik az „areopág” az „antidemokratikus tendenciáktól”? És nem nyilvánvaló-e, hogy a „Rabocseje Gyelo” „tetszetős” szervezeti elve egyformán naiv és illetlen; naiv, mert az „areopágra” vagy az „antidemokratikus tendenciájú” emberekre senki sem fog hallgatni, ha „elvtársaik nem fogják becsülni eszüket, energiájukat és odaadó önzetlenségüket”; illetlen, mert nem egyéb demagóg kirohanásnál, amely egyesek hiúságára spekulál, meg arra, hogy mások nem ismerik mozgalmunk valóságos helyzetét, ismét mások pedig képzetlenek és nem ismerik a forradalmi mozgalom történetét. A legszigorúbb konspiráció, a tagok legszigorúbb megválogatása, a hivatásos forradalmárok kiképzése — csakis ez lehet mozgalmunk vezetőinek egyetlen komoly szervezeti elve. Ha már megvannak ezek a tulajdonságok, akkor több is biztosítva van, mint a „demokratizmus”; biztosítva van a forradalmárok teljes elvtársi bizalma egymás iránt. Erre a többre pedig feltétlen szükségünk van, mert nálunk, Oroszországban szó sem lehet arról, hogy ezt a többet általános demokratikus ellenőrzéssel pótoljuk. Es nagy hiba volna azt hinni, hogy a forradalmi szervezet tagjai nincsenek ellenőrzés alatt, mivel nem lehet igazi „demokratikus” ellenőrzés. Arra persze nincs idejük, hogy a demokratizmus (a teljes kölcsönös bizalmat élvező elvtársak tömör magvának demokratizmusa) játékformáin gondolkozzanak, de felelősségüket igen erősen érzik, mert tapasztalatból tudják, hogy az igazi forradalmárok szervezete semmitől sem riad vissza, hogy megszabaduljon egy-egy semmirekellő tagjától. Azonkívül itt van még a mi eléggé fejlett, egész történelmi múltra visszatekintő orosz (és nemzetközi) forradalmi közösségünk közvéleménye, amely könyörtelen szigorral bünteti azt, aki kitér az elvtársi közösségből fakadó kötelezettségek teljesítése elől (márpedig a „demokratizmus” — az igazi, nem pedig a játékdemokratizmus — éppúgy hozzátartozik az elvtársi közösség fogalmához, mint rész az egészhez!). Ha mindezt figyelembe veszik, akkor rá fognak jönni, hogy ezekből az „antidemokratikus tendenciákat” hangoztató beszédekből és határozatokból a külföldi generáliskodás dohos szaga árad.

Meg kell még jegyezni, hogy az ilyen beszédek másik forrása, t. i. a naivság szintén abból táplálkozik, hogy egyeseknek zavaros elképzeléseik vannak a demokráciáról. A Webb-házaspárnak az angol trade-unionokról írt könyvében van egy érdekes fejezet: „A primitív demokrácia”. A szerzők elmondják ott, hogy az angol munkások szakszervezeteik fennállásának első időszakában azt tartották a demokrácia elengedhetetlen ismertetőjelének, hogyha a szakszervezet igazgatása terén mindenki mindent intéz; minden kérdést az összes tagok szavazatával döntöttek el, sőt még a tisztségeket is az összes tagok sorjában látták el. Csak sokévi történelmi tapasztalat után értették meg a munkások, hogy a demokrácia ilyen értelmezése képtelenség, és hogy egyrészt képviseleti intézményekre, másrészt hivatásos funkcionáriusokra van szükség. Csak több szakszervezeti pénztár csődje után értették meg a munkások, hogy a befizetett járulékok és a kifizetett segélyek arányát nem lehet kizárólag demokratikus szavazással eldönteni, hanem meg kell hallgatni egy biztosítási szakértőt is. Vegyék elő továbbá Kautskynak a parlamentarizmusról és a népi törvényhozásról írt könyvét — és látni fogják, hogy a marxista teoretikus következtetései megegyeznek az „ösztönösen” egyesült munkások sok évi gyakorlatának tanulságaival. Kautsky határozottan szembeszáll a demokrácia Rittinghausen-féle primitív értelmezésével, kigúnyolja azokat, akik a demokrácia nevében már azt követelnék, hogy „a nép újságait maga a nép szerkessze”, kimutatja, hogy a proletariátus osztályharcának szociáldemokrata vezetéséhez hivatásos újságírókra, parlamenti képviselőkre stb. van szükség, támadja „az anarchisták és az irodalmárok szocializmusát”, akik „hatásvadászatból” magasztalják a közvetlen néptörvényhozást, és nem értik, hogy ez csak nagyon feltételesen alkalmazható a modern társadalomban.

Aki gyakorlatilag dolgozott mozgalmunkban, az tudja, hogy a demokrácia „primitív” felfogása mennyire elterjedt a tanulóifjúság és a munkásság tömegei között. Nem csoda, hogy ez a felfogás szervezeti szabályzatokban és az irodalomban is visszhangra talál. A bernsteinista irányzatú ökonomisták ezt írták szervezeti szabályzatukban: „10. §. Minden ügyet, amely az egész szervezet érdekeit érinti, a szervezet összes tagjai szavazattöbbséggel döntenek el.” A terrorista irányzatú ökonomisták rádupláznak: „A bizottsági határozatoknak keresztül kell menniök az összes körökön, és csak ezután válnak érvényes határozatokká” („Szvoboda”, 1. sz.67. old.). Megjegyzendő, hogy a referendum széleskörű alkalmazását még azon felül követelik, hogy az egész szervezetet a választási elv alapján építsék fel! Természetesen távol áll tőlünk, hogy ezért azokat a gyakorlati funkcionáriusokat ítéljük el, akiknek igen kevés lehetőségük volt arra, hogy megismerkedjenek az igazán demokratikus szervezetek elméletével és gyakorlatával. Amikor azonban a „Rabocseje Gyelo”, amely vezetőszerepre tart igényt, ilyen körülmények között megelégszik azzal, hogy határozatot hoz a széles demokratikus elvről — vajon minek nevezzük ezt, ha nem közönséges „hatásvadászatnak”?

f) A helyi és országos munka

Teljesen alaptalanok tehát azok az ellenvetések, amelyeket az itt kifejtett szervezési terv ellen antidemokratizmusa és összeesküvő jellege miatt tettek. De hátra van még egy igen gyakran felmerülő kérdés, amellyel érdemes részletesen foglalkoznunk. Ez a helyi és az országos munka viszonyának kérdése. Ekképpen aggályoskodnak: Vajon egy centralizált szervezet megalakulásával nem fogja-e háttérbe szorítani az országos munka a helyi munkát? Nem fog-e ez ártani a mozgalomnak azzal, hogy meglazulnak a munkástömegekkel való tartós kapcsolataink és általában alábbhagy a helyi agitáció? Mi erre azt feleljük, hogy az utóbbi években mozgalmunknak éppen az volt a baja, hogy a helyi funkcionáriusokat túlságosan lekötötte a helyi munka, hogy ezért az országos munkát feltétlenül jobban előtérbe kell helyezni, s hogy ez az eltolódás nemhogy lazítaná, hanem éppen tartósabbá teszi kapcsolatainkat, s nemhogy alábbhagy, hanem még erősebb lesz helyi agitációnk. Nézzük a központi lap és a helyi lapok kérdését, arra kérve az olvasót, ne feledje el, hogy az újság ügyét csak példaképpen, a forradalom mérhetetlenül szélesebb és sokrétűbb ügyének illusztrálására hozzuk fel.

A tömegmozgalom első időszakában (1896 — 1898) a helyi funkcionáriusok országos lapot próbálnak alapítani, a „Rabocsaja Gazetá”-t; a következő időszakban (1898 — 1900) a mozgalom óriási lépést tesz előre, de a vezetők figyelmét teljesen lekötik a helyi lapok. Ha mindezeket a helyi lapokat összeszámoljuk, akkor minden hónapra kereken egy lapszám jut*.

* Lásd „Jelentés a párizsi kongresszusnak”, 14. old.: „Azóta (1897-től) 1900 tavaszáig különböző helyeken különböző lapok összesen 30 számot adtak ki . . . Havonként átlag több mint egy szám jelent meg.”*

Hát nem elég kézzelfoghatóan illusztrálja ez kontárkodásunkat? Nem mutatja-e világosan, hogy forradalmi szervezetünk elmaradt a mozgalom spontán fellendülésétől? Ha a szétforgácsolt helyi csoportok helyett egy egységes szervezet adott volna ki ugyanannyi újságszámot, nemcsak rengeteg erőt takarítottunk volna meg, hanem hasonlíthatatlanul jobban biztosítottuk volna munkánk állandóságát és folytonosságát is. Ezt az egyszerű szempontot nagyon gyakran szem elől tévesztik azok a gyakorlati funkcionáriusok is, akiknek aktív munkája csaknem kizárólag helyi lapok kiadásában merül ki (a legtöbb esetben sajnos még ma is így van ez), és azok a publicisták is, akik ebben a kérdésben csodálatos módon Don Quijote módjára viselkednek. A gyakorlati funkcionárius rendszerint beéri azzal a megfontolással, hogy a helyi funkcionáriusoknak „nehéz”** …

** Ez a nehézség csak látszólagos. A valóságban nincs olyan helyi kör, amelynek ne volna lehetősége arra, hogy aktívan hozzálásson az országos ügy egyik vagy másik funkciójához. „Ne mondd, hogy nem tudod, mondd, hogy nem akarod.”**

… egy országos lap megszervezésével foglalkozniok, és még mindig többet ér néhány helyi lap, mint semmilyen lap. Az utóbbi állítás természetesen tökéletesen igaz, és mi éppúgy elismerjük, mint bármely gyakorlati funkcionárius, hogy a helyi lapoknak általában igen nagy jelentőségük van, hogy a helyi lapok általában igen hasznosak. De nem erről van szó, hanem arról, hogy vajon nem szabadulhatunk-e meg attól a szétforgácsoltságtól és kontárkodástól, amelyet oly szemléltetően fejez ki az a tény, hogy 2¹/₂ év alatt egész Oroszországban mindössze 30 helyi lapszám jelent meg. Ne érjük be tehát azzal a kétségbevonhatatlan, de túlságosan általános megállapítással, hogy a helyi lapok általában hasznosak, hanem legyen bátorságunk nyíltan beismerni a helyi lapok rossz oldalait is, amelyeket két és fél évi tapasztalatunk mutat. Ez a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a helyi lapok a mi viszonyaink között a legtöbb esetben elvileg ingadozók, politikailag jelentéktelenek, a forradalmi erők felhasználása szempontjából mérhetetlenül drágák, technikai szempontból egyáltalán nem kielégítőek (itt természetesen nem a nyomdatechnikára gondolok, hanem arra, hogy gyakran és rendszeresen jelennek-e meg a lapok). És az említett fogyatékosságok nem véletlenek, hanem elkerülhetetlen következményei annak a szétforgácsoltságnak, amely egyrészt megmagyarázza a helyi lapok túlsúlyát a jelzett időszakban, másrészt pedig támaszra talál a helyi lapok túlsúlyában. Egy magábanálló helyi szervezet képtelen biztosítani lapja elvi szilárdságát, képtelen a lapját egy politikai lap színvonalára emelni, képtelen elegendő anyagot gyűjteni és ezt az anyagot egész politikai életünk megvilágítására felhasználni. A szabad országokban rendszerint azzal szokták indokolni a sok helyi lap kiadását, hogy a helyi nyomdákban olcsó a nyomtatás, és így a helyi lakosságot jobban és gyorsabban lehet tájékoztatni; nálunk azonban ez az érv, mint a tapasztalat igazolja, a helyi lapok ellen szól. A mi helyi lapjaink mérhetetlenül drágák olyan értelemben, hogy igen sok forradalmi erőt kötnek le és igen ritkán jelennek meg azon egyszerű oknál fogva, hogy egy illegális lapnak, bármilyen kicsiny is, olyan hatalmas konspiratív apparátusra van szüksége, amelyet csak egy hatalmas szervezet teremthet elő, mert kisipari módszerekkel lehetetlen létrehozni ezt az apparátust. A konspiratív apparátus kezdetlegességének igen gyakran az a következménye (minden gyakorlati funkcionárius rengeteg ilyen példát tud), hogy már egy-két szám megjelenése és terjesztése tömeges letartóztatásokra vezet, és a rendőrség olyan alaposan elseper mindent, hogy az egészet ismét elölről kell kezdeni. A jó konspiratív apparátus megköveteli, hogy a forradalmárok jól készüljenek fel hivatásukra és a legnagyobb következetességgel hajtsák végre a munkamegosztást, ez a két követelmény azonban meghaladja egy magábanálló helyi szervezet erejét, bármilyen erős is az adott pillanatban. Nem beszélve mozgalmunk általános érdekeiről (a munkások elvileg következetes szocialista és politikai neveléséről), de még a kimondottan helyi érdekeket is jobban szolgálják a nem helyi lapok. Ez csak első pillanatra látszik paradoxonnak, de a valóságban megcáfolhatatlanul bizonyítja két és fél évi tapasztalatunk. Mindenki egyetért velünk abban, hogy ha azok a helyi erők, akik összesen 30 újságszámot adtak ki, valamennyien egy újságon dolgoztak volna, akkor ennek az újságnak könnyűszerrel 60, vagy talán 100 száma is megjelenhetett volna, és így teljesebben tükrözte volna a merőben helyi jellegű mozgalom összes sajátosságait is. Kétségtelen, hogy az ilyen magasfokú szervezettség nem könnyű dolog, de végtére is fel kell ismernünk a szükségességét, minden helyi körnek gondolkodnia és aktívan dolgoznia kell érdekében; ne várjanak, míg kívülről kapnak lökést, és ne áltassák magukat azzal, hogy a helyi lap hozzáférhetőbb és közvetlenebb, mert ez — mint forradalmi tapasztalataink bizonyítják — jórészt csak látszat.

Rossz szolgálatot tesznek a gyakorlati munkának azok az újságírók, akik azt képzelik, hogy igazán közelállnak a gyakorlati funkcionáriusokhoz, s akik nem látják, hogy a helyi lap hozzáférhetősége és közvetlensége jórészt csak látszat, és a következő meglepően olcsó és meglepően üres okoskodással teszik túl magukat a kérdésen: szükség van helyi lapokra is, kerületi lapokra is, országos lapokra is. Általában véve minderre természetesen szükség van, de ha már egy konkrét szervezeti kérdésről beszélünk, gondolni kell a hely és az idő feltételeire is. Hát nem tiszta donquijoteizmus-e, amikor a „Szvoboda” (1. sz. 68. old.) külön „kitérve az újság kérdésére” ezt írja: „Úgy véljük, hogy minden valamelyest is jelentős helységnek, ahol nagyobb számban dolgoznak munkások, saját munkáslapjának kell lennie. Nem valahonnan behozott lapjának, hanem éppen saját lapjának.” Ha már ez az újságíró nem hajlandó megfontolni szavainak jelentését, vegye fontolóra helyette az olvasó: hány tucat, vagy hány száz olyan „valamelyest is jelentős helység” van Oroszországban, ahol „nagyobb számban dolgoznak munkások”, s nem állandósítaná-e kontárkodásunkat, ha csakugyan minden helyi szervezetnek saját lapja volna? Mennyire megkönnyítené ez az elaprózottság csendőrségünk feladatát, amely kihalászhatná — mégpedig minden különösebb fáradság nélkül — a helyi funkcionáriusokat mindjárt tevékenységük kezdetén, még mielőtt igazi forradalmárokká fejlődhettek volna! — Egy országos lapban — folytatja a szerző — nem keltenének érdeklődést a gyárosok üzelmeiről és „más városok gyári életének apróságairól” szóló leírások, viszont „az oreli munkás igen szívesen olvasna az oreli eseményekről. Mindig tudná, hogy «kit hordtak le», «kinek koppintottak az orrára», és szíve repesne örömében” (69. old.). Igen, igen, az oreli olvasónak repesne a szíve örömében, de túlságosan „repes” újságírónk fantáziája is. Vajon illik-e ezt a szatócskodást védelmezni? — ezt kellett volna meggondolnia. Senki sem tudja jobban, mint mi, hogy milyen szükségesek és fontosak a gyári leleplezések, de ne feledjük el, hogy már odáig jutottunk, hogy a péterváriakat már untatják a pétervári „Rabocsaja Miszl” pétervári tudósításai. A helyi gyári leleplezésekre mindenkor ott voltak a röplapok és ezután is mindig röplapoknak kell erre szolgálniok, az újság típusát azonban magasabb színvonalra kell emelni, nem pedig gyári röplappá lefokozni. Az „újságban” a gyári életnek nem annyira az „apróságait”, mint inkább nagy és tipikus fogyatékosságait kell leleplezni és különösen szembeötlő példákkal kell illusztrálni, úgyhogy felkeltsék minden munkásnak és a mozgalom minden vezetőjének az érdeklődését, valóban gazdagítsák ismereteiket, tágítsák látókörüket, kiinduló pontul szolgáljanak újabb vidékek, újabb szakmák munkásainak felrázására.

„Azután a helyi lapban azon melegében le lehet leplezni a gyárvezetőség vagy a helyi hatóságok összes üzelmeit. De mire a tudósítás a messzi központi laphoz ér, odahaza már régen el is feledték, hogy mi történt: «mikor is volt ez, ki emlékszik már rá?»” (ugyanott). Ez az: ki emlékszik már rá? A 2¹/₂ év alatt kiadott 30 lapszám, mint ugyanabból a forrásból értesülünk róla, hat városra esik. Ez azt jelenti, hogy egy-egy városban átlagosan félévenként adtak ki egy lapszámot! És ha könnyelmű újságírónk meg is háromszorozná feltevésében a helyi munka termelékenységét (ami feltétlenül helytelen volna, ha egy közepes várost tartunk szem előtt, mert kisipari keretek között lehetetlen jelentékenyen fokozni a termelékenységet), még így is csak minden két hónapban adnának ki egy-egy számot, ami cseppet sem hasonlít az „azon melegében” való leleplezésre. Viszont ha tíz helyi szervezet egyesülne és megbízná küldötteit egy közös lap berendezésének aktív funkcióival, már ez is elegendő volna ahhoz, hogy egész Oroszországbankéthetenként, és ne holmi apróságokat, hanem valóban kirívó és tipikus visszaéléseket leplezzenek le „azon melegében”. Ebben senki sem kételkedik, aki ismeri szervezeteink helyzetét. Arra pedig, hogy az ellenséget tettenérje — ha komolyan vesszük ezt és nemcsak a szép szó kedvéért mondjuk — egy illegális újság egyáltalán nem is gondolhat; ezt csak titokban terjesztett röplappal lehet elérni, mert az ilyen tettenérés a legtöbb esetben legfeljebb egy-két napig érdekes (gondoljunk például a rendszerint rövid ideig tartó sztrájkokra, a véres gyári összetűzésekre és tüntetésekre stb.).

„A munkás nemcsak a gyárban él, hanem a városban is” — folytatja szerzőnk, olyan szigorú következetességgel haladva az egyestől az általános felé, hogy magának Borisz Kricsevszkijnek is becsületére válnék. Kiemeli a városi dumák, a városi kórházak, a városi iskolák kérdését és azt követeli, hogy a munkásújság ne mellőzze általában a városi ügyeket. — Magában véve igen szép követelés ez, de igen szemléltetően illusztrálja, hogy a helyi lapok kérdésének elbírálásánál nagyon gyakran beérik a tartalmatlan absztrakcióval. Először: ha „minden valamelyest is jelentős helységben, ahol nagyobb számban dolgoznak munkások”, csakugyan megjelennének lapok, és ha olyan részletes városi rovatuk is volna, mint a „Szvoboda” szeretné, orosz viszonyaink között akkor is múlhatatlanul merő szatócskodássá fajulna az egész, gyengítené a cári önkényuralom elleni országos forradalmi támadás fontosságának tudatát, erősítené annak az irányzatnak igen szívós, inkább megbújó vagy elnyomott, sem mint gyökeresen kiirtott hajtásait, amely már emlékezetessé vált azzal a nevezetes mondással, hogy bizonyos forradalmárok túlságosan sokat beszélnek a nemlétező parlamentről és túlságosan keveset a létező városi dumákról. Azt mondjuk, hogy múlhatatlanul, s ezzel azt akarjuk hangsúlyozni, hogy a „Szvoboda” nyilvánvalóan nem ezt akarja, hanem az ellenkezőjét. De a jószándék egymagában nem elegendő. Ahhoz, hogy a városi ügyeket egész munkánk távlatából világítsuk meg, előbb teljesen kidolgozott, nemcsak elmélkedésekkel, hanem a példák tömegével indokolt biztos távlattal kell rendelkeznünk, amely már olyan szilárd, mint a hagyomány. Nekünk még nincs, korántsincs ilyen távlatunk, és éppen ezért előbb erre van szükségünk, s csak azután gondolhatunk és beszélhetünk széleskörű helyi sajtóról.

Másodszor: ahhoz, hogy igazán jól és érdekesen írjunk a városi ügyekről, jól kell ismernünk őket, és nem csak könyvekből. De egész Oroszországban alig akad olyan szociáldemokrata, aki ezzel a tudással rendelkeznék. Ahhoz, hogy egy újságban (és nem népszerű brosúrában) városi és állami ügyekről írjunk, friss, változatos, ügyesen összegyűjtött és feldolgozott anyagra van szükség. Ahhoz pedig, hogy ilyen anyagot gyűjthessünk és fel is dolgozhassunk, nem elegendő egy primitív kör „primitív demokráciája”, ahol mindenki mindennel foglalkozik, és ahol népszavazásdival szórakoznak. Ehhez szakértő írók, szakértő tudósítók vezérkara, szociáldemokrata riporterek hadserege szükséges, akik szerte az országban mindenütt kapcsolatokat teremtenek, akik ki tudnak fürkészni minden „államtitkot” (amelyekkel annyira fontoskodik és amelyeket oly könnyen kifecseg az orosz hivatalnok), akik be tudnak pillantani „a kulisszák mögé”, — olyan emberek hadserege, akiknek „tisztségüknél fogva” mindenütt jelen kell lenniök és mindent tudniok kell. És mi, akik a mindenféle gazdasági, politikai, társadalmi és nemzeti elnyomás elleni harc pártja vagyunk, meg tudjuk találni, össze tudjuk gyűjteni, ki tudjuk képezni, mozgósítani tudjuk és harcba tudjuk vinni a mindentudó embereknek ezt a hadseregét — mindez kötelességünk is —, de ez még hátra van! És minálunk a legtöbb helyen még egyetlen lépést sem tettek ebben az irányban, sőt igen gyakran még csak tudatában sincsenek annak, hogy ezt el kell végezni. Próbáljanak csak szociáldemokrata sajtónkban eleven és érdekes cikkeket, tudósításokat és leleplezéseket keresni kisebb-nagyobb diplomáciai, hadi, egyházi, városi, pénzügyi stb. stb. ügyekről, — majdnem semmit vagy csak nagyon keveset fognak találni benne*. …

* Ezért még a kivételesen jó helyi lapok példája is teljes mértékben igazolja álláspontunkat. A „Juzsnij Rabocsij” például kitűnő újság, amelyet egyáltalán nem lehet elvi ingadozással vádolni. De azt, amit a vidéki mozgalomnak akart adni, nem adhatta meg, mert ritkán jelent meg és sok volt a lebukás. Az, ami a jelen pillanatban a legsürgősebb a párt számára, a mozgalom legfontosabb kérdéseinek elvi megfogalmazása és a minden területre kiterjedő politikai agitáció, meghaladta egy helyi újság erőit. Amit pedig különösen jól csinált, például a bányatulajdonosok kongresszusáról, a munkanélküliségről stb. közölt cikkek, nem volt szigorúan helyi anyag, arra nemcsak a délvidéknek, hanem egész Oroszországnak is szüksége volt. Egyetlen ilyen cikk sem jelent meg egész szociáldemokrata sajtónkban.*

… Ezért aztán „mindig szörnyen felbőszít engem, ha megjelenik valaki és csupa szép és nagyszerű dolgot mond” arról, hogy „minden valamelyest is jelentős helységnek, ahol nagyobb számban dolgoznak munkások”, legyen saját újságja, amely leleplezi a gyári, városi és állami visszaéléseket!

Ha a helyi sajtó túlsúlyban van a központival szemben, az vagy a szükség, vagy a fényűzés jele. A szükség jele, ha a mozgalom még nem nevelt ki erőket a nagyszabású munkára, ha még a szatócskodás állapotában vegetál és szinte elmerül „a gyári élet apróságaiban”. A fényűzés jele, ha a mozgalom már teljesen megbirkózott a mindenre kiterjedő leleplezések és a mindenre kiterjedő agitáció feladatával, úgyhogy a központi lapon kívül még számos helyi lap is szükségessé válik. Most már döntse el kiki önmagában, mit bizonyít helyi lapjaink túlsúlya a jelen pillanatban. Én csupán következtetésem gondos megfogalmazására szorítkozom, nehogy félreértésekre adjak alkalmat. Mindezideig helyi szervezeteink többsége majdnem kizárólag a helyi lapokkal törődött, és még most is jóformán ebben merül ki minden aktivitásuk. Ez így nincs rendjén. Fordítva kellene lenni: a helyi szervezetek többségének főleg az országos lappal kellene törődnie, és főleg azon kellene munkálkodnia. Amíg nem így lesz, egyetlen olyan újságot sem tudunk kiadni, amely mindenre kiterjedő sajtóagitációval valamelyest is tudná valóban szolgálni a mozgalmat. De ha ez meglesz, akkor a szükséges központi és a szükséges helyi lapok közti normális viszony magától kialakul.

* * *

Első pillanatra úgy tűnhet fel, hogy a speciálisan gazdasági harc területén nem érvényes az a következtetés, hogy a helyi munkával szemben az országos munkát kell előtérbe helyezni, hiszen a munkásság közvetlen ellensége itt az egyes vállalkozó vagy az egyes vállalkozók csoportja, akiket nem egyesít olyan szervezet, amely akár csak távolról is hasonlítana a politikai harcban közvetlen ellenségünk, az orosz kormány tisztán katonai, szigorúan centralizált, minden legkisebb részletében egységes akarat által vezetett szervezetére.

Ez azonban nem így van. A gazdasági harc — már sokszor rámutattunk erre — szakmai harc, és ezért megköveteli, hogy a munkások necsak munkahelyük, hanem szakmák szerint is egyesüljenek. És ez a szakmai egyesülés annál halaszthatatlanabb, minél gyorsabban halad előre vállalkozóink mindenféle szövetségben és szindikátusban való egyesülése. Szétforgácsoltságunk és kontárkodásunk egyenesen gátolja a szakmai egyesülést; a szakmai egyesüléshez elengedhetetlen a forradalmárok egységes, országos szervezete, amely vállalni tudja a munkások országos szakszervezeteinek vezetését. Fentebb már beszéltünk róla, hogy ebből a célból milyen típusú szervezet kívánatos, s most csak néhány szót fűzünk ehhez sajtónk kérdésével kapcsolatban.

Aligha akad olyan ember, aki kétségbevonná, hogy minden szociáldemokrata újságnak külön rovatban kell foglalkoznia a szakmai (gazdasági) harc kérdéseivel. A szakszervezeti mozgalom növekedése azonban arra késztet, hogy gondoljunk a szakszervezeti sajtóra is. De mégis azt hisszük, hogy Oroszországban — ritka kivétellel — egyelőre szó sem lehet szakszervezeti lapokról; ez fényűzés lenne, mikor gyakran még a mindennapi kenyerünk sincs meg. A szakszervezeti sajtónak az illegális munka feltételeihez igazodó és most már szükséges formája nálunk csakis a szakszervezeti brosúra lehetne. Ilyen brosúrákban kellene összegyűjteni és rendszeresen csoportosítani az egyes iparágak munkafeltételeire, a munkafeltételek terén Oroszország különböző vidékei közt fennálló különbségekre, az egyes szakmák munkásainak legfontosabb követeléseire, a szakmákat érintő törvényhozás hiányosságaira, az egyes szakmákhoz tartozó munkások gazdasági harcának különösen figyelemreméltó példáira, szakmai szervezetük kezdeteire, jelenlegi állapotára és szükségleteire stb. vonatkozó legális* és illegális anyagot. …

* E tekintetben különösen fontos a legális anyag, és mi különösen elmaradtunk a legális anyag rendszeres gyűjtése és felhasználása terén. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy kizárólag legális anyag alapján még csak meg lehet írni valahogyan egy szakszervezeti brosúrát, de kizárólag illegális anyag alapján semmiképpen sem. Ha például a „Rabocsaja Miszl” kiadványaiban szereplő kérdésekről gyűjtenénk illegális anyagot a munkások körében, csak hiába pazarolnánk a forradalmárok erejét (akiket ebben legális funkcionáriusok is könnyen helyettesíthetnének), és mégsem kapnánk jó anyagot egyetlen esetben sem, mert a munkás, aki többnyire csak egy nagy gyár egyik részlegét és munkájának majdnem mindig csak a gazdasági eredményeit ismeri, de nem ismeri általános feltételeit és előírt rendjét, nem tehet szert olyan ismeretekre, amelyekkel a gyári tisztviselők, felügyelők, orvosok stb. rendelkeznek, és amelyekkel apró újságtudósításokban és speciális ipari, egészségügyi, zemsztvo- stb. kiadványokban tömegével találkozunk.

Mintha csak most történt volna, úgy emlékszem „első kísérletemre”, amelyet soha többé meg nem ismételnék. Hetekig vesződtem azzal, hogy valósággal „kivallattam” egy hozzám ellátogató munkást arról az óriási gyárról, amelyben dolgozott. Igaz, a leírással (egyetlenegy gyár leírásával!), ha igen nehezen is, úgy-ahogy mégiscsak elkészültem, de megtörtént, hogy a munkás a megbeszélések után homlokát törölgetve mosolyogva mondta: „Könnyebb túlórában dolgozni, mint megfelelni a maga kérdéseire!”

Minél erélyesebben folytatjuk a forradalmi harcot, a kormány annál inkább kénytelen legalizálni a „szakszervezeti” munka egy részét, és ezzel leveszi vállunkról a teher egy részét.*

… Ezek a brosúrák először is rengeteg olyan szakmai részletkérdéstől szabadítanák meg szociáldemokrata sajtónkat, amelyek speciálisan csak egy-egy iparág munkásait érdeklik; másodszor, lerögzítenék a szakszervezeti harcban szerzett tapasztalataink eredményeit, megőriznék az összegyűjtött anyagot, amely most a szó szoros értelmében elvész a röplapok és töredékes tudósítások tömkelegében, és általánosítanák az anyagot; harmadszor, mintegy vezérfonalul szolgálhatnának az agitátorok számára, mivel a munkafeltételek aránylag lassan változnak, egy-egy iparág munkásainak legfontosabb követelései igen sokáig ugyanazok maradnak (v. ö. a Moszkva-vidéki takácsok 1885. évi követeléseit a Pétervár-vidéki takácsok 1896. évi követeléseivel), és így ezeknek a követeléseknek és szükségleteknek összefoglalása éveken át kitűnő segítséget nyújthatna az elmaradt vidékeken vagy az elmaradt munkásrétegek közt folyó gazdasági agitáció számára; az egyik vidék sikeres sztrájkjainak példái, az egyik hely munkásainak magasabb életszínvonaláról, jobb munkafeltételeiről szóló adatok újabb és újabb harcra serkentenék más vidékek munkásait is; negyedszer, ha a szociáldemokrácia magára vállalná a szakszervezeti harc általánosításának kezdeményezését és ilymódon megszilárdítaná az orosz szakszervezeti mozgalom és a szocializmus kapcsolatát, egyúttal arról is gondoskodnék, hogy trade-unionista munkánknak általános szociáldemokrata munkánkhoz viszonyított része se túlságosan kicsi, se túlságosan nagy ne legyen. Egy helyi szervezetnek, ha elszakad más városok szervezeteitől, igen nehéz, sőt olykor majdnem lehetetlen megtartania a helyes arányt ezen a téren (és a „Rabocsaja Miszl” példája mutatja, milyen hihetetlen mértékben eltolódhat ez az arány a trade-unionizmus javára). De sohasem lesz nehéz megállapítania ezt a helyes arányt a forradalmárok országos szervezetének, amely rendíthetetlenül a marxizmus álláspontján áll, az egész politikai harcot vezeti és a hivatásos agitátorok törzskarával rendelkezik.

V
Egy országos politikai lap „terve”

„Az «Iszkra» legnagyobb baklövése e tekintetben az országos párt szervezésére irányuló «terve»” (vagyis „Mivel kezdjük?” c. cikke) — írja B. Kricsevszkij („Rabocseje Gyelo”, 10. sz. 30. old.), azzal a tendenciával vádolva bennünket, hogy „az elméletet elszigeteljük a gyakorlattól és így holt doktrínává merevítjük”. És Martinov rádupláz, mondván: „Az «Iszkrá»-nak azt a tendenciáját, hogy kisebbítse a szürke mindennapi harc előrehaladó menetének jelentőségét a ragyogó és tökéletes eszmék propagálásával szemben … betetőzte pártszervezési terve, amelyet a 4. számban közzétett «Mivel kezdjük?» c. cikkében javasol” (ugyanott, 61. old.). Végül a legutóbbi időben L. Nagyezsgyin is csatlakozott azokhoz, akik felháborodtak ezen a „terven” (az idézőjelek a terv ironikus lebecsülését akarják kifejezni). Éppen most kaptuk meg L. Nagyezsgyinnek „A forradalom előestéje” c. brosúráját (a már ismert Szabadság „forradalmi szocialista csoport” kiadása), amelyben kijelenti, hogy „aki most olyan szervezetről beszél, amelynek szálai egy országos laptól indulnak ki, az íróasztal mellett költ eszméket és szobatudós-munkát végez” (126. old.) — az „irodalmárkodik” stb.

Hogy terroristánk közösséget vállalt a „szürke, mindennapi harc előrehaladó menetének” védelmezőivel, az nem lephet meg bennünket azok után, hogy a politikáról és a szervezetről szóló fejezetekben feltártuk közelségük gyökereit. De nyomban meg kell jegyeznünk, hogy egyedül L. Nagyezsgyin, és csakis ő igyekezett lelkiismeretesen a mélyére hatolni egy neki nem tetsző cikk gondolatmenetének, és ő volt az egyetlen, aki érdemben próbált válaszolni rá, míg a „Rabocseje Gyelo” érdemben az égvilágon semmit sem mondott, hanem csak arra törekedett, hogy egész sereg illetlen, demagóg kirohanással összekuszálja a kérdést. És bármennyire kellemetlen is, előbb ennek az Augiász-istállónak a kitisztítására kell időt vesztegetnünk.

a) Ki sértődött meg a „Mivel kezdjük?” c. cikk miatt?

Idézünk egy csokorra valót azokból a kifejezésekből és kitörésekből, melyekkel a „Rabocseje Gyelo” nekünk rontott. „Nem az újság tudja megteremteni a pártszervezetet, hanem fordítva…” „Egy lap, amely a párt fölött áll, amelyet a párt nem ellenőriz és független a párttól, mert saját megbízottainak hálózatával rendelkezik…” „Hogy történhetett meg az a csoda, hogy az «Iszkra» megfeledkezett annak a pártnak ténylegesen létező szociáldemokrata szervezeteiről, amelyhez maga is hozzátartozik? ..” „Akiknek szilárd elveik és megfelelő terveik vannak, azok egyben a párt reális harcának legfelsőbb szabályozói is, akik terveik végrehajtását diktálják neki…” „A terv eleven és életerőtől duzzadó szervezeteinket az árnyak birodalmába száműzi, és a megbízottak fantasztikus hálózatát akarja életrehívni. ..” „Ha az «Iszkra» tervét végrehajtanák, ez arra vezetne, hogy nyoma sem maradna a nálunk kialakulóban levő Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártnak …” „Egy propaganda-lap a gyakorlati forradalmi harc korlátlan hatalmú törvényhozójává válik, amelyet senki sem ellenőriz …” „Mit szóljon pártunk ahhoz, hogy teljesen alárendelik egy autonóm szerkesztőségnek” stb. stb.

Mint az olvasó az idézetek tartalmából és hangjából láthatja, a „Rabocseje Gyelo” megsértődött. De nem magát érzi sértve, hanem úgy gondolja, hogy pártunk szervezeteit és bizottságait érte sérelem, mert az „Iszkra” állítólag az árnyak birodalmába akarja száműzni őket, sőt még a nyomukat is el akarja tüntetni. Valóban szörnyű dolgok! Csak az a különös, hogy a „Mivel kezdjük?” c. cikk 1901 májusában jelent meg, a „Rabocseje Gyelo” cikkei 1901 szeptemberében, most pedig már 1902 január közepe van, és ez alatt az öt hónap alatt (sem szeptember előtt, sem szeptember után) egyetlen pártbizottság és egyetlenpártszervezet sem emelte fel szavát hivatalosan ez ellen a szörnyeteg ellen, mely a bizottságokat és a szervezeteket az árnyak birodalmába akarja száműzni! Pedig ez alatt az idő alatt az „Iszkrá”-ban is és számos más, helyi és nem helyi kiadványban is tucatjával és százával jelentek meg közlemények Oroszország minden tájáról. Hogyan történhetett akkor, hogy azok, akiket az árnyak birodalmába akarnak száműzni, nem vették ezt észre és nem is sértődtek meg miatta — hanem megsértődött egy harmadik személy?

Azért történhetett ez, mert a bizottságok és más szervezetek komoly munkával vannak elfoglalva és nem érnek rá „demokratásdit” játszani. A bizottságok elolvasták a „Mivel kezdjük?” c. cikket, felismerték, hogy ez a cikk kísérletet tesz „bizonyos szervezési terv kidolgozására, hogy mindenfelől hozzáfoghassunk a szervezet felépítéséhez”, és mivel igen jól tudták és látták, hogy a „sok fél” közül egyik sem gondol arra, hogy „hozzáfogjon az építéshez”, amíg meg nem győződik a szükségességéről és az építési terv helyességéről, természetesen eszük ágában sem volt „megsértődni” azoknak hallatlan vakmerősége miatt, akik az „Iszkrá”-ban ezt merték mondani: „Minthogy a kérdés halaszthatatlanul fontos, mi a magunk részéről elhatároztuk, hogy az elvtársak figyelmébe ajánljuk vázlatos tervünket, amelyet részletesebben is kifejtünk rövidesen megjelenő brosúránkban.” Hát lehetséges volt meg nem érteni — ha lelkiismeretesen foglalkoztak az üggyel —, hogy amennyiben az elvtársak elfogadják a figyelmükbe ajánlott tervet, akkor nem „alárendeltségből” fogják megvalósítani, hanem azért, mert meg vannak róla győződve, hogy ez közös ügyünk érdekében szükséges; ha pedig nem fogadják el, akkor a „vázlat” (mily nagyképű szó, nemde?) úgyis csak vázlat marad? Hát nem demagógia az, ha nemcsak úgy hadakoznak egy tervvázlat ellen, hogy „pozdorjává zúzzák” és az elvtársaknak a terv elvetését tanácsolják, hanem úgy is, hogy a forradalmi dolgokban járatlan embereket ráuszítják a vázlat szerzőire, kizárólag csak azért, mert oly vakmerők, hogy „törvényhozókként” „legfelsőbb szabályozókként” lépnek fel, vagyis egy tervvázlatot merészelnek javasolni?? Fejlődhetik-e, előrehaladhat-e pártunk, ha egy kísérletet, amelynek az a célja, hogy a helyi funkcionáriusokat átfogóbb nézetek, feladatok, tervek stb. színvonalára emelje, nemcsak abból a szempontból elleneznek, hogy helytelenek ezek a nézetek, hanem abból a szempontból is, hogy „sértő”, hogy bennünket „akarnak” „felemelni”? Hiszen L. Nagyezsgyin is „pozdorjává zúzta” tervünket, de nem merült bele annyira a demagógiába, hogy azt már nem is lehet pusztán naivsággal vagy primitív politikai nézetekkel magyarázni, és kezdettől fogva határozottan elutasította azt a vádat, hogy mi „felügyeletet” akarunk gyakorolni a „párt felett”. Ezért Nagyezsgyin terv-bírálatára érdemben válaszolhatunk és kell is válaszolnunk, míg a „Rabocseje Gyeló”-nak válaszunk csak megvetés lehet.

De megvetésünk azzal az íróval szemben, aki odáig süllyed, hogy „korlátlan hatalomról” és „alárendeltségről” kiabál, még nem ment fel minket az alól a kötelességünk alól, hogy kibogozzuk azt a zagyvaságot, amellyel az efféle emberek traktálják az olvasót. És itt szemléltetően bemutathatjuk mindenkinek, hogy mi fán teremnek ezek a „széles demokratizmusról” szóló közhelyek. Azzal vádolnak bennünket, hogy megfeledkezünk a bizottságokról, hogy az árnyak birodalmába akarjuk vagy próbáljuk száműzni őket stb. Hogyan válaszoljunk ezekre a vádakra, amikor jóformán semmit sem mondhatunk az olvasónak a bizottságokhoz való valóságos viszonyunkról, mert a konspiráció kötelez? Akik arcunkba vágják ezt a nyegle és a tömeget felizgató vádat, előnyben vannak velünk szemben, mert felelőtlenül fecsegnek, mert nem törődnek a forradalmár kötelességével, aki gondosan elrejti a világ szeme elől azokat az összeköttetéseit és kapcsolatait, amelyekkel rendelkezik, s amelyeket most létesít vagy igyekszik létesíteni. Érthető, ha egyszersmindenkorra visszautasítjuk, hogy ilyen emberekkel keljünk versenyre a „demokratizmus” terén. Ami pedig azt az olvasót illeti, aki nincsen beavatva minden pártügybe, vele szemben az a kötelességteljesítés egyetlen módja, hogy ne arról beszéljünk neki, ami van és ami „im Werden”* van, hanem csak parányi részéről annak, ami volt és amiről mint elmúlt dologról, már szabad beszélnünk.

A Bund „bitorló voltunkra”** céloz, a külföldi „Szövetség” azzal vádol bennünket, hogy a pártnak még a nyomát is el akarjuk tüntetni. Parancsukra, uraim. Önök teljes elégtételt kapnak, ha a közönségnek elmondunk négy tényt a múltból.

Az első*** tény: az egyik „Harci Szövetség” tagjai, akik közvetlenül résztvettek pártunk megalakításában és elküldték képviselőjüket az alakuló pártkongresszusra, megállapodtak az „Iszkra” csoport egyik tagjával, hogy külön munkáskönyvtárt szerveznek, amely majd az egész mozgalom szükségleteit ellátja. A munkáskönyvtár szervezése nem sikerül és a könyvtár számára ír tbrosúrák — „Az orosz szociáldemokraták feladatai”**** és „Az új gyári törvény” — kerülő úton és harmadik személyek közvetítésével külföldre kerülnek, s ott nyomtatják ki őket.

A második tény: a Bund Központi Bizottságának tagjai azzal a javaslattal fordulnak az „Iszkra” csoport egyik tagjához, hogy szervezzenek, mint a Bund mondotta, egy „irodalmi laboratóriumot”. …

*— keletkezőben, létesülőben van. — Szerk.*

** „Iszkra”, 8. sz., az Oroszországi és Lengyelországi Általános Zsidó Munkásszövetség Központi Bizottságának válasza a nemzeti kérdésről írt cikkünkre.**

*** Ezeket a tényeket szándékosan nem abban a sorrendben közöljük, ahogyan megtörténtek.***

**** Lásd ebben a kötetben 150—169. old.****

… Amellett hangsúlyozzák, hogy ha ez nem sikerülne, mozgalmunk erősen visszaeshet. A tárgyalások eredménye „A munkásügy Oroszországban” c. brosúra*. …

* Mellesleg megjegyezve, e brosúra szerzője felkért, jelentsem be, hogy ezt a brosúrát mint előbbi brosúráit is, abban a feltevésben küldték meg a „Szövetségnek”, hogy kiadványainak szerkesztője a „Munka Felszabadítása” csoport (bizonyos körülmények folytán ebben az időben, vagyis 1899 februárjában nem tudhatta, hogy a szerkesztőség megváltozott). Ezt a brosúrát a Liga rövidesen újra ki fogja adni.*

… A harmadik tény: a Bund Központi Bizottsága egy vidéki városka közvetítésével azzal a javaslattal fordul az „Iszkra” egyik tagjához, hogy vállalja el az újra megindítandó „Rabocsaja Gazeta” szerkesztését és természetesen beleegyező választ kap. Utóbb a javaslat megváltozik: munkatársnak kérik, mivel a szerkesztőséget illetőleg új kombináció merült fel. Természetesen ezúttal is beleegyező választ kap. Az illető cikkeket küld (amelyeket sikerült megőrizni): a „Programunk”-at, amely határozottan tiltakozik a bernsteinizmus, a legális irodalomban és a „Rabocsaja Miszl”’-ben bekövetkezett fordulat ellen; a „Legközelebbi feladatunk”-at („egy rendszeresen megjelenő és az összes helyi csoportokkal szoros kapcsolatban álló pártlap szervezéséről” és a mindenütt lábrakapott „kontárkodás” fogyatékosságairól); az „Égető kérdés”-t (annak az ellenvetésnek taglalását, hogy mielőtt országos lapot alapítanánk, előbb fejleszteni kell a helyi csoportok tevékenységét; a cikk hangsúlyozza a „forradalmi szervezet” elsőrendű fontosságát, azt, hogy „a szervezőmunkát, a fegyelmet és a konspiratív technikát a tökéletesség legmagasabb fokára kell emelni”). A „Rabocsaja Gazetá”-t nem indítják meg újra és a cikkek nem kerülnek nyomdába.

A negyedik tény: a pártunk soronlevő második kongresszusát szervező bizottság tagja közli az „Iszkra” csoport tagjával a kongresszus programját, és ezt a csoportot jelöli az újra megindítandó „Rabocsaja Gazeta” szerkesztésére. Ezt a — hogy úgy mondjuk — előzetes lépését jóváhagyja az a bizottság is, amelyhez a szervező bizottság tagja tartozott, és a Bund Központi Bizottsága is; az „Iszkra” csoportot értesítik a kongresszus helyéről és idejéről, de a csoport (mivel több okból nem volt bizonyos benne, hogy elküldheti-e képviselőjét erre a kongresszusra) írásbeli jelentést is készít a kongresszusnak. Ez a jelentés azt a gondolatot fejti ki, hogy a mostani zűrzavar idején csupán a Központi Bizottság megválasztásával nem oldjuk meg az egyesülés kérdését, sőt azzal még azt is kockáztatjuk, hogy egy újabb gyors és teljes lebukás esetén, amely az igen rossz konspiráció következtében több mint valószínű, kompromittáljuk a párt megalapításának nagy eszméjét; ezért tehát azzal kell kezdenünk, hogy valamennyi bizottságot és az összes többi szervezetet felszólítjuk az újra megindított közös lap támogatására, amely reálisan, tényleges szálakkal fűzi össze az összes bizottságokat, reális kiképzést nyújt az egész mozgalom vezető csoportjának, s ezt a bizottságok által létrehozott csoportot aztán a bizottságok és a párt már könnyen Központi Bizottsággá alakíthatja át, mihelyt ez a csoport megnő és megerősödik. A kongresszust azonban a sorozatos lebukások miatt nem tartják meg, és a jelentést konspirációs okokból megsemmisítik; csak néhány elvtárs olvasta, többek közt egy bizottság meghatalmazottai is.

Most ítéljen maga az olvasó, minek nevezzük a Bund módszerét, amely arra céloz, hogy bitorlók vagyunk, és minek minősítsük a „Rabocseje Gyeló”-nak azt az érvét, hogy mi az árnyak birodalmába akarjuk száműzni a bizottságokat, hogy a párt szervezetét olyan szervezettel akarjuk „helyettesíteni”, amely egy újság eszméit terjeszti. Hiszen éppen a bizottságok többszöri felszólítására jelentettük nekik, hogy egy meghatározott közös munkatervet kell elfogadni. Éppen a pártszervezet részére dolgoztuk ki ezt a tervet a „Rabocsaja Gazeta” számára írt cikkekben és a pártkongresszusnak szánt beszámolóban, és ezt megintcsak azok felszólítására tettük, akiknek olyan befolyásos helyzetük volt a pártban, hogy kezükbe vehették a párt (tényleges) helyreállításának kezdeményezését. És csak azután tartottuk elodázhatatlan kötelességünknek egy nemhivatalos lap kiadását, hogy a pártszervezet kétszeri kísérlete, amelyet velünk együtt tett, hogy a párt központi lapját hivatalosan újra megindítsa, kudarccal végződött, mert azt akartuk, hogy a harmadik kísérletnél az elvtársak már bizonyos tapasztalati eredményeket lássanak maguk előtt és necsak sejtelmes feltételezéseket. Most már mindenki láthatja ennek a kísérletnek egynémely eredményét, és minden elvtárs megítélheti, helyesen értettük-e kötelességünket, és mit kell gondolni azokról, akik — mert egyeseknek bebizonyítottuk, hogy a „nemzeti” kérdésben következetlenek, másoknak pedig, hogy elvtelen ingadozásuk megengedhetetlen — bosszúságukban félre akarják vezetni azokat, akik nem ismerik a közelmúlt eseményeit.

b) Lehet-e a lap kollektív szervező?

A „Mivel kezdjük?” c. cikk éppen ezt a kérdést veti fel és igenlő választ ad rá. Ez a cikk veleje. Tudomásunk szerint egyedül L. Nagyezsgyin próbálta ezt a kérdést érdemben taglalni, és bizonyítani, hogy a kérdést csakis tagadólag lehet eldönteni. Okfejtését teljes egészében idézzük:

„ . . . Nagyon tetszik, hogy az «Iszkra» (4. sz.) felveti egy országos lap szükségességének kérdését, de sehogy se érthetünk egyet azzal, hogy ehhez a kérdéshez az a cím illenék, hogy «Mivel kezdjük?». Ez kétségkívül a legfontosabb dolgok egyike, de sem ezzel, sem népszerű röpiratok egész sorozatával, sem kiáltványok halmazával nem lehet megvetni a forradalmi pillanat követelményeinek megfelelő harci szervezet alapját. Hozzá kell fognunk erős helyi politikai szervezetek kiépítéséhez. Nálunk nincsenek ilyen szervezetek, nálunk főleg az intelligens munkások körében folyt a munka, a tömegek viszont majdnem kizárólag gazdasági harcot folytattak. Ha nem nevelünk erős helyi politikai szervezeteket, mit ér akkor még a legkitűnőbb országos lap is? Égő csipkebokor, amely örökké ég, de senkit sem gyújt lángra. Körülötte, érette gyűl össze és szervezkedik a nép — gondolja az «Iszkra». Pedig sokkal szívesebben gyülekeznék és szervezkednék valami konkrétabb dolog körül! Ilyen konkrét dolog lehet és csakis az lehet, ha minél több helyi lapot szervezünk, ha a munkásokat már most előkészítjük a tüntetésekre, ha a helyi szervezetek állandó munkát fejtenek ki a munkanélküliek között (állandóan röplapokat és röpiratokat terjesztenek közöttük, gyűlésekre hívják, a kormánnyal szemben ellenállásra buzdítják őket stb.). Eleven politikai munkát kell kezdeni vidéken, és ha majd ezen a reális talajon szükségessé válik az egyesülés, akkor ez nem lesz mesterséges, papiros-egyesülés, akkor majd nem lapokkal egyesítik a helyi munkát országos üggyé!” („A forradalom előestéje”, 54. old.)

Kiemeltük ennek az ékesszóló tirádának azokat a helyeit, amelyek a legszemléltetőbben bizonyítják, hogy a szerző helytelenül értékeli tervünket, és általában helytelen az „Iszkrá”-val itt szembeszegezett álláspontja. Ha nem nevelünk erős helyi politikai szervezeteket, mit sem fog érni a legkitűnőbb országos lap sem. Tökéletesen igaz. De éppen az a bökkenő, hogy az országos lapon kívül nincsen más eszközünkerős politikai szervezetek nevelésére. A szerző figyelmét elkerülte az „Iszkra” legfontosabb nyilatkozata, amelyet még akkor tett, mielőtt rátért volna „terve” kifejtésére: „olyan forradalmi szervezet létrehozására kell szólítani, amely egyesíteni tudja az összes erőket, és nemcsak névleg, hanem valójában is vezetni tudja a mozgalmat, vagyis mindenkor készen áll arra, hogy minden tiltakozást és minden fellángolást támogasson és kihasználjon a döntő ütközetre alkalmas haderők gyarapítására és megszilárdítására”. Most, február és március után elvben mindenki egyetért ezzel — folytatja az „Iszkra” —, de nekünk a kérdésnek nem elvi, hanem gyakorlati megoldására van szükségünk, azonnal határozott építési tervet kell kidolgoznunk, hogy különböző oldalról mindenki haladéktalanul hozzáfoghasson az építéshez. Bennünket pedig ismét visszahúznak a gyakorlati megoldástól ahhoz az elvileg helyes, vitathatatlan, nagy, de teljesen elégtelen és a dolgozók széles tömegei számára teljesen érthetetlen igazsághoz, hogy „erős politikai szervezeteket kell nevelni”! Már nem erről van szó, tisztelt szerző, hanem arról, hogy miként neveljük és miként kell kinevelni ezeket!

Nem igaz, hogy „nálunk főleg az intelligens munkások körében folyt a munka, a tömegek viszont majdnem kizárólag gazdasági harcot folytattak”. Ilyen formában ez a tétel a „Szvobodá”-tól megszokott, teljesen hibás módon szembeállítja az intelligens munkásokat a „tömeggel”. Nálunk az utóbbi években az intelligens munkások is „majdnem kizárólag gazdasági harcot folytattak”. Ez a dolog egyik oldala. Másrészt azonban a tömegek se fogják sohasem megtanulni a politikai harc vezetését, ha nem segítjük elő e harc vezetőinek nevelését, akár az intelligens munkások, akár az intellektuelek közül emelkedtek ki; ilyen vezetők pedig kizárólag csak úgy nevelődhetnek, ha rendszeresen, minden nap véleményt alkotnak politikai életünk minden oldaláról, a különböző osztályok minden tiltakozási és harci kísérletéről, bármi szolgáltasson is erre alkalmat. Ezért egyszerűen nevetséges, ha a „politikai szervezetek neveléséről” beszélnek és ugyanakkor a politikai lap „papiros munkáját” szembeállítják „az eleven helyi politikai munkával”! Hiszen az „Iszkra” lap-„terve” sem más, mint annak a „terve”, hogyan neveljünk ki olyan „harckészséget”, hogy támogassák a munkanélküliek mozgalmát is, a parasztlázadásokat is a zemsztvo-képviselők elégedetlenkedését is, és „a lakosság zúgolódását is a fennhéjázó cári kiskirályok ellen” stb. Hiszen aki ismeri a mozgalmat, az nagyon jól tudja, hogy a helyi szervezetek igen nagy többsége még csak nem is gondol erre, hogy még egyetlen szervezet egyetlenegyszer sem próbálta megvalósítani az „eleven politikai munka” itt körvonalazott távlatainak nagy részét, hogy amikor például a zemsztvo-értelmiség körében fokozódó elégedetlenségre és tiltakozásra próbálják irányítani a figyelmet, zavart álmélkodást kelt Nagyezsgyinben is („szent isten, csak nem a zemsztvo-képviselőknek írják ezt a lapot?” — „A forradalom előestéje”, 129. old.), az ökonomistákban is (levél az „Iszkra” 12. számában) és sok gyakorlati funkcionáriusban is. Ilyen feltételek között „kezdeni” csak azzal lehet, hogy az embereket arra késztetik, hogy gondolkodjanak mindezen, összegezzék és általánosítsák az erjedés és az aktív harc minden szikrányi felvillanását. Ma, amikor lefokozzák a szociáldemokrata feladatokat, „eleven politikai munkát” kizárólageleven politikai agitációval lehet kezdeni, ami lehetetlen gyakran megjelenő és rendszeresen terjesztett országos lap nélkül.

Azok, akik az „Iszkra” „tervét” „irodalmárkodásnak” tekintik, egyáltalán nem értették meg a terv lényegét, és célnak nézték azt, amit a jelen pillanatban legmegfelelőbb eszközként helyezünk előtérbe. Ezek az emberek nem vettek maguknak annyi fáradságot, hogy elgondolkozzanak azon a két hasonlaton, amellyel szemléltetően illusztráltuk a javasolt tervet. Egy országos politikai lap megszervezésének kell lennie annak a vezérfonalnak — mondotta az „Iszkra” —, amelyet követve szüntelenül fejleszthetnők, mélyíthetnők és szélesíthetnők ezt a szervezetet (vagyis a forradalmi szervezetet, amely mindig kész támogatni minden tiltakozást és minden fellobbanást). Mondják kérem: talán az is „papiros”-munka, amikor a kőművesek, akik egy óriási, sohasem látott épület köveit különböző helyeken kezdik lerakni, zsinórt feszítenek ki, hogy segítségükre legyen a helyes lerakásban, megmutassa a közös munka végcélját, lehetővé tegye minden egyes kő, sőt minden egyes kődarabka megfelelő elhelyezését, amely az előző és a következő kődarabkához illesztve tökéletes és átfogó vonalat eredményez? Hát nem éppen az a pillanat következett el most pártéletünkben is, hogy megvannak a kövek, megvannak a kőművesek, csak éppen az a zsinór hiányzik, amelyet mindenki láthat, s amely mindenkinek irányt mutathatna? Hadd kiabáljanak, hogy mi parancsolgatni akarunk, amikor a zsinórt kifeszítjük. Ha parancsolgatni akartunk volna, uraim, akkor lapunkra „Iszkra 1. szám” helyett azt írtuk volna fel, hogy „Rabocsaja Gazeta 3. szám”, mint egyes elvtársak javasolták, és amit teljes joggal megtehettünk volna a fentebb ismertetett események után. De nem tettük ezt; szabad kezet akartunk biztosítani magunknak, hogy kérlelhetetlen harcot folytathassunk minden álszociáldemokrata ellen; azt akartuk, hogy zsinórunkat, amennyiben helyesen feszítettük ki, a helyességéért becsüljék, nem pedig azért, mert hivatalos szerv húzta ki.

„A helyi tevékenység központi szervekben való egyesítésének kérdése bűvös körben forog — oktat ki bennünket L. Nagyezsgyin —, az egyesüléshez egynemű elemek kellenek, ezt az egyneműséget pedig csak valami egyesítő hozhatja létre, de ez az egyesítő valami csak erős helyi szervezetek terméke lehet, amelyek ma korántsem egynemű jellegűek.” Ez éppoly tiszteletreméltó és éppoly kétségbevonhatatlan igazság, mint az, hogy erős politikai szervezeteket kell nevelni. És éppoly meddő igazság, mint amaz. Minden kérdés „bűvös körben forog”, mert az egész politikai élet láncszemek végtelen sorának végtelen láncolata. A politikus minden művészete abból áll, hogy megtalálja és vasmarokkal ragadja meg éppen azt a láncszemet, amelyet a legkevésbé lehet kiütni kezéből, amely az adott pillanatban a legfontosabb, amely a leginkább biztosítja, hogy aki ezzel a láncszemmel rendelkezik, az az egész lánccal is rendelkezhet*. …

* Kricsevszkij elvtárs és Martinov elvtárs! Felhívom figyelmüket a „korlátlan hatalom”, a „nem ellenőrzött tekintély”, a „legfelsőbb szabályozás” stb. e felháborító megnyilvánulására. Képzeljék csak: az egész lánccal akar rendelkezni!! Mielőbb emeljenek panaszt ellene. Kész téma, két vezércikk is kitelik belőle a „Rabocseje Gyelo” 12. számába!*

… Ha volna tapasztalt kőművesosztagunk, amely annyira össze tudja hangolni munkáját, hogy zsinór nélkül is a kellő helyre rakja a köveket (ami — elvontan véve — egyáltalán nem lehetetlen), akkor talán már egy másik láncszemhez is hozzáfoghatnánk. De éppen az a bökkenő, hogy még nincsenek tapasztalt és összhangban dolgozó kőműveseink, hogy igen gyakran egészen hiábavaló munkát végeznek, a köveket nem a közös zsinór mentén rakják le, hanem össze-vissza, úgyhogy az ellenség széthányhatja, mintha nem is kövek, hanem homokszemek volnának.

A másik hasonlat: „A lap nemcsak kollektív propagandista és kollektív agitátor, hanem kollektív szervező is. Ez utóbbi tekintetben a lap az épülő ház körül emelt állványzathoz hasonlítható, amely megmutatja a tervezett épület körvonalait, megkönnyíti az egyes építők közötti érintkezést, segítségükre van a munka elosztásában és a szervezett munkával elért közös eredmények áttekintésében”**. …

** Martinov a „Rabocseje Gyeló”-ban ennek az idézetnek csak az első mondatát közölte (10. sz. 62. old.), s éppen a második mondatot hagyta ki, mintegy hangsúlyozva ezzel, hogy nem kíván a kérdéssel érdemben foglalkozni, vagy hogy képtelen megérteni a kérdés lényegét.**

… Ugye, mennyire túlbecsüli a szerepét az irodalmár, a szobatudós?! Állványzatra semmi szüksége sincs a lakóháznak, az állványzatot a legsilányabb anyagból és akkor is csak rövid időre építik és tűzre vetik, mihelyt az épület nagyjában elkészült. Ami a forradalmi szervezetek építését illeti, a tapasztalat tanúsága szerint néha állványzat nélkül is sikerül őket felépíteni, mint például a 70-es években. Most azonban el sem képzelhető, hogy a számunkra szükséges épületet állványzat nélkül fel lehessen építeni.

Nagyezsgyin nem ért egyet ezzel és azt mondja: „a lap körül, valójában érette gyűl össze és szervezkedik a nép — gondolja az «Iszkra». Pedig sokkal szívesebben gyülekeznék és szervezkednék valami konkrétabb dolog körül!” Úgy, úgy: „sokkal szívesebben valami konkrétabb dolog körül …” Azt mondja az orosz közmondás: ne köpj a kútba, — még magad is ihatsz belőle. De vannak emberek, akik nem átallanak inni abból a kútból, amelybe már beleköptek. Mi minden aljasságot nem mondottak már nekünk a mi nagyszerű legális „Marx-kritikusaink” és a „Rabocsaja Miszl” illegális hódolói ennek a konkrétabb dolognak a nevében! Milyen ólomsúllyal nehezedik egész mozgalmunkra szűklátókörűségünk, a kezdeményezés hiánya és félénkségünk, amelyet azzal a hagyományos érvvel igyekeznek igazolni, hogy „sokkal szívesebben valami konkrétabb dolog körül!” És Nagyezsgyin, aki azt tartja magáról, hogy különösen finom „életérzéke” van, aki különösen szigorúan ítélkezik a „szobatudósok” felett, aki (hogy szellemesnek lássék) azzal vádolja az „Iszkrá”-t, hogy mindenben ökonomizmust hajlandó látni, aki azt képzeli, hogy messze felette áll annak, semhogy komolyan vegye az ortodoxokra és kritikusokra való felosztást, — ez a Nagyezsgyin nem veszi észre, hogy érveivel éppen annak a szűklátókörűségnek malmára hajtja a vizet, amely őt is annyira felháborítja, hogy abból a kútból iszik, amelybe már alaposan beleköpdöstek! Bizony nem elég, ha valaki őszintén felháborodik a szűklátókörűségen, ha ég a vágytól, hogy felemelje azokat, akik térdreborulnak a szűklátókörűség előtt; mit ér az egész, ha az, aki felháborodik, kormány és vitorlák nélkül száguld, és akárcsak a hetvenes évek forradalmárai, „ösztönösen” az „izgató terrorba”, az „agrárterrorba”, a „vészharangba” stb. kapaszkodik. Nézzük csak ezt a „konkrétabb dolgot”, ami körül — mint gondolja — „sokkal szívesebben” gyülekeznek és szervezkednek: 1. a helyi lapokat; 2. a tüntetések előkészítését; 3. a munkanélküliek közötti munkát. Első pillanatra látni, hogy mindezt egészen véletlenül, találomra rángatták elő, hogy mondjanak valamit, mert akárhogy nézzük is őket, képtelenség olyasmit látni bennük, ami különösen alkalmas arra, hogy „gyülekezésre” és „szervezkedésre” ösztönözzön. Hiszen ugyanaz a Nagyezsgyin két oldallal tovább azt mondja: „ideje már leszögeznünk azt a tényt, hogy a helyi munka felettébb nyomorúságos, a bizottságok a tizedrészét sem teszik meg annak, amit megtehetnének . . . jelenlegi egyesítő központjaink — puszta fikció, forradalmi bürokrácia az egész, egymás kölcsönös előléptetése generálisokká; és így lesz ez mindaddig, amíg nem fejlődnek ki erős helyi szervezetek.” Ezekben a szavakban a túlzások mellett kétségkívül sok keserű igazság rejlik, de tényleg nem látja Nagyezsgyin az összefüggést a nyomorúságos helyi munka és a vezetők szűk látóköre, tevékenységi körük szűk volta között, ami elkerülhetetlen a helyi szervezetek keretei közé zárkózott vezetők képzetlensége mellett? Tán ő is elfelejtette — mint a „Szvobodá”-ban a szervezetről megjelent cikk szerzője —, hogy a kiterjedt helyi sajtóra való átmenetet (1898 óta) nyomon kíséri az ökonomizmus és a „kontárkodás” különös megerősödése? De ha a „kiterjedt” helyi sajtót lehetséges volna valamelyest is kielégítően megszervezni (fentebb azonban kimutattuk, hogy ez — egészen különleges esetek kivételével — lehetetlen), a helyi lapok még akkor sem tudnák a forradalmárok összes erőit az önkényuralom elleni közös támadásra, egységes harc vezetésére „összegyűjteni és megszervezni”. Ne feledjük el, hogy itt csak a lap „összegyűjtő”, szervező jelentőségéről van szó, és a széttagoltságot védelmező Nagyezsgyinnek feltehetnők saját ironikus kérdését: „nem örököltünk-e valahonnan 200 000 forradalmi szervezőt?” Továbbá: a „tüntetések előkészítését” már csak azért sem lehet szembeállítani az „Iszkra” tervével, mert ez a terv éppen hatalmas tüntetések szervezését tekinti egyik céljának, és csak a praktikus eszköz megválasztásáról van szó. Nagyezsgyin itt ismét belezavarodott a dologba, mert szem elől tévesztette, hogy csak egy már „összegyűjtött és megszervezett” hadsereg tud tüntetéseket „előkészíteni” (amelyek eddig legtöbbnyire egészen spontán zajlottak le), mi pedig nem értünk az összegyűjtéshez és szervezéshez. „A munkanélküliek közötti munka.” Megint ugyanaz a zűrzavar, mert ez is a már mozgósított hadsereg egyik hadművelete, nem pedig a hadsereg mozgósításának terve. Hogy Nagyezsgyin itt is mennyire lebecsüli széttagoltságunk káros voltát, a „200 000 szervező” hiányát, az a következőkből látható: az „Iszkrá”-t sokan szemrehányással illették (többek közt Nagyezsgyin is), amiért olyan szűkös értesülései vannak a munkanélküliségről, és csak alkalmi tudósításokat közöl a falusi élet hétköznapi jelenségeiről. A szemrehányás jogos, de az „Iszkra” „önhibáján kívül bűnös” ebben. Mi igyekszünk a falun is „kifeszíteni” a „zsinórt”, de ott jóformán sehol sincs kőműves, és mindenkit biztatnunk kell — még azt is, aki csak a leghétköznapibb eseményről tudósít —, abban a reményben, hogy így megsokszorozzuk a munkatársak számát ezen a területen és végre mindannyian megtanuljuk, hogyan kell kiválogatni a valóban szembeszökő tényeket. De a tananyag oly kevés, hogy ha nem tesszük egész Oroszország közkincsévé, akkor igazán nincs miből tanulni. Kétségtelen, hogy aki csak megközelítően olyan agitátori képességekkel rendelkezik és csak megközelítően annyira ismeri a mezítlábasok életét, mint Nagyezsgyin, az megbecsülhetetlen szolgálatot tehetne a mozgalomnak, ha a munkanélküliek között agitálna. De véka alá rejtené a tehetségét, ha nem értesítené az összes orosz elvtársakat munkájának minden lépéséről, hogy tanulságul és példaként szolgáljon azoknak, akik nagy tömegükben még azt sem tudják, hogyan lássanak neki az új munkának.

Mostanában már mindenki hangoztatja, hogy milyen fontos az egyesülés, hogy mennyire szükséges „az összegyűjtés és a megszervezés”, de a legtöbb esetben semmilyen határozott elképzelésük sincs arról, hogy mivel kell kezdeni és hogyan kell megszervezni ezt az egyesülést. Bizonyára mindenki egyetért azzal, hogy ha „egyesíteni” akarjuk egy város különálló, mondjuk kerületi köreit, ehhez közös intézményekrevan szükség, vagyis nem csupán a közös „szövetség” elnevezésre hanem valóban közös munkára, az anyag, a tapasztalatok és erők kicserélésére, a funkciók elosztására is, és már nemcsak kerületek szerint, hanem az egész városi tevékenység különböző ágai szerint is. Mindenki egyetért azzal, hogy egy komoly konspiratív apparátus többe kerül (ha szabad ezt a kereskedelmi kifejezést használni), semhogy egyetlen kerület „eszközei” (természetesen anyagi és személyi eszközei) elbírnák, hogy ezen a szűk területen nem bontakozhat ki a szakember tehetsége. De ugyanez áll különböző városok egyesítésére is, mert egy-egy helység területe szintén rendkívül szűknek bizonyul, ami már be is bizonyosodott szociáldemokrata mozgalmunk történetében; fentebb a politikai agitáció és a szervezőmunka példáján részletesen kimutattuk ezt. Szükséges, elengedhetetlenül szükséges és elsősorban szükséges, hogy kiszélesítsük ezt a területet, hogy rendszeres közös munka alapján tényleges kapcsolatot létesítsünk a városok között, mert a széttagoltság lenyűgözi az embereket, akik „mintha veremben ülnének” (az „Iszkrá”-hoz intézett egyik levél írójának kifejezése szerint), nem tudják, mi történik a nagyvilágban, nem tudják kitől tanuljanak, hogyan szerezzenek tapasztalatokat, miként elégítsék ki széleskörű tevékenység utáni vágyakozásukat. És továbbra is állítom, hogy ennek a tényleges kapcsolatnak a megteremtését megkezdeni csak egy közös lappal, azzal az egyetlen rendszeresen funkcionáló országos vállalkozással lehet, amely összegezi a legkülönfélébb munkák eredményeit és ezzel arra ösztönzi az embereket, hogy fáradhatatlanul haladjanak előre azon a számtalan úton, amelyek mind a forradalomhoz vezetnek, mint ahogy minden út Rómába vezet. Ha nemcsak szavakban akarjuk az egyesülést, akkor minden helyi kör erőinek mondjuk a negyedrészét szentelje azonnal a közös ügyért folyó aktív munkának, és a lap mindjárt megmutatja neki* ennek az ügynek általános körvonalait, méreteit és jellegét, megmutatja, hogy melyek az egész országos munkában leginkább érezhető hiányok, hol nincs agitáció, hol gyenge a kapcsolat, a hatalmas közös gépezetnek melyik kerekét tudná megjavítani vagy jobbal pótolni a szóbanforgó kör. …

* Fenntartás: ha rokonszenvez ennek a lapnak az irányával és az ügy érdekében hasznosnak tartja, hogy munkatársa legyen, értve ezen nemcsak az irodalmi, hanem általában minden forradalmi együttműködést is. Megjegyzés a „Rabocseje Gyelo” számára: forradalmárok között, akik az ügyet, nem pedig a demokratásdi-játékot becsülik, akiknél a „rokonszenv” egybeesik a legaktívabb és legélénkebb részvétellel, ez a fenntartás magától értetődik.*

… Az a kör, amely még nem dolgozott, hanem csak munkát keres, már nem úgy kezdené mint a maga külön kis műhelyében a kézműves, aki nem ismeri sem az „ipar” eddigi fejlődését, sem az ipari termelés adott módszereinek általános állapotát, hanem mint egy hatalmas vállalkozás részese, amely teljes egészében visszatükrözi az önkényuralomra gyakorolt általános forradalmi nyomást. És minél tökéletesebb volna minden egyes kis kerék, minél nagyobb volna a közös ügy egy-egy részletén dolgozó munkások száma, annál sűrűbbé válnék hálózatunk, és annál kevesebb zavart okoznának sorainkban az elkerülhetetlen lebukások.

Már maga az újság terjesztésének funkciója is tényleges kapcsolatot kezdene létesíteni (ha rászolgálna az újság névre, vagyis ha rendszeresen jelennék meg, nem pedig — mint a vaskos folyóiratok — havonta egyszer, hanem körülbelül négyszer). Az egyes városok közötti érintkezés, amit megkövetel forradalmi ügyünk, ma még a legnagyobb ritkaság és mindenesetre kivétel; akkor ez az érintkezés szabállyá válnék és magától értetődően nemcsak az újság terjesztését biztosítaná, hanem (ami sokkal fontosabb) a tapasztalatok, az anyag, az erők és eszközök kicserélését is. A szervezőmunka terjedelme egyszeriben sokkal szélesebbé válnék, és az egyik helység sikerei az ország másik végén dolgozó elvtársakat állandóan további tökéletesedésre, a készen kapott tapasztalatok felhasználására serkentenék. A helyi munka a mainál sokkal gazdagabbá és változatosabbá válnék, mert az egész Oroszországból összegyűjtött politikai és gazdasági leleplezések szellemi táplálékot nyújtanának az összes szakmák legkülönbözőbb fejlődési fokon álló munkásainak, anyagot és alkalmat szolgáltatnának arra, hogy a legális sajtó célzásaiban, társasági beszélgetésekben és a „szégyenlős” kormányközleményekben érintett különböző kérdésekről vitával egybekötött előadásokat és felolvasásokat tartsanak. Minden fellobbanást, minden tüntetést méltatnának és minden szempontból megtárgyalnának Oroszország minden részében, ami felkeltené azt a vágyat, hogy ne maradjanak el a többitől, jobban csinálják, mint mások — (mi, szocialisták, egyáltalán nem vetünk el minden versenyt, minden „konkurenciát”!) —, hogy tudatosan készítsék elő azt, ami először valahogy ösztönösen ment, használják fel az adott hely vagy idő kedvező feltételeit, és ennek megfelelően változtassák meg a támadási tervet stb. Ugyanakkor a helyi munkának ez a felélénkülése elkerülhetővé tenné az összes erők kétségbeesett, „halálos” megfeszítését és az összes emberek kockáztatását, ami manapság gyakorta megtörténik a tüntetések és a helyi lap minden egyes számának megjelenése alkalmával; egyrészt a rendőrségnek sokkal nehezebb a „gyökerekig” hatolni, ha nem tudja, hol keresse őket; másrészt a rendszeres közös munka ránevelné az embereket arra, hogy a tervbevett támadás erejét összeegyeztessék a közös hadsereg meghatározott osztagának tényleges állapotával (mostanában szinte soha, senki sem gondol az ilyen összeegyeztetésre, mert a támadások kilenctizedrészben ösztönösen történnek), és nemcsak az irodalom, hanem a forradalmi erők más helyről való „átszállítását” is megkönnyítené.

Most ezek az erők a legtöbb esetben elvéreznek a szűkkörű helyi munkában, akkor azonban lehetővé válnék és állandóan alkalom adódnék arra, hogy egy-egy többé-kevésbé tehetséges agitátort vagy szervezőt átdobjunk az ország egyik végéről a másikra. Az emberek, kezdve azzal, hogy pártügyekben apró utazásokra vállalkoznak a párt költségén, lassanként megszoknák, hogy teljesen a párt szolgálatába álljanak, hivatásos forradalmárokká váljanak, igazi politikai vezetőkké képezzék magukat.

És ha csakugyan sikerülne elérnünk, hogy valamennyi helyi bizottság, helyi csoport és kör vagy jelentékeny többségük aktívan hozzáfogjon a közös munkához, akkor már a közeljövőben hetilapunk lehetne, amelyet tíz- és tízezer példányban rendszeresen terjesztenénk egész Oroszországban. Ez az újság egyik kis alkatrészévé válnék annak az óriási kovácsfújtatónak, amely az osztályharc és a népfelháborodás szikráit általános tűzvésszé éleszti. E körül az önmagában véve még nagyon ártalmatlan és még igen kicsi, de állandó és a szó teljes értelmében közös ügy körül rendszeresen gyülekezhetne és kiképzést nyerhetne a kipróbált harcosok állandó hadserege. S hamarosan kiemelkednének és kiválnának ennek a közös szervezeti építménynek állványzatán vagy építőpallóin dolgozó forradalmáraink közül a szociáldemokrata Zseljabovok, munkásaink közül az orosz Bebelek, akik élére állnának a mozgósított hadseregnek és talpraállítanák az egész népet, hogy végezzen Oroszország gyalázatával és átkával.

Ez az, amiről álmodoznunk kell!

* * *

„Álmodoznunk kell!” Leírtam ezeket a szavakat és megijedtem. Úgy éreztem, hogy az „egyesülési kongresszuson” ülök, velem szemben ott ülnek a „Rabocseje Gyelo” szerkesztői és munkatársai. És egyszercsak feláll Martinov elvtárs és fenyegetően fordul felém: „Engedje megkérdeznem, jogában áll-e még egy autonóm szerkesztőségnek, hogy a pártbizottságok előzetes megkérdezése nélkül álmodozzék?” Utána pedig feláll Kricsevszkij elvtárs és (filozofikusan elmélyítve Martinov elvtársat, aki már jóval előbb elmélyítette Plehanov elvtársat) még fenyegetőbben folytatja: „Én tovább megyek. Én azt kérdem, egyáltalán van-e joga egy marxistának álmodozni, hacsak nem felejti el, hogy Marx szerint az emberiség mindig csak megvalósítható feladatokat tűz maga elé, és hogy a taktika a párttal együtt növekvő feladatok növekedési folyamata?”

Elég, ha rágondolok ezekre a fenyegető kérdésekre, és máris végigfut a hátamon a hideg, és csak azon töröm a fejem, hová is bújhatnék. Megpróbálok Piszarev mögé bújni.

„Különféle ellentétek vannak — írta Piszarev az ábránd és a valóság ellentétéről. — Álmom elébevághat az események természetes menetének, vagy egészen más irányba térhet, — oda, ahova sohasem juthat el az események természetes menete. Az első esetben az álom semmiféle kárt nem okoz, sőt még támogathatja és fokozhatja a dolgozó ember energiáját … Az ilyen álmokban nincs semmi, ami rossz útra terelné vagy megbénítaná a munkaerőt. Sőt, ellenkezőleg. Ha az ember teljesen képtelen volna ilymódon álmodozni, ha nem tudna néha-néha előrevágtatni és képzeletében nem tudná előre látni annak az alkotásnak teljes és befejezett képét, amely éppen csak kezd kialakulni a keze között, akkor igazán nem tudom elképzelni, milyen indítóok tudná arra késztetni, hogy nagyszabású és fárasztó munkákba kezdjen a művészet, a tudomány és a gyakorlati élet terén és azokat be is fejezze … Az ábránd és a valóság ellentéte semmiféle kárt nem okoz, ha az ábrándozó komolyan hisz álmában, és az életben figyelmesen körültekintve, megfigyeléseit egybeveti légváraival, és általában lelkiismeretesen munkálkodik elképzeléseinek életrehívásán. Ha van valami érintkezési felület az ábránd és az élet között, akkor minden rendben van.”

Így — szerencsétlenségünkre — igen kevesen álmodoznak mozgalmunkban. És ebben leginkább a legális kritika és az illegális „uszálypolitika” józanságukkal, a „konkréthoz” való „közelségükkel” kérkedő képviselői a hibásak.

c) Milyen típusú szervezetre van szükségünk?

Az elmondottakból láthatja az olvasó, a mi „tervtaktikánk” abban áll, hogy nem hívunk azonnal rohamra, hanem „az ellenséges erőd szabályszerű ostromát” követeljük, másszóval: azt követeljük, hogy minden erőt egy állandó hadsereg egybegyűjtésére, megszervezésére és mozgósítására fordítsunk. Amikor kinevettük a „Rabocseje Gyeló”-t, mert az ökonomizmusról megfeledkezve minden átmenet nélkül rohamról kezdett kiabálni (a „Lisztok «Rabocsevo Gyela»” 1901 április havi 6. számában), a „Rabocseje Gyelo” persze azzal a váddal rontott nekünk, hogy „doktrinérok” vagyunk, hogy nem értjük forradalmi kötelességünket, hogy óvatosságra intünk stb. Minket természetesen cseppet sem lepett meg, hogy olyanok vádolnak bennünket ilyesmivel, akiknek egyáltalán nincsenek elveik, akik a mély értelműen hangzó „folyamat-taktikával” teszik túl magukat a dolgon, mint ahogy az sem lepett meg, hogy ezeket a vádakat ismételte Nagyezsgyin is, aki olimposzi magasságból általában megvetéssel tekint a szilárd programbeli és taktikai elvekre.

Azt mondják, hogy a történelem nem ismétlődik. De Nagyezsgyin mindenáron azt akarja, hogy megismétlődjék, és buzgón másolja Tkacsovot, ócsárolja a „forradalmi kultúrkodást” és „a népet hívó vészharangról”, „a forradalom előestéjének” különleges „szempontjáról” stb. kiabál. Úgylátszik, megfeledkezett arról az ismert mondásról, hogy ha egy történelmi esemény eredetije tragédia, akkor a másolata csak bohózat. A hatalom megragadásának kísérlete, amelyet Tkacsov propagandája készített elő és „rémítő” és valóban rémületet keltő terrorral hajtottak végre, fenséges esemény volt, viszont a kis Tkacsov „izgató” terrorja egyszerűen nevetséges, és különösen nevetséges, ha az átlagemberek szervezetének eszméjével egészíti ki.

„Ha az «Iszkra» — írja Nagyezsgyin — kilépne irodalmárkodó légköréből, akkor rájönne, hogy ez (az olyan jelenség, mint egy munkás levele az „Iszkra” 7. számában stb.) annak a tünete, hogy nagyon-nagyon hamar megkezdődik a «roham», és aki most” (sic!) „olyan szervezetről beszél, amelynek szálai egy országos laptól indulnak ki, az az íróasztal mellett költ eszméket és szobatudós munkát végez.” Micsoda képtelen zagyvaság! Egyrészt az izgató terror és az „átlagemberek szervezete”, kiegészítve azzal, hogy „sokkal szívesebben” gyülekeznének „valami konkrétabb” dolog, például a helyi újságok köré; másrészt pedig: aki „most” országos szervezetről beszél, az íróasztal mellett költ eszméket, vagyis nyíltabban és egyszerűbben szólva: „most” már késő! Hát a „helyi lapok széles szervezése”? Ez még nem késő, igen tisztelt L. Nagyezsgyin? Hasonlítsa csak össze ezzel az „Iszkra” álláspontját és taktikáját: az izgató terror ostobaság, és aki az átlagemberek szervezetéről és a helyi lapok széles szervezéséről beszél, az sarkig tárja a kaput az ökonomizmus előtt. A forradalmárok egységes országos szervezetéről kell beszélni és erről beszélni nem késő mindaddig, amíg meg nem kezdődik az igazi, nem pedig a papiros-roham.

„Igaz, ami a szervezést illeti, nem valami fényesen állunk — folytatja Nagyezsgyin —, igen, az «Iszkrá»-nak tökéletesen igaza van, amikor azt mondja, hogy haderőnk zöme önkéntesekből és felkelőkből áll . . . Az rendjén van, hogy önök józanul látják erőink állapotát, de miért kell emellett megfeledkezni arról, hogy a tömeg egyáltalán nem a mienk, s ezért nem is fogja megkérdezni tőlünk, hogy mikor indítsa meg a hadműveleteket és «lázongani» kezd … Ha majd megmozdul a tömeg, ösztönös romboló erejével lerohanhatja és elsöpörheti az «állandó hadsereget», amelyet mindegyre rendkívül rendszeres szervezetté készültek formálni, csak éppen elkéstek vele.” (A mi kiemelésünk.)

Csodálatos logika! Éppen azért, mert „a tömeg nem a mienk”, cseppet sem ésszerű és a jelen pillanatban nem is illik „rohamról” kiabálni, mert a roham az állandó hadsereg támadása, és nem a tömeg ösztönös kirobbanása. Éppen azért, mert a tömeg lerohanhatja és elseperheti az állandó hadsereget, semmi szín alatt sem szabad „elkésnünk” munkánkkal, hogy az ösztönös fellendüléssel lépést tartva „rendkívül rendszeres szervezetté formálhassuk” az állandó hadsereget, mert minél hamarább formáljuk ilyen szervezetté, annál valószínűbb, hogy a tömeg nem fogja lerohanni az állandó hadsereget, hanem az állandó hadsereg kerül a tömeg elé és az élére áll. Nagyezsgyin azért zavarja össze a dolgokat, mert azt képzeli, hogy ez a rendszeresen megszervezendő hadsereg olyasmivel foglalkozik majd, ami elszakítja a tömegtől, holott a valóságban kizárólag mindenre kiterjedő és mindent átfogó politikai agitációval, vagyis éppen azzal a munkával fog foglalkozni, amely közelhozza és egybeforrasztja a tömeg ösztönös romboló erejét a forradalmárok szervezetének tudatos romboló erejével. Hiszen önök, uraim, a saját hibájukat másra igyekeznek hárítani, mert éppen a „Szvoboda” csoport az, amely programjába vette a terrort, s ezzel terrorista szervezet alakítására buzdít, az ilyen szervezet azonban valóban elvonná hadseregünket attól, hogy közelebb kerüljön a tömeghez, amely sajnos még nem a mienk, sajnos még nem kérdi vagy alig kérdezi tőlünk, hogy mikor és hogyan indítsa meg a hadműveleteket.

„Elszalasztjuk magát a forradalmat — folytatja Nagyezsgyin az „Iszkra” ijesztgetését —, mint ahogy elszalasztottuk a mostani eseményeket is, amelyek teljesen meglepetésszerűen értek bennünket.” Ez a mondat, összefüggésbe hozva a fentebb idézettekkel, szemléltetően mutatja, mennyire értelmetlen a „Szvobodá”-nak „a forradalom előestéjéről” költött különleges „szempontja”*. „A forradalom előestéje”, 62. old.* Ez a különleges „szempont” őszintén szólva abban foglalható össze, hogy „most” már késő tanakodni és készülődni. Ha így áll a dolog, ó nagyrabecsült ellensége az „irodalmárkodásnak”, akkor mire kellett 132 nyomtatott oldalt írni „az elmélet** és a taktika kérdéséről”? …

** Egyébként L. Nagyezsgyin az „elméleti kérdések szemléjében úgyszólván semmit sem adott az elméleti kérdések terén, hacsak nem azt a „forradalom előestéje szempontjából” felettébb érdekes passzust, hogy „a bernsteinizmus a jelen pillanatban teljes egészében elveszti aktualitását, mint ahogy az is tökéletesen mindegy, hogy Adamovics úr bizonyítja-e be, hogy Sztruve úr már rászolgált a nyugdíjazásra, vagy pedig fordítva, Sztruve úr cáfolja-e meg Adamovics urat, és nem hajlandó nyugalomba vonulni. Ez egészen mindegy, mert már üt a forradalom órája” (110. old.). Nehéz volna ennél kézzelfoghatóbban kidomborítani L. Nagyezsgyin hihetetlen elméleti nemtörődömségét. Kihirdettük „a forradalom előestéjét”, — tehát „egészen mindegy”, sikerül-e az ortodoxoknak véglegesen kiverni hadállásaikból a kritikusokat!! És bölcsünk nem veszi észre, hogy éppen a forradalom idején van szükségünk a kritikusok elleni elméleti harc eredményeire, hogy megindíthassuk a döntő harcot gyakorlati hadállásaik ellen!**

… Nem gondolja-e, hogy „a forradalom előestéje szempontjából” illendőbb lett volna kiadni 132 ezer röplapot azzal a rövid felhívással: „üsd-vágd őket!”?

Éppen az kockáztatja legkevésbé, hogy elszalasztja a forradalmat, aki egész programja, taktikája és szervező munkája élére az egész népet átfogó politikai agitációt állítja, mint az „Iszkra” teszi. Azok, akik egész Oroszországban a szervezetnek az országos laptól kiinduló szálait szövögették, nemcsak hogy nem szalasztották el a tavaszi eseményeket, hanem ellenkezőleg, lehetővé tették nekünk, hogy megjósoljuk őket. Nem szalasztották el azokat a tüntetéseket sem, amelyekről az „Iszkra” 13. és 14. számában írtunk; ellenkezőleg, résztvettek bennük, élénk tudatában voltak annak, hogy kötelességük segíteni a tömegek ösztönös megmozdulását, és ugyanakkor az újság segítségével az összes orosz elvtársakkal megismertették ezeket a tüntetéseket, és segítettek nekik a tüntetések tapasztalatainak hasznosításában. Nem fogják elszalasztani — ha megérik — a forradalmat sem, amely elsősorban és főképp agitációs tapasztalatot és azt követeli tőlünk, hogy minden tiltakozást tudjunk támogatni (szociáldemokrata módon tudjunk támogatni), hogy tudjuk irányítani az ösztönös mozgalmat s óvjuk meg barátainak hibáitól is, ellenségeinek csapdáitól is!

Elérkeztünk tehát az utolsó szemponthoz, amely arra késztet bennünket, hogy különösen ragaszkodjunk az országos lap körül a közös lap ügyében kifejtett együttes munkával létrehozandó szervezet tervéhez. Csak az ilyen szervezet biztosíthatja a szociáldemokrata harci szervezet számára elengedhetetlen hajlékonyságot, vagyis azt a képességet, hogy azonnal alkalmazkodjék a legkülönbözőbb és gyorsan változó harci feltételekhez, hogy „egyrészt nyílt mezőn ne bocsátkozzék harcba a túlerőben levő ellenséggel, amikor az minden erejét egy pontra vetette, másrészt azonban ki tudja használni az ellenség nehézkességét és ott, és akkor támadja meg, ahol és amikor az a legkevésbé várja a támadást”*. …

* „Iszkra”, 4. sz. „Mivel kezdjük?” — „A forradalmi kultúrkodókat, akik nem állnak a forradalom előestéje álláspontján, cseppet sem aggasztja a munka hosszadalmassága” — írja Nagyezsgyin (62. old.). Ehhez azt a megjegyzést fűzzük: ha nem tudnánk kidolgozni olyan politikai taktikát, olyan szervezeti tervet, amely feltétlenül igen hosszadalmas munkával számol, és ugyanakkor e munka folyamán biztosítja pártunk készségét arra, hogy minden meglepetés esetén, az események menetének bármilyen meggyorsulása esetén is feltétlenül megállja a helyét és teljesítse kötelességét, akkor csak szánalmas politikai kalandorok lennénk. Csak Nagyezsgyin, aki mindössze tegnap óta nevezi magát szociáldemokratának, feledkezhet meg arról, hogy a szociáldemokrácia célja az egész emberiség életfeltételeinek gyökeres átalakítása és ezért megengedhetetlen, hogy egy szociáldemokratát „aggasszon” a munka hosszadalmassága.*

… A legnagyobb hiba volna, ha a pártszervezetet csak robbanásra és utcai harcra, vagy pedig csak „a szürke, mindennapi harc előrehaladó menetére” számítva építenők fel. Végezzük állandóan hétköznapi munkánkat, és mindenkor álljunk készen mindenre, mert igen gyakran majdnem lehetetlen előre látni, hogy mikor váltja fel a robbanás időszakát a szélcsend időszaka, azokban az esetekben pedig, amikor az időszakok váltakozása előre látható, nem tudnánk kihasználni ezt a szervezet átépítésére, mert egy önkényuralmi országban meglepően gyorsan, olykor a cári janicsárok egyetlen éjszakai rajtaütésével kapcsolatban megy végbe a változás. És magát a forradalmat sem szabad egyszeri történés formájában elképzelni (mint ahogy szemmelláthatólag Nagyezsgyinnek rémlik), mert a forradalom többé-kevésbé erős robbanások és többé-kevésbé teljes szélcsend többszöri, gyors váltakozása formájában zajlik le. Ezért pártszervezetünk tevékenysége legfőbb tartalmának, tevékenysége gyújtópontjának olyan munkának kell lennie, amely a legerősebb robbanás időszakában és a legteljesebb szélcsend idején egyaránt lehetséges és szükséges. Ez a munka a legszélesebb tömegek közt kifejtett, Oroszországszerte egységes politikai agitáció, amely megvilágítja az élet minden oldalát. Ez a munka azonban elképzelhetetlen a mai Oroszországban egy igen sűrűn megjelenő országos lap nélkül. Az a szervezet, amely önmagától kialakul e lap körül, e lap munkatársainak szervezete (a szó tágabb értelmében vett munkatársainak szervezete, vagyis beleértve mindazokat, akik a lapon dolgoznak) készen áll majd mindenre, kezdve azzal, hogy a forradalmi mozgalom legnagyobb „elnyomása” idején megmenti a párt becsületét, tekintélyét és biztosítja folytonosságát, és végezve az egész nép fegyveres felkelésének előkészítésével, kitűzésével és végrehajtásával.

Valóban, képzeljük csak el azt a nálunk igen gyakori esetet, amikor egy vagy több helyen teljes a lebukás. Ha az összes helyi szervezeteknek nincs egy közös, állandó ügyük, akkor az ilyen lebukásoknak gyakran az a következményük, hogy a munka hosszú hónapokra megszakad. De ha van ilyen közös ügyük, akkor még a legsúlyosabb lebukás esetén is elegendő volna két-három erélyes ember néhány heti munkája, hogy a fiatalok új köreit, amelyek, mint ismeretes, még most is igen gyorsan keletkeznek, összekapcsolják a közös központtal; ha pedig mindenki tud erről a közös ügyről, amelyet ennyire sújtanak a lebukások, akkor még gyorsabban keletkezhetnek új körök, amelyek még gyorsabban felvehetik a kapcsolatot a közös központtal.

Másrészt képzeljük el a nép felkelését. Manapság valószínűleg mindenki egyetért azzal, hogy gondolnunk és készülnünk kell rá. De hogyan készüljünk fel? Hiszen a Központi Bizottság nem küldhet mindenhova megbízottakat, hogy készítsék elő a felkelést! Még ha volna is Központi Bizottságunk, a mai orosz viszonyok között semmire sem menne ilyen kiküldetésekkel. Viszont a megbízottak* hálózatának, amely önmagától …

* Ó, jaj! Megint kiszaladt a számon ez a rettenetes „megbízott” szó, amely annyira sérti Martinovék demokratikus fülét! Különösnek tartom, hogy ez a szó nem sértette a hetvenes évek korifeusait, de sérti a kilencvenes évek kontárjait. Nekem tetszik ez a szó, mert világosan és élesen rámutat a közös ügyre, amelynek valamennyi megbízott alárendeli gondolatait és cselekedeteit, s ha már ezt a szót mással kellene pótolni, végső esetben a „munkatárs” szó mellett maradnék, ha nem emlékeztetne bizonyos irodalmárkodásra és bizonyos elmosódottságra.

Nekünk pedig a megbízottak katonai szervezetére van szükségünk. Egyébként a Martinovok, akik (különösen külföldön) nagy számban találhatók, és azzal szeretnek foglalkozni, hogy „kölcsönösen generálissá léptetik elő egymást”, „útlevél-megbízott” helyett azt is mondhatnák: „a forradalmárokat útlevéllel ellátó külön osztály főigazgatója” stb.*

… alakul ki a közös lap megszervezése és terjesztése közben, nem kellene „ülnie és várnia” a felkelés jelszavát, hanem olyan állandó ügyön munkálkodnék, amely felkelés esetén a legnagyobb valószínűséggel biztosítaná számára a sikert. Éppen ez az ügy szilárdítaná meg a legszélesebb munkástömegekkel és az összes elégedetlen — az önkényuralommal elégedetlen — rétegekkel való kapcsolatot, ami oly fontos a felkelés szempontjából. Épp az ilyen ügy megszervezése folyamán fejlődnék ki az a képesség, hogy helyesen ítéljék meg az általános politikai helyzetet, és következésképpen az a képesség is, hogy megfelelő időpontot válasszanak a felkelésre. Épp ez az ügy tanítaná meg az összes helyi szervezeteket arra, hogy egyidejűleg reagáljanak az azonos politikai kérdésekre, esetekre és eseményekre, amelyek egész Oroszországot nyugtalanítják, s hogy a lehető legerélyesebben, a lehető legegyöntetűbben és legcélszerűbben válaszoljanak ezekre az „eseményekre”, — hiszen lényegében a felkelés sem egyéb, mint az egész nép legerélyesebb, legegyöntetűbb és legcélszerűbb „válasza” a kormánynak. Végül éppen ez az ügy tanítaná meg az összes forradalmi szervezeteket Oroszország minden pontján arra, hogy a legállandóbb és egyszersmind a legkonspiratívabb kapcsolatot tartsák fenn egymással, amely létrehozza a párt tényleges egységét, mert ilyen kapcsolatok nélkül semmiképp sem lehet kollektíven megtárgyalni a felkelés tervét és a felkelés előestéjén nem lehet megtenni azokat az elengedhetetlen előkészítő intézkedéseket, amelyeket a legszigorúbb titokban kell tartani.

Egyszóval az „országos politikai lap terve” nem olyan szobatudósok munkájának a gyümölcse, akiket megfertőzött a doktrinérség és az irodalmárkodás (mint azok hitték, akik nem hatoltak a kérdés mélyére), hanem éppen ellenkezőleg: ez a terv a leggyakorlatibb terv arra, hogy mindenfelől és haladéktalanul készülni kezdjünk a felkelésre, de ugyanakkor egy pillanatra se feledkezzünk meg életbevágó mindennapi munkánkról sem.

Befejezés

Az orosz szociáldemokrácia története kétségtelenül három időszakra oszlik.

Az első időszak mintegy tíz esztendőre terjed, körülbelül 1884-től 1894-ig tart. Ebben az időszakban jött létre és szilárdult meg a szociáldemokrácia elmélete és programja. Az új irányzat híveinek számát Oroszországban tíz ujján is megszámolhatta az ember. A szociáldemokrácia munkásmozgalom nélkül létezett, mint politikai párt, az embrionális fejlődés folyamatában volt.

A második időszak három-négy esztendőre terjed, 1894-től 1898-ig tart. A szociáldemokrácia társadalmi mozgalomként, a néptömegek nekilendüléseként, politikai pártként jelenik meg a színtéren. Ez a gyermek- és serdülőkor időszaka. Az értelmiség körében járványszerű gyorsasággal terjed a narodnyikság elleni harc és a munkásokhoz járás, a munkások körében pedig a sztrájkokért való általános lelkesedés. A mozgalomnak óriási sikerei vannak. A vezetők többsége egészen fiatal ember, aki még távolról sem érte el a „harmincöt éves életkort”, amelyet N. Mihajlovszkij úr valamilyen természetes korhatárnak gondolt. Fiatalságuk miatt nincs kellő képzettségük a gyakorlati munkához, és meglepően gyorsan tűnnek le a színről. De munkájuk többnyire igen nagyarányú volt. Sokan még mint narodovolecek kezdtek forradalmian gondolkodni. Kora ifjúságukban majdnem valamennyien rajongva csodálták a terror hőseit. Csak harc árán tudtak megszabadulni e hősi hagyomány bűvös hatásától; szakítaniuk kellett azokkal, akik mindenáron hívek akartak maradni a „Narodnaja Voljá”-hoz, s akiket igen nagyra becsültek a fiatal szociáldemokraták. A harc tanulásra késztetett, el kellett olvasni valamennyi irányzat illegális munkáit, fokozott buzgalommal kellett foglalkozni a legális narodnyikság kérdéseivel. Azok a szociáldemokraták, akik ebben a harcban nőttek fel, bekerültek a munkásmozgalomba, „egyetlen pillanatra sem” feledkezve meg a marxizmus elméletéről, amely világosságot gyújtott agyukban, sempedig az önkényuralom megdöntésének feladatáról. E szakasz szociáldemokratáinak az volt a legkimagaslóbb és egyben legutolsó tette, hogy 1898 tavaszán megalakították a pártot.

A harmadik időszakot, mint láttuk, 1897-ben készítik elő; végérvényesen 1898-ban (1898—?) váltja fel a második időszakot. A zűrzavar, a szétesés, az ingadozás időszaka ez. A serdülőkorban előfordul, hogy az embernek mutál a hangja. Ebben az időszakban az orosz szociáldemokrácia hangja is mutálni kezdett, hamisan kezdett csengeni egyrészt Sztruve és Prokopovics, Bulgakov és Bergyajev urak, másrészt V. I—n, R. M., Kricsevszkij és Martinov munkáiban. De csak a vezetők széledtek szét és mentek visszafelé, maga a mozgalom tovább növekedett és hatalmas léptekkel haladt előre. A proletárharc újabb munkásrétegeket ragadott magával, és kiterjedt egész Oroszországra, ugyanakkor a diákság és a lakosság egyéb rétegei körében is közvetve kihatott a demokratikus szellem felélénkülésére. Viszont a vezetők tudatossága kapitulált a nagy és erős ösztönös fellendülés előtt; a szociáldemokraták körében olyan funkcionáriusok lettek már a hangadók, akik csaknem kizárólag a „legális” marxista irodalmon nevelkedtek, az pedig annál kevésbé volt kielégítő, minél nagyobb tudatosságot követelt tőlük a tömeg ösztönössége. A vezetők elmaradtak elméleti („a kritika szabadsága”) és gyakorlati tekintetben („kontárkodás”) egyaránt, sőt elmaradottságukat mindenféle fellengzős frázissal próbálták védelmezni. A szociáldemokratizmust trade-unionizmussá fokozták le a legális irodalom brentano-istái és az illegális irodalom hátulkullogói. Kezdett megvalósulni a „Credo” programja, különösen akkor, amikor a szociáldemokraták „kontárkodása” nyomán új erőre kaptak a nem-szociáldemokrata forradalmi irányzatok.

És ha az olvasó azt vetné szememre, hogy talán túlságosan részletesen foglalkoztam holmi „Rabocseje Gyeló”-val, én erre azt felelem: a „Rabocseje Gyelo” „történelmi” jelentőségre tett szert, mert ő tükrözte vissza a legplasztikusabban ennek a harmadik időszaknak a „szellemét”*. …

*Válaszolhatnék ezzel a német közmondással is: „Den Sack schlägt man, den Esel meint man”, vagy lefordítva: a lányomnak mondom, a menyem is értsen belőle. Nem egyedül a „Rabocseje Gyelo”, hanem a gyakorlati funkcionáriusok és a teoretikusok nagy tömege is a divatos „kritika” rabjává vált, belezavarodott az ösztönösség kérdésébe, politikai és szervezési feladataink felfogása tekintetében letért a szociáldemokrácia álláspontjáról és trade-unionista álláspontra helyezkedett.*

… Nem a következetes R. M., hanem éppen az ilyen szélkakaskodó Kricsevszkijek és Martinovok tudták igazán kifejezni ezt a zűrzavart és ingadozást, ezt az engedékenységet a „kritikával”, az „ökonomizmussal”, a terrorizmussal szemben egyaránt. Nem az jellemzi ezt az időszakot, hogy az „abszolútum” valamelyik híve olimposzi magasságából megvetéssel tekint a gyakorlatra, hanem éppen a legteljesebb elméleti nemtörődömséggel párosult kicsinyes prakticizmus. Ennek az időszaknak a hősei nem is annyira a „nagy szavak” nyílt megcáfolásával, mint inkább ellaposításukkal foglalkoztak; a tudományos szocializmus már nem volt többé egységes egésszé kovácsolt forradalmi elmélet, hanem holmi keverékké változott, amelyet „szabadon” hígítottak fel mindenféle újabb német tankönyvekben feltálalt szósszal; az „osztályharc” jelszava nem ösztökélt előre egyre szélesebb, egyre erélyesebb tevékenységre, hanem a megnyugvás eszközéül szolgált, mert hiszen „a gazdasági harc elválaszthatatlanul összefügg a politikai harccal”; a párt eszméje nem volt hívó szó a forradalmárok harcos szervezetének megalakítására, hanem csak valamiféle „forradalmi bürokrácia” és „demokratikus” formákkal űzött gyerekes játék igazolására szolgált.

Hogy mikor végződik a harmadik időszak, és mikor kezdődik a negyedik (amelynek mindenesetre már számos előjelét észlelhetjük) — azt nem tudjuk. A történelem területéről itt a jelen és részben a jövő területére lépünk. De szilárdan hisszük, hogy a negyedik időszak a harcos marxizmus megszilárdulására fog vezetni, hogy az orosz szociáldemokrácia megerősödve és megemberesedve fog kikerülni a válságból, hogy az opportunisták utóvédcsapatát a legforradalmibb osztály igazi élcsapata fogja „felváltani”.

Erre az „őrségváltásra” való felhívásképpen és a fentebb elmondottakat összefoglalva arra a kérdésre, hogy mi a teendő, röviden így válaszolhatunk:

Fel kell számolni a harmadik időszakot.

Melléklet

Az „Iszkra” és a „Rabocseje Gyelo” egyesülési kísérlete

Vázolnunk kell még az „Iszkra” taktikáját, amelyet szervezeti kérdésekben fogadott el és következetesen alkalmazott a „Rabocseje Gyeló”-val szemben. Ez a taktika már az „Iszkra” 1. számában, a „Szakadás az Orosz Szociáldemokraták Külföldi Szövetségében” c. cikkben világosan kifejezésre jutott. Mi azonnal arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy az eredeti „Külföldi Orosz Szociáldemokrata Szövetség”, amelyet pártunk első kongresszusán a párt külföldi képviselőjének ismertek el, két szervezetre szakadt; hogy a párt képviseletének kérdése nyílt kérdés marad, mert csak ideiglenes és feltételes megoldást nyert azzal, hogy a Párizsi Nemzetközi Kongresszuson Oroszország részéről két tagot választottak be az állandó Nemzetközi Szocialista Irodába — a kettészakadt „Szövetség” mindkét részéről egyet-egyet. Kijelentettük, hogy a „Rabocseje Gyeló”-nak lényegében nincs igaza, és elvi tekintetben határozottan a „Munka Felszabadítása” csoport álláspontjára helyezkedtünk, de ugyanakkor nem kívántunk belemélyedni a szakadás részleteibe és kiemeltük a „Szövetség”-nek a tisztán gyakorlati munka terén szerzett érdemeit*. * A szakadás ilyen megítélésének alapjául az ismert irodalom és azok az adatok szolgáltak, amelyeket szervezetünk néhány külföldön járt tagja gyűjtött.*

Bizonyos mértékben tehát várakozó álláspontra helyezkedtünk: engedményt tettünk annak az orosz szociáldemokraták többsége körében uralkodó véleménynek, hogy az ökonomizmus leghatározottabb ellenségei is szorosan együttműködhetnek a „Szövetséggel”, mert a „Szövetség” többízben kijelentette, hogy elvileg egyetért a „Munka Felszabadítása” csoporttal, és állítólag nem tart igényt arra, hogy az elmélet és a taktika sarkalatos kérdéseiben önálló arculata legyen. Álláspontunk helyességét közvetve megerősítette az is, hogy az „Iszkra” első számának megjelenésével majdnem egyidőben (1900 decemberében) a „Szövetség”-ből kivált annak három tagja, akik megalakították az úgynevezett „kezdeményező csoportot” és 1) az „Iszkra” szervezet külföldi osztályának, 2) a „Szocial-demokrat” forradalmi szervezetnek és 3) a „Szövetség”-nek felajánlották közvetítésüket békülési tárgyalásokra. Az első két szervezet azonnal elfogadta az ajánlatot, a harmadik visszautasította. Igaz, amikor az egyik szónok a tavalyi „egyesülési” kongresszuson ismertette ezeket a tényeket, a „Szövetség” egyik vezetőségi tagja kijelentette, hogy az ajánlatot kizárólag azért utasították vissza, mert a „Szövetség” nem volt megelégedve a kezdeményező csoport összetételével. Úgy érzem, kötelességem közölni ezt a magyarázatot, de meg kell jegyeznem, hogy nem tartom kielégítőnek, mert a „Szövetség” tudott róla, hogy a másik két szervezet beleegyezett a tárgyalásokba és így módjában állt volna más közvetítő útján vagy közvetlenül is hozzájuk fordulni.

1901 tavaszán a „Zarja” (1. sz., április) és az „Iszkra” (4. sz., május) nyílt vitába szállt a „Rabocseje Gyeló”-val. Az „Iszkra” különösen erősen támadta a „Rabocseje Gyelo” „Történelmi fordulat”-át, mivel a „Rabocseje Gyelo” áprilisi röplapjában, tehát már a tavaszi események után ingadozást mutatott, a terrorért, a „véres” felhívásokért való lelkesedéssel szemben. E vita ellenére a „Szövetség” azt felelte, hogy a „békítők” más csoportjának közvetítésével hajlandó felújítani a békülési tárgyalásokat. A három fentnevezett szervezet képviselői júniusban előzetes konferenciát tartottak és a legrészletesebb „elvi megegyezés” alapján szerződéstervezetet dolgoztak ki, amelyet a „Szövetség” a „Két kongresszus”, a Liga pedig „Az «egyesülési» kongresszus okmányai” c. brosúrában tett közzé.

Ennek az elvi megegyezésnek (vagy ahogy gyakrabban nevezik: a júniusi konferencia határozatainak) tartalma félreérthetetlenül bizonyítja, hogy mi minden opportunizmus és különösen az orosz opportunizmus mindennemű megnyilvánulásának leghatározottabb elítélését jelöltük meg az egyesülés elengedhetetlen feltételeként. „Visszautasítunk — így szól az 1. pont — minden olyan kísérletet, amelynek az a célja, hogy opportunizmust vigyen a proletariátus osztályharcába, minden olyan kísérletet, amely az úgynevezett ökonomizmusban, bernsteinizmusban, millerandizmusban stb. jutott kifejezésre.” „A szociáldemokrácia tevékenységéhez hozzátartozik … az eszmei harc a forradalmi marxizmus minden ellenfele ellen” (4, c); „A szociáldemokráciának a szervezési és az agitációs tevékenység egyetlen területén sem, egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagynia az orosz proletariátus legközelebbi feladatát: az önkényuralom megdöntését” (5, a); „… agitáció nemcsak a bérmunkának a tőke elleni mindennapi harca talaján” (5, b); „. . . nem ismerjük el … a tisztán gazdasági harc és a részleges politikai követelésekért folytatott harc stádiumát” (5, c); „. . . a mozgalom szempontjából fontosnak tartjuk a mozgalom alsóbb . . . elemi és . . . szűk formáit elvvé avató áramlatok bírálatát” (5, d). Még a teljesen kívülálló ember is, ha némi figyelemmel olvassa ezeket a határozatokat, már a szövegezésükből láthatja, hogy ezek a határozatok olyan emberek ellen irányultak, akik opportunisták és „ökonomisták” voltak, akik, ha csak egy pillanatra is, de megfeledkeztek az önkényuralom megdöntésének feladatáról, akik elismerték a stádium-elméletet, elvvé avatták a szűk formákat stb. S aki csak valamelyest is ismeri a „Munka Felszabadítása” csoportnak, a „Zarjá”-nak és az „Iszkrá”-nak a „Rabocseje Gyeló”-val folytatott vitáját, az egy pillanatra sem fog kételkedni abban, hogy ezek a határozatok pontról pontra éppen azokat a tévedéseket vetik el, amelyekbe beleesett a „Rabocseje Gyelo”. Ezért teljes joggal nevetett az „egyesülési” kongresszus egyik szónoka, amikor a „Szövetség” egyik tagja kijelentette, hogy a „Rabocseje Gyelo” 10. számában közölt cikkeket nem a „Szövetség” újabb „történelmi fordulata” sugallta, hanem azért írták, mert a határozatok rendkívül „elvontak”*. * Ezt az állítást megismétli a „Két kongresszus” c. brosúra, 25. old.* A határozatok nem elvontak — felelte a szónok —, hanem ellenkezőleg, a lehető legkonkrétabbak; elég, ha csak futó pillantást vetünk rájuk, és máris meggyőződhetünk róla, hogy itt „meg akartak fogni valakit”.

Ez az utóbbi kifejezés jellemző epizódra adott alkalmat a kongresszuson. Egyfelől B. Kricsevszkij kapaszkodott bele a „meg akartak fogni” szavakba, úgy találván, hogy ez az „elszólás” elárulja rossz szándékunkat („kelepcébe akarnak csalni”), és patetikus hangon kiáltotta: „Kit akartak itt megfogni?”. — „Valóban, kit?” — kérdezte Plehanov ironikusan. — „Hadd segítsek Plehanov elvtárs nehézkes észjárásán — felelte B. Kricsevszkij —, hadd magyarázzam meg neki, hogy itt a «Rabocseje Gyelo» szerkesztőségét akarták megfogni (általános derültség). De mi nem engedtük magunkat megfogni!” (felkiáltások balról: annál rosszabb önöknek!) — Másfelől a „Borba” csoportnak (a békítgetők csoportjának) egyik tagja, amikor a „Szövetség”-nek a határozatokhoz benyújtott módosításai ellen beszélt és szónokunkat védeni akarta, kijelentette, hogy a „meg akartak fogni” kifejezés nyilvánvalóan véletlenül szaladt ki a szónok száján a vita hevében.

Ami engem illet, azt hiszem, hogy az ilyen „védelmet” nem köszöni meg a szónok, aki ezt a kifejezést használta. Azt hiszem, hogy a „meg akartak fogni valakit” szavakat „tréfából mondták, de komolyan gondolták”; mi ugyanis mindig állhatatlansággal, ingadozással vádoltuk a „Rabocseje Gyeló”-t, és ezért természetesen igyekeznünk kellett őt megfogni, hogy a jövőben lehetetlenné tegyük az ingadozásokat. Rossz szándékról itt szó sem lehetett, mert elvi állhatatlanságról beszéltünk. És olyan elvtársiasan tudtuk „megfogni” a „Szövetséget”*, hogy a júniusi határozatokat maga B. Kricsevszkij és a „Szövetség” mégegy vezetőségi tagja is aláírta. …

* Tudniillik azt mondottuk a júniusi határozatok bevezetőjében, hogy az orosz szociáldemokrácia egészében mindig a „Munka Felszabadítása” csoport elveinek talaján állott és hogy különösen a „Szövetség” kiadói és szervezői tevékenységét kell a „Szövetség” érdeméül betudni. Másszóval kijelentettük, hogy készek vagyunk végleg fátyolt borítani a múltra, készek vagyunk elismerni, hogy a „Szövetség”-beli elvtársaink munkája hasznos (az ügyre nézve) — de azzal a feltétellel, hogy teljesen felszámolják ingadozásukat, amiért „meg akartuk fogni” őket. Csakis így fogja értelmezni a júniusi határozatokat minden elfogulatlan ember, aki elolvassa őket. Ha pedig a „Szövetség” most, miután szakadást idézett elő azzal, hogy újra az ökonomizmus felé fordult (a 10. szám cikkeiben és a módosításokban) és ünnepélyesen azzal vádol minket, hogy valótlanságot mondtunk („Két kongresszus”, 30. old.), amikor érdemeiről beszéltünk, úgy ezen a vádon természetesen csak mosolyogni tudunk.*

… A „Rabocseje Gyelo” 10. számában közölt cikkek (ezt a számot elvtársaink csak akkor látták, amikor megérkeztek a kongresszusra, néhány nappal az ülések kezdete előtt) világosan megmutatták, hogy nyártól őszig a „Szövetségben” újabb fordulat történt: az ökonomisták megint felülkerekedtek, és a szerkesztőség, amely minden „fuvallatnak” engedelmeskedik, megint védelmezni kezdte a „legmegrögzöttebb bernsteinistákat” és a „kritika szabadságát”, védelmezni kezdte az „ösztönösséget” és Martinov tollával hirdette politikai hatókörünk „szűkítésének elméletét” (állítólag azért, hogy magát a hatást bonyolultabbá tegye). Újra beigazolódott Parvus találó megjegyzése, hogy az opportunistát nehéz megfogni valamilyen formulával; könnyen aláír minden formulát, de könnyen félre is löki, mert az opportunizmus éppen abban áll, hogy egyáltalán nincsenek határozott és szilárd elvei. Az opportunisták ma visszautasítanak minden olyan kísérletet, amely az opportunizmus bevitelére irányul, ma elleneznek minden szűkítést, ünnepélyesen megígérik, hogy „egy pillanatra sem feledkeznek meg az önkényuralom megdöntéséről”, hogy „nemcsak a bérmunkának a tőke elleni mindennapi harca talaján fognak agitálni” stb. stb. Holnap azonban megváltoztatják kifejezésmódjukat és az ösztönösség, a szürke, mindennapi harc előrehaladó menete védelmének, a kézzelfogható eredményekkel kecsegtető követelések stb. magasztalásának örve alatt újra csak azt teszik, amit azelőtt tettek. Amikor a „Szövetség” továbbra is azt állítja, hogy a 10. szám cikkeiben „nem látott és most sem lát semmiféle eretnek eltávolodást a konferencia javaslatának általános elveitől” („Két kongresszus”, 26. old.), ezzel csak azt árulja el, hogy teljesen képtelen vagy nem akarja megérteni a nézeteltérések lényegét.

A „Rabocseje Gyelo” 10. száma után számunkra nem maradt más hátra, mint hogy általános vitát indítsunk, hogy meggyőződjünk róla, vajon szolidáris-e az egész „Szövetség” ezekkel a cikkekkel és lapja szerkesztőségével. A „Szövetség” különösen elégedetlen velünk ezért, és azzal vádol bennünket, hogy viszályt akarunk szítani a „Szövetségben”, hogy a más dolgába avatkozunk stb. A vádak nyilvánvalóan alaptalanok, mert választott szerkesztőség mellett, amely a legenyhébb szellőre is „irányt változtat”, minden a széliránytól függ, és mi meg is határoztuk ezt az irányt zárt üléseinken, ahol az egyesülni szándékozó szervezetek tagjain kívül senki sem volt jelen. Mikor a „Szövetség” nevében módosításokat nyújtottak be a júniusi határozatokhoz, kialudt bennünk a megegyezés reményének utolsó szikrája is. A módosítások okmányszerűen bizonyították, hogy a „Szövetség” többsége újra az ökonomizmus felé fordult és szolidáris a „Rabocseje Gyelo” 10. számával. Az opportunizmus megnyilvánulásainak köréből kihúzták az „úgynevezett ökonomizmust” (mert e két szó értelme állítólag „határozatlan”, — bár az ilyen indokolásból csak az következnék, hogy pontosabban kellene meghatározni e széles körben elterjedt tévedés lényegét), kihúzták á „millerandizmust” is (bár B. Kricsevszkij a „Rabocseje Gyelo” 2—3. számában, 83—84. old. és még nyíltabban a „Vorwärts”-ben* védelmébe vette). …

* A „Vorwärts”-ben ezzel kapcsolatban vita indult mostani szerkesztősége, Kautsky és a „Zarja” között. Nem fogjuk elmulasztani, hogy megismertessük az orosz olvasókat ezzel a vitával.*

… Jóllehet a júniusi határozatok félreérthetetlenül kimondották, hogy a szociáldemokrácia feladata: „vezetni a proletariátusnak a politikai, gazdasági és társadalmi elnyomás minden formája ellen folytatott harcát, e harc minden megnyilvánulását”, azt követelve ezzel, hogy tervszerűséget és egységet vigyenek be e harc minden megnyilvánulásába, — a „Szövetség” ehhez még egészen feleslegesen hozzáfűzte, hogy „a gazdasági harc a tömegmozgalom hatalmas ösztökélője” (önmagukban véve vitathatatlanok ugyan ezek a szavak, de a szűk keretek között mozgó „ökonomizmus” létezése mellett elkerülhetetlen volt, hogy félremagyarázásokra adjanak alkalmat). Sőt mi több, a júniusi határozatokba már bevitték a „politika” szűkítését, amennyiben törölték belőlük azokat a szavakat, hogy „egy pillanatra sem” (szabad megfeledkezni az önkényuralom megdöntésének céljáról), és a következő szavakkal egészítették ki: „a gazdasági harc a tömeg aktív politikai harcbavitelének legszélesebb körben alkalmazható eszköze”. Érthető, hogy e módosítások elfogadása után szónokaink sorra elálltak a szótól, mert teljesen céltalannak tartották, hogy tovább tárgyaljanak azokkal, akik megint az ökonomizmus felé fordultak és biztosították maguknak az ingadozás szabadságát.

„Éppen azt, amit a «Szövetség» a jövendő megegyezés szilárdsága, azaz a «Rabocseje Gyelo» önálló arculata és autonómiája megóvása sine qua non** feltételének tekintett, az«Iszkra» a megegyezés botránykövének tekintette” („Két kongresszus”, 25. old.). ** — elengedhetetlen. — Szerk.** Ez igen pontatlan. Sohasem törtünk a „Rabocseje Gyelo” autonómiája ellen***. …

*** Hacsak nem tekintjük az autonómia korlátozásának azokat a szerkesztőségi üléseket, amelyeket az egyesült szervezetek közös legfelsőbb tanácsának megalakításával kapcsolatban tartottunk, amihez júniusban a „Rabocseje Gyelo” is hozzájárult.***

… De azt, hogy önálló arculata legyen, valóban feltétlenül elleneztük, ha ezen az „önálló arculaton” az elmélet és a taktika elvi kérdéseiben való „önállóságot” értik; a júniusi határozatok éppen az ilyen önálló arculat feltétlen elutasítását tartalmazzák, mert ez az „önálló arculat” a gyakorlatban — ismételjük — mindig mindenféle ingadozást jelentett, azt jelentette, hogy ezekkel az ingadozásokkal elősegítik a nálunk uralkodó és a párt szempontjából tűrhetetlen zűrzavart. A „Rabocseje Gyelo” a 10. számában közölt cikkekkel és a „módosításokkal” világosan megmutatta, hogy meg akarja tartani ezt az önálló arculatát, ez pedig természetszerűen és elkerülhetetlenül szakításra és hadüzenetre vezetett. De mi valamennyien készek voltunk elismerni a „Rabocseje Gyelo” „önálló arculatát” abban az értelemben, hogy meghatározott irodalmi funkciókra szorítkozzék. E funkciók helyes elosztása magától kínálkozott: 1) tudományos folyóirat, 2) politikai újság és 3) népszerű gyűjtemények és népszerű brosúrák. Csakis úgy bizonyíthatná be a „Rabocseje Gyelo”, hogy őszintén, végleg meg akar szabadulni azoktól a tévedésektől, amelyek ellen a júniusi határozatok irányulnak, ha hozzájárul ehhez az elosztáshoz; csakis ez az elosztás küszöbölné ki a súrlódások minden lehetőségét és biztosítaná a valóságban a megegyezés tartósságát, s ugyanakkor mozgalmunk újabb fellendülésének és újabb sikereinek alapjául szolgálna.

Most már egyetlen orosz szociáldemokrata sem kételkedhetik abban, hogy nem holmi „szervezeti” körülmények idézték elő a forradalmi irányzatnak az opportunista irányzattal való végleges szakítását, hanem az opportunisták, akik meg akarták szilárdítani az opportunizmus önálló arculatát és a Kricsevszkijek és Martinovok bölcselkedéseivel továbbra is zűrzavart akartak kelteni az elmékben.

A megírás ideje: 1901 ősz—1902 február.
Először 1902 márciusában jelent meg,
külön könyv alakjában.

Lenin Művei. 5. kőt. 357—552. old.

Helyreigazítás a „Mi a teendő?”-höz

A „kezdeményező csoport”, melyről a „Mi a teendő?” c. brosúrám 141. oldalán* beszélek, * Lásd ebben a kötetben 334-335. old. – Szerk. * arra kér, hogy a következőképpen módosítsam a külföldi szociáldemokrata szervezetek kibékítési kísérletében való részvételének ismertetését: „E csoport három tagja közül csak egy lépett ki a «Szövetség»-ből 1900 végén, a többi csak 1901-ben határozta el magát erre, amikor meggyőződött róla, hogy lehetetlen megnyerni a «Szövetség» hozzájárulását az «Iszkra» külföldi szervezetével és a «Szocial-demokrat Forradalmi Szervezettel» tartandó konferenciához, melyet a «kezdeményező csoport» javasolt. Ezt a javaslatot a «Szövetség» vezetősége kezdetben elutasította, s ezt a közvetítő «kezdeményező csoport» tagjainak «illetéktelenségével» indokolta, de ugyanakkor kijelentette, hogy közvetlen érintkezésbe kíván lépni az «Iszkra» külföldi szervezetével. Nem sokkal ezután azonban a «Szövetség» vezetősége értesítette a «kezdeményező csoportot», hogy az «Iszkra» 1. számának megjelenése után, amelyben egy megjegyzés jelent meg a «Szövetség» kettészakadásáról, megváltoztatta elhatározását és nem kíván érintkezésbe lépni az «Iszkrá»-val. Mivel magyarázható ezekután a «Szövetség» egyik vezetőségi tagjának az a kijelentése, hogy a «Szövetség» kizárólag azért utasította el a konferenciát, mert nem volt megelégedve a «kezdeményező csoport» összetételével? Igaz, az is érthetetlen, hogy a múlt év júniusában a «Szövetség» vezetősége hozzájárult a konferenciához, pedig az «Iszkra» 1. számában közölt megjegyzés érvényben maradt, sőt a «Zarja» első füzetében és az «Iszkra» 4. számában, amelyek a júniusi konferencia előtt jelentek meg, még világosabban kifejezésre jutott az «Iszkrá»-nak a «Szövetséggel» szemben elfoglalt «negatív» álláspontja.”

N. Lenin

„Iszkra” 19. sz. 1902. április 1.
Lenin Művei. 5. köt. 553—554. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Kik azok a „népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen?

– írta: V. I. Lenin –

(Válasz a „Russzkoje Bogatsztvo” marxistaellenes cikkeire)

A „Russzkoje Bogatsztvo” hadbaszállt a szociáldemokraták ellen. N. Mihajlovszkij úr, a folyóirat egyik vezető személyisége, már a múlt évfolyam 10. számában bejelentette a küszöbön álló „vitát” „a mi úgynevezett marxistáinkkal vagy szociáldemokratáinkkal”. Majd megjelent Sz. Krivenko úr „A művelt szobatudósokról” (12. sz.), továbbá N. Mihajlovszkij úr „Irodalom és élet” c. cikke („Russzkoje Bogatsztvo” 1894. 1. és 2. sz.). Ami a folyóirat gazdasági viszonyainkra vonatkozó saját nézeteit illeti, ezeket a legrészletesebben Sz. Juzsakov úr fejtette ki „Oroszország gazdasági fejlődésének kérdései” c. cikkében (11. és 12. sz.). Ezek az urak, akik úton-útfélen fennen hangoztatják, hogy folyóiratukban az igazi „népbarátok” eszméit és taktikáját képviselik, a szociáldemokrácia megrögzött ellenségei. Nézzük meg hát kissé közelebbről ezeket a „népbarátokat”, lássuk, hogyan bírálják a marxizmust, vizsgáljuk meg eszméiket és taktikájukat.

N. Mihajlovszkij úr főképpen a marxizmus elméleti alapjaival foglalkozik, és ezért külön elemzés tárgyává teszi a materialista történetfelfogást. Miután nagy vonásokban ismertette az e tant fejtegető terjedelmes marxista irodalom tartalmát, a következő szóáradattal kezdi bírálatát:

„Mindenekelőtt — mondja —, önmagától vetődik fel a kérdés: melyik műben fejtette ki Marx materialista történetfelfogását? A «Tőké»-ben példát mutatott nekünk a logika erejének egyesítésére a tudással, az egész gazdasági irodalom, valamint a megfelelő tények tüzetes tanulmányozásával. A gazdaságtudomány olyan teoretikusait hozta napvilágra, akiket rég elfelejtettek vagy akiket manapság senki sem ismer és holmi iparfelügyelői beszámolók vagy különféle speciális bizottságok előtt kifejtett szakértői vélemények legkisebb részletei sem kerülték el figyelmét; egyszóval gazdasági elméletének részben megalapozására, részben szemléltetésére a ténybeli anyag óriási tömegét böngészte át. Amikor «teljesen újszerűen» értelmezte a történelmi folyamatot, új szempontból világította meg az emberiség egész múltját és egybevetette az eddigi történetfilozófiai elméleteket, ezt természetesen ugyanazzal a gonddal csinálta: valóban felülvizsgálta és bíráló elemzés alá vette a történelmi folyamat minden ismert elméletét, s a világtörténelmi tények egész tömegét dolgozta fel. Az összehasonlítás Darwinnal, ami a marxista irodalomban annyira közkeletű, még jobban megerősíti ezt a gondolatot. Mi tulajdonképpen Darwin egész műve? Néhány általánosító, egymással a legszorosabban összefüggő eszme, amely a tények anyagának egész Montblanc-ját koronázza. Hol van azonban Marx megfelelő munkája? Sehol. És nemcsak Marxnak nincsen ilyen műve, hanem az egész marxista irodalomban sincsen ilyesmi, bármilyen terjedelmes és elterjedt az.”

Ez az egész szóáradat a legnagyobb mértékben jellemző arra, hogy mily kevéssé érti meg a közönség a ,,Tőké”-t és Marxot. A fejtegetések óriási bizonyító erejének lenyűgöző hatása alatt térdet s fejet hajtanak Marx előtt, dicsérik, ugyanakkor pedig teljesen figyelmen kívül hagyják a tan fő tartalmát, s mintha mi sem történt volna, tovább fújják a „szubjektív szociológia” régi nótáját. Ez alkalommal önkéntelenül is eszünkbe jut az a nagyon találó jelmondat, amelyet Kautsky Marx gazdasági tanairól szóló könyvéhez választott:

Wer wird nicht einen Klopstock loben?
Doch wird ihn jeder lesen? Nein.
Wir wollen weniger erhoben
Und fleissiger gelesen sein!

Pontosan így van! Mihajlovszkij úrnak kevesebbet kellene Marxot dicsérnie, ellenben szorgalmasabban kellene őt olvasnia, vagy helyesebben mondva, komolyabban kellene belemélyednie abba, amit olvas.

„Marx a «Tőké»-ben példát mutatott nekünk a logika erejének egyesítésére a tudással” — mondja Mihajlovszkij úr. Ebben a mondatban Mihajlovszkij úr példát mutatott nekünk a sziporkázó szólam egyesítésére a tartalmatlansággal — jegyezte meg egy marxista. És ez a megjegyzés teljesen jogos. Valóban, miben is nyilvánul meg Marx logikai ereje? Milyen eredményekre vezetett? Mihajlovszkij úr imént közölt szóáradatát olvasva, azt hihetnők, hogy ez az egész erő a szó legszorosabb értelmében vett „gazdasági elméletekre” irányult — és semmi többre. És, hogy még jobban kiemelje, milyen szűk az a terület, amelyen Marx a maga logikai erejét megmutatta, Mihajlovszkij úr nagy súlyt helyez a „legkisebb részletekre”, a „tüzetes tanulmányozásra”, a „teoretikusokra, akiket senki se ismer” stb. Úgy fest a dolog, mintha Marx semmi lényegesen újat, említésreméltót nem vitt volna az elméletek felépítésének módszereibe, mintha a gazdaságtudomány határait úgy hagyta volna, ahogy azok a korábbi közgazdászoknál voltak, mintha nem bővítette volna ki ezeket a határokat, nem értelmezte volna „teljesen újszerűen” magát e tudományt. Márpedig mindenki, aki a „Tőké”-t olvasta, tudja, hogy az efféle elgondolás elejétől végig valótlanság. Ez alkalommal önkéntelenül eszünkbe jut az, amit Mihajlovszkij úr 16 évvel ezelőtt írt Marxról a sekélyesen polgári J. Zsukovszkij úrral folytatott vitájában. Más idők jártak-e akkor, vagy az érzelmek voltak-e üdébbek, elég az hozzá, hogy Mihajlovszkij úr cikkének hangja is, tartalma is egészen más volt.

— „«E mű végső célja, hogy kimutassa a modern társadalom fejlődéstörvényét (az eredetiben: „Das oekonomische Bewegungsgesetz” — gazdasági mozgástörvényét)» — mondja Marx a „Tőké”-ről — és szigorúan beváltja programját” —, így nyilatkozott Mihajlovszkij úr 1877-ben. Nézzük meg kissé közelebbről e — kritikusunk beismerése szerint — szigorúan beváltott programot. A program az, hogy „kimutassa a modern társadalom gazdasági fejlődéstörvényét”.

Már maga a formulázás is néhány olyan kérdés elé állít minket, amelyek tisztázásra szorulnak. Tulajdonképpen miért beszél Marx a „mai (modern)” társadalomról, amikor előtte minden közgazdász általában a társadalomról beszélt? Milyen értelemben használja a „modern” szót, minő ismertető jelek alapján jelöl ki ennek a modern társadalomnak külön helyet? Továbbá mit jelent ez a kifejezés: a társadalom gazdasági fejlődéstörvénye? Megszoktuk, hogy a közgazdászoktól azt halljuk — és ez, mellesleg mondva, a közírók és közgazdászok ama körének, amelyhez a „Russzkoje Bogatsztvo” tartozik, egyik kedvenc eszméje —, hogy csakis a javak termelése van alávetve kizárólag gazdasági törvényeknek, míg az elosztás állítólag a politikától függ, attól, hogy minő hatást gyakorol majd az állam, az értelmiség stb. a társadalomra. Milyen értelemben beszél hát Marx a társadalom gazdasági fejlődéstörvényéről, amelyet azonfelül ugyanabban a mondatban Naturgesetz-nek — természeti törvénynek nevez? Hogyan értsük ezt, amikor a mi hazai társadalomtudósaink közül olyan sokan egész papiroshegyeket írtak össze arról, hogy a társadalmi jelenségek köre külön kiválik a természettörténeti jelenségek köréből, s ennélfogva a társadalmi jelenségek vizsgálatánál egészen külön módszert kell alkalmazni — „a szubjektív szociológiai módszert”?

Mindezek a kétségek természetesen és szükségszerűen merülnek fel, s bizonyos, hogy ezeket csak teljes tudatlanság kerülheti el akkor, amikor a „Tőké”-ről van szó. Hogy ezekben a kérdésekben eligazodhassunk, vegyünk előbb a „Tőke” ugyanezen előszavából még egy mondatot, amely csak néhány sorral alább következik:

„Álláspontom — mondja Marx —, amely a gazdasági társadalomalakulat fejlődését természettörténeti folyamatnak fogja fel…”

Elegendő egyszerűen egymás mellé állítani akárcsak az előszóból idézett két helyet, és látni fogjuk, hogy éppen ebben rejlik a „Tőke” alapeszméje, amelyet Marx, mint hallottuk, szigorú következetességgel és ritka logikai erővel fejt ki. Mindezzel kapcsolatban mindenekelőtt két körülményt emelünk ki: először is, Marx csupán egyetlenegy „társadalmi-gazdasági alakulatról”, a tőkés társadalomról beszél, vagyis azt mondja, hogy csakis ennek az alakulatnak a fejlődési törvényét kutatta és semmilyen másét. Ez először. Másodszor pedig, azokra a módszerekre utalunk, amelyek útján Marx következtetéseire jutott: ezeknek a módszereknek lényege, mint Mihajlovszkij úrtól épp az imént hallottuk, „a megfelelő tények tüzetes tanulmányozása” volt.

Most áttérünk a „Tőke” ezen alapeszméjének elemzésére, amelyet szubjektív filozófusunk olyan ügyesen próbált megkerülni. Mit is jelent tulajdonképpen a társadalmi-gazdasági alakulat fogalma? és mi módon tekinthetjük és kell tekintenünk az ilyen alakulat fejlődését olyannak mint valami természettörténeti folyamatot? — ezekkel a kérdésekkel állunk most szemben! Már rámutattam arra, hogy a régi (nem Oroszország számára régi) közgazdászok és társadalomtudósok szempontjából a társadalmi-gazdasági alakulat fogalma egészen felesleges: ők általában társadalomról szavalnak, Spencerrel és másokkal azon vitatkoznak, mi a társadalom általában, mi a társadalom célja és lényege általában és más effélékről. Ezek a szubjektív szociológusok effajta elmélkedéseik során olyasféle érvekre támaszkodnak, hogy a társadalom célja — valamennyi tagjának boldogulása, hogy ezért az ilyen szervezet az igazság követelménye, s hogy az olyan rend, amely nem felel meg ennek az eszményi szervezetnek („A társadalomtudománynak némi utópiával kell kezdenie” — a szubjektív módszer egyik szerzőjének, Mihajlovszkij úrnak e szavai kitűnően jellemzik módszereik lényegét), nem normális és az ilyet meg kell szüntetni. „A társadalomtudomány feladata lényegében — véli például Mihajlovszkij úr — az, hogy megmagyarázza azokat a társadalmi feltételeket, amelyek közt az emberi természet egyik vagy másik szükséglete kielégítést nyer”. Látnivaló, hogy ezt a szociológust csak olyan társadalom érdekli, amely kielégíti az emberi természetet, de semmiképpen sem érdeklik holmi társadalmi alakulatok, amelyek tetejébe még olyan, az „emberi természetnek” megnemfelelő jelenségeken alapulhatnak, mint a többség leigázása a kisebbség által. Látnivaló az is, hogy ennek a szociológusnak szempontjából szó se lehet róla, hogy a társadalom fejlődését olyannak tekintsük mint valami természettörténeti folyamatot. („Ha a szociológus valamit kívánatosnak vagy nem kívánatosnak ismert fel, meg kell találnia a kívánatos megvalósításának, illetőleg a nem kívánatos megszüntetésének”, „az ilyen vagy olyan eszmények megvalósításának feltételeit” — elmélkedik ugyancsak Mihajlovszkij úr.) Mi több, még fejlődésről sem lehet szó, hanem csakis a „kívánatostól” való különböző elhajlásokról, „defektusokról”, amelyek a történelemben azért fordultak elő, mert… mert az emberek nem voltak okosak, nem értették meg jól, mit követel az emberi természet, nem tudták megtalálni az ilyen értelmes rend megvalósításának feltételeit. Világos, hogy Marxnak az az alapeszméje, hogy a társadalmi-gazdasági alakulatok fejlődése olyan mint valami, természettörténeti folyamat, gyökerében ássa alá azt a gyermekded moralizálást, amely arra tart igényt, hogy társadalomtudománynak nevezzék. Mármost mi módon dolgozta ki Marx ezt az alapeszmét? Olyanformán, hogy a társadalmi élet különféle területei közül kiemelte a gazdaságit, a társadalmi viszonyok összességéből kiemelte a termelési viszonyokat mint alapvetőket, elsődlegeseket, valamennyi többi viszonyt meghatározókat. Marx maga ezzel a kérdéssel kapcsolatban a következőképpen írta le gondolatmenetét:

„Az első munka, amelyet az engem emésztő kétségek megoldása céljából írtam, a hegeli jogbölcselet kritikai felülvizsgálata volt… Vizsgálataim eredménye az volt, hogy a jogi viszonyok és az államformák nem érthetők meg sem önmagukból, sem az emberi szellem úgynevezett általános fejlődéséből, hanem ellenkezőleg, azokban az anyagi életviszonyokban gyökereznek, amelyeknek összességét Hegel, a XVIII. századbeli angolok és franciák példájára, «polgári társadalom» néven foglalja össze, a polgári társadalom anatómiáját pedig a politikai gazdaságtanban kell keresni. Az általános eredményt, amelyre jutottam, röviden ekképpen lehet megfogalmazni: Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális alapot, amelyen a jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek a társadalmi tudat meghatározott formái felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja határozza meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot általában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem ellenkezőleg, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza. A társadalom anyagi termelőerői, fejlődésük bizonyos fokán, ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal vagy, ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között eddig fejlődtek. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor a társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alap megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmi átalakuláson megy át az egész óriási felépítmény. Az ilyen forradalmi átalakulások vizsgálatánál mindig különbséget kell tenni a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos pontossággal megállapítandó forradalmi átalakulás és a jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval, az ideológiai formák között, amelyekben az emberek ezt az összeütközést felismerik és végigharcolják. Mint ahogy az egyént nem aszerint ítéljük meg, amit önmagáról gondol, ugyanúgy az ilyen forradalmi átalakulási korszakot sem ítélhetjük meg saját tudata alapján, hanem ellenkezőleg, ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásai, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok közötti összeütközés alapján megmagyarázni… Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként”.

Már önmagában ez a gondolat — materializmus a társadalomtudományban — zseniális gondolat volt. Ez egyelőre természetesen csak hipotézis volt, de olyan, amely először teremtette meg a szigorúan tudományos állásfoglalás lehetőségét a történelem és a társadalom kérdéseiben. Eladdig a társadalomtudósok, mivel képtelenek voltak arra, hogy a legegyszerűbb és olyan elsődleges viszonyokig hatoljanak, aminők a termelési viszonyok, közvetlenül a politikai és jogi formák vizsgálásához és tanulmányozásához fogtak hozzá, beleütköztek abba a ténybe, hogy ezek a formák valamely adott időben az emberiség egyik vagy másik eszméjéből keletkeztek — és itt meg is állapodtak; arra az eredményre jutottak, hogy a társadalmi viszonyokat az emberek tudatosan hozzák létre. De ez a következtetés, amely legtökéletesebben a Contrat Social eszméjében jutott kifejezésre (nyomai az utópikus szocializmus valamennyi rendszerében erősen észlelhetők), teljesen ellentmondott minden történelmi megfigyelésnek. Sohasem volt úgy és most sincs úgy, hogy a társadalom egyes tagjai a társadalmi viszonyok összességét, amelyek közt élnek, mint határozott, egyöntetű, bizonyos alapelvtől áthatott valamit képzelnék el; ellenkezőleg, a tömeg nem tudatosan alkalmazkodik ezekhez a viszonyokhoz, s oly kevéssé van sejtelme arról, hogy ezek külön történelmi-társadalmi viszonyok, hogy például a csereviszonyokat, amelyek közt az emberek sok évszázadon át éltek, csak a legutóbbi időben magyarázták meg. A materializmus ezt az ellentmondást azzal küszöbölte ki, hogy az elemzést elmélyítette egészen az ember társadalmi eszméinek eredetéig, s a materializmusnak az a következtetése, hogy az eszmék menete a dolgok menetétől függ, egyedül egyeztethető össze a tudományos pszichológiával. Továbbá, még egy másik szempontból is ez a hipotézis emelte először a szociológiát tudománnyá. Addig a szociológusok a társadalmi jelenségek bonyolult hálózatában nem igen tudták megkülönböztetni a fontos jelenségeket a nem fontosaktól (ez a szubjektivizmus gyökere a társadalomtudományban), és nem tudták megtalálni az elkülönítés objektív kritériumát. A materializmus teljesen objektív kritériumot szolgáltatott, minthogy kiemelte a „termelési viszonyokat” mint olyanokat, amelyek a társadalom szerkezetét alkotják, és lehetővé tette, hogy alkalmazzák ezekre a viszonyokra az ismétlődésnek azt az általános tudományos kritériumát, amellyel kapcsolatban a szubjektivisták tagadták, hogy alkalmazható a társadalomtudományban. Amíg ideológiai társadalmi viszonyokra szorítkoztak (vagyis olyan viszonyokra, amelyek kialakulásuk előtt, az emberek tudatán mennek át) — a különböző országok társadalmi jelenségeiben nem vehettek észre ismétlődéseket és szabályszerűséget, s tudományuk legjobb esetben csak e jelenségek puszta leírása, nyersanyaggyűjtés volt. Az anyagi társadalmi viszonyok elemzése (vagyis az olyan viszonyok elemzése, amelyek anélkül keletkeznek, hogy az emberek tudatába jutottak volna; az emberek, miközben termékeiket kicserélik, termelési viszonyokba lépnek anélkül, hogy akárcsak annak is tudatában volnának, hogy itt társadalmi termelési viszonyokról van szó) — az anyagi társadalmi viszonyok elemzése azon nyomban lehetővé tette, hogy az ismétlődéseket és szabályszerűségeket megállapítsák és a különböző országok viszonyait egy alapfogalomban, a társadalmi alakulat alapfogalmában általánosítsák. Csak ez az általánosítás tette lehetővé, hogy a társadalmi viszonyok leírásáról (és az eszmény szempontjából való elbírálásukról) áttérjenek azok szigorúan tudományos elemzésére, amely például azt emeli ki, ami az egyik kapitalista országot a másiktól megkülönbözteti, vagy azt vizsgálja, ami valamennyiben közös.

Végül, harmadszor, már csak azért is ez a hipotézis tette először lehetővé a tudományos szociológiát, mert egyedül a társadalmi viszonyoknak a termelési viszonyokra s ezeknek a termelőerők fejlettségi fokára való visszavezetése teremtette meg a szilárd alapját annak, hogy a társadalmi alakulatok fejlődését olyannak fogjuk fel mint valami természettörténeti folyamatot. Márpedig magától értetődik, hogy az ilyen felfogás nélkül társadalomtudomány sem létezhetik. (Aszubjektivisták például elismerték ugyan a történelmi jelenségek törvényszerűségét, mégis képtelenek voltak arra, hogy fejlődésüket olyannak fogják fel mint valami természettörténeti folyamatot, mégpedig azért, mert megálltak az emberek társadalmi eszméinél és céljainál, s nem tudták visszavezetni ezeket az eszméket és célokat az anyagi társadalmi viszonyokra.)

Mármost Marx, miután ezt a hipotézist a negyvenes években kimondta, hozzáfog az anyag tényeken alapuló (ezt nota bene) tanulmányozásához. Előveszik társadalmi-gazdasági alakulatok egyikét: az árugazdaság rendszerét, s az adatok óriási tömegének alapján — amelyeket nem kevesebb mint 25 éven át tanulmányozott — a legrészletesebben elemzi ezen alakulat funkcionálásának és fejlődésének törvényeit. Ez az elemzés a társadalom tagjai között létesült termelési viszonyokra szorítkozik: anélkül, hogy a dolog tisztázása céljából egyetlenegyszer is olyan mozzanatokhoz folyamodnék, amelyek ezeken a termelési viszonyokon kívül állnak, Marx módot ad arra, hogy lássuk, miképp fejlődik a társadalmi gazdaság áruszervezete, hogyan alakul át kapitalista szervezetté, miközben létrehozza a burzsoázia és a proletariátus (már a termelési viszonyok keretében) antagonisztikus osztályait, hogyan fokozza a társadalmi munka termelékenységét és visz be ezzel olyan elemet, amely kibékíthetetlen ellentmondásba jut magával a kapitalista szervezet alapjával.

Ez a „Tőke” csontváza. Döntő azonban az, hogy Marx nem elégedett meg ezzel a csontvázzal, hogy nem szorítkozott a megszokott értelemben vett „gazdasági elméletre”, hogy — noha az illető társadalmi alakulat építményét és fejlődését kizárólag a termelési viszonyokkal magyarázta — mégis mindenütt és folytonosan nyomon követte az ezeknek a termelési viszonyoknak megfelelő felépítményt is, és így a csontvázba életet lehelt. Éppen azért volt a „Tőké”-nek olyan óriási sikere, mert „a német közgazdásznak” ez a könyve elevenen mutatta be az olvasónak az egész tőkés társadalmi alakulatot — az életmódot és szokásokat jellemző körülményeivel, a termelési viszonyokban rejlő osztályellentétek tényleges társadalmi megnyilatkozásaival, a tőkés osztály uralmát védő polgári politikai felépítményével, a szabadság, egyenlőség stb. polgári eszméivel és a polgári családi viszonyokkal együtt. Most már érthető, hogy az összehasonlítás Darwinnal teljesen találó: a „Tőke” nem más, mint „néhány általánosító, egymással a legszorosabban összefüggő eszme, amely a tények anyagának egész Montblanc- ját koronázza”. És ha valaki a „Tőke” olvasásakor nem vette észre ezeket az általánosító eszméket, akkor erről már nem Marx tehet, aki, miként láttuk, még az előszóban is rámutatott ezekre az eszmékre. Mi több: ez az összehasonlítás nemcsak külső vonatkozásban találó (ami Mihajlovszkij urat ismeretlen okokból különösen érdekli), hanem belső vonatkozásban is. Ahogy Darwin véget vetett annak a felfogásnak, hogy az állat- és növényfajokat mi sem köti össze egymással, véletlenül keletkeztek, „isten alkotásai” és változhatatlanok, s elsőnek fektette a, biológiát teljesen tudományos alapokra annak megállapításával, hogy a fajok változékonyak és folytonosság áll fenn közöttük — úgy Marx is véget vetett annak a felfogásnak, hogy a társadalom az egyének mechanikus halmaza, amelyen a felsőbbség (vagy ami ugyanaz: a társadalom, a kormány) tetszésszerinti változtatásokat eszközölhet, amely véletlenül keletkezik és változik, — ő volt az első, aki a szociológiát tudományos alapokra fektette, amikor meghatározta a társadalmi-gazdasági alakulatnak, mint az adott termelési viszonyok összességének fogalmát, és megállapította, hogy az ilyen alakulatok fejlődése olyan, mint valami természettörténeti folyamat.

Jelenleg — a „Tőke” megjelenése óta — a materialista történetfelfogás már nem feltevés, hanem tudományosan bebizonyított tétel, s amíg nincs más kísérlet, amely tudományosan magyarázná meg valamely társadalmi alakulat funkcionálását és fejlődését — jól jegyezzük meg, társadalmi alakulatét, nem pedig valamely ország vagy nép, sőt akár osztály vagy más hasonló valami létét —, amíg nincs más kísérlet, amely éppen úgy, mint a materializmus, képes lenne arra, hogy a „megfelelő tényeket” rendezze, amely eleven képet nyújtana egy bizonyos alakulatról és emellett annak szigorúan tudományos magyarázatát adná — addig a materialista történetfelfogás egyet jelent a társadalomtudománnyal. A materializmus nem „a történelem leginkább tudományos felfogása”, mint Mihajlovszkij úr véli, hanem az egyetlen tudományos felfogás.

És most — elképzelhető-e mulatságosabb furcsaság annál, hogy akadtak emberek, akik képesek voltak a „Tőké”-t elolvasni, anélkül hogy megtalálták volna benne a materializmust! — Hol a materializmus? — kérdezi Mihajlovszkij úr őszinte álmélkodással.

Mihajlovszkij úr elolvasta a „Kommunista Kiáltvány”-t és nem vette észre, hogy benne van a mai viszonyok — a jogi, politikai, családi, vallási és filozófiai viszonyok — materialista magyarázata, hogy még a szocialista és kommunista elméletek bírálata is bizonyos meghatározott termelési viszonyokban keresi és találja meg ezeknek az elméleteknek gyökereit.

Mihajlovszkij úr elolvasta „A filozófia nyomorá”-t és nem vette észre, hogy Proudhon szociológiájának elemzése materialista szempontból történik, hogy a legkülönbözőbb történelmi kérdések Proudhon-javasolta megoldási módjának bírálata a materializmus elveiből indul ki, hogy magának a szerzőnek arra vonatkozó útmutatásai, hogy hol kell keresni ezeknek a kérdéseknek megoldásához az adatokat, egytől-egyig utalások a termelési viszonyokra.

Mihajlovszkij úr elolvasta a „Tőké”-t és nem vette észre, hogy egy — mégpedig a legbonyolultabb — társadalmi alakulat materialista módszer alapján történő tudományos elemzésének általánosan elismert és senki által felül nem múlt mintaképe van előtte. Most pedig ül és azon a fogas kérdésen töri a fejét, hogy ugyan „melyik művében fejtette ki Marx materialista történetfelfogását”?

Erre mindenki, aki Marxot ismeri, egy ellenkérdéssel válaszolna: melyik művében nem fejtette ki Marx materialista történetfelfogását? De Mihajlovszkij úr nyilvánvalóan csak akkor fog tudomást szerezni Marx materialista kutatásairól, ha holmi Karejevnek valamelyik történetfilozófiai munkájában fedezi fel a megfelelő számok alatt az „ökonómiai materializmus” rovatban.

A legfurcsább azonban, hogy Mihajlovszkij úr Marxot azzal vádolja, hogy „nem vizsgálta felül (sic!) a történelmi folyamat valamennyi ismert elméletét”. Ez már igazán mulatságos. Mik is voltak ezek az elméletek kilenctizedrészben? Merőben apriorista, dogmatikus, elvont agyszülemények azzal kapcsolatban, hogy mi a társadalom, mi a haladás és más effélék. (Szándékosan választok Mihajlovszkij úr eszének és szívének kedves példákat.) Hiszen az efféle elméletek hasznavehetetlenek már magában-véve azért, mert vannak, hasznavehetetlenek alapvető módszerüknél, annak merő és sivár metafizikai szelleménél fogva. Hiszen azzal a kérdéssel kezdeni, hogy mi a társadalom, mi a haladás? — annyit jelent, mint a végén kezdeni. Honnan veszik a társadalom és a haladás fogalmát általában, ha még nem vizsgáltak meg egyetlenegy társadalmi alakulatot sem különvéve, ha ezt a fogalmat még meg sem tudták határozni, ha képtelenek voltak még csak meg is közelíteni bármiféle társadalmi viszonyok komoly, tényeken alapuló tanulmányozását, objektív elemzését? A metafizika legszembetűnőbb jele, amivel minden tudomány kezdte, az, hogy amíg nem jutottak el odáig, hogy hozzáfogjanak a tények tanulmányozásához, mindig a priori állítottak fel általános elméleteket, s ezek mindig terméketlenek maradtak. A metafizikus vegyész, aki még nem értett ahhoz, hogy tények alapján tanulmányozza a vegyi folyamatokat, kigondolt egy teóriát arról, hogy miféle erő a vegyrokonság. A metafizikus biológus azon okoskodott, hogy mi az élet és az életerő? A metafizikus pszichológus azt fejtegette, hogy mi a lélek? Már maga a módszer képtelenség volt. Nem lehet a lélekről okoskodni, mielőtt meg nem magyaráztuk az egyes pszichológiai folyamatokat; itt a haladásnak éppen abban, kell lennie, hogy elvetjük a lélek mibenlétéről szóló általános elméleteket és bölcseleti építményeket, hogy tudományos alapokra tudjuk fektetni az egyes pszichológiai folyamatokat jellemző tények vizsgálatát. Ezért az a vád, amelyet Mihajlovszkij úr emelt, pontosan ugyanaz, mintha a metafizikus pszichológus, aki egész életén át „tanulmányokat” írt arról, mi a lélek (anélkül, hogy ismerné egyetlenegy, akárcsak a legegyszerűbb pszichológiai jelenség pontos magyarázatát), azzal vádolná a tudományos pszichológust, hogy nem vizsgált felül a lélekről szóló minden ismert elméletet. Ez a tudományos pszichológus elvetette a lélekről szóló filozófiai elméleteket, közvetlenül a lelki jelenségek anyagi alapjának, az idegfolyamatoknak tanulmányozásához látott hozzá, s elemzett és megmagyarázott, mondjuk, egy vagy egynéhány lélektani folyamatot. Nos, a mi metafizikus pszichológusunk elolvassa ezt a munkát, jól megdicséri a folyamatok leírását és a tények tanulmányozását, ám azért nincs megelégedve. De hát kérem — mondja izgatottan, hallván, hogy köröskörül arról beszélnek, hogy ez a tudós egészen újszerűen értelmezi a pszichológiát és külön tudományos lélektani módszert alkalmaz —, de kérem, tüzeskedik a filozófus, melyik műben fejtette ki ezt a módszert? Hiszen ebben a munkában „csak tények” vannak? A „lélekről szóló minden ismert elmélet” felülvizsgálásának nyoma sincs? Ez egyáltalán nem megfelelő munka!

Természetesen, éppen úgy, a „Tőke” sem megfelelő munka a metafizikus szociológus számára, aki nem veszi észre, milyen terméketlenek a társadalom mibenlétére vonatkozó apriorikus elmélkedések, nem érti meg, hogy ilyen módszerek alkalmazása a társadalom tanulmányozása és magyarázata helyett csak arra vezet, hogy a társadalom fogalmába vagy az angol kalmár polgári eszméit, vagy az oroszországi demokrata nyárspolgári szocialista eszményeit csempészik be — és semmi egyébre. Ezért is van az, hogy mindezek a történetfilozófiai elméletek mint szappanbuborékok keletkeznek és pukkannak szét, s a legjobb esetben csak saját koruk társadalmi eszméinek és viszonyainak tünetei voltak, anélkül hogy hajszálnyira is előmozdították volna akárcsak egyes, de legalább valóságos (nem pedig „az emberi természetnek megfelelő”) társadalmi viszonyok megértését. Az az óriási lépés, amelyet e tekintetben Marx tett, éppen az volt, hogy elvetette mindezeket a társadalommal és a haladással kapcsolatos általános elmélkedéseket, s ehelyett egyetlen társadalomnak, a kapitalista társadalomnak, egyetlen haladásnak, a kapitalista társadalom haladásának tudományos elemzését végezte el. Mihajlovszkij úr pedig vádként hozza fel Marx ellen, hogy az elején és nem a végén, a tények elemzésével, nem pedig a végső következtetésekkel kezdte, hogy egyes történelmileg meghatározott társadalmi viszonyok tanulmányozásával kezdte, nem pedig az arról szóló általános elméletekkel, hogy mik is a társadalmi viszonyok általában! És azt kérdezi: „hol van hát a megfelelő munka?” Ó, bölcs szubjektív szociológus!!

Ha szubjektív filozófusunk megmaradt volna annál, hogy nem érti, melyik műben található a materializmus megalapozása — ez csak fél baj lett volna. De ő, annak ellenére, hogy a materialista történetfelfogásnak nemcsak a megalapozását, de még a kifejtését sem találta sehol (vagy lehet, hogy éppen azért, mert nem találta) — olyan igényeket tulajdonít e tanításnak, aminőkkel az sohasem lépett fel. Egy Blos-idézet után, amely szerint Marx a történelem egészen új felfogását hirdette, szubjektív filozófusunk minden ceremónia nélkül arról kezd beszélni, hogy ez az elmélet azt hangoztatja, hogy „az emberiségnek megvilágította saját múltját”, hogy megmagyarázta „az emberiség egész (sic!!?) múltját” stb. De hiszen mindez tiszta csalás! Ez az elmélet egyes-egyedül arra tart igényt, hogy egyetlenegy társadalmi szervezet, a tőkés társadalom magyarázatát adja és semmiféle másét. Ha a materializmus alkalmazása ennek az egy társadalmi alakulatnak elemzésénél és megmagyarázásánál ilyen ragyogó eredménnyel járt, akkor egészen természetes, hogy a materializmus a történelemben többé már nem feltevés, hanem tudományosan ellenőrzött elméletté válik; egészen természetes, hogy ezt a módszert a többi társadalmi alakulatra is ki kell terjeszteni, ha ezek még nem is voltak külön, tényeken alapuló kutatás és részletes elemzés tárgyai — éppen úgy, ahogy a transzformizmus eszméjét, miután elegendő számú ténnyel bizonyították, kiterjesztették a biológia egész területére, noha egyes állat- és növényfajokra vonatkozóan a transzformációt még nem lehetett pontosan megállapítani. S ugyanúgy, ahogyan a transzformizmus egyáltalában nem arra tart igényt, hogy a fajok keletkezésének „egész” történetét megmagyarázza, hanem csak arra, hogy a magyarázat módszerét a tudomány magaslatára emelje, úgy a történelemben is a materializmus sohasem lépett fel azzal az igénnyel, hogy mindent megmagyarázzon, hanem csak azzal, hogy, Marx kifejezése szerint („A tőke”), rámutasson a történelem magyarázatának „egyedül tudományos” módszerére. Ezek után már fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy milyen szellemes, komoly és tisztességes módszereket alkalmaz Mihajlovszkij úr a vitában, mikor előbb hamisan tolmácsolja Marxot, amikor is a történelmi materializmusra ráfogja azt a képtelen igényt, hogy meg akar „mindent magyarázni”, hogy meg akarja találni „a történelem minden zárához a kulcsot” (ezeket az igényeket Marx, Mihajlovszkij cikke alkalmából írt „levelében” természetesen rögtön és igen maró formában visszautasította), majd ezeken a saját maga kitalálta igényeken rágódik és végül, miután pontosan idézi Engels gondolatait — pontosan azért, mert ez alkalommal idézi és nem a saját szavaival mondja el azokat —, hogy t. i. a politikai gazdaságtant, ahogy a materialisták felfogják, „még meg kell alkotni”, hogy „minden, amit (ez a tudomány) eddig adott”, a tőkés társadalom történetére „szorítkozik” —, azt a következtetést vonja le, hogy „ezek a szavak nagyon összeszűkítik az ökonómiai materializmus hatáskörét”! Milyen határtalan naivitás vagy határtalan önhittség kell ahhoz, hogy valaki arra számítson, hogy az ilyen szemfényvesztést nem fogják észrevenni! Előbb meghamisította Marxot, azután saját hazugságain rágódott, majd a pontos gondolatokat idézte, s most van mersze kijelenteni, hogy ezek a gondolatok összeszűkítik az ökonómiai materializmus hatáskörét!

Hogy Mihajlovszkij úrnak ez a rágódása milyen fajtájú és minőségű, azt a következő példa mutatja: „Marx sehol sem indokolja meg azokat” — t. i. az ökonómiai materializmus elméletének alapjait —, mondja Mihajlovszkij úr. „Igaz, Marx, Engelsszel együtt, tervbevette egy filozófiatörténeti és történetfilozófiai jellegű mű megírását, sőt meg is írta (1845—1846-ban) ezt a művet, de ez nyomtatásban sohasem jelent meg. Engels azt mondja: «E mű befejezett része a materialista történetfelfogás kifejtését tartalmazza, amely csak azt bizonyítja, hogy mennyire elégtelenek voltak akkori ismereteink a gazdaságtörténet terén». Ilyenképpen — vonja le Mihajlovszkij úr a következtetést — a «tudományos szocializmus» és az ökonómiai materializmus elméletének fő pontjait olyan időben fedezték fel s fejtették is ki utóbb a «Kiáltvány»-ban, amikor, az egyik szerző saját beismerése szerint, az ilyen vállalkozáshoz szükséges ismereteik még gyengék voltak.”

Úgy-e kedves ez a kritika! Engels azt mondja, hogy ismereteik gyengék voltak a gazdaság-„történet” terén és ezért nem nyomatták ki művüket, amely „általános” történetfilozófiai jellegű volt. Mihajlovszkij úr ezt úgy magyarázza félre, hogy ismereteik „az olyan vállalkozáshoz” voltak gyengék, mint amilyen a „tudományos szocializmus fő pontjainak” kidolgozása, vagyis a „burzsoá” rend tudományos bírálatához, amit már a „Kiáltvány”-ban megtalálunk. Vagy — vagy: vagy nem tudja Mihajlovszkij úr megérteni, mi a különbség az egész történetfilozófiát felölelő kísérlet és az olyan kísérlet között, amely a burzsoá rendszert tudományosan megmagyarázza, vagy pedig azt tételezi fel, hogy Marx és Engels nem rendelkezett elegendő ismerettel a politikai gazdaságtan bírálatához. Ez utóbbi esetben nagy kegyetlenség részéről, hogy nem ismertet meg bennünket saját gondolataival, saját javításaival és kiegészítéseivel ennek a hiányosságnak kapcsán. Marx és Engels elhatározása, hogy történetfilozófiai munkájukat nem hozzák nyilvánosságra, s minden erejüket egyetlenegy társadalmi szervezet tudományos elemzésére fordítják, csak rendkívül nagy tudományos lelkiismeretességükről tanúskodik. Mihajlovszkij úr elhatározása, hogy azon rágódjék, hogy lám, Marx és Engels kifejtették nézeteiket, noha maguk is beismerték, hogy ismereteik elégtelenek kidolgozásukhoz, csak az ő vitamódszereit jellemzi, amelyek sem szellemről, sem tisztességtudásról nem tanúskodnak.

Egy másik példa: „Az ökonómiai materializmusnak mint történetelméletnek megalapozására többet tett Marx alter ego-ja, Engels — mondja Mihajlovszkij úr. — Neki egy külön történelmi műve van. «A család, a magántulajdon és az állam eredete, kapcsolatban (im Anschluss) Morgan nézeteivel.» Ez az «Anschluss» rendkívül figyelemreméltó. Az amerikai Morgan könyve sok évvel később jelent meg, mint Marxnak és Engels-nek azok a munkái, amelyekben tőle teljesen függetlenül kifejtették az ökonómiai materializmus alapelveit.” — És lám, úgymond, „a gazdasági materialisták csatlakoztak” e könyvhöz, és ezenfelül, minthogy a történelem előtti időkben nem volt osztályharc, a materialista történetfelfogás formuláját akként „javították”, hogy az anyagi javak termelése mellett döntő mozzanat magának az embernek a termelése, vagyis a gyermektermelés, amely az őskorban, amikor a munka termelékenysége még igen fejletlen volt, az első szerepet játszotta.

„Morgan nagy érdeme — mondja Engels —, hogy az északamerikai indiánok nemzetségi kötelékeiben megtalálta a kulcsot a régi görög, római és germán történelem rendkívül fontos és eddig meg nem oldott talányaihoz”.

„És így — jelenti ki ez alkalommal Mihajlovszkij úr — a negyvenes évek végén a történelemnek egészen új, materialista és valóban tudományos felfogását fedezték fel és hirdették, amely a történettudományban ugyanazt a szerepet játszotta, mint Darwin elmélete a modern természettudományban.” Ámde ezt a felfogást — ismétli azután mégegyszer Mihajlovszkij úr — sohasem alapozták meg tudományosan. „Nemcsak nem ellenőrizték terjedelmes és különféle fajta tény-anyag alapján” (a „Tőke” — „nem megfelelő” munka: ott csak tények és tüzetes kutatások vannak!), „de meg sem okolták eléggé, még csak bírálat és más filozófiatörténeti rendszerek kizárása útján sem.” Engels könyve — „Herrn Eugen Dührings Umwálzung der Wissenschaft” — nem egyéb „odavetett szellemes vázlatoknál” s Mihajlovszkij úr ezért megengedhetőnek találja, hogy mellőzze az e műben érintett lényeges kérdések egész tömegét, noha ezek a „szellemes vázlatok” nagyon szellemesen bizonyítják azoknak a társadalomtudományoknak tartalmatlanságát, amelyek „utópiával kezdik”; noha ez a mű beható bírálatát tartalmazza annak az „erőszakelméletnek”, amely szerint a gazdasági rendszereket a politikai és jogi rendszerek határozzák meg, s amelyet oly buzgón hirdetnek a „Russzkoje Bogatsztvo” közírói. Persze sokkal könnyebb egy műről néhány semmitmondó frázist odavetni, mint akárcsak egyetlenegy kérdést is, amelyet ebben a műben materialista módon megoldottak, komolyan tárgyalni, emellett ez még veszéllyel sem jár, minthogy a cenzúra az ilyen könyv lefordítását valószínűleg sohasem fogja megengedni, s így Mihajlovszkij úr szellemesnek nevezheti anélkül, hogy szubjektív filozófiáját veszélyeztetné.

Még jellemzőbb és tanulságosabb (annak a szemléltetésére, hogy azért van nyelve az embernek, hogy gondolatait elrejtse — vagy, hogy a gondolathiánynak a gondolat formáját adja) Marx „Tőké”-jéről adott véleménye. „Vannak a «Tőké»-ben ragyogó történelmi tartalmú lapok, de (nagyszerű ez a „de”! Ez már nem is egyszerű „de”, hanem az a híres „mais”, amely oroszra fordítva annyit jelent: „az ember nem bújhat ki a bőréből”) már magánál a könyv feladatánál fogva is egy bizonyos történelmi korszakra vannak szabva, s az ökonómiai materializmus alaptételeinek alátámasztása helyett egyszerűen érintik a történelmi jelenségek egy bizonyos csoportjának gazdasági vonatkozásait.” Más szavakkal, a „Tőke” — éppen csak a tőkés társadalom tanulmányozásának van szentelve, e társadalomnak és felépítményeinek materialista elemzését nyújtja, „de” Mihajlovszkij úr jobbnak látja ezt az elemzést mellőzni: hiszen látják kérem, itt csak „egy” korszakról van szó, míg ő, Mihajlovszkij úr, valamennyi korszakot fel akarja ölelni, mégpedig úgy, hogy részleteiben ne szóljon egyikről sem. Érthető, hogy e cél elérésére — vagyis valamennyi korszak felölelésére, lényegében nem érintve egyet sem — csak egy út van: a közhelyek, meg a „ragyogó” és üres frázisok útja. És ebben a művészetben, hogy t. i. hogyan kell egy ügyet frázisokkal elintézni, Mihajlovszkij úrral senki sem mérkőzhetik. Kiderül, hogy alapjában véve Marx kutatásaival (részleteiben) nem is érdemes foglalkozni, mégpedig azért, mert Marx „az ökonómiai materializmus alaptételeinek alátámasztása helyett egyszerűen érinti a történelmi jelenségek egy bizonyos csoportjának gazdasági vonatkozásait”. Ez aztán mély értelmű kijelentés! — „Nem támasztja alá”, csak „egyszerűen érinti”! — valóban, milyen egyszerű bármily kérdést frázissal elkenni! Például, ha Marx sokízben kimutatja, hogy milyen módon szolgálnak az állampolgári egyenjogúság, a szerződés szabadsága és a jogállam más hasonló pilléreinek alapjául az árutermelők között fennálló viszonyok — mi ez? alátámasztja ezzel Marx a materializmust, vagy „egyszerűen” csak érinti? Filozófusunk a rá jellemző szerénységgel tartózkodik attól, hogy érdemben válaszoljon és saját „szellemes kísérleteiből”, a pompás és ürességtől kongó frázisokból, egyenesen levonja a következtetést.

„Nem meglepő — így hangzik ez a következtetés —, hogy ennek az elméletnek szempontjából, amely a világtörténelem megmagyarázására tart igényt, negyven évvel közzététele után a régi görögök, rómaiak és germánok története még megfejtetlen rejtvény maradt; és ezt a rejtvényt egy olyan ember fejtette meg, aki először is teljesen távol állott a gazdasági materializmus elméletétől, arról semmit sem tudott, és másodszor, nem gazdasági tényező segítségével. Kissé mulatságosan hat ez a kifejezés: «magának az embernek a termelése», vagyis a gyermektermelés, amely műkifejezésbe Engels azért kapaszkodik bele, hogy legalább szavakban megőrizze a kapcsolatot a gazdasági materializmus alapformulájával. Kénytelen azonban elismerni, hogy az emberiség élete sok évszázadon át nem e formula szerint alakult.” Csakugyan nagyon „nem meglepően” vitatkozik ön, Mihajlovszkij úr! Az elmélet lényege az volt, hogy a történelem „megvilágítására” nem az ideológiai, hanem az anyagi társadalmi viszonyokban kell keresni az alapot. A ténybeli adatok hiánya nem tette lehetővé, hogy ezt a módszert Európa legrégibb történetének néhány elsőrangúan fontos jelensége, például a nemzetségi szervezet elemzése során alkalmazzák, amely éppen ezért rejtvény is maradt. Ámde, a gazdag anyag, amelyet Morgan Amerikában összegyűjtött, megadja neki a lehetőséget arra, hogy elemezze a nemzetségi szervezet lényegét, s ő arra a következtetésre jutott, hogy ennek a magyarázatát nem az ideológiai (pl. jogi vagy vallási) viszonyokban, hanem az anyagi viszonyokban kell keresni. Világos, hogy ez a tény a materialista módszer ragyogó alátámasztása — és semmi egyéb. S amikor Mihajlovszkij úr e tannak szemére veti, hogy, először, a legnehezebb történelmi rejtvényeket olyan ember fejtette meg, aki „teljesen távol áll” az ökonómiai materializmus elméletétől, akkor csak azon csodálkozhatunk, hogy az emberek mennyire képtelenek megkülönböztetni azt, ami javukra szól, attól, ami a leghatározottabban megcáfolja őket. Másodszor — okoskodik filozófusunk — a gyermektermelés nem ökonómiai tényező. De hol olvasta ön Marxnál vagy Engels-nél, hogy nekik okvetlenül ökonómiai materializmusról kell beszélniök? Amikor ők világnézetüket jellemezték, azt egyszerűen materializmusnak nevezték. Az ő alapeszméjük (amelyet akár a fentebb közölt Marx-idézet is teljesen határozottan kifejez) az volt, hogy a társadalmi jelenségek anyagi és ideológiai jelenségekre oszlanak. Ez utóbbiak csupán felépítményét jelentik az előbbieknek, amelyek az ember akaratán és tudtán kívül, az ember létfenntartásra irányuló tevékenységének formájaként (eredményeként) állnak elő. A politikai és jogi formák magyarázatát — mondja Marx a fentebb közölt idézetben — az „anyagi életviszonyokban” kell keresni. Netán azt hiszi Mihajlovszkij úr, hogy a gyermektermelés tekintetében fennálló viszonyok az ideológiai viszonyokhoz tartoznak? Mihajlovszkij úr magyarázatai ezzel kapcsolatban annyira jellemzők, hogy érdemes velük foglalkozni. „Akárhogy forgatjuk is a «gyermektermelés» kérdését — mondja —, akárhogy törekszünk is közte és a gazdasági materializmus közt valamilyen, akárcsak nyelvi összefüggést is megállapítani és bármennyire egybefonódik is a gyermektermelés a társadalmi élet jelenségeinek bonyolult hálózatában más jelenségekkel, többek közt a gazdaságiakkal is, ennek a termelésnek megvannak a maga saját fiziológiai és pszichikai gyökerei.” (Csecsemőknek meséli ön, Mihajlovszkij úr, hogy a gyermektermelésnek fiziológiai gyökerei vannak!? Kit akar ezzel agyonbeszélni?) „És ez arra emlékeztet bennünket, hogy az ökonómiai materializmus teoretikusai nemcsak a történelemmel nincsenek tisztában, hanem a pszichológiával sem. Kétségtelen, hogy a nemzetségi kötelékek a civilizált országok történetében elvesztették jelentőségüket, de aligha mondható ez ilyen határozottsággal a közvetlen nemi és családi kötelékekről. Természetes, hogy ezek a kötelékek a mind bonyolultabbá váló élet nyomása alatt általában erős változásokon mentek keresztül, de némi dialektikai ügyességgel be lehetne bizonyítani, hogy nemcsak a jogi, hanem maguk a gazdasági viszonyok is — «felépítményét» jelentik a nemi és családi viszonyoknak. Nem szándékozunk ezzel bővebben foglalkozni, de mégis rámutatunk például az örökösödés intézményére.”

Filozófusunknak végre sikerült kijutnia az üres frázisok köréből, s áttérnie a tényekre, a meghatározott, ellenőrizhető tényekre, amelyeknél már nem lehet a dolog lényegét egykönnyen „agyonbeszélni”. Vegyük hát szemügyre, mi módon bizonyítja be Marx-kritikusunk, hogy az örökösödés intézménye felépítmény a nemi és családi viszonyokon. „Örökbe — így okoskodik Mihajlovszkij úr — a gazdasági termelés termékeit szokták hagyni” („A gazdasági termelés termékeit”!! Milyen művelt! milyen hangzatos! és milyen választékos nyelv!) „s magát az örökösödés intézményét bizonyos fokig a gazdásági konkurencia ténye határozza meg. De, először, örökbe hagynak nemanyagi értékeket is — ami abban nyilvánul meg, hogy gondoskodnak arról, hogy a gyermekeket apáik szellemében neveljék.” Tehát a gyermeknevelés az örökösödés intézményéhez tartozik! Az orosz polgári törvényekben például van egy olyan cikkely, amely szerint „a szülőknek arra kell törekedniök, hogy az otthoni neveléssel fejlesszék gyermekeik erkölcsét, és előmozdítsák a kormány szándékait”. Talán csak nem ezt nevezi bölcsészünk az örökösödés intézményének? „És másodszor — még ha kizárólagosan gazdasági téren maradunk is —, mint ahogy az örökösödés intézménye nem képzelhető el a termelés termékei nélkül, amelyeket örökbe hagynak, éppen úgy nem képzelhető el a «gyermektermelés» termékei és a hozzájuk közvetlenül csatlakozó bonyolult és megfeszített pszichika nélkül.” (Figyeljünk csak a nyelvezetre: a bonyolult pszichika „csatlakozik” a gyermektermelés termékeihez! Ez aztán gyönyörű!) Így tehát az örökösödés intézménye azért felépítménye a családi és nemi viszonyoknak, mert örökösödés nem gondolható el gyermektermelés nélkül! Hiszen ez valósággal Amerika felfedezése! Eddig mindenki úgy tudta, hogy a gyermektermelés éppoly kevéssé magyarázhatja meg az örökösödés intézményét, mint a táplálékfelvétel szüksége — a tulajdon intézményét. Eddig mindenki úgy tudta, hogy ha például Oroszországban a szolgálati birtokrendszer virágzása korában a földet nem hagyhatták örökbe (minthogy csak feltételes tulajdonnak tekintették), úgy ennek magyarázatát az akkori társadalmi szervezet sajátosságaiban kell keresni. Úgylátszik, Mihajlovszkij úr szerint a dolog egyszerű magyarázata az, hogy a pszichika, amely az akkori földesurak gyermektermelésének termékeihez csatlakozott, nem volt eléggé bonyolult.

Kapard meg a „népbarátot” — mondhatnók egy ismert szállóigét módosítva, — és megtalálod a burzsoát. Valóban, milyen más értelme lehet Mihajlovszkij úr elmélkedésének az örökösödés intézménye és a gyermeknevelés, a gyermektermelés pszichikája stb. közti összefüggésről, ha nem az, hogy az örökösödés intézménye éppen olyan örök, szükségszerű és szent, mint a gyermeknevelés! Igaz ugyan, hogy Mihajlovszkij úr iparkodott kibúvót biztosítani magának, amikor kijelentette: „az örökösödés intézményét bizonyos fokig a gazdasági konkurencia ténye határozza meg”, de hiszen ez semmi egyéb, mint kísérlet arra, hogy kitérjen a határozott válasz elől, mégpedig alkalmatlan eszközökkel végrehajtott kísérlet. Hogyan vehetjük tudomásul ezt a megjegyzést, ha egy szóval sincs megmondva, milyen „bizonyos fokig” függ az örökösödés a konkurenciától? ha egyáltalán nincs tisztázva, hogy mivel magyarázható tulajdonképpen ez az összefüggés a konkurencia és az örökösödés intézménye között? A valóságban az örökösödés intézménye már feltételezi a magántulajdont, márpedig ez utóbbi csak a csere megjelenése után jön létre. Alapját a társadalmi munkának már keletkezőben levő specializálódása és a termékek piacra bocsátása alkotja. Amíg például az indiánok ősközösségének valamennyi tagja közösen dolgozott fel minden terméket, amire szükségük volt, addig magántulajdon se lehetett. Amikor azonban a munkamegosztás behatolt a közösségbe, s ennek tagjai egyenként, külön-külön kezdtek foglalkozni bizonyos cikkek termelésével, amelyeket azután eladtak a piacon, akkor az árutermelőnek ez az anyagi elkülönültsége a magántulajdon intézményében jutott kifejezésre. Mind a magántulajdon, mind az örökösödés — olyan társadalmi állapotok kategóriái, amelyek mellett már elkülönült kis (monogám) családok alakultak ki és fejlődésnek indult a csere. Mihajlovszkij úr példája éppen az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit be akar bizonyítani.

Még egy helyet találunk Mihajlovszkij úrnál, ahol tényekre utal — s ez a maga nemében megint drágagyöngy! „Ami a nemzetségi kötelékeket illeti — folytatja Mihajlovszkij úr a materializmus helyesbítését —, ezek a civilizált népek történetében elhomályosultak, részben tényleg a termelési formák behatására” (megint egy kibúvó, mégpedig még nyilvánvalóbb. Miféle termelési formák? Üres frázis!), „részben azonban feloldódtak saját folytatásukban és általánosításukban — a nemzeti kötelékekben.” Eszerint a nemzeti kötelékek a nemzetségi kötelékek folytatásai és általánosításai! Mihajlovszkij úr nyilvánvalóan abból a gyermekmeséből veszi társadalomtörténeti elgondolásait, amelyet a gimnazistáknak tanítanak. A társadalom története — eszerint az iskolás tudomány szerint — abban áll, hogy kezdetben volt a család, minden társadalom sejtje, aztán — úgymond — a család törzzsé, a törzs pedig állammá terebélyesedett. Az, hogy Mihajlovszkij úr ezt a gyerekes badarságot fontoskodó képpel szajkózza, minden egyébtől eltekintve — csak arról tanúskodik, hogy a leghalványabb sejtelme sincs akár csak az orosz történelem menetéről. Ha a régi Oroszországgal kapcsolatban még lehetett beszélni nemzetségi szervezetről, kétségtelen, hogy a középkorban, a moszkvai állam korában ezek a nemzetségi kötelékek már nem voltak meg, vagyis az állam egyáltalán nem nemzetségi szövetségeken, hanem területi kapcsolatokon alapult: a földesurak és a kolostorok különböző helyekről parasztokat szedtek össze, s az ilymódon alakult közösségek tisztára területi szervezeteket alkottak. De nemzeti kötelékekről a szó tulajdonképpeni értelmében az akkori időben aligha lehetett szó: az állam egyes „földekre”, sőt részben fejedelemségekre hullott szét, amelyek megtartották egykori önkormányzatuk élő nyomait, közigazgatásuk sajátosságait, néha saját csapataikat (az egyes bojárok saját csapataikkal vonultak hadba), saját vámhatáraikat stb. Csak az orosz történelem újkorát (körülbelül a XVII. századtól) jellemzi e területek, földek és fejedelemségek tényleges egybeolvadása egy egésszé. Ezt az egybeolvadást nem a nemzetségi kötelékek idézték elő, tisztelt Mihajlovszkij úr, sőt még a folytatásuk és általánosításuk sem: a csere erősödése az egyes területek közt, a fokozatosan fejlődő áruforgalom, a kis helyi piacok országos orosz piacban való összpontosulása idézte elő. Minthogy pedig ennek a folyamatnak vezetői és urai a kapitalista kereskedők voltak, a nemzeti kötelékek megteremtése nem volt egyéb, mint a polgári kötelékek megteremtése. Mihajlovszkij úr mindkét esetben, mikor tényekre utalt, csak saját magát ütötte agyon és nem adott nekünk egyebet, mint példakép számba menő polgári közhelyeket —, „közhelyeket” azért, mert az örökösödés intézményét a gyermektermeléssel és annak pszichikájával, a nemzetiséget pedig — a nemzetségi kötelékekkel magyarázta; „polgáriakat” — mert egy bizonyos (a cserén alapuló) társadalmi alakulat kategóriáit és felépítményeit éppoly általánosaknak és örökérvényűeknek vette, mint a gyermeknevelést és a „közvetlen” nemi kötelékeket.

A legnagyobb mértékben jellemző itt, hogy mihelyt szubjektív filozófusunk a frázisokról megpróbált áttérni a konkrét, tényeken alapuló megállapításokra — máris nyakig ült a pocsolyában. És úgylátszik pompásan érzi magát ebben a nem éppen tiszta helyzetben: ül szépen, tetszeleg magának és fröcsköli a sarat maga körül. Amikor például meg akarja cáfolni azt a tételt, hogy a történelem az osztályharc eseményeinek sorozata, s miután nagyképűen kijelentette, hogy ez „szélsőség”, ezeket mondja: „A Marx alapította nemzetközi munkásszövetség, amelyet az osztályharc céljaira szerveztek, nem akadályozta meg a francia és a német munkásokat abban, hogy egymást kölcsönösen mészárolják és tönkretegyék”, ami szerinte azt bizonyítja, hogy a materializmus nem számolt le „a nemzeti hiúság és a nemzeti gyűlölet démonával”. Ez az állítás azt bizonyítja, hogy a kritikus még csak távolról sem értette meg azt a tényt, hogy ennek a gyűlöletnek legfőbb alapját a kereskedelmi és ipari burzsoáziának nagyon is reális érdekei alkotják, s hogy amikor a nemzeti érzésről, mint önálló tényezőről beszélnek, csak elkenik a dolog lényegét. Egyébként már láttuk, hogy mily egetverő elgondolása van filozófusunknak a nemzetiségről. Mihajlovszkij úr csak burenyini gúnnyal képes említeni az Internacionálét: „Marx a feje a nemzetközi munkásszövetségnek, amely felbomlott ugyan, de állítólag fel fog támadni.” Persze, akik a nemzetközi szolidaritás nec plus ultráját az „igazságos” csere rendszerében látják, amiről a „Russzkoje Bogatsztvo” 2. számában a belföldi hírek rovatvezetője nyárspolgári lapossággal ötöl-hatol, és nem értik meg, hogy a csere, az igazságos is, meg a nem igazságos is, mindig feltételezi és magában foglalja a burzsoázia uralmát, s hogy a cserén alapuló gazdasági szervezet megsemmisítése nélkül a nemzetközi összeütközések megszüntetése lehetetlen, azok részéről, persze, érthető, hogy az Internacionálé számára nincsen egyebük gúnyos megjegyzéseknél. Akkor érthető, hogy Mihajlovszkij úr sehogy se tudja felfogni azt az egyszerű igazságot, hogy a nemzeti gyűlölet ellen nincs más harci eszköz, mint az elnyomottak osztályának szervezése és tömörítése az elnyomó osztályok elleni harcra minden egyes országban, mint az ilyen nemzeti munkásszervezetek egyetlen nemzetközi munkáshadsereggé egyesítése, amely harcol a nemzetközi tőke ellen. Ami pedig azt illeti, hogy az Internacionálé nem akadályozta meg a munkásokat abban, hogy egymást mészárolják — elég, ha emlékeztetjük Mihajlovszkij urat a Kommün eseményeire, amelyek megmutatták, hogy milyen magatartást tanúsít a valóságban a szervezett proletariátus a háborút viselő uralkodó osztályokkal szemben.

Ami Mihajlovszkij úrnak ebben az egész vitájában különösen felháborító, az éppen a módszere. Ha elégedetlen az Internacionálé taktikájával, ha nem osztja azokat az eszméket, amelyek jegyében az európai munkások szervezkednek — legalább egyenesen és nyíltan bírálná azokat, s kifejtené a maga felfogását a célszerűbb taktikáról, a helyesebb nézetekről. De ő semmiféle határozott, világos ellenvetést nem tesz, s csak úgy beleveti imitt-amott frázisainak dagadó tengerébe az értelmetlen gúnyszavakat. Hát hogyne neveznők ezt sárral való fröcskendezésnek? Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az Internacionálé eszméit és taktikáját Oroszországban legálisan nem engedik védeni. Ugyanilyen módszerekkel él Mihajlovszkij úr akkor is, amikor az orosz marxistákkal vitatkozik: sajnálja a fáradságot egyik vagy másik tételük lelkiismeretes és pontos megformulázásától, hogy azután egyenes és határozott bírálatot gyakorolhasson felettük; — ehelyett inkább a marxista érvelés hallomásból ismert töredékeibe kapaszkodik bele és meghamisítja azokat. Ítéljen maga az olvasó: „Marx sokkal okosabb és sokkal műveltebb volt, semhogy azt gondolta volna, hogy éppen ő fedezte fel a társadalmi jelenségek szükségszerűségének és törvényszerűségének eszméjét… A (marxista létra) alacsonyabb fokain nem tudják” (t. i. azt, hogy „a történelmi szükségszerűség eszméje nem újdonság, amelyet Marx talált vagy fedezett fel, hanem régóta megállapított igazság”) „vagy legalábis csak homályosan sejtik, hogy mennyi szellemi erőt és energiát fordítottak századokon át ennek az igazságnak a megállapítására.”

Érthető, hogy az efféle állítások valóban hatást gyakorolhatnak olyan közönségre, amely most hall először a marxizmusról, s ennél a kritikus könnyen elérheti célját: torzíthat, csúfolódhat és „diadalmaskodhat” (mint mondják, így beszélnek Mihajlovszkij úr cikkeiről a „Russzkoje Bogatsztvo” munkatársai). Mindenki, aki Marxot csak némileg is ismeri, rögtön meglátja, hogy mily hazug és dagályos módszerek ezek. Ha az ember nem is ért egyet Marxszal, azt nem vitathatja el, hogy a legteljesebb határozottsággal fogalmazta meg azokat a nézeteit, amelyek a korábbi szocialisták nézeteihez viszonyítva „újdonságot” jelentettek. Újdonságuk magyarázata az, hogy míg a korábbi szocialisták nézeteik megokolására elégnek tartották, ha megmutatták, mennyire el vannak nyomva a tömegek a fennálló rendszerben, ha megmutatták az olyan rend előnyeit, amelyben mindenki azt kapná, amiért ő maga megdolgozott, ha megmutatták, hogy ez az eszményi rend megfelel az „emberi természetnek”, az ésszerű, erkölcsös élet fogalmának stb., addig Marx úgy vélte, hogy lehetetlenség beérni az ilyen szocializmussal. Marx nem érte be a modern társadalmi rend puszta jellemzésével, megítélésével és elítélésével, hanem tudományosan magyarázta meg azzal, hogy ezt a modern, a különböző európai és nem európai államokban különböző társadalmi rendet közös alapra — a kapitalista társadalmi alakulatra vezette vissza, amelynek funkcionálási és fejlődési törvényeit tárgyilagos elemzés alá vette (kimutatta, hogy ebben a rendben a kizsákmányolás szükségszerű). Éppoly lehetetlennek tartotta, hogy beérje azzal a puszta állítással, amely szerint egyes-egyedül a szocialista rend felel meg az emberi természetnek — mint a nagy utópikus szocialisták és szánalmas utódaik, a szubjektív szociológusok, mondták. Marx a tőkés rend ugyanilyen tárgyilagos elemzésével bebizonyította, hogy annak szükségszerűen át kell változnia szocialista renddé. (Arra a kérdésre, hogy miképpen bizonyította be és milyen ellenvetéssel válaszolt Mihajlovszkij úr — még visszatérünk.) Ez a forrása a szükségszerűségre való hivatkozásnak, ami a marxistáknál oly gyakran előfordul. Hogy Mihajlovszkij úr kiforgatta a kérdést, az nyilvánvaló: mellőzte az elmélet egész ténytartalmát, egész lényegét, s olyan színben tüntette fel a dolgot, mintha az egész elmélet egy szóra, a „szükségszerűség” szóra támaszkodna („egyes-egyedül erre hivatkozni bonyolult gyakorlati dolgokban nem szabad”), mintha ennek az elméletnek bizonyítéka az volna, hogy így követeli a történelmi szükségszerűség. Más szavakkal, Mihajlovszkij úr elhallgatta a tan tartalmát, belekapaszkodott annak egyik kifejezésébe, és most újra a körül az „egyszerűen semmitmondó gondolatköröcske” körül akrobatáskodik, amellyé ő maga igyekezett Marx tanításait átalakítani. Mi természetesen nem fogjuk e kedvtelésében követni, minthogy ezt a dolgot már eléggé ismerjük. Ám hadd hányja a bukfencet Burenyin úr szórakozására és megelégedésére (aki a „Novoje Vremjá”-ban nemhiába cirógatta meg Mihajlovszkij úr fejét), s miután Marxnak tisztelgett, hadd ugassa meg búvóhelyéről: „vitája az utópistákkal és idealistákkal amúgy is egyoldalú”, vagyis akkor is, ha érveit a marxisták megismételnék. Mi az ilyen kirohanásokat semmiképpen sem nevezhetjük másnak, mint csaholásnak, minthogy ezzel a vitával kapcsolatban egyetlen, a szó szoros értelmében véve egyetlen tényeken alapuló, határozott, ellenőrizhető ellenvetést sem hozott fel velünk szemben, úgyhogy bármennyire szeretnénk is beszélgetésbe elegyedni erről a tárgyról — mivel ennek a vitának Oroszországban a szocialista mozgalom kérdéseinek megoldása szempontjából rendkívüli fontosságot tulajdonítunk —, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a csaholásra válaszoljunk és csak vállat vonhatunk:

Ej, pincsi, de nagy a tudományod —
Megugatod az elefántot!

Nem érdektelen Mihajlovszkij úr ezután következő elmélkedése a történelmi szükségszerűségről, mert legalább részben megmutatja nekünk „ismert szociológusunk” (ennek a címnek örvend Mihajlovszkij úr, V. V. úrral együtt a mi „művelt társadalmunk” szabadelvű képviselőinél) tényleges eszmei fegyvertárát. Azt mondja, hogy a „történelmi szükségszerűség eszméje és az egyén tevékenységének jelentősége közt konfliktus van”, hogy a közéleti személyiségek tévednek, ha magukat cselekvőknek tekintik, holott ők „mozgatottak”, „bábuk, amelyeket titokzatos háttérből a történelmi szükségszerűség immanens törvényei rángatnak” — ezt a következtetést kell, úgymond, levonni ebből az eszméből, amely ezért megérdemli a „terméketlen” és „szétfolyó” jelzőt. Talán nem minden olvasó érti meg, honnan vette Mihajlovszkij úr mindezt a badarságot — a dróton rángatott bábukat stb. A helyzet az, hogy ez — a determinizmus és az erkölcs, a történelmi szükségszerűség és az egyén jelentősége közötti konfliktus gondolata — a mi szubjektív filozófusunk egyik kedvelt vesszőparipája. Erről már egész papírhegyeket írt és temérdek érzelgős nyárspolgári ostobaságot fecsegett össze, hogy ezt az összeütközést az erkölcs és az egyén javára döntse el. A valóságban itt semmiféle összeütközés nincsen: ezt Mihajlovszkij úr találta ki, mert attól tartott (és nem alaptalanul), hogy a determinizmus kihúzhatná a neki olyan kedves nyárspolgári erkölcs lába alól a talajt. Amikor a determinizmus eszméje megállapítja az emberi cselekedetek szükségszerűségét és elveti a szabadakarat ostoba meséjét, a legkevésbé sem semmizi ki sem az emberi észt, sem az emberi lelkiismeretet, sem az ember cselekedeteinek értékelését. Éppen ellenkezőleg, csakis a determinista felfogás teszi lehetővé, hogy mindezt pontosan és helyesen értékeljük, s ne hárítsunk mindent tetszés szerint a szabadakaratra. Ugyanígy a történelmi szükségszerűség gondolata sem csökkenti a legkevésbé sem az egyén szerepét a történelemben: az egész történelem az egyének cselekedeteiből tevődik össze, akik kétségtelenül cselekvők. Az igazi kérdés, amely az egyén társadalmi tevékenységének értékelésénél felmerül, az, hogy milyen feltételek biztosítják e tevékenység sikerét? Mi kezeskedik azért, hogy ez a tevékenység nem marad elkülönült cselekedet, amely elmerül az ellentétes cselekedetek tengerében? Ez a lényege annak a kérdésnek is, amelyet a szociáldemokraták és a többi orosz szocialista különbözőképpen oldanak meg: miképpen kell bevonni a szocialista rend megvalósítására irányuló tevékenységbe a tömeget, hogy az komoly eredményre vezessen? Látnivaló, hogy ennek a kérdésnek eldöntése egyenesen és közvetlenül attól függ, milyen elképzelésünk van az oroszországi társadalmi erők csoportosulásáról, az osztályok harcáról, amelyből az orosz valóság kialakul — és Mihajlovszkij úr megint csak kerülgette a kérdést, anélkül, hogy szabatos feltevését még csak meg is kísérelte és valamilyen megoldását még csak meg is próbálta volna. A kérdés szociáldemokrata szellemben történő megoldása, mint tudjuk, azon a nézeten alapul, hogy az orosz gazdasági viszonyok polgári társadalmat képviselnek, s hogy ebből csak egy kivezető út lehetséges, amely szükségszerűen következik magának a burzsoá rendnek lényegéből, s ez az út — a proletariátus osztályharca a burzsoázia ellen. Nyilvánvaló, hogy a komoly kritikának vagy az ellen a nézet ellen kellene irányulnia, hogy a mi rendünk polgári rend, vagy pedig a rend lényegével és fejlődéstörvényeivel kapcsolatos felfogás ellen; de Mihajlovszkij úr még csak nem is gondol arra, hogy komoly kérdésekkel vesződjék. Jobbnak látja olyan tartalmatlan frázisokkal intézni el a dolgot, hogy a szükségszerűség — túlságosan általános kapocs stb. De hát minden eszme túlságosan általános kapoccsá lesz, Mihajlovszkij úr, ha ön, mint egy füstölt halból, előbb eltávolítja belőle az egész tartalmat, azután pedig a megmaradt bőrön rágódik! Ez a bőrdarab, amely a mának igazán komoly, égető kérdéseit takarja — Mihajlovszkij úr kedvenc területe, s ő például különös büszkeséggel hangsúlyozza, hogy „az ökonómiai materializmus nem veszi figyelembe vagy helytelenül világítja meg a hős és a tömeg kérdését”. Mint látni méltóztatnak, az a kérdés, hogy tulajdonképpen milyen osztályok harcából és milyen talajon alakul ki a mai orosz valóság — Mihajlovszkij úr számára valószínűleg túlságosan általános és ő ezt mellőzi. Viszont az a kérdés, hogy milyen a viszony a hős és a tömeg között, tekintet nélkül arra, hogy ez a tömeg munkásokból, parasztokból, gyárosokból vagy földbirtokosokból áll-e — ez a kérdés őt rendkívül érdekli. Lehet, hogy ezek csakugyan „érdekes” kérdések, de aki azt veti a materialisták szemére, hogy minden erejüket olyan kérdések megoldására fordítják, amelyek közvetlenül a dolgozó osztály felszabadításával függnek össze — az egyes-egyedül a filiszteri tudomány kedvelője és semmi egyéb. A materializmus „bírálatának” (?) befejezéseként Mihajlovszkij úr még egy kísérletet tesz arra, hogy a tényeket hamisan világítsa meg és ismételten becsempész valamit. Miután kétségbe vonta Engels véleményének helyességét, amely szerint a „Tőké”-t a hivatalos közgazdászok agyonhallgatták (cáfolatul azt a furcsa érvet hozza fel, hogy Németországban sok egyetem van!), Mihajlovszkij úr ezeket mondja: „Marx az olvasóknak korántsem éppen ezt a körét (a munkásokat) tartotta szem előtt, s a tudomány embereitől is várt valamit.” Ez egyáltalán nem igaz: Marx kitűnően megértette, hogy mily kevéssé számíthat elfogulatlan és tudományos bírálatra a tudomány polgári képviselői részéről, s a „Tőke” második kiadásának utószavában erre vonatkozóan egész határozottan nyilatkozott. Ott azt mondja: „Az a megértés, amellyel a «Tőke» a német munkásosztály széles köreiben gyorsan találkozott, munkámnak legjobb jutalma. Mayer úr, bécsi gyáros, aki gazdasági kérdésekben polgári álláspontot foglal el, a német-francia háború idején kiadott füzetében találóan kifejtette, hogy az a nagy elméleti érzék (der grosse theoretische Sinn), amely örökös német tulajdonnak számított, Németország ú. n. művelt osztályaiból teljesen kiveszett, ellenben munkásosztályában újraéled”.

A becsempészés megint a materializmus ellen irányult és teljesen az előbbinek mintájára készült. „Az elméletet (a materializmust) tudományosan sohasem alapozták meg és sohasem ellenőrizték.” Így szól a tétel. — Bizonyíték: „Egyes történelmi tartalmú, jól sikerült lapok Engelsnél, Kautskynál és másoknál (mint például Blos elismerést érdemlő munkájában) meglehetnének a gazdasági materializmus címkéje nélkül is, minthogy (ügyeljünk erre a „minthogy”-ra!) valóban (sic!) tekintetbe veszik bennük az egész társadalmi életet, ha mindjárt erősebben pengetik is a gazdasági húrokat.” Következtetés …: „a tudományban az ökonómiai materializmus nem igazolódott be”.

Ismert fogás! Mihajlovszkij úr, csakhogy bebizonyítsa, hogy az elmélet nincs megalapozva, először elferdíti, mivel ráfogja azt a badarságot, hogy nem szándékszik figyelembe venni az egész társadalmi életet — holott éppen ellenkezőleg, a materialisták (marxisták) voltak az első szocialisták, akik felvetették azt a kérdést, hogy a társadalmi életnek nemcsak gazdasági oldalát kell elemezni, hanem minden oldalát —, majd megállapítja, hogy a materialisták „valóban” „jól” magyarázták meg a gazdasággal az egész társadalmi életet (olyan tény, amely a szerzőt nyilvánvalóan megcáfolja), végül pedig arra a következtetésre jut, hogy a materializmus „nem igazolódott be”. Ellenben az ön csempészete, Mihajlovszkij úr, nagyszerűen beigazolódott!

Ez minden, amit Mihajlovszkij úr a materializmus „megcáfolására” felhoz. Ismétlem, itt nincs semmiféle bírálat, csak üres nagyigényű fecsegés. Kérdezzenek meg bárkit — milyen ellenvetést hozott fel Mihajlovszkij úr azzal a nézettel szemben, hogy a termelési viszonyok szolgálnak a többi viszony alapjául? mivel cáfolta meg a társadalmi alakulat fogalmának helyességét, amelyet Marx a materialista módszer segítségével dolgozott ki, s annak helyességét, hogy ezeknek az alakulatoknak a fejlődése olyan mint valami természettörténeti folyamat? hogyan bizonyította be legalábbis azoknak az íróknak munkáin, akiket ő maga idéz, hogy a különféle történelmi kérdések materialista magyarázatai helytelenek? — s mindenki azt fogja felelni: semmiféle ellenvetést sem hozott fel, semmivel sem cáfolt meg semmit, semmilyen helytelenségre sem mutatott rá! Csak kerülgette a kérdéseket, miközben arra törekedett, hogy frázisokkal mázolja el a dolog lényegét s mellékesen különféle semmitmondó kibúvókat fundált ki.

Az ilyen kritikustól nehezen várhatunk valami komolyat, amikor a „Russzkoje Bogatsztvo” 2. számában folytatja a marxizmus megcáfolását. A különbség csak annyi, hogy találékonysága a csempészet terén már kimerült, és most mások csempészáruit kezdi felhasználni.

Mindjárt az elején sületlenségeket hord össze a társadalmi élet „bonyolultságáról”, hogy hiszen, úgymond, még a galvanizmus is kapcsolatba hozható az ökonómiai materializmussal, minthogy Galvani kísérletei Hegelre is „benyomást produkáltak”. Bámulatraméltó szellemesség! Ugyanilyen sikerrel Mihajlovszkij urat is kapcsolatba hozhatnánk a kínai császárral! Mi következik ebből, hacsak nem az, hogy vannak emberek, akiknek élvezet, ha szamárságot beszélhetnek?!

„A dolgok történelmi menetének lényegét — folytatja Mihajlovszkij úr —, amely általában megfoghatatlan, az ökonómiai materializmus tana sem fogta fel, habár ez nyilván két pillérre támaszkodik: arra a felfedezésre, hogy a termelés és a csere formái határoznak meg mindent, és a dialektikus folyamat elvitathatatlanságára.”

Így tehát a materialisták a dialektikus folyamat „elvitathatatlanságára” támaszkodnak! vagyis társadalomtudományi elméletüket Hegel triádjaira alapítják. Azzal a sablonos váddal találkozunk itt, amely a marxistáknak a hegeli dialektikát veti a szemükre, s amelyet Marx polgári kritikusai — azt hittük — már éppen eléggé elcsépeltek. Ezek az urak, minthogy lényeges ellenvetést a tannal szemben felhozni nem tudtak, Marx kifejezési módjába kapaszkodtak bele, az elmélet eredetét támadták, s azt hitték, hogy ezzel aláássák annak lényegét. Mihajlovszkij úr minden ceremónia nélkül szintén ilyesfajta módszerhez folyamodik. Alkalmat erre Engels Dühring ellen írt művének egyik fejezete szolgáltatott. Engels, Dühringgel vitatkozva, aki Marx dialektikáját támadta, azt mondja, hogy Marxnak soha esze ágában sem volt, hogy a hegeli triádok segítségével bármit is „bebizonyítson”, hogy Marx csak a tényleges folyamatot vizsgálta és kutatta, s az elmélet egyetlen kritériumának azt ismerte el, hogy megegyezik a valósággal. Ha emellett olykor megtörtént, hogy valamely társadalmi jelenség fejlődése megfelelt a hegeli sémának: tétel — tagadás — a tagadás tagadása, ebben semmi csodálni való nincsen, minthogy a természetben ez egyáltalában nem ritkaság. És Engels példákat hoz fel a természettudomány köréből (az árpaszem fejlődése) és a társadalomtudomány köréből, amikor is rámutat például arra, hogy eleinte ősközösségi rend volt, majd — magántulajdon, s azután — a munkának kapitalista társadalmasítása; vagy hogy először primitív materializmus, azután — idealizmus és végül — tudományos materializmus volt stb. Mindenki előtt világos, hogy Engels érveléseinek súlypontja azon van, hogy a materialisták feladata a valóságos történelmi folyamat helyes és pontos ábrázolása, hogy a makacs ragaszkodás a dialektikához, olyan példák kiválogatása, amelyek a triád helyességét bizonyítják, nem egyéb, mint annak a hegelizmusnak maradványa, amelyből a tudományos szocializmus kinőtt, a hegelizmus kifejezési módjának maradványa. Valóban, ha egyszer határozottan kijelentették, hogy ostobaság a triádokkal bármit is „bizonyítani”, s hogy erre senki még csak nem is gondolt, mi jelentősége lehet a „dialektikus” folyamatokból vett példáknak? Nem világos-e, hogy ez csak utalás a tan eredetére és semmi egyéb? Mihajlovszkij úr maga is érzi ezt, amikor megjegyzi, hogy valamely elméletnek nem szabad bűnül felróni eredetét. Ahhoz azonban, hogy Engels fejtegetéseiben valami egyebet, többet lássunk, mint utalást az elmélet eredetére, nyilvánvalóan azt kellene bebizonyítani, hogy a materialisták akárcsak egy történelmi kérdést is nem a megfelelő tények, hanem a triád segítségével oldottak meg. Megkísérelte-e Mihajlovszkij úr ennek bebizonyítását? A legkevésbé sem. Ellenkezőleg, ő maga kénytelen volt elismerni, hogy „Marx az üres dialektikus sémát annyira megtöltötte valóságos tartalommal, hogy ezt a sémát leemelhetjük a tartalomról, mint a fedőt a fazékról, anélkül hogy valami is megváltoznék” (arról a kivételről, amelyet itt Mihajlovszkij úr — a jövőt illetőleg — tesz, alább még szólunk). De ha ez így van, miért foglalkozik Mihajlovszkij úr olyan buzgón ezzel a semmit meg nem változtató fedővel? Miért állítja, hogy a materialisták a dialektikus folyamat elvitathatatlanságára „támaszkodnak”? Miért jelenti ki, miközben a fedő ellen hadakozik, hogy a tudományos szocializmus egyik „pillére” ellen harcol, amikor ez egyenesen valótlanság?

Magától értetődően nem fogom vizsgálni, hogy mi módon elemzi Mihajlovszkij úr a triádokkal kapcsolatos példákat, mert — ismétlem — ennek semmi köze sem a tudományos materializmushoz, sem az orosz marxizmushoz. De érdekes kérdés: tulajdonképpen mi oka volt Mihajlovszkij úrnak arra, hogy a marxisták viszonyát a dialektikához ennyire elferdítse? Két oka volt: először, Mihajlovszkij úr hallotta, hogy harangoznak, csak nem tudja hol; másodszor, Mihajlovszkij úr még egy hamisítást követett el (vagy helyesebben — tulajdonított el Dühringtől).

Ad 1). A marxista irodalom olvasása közben Mihajlovszkij úr állandóan ilyen kifejezésekbe ütközött: a társadalomtudomány „dialektikus módszere”, „dialektikus gondolkodás”, megint csak a társadalmi kérdések körében (amelyről itt kizárólag szó van) és más hasonlókba. Gondolkodásának együgyűsége (még jó, ha csak együgyűsége) folytán azt hitte, hogy ennek a módszernek az a lényege, hogy minden társadalomtudományi kérdést a hegeli triád törvényei szerint oldanak meg. Ha valamelyest figyelmesebben kezelte volna a dolgot, okvetlenül rá kellett volná jönnie, hogy ez a feltevés értelmetlen. Dialektikus társadalomtudományi módszernek — ellentétben a metafizikával — Marx és Engels semmi mást nem nevezett, mint a tudományos módszert, amelynek lényege az, hogy a társadalmat élő, folytonos fejlődésben levő szervezetnek tekintjük (nem pedig gépiesen egybekapcsolódó és az egyes társadalmi elemek mindenféle önkényes kombinációját megengedő valaminek), amelynek tanulmányozásához okvetlenül az adott társadalmi alakulatot képező termelési viszonyok tárgyilagos elemzése és ez alakulat funkcionálási és fejlődési törvényeinek tanulmányozása szükséges. A dialektikus módszer viszonyát a metafizikához (amely fogalomba kétségkívül a szubjektív szociológiai módszer is beletartozik) alább Mihajlovszkij úr saját fejtegetésének példáján igyekszünk majd szemléltetni. Itt csupán azt jegyezzük meg, hogy mindenki, aki a dialektikus módszer meghatározását és leírását akár Engelsnél (Dühring elleni vitájában: „A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig”), akár Marxnál (különböző megjegyzések a „Tőké”-ben és a „Tőke” második kiadásához írt „Utószó”-ban, továbbá „A filozófia nyomorá”-ban) olvasta, láthatja, hogy a hegeli triádról még csak szó sem esik, ellenben minden oda torkollik, hogy a társadalmi fejlődést a társadalmi-gazdasági alakulatok fejlődésének kell tekinteni, amely olyan, mint valami természettörténeti folyamat. Bizonyítékul, in extenso idézem a dialektikus módszernek a „Vesztnyik Jevropi” 1872. évi 5. számában megjelent leírását („A politikai gazdaságtani bírálat szempontja K. Marxnál”), amit Marx a „Tőke” második kiadásához írt „Utószó”-ban idéz. Marx ott azt mondja, hogy a „Tőké”-ben követett módszerét rosszul értették meg. „A német kritikusok természetesen hegeli szofisztikáról ordítoznak.” Hogy módszerét világosabban kifejtse, Marx idézi az említett cikkből annak leírását. Marx számára — mondja ez a cikk — csak egy a fontos: az, hogy megtalálja azoknak a jelenségeknek a törvényeit, amelyeknek vizsgálatával foglalkozik, amikoris különösen fontos számára változásuk, fejlődésük az egyik formából a másikba, a társadalmi viszonyok egyik rendjéből a másikba való átmenetük törvénye. Ezért Marx csak egyre törekszik: hogy pontos tudományos vizsgálat útján kimutassa a társadalmi viszonyok meghatározott rendjének szükségszerűségét, s hogy lehetőleg kifogástalanul megállapítsa azokat a tényeket, amelyek kiindulási és támaszpontul szolgálnak számára. Ehhez teljesen elegendő, ha a jelenlegi rend szükségszerűségével együtt egy másik rend szükségszerűségét is kimutatja, amelynek az előzőből elkerülhetetlenül ki kell nőnie, akár hisznek ebben az emberek, akár nem, akár tudatában vannak ennek, akár nem. Marx a társadalom fejlődését úgy tekinti, mint valami olyan törvényeknek alávetett természettörténeti folyamatot, amelyek nemcsak nem függenek az emberek akaratától, tudatától, szándékaitól, hanem épp ellenkezőleg, meghatározzák akaratukat, tudatukat és szándékaikat. (Vegyék ezt tudomásul a szubjektivista urak, akik a társadalmi fejlődést, azon a címen, hogy az ember tudatos „célokat” tűz maga elé, bizonyos eszmények által vezetteti magát, különválasztották a természettörténeti fejlődéstől.) Ha a tudatos elem ilyen alárendelt szerepet játszik a kultúra történetében, akkor magától értetődik, hogy az a bírálat, amelynek tárgya maga a kultúra, a legkevésbé alapulhat a tudat bármely formáján vagy bármely eredményén. Vagyis, nem az eszme, hanem csakis a külső objektív jelenség lehet a bírálat kiindulópontja. A bírálatnak abban kell látnia feladatát, hogy az adott tényt nem az eszmével, hanem egy másik ténnyel hasonlítja össze és állítja szembe; számára csak az a fontos, hogy mindkét tényt a lehető legalaposabban vizsgálja meg, s hogy az egyik a másikkal szemben valóban a fejlődés különböző mozzanatát alkossa, amikoris különösen szükséges, hogy éppoly pontosan vizsgálja meg az egyes fejlődésfokok sorrendjét, egymásutániságukat és a különböző fejlődésfokok közötti összefüggést. Marx éppen azt az eszmét tagadja, amely szerint a gazdasági élet törvényei mind a jelenre, mind a múltra vonatkozólag egy és ugyanazok. Ellenkezőleg, minden egyes történelmi időszaknak megvannak a saját törvényei. A gazdasági élet a biológia más területein végbemenő fejlődéstörténethez hasonló jelenség. A régi közgazdászok nem értették meg a gazdasági törvények természetét, amikor a fizika és a vegytan törvényeivel hasonlították össze azokat. A jelenségek mélyebb elemzése azt mutatja, hogy a társadalmi szervezetek éppoly alaposan különböznek egymástól, mint a növényi és az állati szervezetek. Amikor Marx azt a célt tűzi maga elé, hogy a tőkés gazdasági szervezetet ebből a szempontból tanulmányozza, nem tesz egyebet, mint szigorú tudományossággal formulázza meg azt a célt, amelyet a gazdasági élet minden pontos vizsgálatának maga elé kell tűznie. Az ilyen kutatás tudományos értéke az, hogy tisztázza azokat a külön (történelmi) törvényeket, amelyek valamely adott társadalmi szervezet keletkezését, fennállását, fejlődését, halálát s egy másik, magasabbrendű szervezettel való felváltását szabályozzák.

Íme, a dialektikus módszer leírása, amelyet Marx a „Tőké”-ről szóló temérdek folyóirat- és újságcikkből kihalászott és német nyelvre fordított, mert — mint maga mondta — a módszernek ez a jellemzése teljesen pontos. Kérdezzük, hol történik itt említés akárcsak egy szóval is a triádokról, trichotómiákról, a dialektikus folyamat elvitathatatlanságáról és a többi badarságról, ami ellen Mihajlovszkij úr olyan vitézül hadakozik? És közvetlenül e leírás után Marx egyenesen kijelenti, hogy az ő módszere — Hegel módszerének „egyenes ellentéte”. Hegel szerint, a triád dialektikus törvényeinek megfelelően, az eszme fejlődése határozza meg a valóság fejlődését. Természetesen csakis ebben az esetben lehet a triádok jelentőségéről, a dialektikus folyamat elvitathatatlanságáról beszélni. Nálam éppen fordítva — mondja Marx —, „az eszmei nem egyéb az anyagi tükörképénél”. S eképpen az egésznek a lényege: „a fennállónak és szükségszerű fejlődésének pozitív megértése”; a triádok számára nem marad más, mint a fedő és a bőr szerepe („kacérkodtam a sajátos hegeli kifejezési móddal” — mondja Marx ugyanebben az „Utószó”-ban), amely csak filisztereket érdekelhet. De — kérdezzük most — hogyan vélekedjünk az olyan emberről, aki a tudományos materializmus egyik „pillérét”, vagyis a dialektikát akarta bírálni és az égvilágon mindenről beszélt, még a békákról és Napoleonról is, csak éppen arról nem, hogy mi is az a dialektika, csak arról nem, hogy valóban olyan-e a társadalom fejlődése mint valami természettörténeti folyamat? hogy helyes-e a társadalmi gazdasági alakulatoknak mint külön társadalmi szervezeteknek materialista felfogása? hogy helyes-e ezen alakulatok tárgyilagos elemzésének módszere? hogy valóban nem a társadalmi eszmék határozzák-e meg a társadalom fejlődését, hanem fordítva, a társadalom fejlődése határozza meg a társadalmi eszméket? stb. Feltehető-e ebben az esetben, hogy csak megnemértésről van szó?

Ad 2). A dialektika e „bírálata” után Mihajlovszkij úr ráfogja Marxra, hogy a hegeli triád „révén” bizonyító módszereket alkalmaz és persze győzelmesen hadakozik ellenük. „Ami a jövőt illeti — mondja —, a társadalom immanens törvényei kizárólag dialektikusan vannak felállítva.” (Éppen ez az a fentebb említett kivétel.) Marx arravonatkozó fejtegetése, hogy a kapitalista fejlődés törvényei értelmében a kisajátítók kisajátítása elkerülhetetlen, „kizárólagosan dialektikus jellegű”. Marx „eszménye” a föld és a tőke köztulajdonával kapcsolatban, „olyan értelemben, hogy az elkerülhetetlen és kétségtelen, kizárólag a hegeli három szemből álló lánc végébe kapaszkodik bele”.

Mihajlovszkij úr ezt az érvet teljesen Dühringtől vette át, aki a „Kritische Geschichte der Nationaloekonomie und des Sozialismus” (3. kiad. 1879. 486—487. old.) művében használta. De Mihajlovszkij úr egy szóval sem említi Dühringet. Egyébként ki tudja, lehet, hogy önállóan fundálta ki Marxnak ezt a meghamisítását?

Engels kitűnő választ adott Dühringnek és minthogy Dühring bíráló sorait is idézi, megelégszünk Engels válaszával. Az olvasó látni fogja, hogy teljes egészében Mihajlovszkij úrra is vonatkozik.

„«Ez a történelmi vázlat (az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozódás keletkezéstörténete Angliában) — mondja Dühring — Marx könyvének aránylag még a legjobb része és még jobb lenne, ha a tudományos mankón kívül nem támaszkodott volna még a dialektikus mankóra is. Jobb és világosabb eszközök híján ugyanis a Hegel-féle tagadás tagadásának kell itt bábáskodnia, ennek segítségével hozzák világra a múlt méhéből a jövendőt. Az egyéni tulajdon megszüntetése, amely a XVI. század óta a jelzett módon ment végbe — az első tagadás. Ezt egy második fogja követni, amelyet a tagadás tagadása, vagyis az ,egyéni tulajdon’ helyreállítása jellemez, de magasabb, a föld és a munkaeszközök közös tulajdonára alapított formában. Ha ezt az új ,egyéni tulajdont’ Marx úrnál egyúttal ,társadalmi tulajdonnak’ nevezik is, úgy ebben persze a Hegel-féle magasabb egység mutatkozik meg, amelyben az ellentmondás megszűnik (aufgehoben — speciális hegeli kifejezés), vagyis a hegeli szójáték szerint meg is van szüntetve, meg is van őrizve.

… A kisajátítók kisajátítása eszerint mintegy automatikus eredménye a történelmi valóságnak, annak anyagi külső viszonyaiban … Az olyan hegeli mókák, amilyen a tagadás tagadása, megfontolt embert aligha tudna meggyőzni a föld- és tőkeközösség szükségszerűségéről. A Marx-féle elgondolások ködös korcsszülötte egyébként nem fogja meglepni azt, aki tudja, mit lehet kisütni a hegeli dialektikával, mint tudományos alappal, vagy helyesebben, milyen sületlenségeket kell belőle eredményül kapni. Annak számára, aki e fogásokban avatatlan, nyomatékosan ki kell emelnünk, hogy az első tagadás Hegelnél a bűnbeesésnek, a második pedig a megváltáshoz vezető magasabb egységnek katekizmusi fogalma. Erre a vallás területéről kölcsönvett analógia-mókára persze aligha lehet a tények logikáját alapítani . . . Marx úr nyugodtan megmarad az ő egyéni és egyben társadalmi tulajdona ködvilágában és tanítványaira bízza, oldják meg ők a mélyértelmű dialektikai talányt.» Ezt mondja Dühring úr.

Tehát — vonja le a következtetést Engels — a szociális forradalomnak, a föld és a munkával termelt termelési eszközök köztulajdonán alapuló társadalmi rend megteremtésének szükségességét Marx nem tudja másként bebizonyítani, csak azzal, hogy a Hegel-féle tagadás tagadására hivatkozik, s szocialista elméletét erre a vallásból kölcsönzött analógia-mókára alapítva, arra az eredményre jut, hogy a jövő társadalomban olyan tulajdon fog uralkodni, amely a megszüntetett ellentmondás hegeli magasabb egységeként egyidejűleg egyéni és társadalmi tulajdon lesz.

Tegyük egyelőre félre a tagadás tagadását, és vegyük szemügyre ezt az «egyidejűleg egyéni és társadalmi tulajdont». Dühring úr «ködvilágnak» nevezi ezt, s ebben, csodálatosképpen, tényleg igaza is van. Csakhogy sajnos nem Marx az, aki ebben a «ködvilágban» él, hanem megint maga Dühring úr. .. Hegel alapján helyesbíti Marxot, amennyiben egy tulajdon magasabb egységét csempészi bele, amelyről Marx egyetlen szót sem szólt.

Marx ezt mondja: «Ez a tagadás tagadása. Ez újból visszaállítja az egyéni tulajdont, de a kapitalista korszak vívmánya: a szabad munkások kooperációja, s a földnek és magának a munkával termelt termelési eszközöknek köztulajdona alapján. Az egyének saját munkáján nyugvó, szétaprózott magántulajdonnak tőkés tulajdonná való átváltoztatása természetesen sokkal hosszadalmasabb, keservesebb és nehezebb folyamat, mint a ténylegesen már társadalmi termelőüzemen nyugvó tőkés magántulajdon átváltoztatása társadalmi tulajdonná.» Ennyi az egész. A kisajátítók kisajátítása útján létrehozott állapotot tehát úgy jellemzi, mint az egyéni tulajdon helyreállítását, de a földnek és magának a munkával termelt termelési eszközöknek társadalmi tulajdona «alapján». Ez mindenki számára, aki ért németül (vagy oroszul, Mihajlovszkij úr, minthogy a fordítás egészen pontos), azt jelenti, hogy a társadalmi tulajdon a földre és a többi termelési eszközre terjed ki, az egyéni tulajdon pedig a termékekre, vagyis a fogyasztási cikkekre. És hogy a dolog hatesztendős gyermekek számára is érthető legyen, Marx az 56. oldalon (az orosz kiadás 30. oldalán) «szabad emberek egyesülését», tételezi fel, «akik közös termelési eszközökkel dolgoznak és egyéni munkaerejüket öntudatosan, mint egy társadalmi munkaerőt fejtik ki», tehát szocialista módra szervezett közösséget tételez fel, és hozzáteszi: «Az egyesülés összterméke társadalmi termék. E termék egy része ismét termelési eszközül szolgál. Ez a rész társadalmi marad.» Egy másik részét azonban, mint létfenntartási cikket, az egyesülés tagjai fogyasztják el. «Ezt tehát fel kell köztük osztani. » Ez csak eléggé világos még Dühring úr számára is.

Az egyidejűleg egyéni és társadalmi tulajdon, ez a zagyva korcsképződmény, a hegeli dialektikából szükségszerűen következő eme sületlenség, ez a ködvilág, ez a mélyértelmű dialektikus talány, amelynek megoldását Marx tanítványaira hagyja — újból csak Dühring úr szabad alkotása és elképzelése.

Mármost — folytatja Engels — milyen szerepet játszik Marxnál a tagadás tagadása? A 791. és a következő (az orosz kiadásban 648. és a következő) oldalakon összeállítja az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozásra vonatkozó, az előző ötven (az orosz kiadásban harmincöt) oldalon át folytatott gazdasági és történelmi vizsgálódás végső eredményeit. A kapitalista korszak előtt, legalábbis Angliában, kisüzemi termelés folyt, a munkás termelési eszközeinek magántulajdona alapján. Az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozás itt e közvetlen termelők kisajátítását, azaz a személyes munkán alapuló magántulajdon kiküszöbölését jelentette. Ez azáltal vált lehetővé, hogy az említett kisüzemi termelés a termelésnek és a társadalomnak csak szűk, primitív korlátaival fér össze, s ennek következtében a fejlődés bizonyos fokán létrehozza saját megsemmisülésének anyagi eszközeit. E megsemmisülés, az egyéni és szétforgácsolt termelési eszközöknek társadalmilag összpontosított termelési eszközökké változása alkotja a tőke előtörténetét. Mihelyt a munkások proletárokká, termelési eszközeik pedig tőkévé változtak, mihelyt a kapitalista termelési mód saját lábára állt — a munka további társadalmasítása s a föld és más termelési eszközök (tőkévé való) további átváltoztatása, s ennek következtében a magántulajdonosok további kisajátítása új formát ölt. «Ami most kisajátításra vár, az már nem az önállóan gazdálkodó munkás, hanem a sok munkást kizsákmányoló tőkés. Ez a kisajátítás maga a tőkés termelés immanens törvényeinek játéka útján, a tőkék összpontosítása útján megy végbe. Minden egyes tőkés sok másikat üt agyon. Ezzel az összpontosítással, vagyis sok kapitalistának kevés kapitalista általi kisajátításával karöltve egyre növekvő mértékben fejlődik a munkafolyamat kooperatív formája, a tudomány tudatos technológiai alkalmazása, a föld tervszerű közös kiaknázása, a munkaeszközök átváltozása csakis közösen használható munkaeszközökké és minden termelési eszköznek gazdaságosabb kihasználása azáltal, hogy kombinált, társadalmi munka termelési eszközeiként használják őket. Az ezen átváltozási folyamat minden előnyét bitorló és monopolizáló tőkemágnások számának folytonos csökkenésével együtt nő a nyomor, az elnyomás, a szolgaság, az elfajulás, a kizsákmányolás tömege, de nő az egyre duzzadó s maga a tőkés termelő folyamat mechanizmusa által iskolázott, egyesített és megszervezett munkásosztály felháborodása is. A tőke bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök összpontosítása és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon órája. A kisajátítókat kisajátítják.»

És most kérdezem az olvasótól: hol vannak a dialektikusan kusza egymásbafonódások és képzetarabeszkek, hol van a zagyva és zavaros felfogás, amelynek következtében végül minden egyremegy, hol vannak a hívők számára végrehajtott dialektikus csodák, hol van a dialektikus titok-limlom, hol vannak a hegeli logosztannak megfelelő egymásbafonódások, amelyek nélkül, Dühring úr szerint, Marx nem képes végigvinni fejtegetéseit? Marx egyszerűen történelmileg kimutatja s itt röviden összefoglalja, hogy amint egykor a kisüzemi termelés saját fejlődése során szükségszerűen létrehozta megsemmisülésének, azaz a kistulajdonosok kisajátításának feltételeit, ugyanúgy most a kapitalista termelési mód maga létrehozta azokat az anyagi feltételeket, amelyek következtében el kell pusztulnia. A folyamat történelmi folyamat, s ha egyúttal dialektikus is, ez nem Marx bűne, bármily kellemetlen is ez Dühring úr számára.

Csak most, miután történelmi és ökonómiai bizonyítását befejezte, folytatja Marx: «A tőkés termelési és kisajátítási mód, következésképpen a tőkés magántulajdon, az egyéni, a saját munkán alapuló magántulajdon első tagadása. A tőkés termelés tagadása maga a tőkés termelés által jön létre, egy természeti folyamat szükségszerűségével. Ez a tagadás tagadása» és így tovább (fentebb idézve).

Amikor tehát Marx a folyamatot a tagadás tagadásának nevezi, nem gondol arra, hogy ezzel bizonyítsa be a folyamat történelmileg szükségszerű voltát. Ellenkezőleg: miután történelmileg bebizonyította, hogy a folyamat részben már tényleg végbement, részben pedig ezután végbe kell mennie, egyben még olyan folyamatnak jellemzi, amely egy bizonyos dialektikai törvény szerint megy végbe. Ennyi az egész. Tehát ismét puszta hamisítás Dühring úr részéről, amikor azt állítja, hogy a tagadás tagadásának kell itt bábáskodnia, hogy segítségével hozzák világra a múlt méhéből a jövendőt, vagy hogy Marx azt követeli, hogy bárki is a tagadás tagadásának hitelére hagyja magát meggyőzetni a föld- és tőkeközösség szükségszerűségéről” (125. old.).

Az olvasó láthatja, hogy ez az egész kitűnő válasz, amelyet Engels ad Dühringnek, teljes egészében Mihajlovszkij urat is illeti, aki szintén azt állítja, hogy Marxnál a jövő kizárólag a hegeli lánc végébe kapaszkodik bele, s hogy az elkerülhetetlenségéről való meggyőződés csakis a hiten alapulhat.

Az egész különbség Dühring és Mihajlovszkij úr között a következő két jelentéktelen pontra vezethető vissza: először, Dühring, ámbár Marxról másként, mint habzó szájjal nem is tud beszélni, mégis szükségesnek vélte „Történet”-ének következő szakaszában megemlíteni, hogy Marx az utószóban a hegelizmus vádját határozottan visszautasítja. Mihajlovszkij úr ellenben elhallgatja Marxnak arra vonatkozó (fentebb idézett) teljesen határozott és világos fejtegetéseit, hogy mit ért dialektikus módszeren.

Másodszor, Mihajlovszkij úr második eredetisége abban áll, hogy minden figyelmét az igék időformáinak használatára összpontosította. Miért használja Marx, amikor a jövőről beszél, az igék jelen idejét? — kérdi filozófusunk diadalmas képpel. Errenézve, tisztelt kritikusunk, lapozzon fel bármely nyelvtant és meg fogja tudni, hogy a jelenidőt a jövő helyett akkor használják, amikor ez a jövő elkerülhetetlennek és kétségtelennek tűnik fel. De miért van ez így, miért kétségtelen? — nyugtalankodik Mihajlovszkij úr oly nagy izgalmat tettetve, amelynek még a hamisítás igazolására is elegendőnek kell lennie. Marx erre is egészen határozott választ adott. Ezt a választ Mihajlovszkij úr elégtelennek vagy helytelennek tarthatja, de akkor azt is meg kell mutatnia, miben és miért hamis, ahelyett, hogy badarságokat fecseg a hegelizmusról.

Volt idő, amikor Mihajlovszkij úr nemcsak maga tudta, mi erre a felelet, hanem még másokat is kioktatott rá. Zsukovszkij úr — írta 1877-ben — joggal tarthatta kétségesnek Marx konstrukcióját a jövőről, de „nem volt erkölcsi joga” arra, hogy a munka társadalmasításának kérdését, „amelynek Marx óriási jelentőséget tulajdonított”, mellőzze. No persze! Zsukovszkijnak 1877-ben nem volt erkölcsi joga arra, hogy a kérdést mellőzze, de Mihajlovszkij úrnak 1894-ben megvan rá az erkölcsi joga! Talán, mert — quod licet Jovi, non licet bovi?!

Akaratlanul is eszembe jut egy kuriózum a munka társadalmasításának felfogásáról, amint azt az „Otyecsesztvennije Zapiszki” egykor kifejtette. Az 1883-as évfolyam 7. számában valami Posztoronnyij úr tollából megjelent egy „Levél a szerkesztőségnek”, amely éppen úgy, mint Mihajlovszkij úr, talányosnak tartotta Marxnak a jövőre vonatkozó „konstrukcióját”. „A munka társadalmi formája a kapitalizmus uralma alatt — így okoskodik ez az úr — lényegében azt jelenti, hogy néhány száz vagy ezer munkás egyazon helyiségben köszörül, üt, forgat, ráhelyez, aláhelyez, húz és még sok más efféle műveletet végez. E rend általános jellegét pedig kitűnően kifejezi ez a közmondás: «Kiki magáért, isten mindnyájunkért.» Mi köze ennek a munka társadalmi formájához?”

Itt aztán nyomban látható, hogy mit értett meg ez az ember a dologból! „A munka társadalmi formája” azt „jelenti”, hogy „egyazon helyiségben dolgoznak”!! És ilyen hajmeresztő gondolatok után, amelyek az egyik, még hozzá a jobbak közül való orosz folyóiratban jelentek meg, el akarják hitetni velünk, hogy a „Tőke” elméleti részét a tudomány általánosan elismerte. Igen, „az általánosan elismert tudomány”, minthogy képtelen volt valamennyire is komoly ellenvetésekre a „Tőke” ellen, hajlongani kezdett előtte, s ugyanakkor tovább folytatta a legelemibb tudatlanságról tanúskodó kijelentéseit és az iskolás közgazdaságtan ócska közhelyeinek ismételgetését. E kérdésnél kissé meg kell állnunk, hogy megmutassuk Mihajlovszkij úrnak, mi a dolog lényege, amit ő, rendes szokása szerint, teljesen megkerült.

A munka társadalmasítása a kapitalista termelés által egyáltalán nem abban áll, hogy az emberek egyazon helyiségben dolgoznak (ez csak egy kis része a folyamatnak), hanem abban, hogy a tőkék összpontosításával együtt a társadalmi munka specializálódik, az ipar minden ágában csökken a tőkések száma és nő a külön iparágak száma; — abban, hogy a termelés sok elaprózott folyamata egyetlen társadalmi termelési folyamattá egyesül. Amikor például a kusztár takácsipar korában a kistermelők maguk fonták és dolgozták fel szövetté a fonalat, kevés iparággal volt dolgunk (a fonás és a szövés egybeolvadt). Ezzel szemben, amikor a kapitalizmus társadalmasítja a termelést, a külön iparágak száma nő: külön fonják és külön szövik a gyapotot; már maga ez a tagozódás és a termelés összpontosítása új iparágakat hoz létre — a gépipart, kőszénbányászatot stb. Az ipar minden egyes, most már erősebben specializált ágában állandóan csökken a tőkések száma. Ez azt jelenti, hogy a termelők közti társadalmi kapocs mindjobban erősödik s a termelők egy egésszé kovácsolódnak egybe. A szétszórt kistermelők mindegyike egyszerre több műveletet végzett, s ezért aránylag független volt a többitől: ha például a kézműves maga vetette a lent, maga font és szőtt — majdnem független volt a többitől. A szétszórt kistermelőknek erre a rendszerére (és csakis erre) illett a közmondás: „Kiki magáért, isten mindnyájunkért”, vagyis a piac ingadozásainak anarchiája. Egészen másként áll a dolog, mikor a kapitalizmus folytán elértük a munka társadalmasítását. A szövőgyáros függ a gyapot-fonóipar gyárosától; ez utóbbi a kapitalista ültetvényestől, aki a gyapotot termelte, a gépgyár tulajdonosától, a kőszénbánya tulajdonosától stb. stb. Az eredmény az, hogy egyetlenegy tőkés sem tud meglenni a többi nélkül. Világos dolog, hogy a közmondás: „Kiki magáért” — ilyen rendszerre egyáltalán nem alkalmazható: itt már minden egyes valamennyi számára dolgozik és valamennyi minden egyes számára (az isten számára pedig nem marad hely — sem mint a fellegekben járó képzelet alkotásának, sem mint a földi „aranyborjúnak”). A rendszer jellege gyökeresen megváltozik. Ha a szétszórt kisüzemek idején valamelyikben megállt a munka — ez a társadalomnak csak kevés tagját érintette, nem vezetett általános zavarra, és ezért nem is keltett általános figyelmet, nem adott okot a társadalom beavatkozására. De ha efféle munkaszünetelés olyan nagyüzemben fordult elő, amely már erősen specializált iparághoz tartozik, s ezért úgyszólván az egész társadalom számára dolgozik és maga is az egész társadalomtól függ (egyszerűség kedvéért olyan esetet veszek, amikor a társadalmasítás már tetőpontját érte el), — akkor a társadalom valamennyi többi üzemében is meg kell állnia a munkának, minthogy a szükséges termékeket csakis ettől az üzemtől kaphatják, valamennyi árujukat viszont csak az esetben realizálhatják, ha ennek az árui rendelkezésükre állanak. Ilyenformán valamennyi üzem egyetlen társadalmi termelési folyamatban egyesül, de ugyanakkor minden egyes üzem külön tőkés vezetés alatt áll, annak önkényétől függ s a társadalmi termékek annak magántulajdonává lesznek. Nem világos-e, hogy a termelés formája kibékíthetetlen ellentmondásba kerül az elsajátítás formájával? Nem nyilvánvaló-e, hogy az utóbbinak okvetlenül az előbbihez kell alkalmazkodnia, szintén társadalmivá, vagyis szocialistává kell válnia? Az „Otyecsesztvennije Zapiszki” elmés filisztere azonban mindent az egy és ugyanazon helyiségben folyó munkára vezet vissza. Ezt aztán eltalálta! (Én csak az anyagi folyamatot, a termelési viszonyok megváltoztatását írtam le, s nem érintettem a folyamat társadalmi oldalát — a munkások egyesülését, tömörülését és szervezkedését, minthogy ezek leszármaztatott, másodlagos jelenségek.)

Hogy orosz „demokratáknak” ilyen elemi dolgokat meg kell magyarázni, annak oka az, hogy annyira elmerültek egészen a fülük hegyéig a kispolgári eszmék fertőjében, hogy más viszonyokat, mint a kispolgári viszonyok, egyáltalán el sem tudnak képzelni.

De térjünk vissza Mihajlovszkij úrhoz. Mit válaszolt ő azokra a tényekre és érvekre, amelyekből Marx azt a következtetést vonta le, hogy a szocialista rend magának a kapitalizmusnak fejlődési törvényeinél fogva elkerülhetetlen? Kimutatta talán, hogy a valóságban — a közgazdaság áruszervezete mellett — a munka társadalmi folyamatának specializálása nem nő, nem megy végbe a tőkék és üzemek összpontosulása, a munka egész folyamatának társadalmasítása? Nem, egyetlen adatot sem hozott fel e tények megcáfolására. Megingatta talán azt a tételt, hogy a kapitalista társadalmat anarchia jellemzi, amely összeférhetetlen a munka társadalmasításával? Semmit sem mondott erről. Bebizonyította talán, hogy valamennyi tőkés munka folyamatának egyetlen társadalmi munkafolyamatban való egyesülése összefér a magántulajdonnal? hogy az ellentmondásokból lehetséges és elképzelhető valamilyen más kiút is, mint az, amelyre Marx mutatott rá? Nem, egy árva szót sem mondott erről.

Hát akkor mire támaszkodik egész kritikája? Becsempészésekre, hamisításokra és kongó vagy kereplő frázisok áradatára.

Valóban, hogyan is nevezhetnők másképp az olyan eljárást, amikor a kritikus — miután már sok badarságot hordott össze a történelem három fokon át haladó menetéről — komoly arccal ilyen kérdést tesz fel Marxnak: „no és azután mi lesz?” vagyis milyen irányban halad majd tovább a történelem azután, amikor a folyamat már elérte a leírt végső stádiumot? Méltóztassék tudomásul venni, hogy Marx irodalmi és forradalmi tevékenységének legkezdetétől fogva teljes határozottsággal hangoztatta, hogy milyen követelményt támaszt a szociológiai elmélettel szemben: pontosan kell ábrázolnia a tényleges folyamatot — és semmi többet (vesd össze azzal, amit a „Kommunista Kiáltvány”-ban mond a kommunisták elméletének kritériumáról). Marx a „Tőké „-ben a legszigorúbban eleget tett ennek a követelménynek: minthogy feladatául a kapitalista társadalmi alakulat tudományos elemzését tűzte ki — pontot tett, miután bebizonyította, hogy e szervezet szemünk láttára tényleg lefolyó fejlődésének ez meg ez a tendenciája, hogy ennek a szervezetnek elkerülhetetlenül el kell pusztulnia és át kell csapnia egy másik, magasabbrendű szervezetbe. Mihajlovszkij úr pedig, megkerülve Marx tanításának egész lényegét, azzal az ostoba kérdéssel áll elő: „no és azután mi lesz?” Majd mély- értelműen hozzáfűzi: „Nyíltan be kell vallanom, hogy nem tudom egészen világosan elképzelni Engels válaszát.” Mi azonban nyíltan bevalljuk, Mihajlovszkij úr, hogy egészen világosan elképzeljük az ilyen „kritika” szellemét és módszereit!

Vagy nézzük a következő okoskodást: „A középkorban a Marx-féle egyéni tulajdon, amely a termelő saját munkáján alapult, még a gazdasági viszonyok területén sem volt sem az egyetlen, sem pedig a túlnyomó tényező. Vele egyidejűleg sok minden egyéb is létezett, amire azonban a dialektikus módszer, annak marxi értelmezésében (vagy talán inkább Mihajlovszkij úr torzításában?) nem óhajt visszatérni… Nyilvánvaló, hogy mindezek a sémák nem tükrözik vissza a történelmi valóságot, sőt még csak annak proporcióit sem, hanem csupán az emberi ész abbeli hajlandóságát elégítik ki, hogy minden dolgot múlt, jelen és jövő állapotában gondoljon el.” Önnél még a torzítás módszerei is émelyítően egyformák, Mihajlovszkij úr! Először ráfogja Marx sémájára, amely a kapitalizmus fejlődésének valóságos folyamatát akarja ábrázolni és semmi egyebet, hogy az mindent a triádokkal akar bizonyítani, azután megállapítja, hogy Marx sémája nem felel meg ennek a Mihajlovszkij úr által ráfogott sémának (a harmadik stádium az első stádiumnak csak egyik oldalát reprodukálja, míg a többit figyelmen kívül hagyja), s a legarcátlanabbul azt a következtetést vonja le, hogy „a séma nyilván nem tükrözi vissza a történelmi valóságot”!

Vajon elképzelhető-e komoly vita olyan emberrel, aki (hogy azzal a kifejezéssel éljek, amelyet Engels használt Dühringgel kapcsolatban) még csak véletlenül sem tud pontosan idézni? Vajon lehet-e ellenvetéseket tenni, ha valaki azt állítja, hogy a séma „szemmelláthatóan” nem felel meg a valóságnak s még csak meg sem kísérli, hogy valamiben is kimutassa hibás voltát?

Mihajlovszkij úr ahelyett, hogy bírálat alá venné Marx nézeteinek tényleges tartalmát, a múlt, jelen és jövő kategóriáin gyakorolja elmésségét. Engels például, Dühring úr „örök igazságai” ellen vitázva azt mondja, hogy „a mai időben” háromfajta erkölcsöt: keresztény-feudális, polgári és proletár erkölcsöt „prédikálnak nekünk”, úgyhogy a múltnak, a jelennek és a jövőnek is megvan a maga erkölcselmélete. Mihajlovszkij úr ezzel kapcsolatban így elmélkedik: „úgy gondolom, hogy a történelem valamennyi hármas felosztásának alapját éppen a múlt, a jelen és a jövő kategóriái képezik.” Milyen mély gondolat! Ugyan ki ne tudná, hogy ha bármilyen társadalmi jelenséget fejlődési folyamatában vizsgálunk, mindig megtaláljuk benne a múlt maradványait, a jelen alapjait és a jövő csíráit? Vajon például Engels azt akarta állítani, hogy az erkölcs története (hiszen ő csak a „jelenről” beszélt) a három említett mozzanatra szorítkozik, hogy a feudális erkölcsöt nem előzte még a rabszolgaság erkölcse, ezt pedig az ősközösségi rend erkölcse? Mihajlovszkij úr ahelyett, hogy komolyan bírálat alá venné Engelsnek azt a kísérletét, hogy az erkölcsi eszmék jelenkori áramlataiban materialista magyarázatuk révén tájékozódjék, a legüresebb frázispufogtatással vendégel meg bennünket!

Mihajlovszkij úr „kritikájának” efféle módszereivel kapcsolatban, amelyet azzal kezdett, hogy nem tudja, melyik műben van kifejtve a történelem materialista felfogása, nem lesz felesleges emlékeztetnünk arra, hogy volt idő, amikor a szerző e művek egyikét ismerte és helyesen tudta értékelni. 1877-ben Mihajlovszkij úr így nyilatkozottá „Tőké”-ről: „Ha a «Tőké»-ről levesszük a hegeli dialektika súlyos, esetlen és szükségtelen fedőjét” (ejnye, de furcsa! 1877-ben a „hegeli dialektika” „szükségtelen” volt, 1894-ben kiderült, hogy a materializmus „a dialektikus folyamat elvitathatatlanságára” támaszkodik?), „akkor e műben, egyéb érdemeitől eltekintve, kitűnően feldolgozott anyagot találunk annak az általános kérdésnek a megoldására, hogy milyen viszonyban vannak a formák létezésüknek anyagi feltételeivel, s e kérdés kitűnő feltevését találjuk egy bizonyos területre vonatkozóan.” — De hisz éppen az, hogy „milyen viszonyban vannak a formák létezésük anyagi feltételeivel” — éppen ez az a társadalmi élet különböző oldalainak összefüggéséről, a társadalom ideológiai viszonyainak az anyagi viszonyok felépítményeként való felfogásáról szóló törvény, amelynek ismert megoldása éppen a materialista tan. Menjünk tovább.

„Tulajdonképpen Marx az egész «Tőké»-t (az én kiemelésem) annak szentelte, hogy kikutassa, hogyan fejlődik tovább valamely társadalmi forma, miután egyszer létrejött, hogyan erősödnek benne tipikus vonásai, miközben aláveti magának, asszimilálja a felfedezéseket, találmányokat, a termelési eljárások javításait, az új piacokat, magát a tudományt s kényszeríti ezeket, hogy számára dolgozzanak, míg végül az adott forma képtelen elbírni az anyagi feltételek további változásait.”

Csodálatos eset! 1877-ben „az egész «Tőke» az adott társadalmi forma materialista vizsgálatának volt szentelve” (mi más is a materializmus, ha nem a társadalmi formák anyagi viszonyokkal való magyarázata?) — 1894-ben pedig még azt sem tudja a szerző, hogy melyik műben keresse ennek a materializmusnak a kifejtését!

1877-ben a „Tőke” azt „vizsgálta”, hogy „az adott forma (vagyis a tőkés forma? ugye?) képtelen elbírni (ezt jegyezzük meg!) az anyagi feltételek további változásait” — 1894-ben pedig kiderült, hogy vizsgálatról szó sincsen és az a meggyőződés, hogy a kapitalista forma nem bírhatja már el a termelőerők további fejlődését, „kizárólag a hegeli triád végébe” kapaszkodik bele. 1877-ben Mihajlovszkij úr azt írja, hogy „az adott társadalmi forma és e forma anyagi feltételei közötti viszony elemzése mindörökre (az én kiemelésem) a szerző logikai erejének és óriási tudásának emlékműve marad” — 1894-ben pedig kijelenti, hogy a materialista tant soha és sehol nem ellenőrizték és alapozták meg tudományosan!

Csodálatos eset! Mit jelent ez a valóságban? Mi történt?

Két dolog történt: először is, a 70-es évek orosz, paraszti szocializmusa, amely „fütyült” a szabadságra, annak burzsoá volta miatt, amely harcolt az orosz élet ellentmondásait mindenáron elpalástoló „világosfejű liberálisok” ellen, s amely parasztforradalomról álmodozott — teljesen felbomlott és megszülte azt a rothadt kispolgári liberalizmust, amelyre a parasztgazdaság haladó áramlatai „biztató benyomásokat” tesznek, s amely elfelejti, hogy ezeknek velejárója (és feltételé) a parasztság tömeges kisajátítása. — Másodszor, 1877-ben Mihajlovszkij úr olyan buzgalommal védte a „szangvinikus” (azaz szocialista forradalmár) Marxot liberális kritikusaival szemben, hogy nem vette észre, hogy Marx módszere összeférhetetlen az ő saját módszerével. De most felvilágosították őt a dialektikus materializmus és a szubjektív szociológia között levő kibékíthetetlen ellentmondásról, felvilágosították őt Engels cikkei és könyvei, felvilágosították az orosz szociáldemokraták (Plehanovnál gyakran találhatók igen találó megjegyzések Mihajlovszkij úrról), és Mihajlovszkij úr, ahelyett, hogy komolyan hozzáfogott volna a kérdés felülvizsgálásához, egyszerűen megvadult. Ahelyett, hogy üdvözölné Marxot (mint ahogy 1872-ben és 1877-ben tette), most megugatja kétesértékű dicséretek fedezete alatt, s kígyót-békát kiált az orosz marxistákra, akik nem érik be a „gazdaságilag leggyengébbek védelmével”, a falusi áruraktárakkal és más falusi újításokkal, a kusztárok számára létesített múzeumokkal, artelekkel és egyéb ilyen jámbor kispolgári haladó törekvésekkel, hanem „szangvinikusok”, a társadalmi forradalom hívei akarnak maradni, s tanítani, vezetni, szervezni akarják a valóban forradalmi társadalmi elemeket.

Ez után a kis kitérés után, amely a régmúlt területét érintette, úgy hisszük, hogy befejezhetjük Mihajlovszkij úr Marx elméletét illető „kritikájának” elemzését. Kíséreljük hát meg, hogy levonjuk a következtetéseket és összegezzük a kritikus „érveit”.

Az a tan, amelyet Mihajlovszkij úr ízzé-porrá akart zúzni, először, a társadalom materialista felfogásán és másodszor, a dialektikus módszeren alapszik.

Ami az előbbit illeti, a kritikus mindenekelőtt kijelentette, hogy nem tudja, melyik műben van kifejtve a materializmus. Miután kifejtését sehol sem találta meg, maga fogott hozzá, hogy kitalálja, mi is tulajdonképpen a materializmus. Túlságosan nagy igényeket tulajdonított ennek a materializmusnak, s azt sütötte ki, hogy a materialisták az emberiség egész múltjának, jelenének és jövőjének megmagyarázására tartanak igényt; amikor pedig a marxisták eredeti kijelentései alapján kiderült, hogy ők csak egy társadalmi alakulatot tartanak megmagyarázottnak, kritikusunk úgy döntött, hogy a materialisták összeszűkítik a materializmus alkalmazásának területét, amivel önmagukat ütik agyon. Azokról a módszerekről, amelyekkel ezt a materializmust kidolgozták, Mihajlovszkij úr azt sütötte ki, hogy a materialisták maguk is elismerték ismereteik elégtelenségét ahhoz, hogy a tudományos szocializmust kidolgozzák, holott Marx és Engels (1845 —1846-ban) általános gazdaságtörténeti ismereteik elégtelenségére jöttek rá és azt a művet, amely ismereteik elégtelenségét bizonyította, soha nem nyomtatták ki. Ilyen előjáték után megkaptuk a kritikát: a „Tőké”-t megsemmisítette azzal, hogy hiszen csak egyetlen időszakot tárgyal, holott kritikusunknak valamennyi időszak kell, továbbá azzal, hogy a „Tőke” az ökonómiai materializmust nem bizonyítja, csak érinti — és ezek az érvek nyilván olyannyira nyomatékosak és komolyak, hogy meg kellett állapítani, hogy a materializmust sohasem alapozták meg tudományosan. Ezután Mihajlovszkij úr azt a tényt hozta fel a materializmus ellen, hogy egy olyan ember, aki e tantól teljesen távol állott és a történelem előtti időket egy egészen más országban tanulmányozta — szintén materialista következtetésekre jutott. Továbbá, annak kimutatása érdekében, hogy a gyermektermelést egészen helytelenül hozták kapcsolatba a materializmussal, hogy az nem egyéb mint ravaszkodás a szavakkal, kritikusunk azt kezdi bizonyítani, hogy a gazdasági viszonyok mindössze felépítményei a nemi és családi viszonyoknak. Az útmutatások, amelyeket ezzel kapcsolatban komoly kritikusunk a matérialisták okulására adott, azzal a mély igazsággal gazdagítottak bennünket, hogy örökösödés gyermektermelés nélkül nem lehetséges, hogy ennek a gyermektermelésnek a termékeihez bonyolult pszichika „csatlakozik”, s hogy a gyermekeket apáik szellemében nevelik. Mellesleg még azt is megtudtuk, hogy a nemzeti kötelékek a nemzetségi kötelékek folytatásai és általánosításai. A materializmussal kapcsolatos elméleti kutatásainak folytatása során kritikusunk észrevette, hogy a marxisták érveinek tartalma sokszor az, hogy a burzsoá rendszerben a tömegek elnyomása és kizsákmányolása „szükségszerű”, s hogy ennek a rendszernek „szükségszerűen” át kell változnia szocialista rendszerré — és sietett kijelenteni, hogy e szükségszerűség túlságosan általános keret (ha nem mondjuk meg, hogy mi az, amit az emberek szükségesnek tartanak), s ezért a marxisták — misztikusok és metafizikusok. Kritikusunk azt is kijelentette, hogy Marx vitája az idealistákkal „egyoldalú”, de egy szót sem mondott arról, hogy ezeknek az idealistáknak a nézetei hogyan viszonylanak a szubjektív módszerhez, és hogyan viszonylik hozzájuk Marx dialektikus materializmusa.

Ami a marxizmus második pillérét, a dialektikus módszert illeti, azt bátor kritikusunk egyetlen lökéssel ledöntötte. És a lökés nagyon ügyesen volt kiszámítva: kritikusunk hihetetlen erőfeszítéssel igyekezett megcáfolni azt, hogy a triádokkal bármit be lehet bizonyítani, de hallgatott arról, hogy a dialektikus módszer egyáltalán nem a triádokban áll, hanem abban, hogy a szociológiában elveti az idealizmus és a szubjektivizmus módszereit. A második lökés külön Marx ellen irányult: a dicső Dühring úr segítségével kritikusunk ráfogta Marxra azt a hallatlan badarságot, hogy Marx a triádok segítségével akarta bebizonyítani a kapitalizmus pusztulásának szükségszerűségét — és diadalmasan hadakozott e badarság ellen.

Íme, „neves szociológusunk” ragyogó „győzelmeinek” hőskölteménye! Ugye, mily „tanulságos” (Burenyin) e győzelmek szemlélése?

Itt feltétlenül meg kell említenünk még egy olyan körülményt, amely nincs közvetlen összefüggésben Marx tanításának kritikájával, de rendkívül jellemző arra, hogy milyen eszményeket követ, és hogyan fogja fel a valóságot kritikusunk. A nyugati munkásmozgalom tekintetében tanúsított magatartásáról van szó.

Fentebb idéztük Mihajlovszkij úrnak azt a kijelentését, hogy a materializmus a „tudományban” (talán a német „népbarátok” tudományában?) nem igazolódott be, de ez a materializmus — állapítja meg Mihajlovszkij úr — „csakugyan igen gyorsan terjed a munkásosztály soraiban”. Nos, hogyan magyarázza ezt a tényt Mihajlovszkij úr? „Ami az ökonómiai materializmusnak, hogy úgy mondjuk, átfogó sikerét, kritikailag nem ellenőrzött formájában való elterjedtségét illeti, e siker súlypontja nem a tudományban keresendő, hanem a mindennapi élet gyakorlatában, amelyet a jövő kilátásai határoznak meg.” Mi mást jelent ez az esetlen frázis, amely szerint a gyakorlatot a jövő kilátásai „határozzák meg”, mint azt, hogy a materializmus nem azért terjed, mert helyesen magyarázza a valóságot, hanem azért, mert elfordult ettől a valóságtól a kilátások felé? Mihajlovszkij úr így folytatja: „Ezek a kilátások nem követelnek sem tudást, sem kritikát a német munkásosztálytól, amely magáévá teszi őket és azoktól, akik a munkásosztály sorsát a legnagyobb mértékben szívükön viselik. Csak hitet követelnek.” Más szavakkal: a materializmus és a tudományos szocializmus széltében való elterjedése azzal függ össze, hogy ez a tan jobb jövőt ígér a munkásoknak! De hisz a szocializmus és a nyugati munkásmozgalom történetének legelemibb ismerete is elég ahhoz, hogy meglássuk ennek a magyarázatnak egész képtelenségét és hamis voltát. Mindenki tudja, hogy a tudományos szocializmus voltaképp soha, semmilyen formában nem ecsetelte a jövő kilátásait, hanem arra szorítkozott, hogy elemezte a modern burzsoá rendszert, tanulmányozta a kapitalista társadalmi szervezet fejlődésének tendenciáit — és pont. „Mi a világnak nem mondjuk” — írta Marx már 1843-ban, s ezt a programot pontosan teljesítette —, „mi nem mondjuk a világnak: hagyj fel a harccal, egész harcod — semmiség, mi adjuk majd neked az igazi harci jelszót. Mi csak megmutatjuk a világnak, hogy voltaképpen miért harcol, a tudat pedig olyan dolog, amelyet meg kell szereznie a világnak, akár akarja, akár nem”. Mindenki tudja, hogy például a „Tőke” — a tudományos szocializmust kifejtő legfőbb és alapvető mű — a jövőt illetően a legáltalánosabb célzásokra szorítkozott, csak azokat a már meglévő elemeket fürkészte, amelyekből az eljövendő rend kinő. Mindnyájan tudjuk, hogy a jövő kilátásainak ecsetelése tekintetében hasonlíthatatlanul többet tettek a régebbi szocialisták, akik a jövő társadalmát minden részletében megrajzolták és az emberiséget egy olyan rendszer képével akarták lelkesíteni, amelyben az embereknek nem kell majd harcolniok, amelyben társadalmi viszonyaik alapja nem a kizsákmányolás lesz, hanem a haladásnak az emberi természet sajátosságaival egyező igazi alapelvei. De noha a legtehetségesebb emberek és a legmeggyőződésesebb szocialisták egész serege fejtette ki ezeket az eszméket, elméleteik távol álltak az élettől, programjaik távol álltak a nép politikai mozgalmaitól, amíg a gépi nagyipar be nem sodorta a politikai élet forgatagába a munkásproletariátus tömegeit és amíg nem találták meg a proletariátus harcának igazi jelszavát. Ezt a jelszót Marx találta meg, „egy nem utópista, hanem szigorú, sőt helyenként száraz tudós”, ahogy Mihajlovszkij úr nyilatkozott róla a régmúlt időkben — 1872-ben —, mégpedig egyáltalán nem holmi kilátások, hanem a modern burzsoá rendszer elemzése révén, azáltal, hogy kiderítette, hogy ebben a rendszerben a kizsákmányolás szükségszerű, azáltal, hogy tanulmányozta e rendszer fejlődésének törvényeit. Persze, Mihajlovszkij úr biztosíthatja a „Russzkoje Bogatsztvo” olvasóit, hogy ahhoz, hogy valaki ezt az elemzést magáévá tegye, sem tudásra, sem-pedig fejtörésre nincs szükség, de mi az elemzés útján megállapított elemi igazságok oly durva megnemértését tapasztaltuk már nála magánál (és fogjuk tapasztalni még inkább közgazdász munkatársánál), hogy az ilyen kijelentés természetesen csak mosolyt kelthet. Elvitathatatlan tény, hogy a munkásmozgalom éppen ott és annyiban terjed és fejlődik, ahol és amennyiben kifejlődik a nagyüzemű kapitalista gépi ipar, hogy a szocialista tanításnak éppen abban az esetben van sikere, amikor elveti az emberi természetnek megfelelő társadalmi viszonyokról szóló elmélkedéseket és a modern társadalmi viszonyok materialista elemzésével, a mai kizsákmányoló rendszer szükségszerűségének megmagyarázásával kezd foglalkozni.

Mihajlovszkij úr, miután az igazsággal szöges ellentétben, jellemezte a materializmus álláspontját a „kilátások” tekintetében, s így próbált kibújni az alól, hogy megmagyarázza annak a sikernek igazi okait, amelyet a materializmus munkáskörökben elért, most a legízetlenebb, legnyárspolgáribb módon kezd gúnyolódni a nyugateurópai munkásmozgalom eszméin és taktikáján. Mint láttuk, a szó szoros értelmében egyetlen érvet sem volt képes felhozni Marx bizonyítékai ellen, amelyek szerint a munka társadalmasításának következményeképpen a kapitalista rendnek feltétlenül szocialista renddé kell átalakulnia, mindamellett a legarcátlanabbul gúnyolódik azon, hogy „a proletárok hadserege” készíti elő a tőkések kisajátítását, „ami után minden osztályharc megszűnik, béke száll a földre s az emberek egymás nyakába borulnak”. Ő, Mihajlovszkij úr, sokkal egyszerűbb és biztosabb módszert ismer a szocializmus megvalósítására: csak az kell, hogy a „népbarátok” tüzetesebben rámutassanak a „kívánatos gazdasági fejlődés” „világos és szükséges” útjaira, s akkor ezeket a népbarátokat egészen biztosan „fel fogják szólítani” arra, hogy „oldják meg a gyakorlati gazdasági kérdéseket” (lásd Juzsakov úr „Oroszország gazdasági fejlődésének kérdései” c. cikkét, „Russzkoje Bogatsztvo” 11. sz.), addig pedig. . . addig a munkásoknak várniok kell, bízniok kell a népbarátokban és nem szabad „alaptalan önbizalommal” önálló harcba fogniok a kizsákmányolók ellen. Szerzőnk, aki halálos csapást akar mérni erre az „alaptalan önbizalomra”, nagy pátosszal fejezi ki felháborodását „e tudományon, amely szinte belefér egy zsebszótárba”. Valóban, mily borzalom: tudomány — és szociáldemokrata filléres brosúrák, amelyek beleférnek az ember zsebébe!! Nem világos-e, hogy mennyire alaptalanul elbizakodottak azok az emberek, akik csak annyiban értékelik a tudományt, amennyiben az az elnyomottakat arra tanítja, hogy önállóan harcoljanak felszabadításukért, hogy kerülni kell az osztályellentéteket elpalástoló és az egész ügyet magukra vállalni óhajtó mindenféle „népbarátokat”, s ezért ezt a tudományt filléres kiadványokban magyarázzák, amelyek olyannyra megbotránkoztatják a nyárspolgárokat. Még csak az kellene, hogy a munkások a „népbarátokra” bízzák sorsuk intézését, ezek majd megmutatnák, hogy mi a valódi sokkötetes egyetemi és nyárspolgári tudomány, részletesen megismertetnék őket az emberi természetnek megfelelő társadalmi szervezettel, csak … csak egyeznének bele a munkások abba, hogy várnak és ne kezdenék meg maguk olyan alaptalan önbizalommal a harcot!

—-

Mielőtt áttérnénk Mihajlovszkij úr „kritikájának” második részére, amely már nem általában Marx elmélete ellen, hanem különösképpen az orosz szociáldemokraták ellen irányul, egy kissé el kell térnünk a tárgytól. Arról van szó, hogy Mihajlovszkij úr, aki Marx bírálata során meg sem próbálta pontosan kifejteni a marxi elméletet, sőt azt egyenesen eltorzította, az orosz szociáldemokraták eszméit meg éppenséggel istentelenül meghamisítja. Helyre kell állítani az igazságot. Ezt legalkalmasabb lesz úgy csinálni, hogy összehasonlítjuk a régi orosz szocialisták eszméit a szociáldemokraták eszméivel. Az előbbiek kifejtését Mihajlovszkij úrnak 1892-ben a „Russzkaja Miszl” 6. számában megjelent cikkéből vesszük, ahol szintén a marxizmusról beszélt (mégpedig — ezt szemrehányásképpen mondjuk — tisztességes hangon, azaz nem érintette az olyan kérdéseket, amelyeket egy cenzúráit sajtóban csak Burenyin módjára lehet tárgyalni és nem keverte össze a marxistákat mindenféle söpredékkel), s ahol Marx nézeteivel ellentétben — vagy ha nem is ellentétben, de velük párhuzamosan — Mihajlovszkij úr kifejtette saját nézeteit. Én persze a legkevésbé sem szándékozom megsérteni sem Mihajlovszkij urat azzal, hogy a szocialistákhoz sorozom őt, sempedig az orosz szocialistákat azzal, hogy egy kalap alá veszem őket Mihajlovszkij úrral, csak úgy vélem, hogy ennél is, azoknál is lényegében egyforma az érvelés menete, csak a meggyőződés szilárdságának, nyíltságának és következetességének fokában van különbség.

Az „Otyecsesztvennije Zapiszki” eszméinek fejtegetése során Mihajlovszkij úr a következőket írta: „Az erkölcsi és politikai események között mi felsoroltuk azt is, hogy a föld a földművesé legyen s a munkaeszközök a termelő tulajdonában legyenek.” Mint látjuk, a kiindulópont a legjobb szándékú, csupa jókívánság … „A munka nálunk még létező középkori formái erősen megrendültek, de nem látjuk be, hogy végleg végezni kellene velük bizonyos liberális vagy nem liberális tanok kedvéért.”

Furcsa gondolatmenet! Hiszen „a munka formái”, bárminők legyenek is, csak akkor rendülhetnek meg, ha valamilyen más formák váltják fel őket, de szerzőnknél nem látjuk (és a hozzá hasonló gondolkozásúak egyikénél sem látnánk), hogy még csak meg is kísérelné ezeket az új formákat elemezni és megmagyarázni, s tisztázni az okokat, amelyek folytán az új formák kiszorítják a régieket. Még furcsábban hangzik a szónoklat második része: „nem látjuk be, hogy végezni kellene ezekkel a formákkal bizonyos tanok kedvéért”. Milyen eszközeink vannak „nekünk” (azaz szocialistáknak — lásd a fentebb tett fenntartást) arra, hogy a munkaformákkal „végezzünk”, vagyis átalakítsuk a társadalom tagjai közt fennálló termelési viszonyokat? Nem lehetetlen gondolat-e az, hogy ezeket a viszonyokat egy tannak megfelelően alakítsuk át? De olvassuk tovább: „a mi feladatunk nem az, hogy saját nemzeti körünkből feltétlenül «sajátszerű» civilizációt teremtsünk, de az sem, hogy teljes egészében átvegyük a nyugati civilizációt, az azt aláaknázó valamennyi ellentmondással együtt: a jót mindenünnen, ahonnan lehet, át kell venni, hogy az a miénk-e vagy idegen-e, az már nem elvi kérdés, hanem a gyakorlati alkalmazás lehetőségének kérdése. Mindez nyilván oly egyszerű, világos és érthető, hogy kár rá szót vesztegetni.” Valóban, milyen egyszerű mindez! Mindenünnen „átvenni” a jót — és a dolog rendben van! A középkori formákból „átvenni” azt, hogy a termelési eszközök a dolgozó tulajdonában vannak, az új (vagyis kapitalista) formából pedig „átvenni” a szabadságot, egyenlőséget, felvilágosodást, kultúrát. És kár rá szót vesztegetni! A szociológia szubjektív módszere itt napnál világosabban látható: a szociológia az utópián kezdi — a föld a dolgozóé — és rámutat a kívánatos dolog megvalósításának feltételeire: innen, no meg onnan is „átvenni” azt, ami jó. Ez a filozófus tisztára metafizikusan tekint a társadalmi viszonyokra, mint bizonyos intézmények mechanikus halmazára, mint bizonyos jelenségek mechanikus láncolatára. A jelenségekből kiragad egyet — a föld a földműves tulajdona a középkori formákban — és azt hiszi, hogy ugyanúgy át lehet ültetni minden egyéb formába, mint ahogy a téglát át lehet rakni az egyik épületből a másikba. De hiszen ez nem a társadalmi viszonyok tanulmányozása, hanem a tanulmányozásra váró anyag eltorzítása: mert hiszen a valóságban a föld nem külön és a többi jelenségtől függetlenül van a földműves birtokában, mint ön feltételezi: ez csak egy láncszeme az akkori termelési viszonyoknak, amelyek abban álltak, hogy a föld el volt osztva a nagy földbirtokosok, a földesurak között, a földesurak pedig földet adtak a parasztoknak, hogy kizsákmányolhassák őket, úgyhogy a föld úgyszólván természetbeni munkabér volt: a parasztot ellátta a szükséges termékekkel, hogy a paraszt többletterméket termelhessen a földesúr számára; a föld alap volt arra, hogy a paraszt eleget tehessen a földesúr iránti kötelezettségeinek. Miért nem követte nyomon a szerző a termelési viszonyoknak ezt a rendszerét, miért szorítkozott arra, hogy kiszakította az egyik jelenséget és ezt ilyenformán teljesen ferde megvilágításban ábrázolta? Azért, mert a szerző nem tud bánni a társadalmi kérdésekkel: egyáltalán nem tűzi ki célul (ismétlem, hogy Mihajlovszkij úr okoskodását csak mint az egész orosz szocializmus kritikájára alkalmas példát használom fel), hogy megmagyarázza az akkori „munkaformákat”, hogy mint a termelési viszonyok bizonyos rendszerét, mint egy bizonyos társadalmi alakulatot mutassa be azokat. Számára, hogy Marx szavaival éljek, idegen a dialektikus módszer, amely arra kötelez, hogy a társadalmat, mint az élő szervezetet, működésében, fejlődésében szemléljük.

Mihajlovszkij úr egyáltalán nem veti fel a kérdést, hogy mi az oka annak, hogy a munka régi formáit új formák szorítják ki, hanem az új formákról való elmélkedéseiben pontosan ugyanilyen hibát követ el. Megelégszik annak megállapításával, hogy ezek a formák „megrendítik” a földművelő földtulajdonát; vagyis, általánosabban szólva abban jutnak kifejezésre, hogy a termelő elszakad a termelési eszközöktől — és beéri azzal, hogy ezt, mint az eszménynek meg nem felelőt, elítélje. És gondolatmenete megint csak teljesen képtelen: Mihajlovszkij úr kiragad egy jelenséget (a föld elvesztését) és meg sem kísérli, hogy ezt a jelenséget úgy ábrázolja, mint amely a termelési viszonyoknak már egy másik rendszeréhez tartozik, az árugazdaságra alapozott rendszerhez, amely az árutermelők között szükségszerűen versenyt szül, szükségszerűen egyenlőtlenségre, egyesek tönkremenésére és mások meggazdagodására vezet. Mihajlovszkij úr kiemelt egy jelenséget — a tömegek tönkremenetelét, félretolta a másikat — a kisebbség meggazdagodását, s így olyan helyzetbe került, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem érthette meg.

És még azt mondja az ilyen módszerekről, hogy így kell a „választ keresni az élet húsvérvalóságának kérdéseire” („Russzkoje Bogatsztvo” 1894. 1. sz.), holott pont ellenkezőleg, mivel nem tudja és nem akarja a valóságot megmagyarázni, nem tud és nem akar annak egyenesen a szemébe nézni, szégyenletesen megfutamodott az élet e kérdései elől, a gazdagok és nincstelenek között folyó harc kérdései elől — az ártatlan utópiák mezejére; s ezt nevezi „válaszkeresésnek az élet kérdéseire, égető, bonyolult, reális valóságuknak eszményi felvetésével” („Russzkoje Bogatsztvo” 1. sz.), amikor pedig a valóságban még csak meg sem próbálkozott azzal, hogy ezt a reális valóságot elemezze és megmagyarázza.

Ehelyett utópiát tálalt elénk, amelyet a különböző társadalmi alakulatokból értelmetlenül kiragadott egyes elemekből rakott össze — a középkorból ezt ragadta ki, az „újkorból” amazt stb. Érthető, hogy egy elméletnek, amelynek ilyen alapja van, feltétlenül távol kell állnia az igazi társadalmi fejlődéstől, egyszerűen azért, mert a mi utópistáinknak bizony nem olyan társadalmi viszonyok közt kellett élniök és működniök, amelyek innen-onnan vett elemekből voltak összerakva, hanem olyan társadalmi viszonyok között, amelyek meghatározzák a paraszt viszonyát a kulákhoz (a jómódú gazdához), az iparos viszonyát a felvásárlóhoz, a munkás viszonyát a gyároshoz, s amelyeket utópistáink egyáltalán nem értettek meg. Próbálkozásaiknak és erőfeszítéseiknek, hogy ezeket a megnemértett viszonyokat eszményeiknek megfelelően átalakítsák, szükségképpen kudarcot kellett vallaniok.

Nagy vonásokban így állott az oroszországi szocializmus kérdése, amikor „megszülettek az orosz marxisták”.

A marxisták a régebbi szocialisták szubjektív módszereinek kritikájával kezdték; nem elégedtek meg azzal, hogy a kizsákmányolás tényét megállapították és elítélték, hanem meg is akarták azt magyarázni. Mivel látták, hogy Oroszország egész reform utáni története nem egyéb a tömegek tönkremenetelénél és egy kisebbség meggazdagodásánál, mivel az általános technikai haladással egy sorban a kistermelők óriási méretű kisajátítását észlelték, mivel észrevették, hogy ezek az ellentétes áramlatok ott és annyiban keletkeznek és erősödnek, ahol és amennyiben fejlődik és erősödik az árugazdaság — szükségképpen arra a következtetésre kellett jutniok, hogy a közgazdaság polgári (kapitalista) szervezetével van dolguk, amely szükségszerűen magával hozza a tömegek kisajátítását és elnyomását. Gyakorlati programjukat már egyenesen ez a meggyőződés határozta meg: ennek a programnak a lényege az volt, hogy csatlakoznak a proletariátus harcához a burzsoázia ellen, a nincstelen osztályok harcához a vagyonos osztályok ellen, ahhoz a harchoz, amely Oroszország gazdasági életének, az eldugott falucskától a legmodernebb gyárig, legfőbb tartalma. De hogyan csatlakozzanak? A feleletet megint csak maga a valóság adta meg. A kapitalizmus a fő iparágakat elvezette a gépi nagyipar fejlődésszakaszába, s azzal, hogy ilyenmódon társadalmasította a termelést, megteremtette az új rendszer anyagi feltételeit, ugyanakkor pedig egy új társadalmi erőt is létrehozott: a gyárimunkások osztályát, a városi proletariátust. Ez az osztály, bár gazdasági lényegét tekintve ugyanolyan burzsoá kizsákmányolás jármát nyögi, mint Oroszország egész dolgozó népessége — ez az osztály, ami felszabadulását illeti, különösen előnyös helyzetben van: semmi sem köti többé a régi, teljes egészében kizsákmányoláson alapuló társadalomhoz; munkaviszonyai és életkörülményei maguk szervezik, késztetik gondolkodásra, teszik lehetővé számára, hogy a politikai harc színterére lépjen. Természetes, hogy a szociáldemokraták minden figyelmüket erre az osztályra fordították, minden reményüket ebbe az osztályba vetették, egész programjukat osztályöntudatának fejlesztésére összpontosították, egész tevékenységüket arra irányították, hogy segítségére legyenek abban, hogy nyílt politikai harcot indítson a jelenlegi rendszer ellen és belevonja ebbe a harcba az egész orosz proletariátust.

—-

Nézzük meg mármost, hogyan hadakozik Mihajlovszkij úr a szociáldemokraták ellen. Mit hoz fel elméleti nézeteik ellen? Mit hoz fel szocialista politikai tevékenységük ellen?

Kritikusunk a következőképpen fejti ki a marxisták elméleti nézeteit:

„A valóság — állítólag a marxisták szavai szerint — az, hogy Oroszország a történelmi szükségszerűség immanens törvényei folytán, ki fogja fejleszteni saját kapitalista termelését, annak minden belső ellentmondásával egyetemben, szóval — a nagytőkék fel fogják falni a kistőkéket, a paraszt, akit elszakítanak a földtől, proletárrá fog válni, egyesül, «társadalmasodik» és kész a kocsi, csak a boldogított emberiséget kell még ráültetni.”

Mint látni méltóztatnak, a marxisták eszerint a valóság értelmezése tekintetében semmiben sem különböznek a „népbarátoktól”, csak éppen a jövőt képzelik el másképpen: úgylátszik, ők a jelennel egyáltalán nem is foglalkoznak, csak a „kilátásokkal”. Hogy Mihajlovszkij úr pontosan így gondolja a dolgot, ahhoz kétség sem fér: „a marxisták — mondja ő — teljesen bizonyosak abban, hogy jövendölésükben nincsen semmi utópia, hanem mindent a legszigorúbb tudományos szempontból mérlegeltek” és, végül, világosabban: a marxisták „hisznek egy elvont történelmi séma elkerülhetetlenségében és azt vallják”.

Egyszóval a marxistáknak azzal a legútszélibb és legfelületesebb megvádolásával van dolgunk, amelyen már régóta lovagolnak mindazok, akik nem tudnak érdemben ellenvetéseket tenni a marxisták nézeteivel szemben. „A marxisták hisznek egy elvont történelmi séma elkerülhetetlenségében és azt vallják!!”

De hiszen ez elejétől végig hazugság és kitalálás!

Egyetlenegy marxista sem érvelt soha és sehol- úgy, hogy Oroszországban kapitalizmusnak „kell lennie”, „mert” Nyugaton kapitalizmus volt stb. Egyetlen marxista sem tekintette soha Marx elméletét holmi mindenkire kötelező történetfilozófiai sémának, többnek, mint egy bizonyos meghatározott társadalmi-gazdasági alakulat magyarázatának. Egyedül a szubjektív filozófus, Mihajlovszkij úr, volt képes Marxot olyannyira meg nem érteni, hogy elméletében általános filozófiai teóriát látott, amire Marx teljes határozottsággal meg is magyarázta Mihajlovszkij úrnak, hogy tévedett. Egyetlenegy marxista sem alapította soha szociáldemokrata nézeteit másra, mint arra, hogy megfelelnek-e a valóságnak és az adott, t. i. az orosz társadalmi és gazdasági viszonyok történetének, s nem is alapíthatta másra, mert ezt az elmélettel szemben támasztott követelményt maga Marx, a „marxizmus” megalapítója mondta ki világosan és határozottan s tette meg az egész tan tengelyévé.

Mihajlovszkij úr persze tetszése szerint cáfolhatja meg ezeket a kijelentéseket azzal, hogy ő „saját fülével” hallotta, hogy a marxisták egy elvont történelmi sémát hirdettek. De hát mi közünk nekünk, szociáldemokratáknak, ahhoz, hogy Mihajlovszkij úr azoktól, akikkel beszélt, mindenféle képtelenséget hallott? Ez csak azt bizonyítja, hogy Mihajlovszkij úr nagyon szerencsésen válogatja meg az embereket, akikkel beszél, semmi mást! Persze, könnyen lehetséges, hogy azok a szellemes emberek, akik egy ilyen szellemes filozófussal társalogtak, magukat marxistáknak, szociáldemokratáknak stb. titulálták — de hát ki ne tudná, hogy ma (mint már régen észrevehető) minden jöttment szívesen pompázik „vörös” ruhában? És ha Mihajlovszkij úr olyan éleslátású, hogy nem képes megkülönböztetni az ilyen „maskarásokat” a marxistáktól, vagy pedig, ha olyan mélyen értette meg Marxot, hogy nem vette észre egész tanának kritériumát, amit Marx a lehető legélesebben domborít ki (annak megfogalmazása, „ami szemünk láttára történik”), akkor ez megint csak azt bizonyítja, hogy Mihajlovszkij úr nem okos ember, semmi mást.

Ha azonban Mihajlovszkij úr már rászánta magát arra, hogy a sajtóban vitába szálljon a „szociáldemokratákkal”, akkor a szocialistáknak csak arról a csoportjáról lehetett szó, amely már régen viseli azt a nevet és egyedül viseli, úgyhogy nem lehet összezavarni másokkal, s amely csoportnak megvannak a maga irodalmi képviselői: — Plehanov és köre. Ha Mihajlovszkij úr ezt tette volna és nyilván ezt kellett volna tennie minden félig-meddig tisztességes embernek, ha elővette volna legalább az első szociáldemokrata művet, Plehanov „Nézeteltéréseink” c. könyvét, ott már az első oldalon megtalálta volna a szerzőnek a kör minden tagja nevében tett következő határozott nyilatkozatát:

„Programunkat semmiesetre sem akarjuk egy nagy név tekintélyével (t. i. Marx tekintélyével) fedni.” Tud ön oroszul, Mihajlovszkij úr? Érti a különbséget az elvont sémák hirdetése és aközött, amikor az orosz kérdések elbírálásánál teljesen tagadják Marx tekintélyét?

Megérti-e, hogy akkor, amikor az első kijelentést, amelyet önnel társalgó emberektől volt szerencséje hallani, marxista kijelentésnek tünteti fel és nem vette figyelembe a szociáldemokrácia egyik kiváló tagjának egész csoportja nevében tett sajtónyilatkozatát — nem járt el tisztességesen?

És e nyilatkozat további része még határozottabb:

„Ismétlem — mondja Plehanov —, hogy a legkövetkezetesebb marxisták között is felmerülhetnek nézeteltérések a mai orosz valóság megítélése tekintetében”; a mi tanunk — „az első kísérlet a szóbanforgó tudományos elmélet alkalmazására, igen bonyolult és összekuszált társadalmi viszonyok elemzése során”.

Azt hisszük, hogy nehéz dolog lenne ennél világosabban beszélni: a marxisták Marx elméletéből feltétlenül csak azokat a rendkívül értékes módszereket veszik át, amelyek nélkül lehetetlen a társadalmi viszonyok megvilágítása, tehát ezeknek a viszonyoknak megítélése során egyáltalán nem elvont sémákban és más hasonló képtelenségben látják a kritériumot, hanem abban, hogy helyes-e ez a megítélés és megfelel-e a valóságnak.

Vagy talán azt hiszi ön, hogy a szerző, amikor ilyen nyilatkozatokat tett, valójában másként vélekedett? De ez nem igaz. A kérdés, amellyel foglalkozott, így volt feltéve: „végig kell-e járnia Oroszországnak a fejlődés kapitalista szakaszát?” Következésképpen a kérdés egyáltalán nem marxista módra volt megformulázva, hanem a különböző hazai filozófusok szubjektív módszerei alapján, akik annak kritériumát, aminek lennie kell, hol a felsőbbség politikájában, hol a „társadalom” funkcionálásában, hol az „emberi természetnek megfelelő” társadalmi eszményben és hasonló ostobaságokban látják. Mármost azt kérdezzük: hogyan kellett volna válaszolnia erre a kérdésre egy olyan embernek, aki elvont sémákat hirdet? Az ilyen ember nyilván a dialektikus folyamat elvitathatatlanságáról, Marx elméletének általános filozófiai jelentőségéről kezdett volna beszélni, arról, hogy minden országnak feltétlenül át kell mennie azon a fázison … stb. stb.

És hogyan válaszolt Plehanov?

Úgy, ahogyan marxistának válaszolnia kellett:

Azt a kérdést, hogy minek kell lennie, mint meddő kérdést, amely csak a szubjektivistákat érdekelheti, egyáltalában nem méltatta figyelemre, és folyvást csak a tényleges társadalmi és gazdasági viszonyokról, azoknak tényleges fejlődéséről beszélt. Ezért nem is adott egyenes választ erre a helytelenül feltett kérdésre, hanem ehelyett így válaszolt: „Oroszország a kapitalizmus útjára lépett.”

Ugyanakkor Mihajlovszkij úr tudós képpel az elvont történelmi séma hirdetéséről, a szükségszerűség immanens törvényeiről és más hihetetlen szamárságokról szónokol! És ezt „a szociáldemokrátákkal folytatott vitának” nevezi!!

A leghatározottabban kijelentem — ha ezt vitának nevezzük, akkor nem tudom, mit nevezzek üres kerepelésnek?!

Mihajlovszkij úr fentebb idézett okoskodásával kapcsolatban okvetlenül meg kell még jegyeznünk, hogy ő úgy adja elő a dolgot, mintha a szociáldemokraták azt állítanák, hogy „Oroszország ki fogja fejlesztenisaját kapitalista termelését”. Filozófusunk nyilván azt tartja, hogy Oroszországnak nincsen „saját” kapitalista termelése. A szerző nyilván azokhoz tartozik, akik szerint az orosz kapitalizmus a másfél millió munkásra szorítkozik — a következőkben még lesz dolgunk a „népbarátoknak” ezzel a gyerekes felfogásával, akik tudja isten, hova sorozzák a szabad munkaerő minden egyéb kizsákmányolását. „Oroszország ki fogja fejleszteni saját kapitalista termelését, annak minden belső ellentmondásával, szóval — a paraszt, akit elszakítanak a földtől, proletárrá fog válni.” Minél messzebb megyünk az erdőbe, annál több fát látunk! Szóval Oroszországban nincsenek „belső ellentmondások”?, azaz, kereken kimondva, a maroknyi tőkés ott nem zsákmányolhatja ki a nép tömegeit? nem megy tönkre a lakosság óriási többsége és nem gazdagodik meg maroknyi ember? A parasztot még csak ezután fogják elszakítani a földtől? Hát mi más Oroszország egész reform utáni története, ha nem a parasztság tömeges, még sehol nem tapasztalt mérvű kisajátítása? Nagy bátorság kell hozzá, hogy mindenki hallatára ilyen dolgokat jelentsen ki valaki. És Mihajlovszkij úrnak megvan ez a bátorsága: „Marx kész proletariátussal és kész kapitalizmussal operált, nekünk pedig még mindezt meg kell teremtenünk.” Oroszországnak még meg kell teremtenie a proletariátust?! Oroszországban, ahol oly leírhatatlan nyomorban tengődnek a tömegek, ahol oly arcátlanul zsákmányolják ki a dolgozókat, mint sehol, úgyhogy, ami a szegények helyzetét illeti, Angliával hasonlították össze (és joggal), Oroszországban, ahol állandó jelenség a népesség millióinak éhezése, párhuzamosan, például, az egyre növekvő gabonakivitellel — Oroszországban nincsen proletariátus!!

Azt hiszem, Mihajlovszkij úr megérdemelné, hogy ezekért a klasszikus szavakért még életében emlékművet állítsanak neki!

Különben még látni fogjuk, hogy a „népbarátoknak” ez az állandó és következetes taktikája: farizeus módra szemet hunynak Oroszország dolgozóinak tarthatatlan helyzete fölött, ezt a helyzetet úgy ábrázolják, mintha csak „megvolna rendülve”, úgyhogy a „művelt társaság” és a kormány igyekezete elég ahhoz, hogy mindent a helyes útra térítsenek. Ezek a lovagok azt hiszik, hogy ha szemet hunynak az előtt a tény előtt, hogy a dolgozó tömegek helyzete nem azért rossz, mert „megrendült”, hanem azért, mert a maroknyi kizsákmányoló arcátlanul kirabolja őket, azt hiszik, ha strucc módjára homokba dugják a fejüket, hogy ezeket a kizsákmányolókat ne lássák — akkor ezek a kizsákmányolók eltűnnek. Amikor pedig a szociáldemokraták azt mondják nekik, hogy ez szégyenletes gyávaság, hogy félnek a valósággal szembenézni, amikor a szociáldemokraták a kizsákmányolás tényéből indulnak ki és azt mondják, hogy ennek egyetlen lehetséges magyarázata az orosz társadalom burzsoá szervezete, amely a nép tömegeit proletariátusra és burzsoáziára szakítja, továbbá az orosz állam osztályjellege, amely nem más, mint e burzsoázia uralmi szerve, s hogy ennélfogva az egyetlen kiút a proletariátus osztályharca a burzsoázia ellen — akkor ezek a „népbarátok” arról kezdenek üvöltözni, hogy a szociáldemokraták meg akarják fosztani a népet a földtől!! fel akarják dúlni a mi népi gazdasági szervezetünket!!

Ezzel elérkeztünk ennek az egész, legalábbis tisztességtelen „polémiának” legfelháborítóbb részéhez, mégpedig ahhoz, ahol Mihajlovszkij úr a szociáldemokraták politikai tevékenységét „kritizálja” (?). Mindenki megérti, hogy legális sajtónkban nem lehet rendesen megvitatni a szocialisták és az agitátorok működését a munkások között, s az egyetlen dolog, amit ilyen esetben egy cenzúrának alávetett tisztességes sajtó tehet — az, hogy „tapintatosan hallgat”. Mihajlovszkij úr megfeledkezett erről a nagyon is elemi szabályról és nem átallotta kihasználni az olvasóközönséggel való kapcsolatnak ezt a monopóliumát arra, hogy sárral dobálja meg a szocialistákat.

De azért még akad harci eszköz a legális sajtón kívül is ez ellen a tapintatlan kritikus ellen!

„Ahogy én látom a dolgot — játssza a naivat Mihajlovszkij úr —, az orosz marxisták három csoportra oszthatók: megfigyelő marxistákra (akik a folyamatot figyelik, anélkül, hogy résztvennének benne), passzív marxistákra (akik csak a „szülési fájdalmakat enyhítik”. Ezek „nem érdeklődnek a földet túró nép iránt, s figyelmüket és reménységüket azok felé fordítják, akik már elszakadtak a termelési eszközöktől”) és aktív marxistákra (akik egyenest ragaszkodnak a falu további tönkremeneteléhez).”

Hát ez meg micsoda?! Hiszen lehetetlen, hogy a kritikus úr ne tudná, hogy az orosz marxisták — olyan szocialisták, akik a valóságról való szemléletükben abból indulnak ki, hogy kapitalista társadalommal van dolguk, és hogy ebből a társadalomból egyetlen kivezető út van — a proletariátus harca a burzsoázia ellen? Milyen alapon és milyen joggal keveri őket össze valamiféle értelmetlen felemássággal? Milyen joga (persze erkölcsi joga) van arra, hogy a marxista elnevezést kiterjessze olyan emberekre, akik nyilván nem fogadják el a marxizmus legelemibb és legalapvetőbb tételeit, soha és sehol sem léptek fel külön csoportként, soha és sehol nem jelentettek be semmiféle külön programot?

Mihajlovszkij úr egész sor kibúvót hagy magának az ilyen hallatlan módszerek igazolására.

„Talán nem is igazi marxisták ezek — elméskedik egy világfi könnyedségével —, de annak tartják és annak nyilvánítják magukat.” Mikor és hol? A pétervári liberális és radikális szalonokban? Magánlevelekben? Jó. De akkor szalonjaikban és levelek útján beszélgessen is velük! De ön a sajtóban és nyilvánosan olyan emberek ellen lép fel, akik (a marxizmus zászlaja alatt) soha és sehol sem léptek fel nyilvánosan. És emellett önnek még van bátorsága kijelenteni, hogy „szociáldemokratákkal” vitatkozik, bár tudva tudja, hogy ezt a nevet a forradalmár szocialisták egyetlen csoportja viseli és senkit velük összetéveszteni nem szabad!

Mihajlovszkij úr csűr-csavar, ide-oda forgolódik, mint egy gimnazista, akit rajtakaptak: Én itt egészen ártatlan vagyok — bizonyítgatja az olvasónak — „saját fülemmel hallottam és saját szememmel láttam”. Rendben van! Mi szívesen elhisszük, hogy önnek csak felületes emberek és semmirekellők kerülnek a szeme elé, de mi közünk ehhez nekünk, szociáldemokratáknak? Ki ne tudná, hogy „a mai időkben, amikor” nemcsak a szocialista, hanem bármilyen valamennyire önálló és becsületes társadalmi tevékenység is politikai üldöztetést von maga után, egy emberre, aki valóban tevékenykedik valamely zászló alatt — a narodovolecség, a marxizmus vagy mondjuk, akár az alkotmányosság zászlaja alatt —, néhány tucat frázishős jut, aki e zászlókkal leplezi liberális gyávaságát, ezenkívül pedig néhány közönséges gazember, aki a zavarosban halászik? Nem világos-e, hogy a legnagyobb fokú aljasság kell ahhoz, hogy valaki ez irányzatok valamelyikének szemére vesse, hogy zászlaját mindenféle csőcselék bemocskolja (mégpedig nem a sajtóban és nem nyilvánosan)? Mindaz, amit Mihajlovszkij úr mond — egész láncolata a torzításoknak, hamisításoknak és becsempészéseknek. Fentebb már láttuk, hogy Mihajlovszkij úr teljesen meghamisította azokat az „igazságokat”, amelyekből a szociáldemokraták kiindulnak, úgy adta azokat elő, ahogyan marxista soha sehol nem tette és nem is tehette. Ha azt fejtette volna ki, hogy a szociáldemokraták hogyan fogják fel az orosz életet a valóságban, feltétlenül látnia kellett volna, hogy csak egy módon lehet „összhangba kerülni” ezekkel a nézetekkel — úgy, hogy elősegítik a proletariátus osztályöntudatának fejlesztését, úgy, hogy politikai harcra szervezik és tömörítik a jelenlegi rendszer ellen. Egyébként Mihajlovszkij úrnak még maradt egy kibúvója. A sértett ártatlanság képével, farizeuskodva égnek emeli a szemét és édeskés hangon azt mondja: „Mindennek én nagyon örülök, csak azt nem értem, hogy mi ellen tiltakoznak” (ezt szószerint így mondja a „Russzkoje Bogatsztvo” 2. számában). „Olvassák el figyelmesebben a passzív marxistákról szóló véleményemet, és meglátják, hogy én azt mondom: erkölcsi szempontból nem lehet semmi ellenvetésünk.”

Persze, ez sem más, mint a szokott nyomorúságos csűrés- csavarás.

Mondja, kérem, minek nevezné az olyan ember cselekedetét, aki kijelenti, hogy kritizálja a szociálforradalmár narodnyikságot (olyan időszakot veszek, amikor másfajta narodnyikok még nem léptek fel), s nagyjában ezeket mondaná:

„A narodnyikok, ahogy én értem a dolgot, három csoportra oszthatók: következetes narodnyikokra, akik teljesen magukévá teszik a paraszt gondolatmenetét, a paraszt kívánságaival teljes összhangban általánossá akarják tenni a botbüntetést, a nők botozását s általában a deres és a korbács kormányának azt a gyalázatos politikáját támogatják, amelyet egyébként népi politikának is neveznek; majd, úgymond, a gyáva narodnyikok következnek, akiket nem érdekel a paraszt véleménye és csak azon igyekeznek, hogy — egyesületek stb. útján — Oroszországba egy olyan, számára idegen forradalmi mozgalmat ültessenek át, amely ellen egyébként erkölcsi szempontból nem volna ellenvetésünk, ha az út nem volna oly sikamlós, hogy a gyáva narodnyik könnyen letérhet róla s következetes vagy bátor narodnyikká válhat; és végül vannak bátor narodnyikok, akik teljes egészében megvalósítják a tehetős parasztgazda népi eszményeit és ezért ráülnek a földre, hogy ott nagyban folytassák kulák gazdaságukat” — ezt természetesen minden tisztességes ember aljas és ízetlen gúnyolódásnak nevezné. Ha pedig mindennek tetejébe az ilyesmiket mondó embert a narodnyikok nem cáfolhatnák meg ugyanabban a sajtóban; ha mindaddig a narodnyikok eszméjét csak illegálisan fejtették volna kis ezért sok olvasónak nem volna ezekről az eszmékről határozott fogalma és könnyen elhihetne bármit, amit a narodnyikokról mondanak, akkor mindenki megegyezne abban, hogy az ilyen ember …

Különben talán Mihajlovszkij úr sem felejtette még el végleg azt a szót, amit ide kellene írni.

—-

De elég! Még sok ilyen rágalmat szór Mihajlovszkij úr, de én el sem tudok képzelni annál fáradságosabb, annál hálátlanabb, annál durvább munkát, mint amilyen ez a kapargálás a piszokban, az itt-ott elhintett célzások összeszedése, ezeknek összehasonlítása, és a keresgélés, hogy legalább egyetlen komoly ellenvetésre akadjunk.

Elég!

1894. április.

A megírás ideje: 1894 tavasz—nyár.
Először 1894-ben jelent meg.

Lenin Művei. 1. köt. 125—202. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

„SZIKRÁBÓL LOBBAN FEL A LÁNG”

Félek, hogy elfedik a fejére varázsolt dicsfény-koronák az igazit, bölcset, emberit, Lenin hatalmas homlokát.

Harmincéves volt Lenin, amikor a XX. század beköszöntött. Ha végigtekintünk addigi életútján: logikát fedezhetünk fel benne és kemény következetességet.

A száműzetésből visszatért Lenin már teljesen meg volt győződve arról, hogy a kapitalizmust az egész világon felváltja majd a szocializmus. És arról is, hogy Oroszországban érlelődik a forradalmi helyzet. Minden erejét arra összpontosította tehát, hogy mire a helyzet megérik, a forradalom az orosz munkásosztályt s különösen annak legöntudatosabb részét a vezetésre alkalmas állapotban találja.

A legfontosabbnak ebből a szempontból a munkásosztály vezető erejének, a forradalmi munkáspártnak a megszervezését tartotta. „A proletariátusnak a hatalomért vívott harcban nincs más fegyvere, mint a szervezet – írta néhány évvel később. – A proletariátus, amelyet széttagol a burzsoá világban uralkodó anarchikus verseny, amelyet elnyom a tőke számára végzett kényszermunka, amelyet állandóan a teljes nyomorúság, elvadulás és züllés legmélyére taszítanak – ez a proletariátus csak akkor lehet és lesz is elkerülhetetlenül legyőzhetetlen erővé, ha a marxizmus elvei alapján történő eszmei egyesítését annak a szervezetnek anyagi egysége biztosítja, amely a dolgozók millióit a munkásosztály hadseregében tömöríti. E seregnek nem tud majd ellenállni sem az orosz önkényuralom elkorhadt hatalma, sem a nemzetközi tőke korhadozó hatalma.”

Azt is tudta azonban, hogy a párt megszervezése nem egyszerű, nem puszta kívánsággal megoldható feladat. Az embereket meg kell győzni, fel kell világosítani, és valami olyan szervezeti formát kell létrehozni, amely köré egységes elv szerint tömörülnek a forradalmi eszmék iránt legfogékonyabbak. Erre a célra a legalkalmasabbnak ebben az időben egy központi, összoroszországi szociáldemokrata lap létrehozását tartotta. Ez a lap lett hamarosan a híres Iszkra (Szikra). A cím ötletét egy Puskin-verssor adta: „Szikrából lobban fel a láng.”

Rövid pszkovi tartózkodása alatt Lenin rengeteget dolgozott a lap megszervezésén.

Pszkovban titkos tanácskozásokat tartott. Illegálisan számos városba elutazott. Pétervárott (ahonnan a legszigorúbban ki volt tiltva) egyszer az utcán le is tartóztatták. Két rendőr két oldalról megragadta, és egy bérkocsiba tuszkolta. Szerencsére ekkor már zsebében volt külföldre szóló útlevele, így némi hercehurca után tíz nap múlva szabadon engedték.

Azért ment külföldre, mert egy ilyen lap szerkesztése és kinyomtatása a cári Oroszországban teljességgel lehetetlen lett volna. 1900 júliusában hagyta el Oroszországot, és hamarosan megérkezett Svájcba, Plehanov-hoz.

S ami ezután következik, az már a legismertebb történelem. Bárhogy is igyekeznék bárki, Lenin nevének, munkásságának említése nélkül egyszerűen képtelenség a XX. század történetét megírni. Lenin életéről sem szólhatunk azonban úgy, hogy pillantást ne vessünk a munkásmozgalom, a forradalmak történetére. Lenin személyiségében ugyanis nem lehet a „magánembert” és a „forradalmárt” különválasztani, „…nincs még egy ilyen ember, hiszen ő a napnak mind a 24 órájában a forradalommal foglalkozik, gondolatai állandóan a forradalom körül forognak, még álmában is a forradalmat látja. Nos, próbáljon valaki megbirkózni egy ilyen emberrel” – mondta róla később dühösen egyik ellenfele. Amiben persze volt némi túlzás, de sokkal több benne az igazság.

Sokan azt hiszik, hogy Lenin aszkéta volt, hogy a forradalomért önmagát is megtagadta. Nagy tévedés. Lenin életét a forradalom jelentette. Legfőbb vágyai ehhez fűződtek; a forradalomért végzett munka volt számára – mostanában divatos szóval élve – az önmegvalósítás. És távolról sem vetette meg az élet apróbb-nagyobb örömeit. Határozott egyéniség lévén, szórakozását, pihenését ízlése szerint alakította. Az italt nem kedvelte, bár, úgy mondják, szívesen megivott néha egy-egy korsó sört. Szenvedélyes sakkcsatákat vívott; sógorával, Jelizarovval meg volt száműzött-társával, Lepesinszkijjel még levélben is. Az úszás, turisztika, vadászat, kerékpározás, korcsolyázás mellett nagy kedvvel űzte a gorodki nevű orosz labdajátékot, mely kissé a gyephokira, de még inkább a magyar falvakban még 30-40 évvel ezelőtt is nagyon elterjedt métára emlékeztet.

Közbevetőleg érdemes megjegyezni azt is, hogy neve ez idő tájt kezdett ismertté válni az európai munkásmozgalomban. Magyarul ez a név ugyan nagy késéssel, csak 1905 végén jelent meg nyomtatásban (a két első alkalommal ráadásul hibásan: Lepin, illetve Lenia alakban), de az általa vezetett bolsevikok tevékenységéről már 1903-ban hírt adtak a magyar lapok: a szociáldemokrata Népszava s 1904-ben a polgári-radikális Huszadik Század.

A középkorúság felé közeledő Lenin alacsony termetű, köznapi külsejű férfi volt. Haja, szakálla vöröses. Korán kopaszodott, és kissé raccsolt. Csak a figyelmes szemlélőnek árulta el a rendkívüli embert széles járomcsontú, jellegzetesen Volga-vidéki arcából kivillanó nagyon okos – hol gunyoros, hol vidám és többnyire töprengő – szeme meg boltozatos homloka. Még Gorkij is meglepődött, amikor először megpillantotta. „Nem ilyennek képzeltem Lenint – írja. – Valamit hiányoltam. Raccsolt, a hóna alá tette a kezét, úgy állt. Nem volt benne semmi vezér i…”

Érdekes, hogy csaknem ugyanezt állapította meg egy amerikai újságíró, Albert R. Williams a már világhírű Leninről az Októberi Forradalom győzelme utáni első napokban. „Külsőre csaknem ellentéte volt annak, akit elképzeltünk. Azt vártuk, hogy hatalmas termetű férfit fogunk látni, aki már a puszta megjelenésével is hat. Ehelyett zömök, erősen kopaszodó ember állt előttünk, állán serkenő szakállal. Nem igyekezett ékesszólásával tündökölni; inkább éles hangon, szárazon beszélt. Hüvelykujját mellénye kivágásába akasztotta, és előre-hátra hintázott… »Ha valamivel jobban öltözködne, akkor egy francia kisváros középszerű polgármesterének vagy bankárának nézhetné az ember« – súgta nekem Julius West angol laptudósító.”

„Igen csalódottak voltunk” – jegyezte meg Williams. De hozzáfűzte: ez az érzése hamarosan eloszlott; hat hónap múlva már ő is egyetértett azokkal az orosz ismerőseivel, akik Lenint tartották a legnagyobb embernek és politikusnak Európában. Gorkij pedig már a század első évtizedére emlékezve megörökítette Lenin roppant egyszerűségét és közvetlenségét. Feljegyezte Londonban, az ötödik pártkongresszus szünetében néhány munkás beszélgetését, akik akkor, 1907-ben látták először Lenint:

Egyikük ezt mondta:
„ – Lehet, hogy van itt Európában egy másik, ugyanilyen okos emberük a munkásoknak, Bebel vagy még valaki, nem tudom. De, hogy létezne még egy ember, akit én így, egyszerre megszerethetnék, azt nem hiszem!

Egy másik munkás mosolyogva hozzátette:
– Ő a mi emberünk!
Volt, aki ellene vetette:
– Plehanov is a mi emberünk!
És hallottam a találó feleletet:
– Plehanov a tanítónk, a gazdánk. Lenin viszont a vezérünk és elvtársunk.”

Ugyanebben az időben figyelte meg Gorkij: milyen jóízűen, tudott Lenin nevetni. „Nem találkoztam senkivel – írja -, aki olyan ellenállhatatlanul nevetett volna, mint Lenin. Szinte furcsa volt, hogy egy ilyen szigorú realista, aki jól látja, mélyen átérzi a nagy társadalmi tragédiák elkerülhetetlenségét, s kérlelhetetlenül és rendíthetetlenül gyűlöli a tőkés világot – gyermek módjára, könnyesen, fulladozva tud nevetni. Nagy és egészséges lélek kell hozzá, hogy így nevethessen.”

Valóban: nagy és egészséges lélek kellett hozzá. Századunk első éveiben az emigráns Leninnek kevés oka volt nevetni. Mert a konspiráció csak némely filmekben játékos – csupa kaland és mindig győzelem – bújócska. Valójában nagyrészt névtelen és személytelen szervező munka, ahol a hibák kockázata óriási. Ha nagyok, sok ember sorsát, a szervezet létét veszélyeztetik. De még a kis hibák is igen kellemetlenek lehetnek. (Krupszkaja például úgy véli, hogy az OSZDMP II. kongresszusát – melyen a párt 1903-ban valóságosan is megalakult – azért kellett Brüsszelből Londonba áthelyezni, mert a belga elvtársak „túlkonspirálták” a szervezést. Tanácskozóhelyiségül egy üres lisztraktárt választottak a város peremén, s persze hogy feltűnt a rendőrségnek: minek mászkál oda az a sok, gyanús külföldi. És gondoljuk csak el, milyen nehéz lehetett negyvenhárom – jórészt hamis okmányokkal érkezett – küldöttet hirtelen Londonba áttelepíteni. A költségekről már nem is beszélve. Pedig azok is súlyosan estek a latba: az orosz szociáldemokraták nagyon szegények voltak.)

A Nyugat-Európába érkezett Leninnek eleinte minden energiáját az Iszkra létrehozása kötötte le. A lapalapítás rengeteg nehézségbe ütközött. A latin írású Európában cirillbetűs nyomdát kellett keresni. Meg kellett szervezni az információcserét: Oroszországból a friss tájékoztatást (az otthoni szociáldemokraták és más munkáslevelezők leveleinek kijuttatását) és – ami még nehezebb volt – az Iszkra példányainak eljuttatását Oroszországba.

Több „útvonalat” is kiépítettek, melyeken legálisan közlekedő tengerészek, vasutasok, diákok meg illegálisan utazó forradalmárok vitték az újságot a különböző városok szociáldemokrata csoportjaihoz. Vékony papírra nyomták, hogy kis helyen is viszonylag sok férjen el belőle. Eleinte dupla fenekű bőröndökben szállították, erre azonban a rendőrség nemsokára rájött, többen le is buktak miatta. Ekkor más módokat kerestek. A tengerészek például vízhatlan anyagba csomagolták a lapot, és Baku közelében, egy előre megbeszélt hegyen egyszerűen bedobták a tengerbe. Az Oroszországba utazók számára „páncélt” készítettek: a férfiak zakójának, a nők kabátjának-szoknyájának bélésébe varrták be az Iszkra gondosan összehajtogatott példányait. Voltak útvonalak, amelyek rövid idő múltán használhatatlanokká váltak. Egyikről-másikról pedig jóval később derült ki, hogy zsákutca. (Csak 1917-es hazatérésükkor tudták meg például Leninék, hogy az egyik svédországi „postaállomás” sohasem küldte tovább az illegális irodalmat – egy egész pince volt tele az oda juttatott nyomtatványokkal.)

De ha nagy nehézségek árán is, a lenini Iszkra – mely az első esztendőben összesen tizenkétszer, később pedig már rendszeresen, kéthetenként jelent meg – nagy többségében eljutott az orosz munkásokhoz. Szállítóiból, terjesztőiből erős, konspirációs tapasztalatokban edzett szociáldemokrata szervezetek formálódtak, egyszerű olvasói is tájékozódtak, öntudatosodtak.

Keservesebb volt a helyzet az Iszkra szerkesztőségében. A vezető hármas: Plehanov, Martov és Lenin között hamarosan komoly nézeteltérések keletkeztek. A nézeteltérések csak elenyésző részben voltak személyes természetűek – a különböző alkatú, munkastílusú és élettapasztalatú emberek különbözőségeiből meg az emigránslét nehézségeiből adódó súrlódások -, nagyobbrészt elvi jellegűek, épp ezért áthidalhatatlanok. Mi legyen a párt programja, és milyen a szervezete? Lesz-e a közeljövőben és milyen lesz Oroszországban a forradalom? Mi a feladata benne a szociáldemokratáknak? – ilyen kérdésekről folytak a viták. Magyarán: a párt és a forradalom jövőjéről volt szó. És Lenin, aki súlyosan megszenvedte ezeket a vitákat (feleségének olykor panaszkodott: idegei felőrlődnek miattuk; álmatlansággal, étvágytalansággal küszködött, egy ízben pedig súlyosan bele is betegedett az izgalmakba), ezekben a kérdésekben nem volt hajlandó alkudni. Amilyen makacs, szívós következetességgel kutatta az igazságot, éppoly makacsul, szívósan és következetesen ragaszkodott a megismert igazsághoz. Ma már tudjuk: a történelem őt igazolta. Akkor azonban nem volt könnyű régi barátaival – és különösen tanítómesterével Plehanovval – egyre hevesebben vitatkozni. És nem volt egyszerű dolog a nagy tekintélyű pártvezetőkkel szemben a többséget a maga igazáról meggyőzni.

A viták végül is szakításhoz vezettek. Már a párt II. kongresszusán láthatóvá vált az a folyamat, mely az orosz szociáldemokratákat két fő csoportra – később két külön pártra – választotta szét: a Lenin körül csoportosuló bolsevikokra (a majdani kommunistákra) és a mensevikekre (akik majd elhagyják a szocialista forradalmat). Lenin nemsokára ki is vált az Iszkra szerkesztőségéből, és 1904-ben Yperjod (Előre) címmel új lapot alapított.

Lenin első emigrációjának főbb állomásai: Genf, München, London, majd újra Svájc. Legfontosabb eseményei a pártkongresszusok voltak. Legjelentősebb elméleti munkája pedig három könyv: a Mi a teendő? (1902), az Egy lépés előre, két lépés hátra (1904) és A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban (1905), melyek – nem is oly hosszú idő múltán – nemcsak az orosz, hanem a nemzetközi munkásmozgalomnak is alapokmányai lettek. Az elsőben a marxista, forradalmi munkáspárt elméleti alapjait, a másodikban szervezeti elveit fejtette ki, a harmadikban pedig a demokratikus és szocialista forradalom összefüggését, a demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének feltételeit és lehetőségét.

Került minden feltűnést. Többnyire álnevet viselt – Münchenben például bolgár okmányokkal, Londonban német néven jelentkezett be. (Erre, különösen az akkori Londonban, nem is annyira neki magának volt szüksége, mint inkább hazatérő orosz látogatóit védte a cári rendőrségtől.) Minden városban megkereste a leginkább megfelelő könyvtárakat, ahol megtalálta a munkáihoz szükséges irodalmat meg a nyugodt körülményeket a munkához. Mert – bár Krupszkaja megérkezése után általában saját háztartást vezettek – mindenütt szűkösen, szegényesen laktak. Lakásuk mégis az orosz emigráció találkozóhelye lett: nemcsak szociáldemokraták, de régi narodnyikok és más politikai emigránsok is eljárogattak hozzájuk. Az újonnan érkezőknek Lenin segített elhelyezkedni; gyakran az idegenvezető szerepét is betöltötte. Krupszkaja meséli: mennyire csodálkozott egy angol ismerősük, hogy Lenin jobban ismeri Londont, mint ő, aki évtizedek óta lakik a városban. Nagyon szeretett ugyanis sétálni, s amikor különösen elfáradt – csak úgy, diákosan, hátizsákkal -, néhány napos vagy hetes gyalogtúrákat, biciklis kirándulásokat tett, kisebb társasággal vagy kettesben, feleségével.

Ha vendég kopogtatott be hozzá, szívélyes házigazdaként fogadta. Jelena Sztaszova mondta el, hogy egyszer, Pétervárról Genfbe érkezve, egyenest Leninékhez sietett. Lenin egyedül volt otthon. Hellyel kínálta a konyhában (mely egyben ebédlő is volt), és nyomban kérdezni kezdte: Pétervárról, a párt helyzetéről meg arról, hogy mi újság Oroszországban. A beszélgetés kellős közepén felugrott. Sztaszova azt hitte, hogy valami hirtelen eszébe jutott az elmondottakkal kapcsolatban, valaminek talán utána akar nézni. De Lenin csak a pohárszékhez ment, elővette a teáskannát, vizet töltött bele, meggyújtotta a gázrezsót, megterítette az asztalt, uzsonnát készített, s csak ezután folytatta a beszélgetést. „Gyakran »háziasszonykodott« magában – írja Sztaszova. – Ez volt a szokás a családban. Az törődött a háztartással, akinek éppen ideje volt rá.”

Szívélyes vendégszeretete azonban nem akadályozta meg Lenint abban, hogy szükség esetén, akár nyers-tréfásan is, alaposan meg ne mondja véleményét egyik-másik látogatójának. Gapon pópának – a véres vasárnap egyik szervezőjének, akiről ekkor még nem tudta, hogy provokátor, csak azt látta, hogy tudatlan és fegyelmezetlen ember – például ezt mondta: „Ha nem tanul, bátyuska (így szólítják a pravoszláv papokat), egykettőre ott találja magát, ni” – és kezével az asztal alá mutatott.

Gyakran elfogta a honvágy. Néha csak az „igazi orosz tél” után, de többnyire az otthoni élet, az erősödő, fejlődő forradalmi mozgalom után. Izgatottan, türelmetlenül várta az erről szóló híreket.

Mert Oroszországban ekkor már gyorsan érlelődött a forradalom. Az 1900-ban kezdődött világgazdasági válság oda is átcsapó hulláma, majd a rendkívül népszerűtlen (és kirívó ostobasággal vezetett) orosz-japán háború mindinkább felszínre hozta a mélyben feszülő ellentéteket. Szaporodó, egyre nagyobb méretű s fokról fokra politikai jelleget öltő sztrájkok, elszórt parasztmegmozdulások jelezték ezt. Még a polgárság is feltűnően elhidegült ekkoriban a cárizmustól.

Az első robbanás 1905. január 9-én – a történelemben a véres vasárnap néven ismert napon – következett be.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

BÖRTÖN ÉS SZIBÉRIA

Fölmosták a zárkát, nyom sem maradt utánad, ha a szűk fal kövén agyvelőd szétfolyt. Nem sokáig, de tisztán szolgáltad hazádat:- A rablánc a lábon nehéz volt… – Vajon Lenin melyik száműzetésben kedvelte meg e gyászos erejű éneket?

Az állam elleni bűntettel vádolt Lenin több mint tizennégy hónapot töltött börtönben. Egyedül, magánzárkában. Szellemi épségét szigorúan beosztott, rendszeres munkával, egészségét testedzéssel óvta. Reggel-este tornázott. Mesélik: az őr a kukucson (a börtönajtóra vágott kémlelőlyukon) csak bámulta, micsoda vallás szertartása szerint hajlonghat oly buzgón ez a furcsa rab, aki sohasem kérdezte, merre a kápolna. Maga Lenin pedig ezt írta: „Néha annyit mozog az ember, hogy még a legnagyobb hidegben is felmelegszik, mikor a zárka teljesen kihűl; és azután sokkal jobban alszik.”

Gyorsan kapcsolatot teremtett szabadlábon maradt elvtársaival. Családja és elvtársai segítségével megkapott minden könyvet, amire szüksége volt. A börtönben gyűjtötte össze A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című nagy munkája anyagának tetemes részét. Rengeteget tanult, olvasott, jegyzetelt. És írt. Minden bizonnyal a börtönben írta A XIX. század eleji politikai gazdaságtan vázlata című tanulmányát; ennek kézirata azonban elveszett. Illegális brosúrákat és röplapokat fogalmazott. Állandó kapcsolatban állt a Harci Szövetség bebörtönzött és szabadon levő vezetőivel, tagjaival.

Hogy leveleit, fogalmazványait elrejtse az őrök szeme elől, és kijuttathassa a börtönből, a titkosírás különböző formáit használta. Testvéreivel levelezve fölelevenítette gyermekkori játékukat: egy-egy könyv nyomtatott szövegének betűi alá, szétszórtan, alig látható pontokat rakott, s a pontozott betűk összeolvasása adta a levél szavait, mondatait. Hosszabb írásait ugyancsak könyvekbe, tejjel vagy citromlével írta a sorok közé; ily módon az írás megszáradva láthatatlanná, ám fölmelegítve ismét olvashatóvá vált. Hogy „tintájának” titkát megőrizze, a tejet fekete kenyérből gyúrt apró csészékben tartotta, s amint megzördült a kukucs retesze, nyomban lenyelte az egészet. „Ma hat tintatartót ettem meg” – írta tréfásan egyik levélében.

Intenzív munkája közben is rengeteget törődött bebörtönzött elvtársaival. Kicsempészett leveleiben gyakran sürgette: ennek vagy annak a magányos fiatalembernek szerezzenek „menyasszonyt” – vadidegen lányt a szociáldemokraták vagy a velük rokonszenvezők közül, aki látogassa, és ügyesbajos dolgait intézze -, amannak pedig küldjenek meleg ruhát. A börtönkönyvtáron keresztül, a már ismertetett módszerek segítségével, rendszeresen levelezett a többi politikai fogollyal. Lenintől levelet kapni „mindig olyan volt, mint egy különösen üdítő, erősítő ital – emlékezett vissza később egyikük. – Elolvasása után az ember nyomban felélénkült, és lelki nyugalma helyreállt. Ebben az emberben olyan roppant lelkierő rejlett, annyira értett ahhoz, hogy jó irányba és kellő értelemben befolyásolja az arra rászorulókat, hogy már egymagában ez a tulajdonsága is pótolhatatlan elvtárssá tette minden körülmények között – hát még a börtönben!”

Holott őt is bizonyára megviselte a rabság, és vágyott a szabadság után. Erre vall az is, hogy megírta Krupszkajának: amikor sétára viszik, a börtönfolyosó egyik ablakából egy pillanatra látja a szemben levő utca járdájának kis darabkáját. Arra kérte, a séta kezdetének időpontjában álljon oda erre a járdarészre, hogy láthassa. „Egy ideig nap nap után elmentem, és sokáig álldogáltam a megjelölt helyen. Valamiért azonban a terv nem sikerült; hogy miért, arra már nem emlékszem” – írja Krupszkaja.

De hamarosan Krupszkaját is letartóztatták, pár hónapra rá pedig Babuskint, a nagyszerű munkás-forradalmárt meg a Harci Szövetség további vezetőit és tagjait. Sógora a „beszélőn” így tájékoztatta az újabb lebukásokról Lenint: „A folyóban kipusztult minden hal.” Leninnek a szeme sem rebbent. „Ha a hal ki is pusztult, megmaradt az ikra. S így van ez az emberekkel is” – felelte.

Lenin és társai ügyében csak 1897. február utolsó napjaiban hirdettek ítéletet. Háromévi kelet-szibériai száműzetésre ítélték. Édesanyjának sikerült elintéznie, hogy saját költségén utazhasson, és ne toloncolják rendőrállomásról rendőrállomásra. Az út így is elég sokáig, Moszkvától Krasznojarszkig csaknem két hétig tartott. Lenin azonban jól bírta egészséggel. „…Most lovas szánon átkeltem az Obon, és már megvettem a jegyet Krasznojarszkig… – írta édesanyjának egyik »úti levelében«. – A vasúti közlekedés itt már egészen tűrhetetlen. Hogy ezt a 700 versztányi (kb. 750 kilométernyi) utat megtegyük, két napig fogunk döcögni… Az Obon azért kellett szánon átkelni, mert a híd még nem készült el egészen, noha a váz már megépült. Elég jól utaztunk, de a meleg (jobban mondva a nagyon meleg) ruházatot csak azért tudtam nélkülözni, mert az út nagyon rövid ideig – még egy óráig sem tartott. Ha szánon kell utaznom tartózkodási helyemig (és ez minden valószínűség szerint így lesz), akkor természetesen irhabundát, halina csizmát, sőt talán kucsmát is be kell szereznem. (Lám, elpuhultam Oroszországban!! De hát hogy utazzon az ember szánon?) Noha pokoli lassan haladunk, az út sokkal kevésbé fárasztó, mint vártam.. Meglepően egyhangú a táj: kopár és kietlen sztyepp. Se házak, se városok, csak nagyritkán egy-egy falu, néha erdő, különben csak sztyepp. Hó és jég – így megy ez három álló napon át… Kemény a hideg, több mint húsz fok, de összehasonlíthatatlanul könnyebben elviselhető, mint Oroszországban. Az ember nem hinné, hogy itt húsz fok hideg van. A szibériaiak azt mondják, hogy ez a levegő »lágyságának« köszönhető.”

Krasznojarszkban Lenin hat hétig várakozott arra, hogy száműzetésének végleges helyét kijelöljék. Krasznojarszk, a mostani hatalmas ipari központ akkoriban meglehetősen elhagyatott városka volt. Főként száműzöttek lakták meg néhány kereskedő. Egyiküknek – egy Jugyin nevű kereskedőnek – szokatlanul nagy, több ezer kötetes könyvtára volt. Lenin engedélyt kért és kapott látogatására. Tovább gyűjtötte az anyagot A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című könyvéhez. „Én itt kétféle tevékenységgel töltöm az időt – írta haza először is Jugyin könyvtárát látogatom; másodszor Krasznojarszk városával és lakóival (nagyrészt száműzöttekkel) ismerkedem. A könyvtárba naponta járok, és minthogy ez a város határától kétversztányira van, kénytelen vagyok vagy öt versztát, kb. egy órát gyalogolni. Ezzel a sétával nagyon meg vagyok elégedve, és élvezettel sétálok, bár gyakran nagyon elálmosít. Kiderült, hogy a könyvtárban sokkal kevesebb könyv van az én témámból, mint a könyvtár nagyságából ítéltem volna, de mégis van egy s más, aminek hasznát veszem, és nagyon örülök, hogy az időt nem töltöm itt egészen haszontalanul. A városi könyvtárat is látogatom: ott átnézhetem a folyóiratokat és a napilapokat; megjelenésük után tizenegy nappal érkeznek ide, és nekem még mindig nehezemre esik megszokni az ilyen késői »újdonságokat«…”

Nemsokára azonban még távolabb került. Kényszerlakhelyéül Susenszkojét jelölték ki. Susenszkoje akkor körülbelül 1500 lakosú falu volt, több mint 500 kilométernyire a vasúttól. Lenin május 20-án érkezett oda. „Nagy falu, néhány eléggé piszkos, poros utcája van – festette le nővérének -, minden olyan, amilyen efféle helyen lenni szokott. A sztyeppen terül el, kert és általában növényzet nincs.” Újságot a faluban senki sem járatott. A posta Oroszország európai részéből 13-14 nap alatt jutott el odáig.

Súlyosan zuhant Leninre a magány, az elszigeteltség. Testvéreinek azt írta: kezdetben még rá sem tudott nézni Európai-Oroszország térképére; a városok, a sűrűn lakott területek elkeserítően távolinak tűntek. A száműzöttek közül sokan nehezen bírták Szibériát. Többen megbetegedtek, néhányan idegileg roppantak össze. Egy évvel Lenin Szibériába érkezése után öngyilkos lett például Yerholenszkban N. I. Fedoszejev, az egyik legrégibb orosz marxista, Leninnek még Kazanyból ismerőse, s alighanem első tanítómestere a marxizmusban.

Lenin hamar összebarátkozott a parasztokkal. Velük járta a környéket. Nagyokat sétált, vadászott, s télen korcsolyázott. A susenszkojeiak nemsokára teljesen megbíztak benne, elmondták neki ügyes-bajos dolgaikat, gondjaikat. Mint száműzött, ügyvédi gyakorlatot nem folytathatott, de sokszor adott tanácsot a parasztoknak: hogyan intézzék ügyeiket a hatóságoknál, hogyan védekezzenek a hivatalnokok meg a gazdagok önkényeskedései ellen. Miután pedig egy közeli aranybánya jogtalanul elbocsátott munkása Lenin tanácsai segítségével megnyerte perét a tulajdonos ellen, az egész környék hozzá fordult jogi tanácsért. Mindez Leninnek is igen hasznos volt: emberi kapcsolatokra tett szert, és sokat megtudott a szibériai parasztok és munkások életéről.

Egy parasztház roppant egyszerűen berendezett, kicsiny, de még Krupszkaja női szemével nézve is igen tiszta szobájában lakott. A hatóság a száműzötteknek havi nyolc rubel illetményt fizetett – Lenin Susenszkojéban jórészt ebből élt. Igaz, Szibériában ekkor nagy becse volt a pénznek. Nyolc rubelért a szobán kívül kosztot is kapott, fehérneműjét kimosták, megjavították. Az ebéd és a vacsora ugyan eléggé egyszerű volt. Egyik héten levágtak egy bárányt, ebből adtak neki mindennap ebédet, vacsorát, míg csak el nem fogyott. Aztán vásároltak egy csomó húst, megdarálták az udvaron, ahol az állatok eledelét szokták; attól kezdve fasírtot evett egy egész álló hétig. Lenin azonban mindig igénytelen volt; s mert tej volt elég, sohasem panaszkodott.

Később Krupszkajával együtt pétervári és moszkvai kiadóknak külföldi könyveket fordított. A fordításért járó honoráriumokból azonban keveset küldetett el Szibériába: hozzátartozóit arra kérte, hogy a pénzért vegyenek és küldjenek neki könyveket, rendeljenek folyóiratokat. Testvéreinek írt levelei könyvkatalógushoz hasonlítanak. Kér közgazdasági és statisztikai könyveket, szótárakat és nyelvtanokat, sőt még könyvárjegyzékeket is. Ismét belevetette magát a filozófiába: Kantot tanulmányozta és jegyzetelte, Hegellel is újra foglalkozott.

Időközben Krupszkaját is száműzetésre ítélték. Lenin kérvényezte, hogy, mint menyasszonyát, Susenszkojéba küldjék. Ehhez a rendőrhatóságok hozzá is járultak, azzal a feltétellel, hogy a legrövidebb időn belül házasságot kell kötniük. 1898. július 22-én házasodtak össze, Krupszkaja édesanyja, a susenszkojei parasztok és két, velük egy faluban élő száműzött jelenlétében. Ettől kezdve együtt éltek és dolgoztak. Harminc évvel később Krupszkaja így emlékezett a susenszkojei napokra: „Élénken magam előtt látom az akkori élet természetes harmóniáját és örömét. Valahogy minden olyan eredeti volt – a természet, a sóskaszedés, a vadászat, a gombázás, a korcsolyázás, az elvtársak meghitt, baráti köre; ünnepekre Minuszinszkba utaztunk… igen szoros elvtársi, baráti körbe, közös sétákra, valamilyen naiv, nótaszóval fűszerezett közös szórakozásra; otthon – a mama, a kezdetleges, félig naturális háztartás; az életünk – együttes munka, azonos élmények, reagálások: megkaptuk Bernstein könyvét, felháborodtunk, méltatlankodtunk és így tovább.”

Krupszkajától értesült Lenin, hogy 1898 márciusában megtartották Minszkben az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) I. kongresszusát. Lenin nagy örömmel fogadta ezt a hírt: úgy érezte, a Harci Szövetség vetése növekedni kezd. Egyetértését fejezte ki a kongresszus kiáltványával, és – egyik száműzött-társa visszaemlékezése szerint – „a legnagyobb büszkeséggel kijelentette… hogy mostantól az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tagja”.

Hamarosan híre érkezett azonban annak is, hogy az OSZDMP 1. kongresszusán megválasztott Központi Bizottságot letartóztatták, és a helyi pártszervezetek vezetői és tagjai közül is számosan börtönbe kerültek. A marxista szervezetek ismét szétforgácsolódtak; nézeteltérések ütötték fel a fejüket. A marxista munkáspárt gyakorlatilag akkor még nem jött létre.

A száműzetés ideje alatt Lenin tovább folytatta elméleti tevékenységét. Még 1897-ben megírta A szociáldemokraták feladatai című brosúráját, melyben a megszervezendő párt programját vázolta fel. A brosúra legnagyobb elméleti újdonsága (és legfontosabb gyakorlati következtetése) az volt, hogy Lenin kimutatta: a marxista párt demokratikus és szocialista feladatai szoros összefüggésben vannak egymással. Különösen fontos ezt megérteni a cári Oroszországban, ahol egyszerre kell harcolni mind a cárizmus, mind a kapitalizmus ellen. Ezért a szociáldemokratáknak az a dolguk, hogy szervezzék és vezessék a proletariátus osztályharcának mindkét formáját: mind a demokratikus célokért (a cárizmus és a földesurak ellen, a demokratikus köztársaság megteremtéséért), mind a szocialista forradalomért (a tőkések ellen, a proletariátus diktatúrájának kivívásáért, a szocialista társadalom megszervezéséért).

E művében Lenin ismételten hangsúlyozta azt is, hogy a munkásosztályra vár a vezető szerep az érlelődő oroszországi forradalomban, s azt is, hogy ezt a szerepet csakis egységes, marxista munkáspárt vezetése alatt képes betölteni.

A brosúrát először Genfben adta ki A Munka Felszabadítása csoport, és széles körben terjesztették Oroszországban. Házkutatásoknál előkerültek példányai Pétervárott, Moszkvában, Szmolenszkban, Kazanyban, Orjolban, Kijevben, Vilnában és más városokban.

Ebben a művében fogalmazta meg Lenin híres tételét a forradalmi elmélet jelentőségéről, mondván: „forradalmi elmélet nélkül nincs forradalmi mozgalom sem”. A száműzetésben különben is sokat foglalkozott a marxista elmélet jelentőségével és az elméleti munka módszertanával. „Marx elméletét egyáltalán nem tekintjük befejezett és érinthetetlen valaminek; ellenkezőleg, meggyőződésünk, hogy ez az elmélet csak alapköveit rakta le annak a tudománynak, amelyet a szocialistáknak minden irányban tovább kell fejleszteniük, ha nem akarnak elmaradni az élettől – írja egy helyen. – Úgy véljük, az orosz szocialistáknak különösen nagy szükségük van arra, hogy önállóan dolgozzák fel Marx elméletét, mert ez az elmélet csak általános útmutató tételeket nyújt, amelyeket másképpen alkalmaznak többek közt Angliára, mint Franciaországra, másképpen Franciaországra, mint Németországra, másképpen Németországra, mint Oroszországra.” Másutt ezt olvashatjuk: „Ha nem vesszük figyelembe az azóta (Marx és Engels működése óta) megváltozott viszonyokat, ha ragaszkodunk a marxizmus régi megoldásaihoz, ez azt jelenti, hogy a tanításnak a betűjéhez, nem pedig a szelleméhez maradunk hívek.”

A marxizmus szellemében végzett önálló elméleti munka nagyszerű példája Leninnek az a műve, mely először 1899 tavaszán Vlagyimir Iljin álnév alatt jelent meg, s a címe: A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Megírásának terve még letartóztatása előtt merült fel, anyagát – mint láttuk – már a börtönben elkezdte gyűjteni. Mintegy hatszáz fontos dokumentum (monográfiák, cikkek, statisztikai könyvek stb.) tanulmányozásán alapuló tudományos munka ez, amely leírta az egész oroszországi társadalmi-gazdasági fejlődés anatómiáját. Bebizonyította, hogy nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is fejlődik a kapitalizmus; a faluközösség széthullott, a parasztság falusi burzsoáziára, középparasztságra és mezőgazdasági proletariátusra bomlik. Megvizsgálta, milyen módon és milyen irányban fejlődtek az oroszországi gazdaság különböző ágai. A jobbágyság eltörlése utáni Oroszország – írta – élesen különbözik az orosz történelem előző korszakaitól. A faeke, a cséphadaró a vízimalom és a kézi szövőszék Oroszországa a vaseke és a cséplőgép, a gőzmalom és a mechanikai szövőgép Oroszországává kezd válni.

Lenin azonban azt is megállapította, hogy Oroszország gazdasága más tőkés országokéhoz képest még nagyon elmaradott. Arra a következtetésre jutott, hogy itt a mezőgazdaság tőkés fejlődésének két útja lehetséges. Az egyik út: hogy a földesúri gazdaság, melyet ezer szál fűz a hűbériséghez, lassan alakul át tőkés gazdasággá. A másik: hogy a forradalom megsemmisíti a hűbériség minden maradványát, elsősorban a földesúri nagybirtokot, és lehetővé teszi, hogy a termelőerők a leggyorsabban és a legszabadabban fejlődjenek. Ez pedig kedvező feltételeket teremt ahhoz, hogy a munkásosztály később végrehajtsa tő feladatát: megdöntse a kapitalizmust, és megvalósítsa a szocialista átalakítást.

E nagy fontosságú munka egyes fejezeteit még kéziratban megmutatta a hozzá közel álló száműzötteknek, és meghallgatta véleményüket. Krupszkaja segített a kézirat letisztázásában, és az egész könyvet elejétől végig már munka közben olvasta. „Én – írja – az »értetlen olvasó« szerepét játszottam, és meg kellett ítélnem, elég világos-e a könyv előadásmódja. Igyekeztem minél »értetlenebb« lenni, de nemigen találtam olyasmit, amibe belekapaszkodhatnék.”

A könyv első – 2400 példányos – kiadása igen gyorsan elfogyott. Kiadója így nyugtázta a sikert: „A könyvet tavasszal adtam ki, s jóllehet közeledett a nyár, s az ifjúság nagy része húsvét előtt elhagyta a várost, a könyv hihetetlenül gyorsan fogyott. Iljin sikere, a nagyszerű irodalmi és tudományos adatok mellett, főképpen azzal magyarázható, hogy a belső piac kialakulását az oroszországi agrárkérdéssel és a parasztság felbomlásával összefüggésben tárgyalja… Lenyűgöző olvasmány ez a könyv.”

Száműzetése alatt Lenin még számos cikket, brosúrát, vitairatot készített. Az utolsó időkben főleg az ökonomistákkal vitatkozott, az oroszországi marxisták közt újonnan felbukkanó áramlattal, amely – a nyugati trade-unionistákhoz hasonlóan – a munkásosztály harcát kizárólag gazdasági követelésekre látta célszerűnek korlátozni.

Amint múlt az idő, mind türelmetlenebbül várta a szabadulást. Egy kellemetlen epizód majdnem alaposan kitolta ennek határát. Más száműzöttek elfogott levelezése nyomán Leninéknél is házkutatást tartottak, s csak Lenin ügyességének volt köszönhető, hogy nem találták meg illegális levelezésüket. Úgy elárasztotta ugyanis a rendőröket tudományos irataival, hogy azok, türelmüket vesztve, abbahagyták az írások átvizsgálását, mielőtt még ahhoz a polchoz értek volna, melynek mélyén az illegális írások rejtőztek.1900. február 10-én Lenin végre elhagyhatta Susenszkojét. A fővárosból és az ipari központokból kitiltották. Pszkovban telepedett le, hogy minél közelebb legyen Pétervárhoz, s hogy legyen miből élnie, az ottani statisztikai hivatalban vállalt munkát.

Krupszkaja büntetése még nem telt le, így ő még egy esztendőre Ufába került száműzetésbe. Ezután már csak külföldön találkoztak.

„Nagyon nehéz volt elválni, mikor éppen hogy megkezdődött az »igazi« munka” – írta Krupszkaja visszaemlékezéseiben.

 (idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

Az orosz szociáldemokraták feladatai

A 90-es évek második felét nagyszerű felélénkülés jellemzi az orosz forradalmi kérdések felvetése és megoldása terén. Egy új forradalmi pártnak, a narodopravecek pártjának fellépése, a szociáldemokraták növekvő befolyása és sikerei, a narodovolec irányzat belső fejlődése — mindez arra vezetett, hogy mind a szocialisták — intellektuelek és munkások — tanulóköreiben, mind az illegális irodalomban élénken vitatták a program-kérdéseket. Az illegális irodalomból a következőkre érdemes rámutatni: a „Narodnoje Pravo” párt „Égető kérdés”-ére és „Kiáltvány”-ára (1894), „A «Narodovolec-csoport» Röplapjá”-ra, az „Orosz Szociáldemokraták Szövetsége” által külföldön kiadott „Rabotnyik”-ra; arra az egyre erősödő tevékenységre, amelyet a főként munkásoknak szánt brosúrák kiadása terén Oroszországban kifejtettek; a szociáldemokrata „Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására” agitációs működésére Szentpétervárott az 1896-os nagyjelentőségű pétervári sztrájkokkal kapcsolatban stb.

Jelenleg (1897 végén) a legégetőbb kérdés, szerintünk, a szociáldemokraták gyakorlati tevékenységének kérdése. Hangsúlyozzuk a szociáldemokrácia gyakorlati tevékenységét, mert ami elméleti tevékenységét illeti, úgy látszik, már átesett azon a legsúlyosabb időszakon, amelyben egyrészt ellenfelei konokul vonakodtak megérteni az új irányzatot és minden erejükkel azon voltak, hogy azt mindjárt megjelenése idején elfojtsák, másrészt pedig a szociáldemokrácia hívei szenvedélyesen védelmezték annak alapelveit. Most a szociáldemokraták elméleti nézetei fő és alapvető vonásaikban eléggé tisztázottaknak tekinthetők. Nem mondhatjuk ugyanezt a szociáldemokrácia gyakorlati tevékenységéről, politikai programjáról, munkamódszereiről, taktikájáról. Véleményünk szerint éppen ezen a téren uralkodik a legtöbb félreértés és kölcsönös megnemértés, ami útjában áll annak, hogy egészen közel jussanak a szociáldemokráciához azok a forradalmárok, akik elméletben már teljesen elszakadtak a narodovolec irányzattól, a gyakorlatban pedig vagy eljutnak, a dolgok erejénél fogva, a munkások közti propagandához és agitációhoz, sőt ahhoz, hogy a munkások közt kifejtett tevékenységüket az osztályharc alapjára helyezik, — vagy pedig arra törekednek, hogy a demokratikus feladatokat tegyék egész programjuk és egész forradalmi tevékenységük alapjává. Ha nem tévedünk, ez utóbbi jellemzés ráillik arra a két forradalmi csoportra, amely Oroszországban ezidőszerint a szociáldemokraták mellett működik, tudniillik — a narodovolecekre és a narodopravecekre.Ezért véleményünk szerint különösen időszerű megkísérelni, hogy megmagyarázzuk a szociáldemokraták gyakorlati feladatait és kifejtsük azokat az okokat, amelyek alapján a három meglevő program közül az ő programjukat tartjuk a legésszerűbbnek, a programjukkal szemben felhozott ellenvetések tekintetében pedig azt tartjuk, hogy jórészt félreértésen alapulnak.

A szociáldemokraták gyakorlati tevékenységük során tudvalevőleg azt a feladatot tűzik maguk elé, hogy a proletariátus osztályharcát vezessék, és ezt a harcot mindkét megjelenési formájában szervezzék: szocialista megjelenési formájában (a tőkés osztály ellen folyó harc, amelynek célja az osztálytársadalom felszámolása és a szocialista társadalom megszervezése) és demokratikus megjelenési formájában (az abszolutizmus elleni harc, amelynek célja a politikai szabadság kivívása Oroszországban és Oroszország politikai és társadalmi rendjének demokratizálása). Azt mondottuk: tudvalevőleg. És valóban, az orosz szociáldemokraták kezdettől fogva, amióta, mint külön társadalmi és forradalmi irányzat megjelentek, mindig teljes határozottsággal mutattak rá tevékenységük e feladatára, mindig hangsúlyozták a proletariátus osztályharcának kettős megjelenési formáját és tartalmát, mindig hangoztatták szocialista és demokratikus feladataiknak azt az elválaszthatatlan kapcsolatát, amely szemléltetően jut kifejezésre elnevezésükben. Mindamellett még ma is gyakran találkozunk olyan szocialistákkal, akiknek a szociáldemokratákról a legfonákabb nézeteik vannak, s akik azzal vádolják őket, hogy a politikai harcot semmibe sem veszik stb. Térjünk hát ki röviden arra, hogy mi jellemzi az orosz szociáldemokrácia gyakorlati tevékenységének ezt a két területét.

Kezdjük a szocialista tevékenységgel. Azt hinné az ember, hogy amióta a szociáldemokrata szentpétervári „Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására” megkezdte működését a pétervári munkások között, a szociáldemokrata tevékenység jellegének e tekintetben teljesen világosnak kell lennie. Az orosz szociáldemokraták szocialista tevékenysége abban áll, hogy propagálják a tudományos szocializmus tanait, helyes nézeteket terjesztenek el a munkások között a mai társadalmi és gazdasági rendről, ennek alapjairól és fejlődéséről, az orosz társadalom különböző osztályairól, ezek egymáshoz való viszonyáról, ezeknek az osztályoknak egymás ellen folyó harcáról, a munkásosztály szerepéről ebben a harcban, arról, hogy mi a munkásosztály álláspontja a hanyatló és a fejlődő osztályok, a kapitalizmus múltja és jövője kérdésében, továbbá a nemzetközi szociáldemokrácia és az orosz munkásosztály történelmi feladatáról. A propagandával elválaszthatatlanul egybekapcsolódik a munkások között folytatott agitáció, amely Oroszország jelenlegi politikai viszonyai közt és a munkástömegek adott fejlődési fokán természetszerűen az első helyet foglalja el. A munkások között folytatott agitáció abban áll, hogy a szociáldemokraták részt vesznek a munkásosztály harcának minden ösztönös megnyilvánulásában, minden összeütközésben, amelybe a munkások a kapitalistákkal a munkanap, a munkabér, a munkaviszonyok stb. stb. miatt kerülnek. Feladatunk az, hogy egybekössük tevékenységünket a munkásélet gyakorlati, mindennapi kérdéseivel, segítsünk a munkásoknak eligazodni ezekben a kérdésekben, rátereljük a munkások figyelmét a legfontosabb visszaélésekre, segítsünk nekik pontosabban és gyakorlatiasabban megfogalmazni a munkáltatókkal szemben támasztott követeléseiket, fejlesszük a munkásokban szolidaritásuk tudatát, azt a tudatot, hogy az orosz munkásságnak, mint a proletariátus világhadseregének egy részét alkotó egységes munkásosztálynak érdekei közösek és ügye közös ügy. Munkáskörök szervezése, megfelelő konspiratív kapcsolatok létesítése e körök és a szociáldemokraták központi csoportja közt, munkásirodalom kiadása és terjesztése, a munkáslevelezés megszervezése a munkásmozgalom minden központjából, agitációs röplapok és felhívások kiadása és terjesztése, bizonyos számú tapasztalt agitátor kiképzése — ezek nagy vonásokban az orosz szociáldemokrácia szocialista tevékenységének megjelenési formái.

A mi munkánk elsősorban és főképpen a városi, a gyári munkások megnyerésére irányul. Az orosz szociáldemokráciának nem szabad szétforgácsolnia erejét, az ipari proletariátus soraiban folytatott tevékenységre kell összpontosítania figyelmét, mert az ipari proletariátus a legfogékonyabb a szociáldemokrata eszmék iránt, szellemileg és politikailag a legfejlettebb, számarányánál, továbbá az ország nagy politikai központjaiban való összpontosultságánál fogva a legfontosabb. Ezért a szociáldemokrácia első és életbevágó feladata az, hogy szilárd forradalmi szervezetet hozzon létre a városi, a gyári munkások között, és a legnagyobb fokú oktalanság volna, ha jelenleg ezt a feladatot szem elől tévesztené. De amikor elismerjük, hogy a gyári munkásokra kell összpontosítanunk minden erőnket, amikor elítéljük a rendelkezésre álló erők szétforgácsolását, ezzel egyáltalában nem azt akarjuk mondani, hogy az orosz szociáldemokrácia hagyja figyelmen kívül az orosz proletariátus és a munkásosztály többi rétegét. Szó sincs róla. Az orosz gyári munkást életfeltételei arra kényszerítik, hogy lépten-nyomon a legszorosabb kapcsolatba lépjen a kusztárokkal, ezzel az iparűző proletariátussal, amely a gyárakon kívül, a városokban meg a falvakban szétszórtan és sokkal rosszabb körülmények közt él. Az orosz gyári munkás közvetlenül érintkezik a falusi lakossággal is (a gyári munkás családja nem ritkán falun él), és ezért feltétlenül közeli kapcsolatba kerül mind a falusi proletariátussal, a hivatásos mezőgazdasági munkások és napszámosok sokmilliós tömegével, mind pedig azzal a tönkrement parasztsággal, amely nyomorúságos kis földecskéjébe kapaszkodva, ledolgozásokra és mindenféle alkalmi „keresetre” stb. stb., vagyis ugyancsak bérmunkára van utalva. Az orosz szociáldemokraták nem tartják időszerűnek, hogy erőiket a kusztárok és a falusi munkások közt végzendő munkára irányítsák, de egyáltalán nem szándékoznak figyelmen kívül hagyni ezt a réteget és azon lesznek, hogy a kusztárok és a falusi munkások életviszonyainak kérdéseiről is felvilágosítsák a haladottabb munkásokat, hogy ezek a munkások, amikor érintkezésbe kerülnek a proletariátus elmaradottabb rétegeivel, közéjük is elvigyék az osztályharc, a szocializmus és általában az orosz demokrácia, különösen pedig az orosz proletariátus politikai feladatainak eszméit. Nem célszerű a kusztárokhoz és a falusi munkásokhoz agitátorokat küldeni, amíg a városi, a gyári munkások körében olyan sok munkát kell végezni, de a szocialista munkás igen sok esetben akaratlanul is érintkezésbe kerül ezzel a környezettel és értenie kell hozzá, hogy az ilyen eseteket kihasználja, és ismernie kell az oroszországi szociáldemokrácia általános feladatait. Ezért nagyon tévednek azok, akik az orosz szociáldemokráciát azzal vádolják, hogy szűkkeblű, hogy a gyári munkások kedvéért mellőzni igyekszik a dolgozó népesség tömegét. Ellenkezőleg, a proletariátus haladottabb rétegeiben folytatott agitáció a legbiztosabb és egyetlen módja az egész orosz proletariátus felébresztésének (a mozgalom kiszélesedése arányában) is. A szocializmusnak és az osztályharc eszméjének terjesztése a városi munkások között, a kisebb, messzebb ágazó csatornákat is múlhatatlanul el fogja árasztani ezekkel az eszmékkel: ehhez arra van szükség, hogy az említett eszmék mélyebbre eresszék gyökereiket a jobban előkészített talajba és teljesen áthassák az orosz munkásmozgalomnak és az orosz forradalomnak ezt az élcsapatát. Az orosz szociáldemokrácia, ugyanakkor, amikor a rendelkezésre álló erőket a gyári munkások közti tevékenységre irányítja, készséggel támogatja azokat az orosz forradalmárokat, akik a gyakorlatban a proletariátus osztályharcának talaján kifejtett szocialista tevékenység útjára lépnek, de a legkevésbé sem titkolja, hogy más forradalmár frakciókkal kötött semminemű gyakorlati szövetség sem vezethet megalkuvásokra vagy engedményekre és nem is szabad, hogy megalkuvásokra vagy engedményekre vezessen az elmélet, a program, a zászló tekintetében. Az orosz szociáldemokraták meg vannak győződve róla, hogy a forradalmi mozgalom zászlajául szolgáló forradalmi elmélet jelenleg csakis a tudományos szocializmus és az osztályharc tana lehet, és ezért minden erejükből terjeszteni fogják ezt a tant, óvni fogják a hamis értelmezésektől és szembeszállnak minden olyan kísérlettel, amely a még fiatal oroszországi munkásmozgalmat kevésbé kiforrott tanokkal próbálná egybekapcsolni. Az elméleti megfontolások azt bizonyítják, a szociáldemokraták gyakorlati tevékenysége pedig azt mutatja, hogy Oroszország minden szocialistájának szociáldemokratává kell válnia.

Áttérünk a szociáldemokraták demokratikus feladataira és demokratikus tevékenységére. Még egyszer ismételjük, hogy ez a tevékenység elválaszthatatlan a szocialista tevékenységtől. A szociáldemokraták, amikor a munkások soraiban propagandát folytatnak, nem térhetnek ki a politikai kérdések elől, és minden olyan kísérletet, hogy ezeket megkerüljék vagy akár csak háttérbe szorítsák, nagy hibának és a nemzetközi szociáldemokrácia alaptételeitől való eltérésnek tekintenének. A tudományos szocializmus propagálása mellett az orosz szociáldemokraták feladatukul tűzik ki, hogy a demokratikus eszméket is propagálják a munkástömegek soraiban, széles körben igyekeznek megmagyarázni az önkényuralom lényegét ténykedésének minden megnyilvánulásában, osztálytartalmát, megdöntésének szükségességét, azt, hogy a politikai szabadság kivívása és Oroszország politikai és társadalmi rendjének demokratizálása nélkül lehetetlen eredményesen harcolni- a munkásügyért. A szociáldemokraták a munkások legsürgősebb gazdasági követeléseinek talaján folytatott agitációt elválaszthatatlanul egybekapcsolják a munkásosztály legközelebbi politikai szükségleteinek, bajainak és követeléseinek talaján folytatott agitációval, — az agitációval a rendőri elnyomás ellen, amely minden egyes sztrájknál, a munkások és a tőkések minden egyes összecsapásánál megnyilvánul, — az agitációval a munkások, általában mint orosz állampolgárok, különösen pedig mint a legelnyomottabb és legjogfosztottabb osztályhoz tartozók jogainak csorbítása ellen, — az agitációval az önkényuralom minden egyes olyan nagytekintélyű képviselője és lakája ellen, aki közelebbi érintkezésbe kerül a munkásokkal és kézzelfoghatóvá teszi számukra a munkásosztály politikai rabságát. Nincs gazdasági téren a munkáséletnek olyan kérdése, amelyet ne kellene hasznosítani a gazdasági agitáció érdekében, és ugyanígy politikai téren sincs kérdés, amely nem szolgálhatna a politikai agitáció tárgyául. A szociáldemokraták tevékenységében az agitációnak ez a két fajtája elválaszthatatlanul összetartozik, mint az érem két oldala. Mind a gazdasági, mind a politikai agitáció egyformán szükséges a proletariátus osztálytudatának fejlesztése szempontjából, mind a gazdasági, mind a politikai agitáció egyformán szükséges, mint az orosz munkások osztályharcának vezérfonala, mert hiszen minden osztályharc politikai harc. Mind az egyik, mind a másik agitáció, azzal, hogy öntudatra ébreszti a munkásokat, szervezi, fegyelmezi, szolidáris tevékenységre és a szociáldemokrata eszményekért való harcra neveli őket, lehetővé teszi a munkásoknak, hogy erejüket a legközelebbi kérdéseken, a legközelebbi szükségleteken kipróbálják, lehetővé teszi számukra, hogy ellenségüknél részletengedményeket érjenek el, javítsanak gazdasági helyzetükön, kényszerítsék a tőkéseket arra, hogy számoljanak a szervezett munkások erejével, kényszerítsék a kormányt arra, hogy több jogot adjon a munkásoknak, figyelembe vegye követeléseiket, mert állandóan rettegnie kell az ellenséges érzületű munkástömegektől, amelyeket szilárd szociáldemokrata szervezet vezet.

Rámutattunk arra, hogy a szocialista és demokratikus propaganda és agitáció elválaszthatatlanul együvé tartozik, hogy a forradalmi munka mindkét területen teljesen párhuzamosan halad. De a munka és a harc két fajtája közt jelentős különbség is van. Ez a különbség abban rejlik, hogy a gazdasági harcban a proletariátus egészen egyedül áll a nemesi földbirtokosokkal és a burzsoáziával szemben, és legfeljebb (de korántsem mindig) a kispolgárság azon elemeinek segítségét veheti igénybe, amelyek a proletariátus felé hajlanak. A demokratikus, a politikai harcban viszont az orosz munkásosztály nem áll egymagában: egytől-egyig melléje állanak azok a politikailag ellenzéki elemek, néprétegek és osztályok, amelyek ellenséges érzületet táplálnak az önkényuralommal szemben és valamilyen formában harcolnak ellene. A proletariátus mellett egyaránt ott állnak a burzsoázia, a művelt osztályok, a kispolgárság, az önkényuralom üldözte nemzetiségek, felekezetek és szekták stb. stb. ellenzéki érzületű elemei. Természetesen felmerül az a kérdés, hogy milyen álláspontra helyezkedjék a munkásosztály ezeknek az elemeknek tekintetében? Aztán meg — nem kell-e egyesülnie velük közös harcra az önkényuralom ellen? Hiszen a szociáldemokraták mind elismerik, hogy a politikai forradalomnak Oroszországban meg kell előznie a szocialista forradalmat; nem kell-e ugyanakkor, amikor az önkényuralom elleni harc érdekében egyesülnek a politikailag ellenzéki elemekkel, a szocializmust egyelőre háttérbe tolni, nem okvetlenül szükséges-e ez az önkényuralom elleni harc fokozása céljából?

Vizsgáljuk meg mind a két kérdést.

Ami a munkásosztálynak, mint az önkényuralom ellen küzdő harcosnak, valamennyi többi politikailag ellenzéki társadalmi osztályhoz és csoporthoz való viszonyát illeti, ezt a viszonyt egészen pontosan meghatározzák a szociáldemokráciának a híres „Kommunista Kiáltvány”-ban kifejtett alapelvei. A szociáldemokraták támogatják a haladó társadalmi osztályokat a reakciós osztályokkal szemben, a burzsoáziát a kiváltságos és rendi földbirtok képviselőivel és a bürokráciával szemben, a nagyburzsoáziát a kispolgárság reakciós vágyaival szemben. Ez a támogatás nem tételez fel és nem követel semmiféle kompromisszumot a nem szociáldemokrata programokkal és elvekkel, ez — a szövetséges támogatása az adott ellenséggel szemben, s ezt a támogatást a szociáldemokraták azért nyújtják, hogy siettessék a közös ellenség bukását, de a maguk számára ezektől az ideiglenes szövetségesektől semmit sem várnak, és azoknak semmiféle engedményt sem tesznek. A szociáldemokraták a mai társadalmi rend ellen irányuló minden forradalmi mozgalmat, minden elnyomott nemzetiséget, üldözött vallást, kisemmizett rendet stb. támogatnak a jogegyenlőségért vívott harcukban.

A politikai téren ellenzéki elemek összességének nyújtott támogatás a szociáldemokraták propagandájában abban fog megnyilvánulni, hogy a szociáldemokraták, amikor az önkényuralomnak a munkásügy irányában tanúsított ellenséges magatartását bizonyítják, rá fognak mutatni arra is, hogy az önkényuralom ennek vagy amannak a társadalmi csoportnak irányában is ellenséges magatartást tanúsít, rá fognak mutatni arra, hogy a munkásosztály bizonyos kérdésekben, bizonyos feladatok tekintetében szolidáris ezekkel a csoportokkal stb. Az agitációban ez a támogatás abban fog megnyilvánulni, hogy a szociáldemokraták az önkényuralmi rendőri elnyomás minden egyes megnyilvánulását ki fogják használni, és meg fogják magyarázni a munkásoknak, hogyan sújtja ez az elnyomás általában az orosz állampolgárokat, kivált a leginkább elnyomott rendek,” nemzetiségek, vallások, szekták stb. képviselőit, és hogyan hat ki ez az elnyomás különösképpen a munkásosztályra. Végül, a gyakorlatban ez a támogatás abban nyilvánul meg, hogy az orosz szociáldemokraták az egyes részletcélok elérésére hajlandók szövetséget kötni más irányzatokhoz tartozó forradalmárokkal, és hogy hajlandók erre, azt nem egyszer tettekkel bizonyították.

Ezzel eljutottunk a második kérdéshez. A szociáldemokraták, amikor rámutatnak a munkásoknak az egyik vagy a másik ellenzéki csoporttal való szolidaritására, mindig külön fogják választani a munkásokat, mindig rá fognak világítani e szolidaritás ideiglenes és feltételes jellegére, mindig hangsúlyozni fogják, hogy a proletariátus különálló osztály, s talán már holnap ellenfélként állhat szemben mai szövetségeseivel. Erre azt mondják: „Az ilyen utalás a jelen pillanatban gyengíteni fogja a politikai szabadságért küzdő harcosokat.” Az ilyen utalás erősíteni fogja a politikai szabadságért küzdő harcosokat — feleljük mi. Először is, csak azok a harcosok erősek, akik bizonyos osztályok tudatossá vált reális érdekeire támaszkodnak, és ezeknek a mai társadalomban már uralkodó szerepet játszó osztályérdekeknek minden néven nevezendő elpalástolása csak gyengíti a harcosokat. Másodszor pedig, az önkényuralom elleni harcban a munkásosztálynak külön helyet kell elfoglalnia, mert csakis a munkásosztály mindvégig következetes és feltétlen ellensége az önkényuralomnak, csakis közte és az önkényuralom között lehetetlenek a kompromisszumok, a demokrácia csakis a munkásosztályban lelhet olyan hívére, aki nem él fenntartásokkal, nem ingadozik, nem tekinget visszafelé. A lakosság más osztályai, csoportjai és rétegei nem feltétlen ellenségei az önkényuralomnak, az ő demokratizmusuk mindig visszafelé tekinget. A burzsoázia feltétlenül tudatában van annak, hogy az önkényuralom hátráltatja az ipari és társadalmi fejlődést, de fél a politikai és társadalmi rend teljes demokratizálásától, és mindig megtörténhet, hogy szövetségre lép az önkényuralommal a proletariátus ellen. A kispolgárságnak természeténél fogva két arca van, és egyrészt a proletariátus és a demokrácia felé húz, másrészt a reakciós osztályok felé, megállítani próbálja a történelem kerekét, képes arra, hogy engedjen az önkényuralom (például III. Sándor „népi politikájának” formájában megnyilvánuló) kísérleteinek és csalogatásának, képes arra, hogy szövetkezzék az uralkodó osztályokkal a proletariátus ellen, azért, hogy saját kistulajdonosi helyzetét megerősítse. A művelt emberek rétege, általában az „értelmiség”, szükségképpen szembefordul a gondolatot és tudást üldöző önkényuralom részéről megnyilvánuló vad rendőri elnyomással, de az anyagi érdekek ezt az értelmiséget az önkényuralomhoz, a burzsoáziához fűzik, arra késztetik, hogy ne legyen következetes, hogy kompromisszumokat kössön, hogy állami fizetés vagy a profitban és az osztalékokban való részesedés ellenében eladja ellenzéki és forradalmi hevét. Ami az elnyomott nemzetiségek és az üldözött felekezetek demokratikus elemeit illeti, mindenki tudja és látja, hogy a lakosságnak ezeken a kategóriáin belül az osztályellentétek sokkal mélyebbek és erősebbek, mint e kategóriák osztályainak az önkényuralommal szemben és a demokratikus intézmények mellett megnyilvánuló szolidaritása. Csakis a proletariátus lehet és osztályhelyzeténél fogva nem is lehet más, mint mindvégig következetes demokrata, az önkényuralom határozott ellensége, amely semmiféle engedményt és kompromisszumot nem képes kötni. Csakis a proletariátus lehet a politikai Szabadságért és demokratikus intézményekért folyó harc élharcosa, minthogy, először, a politikai elnyomás a proletariátust sújtja a legerősebben, ennek az osztálynak a helyzetét semmi sem enyhíti, mert ez az osztály nem környékezheti meg a hatalom felső szerveit, sőt még a hivatalnokokat sem, és a közvéleményre sincs befolyása. Másodszor, csak a proletariátus képes arra, hogy következetesen végrehajtsa a politikai és társadalmi rend demokratizálását, mert az ilyen demokratizálás ezt a rendet a munkások kezébe adná. Ez az oka annak, hogy a munkásosztály demokratikus tevékenységének egybeolvadása a többi osztály és csoport demokratizmusával gyengítené a demokratikus mozgalom erejét, gyengítené a politikai harcot, kevésbé határozottá, kevésbé következetessé tenné, képessé tehetné a megalkuvásokra. Ezzel szemben a munkásosztálynak, mint a demokratikus intézményekért folyó küzdelem élharcosának elkülönítése erősíteni fogja a demokratikus mozgalmat, erősíteni fogja a politikai szabadságért folyó harcot, mert a munkásosztály előre fogja taszítani valamennyi többi demokratikus és politikailag ellenzéki elemet, a liberálisokat a politikai radikálisok felé fogja taszítani, a radikálisokat a mai társadalom egész politikai és szociális rendjével való visszavonhatatlan szakításra fogja ösztökélni. Fentebb azt mondottuk, hogy Oroszország minden szocialistájának szociáldemokratává kell válnia. Most hozzátesszük: Oroszország minden igazi és következetes demokratájának szociáldemokratává kell válnia.

Ezt a gondolatunkat egy példával fogjuk megvilágítani. Vegyük a csinovnyikokat, a hivatalnoki kart, mint olyan személyek külön rétegének intézményét, akik a közigazgatásra specializálták magukat és a néppel szemben kiváltságos helyzetben vannak. Kezdve az önkényuralmi, félázsiai Oroszországon, egészen a művelt, szabad és civilizált Angliáig, mindenütt találkozunk ezzel az intézménnyel, mely a polgári társadalom elengedhetetlen szerve. Oroszország elmaradottságával és önkényuralmával együtt jár a nép teljes jogfosztottsága a hivatalnoki karral szemben, a kiváltságos hivatalnoki kar ellenőrzésének teljes hiánya. Angliában a nép szigorú ellenőrzést gyakorol a közigazgatás fölött, de ott is az a helyzet, hogy ez az ellenőrzés korántsem teljes, a hivatalnoki kar ott is számos kiváltságot megőrzött, gyakran ura, nem pedig szolgája a népnek. Angliában is azt látjuk, hogy erős társadalmi csoportok támogatják a hivatalnoki kar kiváltságos helyzetét, akadályozzák ennek az intézménynek teljes demokratizálását. Mi ennek az oka? Az, hogy ennek az intézménynek teljes demokratizálása csakis a proletariátusnak az érdeke: a burzsoázia leghaladottabb rétegei védik a közigazgatási hivatalnokok egyes előjogait, ellenzik azt, hogy a hivatalnokokat egytől-egyig válasszák, ellenzik a cenzus teljes megszüntetését, ellenzik azt, hogy a hivatalnokok közvetlenül a népnek tartozzanak felelősséggel stb., mert ezek a rétegek érzik, hogy az ilyen végleges demokratizálást a proletariátus a burzsoázia ellen fogja felhasználni. Ugyanígy van ez Oroszországban is. A mindenható, felelősségre nem vonható, megvesztegethető, durva, tudatlan és naplopó orosz hivatalnokokkal az orosz nép igen nagyszámú és legkülönbözőbb társadalmi rétegei fordulnak szembe. De ezek közt a rétegek közt a proletariátuson kívül egyetlenegy sem járulna hozzá a hivatalnoki kar teljes demokratizálásához, mert valamennyi többi réteget (a burzsoáziát, a kispolgárságot, az „értelmiséget” általában) bizonyos szálak fűzik a hivatalnoki karhoz, mert mindezek a rétegek atyafiságban vannak az orosz hivatalnoki karral. Ki ne tudná, mily könnyen megy végbe Szent Oroszhonban egy radikális intellektuel, egy szocialista intellektuel átvedlése a cári kormány hivatalnokává — olyan hivatalnokká, aki azzal vigasztalja magát, hogy a mindennapi irodai tevékenység keretében „hasznos munkát fejt ki” —, aki e „hasznos munkával” igazolja politikai közömbösségét és a korbács meg az ostor kormányának tett lakáj szolgálatait? Csakis a proletariátus feltétlen ellensége az önkényuralomnak és az orosz hivatalnoki karnak, csak a proletariátust nem fűzik semmiféle szálak a nemesi és burzsoá társadalomnak ezekhez a szerveihez, csak a proletariátus lehet ezeknek engesztelhetetlen ellensége és csak a proletariátus képes ellenük erélyes harcot folytatni.

Amikor azt bizonyítjuk, hogy a proletariátus, amelyet osztályharcában a szociáldemokrácia vezet, az orosz demokrácia élharcosa, azzal a fölöttébb elterjedt és fölöttébb furcsa véleménnyel találkozunk, hogy az orosz szociáldemokrácia háttérbe szorítja a politikai feladatokat és a politikai harcot. Mint látjuk, ez a nézet homlokegyenest ellenkezik az igazsággal. Mivel magyarázható az, hogy ily elképesztő módon nem értik meg a szociáldemokrácia elveit, amelyeket sokszor kifejtettek, és már az első szociáldemokrata kiadványokban — a „Munka Felszabadítása” csoport külföldön megjelent brosúráiban és könyveiben — ismertettek. Úgy véljük, hogy ennek a csodálatos ténynek magyarázata a következő három körülményben rejlik:

Először is abban, hogy a régi forradalmi elméletek képviselői általában nem értik meg a szociáldemokrácia elveit, mert megszokták, hogy a munkaprogramokat és munkaterveket elvont eszmékre építsék, anélkül hogy az országban működő valóságos osztályokat, amelyek a történelem során bizonyos viszonyba kerültek egymással, számba vennék. Éppen az orosz demokráciát támogató érdekek realisztikus mérlegelésének hiányával és csakis ezzel magyarázható az a vélemény, hogy az orosz szociáldemokrácia figyelmen kívül hagyja az orosz forradalmárok demokratikus feladatait.

Másodszor abban, hogy nem értik meg, hogy a gazdasági és a politikai kérdések, a szocialista és a demokratikus tevékenység egybekapcsolása a proletariátus egységes osztályharcában nem gyengíti, hanem erősíti a demokratikus mozgalmat és a politikai harcot, olyanformán, hogy közelebb hozza azt a néptömegek valóságos érdekeihez, a politikai kérdéseket az „értelmiség szűk dolgozószobáiból” kiviszi az utcára, a munkásság és általában a dolgozó osztályok soraiba, a politikai elnyomás elvont eszméit azokban a konkrét megjelenési formáiban veti fel, amelyektől legtöbbet a proletariátus szenved, s amelyeknek talaján a szociáldemokrácia a maga agitációját folytatja. Az orosz radikális nem ritkán úgy látja a dolgot, hogy a szociáldemokrata, aki ahelyett, hogy a haladó munkásokat egyenesen és közvetlenül politikai harcra hívná fel, a munkásmozgalom fejlesztésének, a proletár osztályharc szervezésének feladatára mutat rá — hogy a szociáldemokrata ily módon háttérbe szorítja demokratikus törekvéseit, háttérbe szorítja a politikai harcot. De ha itt van is hátrálás, legfeljebb olyan, amelyről a francia közmondás azt mondja: „il faut reculer pour mieux sauter!” (hátrálni kell, hogy nagyobbat ugorhassunk).

Harmadszor, a félreértést az idézte elő, hogy maga a „politikai harc” fogalma mást jelent, egyrészt a narodovolec és a narodopravec, másrészt a szociáldemokrata számára. A szociáldemokraták a politikai harcot másként értelmezik, sokkal tágabb értelemben fogják fel, mint a régi forradalmi elméletek képviselői. Ezt a megállapítást, amely paradoxonnak tűnhet fel, éles megvilágításba helyezi „A «Narodovolec-csoport» Röplapjának” 1895 december 9-i, 4. száma. Amikor ezt a kiáltványt, amely a mai narodovolecek körében folyó mélyreható és termékeny szellemi munkáról tanúskodik, szívünk mélyéből üdvözöljük, feltétlenül szóvá kell tennünk P. L. Lavrov „A programkérdésekről” (19—22. old.) c. cikkét, amely szemléltetően mutatja, hogy a régi értelemben vett narodovolecek másképpen vélekednek a politikai harcról. „… Itt — írja P. L. Lavrov, amikor arról beszél, hogy hogyan viszonylik a narodovolecek programja a szociáldemokrata programhoz — egy és csakis egy a lényeges: lehet-e az önkényuralom viszonyai között erős munkáspártot szervezni az önkényuralom ellen irányuló forradalmi párt megszervezése nélkül?” (21. old. 2. hasáb); valamivel fentebb (1. hasáb) ugyanezt olvassuk: „… az önkényuralom viszonyai között orosz munkáspártot szervezni anélkül, hogy ugyanakkor forradalmi pártot szerveznének az önkényuralom ellen.” Mi ezt a P. L. Lavrov számára oly sarkalatosan lényeges megkülönböztetést teljesen érthetetlennek találjuk. Hogyan? „Munkáspárt az önkényuralom ellen irányuló forradalmi párt nélkül”?? Talán bizony maga a munkáspárt nem forradalmi párt? Talán a munkáspárt nem irányul az önkényuralom ellen? Ezt a furcsaságot P. L. Lavrov cikkének következő helye magyarázza meg: „Az orosz munkáspártot az önkényuralom viszonyai között és ennek minden gyönyörűsége közepette kell megszervezni. Ha ezt a szociáldemokraták meg tudnák csinálni anélkül, hogy egyidejűleg politikai összeesküvést szerveznének az önkényuralom ellen, az ilyen összeesküvés minden feltételével együtt, akkor politikai programjuk természetesen megfelelő program volna az orosz szocialisták számára, minthogy a munkások felszabadítása maguknak a munkásoknak az erejével valósulna meg. De ez nagyon kétséges, ha ugyan nem lehetetlen” (21. old. 1. hasáb). Szóval, kibújt a szeg a zsákból! A narodovolec a politikai harc fogalmát azonosítja a politikai összeesküvés fogalmával! El kell ismerni, hogy P. L. Lavrovnak ezekben a szavakban sikerült valóban teljesen kidomborítania a narodovolecek és a szociáldemokraták politikai harcának taktikája között mutatkozó legfőbb különbséget. A blanquizmus, az összeesküvősdi hagyományai a narodovoleceknél szörnyen erősek, annyira erősek, hogy a politikai harcot el sem tudják képzelni másként, mint politikai összeesküvés formájában. A szociáldemokraták azonban nem esnek ilyen szűklátókörű felfogás hibájába; nem hisznek az összeesküvésekben; úgy vélik, hogy az összeesküvések ideje régen elmúlt, s hogy a politikai harc összeesküvésre való korlátozása egyrészt azt jelenti, hogy módfelett összeszűkítik a politikai harcot, másrészt pedig azt, hogy a legalkalmatlanabb harci módszereket választják. Mindenki megérti, hogy P. L. Lavrov megjegyzése, amely szerint „a Nyugaton folyó munka az orosz szociáldemokratáknak feltétlen mintaképül szolgál” (21. old. 1. hasáb), nem egyéb, mint polemikus kirohanás, s hogy a valóságban az orosz szociáldemokraták sohasem feledkeztek meg a mi politikai viszonyainkról, sohasem álmodoztak arról, hogy Oroszországban nyílt munkáspártot lehet szervezni, sohasem különítették el a szocializmusért folyó harc feladatait a politikai szabadságért folyó harc feladatától. Azt viszont mindig hitték és most is hiszik, hogy ennek a harcnak a vezetése nem összeesküvők dolga, hanem egy, a munkásmozgalomra támaszkodó forradalmi párt feladata. Véleményük szerint az önkényuralom elleni harcnak nem szabad azt jelentenie, hogy összeesküvéseket szőnek, hanem csak azt jelentheti, hogy neveljük, hogy fegyelmezzük és szervezzük a proletariátust, olyan agitációt folytatunk a munkások közt, amely megbélyegzi az önkényuralom minden megnyilatkozását, kipellengérezi a rendőrkormány minden lovagját és engedményekre kényszeríti ezt a kormányt. Vajon nem éppen ilyen tevékenységet fejt ki a szentpétervári „Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására”? Vajon ez a szervezet nem egy olyan forradalmi pártnak a csírája-e, amely a munkásmozgalomra támaszkodik, vezeti a proletariátus osztályharcát, a tőke és az önkényuralmi kormány ellen folyó harcot, nem sző semmilyen összeesküvést, és éppen abból meríti erejét, hogy egyesíti a szocialista és a demokratikus harcot a pétervári proletariátus megbonthatatlan, egységes osztályharcában? Vajon a „Szövetség”, bár csak rövid ideje áll fenn, nem bizonyította-e be máris tevékenységével, hogy a szociáldemokrácia vezetése alatt álló proletariátus hatalmas politikai erő, amellyel a kormány már kénytelen számolni, s amelynek siet engedményeket tenni? Az 1897. június 2-i törvény mind sürgős életbeléptetésével, mind pedig tartalmával szemléltetően tanúsítja, hogy a proletariátusnak tett kierőszakolt engedményről, az orosz nép ellenségétől elhódított állásról van szó. Ez az engedmény egészen parányi, az állás nagyon jelentéktelen, de hiszen a munkásosztálynak az a szervezete, amelynek sikerült kikényszerítenie ezt az engedményt, ugyancsak nem tűnik ki sem méreteivel, sem szilárdságával, sem nagy múltjával, sem tapasztalatainak vagy a rendelkezésére álló eszközöknek bőségével: a „Harci Szövetség”, mint tudjuk, csak 1895-1896-ban alakult és a munkásokhoz intézett felhívásai csak hektografált és kőnyomatos röplapok formájában jelentek meg. Tagadhatjuk-e, hogy egy olyan szervezet, amely az oroszországi munkásmozgalomnak legalább legnagyobb központjait (a szentpétervári, a moszkva—vlagyimiri és a déli kerületet, továbbá a legfontosabb városokat, mint Odessza, Kiev, Szarátov stb.) egyesítené, amelynek forradalmi lapok állanának rendelkezésére, s ugyanolyan tekintélye volna az orosz munkások körében, mint a „Harci Szövetség”-nek a szentpétervári munkások között, — hogy egy ilyen szervezet a mai Oroszországban óriási politikai tényező lenne, amellyel a kormánynak egész bel- és külpolitikájában okvetlenül számolnia kellene? Egy ilyen szervezet, amely vezetné a proletariátus osztályharcát, fejlesztené a szervező munkát és a fegyelmet a munkások között, segítené a munkásokat a mindennapi gazdasági szükségleteikért folytatott harcukban, és abban, hogy a tőkétől egyik állást a másik után elhódítsák, politikailag nevelné a munkásokat, és rendszeresen, szívósan támadná az önkényuralmat, eltenne láb alól minden egyes cári porkolábot, aki a rendőrkormány súlyos mancsát a proletariátussal érezteti az ilyen szervezet egyidejűleg a munkáspártnak a mi körülményeinkhez alkalmazott szervezete és az önkényuralom ellen irányuló hatalmas forradalmi párt is lenne. Ezzel szemben előre azon töprengeni, hogy milyen eszközhöz folyamodik maja ez a szervezet, hogy döntő csapást mérjen az önkényuralomra, hogy például a felkelést, a politikai tömegsztrájkot vagy a támadás más módszerét fogja-e előnyben részesíteni — ezen előre töprengeni és ezt a kérdést jelenleg eldönteni, meddő doktrinerség volna. Ez ugyanolyan volna, mintha a tábornokok haditanácsot tartanának, még mielőtt a csapatokat összevonták, mozgósították és az ellenség ellen felvonultatták volna. Amikor azonban a proletárhadsereg elszántan és erős szociáldemokrata szervezet vezetésével harcolni fog gazdasági és politikai felszabadulásáért — akkor ez a hadsereg maga mutatja majd meg a tábornokoknak az akció módszereit és eszközeit. Akkor, és csakis akkor lehet majd eldönteni azt a kérdést, hogyan mérjék a halálos csapást az önkényuralomra, mert hiszen ennek a kérdésnek eldöntése éppen a munkásmozgalom állapotától, méreteitől, a mozgalomban kidolgozott harci módszerektől, a mozgalmat vezető forradalmi szervezet tulajdonságaitól, más társadalmi elemeknek a proletariátus és az önkényuralom tekintetében tanúsított magatartásától, a külső és belső politikai viszonyoktól, egyszóval ezernyi feltételtől függ, amelyeket előre kitalálni lehetetlen is, céltalan is. Ezért a legnagyobb mértékben helytelen P. L. Lavrov következő vélekedése is:

„Ha nekik (a szociáldemokratáknak) egy vagy más formában nemcsak a munkások erejét kell egyesíteniük a tőke elleni harcra, hanem a forradalmi egyéneket és csoportokat is tömöríteniök kell az önkényuralom elleni harcra, akkor az orosz szociáldemokraták ténylegesen (a szerző aláhúzása) ellenfeleik, a narodovolecek programját fogják elfogadni, akárhogy nevezik is majd magukat. Az obscsinával, az oroszországi kapitalizmus sorsával és az ökonómiai materializmussal kapcsolatos nézeteltérések csak részletek, amelyeknek a tulajdonképpeni ügy szempontjából igen kis jelentőségük van, csak előmozdíthatják vagy hátráltathatják a döntést az alapvető pontok előkészítésének egyes feladatai, egyes módszerei tekintetében, de — többet nem tehetnek” (21. old. 1. hasáb).

Még vitába szállni is vonakodik az ember azzal az utóbbi állítással, hogy az orosz életnek és az orosz társadalom fejlődésének alapvető kérdéseit, a történelem felfogásának alapvető kérdéseit illető nézeteltérések csupán a „részletekre” vonatkozhatnak! Már régen megmondták, hogy forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem, és jelenleg aligha szükséges bizonyítani ezt az igazságot. Az osztályharc elméletét, az orosz történelem materialista felfogását és Oroszország mai gazdasági és politikai helyzetének materialista megítélését, annak elismerését, hogy a forradalmi harcot egy meghatározott osztály meghatározott érdekeire kell visszavezetni, és elemezni kell, milyen a viszonya ennek az osztálynak más osztályokhoz, — mindezeket a roppant fontos forradalmi kérdéseket „részleteknek” nevezni a forradalmi elmélet veteránja részéről oly óriási mértékben helytelen és meglepő, hogy hajlandók vagyunk ezt a helyet egyszerűen lapszusnak tekinteni. Ami pedig az idézett szóáradat első felét illeti, ennek helytelensége még meglepőbb. Nyomtatásban kijelenteni, hogy az orosz szociáldemokraták a munkások erejét csak a tőke elleni harcra (vagyis csakis gazdasági harcra!) egyesítik s ugyanakkor a forradalmi egyéneket és csoportokat nem tömörítik az önkényuralom elleni harcra — annyit jelent, hogy az illető vagy nem ismeri, vagy nem akarja ismerni az orosz szociáldemokraták tevékenységének közismert tényeit. Vagy talán P. L. Lavrov nem tartja a gyakorlati munkát végző oroszországi szociáldemokratákat „forradalmi egyéneknek” és „forradalmi csoportoknak”?! Vagy (ez talán valószínűbb) az önkényuralom elleni „harcon” Lavrov csupán az önkényuralom elleni összeesküvéseket érti? (V. ö. 21. old. 2. hasáb: „… a forradalmi összeesküvés szervezéséről van szó”; a mi aláhúzásunk.) Talán P. L. Lavrov véleménye szerint az, aki nem sző politikai összeesküvéseket, politikai harcot sem folytat? Még egyszer ismételjük: ez a nézet teljesen megfelel a régi narodovolec irányzat régi hagyományainak, de egyáltalában nem felel meg sem a politikai harcról való mai felfogásnak, sem a jelenlegi valóságnak.

Még a narodopravecekről kell néhány szót mondanunk. P. L. Lavrovnak, véleményünk szerint, teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy a szociáldemokraták „a narodopraveceket igen őszinte embereknek tartják és hajlandók őket támogatni, de nem olvadnak velük egybe” (19. old. 2. hasáb); csak azt kellene hozzátenni: igen őszinte demokratáknak és annyiban, amennyiben a narodopravecek következetes demokratákként lépnek fel. Sajnos, ez a feltétel inkább kívánatos jövő, semmint valóságos jelen. A narodopravecek azt a kívánságukat fejezték ki, hogy a demokratikus feladatokat megszabadítsák a narodnyikságtól és általában az „orosz szocializmus” elavult formáival való kapcsolattól, de ők maguk korántsem szabadultak meg a régi előítéletektől és korántsem következetesek, mikor pártjukat, amely kizárólag politikai reformokra törekszik — „szociál(??!)-forradalmár” pártnak nevezték el (lásd 1894 február 19-i ,,Kiáltvány”-ukat) és „Kiáltvány”-ukban kijelentették, hogy a „népjog fogalmába beletartozik a népi termelés megszervezése” (kénytelenek vagyunk emlékezetből idézni), s ilyenformán suba alatt becsempészték a narodnyik előítéleteket. Ezért P. L. Lavrov aligha járt messze az igazságtól, amikor „álarcos politikusoknak” nevezte őket (20. old. 2. hasáb). De talán helyesebb, ha a narodopravec irányzatot átmeneti tannak tekintjük, amelynek okvetlen érdemül kell betudni, hogy elszégyellte magát a narodnyik tanok sajátszerűsége miatt és nyílt vitába bocsátkozott a narodnyikság legocsmányabb reakciósaival, akik a rendőri osztályönkényuralommal szemtől szemben nem átallnak arról beszélni, hogy gazdasági, nem pedig politikai átalakulások kívánatosak (lásd „Égető kérdés”, a „Narodnoje Pravo” pártjának kiadása). Ha a narodopravecek pártjában valóban nincs senki más, csak azok a volt szocialisták, akik taktikai célokból elrejtik szocialista zászlajukat és a nemszocialista politikusoknak csupán álarcát öltik magukra (ahogy azt például Lavroy feltételezi, 20. old. 2. hasáb) — akkor ennek a pártnak természetesen egyáltalán nincs jövője. De ha ebben a pártban nemcsak álarcos, hanem igazi nemszocialista politikusok, nemszocialista demokraták is vannak — akkor ez a párt nem csekély hasznot hajthat olyanformán, hogy igyekszik közelebb kerülni burzsoáziánk politikailag ellenzéki elemeihez, igyekszik politikai öntudatra ébreszteni kispolgárságunk, kiskereskedőink, kiskézműveseink stb. osztályát — ezt az osztályt, amely Nyugat-Európa demokratikus mozgalmában mindenütt szerepet játszott, amely nálunk Oroszországban különösen gyors eredményeket ért el kulturális és más téren a reform utáni korban, s amely feltétlenül érzi a nagy gyárosokat, a monopolista pénz- és iparmágnásokat cinikusan támogató rendőrkormány igáját. Ehhez csak az kell, hogy a narodopravecek éppen a lakosság különböző rétegeihez való közeledést tekintsék feladatuknak, és ne korlátozzák tevékenységüket mindig csak az „értelmiségre”, amelyről még az „Égető kérdés” is elismeri, hogy a tömegek reális érdekeitől való elszakadottsága következtében erőtlen. Ehhez az kell, hogy a narodopravecek ne akarják mindenáron egybeolvasztani a különböző társadalmi elemeket és ne akarjanak kitérni a szocialista feladatok elől a politikai feladatok kedvéért, hogy levetkőzzék azt az álszemérmet, amely megakadályozza a közeledést a nép polgári rétegeihez, vagyis hogy ne csak beszéljenek a nemszocialista politikusok programjáról, hanem tetteikben is ennek a programnak megfelelően járjanak el, ébresszék fel és fejlesszék az osztálytudatot azokban a társadalmi csoportokban és osztályokban, amelyeknek egyáltalán nincs szükségük a szocializmusra, de amelyek egyre erősebben érzik az önkényuralom igáját és a politikai szabadság szükségességét.
——-
Az orosz szociáldemokrácia még nagyon fiatal. Éppen hogy kibontakozik abból a csíraállapotból, amikor az elméleti kérdések voltak előtérben. Még csak most kezdi kifejteni gyakorlati tevékenységét. A más frakciókhoz tartozó forradalmároknak a szociáldemokrata elméletek és programok bírálata helyett szükségképpen az orosz szociáldemokraták gyakorlati tevékenységét kell bírálniok. És el kell ismerni, hogy az utóbbi bírálat igen élesen különbözik az elmélet bírálatától, annyira különbözik, hogy képesek voltak kifundálni azt a nevetséges mendemondát, hogy a szentpétervári „Harci Szövetség” nem szociáldemokrata szervezet. Az ilyen mendemondának már a puszta lehetősége is mutatja, hogy azok a közkeletű vádak, amelyek szerint a szociáldemokraták nem veszik figyelembe a politikai harcot — alaptalanok. Az ilyen mendemonda lehetősége már önmagában véve is arról tanúskodik, hogy sok olyan forradalmárt, akit a szociáldemokraták elmélete nem tudott meggyőzni, kezd meggyőzni a szociáldemokraták gyakorlati tevékenysége.

Az orosz szociáldemokrácia előtt még óriási, alighogy megkezdett munka áll. Az orosz munkásosztály ébredése, ösztönös törekvése a tudásra, az egyesülésre, a szocializmusra, a kizsákmányolói és elnyomói elleni harcra — napról napra világosabban és nagyobb arányokban jut kifejezésre. Az orosz kapitalizmusnak az utóbbi időben elért óriási sikerei kezeskednek arról, hogy a munkásmozgalom mind szélességben, mind mélységben szakadatlanul fejlődni fog. Jelenleg a kapitalista ciklusnak nyilvánvalóan azt az időszakát éljük át, amikor az ipar „virágzik”, a kereskedelem élénk, a gyárak teljes gőzzel dolgoznak, amikor, mint eső után a gomba, mintegy a földből nő ki számtalan új gyár, új vállalat, részvénytársaság, egyre újabb vasutakat építenek stb. stb. Nem kell jósnak lennünk ahhoz, hogy megjövendöljük azt a (többé-kevésbé hirtelen) csődöt, amelynek az ipar e „virágzását” követnie kell. Ez a csőd a kisvállalkozók egész tömegét teszi majd tönkre, tömegesen taszítja majd a munkásokat a munkanélküliek soraiba, s ily módon éles formában veti majd fel a munkástömegek előtt a szocializmus és a demokrácia kérdéseit, amelyek már régen foglalkoztatnak minden öntudatos, minden gondolkodó munkást. Az orosz szociáldemokratáknak gondoskodniok kell, arról, hogy mire ez a csőd bekövetkezik, az orosz proletariátus tudatosabb és egységesebb legyen, megértse az orosz munkásosztály feladatait, képes legyen az ellenállásra a tőkések osztályával szemben, akik ma óriási nyereségeket vágnak zsebre és a veszteségeket mindig a munkások vállára igyekeznek áthárítani, — képes legyen arra, hogy az orosz demokrácia élén döntő harcot indítson az orosz munkások és az egész orosz nép kezét-lábát lebéklyózó rendőri önkényuralom ellen.

Munkára hát, elvtársak! Ne vesztegessük a drága időt! Az orosz szociáldemokratáknak még igen sokat kell dolgozniok, hogy kielégítsék az ébredő proletariátus igényeit, megszervezzék a munkásmozgalmat, megerősítsék a forradalmi csoportokat és azok egymással való kapcsolatát, propaganda- és agitációs irodalommal lássák el a munkásokat, és az Oroszországszerte szétszórt munkásköröket és szociáldemokrata csoportokat egységes szociáldemokrata munkáspártban egyesítsék!

Először Genfben, 1898-ban jelent meg,
külön brosúra formájában.

Lenin Művei. 2. köt. 333—358. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Így élt Lenin

Ezt, nem magyarázza ószláv egyházi írás horga, nem Isten parancsolta: a kiválasztott te légy! Ezt az utat emberi léptekkel rótta, munkás-kezét használva és a saját fejét.

Legendákban és mesékben a kiválasztottak – a kivételes hősök – születését mindig valami égi jel adja hírül az embereknek. Lenin nem legendás alak és nem mesehős: bölcsője fölött nem is világított betlehemi csillag. Vologya (így becézik az oroszok a Vlagyimirokat) Uljanov éppen olyan kisfiú volt, mint a többi. Jókedvű, eleven, minden játékban, szórakozásban kezdeményező. Legfeljebb élénk eszével és korán megmutatkozó szervezőképességével tűnt ki társai közül. Hozzátartozóinak visszaemlékezései szerint közvetlen, barátkozó természetű volt. Verekedni nem szeretett. „Ez nem játék, ez csúnya, ebben nem veszek részt” – jelentette ki, ha a játék verekedéssé fajult. De nem volt elpuhult „anyámasszony katonája”. Jól úszott, korcsolyázott. Ötéves korától szenvedélyesen olvasott, és már gimnazistaként jeles sakkozó hírében állt.

Kilencéves korától tizenhét éves koráig a szimbirszki gimnáziumban tanult. Rendszeresen, fegyelmezetten élt, ahogy szüleitől, testvéreitől látta-tanulta. Reggel hétkor kelt- ébresztés nélkül -, derékig megmosakodott, bevetette ágyát. Reggeli előtt mindig átismételte az aznapi leckéket, s fél kilencre pontosan a gimnáziumban volt – pedig az iskola jó messzire esett lakásuktól.

Meglehet, fölösleges fontoskodásnak látszik egy nagy történelmi személyiség gyermekkorának olyan apróságait följegyezni, hogy hánykor kelt fel, mit csinált reggelente. Csakhogy a lélektan tudományosan bebizonyította: milyen nagy szerepe van a felnőtt ember jellemének, szokásainak alakulásában a gyermek- és kamaszkori beidegződéseknek. Lenin már gyermekként megszokta a rendszeres életmódot, a munkát és az önfegyelmet. Rendkívüli képességei mellett minden bizonnyal ez is hozzájárult későbbi, emberfölöttinek tetsző munkabírásához, roppant teljesítményeihez.

Igaz, mindez már gimnazista korában sem bizonyult haszontalannak. Végig kiváló tanuló volt. S az iskolai tanulmányok mellett nemcsak arra jutott ideje, hogy a nehezebb feladatok megoldásában segítsen társainak, hanem arra is, hogy megkezdje tájékozódását a világban, és személyes tapasztalataiból, könyvekből szerzett ismereteiből hamarosan sorsdöntő következtetéseket vonjon le.

Mint később feleségének, Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkajának elmondta, körülbelül 1880 után kezdett „figyelni minden politikai beszélgetésre”. Nagy érdeklődéssel hallgatta apját, amikor a falvakban uralkodó szellemi sötétségről és nyomorúságról, a hatóságok önkényeskedéséről és a parasztok kiszolgáltatottságáról beszélt. Felcseperedve maga is láthatta, milyen ínségben él a nép. Különösen felháborította a Szimbirszk környékén élő nem orosz nemzetiségek: a csuvasok, mordvinok, tatárok, udmurtok és más népek kétszeresen is jogfosztott és megalázott helyzete.

Ösztönösen-e, tudatosan-e – ki tudná ma már megmondani? -, tulajdonképpen már gimnáziumi éveiben megkezdte a felkészülést későbbi forradalmárpályájára. Rengeteget olvasott. Szépirodalmat – Puskin, Lermontov, Gogol, Turgenyev, Nyekraszov, Szaltikov-Scsedrin, Tolsztoj írásai voltak a kedvencei -, történelmi, közgazdasági és filozófiai műveket. Feljegyezték, milyen figyelemmel tanulmányozta az orosz forradalmi demokraták: Belinszkij, Herzen, Csernisevszkij, Dobroljubov munkáit. Legtöbbjükhöz újra meg újra visszatért, jegyzeteket készített belőlük. Egyik legkedvesebb olvasmánya Csernisevszkij Mit tegyünk? című műve volt; 14-15 éves korában ismerkedett meg vele, s később – első, falusi száműzetése idején – néhány hét leforgása alatt ötször is újraolvasta, mindig új, izgalmas gondolatokat fedezve fel benne.

(Ez az ifjúkori, mély benyomás lehet az oka annak is, hogy Csernisevszkij regényének címét választotta egyik legfontosabb korai műve címéül. Kár, hogy ez az egyezés a magyar fordításokból nem derül ki egyértelműen. Csernisevszkij regényének magyar címe ugyanis: Mit tegyünk?, az 1902 tavaszán megjelent lenini műé pedig: Mi a teendő? Orosz eredetiben azonban mindkét könyv a Sto gyelaty? címet viseli – amit valóban lehet, mind Mit tegyünk?-nek, mind pedig Mi a teendő?-nek fordítani.)

A gimnazista Lenin mindezeken túl szorgalmasan olvasta a korabeli folyóiratokat. Bátyja, Alekszandr révén tudomást szerzett a marxista irodalomról is, és valószínűleg már ekkor belelapozott Marx Tőkéjébe, melynek első kötete ott volt bátyja könyvtárában.

Ebben az időben természetesen még csak kereste a maga útját. Krupszkajának mesélte, hogy iskolatársaival is szerette volna megbeszélni azokat a gondolatokat, melyek különösen izgatták. Egyik osztálytársában forradalmi érzelmeket vélt felfedezni. Egy alkalommal kisétáltak a közeli folyópartra – a bizalmas beszélgetés azonban szörnyen félresikerült. Osztálytársa a pályaválasztásra terelte a szót, és kijelentette, hogy olyan pályát kell választani, amelyen érvényesülni lehet, amelyen karriert lehet csinálni. Amikor Lenin ezt elmesélte, hozzáfűzte: „No, gondoltam magamban, ez amolyan karrierista, nem pedig forradalmár – és hallgattam.”

Korai forradalmi nézetei előbb-utóbb iskolai dolgozataiba is beszivárogtak. A gimnázium igazgatója, aki Uljanov dolgozatait mindig példának állította a többiek elé, egyik dolgozatát egyszer csak visszaadta, és figyelmeztetően rászólt: „Miféle elnyomott osztályról ír itt maga? Hogy kerül ez ide?”A gimnáziumot azonban Lenin még zökkenők nélkül végezte, és 1887-ben kiváló eredménnyel – aranyéremmel – érettségizett. A gimnázium igazgatójának róla adott minősítésében ez állt: „Uljanov nagyon tehetséges, mindig szorgalmas és pontos; minden osztályban első tanuló volt, és az iskola elvégzésekor aranyéremben részesült mint tanulmányi eredményei, fejlődése és magatartása alapján arra legméltóbb.”

Pedig ekkorra már – alig másfél esztendő alatt – két súlyos csapás is érte a családot, 1886 januárjában, ötvennégy éves korában, váratlanul, agyvérzésben meghalt édesapjuk. 1887 tavasza még szörnyűbb tragédiát hozott. Márciusban letartóztatták a szentpétervári egyetemen tanuló Alekszandr Uljanovot a III. Sándor cár elleni merénylet előkészítésében való részvételért. Nem sokkal később börtönbe került a legidősebb nővér, Anna is. Anna nemsokára kiszabadult, Alekszandr Uljanovot azonban 1887. május 8-án, huszonegy esztendős korában Schlüsselburgban kivégezték. Még nagykorú sem volt az akkori törvények szerint.

Alekszandr Uljanov rendkívül tehetséges fiatalember volt. Életét megosztotta a cárizmus elleni harc és a természettudományok között. Nagy reményekre jogosító fiatal tudósként indult. Már egyetemista korában neves kémia- és zoológiaprofesszorok figyeltek fel dolgozataira, Mengyelejev pedig egyik legjobb tanítványaként emlegette, és sajnálkozott sorsán. Otthon töltött utolsó szünidejében is kora hajnaltól késő éjszakáig tudományos munkán: a disszertációján dolgozott.

Lenin, a gyermek és az ifjú, nagyon ragaszkodott bátyjához. „Sok mindenben egyezett az ízlésük – írja visszaemlékezéseiben Krupszkaja -, mindketten szükségét érezték, hogy gyakran és sokáig egyedül maradjanak és így koncentrálják gondolataikat. Általában együtt laktak, jó ideig egy egészen különálló udvari épületben, és amikor a sok rokon gyerek közül valamelyik unokafivérük vagy unokanővérük bement hozzájuk, kedvelt mondásukkal fogadták őket: »Boldogítsatok bennünket távollétetekkel!« Mindketten kitartóak voltak a munkában, mindkettőjüknek forradalmi hajlamaik voltak. De a köztük levő korkülönbség valószínűleg éreztette hatását.”

Nézeteit tekintve Alekszandr félúton lehetett a marxizmus és az akkor már az egyéni terror útjára tért narodnyikok között. A narodnyikok révén került a cár elleni merénylet előkészítésébe.

Alekszandr letartóztatásának, majd kivégzésének híre alaposan megváltoztatta az Uljanov család helyzetét Szimbirszkben. Régi barátaik, ismerőseik csaknem mind elfordultak tőlük; úgyszólván teljesen magukra maradtak. Odáig fajult ez, hogy amikor édesanyjuk fia tárgyalására Pétervárra akart menni, s a távol fekvő vasútállomásig tartó kocsiútra útitársakat keresett – senki sem akart egy letartóztatott anyjával együtt utazni. A fiatal Lenin ekkor életre szóló leckét kapott a liberális értelmiség gerinctelenségéről, gyávaságáról.

Marija Alekszandrovna végül mégis eljutott fia perének tárgyalására. Hallotta bátor beszédét, melyben leleplezte a cári önkényuralmat, és egy új társadalmi rend győzelmének elkerülhetetlenségét hirdette. „Csodálkoztam, milyen jól beszél Szasa: mennyire meggyőzően, ékesszólóan – számolt be lányának, Annának. – Nem hittem volna, hogy így tud beszélni. De olyan mérhetetlenül fájdalmas volt hallgatnom őt, hogy képtelen voltam beszéde végéig ott maradni, kimentem a teremből.”

Lenint mélységesen megrendítette bátyjának kivégzése. Szeretettel őrizte emlékét, tisztelte bátorságát, önfeláldozását. A politikai harc általa választott módját – a terrorizmust – azonban már ekkor helytelenítette. „Nem – mondta -, nem ezen az úton fogunk haladni. Nem ilyen úton kell haladni.”„Bátyjának sorsa kétségkívül igen mély hatással volt Vlagyimir Iljicsre – írja Krupszkaja. – Fontos tényező volt az is, hogy Vlagyimir Iljics ebben az időben már sok mindenről önálló véleményt alkotott, hogy már eldöntötte magában a forradalmi harc szükségességének kérdését. Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg csak nagy bánatot okozott volna neki, vagy legjobb esetben csak felkeltette volna azt az elszántságot és törekvést, hogy bátyja nyomdokában haladjon. Az adott körülmények között azonban kicsiszolta gondolkozását, rendkívüli józanságot alakított ki benne, megtanította szembenézni az igazsággal, arra intette, hogy egy pillanatig se hagyja magát félrevezetni frázisoktól, illúzióktól, s hogy minden kérdést a legnagyobb becsületességgel vizsgáljon meg.”

Ezerszer sulykolja a tompa fülbe ugyanazt, újra, még, és másnapra már összekulcsolja két ember egymást megértő kezét. Tegnap még négy kezet, ma négyszázat.

Az Uljanov család hamarosan elköltözött a számára immár oly szomorú emlékű Szimbirszkből, és 1887 augusztusában egy másik Volga menti városban, Kazanyban telepedett meg. Lenin itt beiratkozott az egyetem jogi karára. Ez már bizonyíthatóan tudatos választás volt: felkészülés a forradalmi harcra. „Most – mondta – olyan időket élünk, amikor jogot és politikai gazdaságtant kell tanulni.”

Kazanyi diákoskodása azonban nem sokáig tartott. Mindjárt kezdetben bekapcsolódott egy forradalmi körbe, melyet a rendőrség „rendkívül ártalmas irányzatúnak” minősített. Részt vett a haladó diákmozgalomban is. 1887 decemberének elején gyűlést rendeztek az egyetem aulájában, hol a reakciós egyetemi rendtartás hatálytalanítását, diákegyletek szervezésének engedélyezését, a korábban kizárt diákok visszavételét és a kizárásért felelős személyek megbüntetését követelték. Memorandumot írtak a rektornak, melyben a többi között ez állt: „Bennünket csakis azok a tarthatatlan feltételek hoztak össze, amelyek közt általában az orosz élet és speciálisan a diákok élete folyik.” Lenin a gyűlés egyik szervezője és aktív résztvevője volt. Röviddel utána letartóztatták. A rendőrfelügyelő, aki a börtönbe kísérte, ezt mondta neki: „Mit lázadoznak maguk, fiatalember? Hiszen fal van maguk előtt.” Mire a tizenhét éves Lenin így felelt: „Fal, de korhadt, döngesd, és beomlik!” A börtönben pedig, amikor a letartóztatott egyetemi hallgatók kiszabadulásuk utáni terveikről beszélgettek, kijelentette társainak, hogy csak egyetlen utat lát maga előtt: a forradalmi harc útját.

Az egyetemről természetesen kizárták, és anyai nagyapja kicsiny birtokára, Kokuskino (ma: Lenino) faluba száműzték. Titkosrendőri felügyelet alá helyezték – és ettől kezdve a cári rendőrség állandó megfigyelés alatt tartotta.

A kokuskinói „kényszerpihenőt” további felkészülésre, tanulásra használta fel. „Úgy gondolom – mondta egyszer -, hogy életemben soha azután, még pétervári zárkámban és Szibériában sem olvastam annyit, mint a Kazanyból falura való száműzetésemet követő évben. Őrült szenvedéllyel olvastam kora reggeltől késő estig.” Továbbra is forgatta az egyetemi tankönyveket, rajtuk kívül szépirodalmi, szociológiai, közgazdasági, statisztikai könyveket és folyóiratokat olvasott. 1888 őszén engedélyt kapott arra, hogy visszaköltözzék Kazanyba. Az egyetemre azonban nem vették vissza. (A tankerületi felügyelő ilyen jellemzést adott róla: „…kiváló képességei és igen jó bizonyítványai ellenére egyelőre sem erkölcsi, sem politikai szempontból nem tekinthető megbízhatónak.”) Ekkor kérte, hogy külföldi egyetemen tanulhasson, de – a rendőrség utasítására – nem kapott a kormányzóságtól útlevelet. Ezután magánúton szerette volna elvégezni az egyetemet. Ezt is csak 1890 tavaszán engedélyezték neki. Elhatározta, hogy volt kazanyi évfolyamtársaival egyszerre fejezi be tanulmányait, hogy másfél év alatt egyedül is megtanulja mindazt, amit a többiek az egyetemen négy esztendeig tanultak. 1891-ben, két részletben – tavasszal és ősszel – le is tette az államvizsgát a pétervári egyetemen. Valamennyi vizsgázó közül ő volt az egyetlen, aki minden tárgyból a legjobb osztályzatot érte el, s első fokozatú diplomát kapott. 1892. január végén fölvették az ügyvédjelöltek listájára, s márciusban már védőügyvéd a szamarai bíróságon. Védencei főként kézművesek és szegényparasztok voltak.

Időközben ugyanis az Uljanov család átköltözött Szamarába (a mai Kujbisevba). Itt Lenin, miközben tanult, pénzt is keresett, tanítással. „Volt egyetemi hallgató leckéket adna. Hajlandó vidékre is menni” – hirdetett a Szamarszkaja Gazeta című újságban. Minthogy rendőri megfigyelés alatt állt, nyilvántartó lapjára is följegyezték: leckeadásból él.

Megfeszített erővel tanult, dolgozott. Pontos tervet készített, és ezt minden körülményék között betartotta. Testvérei visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy még nyáron is, amikor a családdal egy környékbeli tanyára ment nyaralni, „dolgozószobát” rendezett be magának a kert végében. Reggeli után mindjárt elhúzódott oda, és egészen alkonyatig a könyveket bújta. Estéit azonban a családdal töltötte. Beszélgettek, énekeltek. Főként orosz dalokat daloltak, de ismerték a Marseillaise-t is, és együtt tanulták meg az Internacionálét, franciául. Lenin szívesen hallgatta húga zongorajátékát, ő maga is tanult kisfiúkorában zongorázni, csak hamar abbahagyta. De egész életében nagyon szerette a zenét. Jóval később, már a győztes forradalom vezetőjeként panaszolta egyszer, hogy a zenehallgatás „luxusát” ritkán engedheti meg magának, mert a zene túlságosan felkavarja. Legkedvesebb zeneszerzője Beethoven volt.

A rendkívül intenzív felkészülésnek ebben az időszakában nyelvtudását is igyekezett tökéletesíteni. Biztos tudomásunk van arról, hogy francia nyelvismerete mellett ekkor már németül is tudott olyan jól, hogy eredetiben olvashatta Marx, Engels, Hegel és mások műveit. Később számos nyelvet megtanult. Németül, angolul, franciául szabadon fogalmazott, folyékonyan beszélt (jóllehet a kérdőívekre mindig szerényen odaírta, hogy rosszul); értett lengyelül, csehül, olaszul görög és latin nyelven. Pihenésül gyakran nyelvkönyveket és szótárakat forgatott.

A kazanyi és a szamarai évekre esik Lenin szellemi érlelődésének legfontosabb szakasza is: alaposabb megismerkedése a marxizmussal.

Már Kazanyban belépett egy marxista körbe, ahol Marx és Engels illegális kiadásban megjelent, illetve kézírásos formában terjesztett műveit tanulmányozták. Szamarában pedig már ő maga szervezett marxista kört.

„Ahogy emlékszem, 1888 őszétől elragadtatással beszélt Marxról, akit akkor tanulmányozott behatóbban – emlékezik vissza nővére, Anna. – …Nagy hévvel és lelkesedéssel beszélt nekem a marxi elmélet alapjairól és azokról a nagy távlatokról, amelyeket ez az elmélet nyitott. Csak úgy áradt belőle a lelkes hit, amely átragadt a vele beszélgetőre is. Már akkor értett hozzá, hogy szavaival meggyőzze, magával ragadja az embereket. És ha valamit olvasott, ha valami újat fedezett fel, már akkor is szükségét érezte, hogy közölje másokkal, hogy híveket szerezzen magának…”

A fiatal Lenin szellemi felkészültségére és érettségére jellemző, hogy a marxizmus „behatóbb tanulmányozását” talán a legnehezebbel, Marx fő művével, a Tőkével kezdte. Tudjuk, hogy ekkoriban olvasta A filozófia nyomorúságát és Engels Anti-Dühringjét is. A Kommunista Kiáltványt pedig lefordította németről oroszra. Fordítását nemcsak Szamarában, hanem az egész Volga-vidék marxista köreiben terjesztették.

Ezekből a művekből kapta Lenin az első igazán meggyőző választ az őt leginkább gyötrő kérdésekre. Megismerkedett a dialektikus és történelmi materializmus filozófiájával. Elsajátította ennek tudományos módszertanát. Megismerte és megértette a kapitalizmus természetrajzát, és azt is, hogy a kapitalizmust szükségképpen új társadalmi rend váltja fel. Marx és Engels munkáiból döbbent rá, hogy az az erő, mely a forradalmi harc vezetésére, valamennyi elnyomott felszabadítására hivatott: a munkásosztály.

Mindarról, amit e művek tanulmányozása közben felfedezett, előadásokat tartott a marxista körökben. Természetesen nagyon kellett vigyázniuk, hogy a rendőrség meg ne tudja, mivel is foglalkoznak tulajdonképpen ezekben a művelődési köröknek, baráti társaságoknak álcázott forradalmárcsoportokban. Hogy a rendőrséget kijátsszák, gyakran nagy, több napos csónakkirándulásokat rendeztek a Volgán és mellékfolyóin. A „világ körüli utazás”-nak nevezett csónakkörutak-ra – melyeket lelkes tanulás és szenvedélyes vita töltött ki, s melyek egyben felüdülést is jelentettek, és lehetőséget a természet szépségeiben való gyönyörködésre – Lenin még sok esztendő múltán is nagy örömmel emlékezett.

Társai már ekkor nagyra becsülték. „Ebben a huszonhárom éves emberben – emlékezik a szamarai időkre egy régi forradalmár, Lalajanc – a legmeglepőbb formában egyesült az egyszerűség, éleselméjűség, életöröm és lelkesedés a szilárdsággal, a mély ismeretekkel, a kérlelhetetlen logikával, a világossággal s az ítéletek és meghatározások pontosságával.”

„A Vlagyimir Iljiccsel folytatott vitákban – mondta ugyanerről az időről másik társuk, Szemjonov – először értettük meg teljesen világosan a »burzsoázia« és a »proletariátus« fogalmát s e társadalmi kategóriák szerepét a tőkés rendszer fejlődésében, valamint a rendszer fejlődési tendenciáját. Vlagyimir Iljics bebizonyította a munkásosztály megszervezésének szükségességét nemcsak a gazdasági feltételek megjavítása céljából, hanem avégett is, hogy a proletariátus meghódítsa a politikai hatalmat.”

Mindezt számunkra már nem kell bizonyítani. Az általános iskolában tanítják, olyan magától értetődő természetességgel, mint a matematika axiómáit. Lenin idejében azonban a marxi elmélet még nagyon új volt, s még nem állta ki a gyakorlat próbáját. Ellenőrizni kellett tehát igazságát, meg kellett vizsgálni érvényességi körét, egybe kellett vetni az oroszországi valósággal, szembesíteni más, ugyancsak a nép felszabadítását célzó elméletekkel és törekvésekkel.

Oroszországban a forradalmi demokraták munkássága előkészítette a talajt a marxizmus számára. Bonyolultabb problémát jelentett azonban a narodnyikok ideológiája.

A múlt század hetvenes éveitől kezdve egészen a forradalmi szociáldemokrácia megerősödéséig az orosz forradalmi mozgalom legjelentősebb áramlatát a narodnyikok képviselték. (Elnevezésük az orosz „narod”- „nép” – szóból származik.) Többségükben lelkes, fiatal értelmiségiek voltak, akik úgy vélték, hogy Oroszországban – Nyugat- Európától eltérőleg – a kapitalizmus nem fog kifejlődni, hanem azt megkerülve kialakul majd valami új, igazságos társadalom. Ehhez elsősorban az szükséges, hogy a „népet”, amelyen ők főként a parasztokat értették, felrázzák, felvilágosítsák. A parasztok tömegeivel azonban sehogy sem tudtak szót érteni. A kudarcok nyomán a narodnyikok egy része elkedvetlenedett, beilleszkedett a cári rendszerbe – néhány reformmal törekedve azt „megjavítani” -, más része titkos társaságokat alakított, és a terrorizmus útjára tért. Minthogy a parasztság (melyet a fő forradalmi erőnek tartottak) az ő érvelésükkel szemben mozdíthatatlannak bizonyult, a munkásosztály történelmi szerepét pedig nem ismerték fel, arra a következtetésre jutottak, hogy a tömeget a kis létszámú értelmiségi elit, a mindenre elszánt hősök fogják felszabadítani. Merényleteket szerveztek, hogy a közvéleményt felrázzák. Hiába öltek meg azonban gyűlölt, magas rangú hivatalnokokat, tábornokokat, hiába ölték meg magát a cárt is – a cári rendszer mégsem ingott meg. A merényletekre pedig még kíméletlenebb elnyomással válaszolt.

Sorozatos kudarcaik ellenére a narodnyikok még Lenin fellépése idején is kétségkívül népszerűek voltak a forradalmárok között. Lenin, mint láttuk, már bátyja tragédiájakor arra a következtetésre jutott, hogy más úton kell haladni. Becsülte ugyan a narodnyikok forradalmi (különösen konspirációs) tapasztalatait, és tisztelte bátorságukat, önfeláldozásukat, de – mint nővére írta – „sohasem rajongott a narodnyikság eszméiért, sohasem úszott ezzel az árral”. Elsősorban azért nem, mert a narodnyikok elmélete ellentétben állt a valósággal, politikai gyakorlata pedig tévútra vezette a forradalmi mozgalmat.

Lenin, amikor a marxizmus igazságáról és érvényességi köréről akart meggyőződni, mindenekelőtt a valóság tudományos vizsgálatából indult ki. Könyvtárnyi orosz és külföldi statisztikát, gazdasági jelentést, közgazdasági és szociológiai munkát tanulmányozott át már életének korai időszakában. És éber szemmel figyelte mind a városi, mind a falusi élet alakulását. Ezt bizonyítja első fönnmaradt tudományos munkája is (Újabb gazdasági mozgalmak a paraszti életben), melyben nagy mennyiségű statisztikai adat elemzése nyomán arra a következtetésre jutott, hogy az osztálytagozódás az orosz falvakban nemcsak hogy megindult, hanem erre az időre már jelentősen előre is haladt. Alapos felkészültségről és eredeti gondolkozásról tanúskodik második munkája is, Az úgynevezett piackérdésről című, melyben az oroszországi árutermelési és értékesítési (piaci) viszonyokat veti egybe Marx Tőkéjének idevonatkozó elemzéseivel.

Ezt a művét azonban már Pétervárott írta. 1893 nyarán ugyanis oda költözött. Szűk volt számára a Volga-vidék, akkor még jobbára kézműves- és kereskedővárosaival. Nagy ipari központban, nagy proletártömegek közt akart élni.

A felkészülés első időszaka befejeződött.
(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

Így élt Lenin

HOGYAN LESZ AZ EMBER ÓRIÁS?

Uljanov rövid életet élt, ismerős végig az útja, de Lenin elvtárs hosszú életét meg kell írni újra és újra Majakovszkij: Vlagyimir Iljics Lenin

Valaha – jó sok esztendeje – olvastam egy könyvet az ember származásáról. Olyan régen, hogy már nem is emlékszem, érdekes volt-e vagy unalmas, a címe azonban minduntalan kísért: Hogyan lett az ember óriás?

Hogyan lesz az ember óriás? Vagyis: hogyan válik óriássá? – kérdezem magamtól újra és újra, miközben megpróbálom századunk legnagyobb történelmi alakjának életútját áttekinteni. A lángész titkát ez idáig még nem fejtette meg sem az élettan, sem az örökléstan. A történelmi hős szerepéről azonban a marxizmus – s épp maga Lenin – világos eligazítást ad: a történelmet a néptömegek formálják, a hősöket meg a történelem, melynek menetére a kiváló emberek akkor gyakorolnak nagy és maradandó hatást, ha felismerik a haladás irányát, és munkájukat a haladás szolgálatába állítják.

Hogyan élt az az ember, aki mindenkinél tisztábban látta: merre visz a fejlődés útja? Milyen módon ismerte fel: mikor mit kell tenni? Mivel töltötte hétköznapjait, és milyenek voltak ünnepei? Hogyan viselte el a kudarcokat, miképp fogadta a sikereket?

Nem kalandos, lobogós történet, ami itt következik. Lenin élete küzdelmes volt és hősi – de nem a romantikus regények, nem a kalandfilmek értelmében. Munka, elszántság és keménység jellemezte, meg meleg szív és szerény, szürke mindennapok.

Újat aligha tudok mondani róla. Ennek az életnek minden epizódját könyvek, filmek tucatjai ábrázolják. A történelmi hitelesség kedvéért szándékosan kerültem a szépirodalmi forrásokat: történelmi művekre, Lenin írásaira, kortársak, szemtanúk visszaemlékezéseire-vallomásaira támaszkodtam. Nagyon keveset tettem hozzájuk, és sajnos, sokat el kellett hagynom belőlük.

Lenin élete és életműve kimeríthetetlen téma.

FÉNY ÉS SÖTÉTSÉG
TALÁLKOZÁSI PONTJÁN

A kommunizmus kísértete Európán átröpdösött, eltűnt, majd feltűnt a látkör szélein. Ennek okából Szimbirszkben, az isten háta mögött megszületett egy hétköznapi kisfiú, Lenin.

Vlagyimir Iljics Lenin 1870. április 22-én (a régi orosz naptár szerint április 10-én) született egy Volga menti iparos- és kereskedővárosban, Szimbirszkben. Eredeti családneve Uljanov volt. A Lenin nevet – mint ez minden, üldöztetésnek kitett, konspirációs körülmények között működő forradalmi mozgalomban szokásos – mozgalmi álnévként, „fedőnévként” vette föl. Nem rögtön, amikor bekapcsolódott a munkásmozgalomba; írásait eleinte Iljin, Túlin és más álnevekkel jegyezte. A Lenin név nyomtatásban először 1901 végén jelent meg egyik cikke aláírásaként, a Zarja című folyóiratban. E név fonódott össze az orosz forradalmi munkásmozgalom vezetőjének fogalmával – a cári titkosrendőrség jelentéseiben éppúgy, mint az orosz és külföldi munkások tudatában.

Nem tudjuk pontosan, hogy a Volga-vidékről származó Lenin miért épp a Léna folyótól kölcsönözte mozgalmi nevét. (Lenin magyarul annyit jelent: lénai.) Egyes magyarázatok szerint azért, mert a Volgin név már „foglalt” volt; ezzel a névvel írta alá számos cikkét Plehanov, az első jelentős orosz marxista, akit Lenin sok tekintetben mesterének tartott, de akivel később kemény vitákba keveredett, s akit minden vonatkozásban messze túlhaladott. Mások szerint a szibériai folyó nevével – más orosz forradalmárokhoz hasonlóan – azt kívánta jelezni: Szibériából (száműzetésből) jöttem. A várost, amelyben Lenin született, ma Uljanovszknak hívják, az ő és családja emlékezetére. Az elmaradott, mozdíthatatlannak látszó cári birodalomból pedig Szovjetunió lett – a világ első szocialista országa.

Nincs olyan jós, aki akkoriban efféléről fantáziálni, mert volna. A jobbágyságot Oroszországban, mindössze kilenc évvel Lenin születése előtt, 1861-ben szüntették meg. Cári parancsra, felemás módon, a birtokos nemesség érdekeinek megfelelően. A földért a parasztoknak tetemes összeget kellett fizetniük. És nekik jutottak a legrosszabb földek. De még azokból is kevés: mindenki csak annyi földet kaphatott, amennyit jobbágy korában megművelt. Mivel azonban a jobbágyok hetenként csak három napot dolgozhattak maguknak – a másik három napon a földesúr számára kellett robotolniuk egy-egy parasztgazdaságra roppant kicsi parcella jutott. Hivatalos kimutatás szerint a parasztcsaládok csaknem háromnegyed része még a múlt század végén sem tudta megtermelni a saját élelmét sem. S ráadásul nagy adók nyomorították őket. A parasztok szakadatlanul éheztek. Egy-egy aszályos esztendőben pedig tíz- és tízmillió embert sújtott a legszörnyűbb éhínség: százezrek haltak éhen, pusztultak el skorbutban, járványos betegségekben. Aki csak mozdulni tudott, menekült az ínség verte falvakból; évente öt-tíz millióan is felkerekedtek, hogy gazdagabb vidéken, városokban keressenek menedéket.

Gyalogszerrel vándoroltak – sokan elpusztultak az úton.

A század második felében Oroszországban is erőteljes fejlődésnek indult az ipar és a vasútépítés – ez az ipar azonban eleve a félig-meddig jobbágysorban tartott munkások olcsó és korlátlanul kizsákmányolható munkaerejére épült. S hogy a félfeudális kizsákmányolás mit eredményezett a gyáriparban, arra szemléletes példa Geraszimov takács (textilmunkás) visszaemlékezése gyermekkorára:„Reggel négy órakor keltettek fel bennünket a munkához. Én a szárnyas orsós fonógépek mellett dolgoztam, és egész idő alatt fél lábon kellett állnom, ami rendkívül fárasztó volt. Ez a pokoli munka este nyolcig tartott.

A munkától kimerült állapotban nekünk még este kilenckor iskolába kellett mennünk, ahol tizenegy óráig tanítottak, helyesebben szólva kínoztak bennünket… A tanulás azért is ment rosszul, mert tanítónk azok közé a nevelők közé tartozott, akik a gyereknevelés legjobb eszközének az öklöt meg a virgácsot tartották. Nagyon féltünk a tanítótól, volt eset, hogy némelyek nyomban elájultak, mihelyt ütésre emelt kézzel rájuk vetette magát…

…A gyárban korbáccsal vertek. Az irodában mindig ott állt Goljanyiscsev, a hóhér, aki a vezetők parancsára vert. Egy alkalommal véletlenül eltörtem a kefét, ezért huszonöt korbácsütést kaptam, más alkalommal ötvenet azért, mert felvonón mentem le a harmadik emeletről a másodikra: olyan erősen vertek, hogy a hátamon nem maradt egyetlen fehér folt sem – az egész hátam olyan fekete lett, mint a csizma.”

A kiszolgáltatottságnak, a nyomornak és az elnyomatásnak számunkra már elképzelhetetlen borzalmaiban élő munkás- és paraszttömegek fölött pedig kis létszámú, ám mérhetetlenül gazdag és pazarló arisztokrácia meg hatalmas hivatalnoki és rendőri apparátus terpeszkedett. A cári Oroszország hivatalainak és hivatalnokainak tohonyasága, tehetetlensége Európa-szerte legendás volt. Egy dologban azonban bámulatos leleményességet tanúsított ez a gárda: minden tiltakozás, minden önálló gondolat, minden haladó mozgalom felderítésében, megbüntetésében és elfojtásában. Létének egyetlen értelme ugyanis az önkényuralom fenntartása volt.

Csoda, hogy ilyen körülmények között mégis új meg új elszánt lázadók és önfeláldozó forradalmárok születtek. S csoda, hogy a század elejétől (részint a nemesség, részint a feltörekvő polgárság színe-javából) kialakult egy felvilágosult értelmiségi réteg, melynek legnagyobbjait – írókat, zeneszerzőket, filozófusokat, matematikusokat és más tudósokat – az egész akkori művelt világ ismerte és tisztelte.

Találóan jellemzi a cári Oroszországot Gyurkó László Lenin, október című könyvében:

„A XIX. századi Oroszország egyszerre volt a legmélyebb sötétség és a legfényesebb fény, a legnagyobb erő és a legnagyobb nyomor hazája. Egyike az öt birodalomnak, mely Európa sorsát eldöntötte, s egyike Európa legszegényebb államainak. Az orosz paraszt faekével szántott, s kézzel csépelte gabonáját, ördögöket félt, és földre szállt szenteket imádott… írni-olvasni csak minden tízedik orosz tudott – s ugyanakkor Szent-Pétervár a világ egyik szellemi központja volt, az orosz mágnások gazdagsága mesébe illett, Csajkovszkij zenéjét ismerte London, Párizs, az orosz gondolkodókra fél Európa figyelt, Tolsztoj és Dosztojevszkij annyit tudott az emberről, mint Shakespeare óta senki.

Fény és sötétség ilyen keveredése a középkor óta ismeretlen Európában. Csakhogy ami a középkorban természetes volt, a XIX. században már természetellenes.”

Fénynek és sötétségnek nagy feszültségeket magába sűrítő találkozási pontján született tehát Lenin. Gyermekéveit nem árnyékolta nyomor; családja, bár vagyontalan volt, a tisztes jövedelmű értelmiségi családok közé tartozott.

Édesapja, Ilja Nyikolajevics Uljanov, pedagógus volt. Nagy szegénységből, a maga erejéből küzdötte föl magát tanult emberré. Lenin nagyapja még jobbágycsaládban született, maga is jobbágy volt, majd – egy nemrég előkerült régi hivatalos okmány szerint – „eltávozott” a földbirtokosától (feltehetőleg kiváltotta magát); ezután „állami parasztként” tartották nyilván, s végül szabómester lett. Fia nagy nehézségek közt, ínséggel küszködve, kiváló képességei és erős akarata révén végezte el a középiskolát, utána a kazanyi egyetemet. Matematika- fizika tanár lett (érdekesség, hogy tanári kinevezését Lobacsevszkij, a nagy matematikus írta alá, aki a mi Bolyaink vetélytársa a nem-euklideszi geometria megteremtésében), később a szimbirszki kormányzósági népiskolák felügyelője, majd igazgatója.

Minden fönt maradt dokumentum és visszaemlékezés egybehangzó tanúságtétele szerint haladó gondolkozású, az orosz felvilágosítók eszméitől áthatott pedagógus volt. Tanítványai szerették. P. F. Filatov például (a világhírű orvosprofesszor apja) úgy emlékezett rá, mint egyikére ama kevés tanárnak, „aki belénk plántálta a becsületes szemléletet és a nemes erkölcsi elveket, a karrierizmus és az anyagiasság megvetését”. Életmódjában szerény és egyszerű, munkájában – elsősorban önmaga iránt – igényes, felelősségtudattól áthatott ember lévén, a népművelés és az oktatás ügyét mindennél fontosabbnak tartotta. Nem volt könnyű dolga. Téli hóviharokban, őszi sárban, tavaszi olvadáskor, úttalan utakon járta a szimbirszki kormányzóság eldugott falvait; segített a tanítóknak az iskolák létrehozásában, a tanítás megszervezésében. Sok kitűnő tanítót nevelt, ezeket egy időben „uljanovistáknak” is nevezték. Közben sokszor meggyűlt a baja hivatalnokokkal és földbirtokosokkal, akik nem túlságosan lelkesedtek az iskolákért. És meg kellett küzdenie babonás előítéletekkel is; meg kellett győznie a parasztokat a tanulás szükségességéről és hasznos voltáról.

Saját gyermekeit is fölvilágosult-demokrata szellemben nevelte. Lenin testvéreinek visszaemlékezéseiből tudjuk: gyakran olvasott fel nekik kedvenc költője, Nyekraszov verseiből. Amennyire ideje engedte, szívesen beszélgetett velük. Türelmesen meghallgatta minden kérdésüket, megmagyarázta mindazt, amit nem értettek. Erős akaratot és tudásvágyat igyekezett kifejleszteni bennük. Mivel azonban sokat volt távol családjától, a család mindennapjainak legtöbb ügye-gondja, a hat gyermek – életkor szerinti sorrendben: Anna, Alekszandr, Vlagyimir, Olga, Dmitrij és Marija – nevelése elsősorban az édesanyára hárult.

Lenin édesanyja – lánynevén Marija Alekszandrovna Blank – mai szemmel nézve a múlt századi orosz regények legnemesebb nőalakjaira emlékeztet. Szerény, csendes és szívélyes a békés napokban – hihetetlenül erős a megpróbáltatások idején, melyekből később túlságosan is sok jutott az Uljanov családnak.

Orvos lánya volt. Gyermek- és fiatal lány korát Oroszország különböző falvaiban töltötte, ezért csak magánúton tanulhatott. Nyugtalan természetű, szabad gondolkozású apja sehol sem fért össze a hatóságokkal, így a család sokfelé hányódott-vetődött. Anyagi helyzetük sem engedte, hogy Marija Alekszandrovna magasabb iskolát végezzen. (Az ő fiatalkorában különben is ritkaság volt, ha egy-egy lány magasabb iskolába jutott.) Ennek ellenére több idegen nyelvet megtanult, szépen zongorázott, orosz, francia, angol szépirodalmi és történelmi műveket olvasott. Felnőttkorban magánúton tanítói oklevelet is szerzett.

Bámulatos figyelemmel, szeretettel és hozzáértéssel kormányozta népes családja életét, jórészt neki köszönhető, hogy a hat Uljanov gyerek abban az időben szokatlan szabadságban, egyszersmind valami vidám, természetes fegyelemben élt. Elevenségüket nem korlátozták – Anna Uljanova följegyezte, hogy Vlagyimir például gyermekkorában nagyon szeretett az ablakon át közlekedni, s ezért sohasem szidták össze -, de nagy tapintattal célszerű, értelmes irányba terelték. A gyerekek kertészkedtek, részt vettek a házi munkákban, és – ami ebben a családban szinte magától értetődő volt – korán elkezdtek tanulni, művelődni. Egy időben a nagyobb gyermekek házi újságot is adtak ki; a Szubbotnyik (Szombati Híradó) című „hetilap” cikkeit maguk írták – kézzel -, s rajzokkal, karikatúrákkal is ők illusztrálták. Nagy mulatságot jelentett mindnyájuknak a lap felolvasása, megvitatása; a szülők is mindig részt vettek benne.

Sokan azt gondolják, hogy forradalmárok csak nehéz gyermekkortól megkeseredett emberekből lesznek. Vagy legalábbis olyanokból, akik szembefordulnak szüleikkel. Lenin családjának története azonban cáfolja ezt. Apját korán, még kamaszkorában elvesztette, így vele való kapcsolatáról írásos dokumentum nem maradt fenn. Anyjához írt levelei azonban mindvégig – Marija Alekszandrovna 1916-ban bekövetkezett haláláig – gyöngéd szeretetről tanúskodnak. S később is szinte rajongással őrizte emlékét.

Már a jóval későbbi időkből, a szocialista forradalom győzelmének dicsőséges és zord első hónapjaiból jegyezte fel a Szmolnij egykori őrségparancsnoka az alábbi epizódot:„Vlagyimir Iljics rendkívül szerény és igénytelen volt. Igen ritkán fordult bárkihez személyes kérelemmel, de akkor is csak kért, nem pedig követeli, és mindig udvariasan, tapintatosan; látszott, hogy nem szeretne senkinek sem a terhére lenni személyes kívánságaival.

Egyszer ott ülök az őrszobán, amikor megjelenik Vlagyimir Iljics, bundában, sapkában, nyilván valami gyűlésre indulóban. Kezében egy finom kidolgozású fadoboz.

– Malkov elvtárs, volna egy pár perce?
– Hogyne, Vlagyimir Iljics!
Intett.

– Maradjon csak, maradjon! Csak egy személyes kérésem lenne. Valahogy szokatlannak láttam Iljicset, mintha zavarban volna. Féltő gonddal nyújtja át a dobozt.
– Ha nem esne nehezére, nyissa már ki ezt a dobozt, sehogy sem boldogulok vele. De kérem, legyen óvatos, vigyázzon, nehogy megsérüljön. Nagyon becses darab, ebben őrzöm a mamám leveleit.

Így mondta: a mamám…”

A művelt, kiegyensúlyozott, szeretetteljes légkörben nőtt Uljanov családból egyébként valamennyi gyermek forradalmárrá lett.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa