“Írta: V. I. Lenin” bővebben

"/>

Írta: V. I. Lenin

A moszkvai felkelés tanulságai

A „Moszkva 1905 decemberében” című könyv (Moszkva 1906) megjelenése rendkívül időszerű volt. A decemberi felkelés tapasztalatainak elsajátítása a munkáspárt égető feladata. Sajnos, ez a könyv sem fenékig tejfel: az anyag bár nem teljes, felettébb érdekes, a következtetések ellenben hihetetlenül hanyagok, hihetetlenül laposak. Ezekre a következtetésekre még külön kitérünk, most azonban vegyük szemügyre a mai politika legaktuálisabb kérdését: a moszkvai felkelés tanulságait.

A moszkvai decemberi mozgalom fő formája a békés sztrájk és a tüntetés volt. A munkástömegek óriási többsége a harcnak csupán ezekben a formáiban vett aktívan részt. De éppen a moszkvai decemberi felkelés bizonyította be a legvilágosabban, hogy az általános sztrájk, mint a harc önálló és fő formája, elavult, és hogy a mozgalom feltartóztathatatlan elemi erővel kitör ezek közül a szűk keretek közül és létrehozza a harc fejlettebb formáját, a felkelést.

Valamennyi forradalmi párt, valamennyi moszkvai szakszervezet, a sztrájk kihirdetésekor tudta, érezte, hogy a sztrájknak elkerülhetetlenül felkelésbe kell átmennie. A Munkásküldöttek Szovjetje december 6-án határozatot hozott, amelynek értelmében „törekednünk kell arra, hogy a sztrájkot fegyveres felkeléssé változtassuk”. Valójában azonban egyik szervezet sem volt erre felkészülve, még a harci csoportok koalíciós tanácsa is úgy beszélt (december 9-én!) a felkelésről, mint valami távoli dologról, s az utcai harc kétségtelenül a tanácstól függetlenül és a tanács részvétele nélkül folyt le. A szervezetek elmaradtak a mozgalom növekedése és lendülete mögött.

A sztrájk, elsősorban az októberi események után kialakult objektív feltételek folytán felkeléssé fejlődött. A kormányon már nem lehetett rajtaütni általános sztrájkkal, mert már katonai akciókra kész ellenforradalmat szervezett. Az orosz forradalom általános menete október után, valamint a Moszkvában egymást követő események a decemberi napokban csodálatosan igazolták Marxnak egyik mély értelmű megállapítását: a forradalom előre halad azáltal, hogy egybeforrott és erős ellenforradalmat hoz létre, vagyis az ellenséget egyre szélsőségesebb védelmi eszközök alkalmazására kényszeríti, s ilymódon egyre félelmetesebb támadóeszközöket kovácsol ki.

December 7-én és 8-án: a tömegek békés sztrájkja, békés tüntetése. 8-án este: az Akvárium ostroma. 9-én nappal: a Sztrasztnaja-téren a dragonyosok szétverik a tömeget. Este a Fidler-ház szétrombolása. A hangulat emelkedik. A szervezetlen utcai tömeg teljesen ösztönösen és bizonytalanul építi az első barikádokat.

10-én: a tüzérség megkezdi a tüzelést a barikádokra és az utcákon összegyűlt tömegre. Most már elszántan építik a barikádokat, ez már nem szórványos, hanem feltétlenül tömeges jelenség. Az egész lakosság kint van az utcán; a város fő központjait barikádok lepik el. Néhány napig a harci csoportok szívós partizánharcot vívnak a katonaság ellen, olyan harcot, amely kimerítette a katonaságot és arra késztette Dubaszovot, hogy erősítésekért könyörögjön. A kormány csapatai csak december 15-én jutottak végérvényesen túlerőre, s december 17-én a Szemjonov-ezred szétverte Presznyát, a felkelés utolsó támaszpontját.

A sztrájktól és a tüntetésektől szórványos barikádokig. Szórványos barikádoktól a barikádok tömeges építéséig és a katonasággal vívott utcai harcokig. A proletár tömegharc a szervezetektől függetlenül sztrájkból felkelésbe csapott át. Ez az orosz forradalom óriási történelmi jelentőségű eredménye, melyet 1905 decemberével értünk el, amelyet éppúgy, mint minden eddigi eredményt, a legnagyobb áldozatok árán szereztünk meg. A mozgalom az általános politikai sztrájkról magasabb fokra emelkedett. A mozgalom rákényszerítette a reakciót, hogy az ellenállásban elmenjen a végsőkig, s ezzel óriási mértékben közelebb hozta azt a pillanatot, amikor a forradalom szintén a végsőkig el fog menni a támadó eszközök alkalmazásában. A reakciónak nincs már mit tennie azon túl, hogy tüzérséggel halomra löveti a barikádokat, a házakat és az utcai tömeget. A forradalomnak azonban még van mit tennie a moszkvai harci csoportokon túl, nagyon de nagyon sok tennivalója van még, hathatósabbá is, tömegesebbé is teheti harci módszereit. S a forradalom december óta sokat haladt. A forradalmi válság alapja mérhetetlenül kiszélesedett — a pengét most élesebbre kell köszörülni.

A harc objektív feltételeiben történt változást, mely szükségessé tette a sztrájkokról a felkelésre való áttérést, a proletariátus előbb érezte meg, mint vezetői. A gyakorlat, mint mindig, megelőzte az elméletet. A békés sztrájk és a tüntetések egyszerre csak nem elégítették már ki a munkásokat, a munkásokban felmerült a kérdés: mi lesz tovább? — s aktívabb akciókat követeltek. A barikádok építésére adott utasítás óriási késéssel jutott el a kerületekbe, akkor, amikor a központban már építették a barikádokat. A munkások tömegesen nekiláttak a dolognak, de ezzel sem elégedtek meg, s azt kérdezték: mi lesz tovább? — aktív akciókat követeltek. Mi, a szociáldemokrata proletariátus vezetői, decemberben ahhoz a hadvezérhez hasonlítottunk, aki ezredeit olyan ostobán helyezte el, hogy csapatainak nagyobb része nem vett aktívan részt az ütközetben. A munkástömegek útmutatásokat kerestek aktív tömegakciókhoz, de nem találtak.

Nincs tehát rövidlátóbb nézet, mint Plehanovnak az a valamennyi opportunista által felkapott nézete, hogy nem kellett volna belekezdeni az időszerűtlen sztrájkba, hogy „nem kellett volna fegyvert fogni”. Ellenkezőleg: határozottabban, erélyesebben és támadóbban kellett volna fegyvert fogni, meg kellett volna magyarázni a tömegeknek, hogy a békés sztrájk egymagában lehetetlenség, hogy rettenthetetlen és kíméletet nem ismerő fegyveres harcra van szükség. S most végre nyíltan és mindenki hallatára be kell ismernünk, hogy a politikai sztrájkok elégtelenek voltak, s a legszélesebb tömegek között agitálnunk kell a fegyveres felkelés mellett, nem kendőzve el ezt a kérdést semmiféle „előzetes lépcsőfokokkal”, nem borítva rá semmiféle fátyolt. Ha leplezzük a tömegek előtt azt, hogy szükség van elkeseredett, véres, irtó háborúra, mert ez az eljövendő megmozdulások közvetlen feladata, ezzel megcsaljuk önmagunkat is, a népet is.

Ez a decemberi események első tanulsága. A második tanulság a felkelés jellegére, vezetésének módjára és azokra a körülményekre vonatkozik, amelyek között a katonaság átáll a nép oldalára. Erről az átállásról pártunk jobbszárnyában erősen elterjedt egy rendkívül egyoldalú felfogás. Korszerűen felszerelt katonaság ellen, úgymond, nem lehet harcolni, a katonaságnak kell forradalmivá válnia. Magától értetődik, hogy ha a forradalom nem válik tömegessé és nem ragadja magával a katonaságot is, szó sem lehet komoly harcról. Magától értetődik, hogy a katonaság közötti munka szükséges. A katonaságnak ezt az átállását azonban nem szabad holmi egyszerű és egyszeri aktusnak tekinteni, amely egyfelől a meggyőzés, másfelől a tudat eredménye. A moszkvai felkelés szemléltetően bebizonyította, hogy az ilyen felfogás sablonos és nem életrevaló. A valóságban a katonaságnak minden igazi népmozgalom esetén elkerülhetetlen ingadozása a forradalmi harc kiélesedése idején ténylegesen a katonaságért vívott harchoz vezet. A moszkvai felkelés éppen azt mutatja, hogy a reakció és a forradalom a legelkeseredettebben és a legkíméletlenebbül harcolt a katonaság megnyeréséért. Maga Dubaszov kijelentette, hogy 15 000 moszkvai katonából csak 5 000 megbízható. A kormány az ingadozókat a legkülönfélébb, legkétségbeesettebb módszerekkel tartotta vissza: rábeszélték őket, hízelegtek nekik, megvesztegették őket, órákat, pénzt stb. osztogattak szét köztük, pálinkával itatták őket, becsapták, ijesztgették, kaszárnyába zárták, lefegyverezték őket, árulás segítségével és erőszakkal kiragadták közülük azokat a katonákat, akiket a legmegbízhatatlanabbaknak tartottak. S legyen bátorságunk egyenesen és nyíltan beismerni, hogy mi e téren elmaradtunk a kormány mögött. Nem tudtunk a rendelkezésünkre álló erők felhasználásával olyan aktív, merész, vállalkozó szellemű és támadó harcot vívni az ingadozó katonaságért, mint amilyet a kormány indított és meg is vívott. Előkészítettük és még nagyobb kitartással fogjuk előkészíteni a katonaság eszmei „megdolgozását”. De szánalmas szőrszálhasogatók leszünk, ha elfelejtjük, hogy a felkelés pillanatában fizikai harcot is kell vívnunk a katonaság megnyeréséért.

A moszkvai proletariátus a decemberi napokban igen tanulságos leckéket adott nekünk a katonaság eszmei „megdolgozására” — például december 8-án a Sztrasztnaja-téren, amikor a tömeg körülvette a kozákokat, összeelegyedett, barátkozott velük, és rábírta őket arra, hogy visszaforduljanak. Vagy 10-én a Presznyán, amikor két munkáslány, akik egy tízezer főnyi tömegben vörös zászlót vittek, a szembejövő kozákok elé vetették magukat és odakiáltották: „Öljetek meg! élve nem adjuk oda a zászlót!” A kozákok zavarba jöttek és elvágtattak, a tömeg pedig utánuk kiáltotta: „Éljenek a kozákok!” A merészség és hősiesség e példáit örökre be kell vésni a proletariátus tudatába.

De vannak példák arra is, hogy elmaradtunk Dubaszov mögött. December 9-én a Bolsaja Szerpuhovszkaja utcán a Marseillaise-t éneklő katonák vonultak végig, hogy a felkelőkhöz csatlakozzanak. A munkások küldötteket menesztenek hozzájuk. Malahov nagysietve maga vágtat oda. A munkások elkéstek, Malahov jókor érkezett. Tüzes beszédet mondott, megingatta a katonákat, körülfogta őket dragonyosokkal, aztán bekísértette a kaszárnyába és ott bezáratta őket. Malahov meg tudott érkezni idejében, mi nem, noha felhívásunkra két nap alatt 150 000 ember kelt fel, s ezek meg tudtak volna szervezni, és meg is kellett volna, hogy szervezzék az utcai őrjáratokat. Malahov dragonyosokkal vette körül a katonákat, mi viszont nem vettük körül bombavetőinkkel a Malahovokat. Megtehettük volna ezt és meg is kellett volna tennünk, és a szociáldemokrata sajtó (a régi „Iszkra”) már régen rámutatott arra, hogy a felkelés idején kötelességünk kíméletlenül kiirtani a polgári és katonai parancsnokokat. Az, ami a Bolsaja Szerpuhovszkaja utcán történt, nagy vonásokban szemmelláthatólag megismétlődött a nyeszvizsszki és a krutyicki kaszárnya előtt is, akkor is, amikor a proletariátus a jekatyerinoszlavi ezred „kikapcsolására” tett kísérletet, amikor küldötteket menesztett Alekszandrovba az utászokhoz, amikor a Moszkvába irányított rosztovi tüzérséget visszavezényelték, amikor az utászokat Kolomnában lefegyverezték stb. Az ingadozó katonaság megnyeréséért folytatott harcban mi a felkelés pillanatában nem álltunk feladatunk magaslatán.

December kézzelfoghatóan igazolta Marxnak még egy mélyértelmű és az opportunisták által elfelejtett tételét, azt, hogy a felkelés művészet, és hogy e művészet fő szabálya — a vakmerőségig bátor, visszavonhatatlanul elszánt támadás. Nem sajátítottuk el eléggé ezt az igazságot. Nem tanultuk meg eléggé ezt a művészetet, a mindenáron való támadásnak ezt a szabályát, és nem eléggé tanítottuk meg rá a tömeget. Az elmulasztottakat most teljes erővel pótolnunk kell. Nem elegendő, ha a politikai jelszavak körül csoportosulunk, csoportosulnunk kell a fegyveres felkeléshez való viszonyt illetően is. Aki ellene van, aki nem készül rá, — azt könyörtelenül ki kell taszítanunk a forradalom híveinek sorából, ki kell taszítanunk a forradalom ellenségeihez, az árulókhoz vagy gyávákhoz, mert közeledik az a nap, amikor az események ereje és a harci helyzet arra kényszerít majd bennünket, hogy e szerint az ismertetőjel szerint vonjunk határt barát és ellenség között. Nem passzivitást kell prédikálnunk, nem azt, hogy egyszerűen „várjuk ki”, míg a katonaság „átáll”, — nem, meg kell kongatnunk az összes harangokat, hogy hirdessék a merész támadás, a fegyveres rajtaütés szükségességét, hirdessék azt, hogy e támadás során ki kell irtani az ellenség vezetőit és az ingadozó katonák megnyerése érdekében a legerélyesebb harcot kell vívni.

A harmadik nagy tanulság, melyet Moszkva adott nekünk, a felkelés taktikájára és a felkelés erőinek megszervezésére vonatkozik. A haditaktika a haditechnika színvonalától függ — ezt az igazságot Engels sokszor magyarázta és a marxisták szájába rágta. A haditechnika ma nem olyan, mint a XIX. század derekán volt. A tüzérség ellen tömeggel harcolni és barikádokat revolverekkel védelmezni esztelenség volna. S Kautskynak igaza volt, amikor azt írta, hogy Moszkva után ideje felülvizsgálnunk Engels következtetéseit, hogy Moszkva „új barikádtaktikát” vetett felszínre. Ez a taktika a partizánháború taktikája volt. Az e taktika által megkövetelt szervezet: mozgékony és rendkívül kicsiny, tízes, hármas, sőt kettes csoportok. Gyakran akadnak köztünk mostanában szociáldemokraták, akik kuncognak, amikor ötös és hármas csoportokról van szó. De a kuncogás csak arra jó, hogy kényelmesen szemet hunyjanak a modern haditechnika viszonyai között vívott utcai harc taktikájának és szervezetének új kérdésén. Olvassák el az urak a moszkvai felkelés leírását, és meg fogják érteni, milyen összefüggés van az „ötös csoportok” és az új „barikádtaktika”4 kérdése között.

Moszkva felszínre vetette ezt a taktikát, de korántsem fejlesztette ki, korántsem fejtette ki csak valamennyire is széles, valóban tömeges méretekben. Kevés volt a harcos, a munkástömeg nem kapott merész támadásokra buzdító jelszót, és nem is voltak merész támadásai, a partizánosztagok jellege túlságosan egyoldalú volt, fegyverük és módszereik elégtelenek voltak, a tömegek vezetésében való jártasság csaknem teljesen hiányzott belőlük. Mindezt pótolnunk kell és pótolni fogjuk úgy, hogy okulunk a moszkvai tapasztalatokon, terjesztjük ezeket a tapasztalatokat a tömegek között, és serkentjük a tömegek alkotóerejét ennek a tapasztalatnak a továbbfejlesztésére. S az a partizánháború, az a tömegterror, amely a decemberi események után Oroszországban mindenütt csaknem megszakítás nélkül folyik, kétségkívül segít majd megtanítani a tömegeket arra, hogy a felkelés pillanatában helyes taktikát alkalmazzanak. A szociáldemokráciának el kell ismernie és taktikájába bele kell foglalnia ezt a tömegterrort, persze úgy, hogy megszervezi és ellenőrzi azt, hogy alárendeli a munkásmozgalom és az általános forradalmi harc érdekeinek és feltételeinek, hogy kíméletlenül eltávolítja és elvágja a partizánháborúnak azt a „mezítlábas” elfajulását, amellyel olyan nagyszerűen és olyan kíméletlenül végeztek a moszkvaiak a felkelés napjaiban és a lettek a híres lett köztársaságok napjaiban.

A haditechnika a legutóbbi időben ismét újabb lépéseket tesz előre. A japán háború előhozta a kézigránátot. A fegyvergyár piacra dobta az önműködő fegyvert. Az egyiket is, a másikat is már sikerrel kezdik alkalmazni az orosz forradalomban, de még korántsem kielégítő mértékben. Fel tudjuk használni és fel is kell használnunk a technika tökéletesedését, meg kell tanítanunk a munkáscsoportokat arra, hogyan kell tömegesen bombát gyártani, segítenünk kell őket, valamint harci csoportjainkat abban, hogy ellássák magukat robbanó anyaggal, gyújtózsinórokkal és önműködő fegyverekkel. Ha a munkástömegek részt fognak venni a városi felkelésben, ha tömegtámadásokat fognak intézni az ellenség ellen, ha eltökélten és hozzáértően fognak harcolni a katonaság megnyeréséért, mely most, a duma után, Sveaborg és Kronstadt után még jobban ingadozik, ha biztosítjuk a falunak a közös harcban való részvételét — a következő országos fegyveres felkelésben miénk a győzelem!

Fejlesszük hát ki szélesebb körben munkánkat és tűzzük ki bátrabban feladatainkat, elsajátítva az oroszországi forradalom nagy napjainak tanulságait. Munkánk azon alapszik, hogy helyesen vesszük számba az osztályok érdekeit és az egész nép fejlődésének mai követelményeit. A proletariátusnak, a parasztságnak és a katonaságnak egyre nagyobb részét csoportosítjuk és fogjuk csoportosítani a cári hatalom megdöntésének és a forradalmi kormány által összehívandó alkotmányozó gyűlésnek a jelszava köré. A tömegek tudatának fejlesztése lesz továbbra is, mint eddig, egész munkánk alapja és fő tartalma. De ne felejtsük el, hogy ehhez az általános, állandó és alapvető feladathoz az olyan idők, mint amilyeneket Oroszország most él, újabb, különleges feladatokat fűznek. Ne váljunk szőrszálhasogatókká és filiszterekké, ne hárítsuk el magunktól a jelen pillanatnak e különleges feladatait, a harc jelenlegi formáinak e különleges feladatait az állandó, minden körülmények között és minden időben ránkháruló megmásíthatatlan kötelességekre való semmitmondó hivatkozással.

Gondoljunk arra, hogy közeledik a nagy tömegharc. Ez fegyveres felkelés lesz. Ennek a felkelésnek lehetőleg egyidőben kell lezajlania. A tömegeknek tudniok kell azt, hogy fegyveres, véres, elkeseredett harcba indulnak. Halálmegvetés legyen úrrá a tömegeken és biztosítsa a győzelmet. Az ellenség elleni támadásnak a lehető legerélyesebbnek kell lennie; a támadás, s ne a védelem legyen a tömeg jelszava, az ellenség kíméletlen kiirtása lesz a tömeg feladata; mozgékony és rugalmas harci szervezet épül majd ki; a katonaság ingadozó elemeit bevonjuk az aktív harcba. A tudatos proletariátus pártjának teljesítenie kell kötelességét ebben a nagy harcban.

„Proletarij” 2. sz. 1906. augusztus 29.

Lenin Művei. 4. kiad. 11. köt.
145—152. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“Írta: V. I. Lenin” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Az Orosz Szociáldemokrata Párt megalakulásától kezdve nem tekinthető klasszikus, európai értelemben vett munkáspártnak. Ennek oka az orosz elmaradottság, a félfeudális közállapot és a politikai banditizmus hagyománya. Nyugaton a szociáldemokrata mozgalom a szakszervezetekre épült és a munkásérdekek érvényesítését szolgálta. Oo-ban tiltott volt a szervezkedés, a változást akarók – lényegében anarchista értelmiségiek- titkos társaságokba szerveződtek és terrorista eszközökkel, merényletekkel akartak célt elérni. Egy ilyen csoportosulásnak, a Népakaratnak (Narodnaja Volja) volt a vezetője Lenin bátyja is, akit 1887-ben kivégeztek, a III. Sándor cár elleni merényletkísérlet szervezéséért.
    A „forradalmi” barbárság és az ilyen mondatok: „a felkelés idején kötelességünk kíméletlenül kiirtani a polgári és katonai parancsnokokat” „ne a védelem legyen a tömeg jelszava, az ellenség kíméletlen kiirtása lesz a tömeg feladata” nem előzmények nélküli megnyilvánulások. Egyben jelzik, sejtetik a bekövetkezett jövőt, a patologikus hatalomgyakorlást.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com