Címke: ideológia

Vitás kérdések a nyílt párt és a marxisták

I. Az 1908. évi határozat

Sok munkás szerint az a harc, amely a „Pravda” és a „Lucs” közt folyik, szükségtelen és alig-alig érthető. Természetes, hogy a lapok egyes számaiban, egyes, néha meglehetősen részletjellegű kérdésekről szóló vitacikkek nem adnak teljes képet a harc tárgyáról és tartalmáról. Ez az oka a munkások jogos elégedetlenségének.

Pedig a likvidátorság kérdése, amely körül a harc folyik, ma a munkásmozgalom egyik legfontosabb és legégetőbb kérdése. Nem lehet öntudatos munkás az, aki nem ismerkedett meg alaposan ezzel a kérdéssel, aki nem alkotott magának határozott véleményt róla. Az a munkás, aki önállóan akarja eldönteni saját pártjának sorsát, nem fogja magát kivonni a vitából még akkor sem, ha a vita az első pillantásra nem egészen érthető, hanem komolyan keresi majd és meg is találja az igazságot.

Hogyan keressük meg az igazságot? Hogyan igazodjunk el az egymásnak ellentmondó nézetek és állítások között?

Minden értelmes ember megérti, hogy ha valamely tárgy körül heves harc folyik, akkor az igazság megállapítása céljából nem szabad a vitázok kijelentéseire szorítkozni, hanem magunknak kell megvizsgálnunk a tényeket és az okmányokat, magunknak kell megállapítanunk, vannak-e tanúvallomások és megbízhatók-e ezek a vallomások?

Nem vitás, hogy ezt nem mindig könnyű megtenni. Sokkal „könnyebb” egyszerűen elhinni azt, amit éppen hall az ember, ami éppen a fülünkbe jut, amiről „nyíltabban” kiabálnak stb. Csakhogy azokat, akik megelégszenek ezzel, „könnyű fajsúlyú”, pehelysúlyú embereknek hívják, és senki sem veszi őket komolyan. Bizonyos önállóan végzett munka nélkül egyetlen komoly kérdésben sem lehet rájönni az igazságra, és aki fél a munkától, az önmagát fosztja meg attól a lehetőségtől, hogy meglelje az igazságot.

Ezért csak azokhoz a munkásokhoz fordulunk, akik nem félnek ettől a munkától, akik elhatározták, hogy önállóan igazodnak el a dologban és arra törekszenek, hogy megtalálják a tényeket, az okmányokat, a tanúvallomásokat.

Mindenekelőtt az a kérdés merül fel, hogy mi a likvidátorság? Honnan ered ez a szó, mit jelent?

A „Lucs” azt mondja, hogy a pártban fellépő likvidátor irányzat, azaz a párt feloszlatása, szétrombolása, a pártról való lemondás csupán rosszakaratú koholmány. Ezt, úgymond, a „frakciós” bolsevikok találták ki a mensevikek ellen!

A „Pravda” azt mondja, hogy az egész párt több mint négy esztendeje elítéli a likvidátorságot és harcol ellene.

Kinek van igaza? Hogy derítsük ki az igazságot?

Nyilvánvalóan ez az egyetlen mód: tényeket és okmányokat kell keresni a pártnak a legutóbbi négy évet felölelő, 1908-tól 1912-ig terjedő történetéből, amikor a likvidátorok véglegesen elszakadtak a párttól.

Éppen ez a négy év, amikor a mostani likvidátorok még benn voltak a pártban, a legfontosabb időszak annak a megvizsgálása szempontjából, hogy honnan és hogyan keletkezett a likvidátorság fogalma.

Ebből elsősorban ez az alapvető következtetés vonható le: aki a likvidátorságról beszél, és megkerüli a párt 1908—1911-es éveinek tényeit és okmányait, az elrejti az igazságot a munkások elől.

Melyek ezek a tények és melyek ezek a pártokmányok?

Mindenekelőtt az a párthatározat, amelyet 1908 decemberében hoztak. A munkásoknak, ha nem akarják, hogy úgy bánjanak velük, mint a gyerekekkel, akiket mesékkel és mendemondákkal traktálnak, meg kell kérdezniök tanácsadóikat, vezetőiket vagy képviselőiket, hogy volt-e párthatározat a likvidátorságról 1908 decemberében és miről szól ez a határozat?

Ez a határozat elítéli a likvidátorságot és megmagyarázza, hogy az micsoda.

A likvidátorság „a pártbeli értelmiség bizonyos részének arra irányuló kísérlete, hogy likvidálják” (azaz feloszlassák, szétrombolják, megszüntessék, felszámolják) „a párt meglevő szervezetét, és minden áron legális” (azaz törvényes, „nyílt”) „keretek közt működő formátlan egyesüléssel cseréljék fel, még akkor is, ha ezért nyilvánvalóan le kell mondani a párt programjáról, taktikájáról és hagyományairól” (azaz korábbi tapasztalatairól).

Így hangzott a pártnak több mint négy évvel ezelőtt hozott határozata a likvidátorságról.

Ebből a határozatból világosan látható, hogy mi a likvidátorság lényege, hogy miért ítélik el. A lényeg a „földalatti mozgalomról” való lemondás, a földalatti mozgalom likvidálása, felcserélése a minden áron törvényes keretek közt működő formátlan egyesüléssel. Következésképpen a párt korántsem a legális (törvényes keretek közt folyó) munkát, egyáltalában nem e munka szükségszerűségének hangsúlyozását ítéli el. A párt elítéli — mégpedig feltétlenül — a régi párt felcserélését egy pártnak nem nevezhető, formátlan, „nyílt” valamivel.

A párt nem létezhet, ha nem védelmezi létét, ha nem harcol feltétlenül azok ellen, akik likvidálják, megsemmisítik, nem ismerik el, akik megtagadják. Ez magától értetődik.

Annak, aki a fennálló pártról valami újnak az érdekében lemond, ezt kell mondani: próbáljátok meg, építsetek új pártot, de a régi, a mai, a fennálló párt tagjai nem lehettek. Ez a párt 1908 decemberében hozott határozatának értelme, és nyilvánvaló, hogy a párt fennállásának kérdésében más határozatot nem is hozhattak.

A likvidátorságot természetesen eszmei kapcsok fűzik a renegátsághoz, a programról és a taktikáról való lemondáshoz, az opportunizmushoz.Erre utal is a fent idézett határozat befejezése. A likvidátorság azonban nem csak opportunizmus. Az opportunisták a pártot helytelen, burzsoá útra, a liberális munkáspolitika útjára vezetik, de nem mondanak le magáról a pártról, nem likvidálják. A likvidátorság olyan opportunizmus, amely egészen a pártról való lemondásig megy el. Magától értetődik, hogy a párt nem létezhet úgy, hogy magában foglalja azokat, akik nem ismerik el létezését. Nem kevésbé érthető az is, hogy a földalatti munkáról való lemondás a mai körülmények között egyértelmű a régi pártról való lemondással.

Kérdés, hogyan fogják fel a likvidátorok a pártnak ezt az 1908. évi határozatát?

Ez a kérdés veleje, ez a likvidátorok őszinteségének és politikai becsületességének próbaköve.

Senki sem fogja tagadni közülük azt a tényt — ha csak el nem ment az esze —, hogy a pártnak volt ilyen határozata, és hogy ezt a határozatot nem vonták vissza.

De a likvidátorok köntörfalaznak: vagy megkerülik a kérdést, és elhallgatják a munkások előtt a párt 1908. évi határozatát, vagy azt kiáltozzák (nem ritkán szidalmak kíséretében), hogy ezt a határozatot a bolsevikok fogadtatták el.

A szidalmak azonban csupán a likvidátorok gyengeségét árulják el. Van olyan párthatározat, amelyet a mensevikek fogadtattak el — például a municipalizálásról szóló határozat, amelyet Stockholmban szavaztak meg 1906-ban. Ez közismert tény. Sok bolsevik nem ért egyet ezzel a határozattal. De senki sem tagadja közülük, hogy ez párthatározat. Ugyanilyen párthatározat a likvidátorságról szóló 1908. évi határozat is. Minden csűrés-csavarás ebben a kérdésben csak annyit jelent, hogy meg akarják téveszteni a munkásokat.

Aki nemcsak szavakban akarja elismerni a pártot, az nem tűr semmi csűrés-csavarást, és kibogozza az igazságot a likvidátorság kérdésében hozott párthatározatról. Ehhez a határozathoz 1909 óta az összes párthű mensevikek csatlakoztak, Plehanovval az élükön, aki a „Dnyevnyik” c. kiadványában és sok más marxista munkában több ízben és teljesen félreérthetetlenül kifejtette, hogy nem maradhat a pártban az, aki likvidálja a pártot.

Plehanov mensevik volt és az is marad. Tehát a likvidátorok szokásos hivatkozásai az 1908-as párthatározat „bolsevik” jellegére kétszeresen helytelenek.

Minél többet szidják Plehanovot a likvidátorok a „Lucs”-ban vagy a „Nasa Zarjá”-ban, annál világosabb, hogy a likvidátoroknak nincs igazuk, hogy lármával, ordítozással és botránnyal törekszenek elhomályosítani az igazságot. Az újoncot néha sikerül ilyen módszerekkel rögtön elkábítani, a munkások azonban mégis maguk is eligazodnak majd és hamarosan kézlegyintéssel intézik el a szidalmakat.

Szükséges-e a munkásegység? Szükséges.

Lehetséges-e a munkásegység a munkásszervezet egysége nélkül? Világos, hogy lehetetlen.

Mi gátolja a munkáspárt egységét? A likvidátorság körüli viták.

Tehát a munkásoknak el kell igazodniok ezekben a vitákban, hogy maguk döntsék el pártjuk sorsát és helytálljanak érte.

Ehhez az első lépés: meg kell ismerkedni a likvidátorságról szóló első párthatározattal. Ezt a határozatot a munkásoknak pontosan ismerniük kell és figyelmesen át kell gondolniok, félretéve minden olyan kísérletet, amelynek célja a kérdés megkerülése vagy mellékvágányra terelése. Minden munkás, miután átgondolta ezt a határozatot, kezdi majd érteni, mi a likvidátorság kérdésének lényege, miért olyan fontos és olyan „fájó” ez a kérdés, miért vetődik fel minduntalan ez a kérdés a párt előtt a reakció időszakának több mint négy esztendeje óta.

A következő cikkben a pártnak a likvidátorságról szóló másik fontos határozatát fogjuk megvizsgálni, amelyet körülbelül három és fél évvel ezelőtt hoztak, azután pedig áttérünk azokra a tényekre és okmányokra, amelyek megszabják, hogyan áll ma a kérdés.

II. Az 1910. évi határozat

Első cikkünkben („Pravda” 289. sz.) idéztük az első és alapvető okmányt, amellyel meg kell ismerkedniök azoknak a munkásoknak, akik a jelenlegi vitákban ki akarják kutatni az igazságot, mégpedig: a párt 1908. decemberi határozatát a likvidátorságról.

Most idézni fogjuk és megvizsgáljuk a pártnak egy másik, nem kevésbé fontos határozatát ugyanerről a kérdésről, amelyet három és fél évvel ezelőtt, 1910 januárjában fogadtak el. Azért van különös jelentősége ennek a határozatnak, mert egyhangúlag fogadták el: az összes bolsevikok kivétel nélkül, azután az összes úgynevezett vperjodisták és végül (ez a legfontosabb) kivétel nélkül az összes mensevikek és a jelenlegi likvidátorok, valamint az összes „nemzetiségi” (azaz zsidó, lengyel és lett) marxisták.

Idézzük e határozat legfontosabb részének teljes szövegét:

„A szociáldemokrata mozgalomnak a polgári ellenforradalom korszakában kialakult történelmi helyzete elkerülhetetlenül maga után vonja — mint a proletariátusra gyakorolt polgári befolyás megnyilatkozásait — egyrészről az illegális szociáldemokrata párt tagadását, szerepének és jelentőségének lekicsinylését, a forradalmi szociáldemokrácia programba vágó és taktikai feladatainak és jelszavainak megcsonkítására irányuló kísérleteket stb.; másrészt maga után vonja a szociáldemokrácia dumabeli munkájának és a legális lehetőségek kihasználásának tagadását, mind az egyik, mind a másik jelentőségének megnemértését, azt, hogy a forradalmi szociáldemokrata taktikát nem képesek a mai helyzet sajátszerű történelmi feltételeihez alkalmazni stb.

Ilyen körülmények között a szociáldemokrata taktika elválaszthatatlan eleme mindkét elhajlás leküzdése, mégpedig a szociáldemokrata munkának a proletár osztályharc minden területén való kiszélesítése és elmélyítése, valamint eme elhajlások veszélyes voltának megmagyarázása útján.”

Ebből a határozatból világosan látható, hogy három és fél évvel ezelőtt az összes marxistáknak, akik kivétel nélkül az összes áramlatokat képviselték, egyhangúlag el kellett ismerniök a marxista taktikától való két elhajlást. Mindkét elhajlást veszélyesnek ismerték el. Mindkét elhajlást nem a véletlennel, nem egyes személyek rosszakaratával magyarázták, hanem a munkásmozgalom „történelmi helyzetével” korunkban.

Sőt. A párt egyhangú határozata rámutat ezeknek az elhajlásoknak az osztályeredetére és osztályjelentőségére. Mert a marxisták nem érik be a bomlás és züllés puszta és tartalmatlan megállapításával. Valamennyien látják, hogy a demokrácia és a szocializmus sok hívének fejében bomlás, hitetlenség, csüggedés, tanácstalanság uralkodik. Nem elég ezt elismerni. Meg kell érteni, mi az osztályeredete a ziláltságnak, a bomlásnak, milyen nemproletár környezetből jövő osztályérdekek táplálják a proletariátus barátai közt uralkodó „zűrzavart”.

És a párt határozata három és fél évvel ezelőtt válaszolt erre a fontos kérdésre: a marxizmustól való elhajlásokat „a burzsoá ellenforradalom”, „a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás” szüli.

Mik ezek az elhajlások, amelyek azzal fenyegetnek, hogy a burzsoázia befolyása alá juttatják a proletariátust? Az egyik ilyen elhajlás, amely kapcsolatban van a „vperjodizmussal” és abból áll, hogy elvetik a szociáldemokratáknak a dumában kifejtett munkáját s a legális lehetőségek felhasználását, csaknem teljesen eltűnt. Oroszországban a szociáldemokraták közül senki sem hirdeti többé ezeket a téves, nem marxista nézeteket. A „vperjodisták” (köztük Alekszinszkij és mások) elkezdtek dolgozni a „Pravdá”-ban a párthű mensevikekkel együtt.

A másik elhajlás viszont, amelyre a párt határozata utal, nem más, mint a likvidátorság. Ez kitűnik az illegalitás „elvetésére”, szerepének és jelentőségének „lebecsülésére” vonatkozó utalásokból. Végül van egy teljesen pontos okmányunk, amelyet három évvel ezelőtt hoztak nyilvánosságra, és amelyet senki meg nem cáfolt, olyan okmány, amely az összes „nemzetiségi” marxistáktól és Trockijtól (olyan tanúktól, akiknél jobbat el sem tudnak képzelni a likvidátorok) ered; ez az okmány nyíltan kijelenti, hogy „lényegében kívánatos volna a határozatban említett áramlatot, amely ellen harcolni kell, likvidátor áramlatnak nevezni”…

Ez tehát az a rendkívül fontos és alapvető tény, amelyet ismernie kell mindenkinek, aki a jelenlegi vitákban el akar igazodni: három és fél évvel ezelőtt a párt a likvidátorságot egyhangúlag a marxizmustól való „veszélyes” elhajlásnak ismerte el, amely ellen küzdeni kell, amely „a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyást” fejezi ki.

A demokráciaellenes, általában ellenforradalmi hangulatú burzsoázia érdekei a proletariátus régi pártjának likvidálását, feloszlatását követelik. A burzsoázia minden úton-módon terjeszt és támogat minden olyan eszmét, amely a munkásosztály pártjának likvidálására irányul. A burzsoázia arra törekszik, hogy a munkásosztály lemondjon régi feladatairól, hogy „megcsonkítsa”, megnyesse, megnyirbálja, elsikkassza ezeket a feladatokat, hogy megbéküljön és egyességet kössön a Puriskevicsekkel és társaikkal, ahelyett, hogy határozottan hatalmuk alapjának megsemmisítésére törekednék.

A likvidátorság nem egyéb, mint a lemondás és a renegátság burzsoá eszméjének érvényesítése a proletariátus soraiban.

Ez a likvidátorság osztályjelentősége, amelyre három és fél évvel ezelőtt a párt rámutatott egyhangú határozatával. Ebben látja az egész párt a likvidátorság mélységesen káros és veszedelmes voltát, a munkásmozgalomra, a munkásosztály önálló (tettekben, nem pedig szavakban önálló) pártjának tömörülésére gyakorolt pusztító hatását.

A likvidátorság nemcsak a munkásosztály régi pártjának likvidálása (azaz feloszlatása, szétrombolása), a likvidátorság azon kívül a proletariátus osztályönállóságának szétrombolása, öntudatának burzsoá eszmékkel való megmételyezése.

Szemléletesen fogjuk megmagyarázni a likvidátorságnak ezt az értékelését a következő cikkben, amelyben teljes egészében idézzük majd a likvidátor „Lucs” legfontosabb elmefuttatásait. Most pedig röviden összegezzük az elmondottakat: általában a „lucsistáknak”, s különösen F. Dan és Potreszov úréknak az a kísérlete, hogy a dolgot úgy állítsák be, mintha az egész „likvidátorság” koholmány volna, megdöbbentően hazug csűrés-csavarás, amely a „Lucs” olvasóinak teljes tájékozatlanságára számít. A valóság az, hogy a párt 1908-as határozatán kívül van a pártnak egy 1910-ben egyhangúlag hozott határozata is, amely kimerítően értékeli a likvidátorságot mint a proletár úttól való burzsoá elhajlást, amely végzetes és veszedelmes a munkásosztályra. Ezt a párt adta értékelést csak a munkásosztály ellenségei képesek rejtegetni vagy megkerülni.

III. A likvidátorok állásfoglalása
az 1908. és 1910. évi határozatokkal szemben

Az előző cikkben („Pravda” 95. (299.) sz.) idéztük annak az egyhangúlag hozott párthatározatnak pontos szövegét, amely a likvidátorságra mint a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás megnyilvánulására vonatkozik.

Ezt a határozatot, mint mondottuk, 1910 januárjában hozták. Nézzük meg most azoknak a likvidátoroknak a magatartását, akik most azt merik állítani, hogy nem is volt és nincs is semmiféle likvidátorság.

1910 februárjában az akkor éppen, hogy megindult „Nasa Zarja” c. folyóirat 2. számában Potreszov úr egyenesen azt írta, hogy „a párt, mint intézmények teljes és szervezett hierarchiája” (azaz lépcsőzete vagy rendszere) „nincs”, és nem lehet likvidálni azt, „ami a valóságban már nincs meg mint szervezett egész” (lásd „Nasa Zarja” 1910. 2. sz. 61. old.).

S ezt a párt egyhangú határozata után egy hónappal mondták, vagy talán még annyi idő sem telt el azóta!!

1910 márciusában pedig a likvidátoroknak egy másik folyóirata, — melynek ugyanazok a munkatársai: Potreszov, Dan, Martinov, Jezsov, Martov, Levickij és társai — mégpedig a „Vozrozsgyenyije” hangsúlyozta és népszerű nyelven megmagyarázta Potreszov úr szavait:

„Nincs mit likvidálni és — tesszük hozzá mi (azaz a „Vozrozsgyenyije” szerkesztősége) — e hierarchia régi földalatti alakjában való felújításának álma egyszerűen káros, reakciós utópia, amely nem jelent egyebet, mint azt, hogy a valamikor a legnagyobb valóságérzékkel rendelkező párt képviselői elvesztették politikai érzéküket” („Vozrozsgyenyije”, 1910. 5. sz. 51. old.).

Párt nincs és a párt helyreállítása káros utópia — ezek világos és határozott szavak. Ez világos és nyílt lemondás a pártról. Azok mondtak le róla (és szólították fel erre a munkásokat is), akik elvetették az illegalitást és nyílt pártról „álmodoztak”.

Az illegalitásnak ezt a megtagadását teljesen határozottan és nyíltan támogatta még P. B. Akszelrod 1912-ben a „Nyevszkij Golosz”-ban (1912. 6. sz.) is, a „Nasa Zarjá”-ban is (1912. 6. sz.).

„Ilyen helyzetben «frakciónélküliségről» beszélni — írta P. B. Akszelrod — struccpolitika… vagyis önmagunk és mások ámítása …” „A frakciók formális megalakítása és a frakciós tömörülés egyenesen kötelessége és halaszthatatlan ügye a pártreform, jobban mondva a pártforradalom híveinek.”

Akszelrod tehát egyenesen a pártforradalom, azaz a régi párt megsemmisítése és egy új párt megalakítása mellett száll síkra.1913-ban a „Lucs” 101. számában egy aláírás nélkül megjelent szerkesztőségi vezércikk nyíltan kimondta, hogy „munkáskörökben itt-ott határozottan élénkül és erősödik az illegalitás iránti rokonszenv”, s hogy ez „szomorú tény”. E cikk írója, L. Szedov maga is beismerte, hogy cikke még a „Lucs” taktikájának hívei között is „elégedetlenséget keltett” („Nasa Zarja”, 1913. 3. sz. 49. old.). Emellett maga Szedov olyan magyarázatokat adott, hogy azok újabb elégedetlenséget keltettek, megint csak a „Lucs” egyik híve, — An részéről, aki a „Lucs” 181. számában Szedov ellen ír. An tiltakozik Szedovnak az ellen az állítása ellen, hogy „az illegalitás akadálya mozgalmunk politikai kialakulásának, a szociáldemokrata munkáspárt felépítésének”. An kineveti Szedovot, aki „határozatlan” abban a kérdésben, kívánatos-e az illegalitás.

A „Lucs” szerkesztősége An cikkéhez hosszú utószót fűzött, amelyben Szedov mellett foglal állást, minthogy az a véleménye, hogy An-nak „nincs igaza L. Szedovról szóló bírálatában”.

A megfelelő helyen elemezni fogjuk a „Lucs” szerkesztőségének érvelését, magának An-nak likvidátori hibáit is. Most nem erről van szó. Most gondosan értékelnünk kell az általunk idézett okmányokból folyó alapvető és fő következtetéseket.

Az egész párt 1908-ban is, 1910-ben is elítéli és elveti a likvidátorságot, részletesen és érthetően megmagyarázza, hogy mi az osztályforrása, és miért veszélyes ez az áramlat. Az összes likvidátor újságok és folyóiratok a „Vozrozsgyenyije” (1909 — 1910), a „Nasa Zarja” (1910-1913), a „Nyevszkij Golosz” (1912) és a „Lucs” (1912-1913), a párt leghatározottabb, sőt egyhangú határozatai után valamennyien olyan gondolatokat és érveket ismételgetnek, melyekből nyilvánvalóan kiütközik a likvidátorság.

Ezeknek az érveknek, ennek a prédikációnak még a „Lucs” hívei is kénytelenek ellentmondani. Ez tény. Következésképpen az, aki a likvidátorok elleni „hajszáról” óbégat, mint Trockij, Szemkovszkij és a likvidátorság sok más pártfogója, egyenesen lelkiismeretlenül cselekszik, mert ez az igazságot felháborító módon meghamisítja.

Az igazság, amelyet az általam idézett több mint öt évről (1908—1913) szóló okmányok bizonyítanak, az, hogy a likvidátorok megcsúfolva a párt összes határozatait, továbbra is gyalázzák a pártot, azaz az „illegalitást”, és uszítanak ellene.

Ezt az igazságot kell minden munkásnak, aki maga akar komolyan eligazodni a párt vitás és fájó kérdéseiben, aki maga akarja eldönteni ezeket a kérdéseket, — minden munkásnak legelsősorban ezt az igazságot kell magáévá tenni, és ezért önállóan hozzá kell látnia a párt fentebb idézett határozatainak és a likvidátorok érvelésének tanulmányozásához és megvizsgálásához. Csak az érdemli meg a párttag és a munkáspárt megalkotójának nevét, aki figyelmesen tanulmányozza, végiggondolja és önállóan dönti el pártjának kérdéseit és sorsát. Nem lehet közömbös számunkra az a kérdés, hogy a párt „bűnös”-e a likvidátorok elleni „hajszában” (azaz túlélés és igazságtalan támadásokban), vagy a likvidátorok bűnösök a párt határozatainak nyílt megsértésében, abban, hogy konokul hirdetik a párt likvidálását, azaz szétrombolását.

Világos, hogy a párt nem állhat fenn, ha nem harcol teljes erővel azok ellen, akik szét akarják rombolni.

Miután idéztük azokat az okmányokat, amelyek ezzel az alapvető kérdéssel kapcsolatosak, a következő cikkben a „nyílt párt” hirdetésének eszmeitartalmát fogjuk értékelni.

IV. A likvidátorság osztályértelme

Az előző cikkekben („Pravda” 289, 299. és 314. sz.) kimutattuk, hogy az összes marxisták 1908-ban is, 1910-ben is visszavonhatatlanul elítélték a likvidátorságot, mint a múlt megtagadását. A marxisták megmagyarázták a munkásosztálynak, hogy a likvidátorság a burzsoá befolyás érvényesítése a proletariátus soraiban. Az összes likvidátor kiadványok pedig, 1909-től 1913-ig, égbekiáltó módon megszegték és tovább is megszegik a marxisták határozatait.

Nézzük meg a „nyílt munkáspárt” vagy a „harc a nyílt pártért” jelszavát, amelyet mindmáig védelmeznek a likvidátorok a „Lucs”-ban és a „Nasa Zarjá”-ban.

Marxista, proletár jelszó-e ez, vagy liberális, polgári jelszó?

Erre a kérdésre a feleletet nem a likvidátorok vagy egyéb csoportok hangulatában és terveiben kell keresni, hanem a mai Oroszország társadalmi erőviszonyainak elemzésében. A jelszavak jelentését nem szerzőik szándékai határozzák meg, hanem az ország összes osztályainak erőviszonyai.

A jobbágytartó földbirtokosok az ő „bürokráciájukkal” egyetemben ellenségei a politikai szabadság szellemében történő bárminő változásnak. Ez érthető. A burzsoáziának egy elmaradt és félfeudális országban gazdasági helyzeténél fogva feltétlenül szabadságra kell törekednie. A burzsoázia azonban jobban fél a nép aktivitásától, mint a reakciótól. Ezt az igazságot különösen szemléltetően mutatta meg az 1905-ös év; a munkásosztály nagyszerűen megértette s csak az opportunista és a félliberális intellektuelek nem értették meg.

A burzsoázia liberális és ellenforradalmi. Innen ered hovatovább nevetségesen erőtlen és szánalmas reformizmusa. Reformokról szóló álmok — és félelem a feudálisokkal való komoly leszámolástól, akik nemcsak nem hoznak be reformokat, hanem a már megvalósítottakat is visszavonják. Reformokat hirdetnek és félnek a népmozgalomtól. Iparkodnak visszaszorítani a feudálisokat — és félnek attól, hogy elvesztik ezek segítségét, félnek attól, hogy elvesztik saját kiváltságaikat. Ezen az osztályviszonylaton épül fel a június 3-i rendszer, amely teljhatalmat ad a feudálisoknak és kiváltságokat a burzsoáziának.

A proletariátus osztályhelyzeténél fogva teljesen meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy kiváltságokon „osztozkodjék” vagy féljen attól, hogy bárki is elveszti kiváltságait. Ezért a proletariátus előtt teljesen idegen a kicsinyesen önző, szánalmas és ostoba reformizmus. A paraszttömeg pedig, amely egyfelől végtelenül elnyomott és kiváltságok helyett éhínséget lát maga előtt, másfelől feltétlenül kispolgári — elkerülhetetlenül ingadozik a liberálisok és a munkások között.

Ez az objektív helyzet.

Ebből a helyzetből nyilvánvalóan az következik, hogy a nyílt munkáspárt jelszava, osztályeredetét tekintve, az ellenforradalmi liberálisok jelszava. Reformizmuson kívül semmi sincs benne; — még csak célzás sincs arra, hogy a proletariátus, az egyetlen teljesen demokratikus osztály felismeri azt a feladatát, hogy harcoljon a liberálisok ellen a demokrácia egész táborára kiterjedő befolyásért; — még csak a gondolata sincs meg annak, hogy megszüntessék magát az alapját a feudálisok, a „bürokrácia” stb. bármiféle kiváltságainak; — szó sincs benne a politikai szabadság és a demokratikus alkotmány közös pilléreiről; — ezzel szemben van benne hallgatólagos lemondás a régiről, következésképpen renegátság és a munkáspárt feloszlatása (likvidálása).

Rövidebben: ez a jelszó egy ellenforradalmi korszakban éppen azt hirdeti a munkások közt, amit a liberális burzsoázia a maga körében végrehajt. Ezért, ha a likvidátorok nem volnának, az okos progresszista polgárnak intellektueleket kellene keresnie vagy felbérelnie arra, hogy ezeket az eszméket elterjesszék a munkásosztály körében!

Csak fejvesztett emberek hasonlíthatják össze a likvidátorok szavait a likvidátorok indítóokaival. A likvidátorok szavait a liberális burzsoázia tetteivelés objektív helyzetével kell összehasonlítani.

Nézzük meg ezeket a tetteket. 1902-ben a burzsoázia az illegalitás mellett foglal állást. A burzsoázia kiküldi Sztruvét, hogy adja ki a földalatti „Oszvobozsgyenyijé”-t. Mikor a munkásmozgalom október 17-éhez vezet, a liberálisok és a kadetok sutba dobják az illegalitást, majd lemondanak róla, szükségtelennek, esztelenségnek, bűnnek és istentelenségnek nyilvánítják („Vehi”). Illegalitás helyett a liberális burzsoázia körében megindul a nyílt pártért való harc. Ez történelmi tény, amelyet megerősítenek a kadetok (1905—1907) és progresszisták (1913) szakadatlan legalizálási kísérletei.

A kadetoknál „nyílt munkáról és annak titkos megszervezéséről” van szó; A. Vlaszov, a jámbor, vagyis öntudatlan likvidátor csak „saját szavaival” mondta el a kadetok tetteit.

Miért mondtak le a liberálisok az illegalitásról, és miért fogadták el a „harc a nyílt pártért” jelszót? Talán azért, mert Sztruve áruló? Dehogy. Éppen ellenkezőleg. Sztruve azért fordított köpönyeget, mert az egész burzsoázia ezt tette. Mégpedig azért: 1) mert már 1905. december 11-én is kiváltságokat kapott, sőt 1907. június 3-án megkapta a megtűrt ellenzék szerepét; 2) mert halálosan megrémült a népmozgalomtól. A „harc a nyílt pártért” jelszó a „magas politika” nyelvéről egyszerű és közérthető nyelvre lefordítva ezt jelenti:

— Földbirtokos urak! ne gondoljátok, hogy mi ki akarunk kergetni benneteket a világból. Nem. Csak egy kicsit húzódjatok odébb, hogy mi, burzsoák is leülhessünk (nyílt párt) — ez esetben ötszörte „okosabban”, ravaszabbul, „tudományosabban” fogunk benneteket védelmezni, mint a Tyimoskinok és a Szabler-féle szentatyák.

A „harc a nyílt pártért” jelszót a kadetokat utánozva elfogadták a kispolgárok, a narodnyikok is. 1906 augusztusában Pesehonov úr és a „Russzkoje Bogatsztvo” egész kompániája lemond az illegalitásról, kihirdeti a „nyílt pártért való harcot”, törli programjukból a következetesen demokratikus, „földalatti” jelszavakat.

Ezek a kispolgárok, a „széles és nyílt pártról” szóló reformista fecsegéseik eredményeképpen — és ez mindenki számára nyilvánvaló —, teljesenpárt nélkül, minden tömegkapcsolat nélkül maradtak, a kadetok pedig már nem is álmodoznak ilyen kapcsolatról.

Így, és csakis így, az osztályok helyzetének elemzése útján, az ellenforradalom általános történetén át lehet eljutni a likvidátorság megértéséhez. A likvidátorok kispolgári intellektuelek, akiket a burzsoázia kiküldött, hogy liberális feslettséget vigyenek a munkások soraiba. A likvidátorok a marxizmus árulói és a demokrácia árulói. A „harc a nyílt pártért” jelszava náluk (mint a liberálisoknál is, a narodnyikoknál is) a múlt megtagadásának és a munkásosztállyal való szakításnak álcázása. Ez tény, melyet bebizonyítottak a IV. duma munkáskúriájának választásai és a „Pravda” c. munkásújság keletkezésének története. A tömegekkel való kapcsolat mindenki számára nyilvánvalóan csak azoknál van meg, akik nem tagadták meg a múltat, és kizárólag a múlt szellemében, annak megerősítésére, megszilárdítására és fejlesztésére használták fel a „nyílt munkát” és az összes „lehetőségeket”.

A június 3-i rendszer korszakában ez nem is lehetett másképp.

Hogy a likvidátorok (azaz liberálisok) hogyan „nyirbálták meg” a programot és a taktikát, arról a következő cikkben lesz szó.

V. A „harc a nyílt pártért” jelszava

Az előző cikkben („Pravda” 122. sz.) megvizsgáltuk a „nyílt párt” vagy a „harc a nyílt pártért” jelszó objektív, azaz az osztályviszonyok által meghatározott jelentését. Ez a jelszó szolgaian megismétli a burzsoázia taktikáját, és a burzsoázia szempontjából helyesen fejezi ki a burzsoáziának a forradalomról való lemondását vagy ellenforradalmiságát. Vizsgáljunk meg néhány, a likvidátoroknál különösen gyakori kísérletet, amellyel védeni igyekeznek a „harc a nyílt pártért” jelszavát. Majevszkij is, Szedov is, Dan is és az összes „lucsisták” igyekeznek összekeverni a nyílt pártot a nyílt munkával vagy tevékenységgel. Ez az összekeverés egyenesen szofisztika, játék, az olvasó félrevezetése.

Először is a szociáldemokraták nyílt tevékenysége az 1904-től 1913-ig terjedő időszakban: tény. A nyílt párt: intellektuelek frázisa, amely a pártról való lemondást leplezi. Másodszor, a párt nem egyszer elítélte a likvidátorságot, azaz a nyílt párt jelszavát. A párt azonban nemcsak nem ítélte el a nyílt tevékenységet, hanem ellenkezőleg, azokat ítélte el, akik ezt a tevékenységet elhanyagolják vagy lemondanak róla. Harmadszor, az 1904—1907-es években valamennyi szociáldemokrata különösen nagymértékben tevékenykedett nyíltan. De a szociáldemokratáknak egyetlen áramlata, egyetlen frakciója sem adta ki ekkor a „harc a nyílt pártért” jelszavát!

Ez történelmi tény. Ezen el kell gondolkodniok azoknak, akik meg akarják érteni a likvidátorságot.

Gátolta-e az 1904—1907-es évi nyílt tevékenységet az, hogy nem adtuk ki a „harc a nyílt pártért” jelszavát? Cseppet sem.

Miért nem merült fel a szociáldemokraták fejében akkor ilyen jelszó? Éppen azért, mert akkor még nem garázdálkodott az ellenforradalom, amely a szociáldemokraták egy részét szélső opportunizmusba sodorta. Akkor nagyon is világos volt, hogy a „harc a nyílt pártért” jelszava opportunista frázis, lemondás az „illegalitásról”.

Igyekezzenek hát, uraim, mélyére hatolni e történelmi fordulat értelmének: az 1905-ös korszakban, amikor csodálatosan fejlett nyílt tevékenység folyik, nincs olyan jelszó, hogy „harc a nyílt pártért”; az ellenforradalom korszakában, a nyílt tevékenység gyengébb fejlettsége mellett, a szociáldemokraták egy része körében (a burzsoázia nyomán) megjelenik az „illegalitásról” való lemondás és a „harc a nyílt pártért” jelszava.

Hát homályos lehet-e még egy ilyen fordulat értelme és osztályértelme?

Végül a negyedik és legfőbb körülmény. Kétféle, két homlokegyenest ellentétes irányú nyílt tevékenység lehetséges (és figyelhető meg): olyan tevékenység, amely a régi védelmében folyik, teljesen annak szellemében, annak jelszavai és taktikája nevében, és olyan, amely a régi ellen folyik, a régi megtagadása, szerepének, jelszavainak stb. lekicsinylése nevében.

Az 1906-os évtől (kadetok, Pesehonov úr és társai) az 1913-as évig („Lucs”, „Nasa Zarja”) terjedő korszaknak az volt a legelvitathatatlanabb történelmi ténye, hogy a nyílt tevékenységnek mindkét, elvileg ellenséges és egymással összeegyeztethetetlen formája megvolt. Megállhatjuk-e hát mosoly nélkül, ha azt az együgyű (vagy egy ideig magát együgyűnek tettető) embert halljuk, aki azt mondja: minek vitatkozni, amikor ezek is, meg azok is nyílt tevékenységet folytatnak? Hiszen éppen arról folyik itt a vita, kedvesem, hogy a „földalattiság” védelmében, annak szellemében-e, avagy annak lekicsinylésére, ellene és nem annak szellemében kell-e folytatni ezt a tevékenységet! Csak — csupán „csak!” — arról vitáznak, hogy vajon liberális vagy következetesen demokratikus szellemben folyik-e a szóban forgó nyílt munka. „Csak” arról vitáznak, lehet-e a nyílt munkára szorítkozni: emlékezzenek a liberális Sztruve úrra, aki nem szorítkozott erre 1902-ben, és teljesen „erre szorítkozott” az 1906—1913-as években!

„Lucs”-beli likvidátoraink sehogy sem tudják megérteni, hogy a „harc a nyílt pártért” jelszavával azokat a liberális (sztruveista) eszméket hintik el a munkások közt, melyeket „majdnem-marxista” szófoszlányokkal díszítettek fel.

Vagy vegyük magának a „Lucs” szerkesztőségének okfejtését An-nak adott válaszában (181. sz.)….

„A szociáldemokrata párt nem abból a néhány elvtársból áll, akiket a körülmények földalatti munkára kényszerítenek. Hiszen ha ‘a párt csak illegálisan működnék, hány tagja volna? Két-háromszáz? és mi lenne a munkások ezreivel, ha nem tízezreivel, akik az egész szociáldemokrata munka tulajdonképpeni terhét viselik?”

Gondolkodó ember számára ez az okoskodás magában véve elegendő arra, hogy liberálisoknak tartsa azokat, akik kitalálták. Először is nyilvánvalóan valótlanságot mondanak a „földalatti munkáról”: korántsem mindössze „százak” vesznek benne részt. Másodszor, a világon mindenütt „szűkebb” a párttagok létszáma a szociáldemokrata munkát végző munkások számánál. Németországban például a szociáldemokrata pártnak csak egymillió tagja van, viszont körülbelül 5 millió szavazatot adnak le a szociáldemokratákra, a proletárok száma pedig körülbelül 15 millió. A párttagok és a szociáldemokraták számarányát a különböző országokban a történelmi viszonyok különböző volta határozza meg. Harmadszor, nálunk nincs semmi egyéb, ami a „földalatti munkát” helyettesítené. A „Lucs” tehát a párt ellen a pártonkívüli vagy a párton kívül levő munkásokra hivatkozik. Szokott fogása ez a liberálisoknak, akik igyekeznek elszakítani a tömeget öntudatos élcsapatától. A „Lucs” nem érti a pártnak az osztályhoz való viszonyát, ahogy nem értették ezt az 1895 — 1901-es évek „ökonomistái” sem. Negyedszer, a „szociáldemokrata munka” nálunk egyelőre csak akkor valóban szociáldemokrata munka, ha a régi szellemben, a régi jelszavak értelmében végzik.

A „Lucs” gondolatmenete a liberális intellektuelek gondolatmenete, akik, minthogy nem kívánnak belépni a valóban létező pártszervezetbe, megkísérlik szétrombolni ezt a szervezetet, s ellene uszítják a pártonkívüli, szétforgácsolt, kevésbé öntudatos tömeget. Így cselekszenek a német liberálisok is, akik azt mondják, hogy a szociáldemokraták nem a proletariátus képviselői, mert a proletariátusnak „csak” egytizenötöd része van benn a „pártban”!

Vegyük a „Lucs” egyik még gyakoribb okfejtését: „mi” a nyílt párt mellett vagyunk — „ahogy Európában van”. A liberálisok és a likvidátorok alkotmányt és nyílt pártot akarnak, „ahogy Európában van” ma; de nem akarják azt az utat, amelyen Európa ehhez a mához eljutott.

A likvidátor és bundista Kosszovszkij arra tanít bennünket a „Lucs”-ban, hogy kövessük az osztrákok példáját. Csak azt felejti el, hogy az osztrákoknak 1867 óta van alkotmányuk, és nem lehetett volna alkotmányuk 1) az 1848-as mozgalom nélkül; 2) az 1859 — 1866. évi mély államválság nélkül, amikor a munkásosztály gyengesége lehetővé tette Bismarcknak és társainak, hogy a híres „felülről végrehajtott forradalom” segítségével kimásszanak a csávából. Mi következik hát Kosszovszkij, Dan, Larin és az összes „Lucs”-beliek tanításából?

Csak az, hogy válságunknak feltétlenül a „felülről végrehajtandó forradalom” szellemében való megoldását segítik elő! De az ilyen agymunka — éppen a Sztolipin-féle munkáspárt „munkája”.

Bármerre nézünk — mindenütt csak azt látjuk, hogy a likvidátorok lemondanak a marxizmusról is, a demokráciáról is.

A következő cikkben részletesen megvizsgáljuk azt az okoskodásukat, hogy okvetlenül meg kell nyirbálni a mi jelszavainkat, a szociáldemokrata jelszavakat.

VI

Az lesz most a feladatunk, hogy megvizsgáljuk, miként nyirbálják meg a likvidátorok a marxista jelszavakat. Erre a célra legjobb volna augusztusi konferenciájuk határozatait elővenni, de ezeket a határozatokat érthető okokból csak a külföldi sajtóban lehet elemezni. Itt most a „Lucs”-ot kell elővennünk, amelyben L. Sz. csodálatosan pontosan fejti ki cikkében (108. (194.) sz.) a likvidátorság egész lényegét, egész szellemét.

L. Sz. úr ezt írja:

„. . . Muranov képviselő egyelőre csak három részleges követelést ismer el, azt a három pillért, amelyen, mint ismeretes, a leninisták választási platformja nyugszik: az államrendszer teljes demokratizálását, a nyolcórás munkanapot és a föld átadását a parasztoknak. Ezt az álláspontot vallja továbbra is a «Pravda». Ezzel szemben mi, mint ahogy az egész európai szociáldemokrácia is” (olvasd: „mi, mint ahogy Miljukov is, aki arról biztosít bennünket, hogy, hála istennek, van alkotmányunk”) „a részleges követelések kitűzésében agitációs eszközt látunk, amelynek csak akkor lehet sikere, ha számol a munkástömegek mindennapi harcával. Azt, aminek egyrészt elvi jelentősége van a munkásmozgalom további fejlődése szempontjából, másrészt időszerű lehet a tömegek számára, csakis ezt tartjuk lehetőnek felállítani, mint olyan részletkövetelést, amelyre a jelen pillanatban a szociáldemokrácia figyelmének összpontosulnia kell. A «Pravda» három követelése közül csak egy — a nyolcórás munkanap — játszik és játszhat szerepet a munkások mindennapi harcában. A másik két követelés jelenleg lehet a propaganda, s nem az agitáció tárgya. A propaganda és az agitáció közötti különbségről lásd G. V. Plehanov «Harc az éhség ellem» című brosúrájának ragyogó lapjait” (L. Sz. nem talált célba: „fáj” visszaemlékeznie Plehanov 1899—1902. évi vitájára az „ökonomisták” ellen, akiket L. Sz. lemásol!).

„A nyolcórás munkanapon kívül ilyen részletkövetelés még, amelyet a munkásmozgalom szükségletei és az orosz élet egész menete vet fel: az egyesülési szabadság és mindenfajta szervezet szabadságának követelése az idetartozó gyülekezési, szólás- és sajtószabadsággal együtt.”

Ez a likvidátorok taktikája. Tetszik látni, nem „időszerű a tömegek számára”, nem vetik fel „a munkásmozgalom szükségletei” és „az orosz élet egész menete” sem azt, amit L. Sz. ezekkel a szavakkal jelez: „teljes demokratizálás stb.”, sem azt, amit így nevez: „a föld átadása a parasztoknak”!! Milyen régiek és milyen ismerős csengésűek ezek az okoskodások azok számára, akik emlékeznek az orosz marxista gyakorlat történetére, sokéves harcára azok ellen az „ökonomisták” ellen, akik lemondtak a demokrácia feladatairól! Milyen tehetségesen másolja le a „Lucs” Prokopovics és Kuszkova nézeteit, akik akkor megpróbálták liberális útra terelni a munkásokat!

De vizsgáljuk meg figyelmesebben a „Lucs” gondolatmenetét. A józan ész szempontjából ez a gondolatmenet egyenesen őrültség. Hát csakugyan állíthatja azt valaki ép ésszel, hogy az említett „paraszti” (azaz a parasztok előnyére irányuló) követelés nem „időszerű a tömegek számára”?  hogy ezt nem tűzik napirendre „a munkásmozgalom szükségletei és az orosz élet egész menete”? Ez nemcsak nem igaz, hanem égbekiáltó ostobaság. Oroszország egész XIX. századbeli története, az „orosz élet egész menete” vetette fel, tette időszerűvé ezt a kérdést, méghozzá a legnagyobb mértékben, ezt tükrözte Oroszország egész törvényhozása is. Hogy állíthatott a „Lucs” ilyen szörnyű valótlanságot?

Ide kellett jutnia, mert a „Lucs”-ot béklyóba verte a liberális politika, a liberálisok pedig hívek önmagukhoz, amikor visszautasítják (vagy félretolják — mint a „Lucs”) a paraszti követelést. A liberális burzsoázia azért teszi ezt, mert osztályhelyzete kényszeríti arra, hogy a földesurakhoz alkalmazkodjék és a tömegek mozgalma ellen foglaljon állást.

A „Lucs” a liberális földbirtokosok eszméit viszi a munkások közé és árulást követ el a demokratikus parasztsággal szemben.

Menjünk tovább. Vajon csak az egyesülési szabadság „időszerű”? hát a személyi sérthetetlenség? hát a hatóságok tetszésszerinti beavatkozásának és az önkénynek megszüntetése? hát az általános stb. választójog? hát az egykamarás parlament és a többi? Minden értelmes munkás, mindenki, aki emlékszik a közelmúltra, kitűnően tudja, hogy mindez időszerű. Valamennyi liberális ezer meg ezer cikkben és beszédben elismeri, hogy mindez időszerű. Ugyan miért nyilvánította a „Lucs” időszerűnek a szabadságjogok egyikét, még ha a legfontosabbat is — s miért törölte ki, lökte félre, rakta a „propaganda” irattárába, vetette ki az agitációból a politikai szabadság, a demokrácia és az alkotmányos rendszer alapfeltételeit?

Azért és csakis azért, mert a „Lucs” nem fogadja el azt, ami a liberálisok számára elfogadhatatlan.

A munkásmozgalom szükségleteinek és az orosz élet menetének a tömegek számára való aktualitása szempontjából nincs különbség Muranov és a „Pravda” három követelése (a rövidség kedvéért mondjuk így: a következetes marxisták követelései) közt. Mind a munkás-, mind a paraszt-, mind az általános politikai követelések egyformán időszerűek a tömegek számára, egyformán a munkásmozgalom szükségletei és ,,az orosz élet egész menete” vetette fel őket. A mérsékeltség és pontosság tisztelőinek oly kedves „részlegesség” szempontjából szintén egyforma mind a három követelés: „részlegesek” a végcélhoz viszonyítva, de igen magasak például általában „Európához” viszonyítva.

Miért fogadja el a „Lucs” a nyolcórás munkanapot és veti el a többit? Miért határozta el a munkások helyett, hogy a nyolcórás munkanap „szerepet játszik” mindennapi harcukban, az általános politikai és parasztkövetelések pedig nem játszanak benne szerepet? A tények egyrészről azt mondják, hogy a munkások a mindennapi harcban igenis felvetik az általános politikai követeléseket és a paraszti követeléseket is, — másrészről pedig azt, hogy gyakran harcolnak a munkanap szerényebb megrövidítéséért.

Miről van szó?

Arról, hogy a „Lucs” reformista, s ezt a liberális korlátoltságot szokása szerint áthárítja a „tömegekre”, a „történelem menetére” stb.

A reformizmus általában abból áll, hogy csupán olyan változtatásokért folytatnak agitációt, amelyek nem kívánják a régi uralkodó osztály alappilléreinek megsemmisítését, — olyan változtatásokért agitálnak, amelyek összeegyeztethetők ezeknek az alapoknak megőrzésével. A nyolcórás munkanap összeegyeztethető a tőke hatalmának megőrzésével. Az orosz liberálisok maguk is készek aláírni („lehetőség szerint”) ezt a követelést azért, hogy a munkásokat megnyerjék maguknak. Viszont azok a követelések, amelyekért a „Lucs” nem kíván „agitálni”, összeegyeztethetetlenek a kapitalizmus előtti feudális idők alappilléreinek fenntartásával.

A „Lucs” éppen azt száműzi az agitációból, ami elfogadhatatlan a liberálisok számára, akik nem kívánják a földesúri uralom megsemmisítését, hanem csak azt kívánják, hogy a hatalomban és a kiváltságokban osztozzanak. A „Lucs” éppen azt száműzi, ami nem egyeztethető össze a reformizmus szempontjával.

Itt van a kutya elásva.

Sem Muranov, sem a „Pravda”, sem pedig egyetlen marxista nem veti el a részleges követeléseket. Ez ostobaság. Itt van például a biztosítási ügy. Mi ellene vagyunk annak, hogy a népet részletköveteléseket ígérő fecsegéssel — reformizmussal — csapják be. Mi elvetjük a mai Oroszország utópista, önző és hazug, alkotmány-illúziókra épülő s a földesurak előtti lakájkodás szellemével átitatott liberális reformizmusát. Ez a dolog veleje, amelyet a „Lucs” „részleges követelésekről” szóló általános frázisokkal zavar össze és takar el, noha maga is elismeri, hogy sem Muranov, sem a „Pravda” nem vetnek el bizonyos „részleges követeléseket”.

A „Lucs” megnyirbálja a marxista jelszavakat, szűk, reformista, liberális foglalatba gyömöszöli őket, és ily módon polgári eszméket visz be a munkások közé.

A marxistáknak a likvidátorok elleni harcában az a harc jut kifejezésre, amelyet az élenjáró munkások folytatnak a liberális burzsoák ellen a néptömegek feletti befolyásért, a néptömegek politikai felvilágosításáért és neveléséért.

„Pravda” 85, 95, 110, 122, 124. és 126. sz.
1913 április 12., 26., május 15., 29., 31. és június 2.

Lenin Művei. 4. kiad. 19. köt. 123—144. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

„…antikommunista vagyok, megértettem a kommunizmus elleni küzdelem szükségességét, és ő (Rajsza Makszimovna – Gorbacsov felesége) arra ösztönzött, hogy egyre magasabb hivatalt töltsek be a párt és az állam megsemmisítése érdekében…”

Bizony – bizony! Ezt mondta Gorbacsov, az SzKP főtitkára, a Szovjetunió elnöke!

Az idézet a riafan.ru orosz nyelvű portálon olvasható.

Abban a cikkben, amely ismerteti az 1991 – es augusztusi moszkvai „puccs” kapcsán Dmitrij Jazov hadsergtábornok, a Szovjetunió akkori honvédelmi miniszterének visszaemlékezését a Szovjetunió gorbacsovi – jelcini széjjelveréséről.

A cikk roppantul értékes és érdekes, és rendkívül terjedelmes. Lefordítása messze meghaladja a balrad.ru kapacitását. Viszont ajánljuk elolvasásra, még ha a Google fordító „segítségével” is.

Az írás a következő linkre kattintva érhető el: https://riafan.ru/1206065-marshal-sssr-yazov-obvinil-gorbacheva-v-izmene

 

A marxizmus három forrása és három alkotórésze

Marx tanítása az egész civilizált világon a burzsoá tudománynak (a hivatalosnak és a liberálisnak egyaránt) legnagyobb ellenségeskedését és gyűlöletét váltja ki maga ellen. A burzsoá tudomány a marxizmusban valami „ártalmas szekta”-félét lát. Más állásfoglalást nem is lehet tőle várni, mert „elfogulatlan” társadalmi tudomány nem lehetséges olyan társadalomban, amely az osztályharcon épül fel. Így vagy amúgy, de az egész hivatalos és liberális tudomány védelmezi a bérrabszolgaságot, a marxizmus viszont könyörtelenül hadat üzen ennek a rabszolgaságnak. A bérrabszolgaság társadalmában elfogulatlan tudományt várni — ez éppoly bárgyú naivság lenne, mint elfogulatlanságot várni a gyárosoktól abban a kérdésben, hogy fel kell-e emelni a munkások bérét a tőke profitjának rovására.

De ez még nem minden. A filozófia története és a társadalmi tudományok története teljes világossággal mutatja, hogy a marxizmusban nyoma sincs semmiféle „szektáriusságnak”, hogy a marxizmus nem valami begubózott, megcsontosodott tanítás, amely a civilizált világ fejlődésének országútjától távol jött létre. Ellenkezőleg, Marx lángelméje éppen abban nyilatkozik meg, hogy azokra a kérdésekre adott választ, melyeket az emberiség leghaladottabb elméi már felvetettek. Marx tanítása a filozófia, a politikai gazdaságtan és a szocializmus legnagyobb képviselői tanításának egyenes és közvetlen folytatásaként jött létre.

Marx tanítása mindenható erejű, mert igaz. Teljes és összhangzatos tanítás ez, mely az embereknek egységes világnézetet nyújt, olyat, mely semmilyen babonával, semmilyen reakcióval, a burzsoá elnyomás semmilyen védelmével nem egyeztethető össze. Jogos örököse a legjobbnak, amit az emberiség a XIX. század folyamán a német filozófia, az angol politikai gazdaságtan, a francia szocializmus képében alkotott.

A marxizmusnak erről a három forrásáról és egyben három alkotórészéről fogunk röviden beszélni.

A marxizmus filozófiája a materializmus. Európa egész újabbkori története folyamán s különösen a XVIII. század végén Franciaországban, ahol döntő harc játszódott le mindenféle középkori limlom ellen, az intézményekben és az eszmékben uralkodó hűbériség ellen, a materializmus bizonyult az egyetlen következetes filozófiának, mely hű maradt a természettudományok minden tanításához, ellenségesen állt szemben a babonákkal, az álszenteskedéssel stb. A demokrácia ellenségei ezért minden erejükkel azon voltak, hogy „megcáfolják”, aláássák, megrágalmazzák a materializmust, és védelmükbe vették a filozófiai idealizmus különböző formáit, amely végeredményben, egy vagy más módon, mindig a vallást védelmezi vagy támogatja.

Marx és Engels a legelszántabban síkra szálltak a filozófiai materializmusért, és nem egyszer magyarázták, milyen mélységesen hibás bárminemű eltérés ettől az alaptól. Nézeteik a legvilágosabban és legrészletesebben Engels „Ludwig Feuerbach” és „Anti-Dühring” c. műveiben vannak kifejtve, amelyek éppúgy, mint a „Kommunista Kiáltvány”, minden öntudatos munkás kézikönyvei.

De Marx nem állt meg a XVIII. század materializmusánál, hanem továbbfejlesztette a filozófiát. Gazdagította a német klasszikus filozófia, különösen Hegel rendszerének vívmányaival, amely egyébként Feuerbach materializmusához vezetett. E vívmányok legfőbbje a dialektika, vagyis a fejlődésről szóló tanítás, annak legteljesebb, legmélyebb és minden egyoldalúságtól mentes formájában, az örök fejlődésben levő anyagot tükröző emberi tudás viszonylagosságáról szóló tanítás. A természettudomány legújabb felfedezései — a rádium, az elektronok, az elemek átalakulása — fényesen igazolták Marx dialektikus materializmusát, a polgári filozófusok tanai ellenére, akik „újra” visszatérnek a régi, rothadt idealizmushoz.

Elmélyítve és kifejlesztve a filozófiai materializmust, Marx végig is vitte azt: a természetre vonatkozó megismerését kiterjesztette az emberi társadalom megismerésére. Marx történelmi materializmusa a tudományos gondolkodás hatalmas vívmánya volt. A történelemre és a politikára vonatkozó nézetekben eladdig uralkodó zűrzavar és önkény helyébe bámulatosan egyöntetű és összhangzatos tudományos elmélet lépett, amely megmutatta, hogyan fejlődik a társadalmi életnek egyik formájából — a termelőerők növekedése következtében — egy másik, magasabb rendű forma, — például a jobbágyrendszerből a kapitalizmus.

Mint ahogy az emberi megismerés visszatükrözi a tőle függetlenül létező természetet, vagyis a fejlődésben levő anyagot, éppúgy az ember társadalmi megismerése (azaz a különböző filozófiai, vallási, politikai stb. nézetek és tanítások) visszatükrözi a társadalom gazdasági szerkezetét. A politikai intézmények a gazdasági alapon emelkedő felépítmények. Látjuk például, hogy a modern európai államok különböző politikai formái arra szolgálnak, hogy megszilárdítsák a burzsoázia uralmát a proletariátus felett.

Marx filozófiája a végigvitt filozófiai materializmus, mely az emberiségnek — különösen pedig a munkásosztálynak — a megismerés hatalmas eszközeit adta.

II
Marx, miután felismerte, hogy a gazdasági szerkezet az az alap, amelyen a politikai felépítmény emelkedik, mindennél nagyobb figyelmet fordított ennek a gazdasági szerkezetnek a tanulmányozására. Főművét — „A tőké”-t — Marx a modern, vagyis a kapitalista társadalom gazdasági szerkezete tanulmányozásának szentelte.

A Marxot megelőző klasszikus politikai gazdaságtan Angliában, a legfejlettebb kapitalista országban, alakult ki. Adam Smith és Dávid Ricardo, a gazdasági szerkezetet tanulmányozva, megvetették a munkaértékelmélet alapját. Marx folytatta az ő művüket. Szilárdan megalapozta és következetesen továbbfejlesztette ezt az elméletet. Kimutatta, hogy minden áru értékét az áru előállítására fordított társadalmilag szükséges munkaidő mennyisége határozza meg.

Ott, ahol a polgári közgazdászok tárgyak közötti viszonyt láttak (áru cseréjét áru ellenében), Marx ott emberek közötti viszonyt tárt fel. Az áruk kicserélése az egyes termelők közötti, a piac közvetítésével létrejött kapcsolatot fejezi ki. A pénz azt jelenti, hogy ez a kapcsolat egyre szorosabbá válik, és elszakíthatatlanul egy egésszé fűzi össze az egyes termelők egész gazdasági életét. A tőke ennek a kapcsolatnak további fejlődését jelenti: áruvá válik az ember munkaereje. A bérmunkás eladja munkaerejét a föld, a gyár, a munkaeszközök tulajdonosának. A munkás munkanapjának egy részét arra fordítja, hogy fedezze önmaga és családja fenntartásának költségeit (munkabér),” a munkanap másik részében pedig ingyen dolgozik, a kapitalistának termeli az értéktöbbletet, a profit forrását, a tőkésosztály gazdagságának forrását.

Az értéktöbbletről szóló tanítás Marx gazdasági elméletének sarkköve.

A tőke, melyet a munkás munkája hozott létre, elnyomja a munkást, tönkreteszi a kistulajdonosokat és létrehozza a munkanélküliek hadseregét. Az iparban a nagyüzem győzelme szembeötlő, de a mezőgazdaságban is ugyanezt a jelenséget látjuk: a nagyüzemű kapitalista mezőgazdaság fölénye egyre nő, a gépek alkalmazása egyre nagyobb méreteket ölt, a parasztgazdaság a pénztőke hurokjába kerül, hanyatlik és tönkremegy az elmaradt technika nyomása alatt. A mezőgazdaságban mások a kistermelés hanyatlásának formái, de maga a hanyatlás kétségtelen tény.

A kistermelést tönkretéve, a tőke a munka termelékenységének fokozódását idézi elő, és monopolhelyzetet teremt a legnagyobb tőkések egyesülései számára. A termelés maga egyre társadalmibbá válik, a munkások százezrei és milliói kapcsolódnak be a tervszerű gazdasági szervezetbe, — de a közös munka termékét elsajátítja a maroknyi tőkés. Nő a termelés anarchiája, egymást érik a válságok, egyre veszettebb a hajsza a piacok után, egyre bizonytalanabb a néptömegek megélhetése.

A tőkés rendszer, amikor a munkásoknak a tőkétől való függését fokozza, egyszersmind létrehozza az egyesített munka óriási hatalmát.

Marx végigkísérte a kapitalizmus fejlődését az árugazdaság első csíráitól, az egyszerű cserétől, legmagasabb formájáig, a nagyüzemi termelésig.

S valamennyi kapitalista ország tapasztalatai, a régieké és az újaké egyaránt, évről évre mind több és több munkásnak mutatják meg szemléltetően Marx e tanításának helyességét.

A kapitalizmus az egész világon győzött, de ez a győzelem csak előjátéka a munka győzelmének a tőke fölött.

III
Amikor a jobbágyrendszert megdöntötték és világra jött a „szabad” kapitalista társadalom — legott kitűnt, hogy ez a szabadság nem más, mint a dolgozók elnyomásának és kizsákmányolásának új rendszere. Nyomban különféle szocialista tanok keletkeztek, mint ennek az elnyomásnak tükröződései, és mint tiltakozás ellene. Ámde a kezdeti szocializmus utópikus szocializmus volt. Bírálta a kapitalista társadalmat, elítélte, átkozta, megsemmisüléséről álmodozott, egy jobb rendről képzelgett, igyekezett meggyőzni a gazdagokat a kizsákmányolási erkölcstelenségéről.

Az utópikus szocializmus azonban nem tudta megmutatni az igazi kivezető utat. Nem tudta sem a kapitalista bérrabság lényegét megmagyarázni, sem a kapitalizmus fejlődésének törvényeit feltárni, sem azt a társadalmi erőt megtalálni, amely képes arra, hogy egy új társadalom alkotója legyen.

Közben azok a viharos forradalmak, amelyek a hűbériség, a jobbágyrendszer bukásával Európában mindenütt és főleg Franciaországban együtt jártak, mind szembeötlőbben tárták fel az osztályok harcát, mint az egész fejlődés alapját és mozgatóerejét.

A politikai szabadság egyetlen győzelmét sem vívták ki a jobbágytartók osztálya felett anélkül, hogy ne kellett volna elkeseredett ellenállással megküzdeni. Egyetlen kapitalista ország sem alakult ki többé vagy kevésbé szabad demokratikus alapon anélkül, hogy a tőkés társadalom különböző osztályai élethalálharcot ne vívtak volna egymással.

Marx zsenialitása abban áll, hogy ebből mindenki másnál előbb tudta levonni és következetesen keresztülvinni azt a tanulságot, amelyre a világtörténelem tanít. Ez a tanulság az osztályharcról szóló tanítás.

Az emberek a politikában mindig az ámítás és önámítás együgyű áldozatai voltak és lesznek, amíg meg nem tanulják azt, hogy akármelyik erkölcsi, vallási, politikai és szociális frázis, nyilatkozat, ígéret mögött felismerjék az egyik vagy a másik osztály érdekeit. A reformok és javítgatások híveit a régi rend védelmezői mindig rá fogják szedni, amíg azok meg nem értik, hogy minden régi intézmény, bármily képtelennek és rothadtnak lássék is, egyik vagy másik uralkodó osztály erejére támaszkodik. Arra pedig, hogy ezeknek az osztályoknak az ellenállását megtörjük, csak egy mód van: meg kell találni magában a bennünket környező társadalomban, fel kell világosítani és harcra kell szervezni azokat az erőket, amelyek olyan erővé válhatnak — és társadalmi helyzetüknél fogva olyan erővé kell válniok —, mely képes arra, hogy a régit elsöpörje, s az újat megalkossa.

Csakis Marx filozófiai materializmusa mutatta meg a proletariátusnak a kivezető utat abból a szellemi rabságból, amelyben az összes elnyomott osztályok mindmáig tengődtek. Csakis Marx gazdasági elmélete magyarázta meg a proletariátus valódi helyzetét a kapitalizmus általános rendjében.

Szerte a világon — Amerikától Japánig és Svédországtól Dél-Afrikáig — sokasodnak a proletariátus önálló szervezetei. A proletariátus pedig, osztályharcát folytatva, felvilágosul és nevelődik, megszabadul a polgári társadalom előítéleteitől, egyre szorosabban tömörül, s megtanulja helyesen felbecsülni sikereit, megedzi erőit és feltartóztathatatlanul növekszik.

„Proszvescsenyije” 3. sz.
1913. március.
Lenin Művei. 4. kiad. 19. köt.
3—8. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. – című könyvből)

SaLa

 

Szocialista erkölcs

A szocialista erkölcs küldetése az emberré válás elősegítése, a kizsákmányolás és élősködés mentes társadalom megvalósítása, a gyengébbek segítése, de „aki nem dolgozik, ne is egyék” „a mindenki képességei szerinti munkavégzése és mindenki munkája szerinti elosztása” elvének megvalósítása, ehhez a termelőeszközök közösségi működtetését valósítja meg. A szocializmus út a kommunizmus felé az emberséges társadalom megvalósításáért, ahol már mindenki szükségletei szerin részesül a társadalomban megtermelt javakból, és a társadalom osztályokra való megosztása megszűnik. A kapitalista erkölcs ennek ellenkezője, az emberré válás alacsonyabb fokát képviseli, a felsőbbrendűek kizsákmányolását, élősködését, a társadalom terheit a dolgozó osztályokra kényszerítő, a társadalmat a termelőeszközök tőkés magántulajdona alapján működő gazdaságot valósítanak meg. A kapitalizmus azonban nyomokban már tartalmazza az új emberibb társadalom néhány elemét, amit kényszerből a dolgozók harcának eredményeként kénytelen volt megengedni a tőkésosztály. Időnként ezeket az engedményeket visszaveszi, de ez sérti a túlnyomó többségben lévő dolgozó proletárok érdekeit, fokozza az kizsákmányolást, az embertelenséget, így folyik az osztályharc. A kapitalizmus nem engedheti meg az emberséges életet a proletároknak, mert az érdekével ellenkezik, az erkölcsét ez határozza meg. A kíméletlen profithajsza nem tűri az emberséget. Bármilyen emberséges törvényeket hoz a polgári parlament, de a tőkések érdeke és hatalma ezt felülbírálhatja és meg is teszi. A kapitalizmus változik és a szocializmus elveiből néhányat a „mosolygó fasizmus” módszereivel látszólag alkalmaz, de a cél maradt, tehát igazából az erkölcse sem változik alapvetően. Marad a világ dolgozói feletti uralom, kizsákmányolás, élősködés, a kapitalisták érdekében a háborúkban a proletároknak a proletárok általi mészárlása, az emberiség világméretű milliárdos nagyságrendű nyomora.

… Az erkölcs, mint a társadalmi tudat formája a társadalmi lét tükröződésének sajátos területe.
… Az emberek magatartásának az erkölcsi szabályok és elvek szempontjából történő megítélése a jó és a rossz, a becsület és a becstelenség, az igazságosság és az igazságtalanság fogalmában jut kifejezésre.
… Az ember, mint a társadalom tagja meghatározott erkölcs szellemében nevelkedik, mérlegeli cselekedeteit, bizonyos körülmények között lelkiismeret furdalást érez stb.
… A filozófiai, politikai, művészeti és vallási nézetekhez hasonlóan, az emberek erkölcsi nézetei is felépítmény-jellegűek. Az emberek erkölcsi nézeteinek forrása a társadalom gazdasági rendje.
… A felépítményt a marxizmus tanítása szerint az alap hozza létre. Ha megváltozik, illetve megszűnik az alap, akkor nyomában megváltozik, illetve megszűnik a felépítménye is.
… Osztálytársadalomban a felépítmény osztályjellegű.
… a röghöz kötött jobbágyparasztok kizsákmányolásán nyugvó hűbéri rendnek a hűbéri erkölcs, a bérmunkások kizsákmányolásán nyugvó tőkés rendnek a burzsoá erkölcs felel meg.
… A szocialista alap létrehozta a maga erkölcsét, amely a kizsákmányolástól mentes dolgozók elvtársi együttműködésének és szocialista kölcsönös segítségnyújtásának viszonyait fejezi ki.
… Az erkölcs tevékenyen hozzájárul alapjának kialakulásához és megszilárdulásához.
… Az osztályellentétek növekedésével kiéleződik az erkölcsi nézetek terén jelentkező konfliktus is.
… A társadalmi viszonyok terén végbemenő átalakulásban óriási szerepet játszanak azok az új erkölcsi nézetek és elvek, melyeket a haladó osztályok képviselnek. Az új erkölcsi nézetek a nagy néptömegek közkincsévé, hatalmas anyagi erővé válnak, s ez az erő a régi gazdasági és politikai rend ellen fordul. A régi társadalmi rendet és az abban uralkodó tulajdonformát igazságtalannak nyilvánítja, amelyet meg kell semmisíteni. A régi társadalmi rend megszűnésével megszűnik az uralkodó osztály érdekeit kifejező régi felépítmény is. Ugyanerre a sorsra jut az uralkodó osztály erkölcse is, amely része ennek a felépítménynek.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A kommunista erkölcs elvei és szabályai az emberiség morális fejlődésének legmagasabb fokát, a múlt filozófiai és etikai gondolkodása terén elért legjobb eredmények egyenes folytatását és továbbfejlődését jelentik.

Ugyanakkor a kommunista erkölcs az erkölcs fejlődésének minőségileg új foka: radikális szakítás a kizsákmányoló társadalom erkölcsével, amely minden eszközzel a kizsákmányolás létjogosultságát igyekszik igazolni. A kommunista erkölcs a győztes szocializmus országában élő embermilliók társadalmi tudatának formája, felépítmény a szocializmus gazdasági alapján.

Az erkölcs, mint a társadalmi tudat formája
1. A marxizmus—leninizmus az erkölcs lényegéről
Az erkölcs lényegének, keletkezésének és fejlődésének, a társadalom életében betöltött szerepének kérdésére az egyedüli helyes, tudományos választ a materialista történetfelfogás adja meg, melyet Marx és Engels dolgozott ki, az új történelmi korszakban pedig Lenin, majd Lenin halála után Sztálin, továbbá Lenin más tanítványai és harcostársai fejlesztettek tovább számos tételükben.

A Marx előtti szociológia nem tudta tudományosan megoldani az erkölcs keletkezésének és lényegének problémáját. Az eszméket, köztük az erkölcsi eszméket is, az „isteni parancsolatokból”, az „abszolút eszméből”, az elvont értelemből, az „örök emberi természetből” stb. vezette le, nem pedig a társadalom életének anyagi feltételeiből, a reális társadalmi viszonyokból.

Marx és Engels bebizonyították, hogy az emberek előbb cselekedtek, mégpedig a létfenntartáshoz szükséges anyagi javakat termeltek, és csak azután hoztak létre különböző — köztük filozófiai-etikai — elméleteket és elveket. „Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális alapot, amelyen, a jogi és politikai felépítmény emelkedik és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg”¹.
¹ Marx. A politikai gazdaságtan bírálatához. Szikra 1953. 4. old.

A politikai és a jogi ideológia, az erkölcs, a vallás, a filozófia stb. a társadalmi tudat történelmileg kialakult sajátos formái, amelyek a társadalmi lét különböző területeit tükrözik. Ezek a tudatformák abban különböznek egymástól, hogy más és más módon tükrözik a társadalmi létet, s más és más szerepet töltenek be a társadalom életében. A valamely kor különböző társadalmi tudatformáiban megtestesülő eszmék forrását a társadalom életének anyagi feltételei, az illető korban élő emberek társadalmi léte alkotja. Az emberek társadalmi tudata társadalmi létüket tükrözi.

Teljes egészében vonatkozik ez az erkölcsre is. Az erkölcs, mint a társadalmi tudat formája a társadalmi lét tükröződésének sajátos területe. A „morál” terminus a latin „mos” („moris”) — „erkölcs” — szóból származik (s ebből a „morális” szó, amely azt jelenti: „erkölcsi”, „az erkölcsök területéhez tartozó”). Az „etika” terminus, melyet gyakran a „morál” szinonimájaként használunk, a görög „éthosz” — „erkölcs”, „szokás” — szóból ered. Mindkét terminus arra mutat, hogy a morálról beszélve azokra az erkölcsökre és szokásokra gondolunk, amelyek az embereknek a mindennapi érintkezésben megnyilvánuló meghatározott kapcsolatait fejezik ki. Az erkölcsök és a szokások azokat a szilárd magatartásbeli szabályokat foglalják magukban, amelyek vagy a társadalom egészét (olyan társadalomban, amelyben nincsenek ellenséges osztályok), vagy pedig valamely történelmileg meghatározott társadalom bizonyos osztályát jellemzik. Amióta társadalom létezik, léteznek az egész társadalom közvéleménye vagy valamely osztály véleménye által jóváhagyott meghatározott magatartásbeli elvek és szabályok is.

Az emberek magatartásának az erkölcsi szabályok és elvek szempontjából történő megítélése a jó és a rossz, a becsület és a becstelenség, az igazságosság és az igazságtalanság fogalmában jut kifejezésre. Ezeket az értékeléseket az emberek minden történelmi korszakban használták. A jó és a rossz fogalma, az emberi magatartás szabályai és elvei a különböző korszakokban, a különböző népeknél más és más tartalmat nyertek, és az osztálytársadalomban mindig bizonyos osztályok érdekeit fejezték ki.

Az erkölcsi elvek és szabályok — azok a követelmények, amelyeket a társadalom vagy valamely osztály az egyén magatartásával szemben támaszt. Ezek az elvek és szabályok kiterjednek az egyénnek a társadalommal (a hazával, az állammal, a saját osztályával, az ellenséges osztállyal stb.) és embertársaival szemben tanúsított magatartására.

Az egyén erkölcsi magatartása szükségszerűen feltételezi, hogy az egyénnek bizonyos elképzelései legyenek a társadalommal és az embertársaival szemben reá háruló kötelezettségekről (magatartásbeli szabályokról). Az ember, mint a társadalom tagja meghatározott erkölcs szellemében nevelkedik, mérlegeli cselekedeteit, bizonyos körülmények között lelkiismeret furdalást érez stb. Minthogy az ember az elfogadott erkölcsnek megfelelően vagy azzal ellentétben cselekszik, s minthogy mérlegeli saját cselekedeteit, feltehetően megvan a lehetősége arra, hogy viszonylag önállóan döntsön afelől, miként járjon el adott esetben. Ha az embernek nem volna viszonylag szabad választása tetteit illetően, akkor még csak beszélni sem lehetne erkölcsről. Ez a szabad választás — mint később látni fogjuk — egyáltalán nem zárja ki az emberi cselekedeteknek a meghatározott társadalmi és történelmi viszonyoktól, az osztályhelyzettől stb. való függőségét. De ha az emberi cselekedeteket a külső körülmények megmásíthatatlanul meghatároznák, és így ki volna zárva annak lehetősége, hogy az ember magatartását a társadalom és ő maga is ellenőrizze, akkor még csak beszélni sem lehetne a cselekedetek erkölcsi értékeléséről.

A filozófiai, politikai, művészeti és vallási nézetekhez hasonlóan, az emberek erkölcsi nézetei is felépítmény-jellegűek. Az emberek erkölcsi nézeteinek forrása a társadalom gazdasági rendje.

A felépítményt a marxizmus tanítása szerint az alap hozza létre. Ha megváltozik, illetve megszűnik az alap, akkor nyomában megváltozik, illetve megszűnik a felépítménye is.

A felépítmény az alap révén van kapcsolatban a termeléssel, és a termelésben beállott változásokat csak azután tükrözi, miután ezek az alapban változásokat idéztek elő. A felépítmény aktív kisegítő szerepet tölt be alapja irányában. Osztálytársadalomban a felépítmény osztályjellegű.

Az erkölcs, mely a társadalom gazdasági alapjára épült felépítmény része, megváltozik, mihelyt az őt létrehozó alapban változás áll be. A társadalom új gazdasági alapjának új erkölcsi elvek és új magatartásbeli szabályok felelnek meg. Így a röghöz kötött jobbágyparasztok kizsákmányolásán nyugvó hűbéri rendnek a hűbéri erkölcs, a bérmunkások kizsákmányolásán nyugvó tőkés rendnek a burzsoá erkölcs felel meg.

A szocialista alap létrehozta a maga erkölcsét, amely a kizsákmányolástól mentes dolgozók elvtársi együttműködésének és szocialista kölcsönös segítségnyújtásának viszonyait fejezi ki. Az erkölcs keletkezése és fejlődése tehát olyan folyamat, melyet végső soron a gazdasági viszonyok fejlődése határoz meg.

Az erkölcs tevékenyen hozzájárul alapjának kialakulásához és megszilárdulásához. A burzsoá viszonyok talaján kifejlődött burzsoá erkölcs például annak idején hatékonyan segítette az idejétmúlt feudális alap ellen folyó harcot, és elősegítette a hűbéri rend méhében megérett új, burzsoá alap győzelmét. Napjainkban a burzsoá erkölcs az önmagát túlélt tőkés rendet igyekszik megmenteni az elkerülhetetlen pusztulástól.

A szocializmus megteremtőinek, a szovjet embereknek az erkölcse rendkívül fontos tényező, amely erősíti a szocialista társadalmat, és meggyorsítja annak további fejlődését. A kommunista erkölcsnek a szovjet társadalom életében betöltött szerepét az határozza meg, hogy a kommunista erkölcs elvei és szabályai megfelelnek a néptömegek érdekeinek, hogy a kommunista erkölcs az egész nép erkölcse. Ilyen jellege a burzsoá erkölcsnek sohasem volt és nem is lehetett.

Az erkölcsnek mint a felépítmény részének nem közvetlenül, hanem az alap révén van kapcsolata a termeléssel. Az erkölcsi normák nem fejezhetik ki egyszerre és közvetlenül a termelésben beállott változásokat, hanem csupán az alapban végbement változások után. Lássunk egy példát: Oroszországban (de ugyanígy más országokban is) az első gyárak megjelenésével változások voltak észlelhetők az erkölcsökben. E változások okát azonban nem az új technikai vívmányok sajátosságában kell keresnünk, hanem abban, hogy új társadalmi viszonyok éreztették hatásukat a nép életében, hogy pusztulásnak indult a régi gazdasági forma, és mindinkább tért hódított az új.

A technikai újítások csak a társadalmi viszonyok prizmáján keresztül tükröződnek az erkölcsben. E tétel helyességéről tüstént meggyőződhetünk, ha rámutatunk arra, hogy a szocialista iparosítás „erkölcsi következményei” gyökeresen különböznek a kapitalista iparosítás erkölcsi következményeitől. Míg a kapitalista iparosítás egyik következménye a lakosság nagy tömegeinek nyomora és lezüllése volt, a szocialista iparosítás következtében fokozódott a dolgozók anyagi jóléte, emelkedett a kulturális színvonal, kifejlődtek és megszilárdultak a szovjet ember nemes erkölcsi tulajdonságai.

Mindez azt mutatja, hogy nem érthetjük meg a társadalom erkölcsi jelenségeit, ha nem tanulmányozzuk az adott társadalom gazdaságát, ha nem ismerjük fejlődésének a marxista—leninista tudomány által feltárt gazdasági törvényeit. A mai burzsoázia rothadó erkölcsét is csak a jelenkori kapitalizmus gazdasági törvényeinek ismeretében érthetjük meg. A győztes szocializmus országának erkölcsét, ennek az erkölcsnek a fejlődését viszont csupán a szocializmus gazdasági alaptörvényének ismeretében magyarázhatjuk. „Míg a kapitalista társadalomban az ember a maximális profit kisajtolását célzó könyörtelen törvénynek van alárendelve, s ennek érdekében súlyos szenvedésekre, nélkülözésekre, munkanélküliségre és véres háborúkra van kárhoztatva, a szocialista társadalomban az egész termelést az embernek, az ember szüntelenül növekvő szükségleteinek rendelik alá. Ebben rejlik az új, a kapitalizmusnál magasabbrendű társadalmi rend, a kommunizmus döntő fölénye”².
² Az SZKP XIX. kongresszusának anyaga. 2. kiad. Szikra 1953. 119. old.

Ebből a döntő fölényből ered a szocialista társadalom egész felépítményének fölénye a burzsoá társadalom felépítményével szemben, így a szovjet emberek erkölcsének fölénye a burzsoá erkölccsel szemben.

A marxizmus rámutat arra, hogy a felépítmény körébe tartozó jelenségeket nem szabad közvetlenül a termelés fejlődéséből levezetni, de egyben arra is figyelmeztet, hogy a gazdasági alapot, melyen a felépítmény emelkedik, nem szabad elszakítani a termeléstől. A társadalom gazdasági alapja, termelési viszonyai alkotják a termelési mód egyik oldalát, míg a termelési mód másik oldalán a termelőerők állanak. A termelési viszonyok fejlődése a termelőerők fejlődésétől függ, de a termelési viszonyok is befolyással vannak a termelőerők fejlődésére. A termelőerők csak abban az esetben fejlődhetnek akadálytalanul, ha a termelési viszonyok összhangban vannak a termelőerők jellegével. A termelőerők színvonalával összhangban levő új termelési viszonyok a termelőerők fejlődésének hatalmas mozgatóerői. A régi termelési viszonyok, amelyek ellentmondásba kerültek a termelőerőkkel, nem töltik be többé ezt a szerepet, és akadályává válnak a termelőerők fejlődésének. Ilyenkor a társadalom az elé a szükségszerűség elé kerül, hogy a régi termelési viszonyokat a termelőerők további fejlődését biztosító új termelési viszonyokkal váltsa fel. A régi termelési viszonyok megváltozása viszont szükségszerűen előidézi az egész felépítmény megváltozását, egy új felépítmény létrejöttét. A marxizmus megalapítói által feltárt törvénynek, a termelési viszonyok és a termelőerők jellege közötti kötelező összhang törvényének alapján tehát megérthetjük, hogyan váltja fel a régi alapot és a neki megfelelő felépítményt az új alap és az annak megfelelő új felépítmény.

Az ősközösségi rend felbomlása óta a társadalom fejlődése az antagonisztikus osztályok közötti harc formájában megy végbe. A termelőeszközök magántulajdonán nyugvó gazdasági alap antagonisztikus jellege kifejezésre jut a felépítmény területén. Lenin megállapította, hogy az eszmék harca „nem egyéb mint a társadalmi osztályok harcának felépítménye”³.
³ Lenin Művei. 1. köt. Szikra 1951. 409. old.

Az antagonisztikus osztályok mindegyikének (a rabszolgatartóknak és a rabszolgáknak, a hűbéruraknak és a jobbágyparasztoknak, a tőkéseknek és a munkásoknak) megvannak a maga erkölcsi elvei és magatartásbeli szabályai. Mivel a két alapvető osztályon kívül minden osztálytársadalomban vannak nem alapvető osztályok is (a feudalizmusban a feltörekvő burzsoázia, a kapitalizmusban a megmaradt földbirtokosok és a parasztság), ezeknek az osztályoknak is megvan a maguk erkölcse, amely megfelel életük anyagi feltételeinek, és kifejezi érdekeiket.

A tőkés társadalomban a parasztságnak kettős osztálytermészete van (a paraszt kistulajdonos és egyben dolgozó is), így a parasztság erkölcse is kettős jellegű. A parasztnak a magángazdasághoz való ragaszkodása a burzsoáziáéval azonos típusú individualista beállítottságra és erkölcsre vezet. Ugyanakkor a parasztnak mint dolgozónak számos olyan erkölcsi vonása van, amely a proletariátuséval közös (az ingyenélők megvetése, a dolgozó emberek megbecsülése stb.). Ez teszi lehetővé, hogy a proletariátus erkölcsi befolyást gyakoroljon a paraszttömegekre, melyek a proletariátus vezetésével vívják harcukat a földesurak és a kapitalisták ellen.

Az elmondottakból nem következik, hogy minden ember erkölcsi arculatát közvetlenül az anyagi létfeltételeiből kell levezetni, figyelmen kívül hagyva a politikai és ideológiai befolyásokat, azt a lehetőséget, hogy egyesek a kizsákmányoló osztályok oldaláról átállhatnak a proletariátus oldalára stb. A valóságban ilyen átállások előfordulnak, sőt, a kapitalizmus hanyatlásának korában, a munkásosztály forradalmi harcának és a marxista világnézet elterjedésének hatására egyre gyakoribb jelenséggé válnak. Éppen ilyen helytelen volna, ha valakinek a társadalmi, gazdasági és politikai nézeteit valamiféle veleszületett erkölcsi tulajdonságokból vezetnénk le. A burzsoá történettudományt keresztül-kasul áthatják az ilyesfajta idealista ferdítések.

Az uralkodó kizsákmányoló osztályok erkölcse az egyén fogalmát mindig a tulajdonos fogalmával azonosította, mindig a magántulajdonos egyéni érdekeit, vagyonát, valamint az uralkodó osztály közös érdekeit védelmezte az elnyomott tömegekkel, vagyis a népesség többségével szemben. Valamennyi kizsákmányoló osztály fő erkölcsi elve a társadalomban uralkodó és az illető osztály uralmát biztosító tulajdonforma (rabszolgatartó, hűbéri, tőkés tulajdon) megvédésének elve volt. Az uralkodó osztályok mindig igyekeztek úgy feltüntetni a dolgot, mintha saját osztályérdekeik az egész nép érdekeit, osztályuk véleménye pedig a közvéleményt jelentené. Ugyanakkor a kizsákmányoló osztályok tagjainak magatartását irányító motívumokban bizonyos törés észlelhető: egyfelől az egyes tulajdonosokat az a törekvés vezeti, hogy a többi tulajdonos rovására szedjék meg magukat, másfelől a „mindenkire” vonatkozó hivatalos erkölcsi doktrínák védelmezik az egyes magántulajdonosok érdekeit a többiekkel szemben, illetve a kizsákmányoló osztály közös érdekeit a dolgozókkal szemben. Ez a törés abból ered, hogy a kizsákmányoló társadalomban ellentmondás áll fenn az egyéni és a társadalmi érdekek között. Ennek az ellentmondásnak az alapja a termelőeszközök magántulajdona, ami szembeállítja az embert a társadalommal és embertársaival. Csak a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló szocialista társadalomban szűnik meg az ellentmondás az egyéni és a társadalmi érdekek között, csak a szocializmusban tűnik el a szakadék az „egyéni erkölcs” és az „általános erkölcs”, az emberek gyakorlati magatartása és az erkölcsi elvek között.

Az antagonisztikus osztálytársadalomban az elnyomott osztály erkölcse, a dolgozók és a kizsákmányolt tömegek erkölcse egyáltalán nem szolgálja az illető társadalom gazdasági alapjának és az uralkodó osztály által létrehozott felépítménynek a megszilárdítását. Ez az erkölcs annak a harcnak eszköze, melyet az elnyomott tömegek a társadalom gazdasági alapjai, politikai intézményei, uralkodó ideológiája és morálja ellen folytatnak.

Az osztályellentétek növekedésével kiéleződik az erkölcsi nézetek terén jelentkező konfliktus is. E konfliktus objektív alapja az, hogy valamely társadalom keretein belül a termelőerők megértek az új termelési viszonyok számára, s a termelési viszonyok és a termelőerők jellege közötti kötelező összhang objektív törvényének megfelelően az elavult termelési viszonyoknak újakkal való felváltását követelik. „Az új termelőerők és a régi termelési viszonyok összeütközése alapján, a társadalom új gazdasági szükségleteinek alapján új társadalmi eszmék keletkeznek, az új eszmék megszervezik és mozgósítják a tömegeket, a tömegek új politikai hadsereggé tömörülnek, új forradalmi hatalmat teremtenek, és ezt arra használják fel, hogy a termelési viszonyok terén a régi rendet erőszakkal megszüntessék és új rendet létesítsenek. A fejlődés spontán folyamata átadja helyét az emberek tudatos tevékenységének, a békés fejlődés az erőszakos átalakulásnak, az evolúció a forradalomnak”⁴.
⁴ A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Rövid tanfolyam. 8. kiad. Szikra 1954. 153. old.

A társadalmi viszonyok terén végbemenő átalakulásban óriási szerepet játszanak azok az új erkölcsi nézetek és elvek, melyeket a haladó osztályok képviselnek. Az új erkölcsi nézetek a nagy néptömegek közkincsévé, hatalmas anyagi erővé válnak, s ez az erő a régi gazdasági és politikai rend ellen fordul. A régi társadalmi rendet és az abban uralkodó tulajdonformát igazságtalannak nyilvánítja, amelyet meg kell semmisíteni. A régi társadalmi rend megszűnésével megszűnik az uralkodó osztály érdekeit kifejező régi felépítmény is. Ugyanerre a sorsra jut az uralkodó osztály erkölcse is, amely része ennek a felépítménynek.
***

Wikipédia – Az erkölcs fogalma alatt egy adott társadalom által régebbi tapasztalatok alapján összegyűjtött és helyesnek ítélt viselkedési szabályok összességét értjük. A jogon kívül a legerősebb normafajta. Az erkölcs szabályai a társadalmi normák egyik típusát jelentik. Más megfogalmazás szerint az erkölcs azon elvek összessége, amelyek a helyes és helytelen, a társadalmi jó és rossz megkülönböztetését segítik a cselekvés szintjén.

Az erkölcs eredeti jelentése ennél tágabb körű volt: általában jelentette egy személy magatartásának módját, ezért jelentéstartalma és színezete az előtte alkalmazott jelzőtől függött (például „lovagi erkölcs”, „szerzetesi erkölcs”, „polgári erkölcs”, „paraszti erkölcs” vagy összetett jelzőként „jó erkölcsű”, „feslett erkölcsű” stb.) Ez utóbbi szóhasználat mai maradványa a jogban ismert „jó erkölcsbe ütköző” kifejezés.

Az erkölccsel kapcsolatos felfogások a történelem folyamán gyakran változtak és ma is különböző erkölcsi nézetek élnek egy időben. A közösségi szinten elfogadott úgynevezett közerkölcs szabályai társadalmi csoportonként, kultúránként, országonként, régiónként változnak. Az erkölcsi parancsok érvényességének filozófiai megalapozásával az etika foglalkozik.

Filozófiai Kislexikon (1980) – erkölcs, morál a társadalmi tudat egyik formája, társadalmi képződmény, amely az emberi magatartás szabályozásának funkcióját tölti be a társadalmi élet valamennyi területére kiterjedő érvénnyel. A tömegtevékenység szabályozásának egyéb formaitól (a jogtól, az állami dekrétumoktól, a különféle termelési-adminisztratív előírásoktól, a népi hagyományoktól stb.) az erkölcsöt realizálódásának módja különbözteti meg. Az erkölcsben a társadalmi szükségszerűség, a társadalom, ill. az osztályok szükségletei, érdekeiösztönösen kialakult és általánosan elismert követelmények (magatartási szabályok) alakjában fejeződnek ki, amelyeket a tömeges példamutatás, a megszokás, a szokások, a közvélemény ereje támaszt alá. Az erkölcs követelményei ezért a személytelen kötelezettség, a mindenkihez egyaránt szóló, de egyetlen embertől sem eredő parancsolat formáját öltik. Ezek a követelmények viszonylag tartós jellegűek. A gyökeret vert rend által fenntartott egyszerű szokásoktól vagy hagyományoktól az különbözteti meg őket, hogy az emberi élet és cselekvés mikéntjéről, a jóról és rosszról alkotott felfogások alakjában eszmeileg megalapozást nyernek. A jogtól pedig az határolja el, hogy 1. teljesítésüket mindenki ellenőrzi, és az egyén erkölcsi tekintélye nem függ attól, hogy rendelkezik-e vagy sem valamilyen hivatalos hatalommal, 2. szankcionálásuk formái csupán szellemi jellegűek (a cselekedetek közmegítélése, helyeslése vagy rosszallása). Erre vezethető vissza, hogy az erkölcsben a tudatnak viszonylag nagyobb szerepe van, mint a társadalmi kontroll más formaiban. Az erkölcsi tudat kifejeződhet mind racionális formában, fogalmakban és ítéletekben, mind pedig emocionális formában, érzésekben, motívumokban, vonzalmakban. A társadalmi tudat mellett az erkölcsben jelentős szerepet játszik az egyéni tudat is. A társadalom által kialakított erkölcsi képzetekre támaszkodva, elsajátítva azokat a nevelés folyamatában, az egyén számottevő mértékben önállóan szabályozhatja magatartását és alkothat ítéletet a körülötte lejátszódó események erkölcsi jelentéséről. Az egyén ennek folytán az erkölcsben nem csupán objektuma a társadalmi kontrollnak, hanem tudatos szubjektuma is, azaz erkölcsi személyiség. Mint bonyolult társadalmi képződmény, az erkölcs 1. tartalmát tekintve erkölcsi tevékenységet (egy-egy társadalomban meghonosodott cselekvésmódot, az emberek nagy száma által követett magatartást, az erkölcsi szokásokat), 2. e tevékenységet szabályozó és a kötelezettség, az emberrel szemben támasztott követelmények különféle formáiban megnyilvánuló erkölcsi viszonyokat, 3. e viszonyokat megfelelő képzetek (normák, elvek, társadalmi és erkölcsi eszmények, a jó és rossz, az igazságos és igazságtalan fogalmának) alakjában visszatükröző erkölcsi tudatot foglal magában. Az erkölcsi tudat formái logikailag rendezett egységes rendszert alkotnak, amely nem csupán az erkölcsi cselekedetek előírását teszi lehetővé, hanem azok meghatározott módon történő motiválását és értékelését is. A társadalmi élet különböző területeivel kapcsolatosan az erkölcsben sajátos szabályok alakulnak ki (munkaerkölcs, szakmai, párton belüli etika, a mindennapi, ill. a családi élet erkölcse), amelyek egységes alappal rendelkeznek és csak viszonylagosan önálló területei az erkölcsnek. Az erkölcs történelmi jelenség. Az emberi társadalom kialakulásának kezdeti szakaszán jön létre és a gazdasági, valamint az egyéb társadalmi viszonyok változásával, az emberiség anyagi és szellemi kultúrájának haladásával együtt fejlődik. Általános emberi elemek mellett az erkölcs történelmileg átmeneti és osztályjellegű normákat, elveket, eszményeket stb. foglal magában. Az osztályokra tagolt társadalomban az erkölcs elkerülhetetlenül osztályjellegű, visszatükrözi az osztályharcot. Minden egyes antagonisztikus osztálytársadalomba a fennálló társadalmi viszonyokat szentesítő erkölcsi rendszer mellett, amely az uralkodó kizsákmányoló osztály érdekét juttatja érvényre, kialakul az ezt tagadó is. Létrehozója az az elnyomott osztály, amely harcra kel a társadalom átalakításáért és e harc során megszabadul az uralkodó erkölcs szellemi hatalmától; a maga erkölcsével ez az osztály a jövő társadalom erkölcsének kialakulását alapozza meg. E tekintetben elvileg sajátszerű a kommunista erkölcs, amely a proletariátus osztály erkölcséként jön létre, majd a szocialista társadalom egészet átfogó általános erkölcse alakul át, végül pedig az emberiség egyetemes erkölcsévé válik.

SaLa

 

Marx Károly tanításának történelmi sorsa

Marx tanításában a legfontosabb az, hogy felderítette a proletariátusnak, mint a szocialista társadalom megteremtőjének, világtörténelmi szerepét. Igazolta-e az egész világ eseményeinek menete ezt a tanítást azután, hogy Marx kifejtette?

Marx először 1844-ben lépett fel vele. Marx és Engels „Kommunista Kiáltványa”, mely 1848-ban jelent meg, e tannak már egyöntetű, rendszeres, mindmáig legjobb kifejtését tartalmazza. Ettől az időtől számítva a világtörténelem nyilvánvalóan három fő szakaszra oszlik: 1) az 1848-as forradalomtól a Párizsi Kommünig (1871); 2) a Párizsi Kommüntől az orosz forradalomig (1905); 3) az orosz forradalom óta eltelt idő.

Vessünk egy pillantást Marx tanításának sorsára e három szakasz mindegyikében.

I
Az első szakasz elején Marx tanítása korántsem uralkodó. Csak egyike a szocializmus rendkívül nagyszámú frakcióinak vagy áramlatainak. Túlsúlyban a szocializmusnak olyformái vannak, amelyek alapjukban véve az orosz narodnyik irányzattal rokonok: nem értik meg, hogy a történelem mozgásának anyagi alapja van, képtelenek arra, hogy a kapitalista társadalom minden egyes osztályának szerepét és jelentőségét megállapítsák, a demokratikus átalakulások burzsoá lényegét pedig mindenféle szocialista ízű frázissal — a „népről”, az „igazságról”, a „jogról” stb. szóló frázisokkal — leplezik.

Az 1848-as forradalom halálos csapást mér a Marx előtti szocializmusnak mindezekre a zajos, tarka, rikító formáira. A forradalom a társadalom különböző osztályait minden országban cselekvésükben mutatja be. Amikor a köztársasági burzsoázia az 1848. júniusi napokban halomra löveti a munkásokat Párizsban, ez végérvényesen megmutatja, hogy természeténél fogva egyedül a proletariátus szocialista. A liberális burzsoázia ennek az osztálynak az önállóságától százszor jobban retteg, mint akármiféle reakciótól. A gyáva liberalizmus hason csúszik a reakció előtt. A parasztság beéri a feudalizmus maradványainak kiküszöbölésével s a rend pártjára áll, csak nagyritkán ingadozva a munkásdemokrácia és a burzsoá liberalizmus között. Minden tanítás, mely osztályok fölött álló szocializmust és osztályok fölött álló politikát hirdet, üres badarságnak bizonyul.

A Párizsi Kommün (1871) befejezi a polgári átalakulásoknak ezt a fejlődését: csak a proletariátus hősiességének köszönheti megszilárdulását a köztársaság, vagyis az államszervezetnek az a formája, amelyben az osztályviszonyok a legkevésbé burkolt formában jelennek meg.

Valamennyi többi európai országban is a fejlődés, bár bonyolultabb és kevésbé befejezett formában, ugyanilyen kialakult polgári társadalomhoz vezet. Az első szakasznak (1848—1871), a viharok és forradalmak időszakának vége felé, a Marx előtti szocializmus haldoklik. Megszületnek az önálló proletár pártok: az első Internacionálé (1864—1872) és a német szociáldemokrácia.

II
A második szakaszt (1872-1904) az elsőtől „békés” jellege, a forradalmak hiánya különbözteti meg. A Nyugat végzett a polgári forradalmakkal. A Kelet még nem érett meg rájuk.

A Nyugat a jövendő átalakulások korszaka „békés” előkészítésének szakaszába lép. Mindenütt alapjukban proletár szocialista pártok alakulnak, amelyek megtanulják, hogyan kell a polgári parlamentarizmust kihasználni, saját napi sajtójukat, felvilágosító intézményeiket, szakszervezeteiket, szövetkezeteiket megteremteni. Marx tanítása teljes győzelmet arat és — szélességben terjed. Lassan, de szakadatlanul halad előre a proletariátus erőinek kiválasztása, összegyűjtése, a proletariátus előkészítése az eljövendő harcokra.

A történelem dialektikája olyan, hogy a marxizmus elméleti győzelme arra kényszeríti az ellenségeit, hogy marxista lepelbe burkolózzanak. A bensőleg megrothadt liberalizmus új életre próbál kelni a szocialista opportunizmus formájában. A nagy harcokra való erőgyűjtés korát úgy értelmezik, hogy az lemondás e harcokról. A rabszolgák helyzetének a bérrabság ellen folyó harc érdekében való javítását oly értelemben magyarázzák, hogy ezzel a rabszolgák egy pár garasért lemondanak szabadságra való jogukról. Gyáván „társadalmi békét” (vagyis a rabszolgasággal való megbékélést), osztályharcról való lemondást stb. prédikálnak. A parlamentek szocialista tagjai, a munkásmozgalom mindenféle hivatalnokai és a „rokonszenvező” értelmiség körében nagyon sok hívük van.

III
Az opportunisták még tele szájjal magasztalták a „társadalmi békét”, és azt hirdették, hogy a viharok a „demokráciában” nem szükségszerűek, amikor a leghevesebb világviharok új forrása nyílt meg Ázsiában. Az orosz forradalmat nyomon követte a török, a perzsa, a kínai forradalom. Ma éppen e viharok és Európára való „visszahatásuk” korában élünk. Bármi lesz is a sorsa a nagy kínai köztársaságnak, amelyre most különféle „civilizált” hiénák fenik fogukat, — a világnak semmiféle ereje sem fogja Ázsiában a régi jobbágyrendszert visszaállítani, nem söpri el a föld színéről a néptömegek hősies demokratizmusát az ázsiai és fél-ázsiai országokban.

Egyeseket, akik nem vették figyelembe a tömegharc előkészítésének és fejlődésének feltételeit, kétségbeesésbe és anarchizmusba sodort a kapitalizmus elleni döntő harc folytonos kitolódása Európában. Most látjuk, mennyire rövidlátó és kishitű az anarchista kétségbeesés.

Nem elkeseredni kell, hanem bátorítást kell meríteni abból a tényből, hogy a nyolcszázmilliós Ázsia bekapcsolódott a harcba, mely ugyanazokért az európai ideálokért folyik.

Az ázsiai forradalmak megmutatták nekünk, hogy a liberalizmus ott éppoly jellemtelen és aljas, hogy a demokratikus tömegek önállósága ott éppoly rendkívüli jelentőségű, megmutatták a proletariátus éppoly éles elhatárolódását mindenféle burzsoáziától. Aki az Európában és Ázsiában szerzett tapasztalatok után osztályok fölött álló politikáról és osztályok fölött álló szocializmusról beszél, azt egyszerűen ketrecbe kellene zárni és úgy mutogatni, mint valami ausztráliai kengurut.

Ázsia után — csak nem ázsiai módon — Európa is megmozdult. Az 1872—1904-es évek „békés” időszaka visszavonhatatlanul elmúlt. A drágaság és a trösztök nyomása következtében hallatlanul kiélesedett a gazdasági harc, amely mozgásba hozta még a liberalizmustól leginkább megfertőzött angol munkásokat is. Még Európa „legsziklaszilárdabb” burzsoá-junker országában, Németországban is szemünk láttára érik a politikai válság. Az eszeveszett fegyverkezés és az imperializmus politikája a modern Európában olyan „társadalmi békét” teremt, amely leginkább lőporos hordóra hasonlít. Viszont valamennyi polgári párt bomlása és a proletariátus érlelődése feltartóztathatatlanul halad előre.

Mióta a marxizmus a színtérre lépett, a világtörténelem három nagy korszakának mindegyike a marxizmus számára újabb bizonyítékokat, újabb diadalokat hozott. De a marxizmusnak, mint a proletariátus tanításának még nagyobb diadalát hozza majd meg a közelgő történelmi korszak.

„Pravda” 50. sz.
1913. március 1.
Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
544—547. old. (oroszul).
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

Földesúri nagybirtok és paraszti kisbirtok Oroszországban

– írta: V. I. Lenin –

1861 február 19-ének éppen hogy elmúlt évfordulója alkalmával nem lesz felesleges emlékeztetnünk arra, miképpen oszlik meg a föld a mai Európai-Oroszországban.

Európai-Oroszország földbirtokmegoszlásának legutóbbi hivatalos statisztikája a belügyminisztérium kiadásában jelent meg és 1905-re vonatkozik.

E statisztika adatai alapján azoknak a nagybirtokosoknak száma, akiknek földbirtoka meghaladja az 500 gyeszjatyinát (kikerekítve), körülbelül 30 000, s körülbelül 70 000 000 gyeszjatyina földjük volt.

Ugyanennyi földje van mintegy 10 000 000 szegényparaszt gazdaságnak.

Átlagban tehát, a legnagyobb földbirtokosokra egyenként mintegy 330 szegényparaszt család, s minden parasztcsaládra körülbelül 7 (hét) gyeszjatyina föld, ezzel szemben a legnagyobb földbirtokosokra egyenként körülbelül 2 300 (kétezer háromszáz) gyeszjatyina föld jut.

„Pravda” 51. sz. 1913. március 2.
Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
548—549. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kapitalista termelésnek nem az emberiség szükségleteinek kielégítése a célja, hanem a tőkések minél nagyobb profitja, de ehhez a proletár bérrabszolgáknak a megélhetésük miatt kell dolgozniuk, enélkül nincs profitja a tőkésnek; proletár csak ezért kell a tőkésnek, mert hasznot hoz. Bérrabszolgák munkájából felsőbbrendűként élősködni az emberi jogok megsértése, ez a jobboldali erkölcs lényege. A jobboldal világnézete az ember természetével összeegyeztethetőnek tarja a felsőbbrendűséget és ezért jogosnak az élősködést. Az emberi méltóságba nem fér bele az élősködés és a szolgaság, ez embertelen. A társadalmi körülményeket úgy kell megváltoztatni, hogy meg szűnjön az emberiség átka, a jobboldaliság. Csak így teljesedik ki az emberiség célja az emberséges világ, a szocializmus.

A jobboldali felsőbbrendű élősködő erkölcs az emberiség alacsonyabb civilizáltsági fokát jelenti az emberré válása útján, a szocializmus felé. Aki a kapitalizmus híve, az jobboldali, az emberiség civilizáltsági fokának alacsonyabb színvonalú erkölcsét akarja megvalósítani, az élősködést, embertársai feletti uralkodást. A jobboldali felsőbbrendű élősködő hívők soha nem fogják megérteni és elfogadni a dolgozó emberek küzdelmét a demokráciáért és a szabadságért, ezt nem értik. A felsőbbrendű úgy véli, hogy a proli szolgája őt úgy, mint a kutyája, ha lázad, meg kell büntetni, belé kell rúgni. A proli felsőbbrendű hívő egyszerűen buta világnézetű, nem veszi, észre vagy nem érdekli a valódi helye a világban, ha megkapja a napi zsíros kenyerét. Ebből következik, hogy a Szovjetunió harca háború volt a jobboldali felsőbbrendűek és hívőik ellen. Ezért üvöltenek a jobboldaliak, mint a fába szorult féreg a Szovjetunió ellen. Nem értik, hogy a jobboldaliság egyenlő az embertelenséggel, amely út vissza az állatvilágba.

A polgári „demokráciában” a konzervatív jobboldali nézetek a klasszikus a liberális pedig a „mosolygó” fasizmus világába vezetnek, de időnként együttműködnek vagy harcolnak egymás ellen. Tipikus a hitleri és az USA második világháborús harca, ami a „mosolygó fasizmus” győzelmével végződött. A kapitalizmusban lehetetlen az emberiség emberséges élete, mert egy kevés ember diktatórikusan élősködik a többség felett. A szocializmus ezt az élősködés lehetőségét szünteti meg, nem lehet kizsákmányolni, élősködni. Azonban idővel fellazult a proletárdiktatúra szocializmusban, a kapitalista erkölcsűek a dolgozó nép hatalmi szerveibe belopakodtak, így nekik sikerült az ellenforradalom, most törvényesen élősködnek a proletárrá vált dolgozókon, mert ez a rendszerváltás lényege.

A jobboldali felsőbbrendű erkölcsű nem szereti, ha élősködéséért, népirtásáért néha felelnie kell. Sztálint pedig nagyon nem szeretik, aki élenjárt ezen jobboldali tettek megbüntetésében, embertelen gondolatok megfékezésében. A Sztálintól való rettegés természetes az élősködő és felsőbbrendű gondolatok hívőinek. Szirénhangon sírnak, vagy ha lehet, fellépnek a demokráciáért és szabadságért küzdő dolgozók ellen, bármilyen embertelenségre képesek és azt jogosnak tarják, mert felsőbbrendűeknek tartják magukat. Úgy vélik, hogy jogos az élősködés, és akinek ez nem tetszik azt meg kell büntetni. A történelem tele van a jobboldali felsőbbrendűek bűntetteivel, amit jogosnak vélnek. Királyok, hercegek, grófok, kapitalisták szemérmetlenül rabolták és irtották a dolgozó népet és most is ezt teszik az emberiséggel.

A múltból, a feudalizmusból örökölt jobboldali felsőbbrendűség kiváltsága a kapitalizmusban is megmaradt és nem a család, a nemzeti és hazafias érzés a lényege, hanem a felsőbbrendű élősködés, amit a család, nemzet, haza, hagyomány demagógiája ködösít el. A „család, nemzet, haza, hagyomány” fogalma csak a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” világméretű megvalósulása útján lehetséges, és ez nem a jobboldali érték. A jobboldal értéke: a gyengébben uralkodj, élősködj, vedd el erőszakkal, ami neked kell. A múltból örökölt legfontosabb hagyomány a királyok, hercegek, grófok önkényuralmának hagyománya a jobboldaliság értéke, ami manapság a tőkések érdeke, a proletár család ennek csak szenvedője lehet.

„… a jobboldali nemzettudat általánosan nem egyenlő a más nemzetek lenézését jelentő sovinizmussal vagy vulgárnacionalizmussal. A jobboldal mérsékeltebb formáiban a nemzettudat a hazaszeretetként és a hagyományok iránti tiszteletként nyilvánul meg. … „ Wikipédia

A gyarmatosítók a gyarmatokat és félgyarmatokat szintén a jobboldaliság felsőbbrendűségének embertelen erkölcse jogán rabolják ki. A proletár ember a tőkés hasznáért élő beszélő szerszám, ha mégis a jobboldali világnézet az erkölcse, akkor súlyosan sérült a tudata, de annak is, aki másokon élősködik, mert a szolgaság minden formája sérti az emberi jogokat. Az embertelen erkölcs embertelen világot hoz létre, gátolja az emberiség emberré válását. Ez megnyilvánul a világméretű szegénység, a bérrabszolgaság, a nyomor, a háborúk embertélségében és csak az élősködő kapitalisták érdeke.

Az emberiség bőven ki tudja pusztítani magát, a jobboldaliság ezt a veszélyt jelenti, a kapitalizmus működése oda vezethet. Az emberiség sorsával, a tűzzel játszadozás a kapitalistáknak csak egy jó üzlet. A jobboldali erkölcsű nem tud és nem is akar emberré válni, embertársaik emberi jogait tisztelni. Mert aki haszonért bérrabszolgát tart, vagy bérrabszolga és ezt elfogadja, az nem tud emberként élni, marakodik a koncért, mint az álatok.

Az emberiség léte a kapitalizmusban, mivel az emberi élet csak egy üzlet a tőkéseknek, az emberiség végét jelentheti, a felsőbbrendűség egyenlő az embertelenséggel, a végső pusztulással. A földön már a totális jobboldali diktatúra a „mosolygó fasizmus” uralkodik és csak idő kérdése a klasszikus fasizmussá válása. A jobboldaliság az embertelenné válás útja vissza az állatvilágba. A dolgozó emberiség érdekeit semmilyen polgári parlament nem képviseli a földön és ez nem is lehetséges a kapitalizmusba. A tőkéseket csak a profitjuk érdekli és totális hatalmukban ez az érdek a meghatározó a földön.

Marxista fogalomlexikon: Kizsákmányolás: idegen munkaterméknek ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása a termelési eszközök tulajdonosa által. A proletariátus, mivel nem rendelkezik termelési eszközökkel, kénytelen a munkaerejét áruba bocsátani, és a megtermelt értéktöbbletet a termelési eszközök tulajdonosa kisajátítja. A kizsákmányolást csak a szocialista forradalom számolja fel, megszüntetve a termelési eszközök magántulajdonát.

A tőkések profitja a kizsákmányolás útján, a proletár dolgozók kizsákmányolásával keletkezik. Ez a jobboldali embertelenség. A kizsákmányoláshoz jobboldali felsőbbrendűség és szolgaság kell, megvalósításához diktatúra szükséges, amit a polgári „demokrácia” biztosít a tőkések számára. A szovjet rendszer pont fordítottja, a dolgozóknak demokrácia és az élősködő világnézetűeknek diktatúra, ami harc a népi demokráciáért, az emberséges világért. Mivel az élősködő erkölcsűek nem akarták önként átadni a hatalmat a dolgozó népnek a Szovjetunióban, ezért kegyetlen harc folyt ellenük, gyakran a beférkőztek a néphatalmi szervezetekbe, ami végülis elvezetett az ellenforradalom győzelméhez, a „mosolygó fasizmushoz”.

A hitleri és sztálini rendszer lényegesen különbözött egymástól, egybemosása nagyfokú tudatlanságra utal vagy érdek a hamisításra. A hitleri fasizmus a tőkések totális nyílt diktatúrája volt a dolgozó proletár néppel szemben, harc a világuralomért és népirtás; a termelőeszközök, amelyek a kizsákmányoláshoz és élősködéshez szükségesek magánkézben a kapitalistáké volt. A sztálini szocializmusban, a szovjetunióban a termelőeszközök a dolgozó nép államának szervezésével a kommunista pártirányításával köztulajdonban volt, ami lehetetlenné tette a kizsákmányolást, a másokon való élősködést. A sztálini diktatúra a hitleri és a többi kapitalista állam híveinek a részére rossz, a dolgozó nép számára pedig demokrácia volt. A diktatúra mindenképpen embertelen, de az osztálytársadalmakban elkerülhetetlen, valamelyik osztály érdekét képviseli, fegyver az ellenséges osztály elnyomására. Így a polgári „demokráciában” működő kapitalizmus is alkalmazza a diktatúrát a dolgozó osztályokkal szemben.

A szovjetunió egész fennállása alatt háború vagy háborús készülődésre kényszerült a nálánál sokkal fejeltebb gazdagabb kapitalista világ elleni védekezés miatt. A népi demokrácia kiteljesedését ez a hadiállapot megakadályozta. Egy barbár kegyetlen terjeszkedő élősködő kapitalista diktatúra környezetében, aki a külső és belső ellenforradalmat bőségesen ellátta minden eszközzel a szovjetrendszer elpusztítására. Ez a háború a Szovjetunióban a diktatúrát kemény és tartós fenntartásra kényszerített a demokrácia rovására. Ez viszont a kapitalisták és az egész emberiség barbárságát dicséri. Minden háború embertelen, a Szovjetunió igazságos háborút vívott a barbár kapitalista rablókkal szemben, de ez sok áldozatot kívánt, sok volt az ártatlan is. Nem a Szovjetunió kezdte a háborút, a kapitalista rablók nem akartak önként lemondani az embertelen élősködésről, ezért vívták a rablóháborújukat, védekezni kellett. Ezt a jobboldal hívei soha nem fogják megérteni, mert életelemük a felsőbbrendű élősködés vagy butaságból, érdekük ellen támogatják a jobboldaliság embertelenségét. A szocializmus csak az emberiség összefogásával győzedelmeskedhetik, ezt kezdte meg a Szovjetunió.

A „mosolygó fasizmus” ellenforradalma megdöntötte a szovjet népi demokráciát és elkezdte a terület gyarmatosítását, lerobbanva a gazdaságát. A szovjet terület gazdasága mára eltörpült a Szovjetunió és szövetségesei potenciáljához képest. Ez sokkal nagyobb veszély, mint ahogy azt a jobboldali fasiszták elképzelik, egy új forradalomhoz vezető út, milliárdos emberáldozatokkal, ami az élősködéshez való ragaszkodás miatt bekövetkezhet.

A kizsákmányolás, felsőbbrendűség, élősködés, bérrabszolgaság a kapitalizmus embertelen jobboldali erkölcse milliárdnyi ember pusztulását okozhatja a mai fejlett fegyverek birtokában. Az évenkénti több 1000 milliárd dolláros fegyverüzlet óriási pusztító potenciál, ami csak a tőkések érdeke. A helyi jellegű háborúk pillanatokon belül föld méretűvé válhatnak, erre az 1. és a 2. világháború példa és intő jel. De a kapitalizmus világrendszere elkerülhetetlenné teszi a világháborúkat, az emberiség egyre nagyobb kiirtását. Tehát mivel a kapitalizmus lételeme a háború, sőt a világháború, ezért a jobboldaliság az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény, népirtásra készülés, a tőkések és híveik előre megfontolt szándékával. A proletár jobboldali csak butaságból, érdek nélkül követi és valójában a proletár társait a háborúkban nem a saját érdekében irtja ki, hanem a tőkések minél nagyobb profitjáért, versengéséért. A proletár cserébe a pusztulást, nyomort, éhezést kapja. Megéri?

A kapitalizmus működése elképzelhetetlen jobboldali felsőbbrendű kizsákmányolás, bérrabszolgaság nélkül és ezt nem lehet megváltozatni a polgári „demokrácia” társadalmi keretei között.

A jobboldali világnézet, a felsőbbrendűség az erkölcsi alapja a polgári „demokráciában” működő kapitalizmusnak, ami manapság már a „mosolygó fasizmus”, ez időnként, ha szükséges a totális nyílt diktatúra formáját ölti fel, a klasszikus fasizmust.

A klasszikus és a „mosolygó” fasizmusnak ugyanaz a célja, az élősködés, a megvalósítási módjában van az igazi különbség, és néha átfedik egymást, de minden formájú kapitalizmusban, így a polgári „demokráciában” is, tőkés diktatúra van.

A kapitalizmus bármely változatában a cél a legnagyobb profit elérése a tőkések számára. A profit a proletárok kizsákmányolásával törvényesen történik a polgári „demokráciában” és ezzel velejár a bérrabszolgaság is, az embertelen embervásár. A munkaerő, mint áru csak az emberrel egyűt vásárolható meg, nem válaszható ketté az ember és munkaereje. Ez a vásár „szabad” választásnak tűnik, de nem az, ez a kapitalista modellben kényszer. A jobboldali felsőbbrendűség erkölcsére ezért van szüksége a kapitalizmusnak.

Az emberek tudatát és erkölcsét alapvetően meghatározza az érdekei, a létük körülményei, és az ebből adódó osztályhelyzetük. Ettől csak nagyon kevesen tudják kivonni magukat. Mert a „A lét határozza meg a tudatot!”

A kapitalizmusban érdekeltek tudatát, világnézetét, embertársaikhoz való viszonyukat a kizsákmányolás, élősködés kényszere felsőbbrendűvé formálja. A kapitalizmus működéséből következik a felsőbbrendűségi tudata, a jobboldaliság. Mivel ezt nem lehet értelmes, öntudatos emberekkel közvetlenül elfogadtatni, ezért szükséges a kapitalizmusban a tudatmódosítás, hogy a kizsákmányoltak az embertelen erkölcsöt, ami nem az érdekük elfogadják; a kizsákmányoltaknak ne a létük határozza meg a tudatukat, hanem a kizsákmányolóik érdeke. Ezért a kizsákmányoltaknak a saját érdekeiket alá kell rendelniük a felsőbbrendű kizsákmányolóiknak, így működik a kapitalizmus minden formája. Amint a kizsákmányoltak léte romlik, úgy a tudatuk is a valódi érdekeik felismerése felé módosul. Mivel a kapitalizmusnak az általános rothadása, élősködése, a világméretű nyomor, a háborúk népirtásai, az embertelen felsőbbrendű jobboldali erkölcse, a világgazdasági anarchia, és a kíméletlen harc a velejárója, így a változás mindenképpen be fog következni a szocializmus emberségesebb világába, különben az emberiség pusztulása fog bekövetkezni. Választania kell az emberiségnek, vagy az emberré válás útja, vagy vissza az állatvilágba.

A kapitalizmus működési módja kényszer a kapitalista erkölcs megvalósítására, ami alapja a kizsákmányolás, az élősködés és az ehhez szükséges hatalom megszerzése, ami a kapitalizmusban érdekeltek tudatát is módosítja, embertelenné teszi. Ezt az erkölcsöt a kizsákmányoltaknak is el kell fogadniuk, csak így működik a kapitalizmus. Ezért a kapitalizmus erkölcse a nép, a dolgozók, sőt a kizsákmányolók tudatát is embertelenné kell, hogy tegye. Mert a felsőbbrendűség, a kizsákmányolás, élősködés, bérrabszolgaság embertelen jobboldali erkölcse nélkül a kapitalizmus nem működik.

A történelem és jelen eseményinek értékelésekor a világnézet rendkívülien befolyásolja, hogy ez jó vagy rossz esemény. A helyes emberséges világnézet segít az események értékelésében. A felsőbbrendű jobboldali embertelen világnézet a felsőbbrendűeknek káros eseményeket rossznak minősíti, függetlenül valódi célja nélkül. A társadalmi, forradalmi, politikai, háborús események történelmi és jelenkori értékelésekor a jobboldali világnézetű emberek a saját érdekeinek – a kizsákmányolásnak, élősködésnek, és a bérrabszolgaságnak – a szempontjai a meghatározóak; a rabszolgák lázadását a kizsákmányolók nem szeretik, az így keletkezett események megítélését ez a szempont vezeti. A Szovjetunióban a kizsákmányolók elleni harc háború volt minden szörnyűségével, elkerülhetetlen emberveszettségeivel, ami a kapitalisták bűne, mert nem adták át önként a hatalmat a népnek, továbbra is kizsákmányolni akartak és proletár katonákat küldtek a proletárok legyilkolására. Az embertelen világnézetű jobboldali ember ezt soha nem fogja megérteni, vérében van az élősködés. A gyarmatok népeinek harcát a gyarmatosítóik ellen hasonlóan kell megítélni. A kapitalizmus és a gyarmatosítás embertelen híveinek, a jobboldali világnézetűek tudatát ez határozza meg. A szocializmus megvalósítása felszabadítja az emberiséget a jobboldali embertelen világtól.

A jobboldali világnézetűek fejletlen embertelen tudatukkal az képzelik, és butaságukban azt hirdetik, hogy a szocializmus lényege a munkakerülés a lustaság. Ez persze primitív tudatlan nézet, és csak a másokon való élősködő hívők tudatos vagy ösztönös hibás véleménye. Minden társadalom alapvetően a munkára épül, csak így lehet előállítani az életfenntartásához szükséges javakat, dolgokat. Valójában a kapitalizmusban vannak élősködő és dolgozó osztályok, tőkések és proletárok, akik közül a dolgozók a proletárok a mindenkori munka alapú társadalom dolgozói. A tőkések a minél nagyobb profitjuk érdekében szervezik a saját gazdaságukat a dolgozók kizsákmányolását és a dolgozóknak az érdekeikről történő lemondását a jobboldali erkölcs terjesztésével. A dolgok előállítására csak munkára, dolgozókra van szükség, élősködők ehhez nem kellenek.

A szocializmusban az iskolában tanították a marxizmus-leninizmus tudományát. Most az iskolákban a hamis világnézetű vallást tanítják, a kettő között óriási a különbség, mert a marxizmus-leninizmus, az ateizmus olyan tudomány, mint a matematika, a fizika, a történelem, a valóság az alapja, de a vallás nem a valóságra támaszkodik, tudománytalan világnézet. Az emberséges világban butaság a tudománytalan vallás tanítása, ez csak a jobboldali felsőbbrendű kapitalizmusban szükséges, a nép butítására való.

A vallás tudománytalan kitalált világnézet, ezért a tudományos módszerekkel nem is lehet vizsgálni, nincs bizonyíték, észlelt adat vagy jelenség, amit vizsgálni lehetne ez ügyben. A kitalált, nem bizonyított állítást cáfolni sem lehet, nem különbözik a hazugságtól, olyan mintha a semmit valaminek tekintenénk. A vallás csak hit dolga, így akármilyen kitalált butaság is elterjedhet, csak hinni kell benne.

Marx Engels – Kommunista Kiáltvány: „…A mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szemben álló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra. …”

„… Tőkésnek lenni nemcsak tisztán személyi, hanem társadalmi helyzet elfoglalását is jelenti a termelésben. A tőke közösségi termék és csak a társadalom sok tagjának együttes tevékenységével, sőt végeredményben csak valamennyi tagjának együttes tevékenységével hozható mozgásba.

A tőke tehát nem személyi, hanem társadalmi hatalom.

Ha tehát a tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi tagjáé, akkor nem személyi tulajdon változik át társadalmivá. Csupán a társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tulajdon elveszti osztályjellegét. …”

„…A kommunizmus senkitől sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi termékeket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon. …”

„…Akadt olyan ellenvetés, hogy a magántulajdon megszüntetésével megszűnik minden tevékenység és általános lustaság kap lábra. Eszerint a polgári társadalomnak rég tönkre kellett volna mennie a restség miatt; mert azok, akik dolgoznak benne, nem szereznek, és azok, akik szereznek benne, nem dolgoznak. Az egész aggály arra a tautológiára lyukad ki, hogy mihelyt nincs tőke, nincs többé bérmunka. …”

„…Kell-e mélységes belátás annak megértéséhez, hogy az emberek életviszonyaival, társadalmi vonatkozásaival, társadalmi létével együtt megváltoznak képzeteik, nézeteik és fogalmaik, egyszóval tudatuk is? …”

Filozófiai Kislexikon (1980) – vallás: „azoknak a külső hatalmaknak fantasztikus visszatükröződésé az emberek fejében, melyek mindennapi létezésük felett uralkodnak, olyan visszatükröződésé, amelyben a földi hatalmak földöntúli hatalmak formáját öltik.” (Marx—Engels Művei. 20. köt. 309. old.) A vallás körébe tartózó jelenségek komplexuma az emocionális élményekkel kísért hiedelmek mellett specifikus cselekvéseket (vallási kultusz) és vallási intézményeket (egyházak, a papság intézménye) is magába foglal. A legtöbb történeti vallás hitelmélete erkölcsi-etikai előírásokat is tartalmaz. A vallás tehát különnemű elemek bonyolult együttese, amelyek között a legfontosabb a hiedelmek összessége; a kultusz, az intézmények, az erkölcs, az emóciók csak akkor öltenek vallásos jelleget és épülnek be a vallás fogalma alá tartozó jelenségek rendszerébe, ha összefüggnek a hiedelmekkel.

Valamely képzet vallásos jellegének fő meghatározó ismerve, hogy természetfelettibe vetett hittel kapcsolatos. Ide tartozik, először is, természetfeletti lények (istenek, szellemek) reális létében, másodszor, természetes jelenségek közötti természetfeletti kapcsolatok létezésében (mágia, totemizmus), és harmadszor, anyagi tárgyak természetfeletti tulajdonságaiban (fetisizmus) való hit. A vallásos ember hite szerint a természetfeletti lények, erők, ill. tulajdonságok pozitívan vagy negatívan befolyásolhatják az életet, ezért minden vallás bizonyos előírásokat tartalmaz arra vonatkozólag, hogy a hívő hogyan viselkedjek a természetfelettivel szemben. Ezek az előírások a vallásos kultuszban realizálódnak. A vallásos ember abban reménykedik, hogy áldozatok bemutatásával, imákkal, ráolvasásokkal, különféle mágikus manipulációkkal kontaktust teremthet a természetfeletti erőkkel és megnyerheti, a maga oldalára vonhatja őket.

A vallás specifikumának tisztázása szempontjából fontos kérdés az idealista filozófiához való viszonyának a kérdése. Engels a filozófiai idealizmus kiinduló tételét, miszerint „a szellem az eredendő a természettel szemben” — lényegében egy típusúnak tekintette a világ teremtéséről szóló vallásos tanítással (Marx—Engels Válogatott művek. II. köt. 334. old.). Az objektív idealizmus és a vallás közvetlenül egybeesik abban a pontban, hogy mindkettő szerint létezik világon kívüli, természetfeletti erő, az objektív szellem, ill. — ami lényegében ugyanaz — az isten. Lenin rámutat arra, hogy az idealista filozófiai konstrukciók és a vallási dogmák tartalma közös mindkettő posztulálja a világ megkettőzöttségét (lásd Lenin Művei. 38. köt. 360. old.). A vallás és a filozófiai idealizmus mégsem azonos egymással. A vallás elsősorban nem az észre, hanem a hitre apellál, nem követeli híveitől, hogy összeegyeztessék dogmáit a szaktudományok adataival, az idealizmus viszont igényt tart arra, hogy tételeit az észen alapulóknak tekintsék, hogy azok a tudományos adatokból leszűrhetőknek számítsanak [igaz, a vallási igazságokat a teológia is bizonyítani törekszik pl. (isten bizonyítékok) megkísérli, hogy a vallási dogmákat ne csak az ésszel „hozza összhangba”, hanem a tudomány adataival is — ennyiben a filozófiai idealizmussal határos]. Emellett a vallási képzetek zömmel képszerűek, az idealista tanok viszont, mint általában minden filozófiai elmélet, fogalmakkal és kategóriákkal operálnak. A vallás szférájában jelentős szerepük van az emocionális élményeknek, s ezenkívül megkülönböztető vonása szerves kapcsolata kultikus cselekményekkel és az egyházi intézmények létezése.

A vallási képzetekben a szakadatlanul változó társadalmi létfeltételek, és mindenekelőtt az emberek termelési viszonyainak jellege tükröződik vissza fantasztikus módon. A vallásos fantázia szülte természetfeletti lények, a túlvilági életre vonatkozó képek letörölhetetlenül magukon viselik földi eredetük bélyegét; a különböző törzsek és népek hiedelmeinek mindig specifikus színezetet adnak életük, létük konkrét sajátosságai. A vallási fantasztikum földi forrásainak feltárása döntő csapást mér arra a teológiai spekulációra, mely szerint a vallás forrása az isteni kinyilatkoztatás. Nem elegendő azonban csupán a vallási fantasztikum természetes forrásait megállapítani, hanem azt is tisztázni kell, hogy miért tükröződik vissza az emberek tudatában társadalmi létük fantasztikus, eltorzult formában. A marxizmus—leninizmus erre a kérdésre a vallás társadalmi és ismeretelméleti gyökereiről szóló tanításában ad feleletet.

Az ősközösségi társadalomban a vallás társadalmi alapja a termelőerők alacsony színvonala, az emberek természetéhez és egymáshoz való viszonyának korlátozottsága volt. Az osztálytársadalomban, ahol a termelőerők fejlődése folytán jelentékeny mértekben csökkent az emberek természettől való függése, a vallás főként az emberek saját társadalmi viszonyainak felettük létesült uralmát tükrözi vissza. E vonatkozásban két alapvető vallást kiváltó tényező emelhető ki. Az egyik a társadalmi folyamat spontaneitása, azoknak a társadalmi erőknek kényszerítő jellege, amelyek kicsúsznak az emberek tudatos ellenőrzése alól, s számukra valami idegen és érthetetlen erők módjára fejtik ki hatásukat (lásd elidegenülés). A spontán társadalmi erőknek az emberek által szüntelenül tapasztalt pusztító hatása szüli tudatukban a vallásos képzeteket, a „visszájára fordított világ” „visszájára fordított világtudatát”. (Marx—Engels Művei. 1. köt. 378. old.) A vallás létét kiváltó másik tényező az antagonisztikus alakulatokban az osztályelnyomás, az ember ember általi kizsákmányolása. A gazdasági és politikai osztályelnyomásnak kiegészítése, részben pedig előfeltétele is a szellemi elnyomás. „A vallás a szellemi elnyomás egyik fajtája, amely mindenütt ránehezedik a másoknak végzett örökös munka, az ínség és a magárahagyatottság által szorongatott néptömegekre. A kizsákmányolt osztályoknak a kizsákmányolók elleni harcában megnyilvánuló erőtlensége elkerülhetetlenül váltja ki a földöntúli jobb életbe vetett hitét, mint ahogyan a vadembernek a természet elleni harcában megnyilvánuló erőtlensége kiváltja az istenekbe, ördögökbe, csodákba es más effélékbe vetett hitét.” (Lenin Összes művei. 12. köt. 133. old.)

A vallás azonban még a megfelelő társadalmi feltételek mellett sem jöhetett volna létre és tarthatta volna magát az emberek tudatában, ha a tudat nem rendelkezne több olyan tulajdonsággal, amelyek lehetővé teszik a vallási fantasztikum létrejöttét: „a papi maszlagnak ( = filozófiai idealizmusnak) természetesen vannak ismeretelméleti gyökerei, nem talajtalan; meddő virág, ez kétségtelen, de olyan meddő virág, mely az eleven, termékeny, igaz, hatalmas, mindenható, objektív, abszolút, emberi megismerés elő fáján nő”. (Lenin Művei. 38. köt. 351. old.) A vallás és a filozófiai idealizmus ismeretelméleti gyökerei sok tekintetben egybeesnek. „Az emberi megismerés kettéhasadása és az idealizmus ( = vallás) lehetősége adva van már az első, elemi elvonatkoztatásban.” (Lenin Művei. 38. köt. 360. old.) A vallásos képzetek létrejöttéhez a viszonylag szabad asszociáció és az empirikus realitástól való elvonatkoztatás tudati képességének meghatározott fejlettsége szükséges. Emellett a vallásnak specifikus ismeretelméleti gyökerei is vannak. Ilyen az emberi tudatnak az a törekvése, hogy megszemélyesítse a személytelen és élettelen jelenségeket. Engels így írt a vallásos visszatükrözés keletkezési mechanizmusáról „A természeti erők az ősember számára idegen, titokzatos, felsőbbséges valamik „egy bizonyos fokon, melyen valamennyi kultúrnép átmegy, ezeket az erőket magához hasonlítja megszemélyesítés útján. Ez a megszemélyesítési ösztön teremtett éppen mindenütt isteneket„ (Marx—Engels Művei. 20. köt. 675 old.) A vallásos fantázia a természet jelenségeit és erőit, megszemélyesítve azokat, önálló lényekké változtatja. A vallásos fantasztikus téveszmék kialakulására lényeges hatással vannak az emberi emóciók (felelem, vágyakozás, hála, meghatottság, szeretet, gyűlölet stb.). A félelemnek különösen nagy szerepe van a vallásos képzetek létrejöttében. Ennek az érzésnek mind intenzitási fokát, mind megnyilvánulási formáit jelentős mértékben a társadalmi feltételek határozzák meg. Az őstársadalomban — félelem az érthetetlen természeti erőktől; az osztálytársadalomban ez kiegészül a spontán társadalmi erőktől való félelemmel. „A félelem a tőke vak hatalmától, amely azért vak, mert a néptömegek nem számolhatnak vele előre, amely a proletárt és a kistulajdonost egész életében lépten-nyomon azzal fenyegeti — és nemcsak fenyegeti —, hogy »hirtelen«, »váratlanul«, »véletlenül« tönkreteszi, elpusztítja, koldussá, pauperré, prostituálttá változtatja, éhhalálba taszítja — ez a mai vallás gyökere, s ezt kell mindenekelőtt és mindenekfelett szem előtt tartania a materialistának, ha mint materialista nem akar az első elemiben maradni.” (Lenin Összes művei. 17. köt. 391. old.)

A vallás történeti jelenség, amelyet elkerülhetetlenül hoztak létre egy bizonyos fejlettségi fokon a társadalom életfeltételei, és amely az osztály nélküli kommunista társadalomban megszűnik. Habár a politikai felépítmény és a többi társadalmi tudatforma szüntelen hatást gyakorol rá, a vallás fejlődését végső soron a társadalom anyagi alapjának fejlődése határozza meg. Egyszersmind a vallás viszonylagos önállósággal is rendelkezik, fejlődésének van bizonyos belső logikája. A vallás, mint Engels mondotta, a többi társadalmi tudatformához viszonyítva „az anyagi élettől a legmesszebbre esik és látszólag a legidegenebb tőle”. (Marx—Engels Válogatott művek. II. köt. 360. old.) Ugyanúgy, mint a filozófiánál, „itt a képzeteknek anyagi létfeltételeikkel való összefüggése mindig bonyolultabbá, közbülső tagok beékelődése következtében egyre homályosabbá lesz. De ez az összefüggés megvan”. (Marx—Engels Válogatott művek. II köt. 360. old.)

A primitív vallásos képzetek szükségképpen az ember közvetlen környezetének tárgyaival voltak kapcsolatosak. A fejlett ősi nemzetség korszakában a fantázia szülte szellemek és istenek sokasága tölti be a vallásos hiedelmeket. Ezek az alakok az idő múlásával mindinkább individualizálódnak, személyneveket is kapnak. Kialakul a politeisztikus pantheon. A vallás fejlődésének következő szakaszában a nemzetségek és törzsek kiválasztják az istenek és szellemek sokaságából a maguk külön gyámolító isteneit. Itt a több isten létezésének elismerése monolátriával, vagyis az istenek egyikének kizárólagos tiszteletével kapcsolódik össze; a politeizmusnak ez a monolátriával való összekapcsolása jellemzi többek között az ókori zsidó vallás struktúráját is egészen a hellenizmus koráig. Később megjelenik a monoteizmus tendenciája, amely az ún. „magasabb rendű vallásokban” jut kifejezésre, de itt sem érvényesül maradéktalanul (lásd a kereszténységben isten háromszemélyűségének dogmáját; az „egyistennel” antipólusként szemben álló gonoszt a judaizmusban és az iszlámban stb.), s ezért tarthatatlan az a hagyományos teológiai álláspont, amely a vallásokat aszerint osztja két csoportra, hogy egy vagy több istent ismernek-e el.

A deisták (lásd deizmus) különbséget tesznek az általuk hirdetett „természetes” vallás és minden ún. pozitív vagy dogmatikus vallás között. A keresztény teológia de facto átvette ezt a felosztást, és apologetikus értelmet adott neki: a kinyilatkoztatott vallás, úgymond, istentől került az emberekhez prófétái révén, ezzel szemben valamennyi „természetes” vallás – köztük a zsidó és keresztény vallás előtti „pogány” kultuszok — úgy jöttek létre, hogy az emberek öntudatlanul keresték az istent, ezek, úgymond, tökéletlenek, s velük szemben áll a kinyilatkoztatott vallás.

A marxista valláskutatás a vallás osztályozásában abból indul ki, hogy milyen terjedelmű etnikai közösségeket egyesít. A vallás következő csoportjai különböztetendők meg: törzsi, nemzeti és nemzetközi (világ-) vallások. Napjaink világvallásai a kereszténység, az iszlám és a buddhizmus (lásd világvallások).

A vallás – fejlődésének minden stádiumában az emberek helyzetükkel való mélységes elégedetlenségének a kifejeződése volt, megnyilatkozása az elnyomottak és kisemmizettek valóságos vagy vélt erőtlenségének a jobb életért vívott harcban. Mint Marx mondotta, „…a vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen”. (Marx—Engels Művei. 1. köt. 378. old.) Ez a tiltakozás azonban nem lehet hatékony. A vallás az emberek saját életfeltételei által történt letepertségéből sarjad, egyszersmind megszenteli ezt a letepertséget, elősegíti tartóssá válását. Ebben az értelemben a vallás, Marx kifejezésével, „a nép ópiuma”, és a vallás által kifejezett tiltakozás csupán „a szorongatott teremtmény” passzív „sóhaja”, aki a jobb élet utáni vágyakozását a vallásos fantázia szülte túlvilágba helyezi. Azokban a történelmi időszakokban, amikor a vallás osztatlanul uralkodott a társadalom minden rétegének tudatában, a társadalmi tiltakozás szintén vallásos burkot öltött, s az osztályharc nemritkán vallásos ideológiák harcának alakjában jelentkezett, a forradalmi mozgalom társadalmi tartalma és vallásos kifejezési formája közötti ellentmondást rejtve magában. Az a körülmény azonban, hogy haladó társadalmi erők vallásos képzeteket használtak eszményeik igazolására, nem teheti kérdésessé a vallásos világnézet általános marxista értékelését, miszerint az a valóság torz visszatükröződése.

A szocialista országokban a vallás csökevény az emberek tudatában. A szocialista, ill. a kommunista építés előrehaladásával elhalnak a vallás társadalmi gyökerei, és fokozatosan létrejönnek a feltételek ahhoz, hogy az ateista tudományos materialista világnézet teljes győzelmet arasson a lakosság minden rétegében. A szocialista országok alkotmánya biztosítja az állampolgárok lelkiismereti szabadságát. A hívők szabadon gyakorolhatják vallási kultuszaikat. Az egyházat elválasztották az államtól, s az állam nem avatkozik be az állampolgárok vallási ügyeibe. Nem mond le azonban arról, hogy nevelő hatást gyakoroljon polgáraira, s megszabadítsa tudatukat a vallásos előítéletektől; az iskolák és a kulturális-felvilágosító intézmények (könyvtárak, mozi, televízió stb.) széles hálózatán keresztül tudományos ateista propagandát folytat a lakosság valamennyi rétege körében.

SaLa

 

Két utópia

Utópia — görög szó: görögül „u” = nem, „toposz” = hely. Utópia — olyan hely, amely nem létezik — fantázia, kigondolás, mese.

Utópia a politikában: olyasféle kívánság, amelyet semmiképpen sem lehet megvalósítani, sem most, sem később, — olyan kívánság, amely nem támaszkodik társadalmi erőkre, és amelyet nem erősít a politikai erők, az osztályerők növekedése, fejlődése.

Minél kevesebb szabadság van egy országban, minél kevesebb jel mutat a nyílt osztályharcra, minél alacsonyabb a tömegek felvilágosultságának színvonala — rendszerint annál könnyebben keletkeznek politikai utópiák, és annál tovább tartják magukat.

A mai Oroszországban kétfajta politikai utópia tartja magát a legerősebben és gyakorol bizonyos fokig vonzó hatást a tömegekre. Ezek: a liberális utópia és a narodnyik utópia.

A liberális utópia szerint békésen, nyugodtan, senkit meg nem bántva, a Puriskevicseket félre sem tolva, elkeseredett és mindvégig megvívott osztályharc nélkül is el lehet érni valamelyest komoly javulást Oroszországban a politikai szabadság tekintetében, a dolgozó nép tömegeinek helyzetében. Ez a Puriskevicsekkel békében élő szabad Oroszország utópiája.

A narodnyik utópia a narodnyik intellektuel és a trudovik paraszt ábrándozása arról, hogy minden föld új és igazságos felosztásával kiküszöbölhető„a tőke hatalma és uralma, kiküszöbölhető a bérrabszolgaság, vagy hogy a földfelosztás „igazságos”, ”egyenlősítő” maradhat a tőke uralma alatt, a pénz hatalma mellett, árugazdaság mellett.

Mi szüli ezeket az utópiákat? miért tartják magukat meglehetősen szilárdan a mai Oroszországban?

Ezeket az utópiákat azoknak az osztályoknak érdekei szülik, amelyek a régi rend, a jobbágyrendszer, a jogfosztottság ellen, egyszóval „a Puriskevicsek ellen” harcolnak, és ebben harcban nem foglalnak el önálló helyet. Az utópia, az ábrándozás ennek az önállótlanságnak, ennek a gyengeségnek szüleménye. Az ábrándozás a gyengék osztályrésze.

A liberális burzsoáziának általában, a liberális polgári értelmiségnek pedig különösen, szükségképpen törekednie kell a szabadságra és törvényességre, mert enélkül a burzsoázia hatalma nem teljes, nem osztatlan és nincs biztosítva. De a burzsoázia jobban fél a tömegek mozgalmától, mint a reakciótól. Innen a liberalizmus ámulatba ejtő, hihetetlen gyengesége teljes erőtlensége a politikában. Innen a kétértelműségek, a hazugság, a képmutatás, a gyáva csűrés-csavarás végtelen sorozata a liberálisok egész politikájában, akik kénytelenekdemokratásdit játszani, hogy a maguk oldalára állítsák a tömeget, s akik ugyanakkor mélységesen antidemokratikusak, akiket a legmélyebb ellenséges érzület hat át a tömegek mozgalmával, kezdeményezésével, iniciatívájával, a tömegek „eget ostromló” módszereivel szemben, mint ahogy Marx mondotta egyszer a múlt század egyik európai tömegmozgalmával kapcsolatban.

A liberalizmus utópiája — az erőtlenség utópiája Oroszország politikai felszabadításának ügyében, az önző pénzeszsák utópiája, amely „békésen” óhajtja megosztani a kiváltságokat a Puriskevicsekkel, és ezt a nemes óhaját az orosz demokrácia „békés” győzelmének elmélete gyanánt tünteti fel. A liberális utópia ábrándozás arról, hogyan lehetne legyőzni a Puriskevicseket anélkül, hogy vereséget mérnének rájuk, hogyan lehetne őket megtörni anélkül, hogy fájdalmat okoznának nekik. Világos, hogy ez az utópia nemcsak azért ártalmas, mert utópia, hanem azért is, mert megrontja a tömegek demokratikus öntudatát. A tömegek, amelyek ebben az utópiában hisznek, sohasem vívják ki a szabadságot; az ilyen tömegek nem méltók a szabadságra; az ilyen tömegek valóban megérdemlik, hogy csúfot űzzenek belőlük a Puriskevicsek.

A narodnyikok és trudovikok utópiája — a kapitalista és bérmunkás között középen álló kistulajdonos ábrándozása a bérrabszolgaság osztályharc nélküli megszüntetéséről. Amikor majd a gazdasági felszabadulás kérdése Oroszország számára ugyanolyan közeli, közvetlen, aktuális kérdés lesz, mint amilyen ma a politikai felszabadulás kérdése, akkor a narodnyikok utópiája nem lesz kevésbé ártalmas, mint a liberálisok utópiája.

Ma azonban Oroszország még polgári, nem pedig proletár átalakulásának korszakát éli; nem a proletariátus gazdasági felszabadításának kérdése ért meg teljes mértékben, hanem a politikai szabadság, vagyis (lényegében) a teljes polgári szabadság kérdése.

És ez utóbbi kérdésben a narodnyikok utópiája sajátságos történelmi szerepet játszik. Minthogy arra vonatkozik, milyen gazdasági következményeinek kell lennie (és lesznek) az új földfelosztásnak, ez az utópia velejárója és tünete a paraszttömegek, vagyis ama tömegek nagy, átfogó demokratikus fellendülésének, amelyek a burzsoá-feudális, jelenlegi Oroszország lakosságának többségét alkotják. (A tisztán burzsoá Oroszországban, mint a tisztán burzsoá Európában is, a parasztság nem lesz a lakosság többsége.)

A liberálisok utópiája megrontja a tömegek demokratikus öntudatát. A narodnyikok utópiája, amely megrontja szocialista öntudatukat, együtt járója, tünete, sőt részben kifejezője is fejlődő demokratikus érzéseiknek.

A történelem dialektikája olyan, hogy a narodnyikok és a trudovikok az oroszországi agrárkérdés terén antikapitalista eszközként a lehető legkövetkezetesebb és leghatározottabb kapitalista rendszabályt javasolják és akarják érvényre juttatni. Az új földfelosztás „egyenlősítése” utópia, de az új földfelosztás érdekében a régi földbirtoklás valamennyi formájával, mind a földesúrival, mind az osztásföldekkel, mind a „kincstárival” való feltétlenül szükséges teljes szakítás a legnagyobb mértékben fontos dolog, gazdasági szempontból haladó, s különösen egy olyan ország számára, mint Oroszország, sürgető lépés a polgári demokrácia irányában.

Emlékezzünk Engels kitűnő mondására:

„Ami közgazdaságtani szempontból formailag helytelen, világtörténelmi szempontból mégis helyes lehet”.

Ezt a mély értelmű megállapítást Engels az utópikus szocializmusra vonatkozóan tette: ez a szocializmus gazdasági értelemben „hamis” volt. Ez a szocializmus „hamis” volt, mikor az értéktöbbletet igazságtalanságnak nyilvánította a csere törvényeinek szempontjából. Ezzel a szocializmussal szemben gazdasági értelemben formailag igazuk volt a burzsoá politikai gazdaságtan teoretikusainak, mert hiszen a csere törvényeiből az értéktöbblet teljesen „természetszerűen”, teljesen „igazságosan” következik.

Az utópikus szocializmusnak azonban igaza volt világtörténelmi értelemben, mert annak az osztálynak volt a megnyilatkozása, kifejezője, előhírnöke, amelyet a kapitalizmus szült, és amely most, a XX. század elején, tömegerővé nőtt, amely véget tud vetni a kapitalizmusnak és feltartóztathatatlanul ebben az irányban halad.

Engels mély értelmű megállapítására okvetlenül emlékeznünk kell, amikor meg akarjuk ítélni, mit jelent a jelenlegi narodnyik vagy trudovik utópia Oroszországban (és talán nem is csak Oroszországban, hanem számos ázsiai államban is, amely a XX. században polgári forradalmat él át).

A gazdasági szempontból formailag hamis narodnyik demokratizmus történelmi értelemben igazság: ez a demokratizmus, amely mint szocialista utópia hamis, igazság a paraszttömegeknek abban a sajátságos, történelmileg indokolt demokratikus harcában, amely a polgári átalakulás elválaszthatatlan eleme és teljes győzelmének feltétele.

A liberális utópia leszoktatja a harcról a paraszttömegeket. A narodnyik utópia kifejezi harckészségüket, amikor milliónyi jóval kecsegteti őket győzelem esetén, holott ez a győzelem valójában csak száz jót ad. De vajon nem természetes-e, hogy a harcba szálló milliók, amelyek évszázadokon át éltek hihetetlen sötétségben, szükségben, nyomorban, piszokban, félrelökve, megfélemlítve, tízszeresen túlozzák az esetleges győzelem gyümölcseit?

A liberális utópia az új kizsákmányolók ama önző kívánságának leplezése, hogy megosszák a kiváltságokat a régi kizsákmányolókkal. A narodnyik utópia a sokmillió dolgozó kispolgár ama törekvésének kifejezése, hogy teljesen végezzen a régi, feudális kizsákmányolókkal, és csalfa remény arra, hogy „egyszersmind” az új, a kapitalista kizsákmányolókat is félretolja az útból.

—–

Világos, hogy a marxistáknak, akik ellenségesen állnak szemben minden utópiával, annak az osztálynak az önállóságáért kell síkraszállniok, amely éppen azért tud önfeláldozóan harcolni a feudalizmus ellen, mert még századrésznyire sem „ragadt bele” a magántulajdonban való részesedésbe, amely a burzsoáziát a feudálisok felemás ellenfelévé, sőt gyakran szövetségesévé teszi. A parasztok a kisüzemi árutermelésbe „ragadtak bele”; a történelmi viszonyok kedvező alakulása esetén elérhetik a feudalizmus legteljesebb megsemmisítését, de nem véletlenül, hanem elkerülhetetlenül bizonyos mértékben mindig ingadozni fognak a burzsoázia és a proletariátus között, a liberalizmus es a marxizmus között.

Világos, hogy a marxistáknak a narodnyik utópiák héjából gondosan ki kell hámozniok a paraszttömegek őszinte, határozott, harcos demokratizmusának egészséges és értékes magvát.

A múlt század nyolcvanas éveinek régi marxista irodalmában rendszeres törekvést találhatunk ennek az értékes demokratikus magnak a kihámozására. A történetírók valamikor rendszeresen fogják tanulmányozni ezt a törekvést, és meg fogják állapítani kapcsolatát azzal, ami a XX. század első évtizedében a „bolsevizmus” nevet kapta.

A megírás ideje: 1912. október.
Először megjelent: „Zsizny” 1. sz. 1924.

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
326—330. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Gercen emlékezete

Száz év telt el Gercen születése óta. Ünnepli őt az egész liberális Oroszország, gondosan kerülgetve a szocializmus komoly kérdéseit, aggodalmasan titkolva, miben különbözött a forradalmár Gercen egy liberálistól. Megemlékezik Gercenről a jobboldali sajtó is, rágalmazó módon azt bizonygatva, hogy Gercen élete alkonyán megtagadta a forradalmat. A külföldön liberális és narodnyik részről Gercenről elhangzott szónoklatokban viszont egyéb sincs, mint frázis.

A munkáspártnak nem nyárspolgári magasztalás céljából kell Gercenről megemlékeznie, hanem azért, hogy tisztázza saját feladatait, hogy tisztázza egy olyan írónak igazi történelmi szerepét, akinek nagy része volt az orosz forradalom előkészítésében.

Gercen a múlt század első felének nemesi, földesúri forradalmár-nemzedékéhez tartozott. A nemesek adták Oroszországnak a Bironokat és Arakcsejeveket, megszámlálhatatlan sokaságát a „részeges tiszteknek, duhajoknak, kártyásoknak, vásári hősöknek, kutyapecéreknek, krakélereknek, botozóknak, hárem tartóknak”, meg a széplelkű Manyilovokat. „És ezek között nőttek föl — írta Gercen — december 14-ének, a hősök falanxának férfiai, akik egy vadállat tején nevelkedtek, mint Romulus és Remus … Tetőtől-talpig tiszta acélból kovácsolt bajnokok ezek, hős bajtársak, akik tudatosan rohantak a biztos pusztulásba, hogy új életre ébresszék az ifjú nemzedéket és megtisztítsák azoknak a gyermekeknek a lelkét, akik a hóhérok és a rabszolgai alázat világában születtek.”

E gyermekek sorába tartozott Gercen is. A dekabristák felkelése felébresztette és „megtisztította”. A XIX. század negyvenes éveinek feudális Oroszországában fel tudott emelkedni olyan magasra, hogy egy színvonalon állott korának leg nagyobb gondolkodóival. Elsajátította Hegel dialektikáját. Felismerte, hogy ez „a forradalom algebrája”. Tovább jutott Hegelnél, Feuerbach nyomán eljutott a materializmusig. „ A levelek a természet tanulmányozásáról” első levele — az „Empíria és idealizmus” —, amelyet 1844-ben írt, olyan gondolkodóra vall, aki még ma is egy fejjel kimagaslik a jelenkor empirikus természettudósainak töméntelen sokaságából, és a mostani idealista és félidealista filozófusok tömegéből. Gercen egészen közel jutott a dialektikus materializmushoz, de megtorpant a történelmi materializmus előtt.

Éppen ez a „megtorpanás” okozta Gercen lelki válságát az 1848-as forradalom veresége után. Gercen már elhagyta Oroszországot és közvetlen közelről szemlélte ezt a forradalmat. Ekkor demokrata, forradalmár, szocialista volt. De „szocializmusa” a burzsoá és kispolgári szocializmusnak a közé a 48-as korszakban fellépő számtalan formája és változata közé tartozott, amelyeket a júniusi napok végérvényesen megsemmisítettek. Lényegében egyáltalán nem volt ez szocializmus, ha nem széplelkű frázis, jámbor ábránd, amelybe a polgári demokrácia, de éppen úgy az ennek hatása alól még fel nem szabadult proletariátus is akkori forradalmiságát burkolta.

Gercennek az 1848 utáni lelki válsága, mély szkepticizmusa és pesszimizmusa a szocializmusról alkotott polgári illúziók válsága volt. Gercen lelki drámája annak a világtörténelmi korszaknak volt a szülötte és tükröződése, amelyben a polgári demokrácia forradalmisága (Európában) márhalódott, a szocialista proletariátus forradalmisága pedig még nem érett meg. Ezt nem értették és nem is érthették meg a liberális orosz szószátyárkodás lovagjai, akik most forradalomellenességüket a Gercen szkepticizmusáról szóló virágos frázisokkal leplezik. Ezeknek a vitézeknek a szemében, akik elárulták az 1905-ös orosz forradalmat, akiknek eszük ágába sem jutott, hogy a forradalmár nagyszerű hivatására gondoljanak, a szkepticizmus átmenet a demokráciából a liberalizmusba, abba a szolgai, aljas, mocskos és vadállati liberalizmusba, amely 48-ban halomra lövette a munkásokat, amely visszaállította a ledöntött trónusokat, amely tapsolt III. Napóleonnak, s amelyet Gercen elátkozott, bár osztályjellegét nem tudta felismerni.

Gercen szkepticizmusa az „osztályfeletti” polgári demokratizmus illúzióitól a proletariátus szigorú, hajthatatlan, legyőzhetetlen osztályharcához való átmenet formája volt. Bizonyság erre a „Levelek egy régi társamhoz”, amelyeket egy évvel halála előtt, 1869-ben írt Bakuninhoz. Gercen szakít az anarchista Bakuninnal. Igaz, Gercen ebben a szakításban még csak taktikai nézeteltérést lát, nem pedig szakadékot az osztálya győzelmében szilárdan hívő proletár és a fennmaradását veszélyeztetve látó kispolgár világnézete közt. Igaz, Gercen itt is megint a régi polgári-demokratikus frázisokat ismétli, hogy a szocializmusnak „a munkás és munkáltató, a földműves és polgár előtt egyaránt hirdetnie kell tanait”. Bakuninnal való szakítása után Gercen mégsem a liberalizmus, hanem az Internacionálé felé fordította tekintetét, ama Internacionálé felé, amelynek vezetője Marx volt, ama Internacionálé felé, amely kezdte „gyűjteni a proletárezredeket”, egységbe fogni azt a „munkásvilágot”, amely „szakít a munka nélkül nyerészkedők világával”!

——-

Mivel Gercen nem értette meg 1848 egész mozgalmának és a Marx előtti szocializmus minden változatának polgári demokratikus jellegét, még kevésbé érthette meg az orosz forradalom polgári természetét. Gercen volt az „orosz” szocializmus, a „narodnyikság” alapítója. Gercen „szocializmust” látott a parasztoknak földdel együtt való felszabadításában, a közösségi földbirtoklásban, a „földhöz való jog” paraszti eszméjében. Számtalan esetben kifejtette kedvenc gondolatait erről a témáról.

Valójában Gercennek ebben a tanításában, miként az egész orosz narodnyikságban — egészen a mostani „szociálforradalmárok” megfakult narodnyikságáig — nincsen egy szemernyi szocializmus sem. Ugyanolyan széplelkű frázis, az orosz paraszti polgári demokrácia forradalmiságáttakaró ugyanolyan kedves ábránd, amilyenek a „48-as szocializmus” különféle nyugati változatai. Mennél több földet kaptak volna a parasztok 1861-ben és mennél olcsóbban kapták volna, annál erősebben alá lett volna aknázva a jobbágytartó földesurak hatalma, annál gyorsabban, szabadabban és szélesebb mederben haladt volna a kapitalizmus fejlődése Oroszországban. A „földhöz való jog” és az „egyenlősítő földosztás” eszméje semmi egyéb, mint a földesúri hatalom teljes megdöntéséért, a földesúri birtoklás teljes megsemmisítéséért küzdő parasztok forradalmi egyenlőségvágyát kifejező formula.

Az 1905-ös forradalom tökéletesen bebizonyította ezt: egyfelől a proletariátus teljesen önállóan lépett föl a forradalmi harc élén, miután megalapította a szociáldemokrata munkáspártot; másfelől a forradalmi parasztok (a „trudovikok” és a „parasztszövetség”), amikor harcoltak a földesúri birtoklás megsemmisítésének minden formájáért egészen a „föld magántulajdonának megszüntetéséig”, éppen mint gazdálkodók, kisvállalkozók harcoltak.

A földhöz való jog stb. „szocialistaság” jellegéről most folyó viták csak arra valók, hogy elhomályosítsák és elpalástolják ezt a valóban fontos és komoly történelmi kérdést: mi a különbség a liberális polgárság és a forradalmi parasztság érdekei között az orosz polgári forradalomban; másképpen kifejezve: a liberális és a demokratikus, a „kiegyező” (monarchikus) és a republikánus törekvés kérdését ebben a forradalomban. Gercen „Kolokol”-ja, ha a dolog lényegére figyelünk és nem a frázisokra, — ha az osztályharcot az „elméletek” és tanítások alapjaként vizsgáljuk és nem megfordítva, — éppen ezt a kérdést vetette föl.

Gercen megteremtette a szabad orosz sajtót külföldön, ez az ő nagy érdeme. A „Poljarnaja Zvezda” magasra emelte a dekabristák hagyományát. A „Kolokol” (1857 — 1867) szenvedélyesen síkraszállt a parasztok felszabadításáért. A szolgai hallgatás megtört.

De Gercen a földbirtokosi, úri körökhöz tartozott. Oroszországot 1847-ben hagyta el, a forradalmi népet nem látta, és nem tudott hinni benne. Innen van az, hogy liberális módra a „nagyokhoz” apellál. Innen számtalan édeskés levele a „Kolokol”-ban Hóhér (II.) Sándorhoz, melyeket ma nem lehet undor nélkül olvasni. Csernisevszkijnek, Dobroljubovnak, Szerno- Szolov-jevicsnek, akik a raznocsinyec-forradalmárok új nemzedékéhez tartoztak, ezerszer igazuk volt, amikor szemrehányásokkal illették Gercent ezekért az elhajlásokért a demokráciától a liberalizmus felé. De az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy Gercenben a demokrácia és liberalizmus közti minden ingadozása ellenére mégis a demokrata kerekedett felül.

Amikor a liberális pimaszság egyik legvisszataszítóbb típusa, Kavelin, aki korábban éppen liberális iránya miatt lelkesedett a „Kolokol”-ért, fellépett az alkotmány ellen, megtámadta a forradalmi agitációt, kikelt az „erőszak” és az erőszakra való felhívások ellen, mikor türelmet kezdett prédikálni, Gercen szakított ezzel a liberális bölccsel. Gercen megtámadta „üres, ostoba, ártalmas pamfletjét”, amelyet „bizalmas kalauzul írt a liberáliskodó kormány részére”, a Kavelin-féle „politikus szentimentális szentenciákat”, amelyek „az orosz népet baromnak, a kormányt pedig bölcsnek” tüntetik fel. A „Kolokol” közölte a „Gyászbeszéd”-et, amelyben ostorozta a „semmitmondó eszméik rothadt pókhálóját nagyképűen szövögető professzorokat, a hajdan nyíltszívű, de utóbb — minthogy látták, hogy az egészséges ifjúság nem tud együtt érezni az ő aszkóros gondolataikkal — elkeseredett exprofesszorokat”. Kavelin ebben az arcképben nyomban magára ismert.

Amikor Csernisevszkijt letartóztatták, a nyomorult liberális Kavelin ezt írta: „A letartóztatásokat nem találom felháborítónak … a forradalmi párt minden eszközt helyesnek tart a kormány megbuktatására, ez viszont a rendelkezésére álló eszközökkel védekezik.” De Gercen jól megfelelt ennek a kadétnak, mikor ezt írta Csernisevszkij pörével kapcsolatban: „És íme, akadnak nyomorult emberek, csorda-emberek, puhányok, akik azt mondják, hogy nem kell szidni a rablógyilkosok és léhűtők bandáját, amely minket kormányoz.”

Mikor a liberális Turgenyev magánlevélben biztosította II. Sándort alattvalói hűségéről, és két aranyat adományozott a lengyel felkelés leverésekor megsebesült katonák javára, a „Kolokol” „a (hímnemű) ősz Magdolnáról” írt, „aki azt írta Őfelségének, hogy nem tud aludni, mivel őfelségének nincs tudomása az őt eltöltő bűnbánatról”. És Turgenyev nyomban magára ismert.

Mikor az orosz liberálisok egész falkája elfordult Gercentől, amiért védelmezte Lengyelországot, mikor a „művelt társaság” elfordult a „Kolokol”-tól, Gercent ez nem zavarta meg. Továbbra is szószólója maradt Lengyelország szabadságának és ostorozta II. Sándor pribékeit, bakóit, hóhérait. Gercen megmentette az orosz demokrácia becsületét. „Megmentettük az orosz név becsületét — írta Turgenyevnek —, és megszenvedtünk érte a szolgalelkű többség jóvoltából.”

Amikor híre jött, hogy egy jobbágy megölte földesurát, mert merényletet követett el mátkája becsülete ellen, Gercen megjegyezte a „Kolokol”-ban: „És nagyon helyesen tette!” Amikor jelentették, hogy a „felszabadítás” „békés” végrehajtására katonai parancsnokokat neveztek ki, ezt írta Gercen:

„A legelső értelmes ezredes, aki seregével a parasztokhoz csatlakozik, ahelyett hogy fojtogatná őket, a Romanovok trónjára fog jutni.” Amikor Rejtern ezredes Varsóban agyonlőtte magát (1860), hogy ne kelljen hóhérok segédjévé lennie, Gercen ezt írta: „Ha már agyonlövésről van szó, azokat a tábornokokat kell agyonlőni, akik fegyvertelen emberekre lövetnek.” Mikor Bezdnában ötven parasztot megkorbácsoltak és vezetőjüket, Anton Petrovot kivégezték (1861. április 12.), ezt írta Gercen a „Kolokol”,-ban:

„Ó, ha szavaim eljuthatnának hozzád, te robotosa és mártírja az orosz földnek! . . de megtanítanálak megvetni lelkipásztoraidat, akiket a pétervári szinódus és a német cár helyezett föléd … Gyűlölöd a földesurat, gyűlölöd a jegyzőt, félsz tőlük — és teljes joggal; de még mindig hiszel a cárnak és a püspöknek …, ne higgy nekik. A cár velük tart, és ők az ő emberei. Őt látod most, te, apja a Bezdnában megölt ifjúnak, te, fia a Penzában megölt apának . . . Pásztoraid tudatlanok, mint te, szegények, mint te . . . Ilyen volt a Kazánban érted megszenvedett Antonij (nem Antonij püspök, hanem a bezdnai Anton).. . A te szentjeid tetemei nem visznek végbe negyvennyolc csodát, a hozzájuk intézett fohász nem gyógyítja meg a fogfájást, de eleven emlékezetük egy csodát véghez vihet — a te felszabadításodat.”

Látható ebből, milyen ocsmány és aljas módon rágalmazzák Gercent a „legális” szolgasajtóban meghúzódó liberálisaink, akik túlozzák gyönge oldalait és hallgatnak az erősekről. Nem bűne, hanem szerencsétlensége Gercennek, hogy magában Oroszországban nem láthatott forradalmi népet a negyvenes években. Amikor meglátta a hatvanas években — félelem nélkül a forradalmi demokrácia oldalára állt a liberalizmus ellen. A népnek a cárizmus fölötti győzelméért harcolt, nem pedig a liberális polgárságnak a feudális cárral kötendő szövetségéért. Magasra emelte a forradalom zászlaját.

——

Midőn Gercen emlékét ünnepeljük, világosan látjuk azt a három nemzedéket, azt a három osztályt, amely az orosz forradalomban munkálkodott. Kezdetben — nemesek és földes urak, a dekabristák és Gercen. Szűk a köre ezeknek a forradalmároknak. Szörnyen távol állanak a néptől. De nem veszett kárba munkájuk. A dekabristák ébresztették föl Gercent. Gercen forradalmi agitációt indított.

Ezt az agitációt átvették, kiszélesítették, fokozták, keményebbé tették a raznocsinyec-forradalmárok, kezdve Csernisevszkijen a „Narodnaja Volja” hőseiig. A harcosok köre szélesebb lett, kapcsolatuk a néppel szorosabb. „Az eljövendő vihar ifjú kormányosai” — így nevezte őket Gercen. De ez még nem volt maga a vihar.

A vihar — maguknak a tömegeknek a megmozdulása. E tömegek élén fölkelt a proletariátus, az egyetlen mindvégig forradalmi osztály, és először keltette föl a parasztok millióit nyílt, forradalmi harcra. A vihar első rohama 1905-ben volt. A következő a mi szemünk előtt kezd nőni.

A proletariátus Gercent ünnepelve, az ő példáján megtanulja a forradalmi elmélet nagy jelentőségét; az ő példáján megérti, hogy a forradalom iránti feltétlen odaadás és a néphez forduló forradalmi agitáció nem vész kárba akkor sem, ha a vetést az aratástól egész évtizedek választják el; az ő példáján megtanulja meghatározni a különböző osztályok szerepét az orosz forradalomban és a világforradalomban. Ezekkel a leckékkel gazdagodva a proletariátus utat tör majd magának a minden ország szocialista munkásaival való szabad szövetséghez, széttaposván a cári monarchiát, ezt az ocsmány szörnyet, amely ellen Gercen emelte fel először a nagy harci lobogót, amikor a szabad orosz szóval a tömegekhez fordult.

„Szocial-Demokrat” 26. sz.
1912. május 8. (április 25.)

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
9—15. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa