Címke: ideológia

A kommunista erkölcs tudományos alapja – a valóság

Az osztályharc arra a valóságra alapul, hogy a kapitalizmus kibékíthetetlen társadalmi osztályokat hoz létre. Az emberiséget megosztja tőkés burzsujokra és dolgozó proletárokra. A tőkések a proletárok kárára gyűjtögetik vagyonukat és törvényesen veszik el tőlük a munkával megtermelt profitot, ami nem a tőkések munkájának eredménye, hanem a tőkéjének hozama, még akkor is, ha tevékenykedik ezért. Ez a valóságos ellentmondás az alapja a tőkés proletár osztályharcnak. A termelőeszközök fejlődése azonban még sokkal inkább a társadalmi változást fogja előidézni, amit csak a visszafejlődés állíthat meg. Erre sajnos megvan a reális esély, az emberiség saját magát könnyűszerrel képes kipusztítani és már megint a kőkorszakban ébredünk. Az emberiség kipusztításának a lehetősége a kapitalizmus barbárságában embertelenségében van. A kapitalizmus lételeme a kíméletlen harc és a háború az elsőségért, ami kevesek diktatúráját, világuralmát hozza. A világméretű demokrácia nélkül az emberiség sodródik a fasizmus felé, de a kapitalizmus a dolgozó emberiségnek nem adhat demokráciát, a tőkések gazdasági érdekei ezt nem teszik lehetővé. Még hogy a dolgozók bejussanak a parlamentbe? Ez rámállom egy kapitalistának, és az agymosott proli, amíg megkapja a napi zsíros kenyerét, nem is ébred rá a veszélyre. Ha kell, ledöfi más nemzet proliját osztályellensége kedvéért. Ez a polgári „demokrácia” nevelése, erkölcse.

… Az a meggyőződés, hogy a kommunizmus diadala elkerülhetetlen, optimizmussal tölti el a kommunizmusért küzdő harcosokat.
… A kommunizmus eszméje, ha meghódítja a tömegeket, harci zászlajukká válik, politikai hadsereggé tömöríti őket, amely a Kommunista Párt vezetésével küzd a régi, tőkés rend megdöntéséért és az új rend megteremtéséért.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A valóság mint az erkölcsi eszmény forrása

A marxizmus—leninizmus nem sző fantasztikus, légüres térben mozgó terveket a jövőről, hanem a gazdasági fejlődés alapján következtet a jövőre, és csak azt az eszményt tartja értékesnek, amely teljes egészében megfelel e fejlődés irányának, a haladó osztály követelményeinek. Ezen az alapon a marxizmust ellenfelei nemegyszer vádolták azzal, hogy általában mindenféle eszményt tagad. Miféle eszmény az, amelynek megalkotásánál a valóságból indulnak ki? — kérdezgették. Az idealista világszemlélet hozzászokott ahhoz, hogy az eszmény ködös és fantasztikus fogalmát használja, amelynek semmi köze sincs a reális valósághoz, s e valóság „fölött” áll. A marxizmus úgy fogalmazza meg a maga társadalmi eszményét, mint egy meghatározott osztálynak a meghatározott társadalmi viszonyokból fakadó követelését. A marxisták e viszonyok pontos tudományos elemzésére támaszkodva megmutatják eszményük elérésének az útját. „Ha nem vezetik vissza az eszményeket ilyen módon a tényekre, akkor ezek az eszmények jámbor óhajok maradnak csupán, és semmi esélyük nem lesz arra, hogy a tömegek elfogadják, következésképpen, hogy megvalósítják azokat”¹¹.
¹¹ Lenin Művei. 1. köt. 441. old.

A XIX. század nagy orosz forradalmi demokrata íróinak nem voltak tudományos elképzeléseik a jövő társadalmáról és a hozzá vezető utakról, de már ők is harcoltak az eszményről alkotott olyan elképzelések ellen, amelyek nem a fejlődő valóságra támaszkodtak. Azt hangoztatták, hogy csak olyan eszmények fokozhatják az ember energiáját, amelyek az események természetes menetére támaszkodnak, és kigúnyolták a fantasztákat, akiknek az eszményei semmiféle kapcsolatban sem voltak az élettel. Szaltikov-Scsedrin egyik elbeszélésében kappanok képében szatirikus ábrázolását nyújtja két szoba- tudós-típusnak, akik közül az első tagad minden eszményt, és a dolgok latolgatása nélkül alkalmazkodik a valósághoz („vidám kappanok”), a másik pedig fennkölt eszményt alkot magának, semmit sem akar tudni a „szánalmas valóságról”, megvetéssel tekint rá, és egyetlen olyan elvet sem lát benne, amelyből kiindulva előre lehetne haladni („mogorva kappanok”). Az előbbiek semmire sem törekednek, az utóbbiaknak pedig semmi reményük sincs arra, hogy eszményük megvalósuljon, hiszen a jövőről alkotott elképzelésük hiú ábránd, az eszményi szemlélődés terméke, amely semmiféle tevékenységet és harcot sem követel.

Az eszmény és a valóság kölcsönhatásának helyes értelmezését a marxizmus—leninizmus adja meg, amely egyszer s mindenkorra véget vetett az eszményről alkotott mindenfajta doktriner-elképzelésnek.

„Nem lépünk fel a világgal szemben doktriner módon . . . A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket. Nem mondjuk neki: hagyd abba harcaidat, harcolni ostobaság; mi a harc igazi jelszavát akarjuk eléd tűzni. Mi csak megmutatjuk neki, hogy miért is harcol tulajdonképpen, és a tudat olyan dolog, amit magáévá kell tennie, akkor is, ha nem akarja”¹².
¹² Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 1. köt. 1. félköt. 574— 575. old.

A polgári moralisták azt állítják, hogy az eszménynek a valóságból való levezetése csökkenti az eszmény jelentőségét. Az eszmény — úgymond — csak akkor magasztos, ha vele az emberi boldogságnak valamilyen tökéletes modelljét alkotják meg, amelyhez a valóságnak alkalmazkodnia kell. Ez azonban nem egyéb, mint üres fecsegés az eszményről, ami elvonja a tömegek figyelmét a valóságos eszményért folytatott harcról. A marxi tanítás jelentősége abban rejlik, hogy megmutatta az embereknek a valóságos eszményt, s elérésének reális útjait. Lenin azt követelte, hogy a forradalmi proletárpárt vezetői „teljes nagyságában és teljes szépségében” mutassák meg a tömegeknek szocialista eszményüket, és mutassák meg „a teljes, a feltétlen, a döntő győzelemhez vezető legközelebbi, legegyenesebb utat”¹³.
¹³ Lenin Művei, 9. köt. Szikra 1954. 104. old.

Soha még egyetlen eszmény sem volt olyan óriási hatással a tömegekre, nem hívott életre olyan odaadást, önfeláldozást, hősiességet, mint a tudományos alapokon nyugvó szocialista eszmény.

Az a meggyőződés, hogy a kommunizmus diadala elkerül hetetlen, optimizmussal tölti el a kommunizmusért küzdő harcosokat. A pusztulásra ítélt osztályokban ez az optimizmus nincs és nem is lehet meg. Ez nem a kispolgár önelégült optimizmusa, aki minden rosszal megbékél, s azzal vigasztalja magát, hogy a baj önmagától elmúlik. A marxista párt forradalmi optimizmusától távol állnak a jövőre vonatkozó illúziók vagy utópikus tervek is. Ez az optimizmus azoknak a harcosoknak az optimizmusa, akik hisznek a kommunizmus elkerülhetetlen győzelmében, igyekeznek meggyorsítani ezt a győzelmet, egész forradalmi szenvedélyükkel belevetik magukat a harcba, s kíméletlen kritikával illetik mindazt, ami akadályozza a győzelem kivívását.

A Kommunista Párt mindig arra törekedett, hogy erősítse a munkásokban és a dolgozó tömegekben a győzelembe vetett hitet, bármilyen nehezek voltak is a harc feltételei, bármilyen akadályok álltak is a harc útjában. Ebben a hitben látta a párt a győzelem legfontosabb feltételét. A párt nem szervezhette volna meg a tömegeket a szocializmus építésére, ha maga nem lett volna biztos a győzelemben. A párt leleplezte a trockista és egyéb kapitulánsokat, akik nem hittek a munkásosztály győzelmében, és a kétkedés magvát igyekeztek elhinteni soraiban. A szocializmusnak a Szovjetunióban aratott győzelme a gyakorlatban bizonyította be, hogy a munkásosztály nemcsak a régi társadalom megsemmisítésére, hanem egy új társadalom felépítésére is képes.

A mai burzsoázia a munkásmozgalomba befurakodott opportunista vezetők segítségével mindent elkövet, hogy a munkásokba szkepticizmust oltson, s hogy elvegye saját erejükbe és győzelmükbe vetett hitüket.

De bárhogyan igyekeznek is a burzsoá ideológusok és az opportunisták megfertőzni a munkások tudatát és elvenni tőlük önbizalmukat — nem tudják kiölni belőlük a szocializmus győzelmébe vetett hitet. A szocializmusnak a Szovjetunióban aratott győzelme, a szovjet népnek a kommunizmus építése során elért eredményei harcra lelkesítik a tőkés országok munkásait és haladó elemeit, világos távlatot nyújtanak nekik, megmutatják a kivezető utat abból a zsákutcából, melybe a történelem által halálra ítélt, rothadt tőkés rend vezette a népeket. A tőkés országok dolgozó tömegeinek egyre szélesebb rétegei teszik magukévá a kommunizmus nagy eszményét, amely megalkuvás nélküli harcra kötelez a régi, kizsákmányoló társadalom ellen, az új, a kommunista társadalomért. Ez az eszmény a legmagasabbrendű erkölcsi követelménnyé vált azoknak az embermillióknak a szemében, akik nem akarnak tovább a tőkés elnyomás alatt élni.

A burzsoázia ideológusai, akárcsak a múltban, most is banális elmélkedéseiket állítják szembe az új világ harcosainak ezzel a nagyszerű erkölcsi kötelességével. Arról fecsegnek, hogy a „konkrét viszonyok” és a mai „gyakorlati igények” előbbre valók minden eszménynél, nem szükséges, hogy a munkások feláldozzák pillanatnyi érdekeiket a jövőért, s a munkásoknak mindennapi, egyéni érdekeiken kívül nem lehetnek semmiféle más érdekeik.

A marxista párt által vezetett orosz munkásosztály már forradalmi harcának legelején visszautasította a burzsoázia védelmezőinek ezeket az „elméleteit”. A Kommunista Párt kíméletlenül ostorozta azokat a „szocialistákat”, akik a szocialista eszményt filléres érdekekre váltották fel, és — megfeledkezve a munkásosztállyal és a néppel szembeni szent kötelességükről — le akarták téríteni a munkásosztályt az osztályharc, a politikai harc útjáról. A Kommunista Párt mindig azt követelte a forradalmároktól, hogy híven teljesítsék az osztállyal, a társadalommal szembeni kötelességüket, és mindig harcolt azok ellen, akik feláldozták az osztályérdekeket bármiféle egyéni vagy csoportérdek kedvéért.

Lenin leleplezte azokat a törekvéseket, amelyekkel az uralkodó osztályok és ideológiai kiszolgálóik, arra hivatkozva, hogy ez a harc áldozatokat követel, el akarták vonni a munkásokat a forradalmi harctól: „A mai rendszer mindenkor, még a legbékésebb napokban is, elkerülhetetlenül számtalan áldozatot követel a munkásosztálytól. Akik egész életükön át mások vagyonát gyarapították, ezrivel és tízezrivel pusztulnak bele az éhezésbe és az örökös koplalásba, idő előtt kaszálják le őket a betegségek — az embertelen munkafeltételek, a nyomorúságos lakásviszonyok és az elégtelen pihenés velejárói. És százszorosán megérdemli, hogy hősnek nevezzük, aki inkább elesik az ennek az ocsmány rendszernek védői és őrzői ellen vívott nyílt harcban, semhogy agyongyötört, erejeszakadt, engedelmes gebe módján lassan adja ki páráját”¹⁴.
¹⁴ Lenin Művei. 5. köt. Szikra 1953. 14. old.

A kommunizmus eszméje, ha meghódítja a tömegeket, harci zászlajukká válik, politikai hadsereggé tömöríti őket, amely a Kommunista Párt vezetésével küzd a régi, tőkés rend megdöntéséért és az új rend megteremtéséért.
***

SaLa

 

Az egységbontásról, amelyet egységről való kiabálással lepleznek

Napjaink munkásmozgalmának kérdései sok tekintetben fájó kérdések — különösen e mozgalom tegnapjának (vagyis csak nemrég történelmi múlttá vált szakaszának) képviselői számára. Legelsősorban az úgynevezett frakciózásra, szakadásra stb. vonatkozó kérdések tartoznak ide. A munkásmozgalom intellektueljeinek a szájából nem ritkán hallani azt az izgatott, ideges, csaknem hisztérikus rimánkodást, hogy ne bolygassuk ezeket a fájó kérdéseket. Azok, akik maguk is hosszú éveken át, például 1900—1901-től kezdve részt vettek a marxisták közt kialakult különböző irányzatok harcában, ezekben a fájó kérdések feletti elmélkedésekben természetesen sok mindent felesleges ismétlésnek tarthatnak.

De a marxisták közt folyó 14 esztendős (sőt ha az „ökonomizmus” legelső tüneteitől számítjuk, 18 — 19 éves) harc részvevőinek száma ma már nem olyan nagy. A napjainkban a marxisták sorait betöltő munkások óriási többsége vagy nem emlékszik már a régi küzdelmekre, vagy egyáltalán nem ismeri őket. Ezt az óriási többséget (mint azt többek közt folyóiratunk körkérdése is bizonyítja) a fájó kérdések különösen érdeklik. S mi igenis foglalkozni akarunk ezekkel a kérdésekkel, amelyeket állítólag első ízben (a fiatal munkásnemzedékek számára valóban első ízben) vet fel Trockij „frakciómentes munkásfolyóirata”, a „Borba”.

I. A „frakciózásról”

Trockij „frakciómentesnek” nevezi új folyóiratát. Ezt a szót teszi első helyre a hirdetésekben, ezt mindenképpen hangsúlyozza, mind magának a „Borbá”-nak, mind a likvidátor „Szevernaja Rabocsaja Gazetá”-nak szerkesztőségi cikkeiben, ahol még a „Borba” megjelenése előtt megjelent egy cikke erről a folyóiratról.

Mit jelent a „frakciómentesség” szó?

Trockij „munkásfolyóirata” — Trockij folyóirata a munkások számára, minthogy nyoma sincs benne sem munkáskezdeményezésnek, sem munkásszervezetekkel való kapcsolatnak. Trockij népszerű akar lenni, és ezért a munkásoknak szánt folyóiratában megmagyarázza az olvasónak a „territórium”, a „faktor” stb. szavak jelentését.

Rendben van. De akkor miért nem magyarázza meg a munkásoknak azt is, mit jelent a „frakciómentesség” szó? Ez talán inkább érthető, mint a territórium, meg a faktor?

Dehogy, nem erről van szó, hanem arról, hogy a „frakciómentesség” cégére alatt félrevezetik a fiatal munkásnemzedéket a frakciózás legrosszabb csökevényeinek legrosszabb képviselői. Ehhez érdemes bővebb magyarázatot fűzni.

A frakciózás a szociáldemokrata párt fő sajátossága egy meghatározott történelmi korszakban. Mégpedig melyikben? Az 1903-tól 1911-ig terjedő korszakban.

Hogy a lehető legszemléltetőbben megmagyarázzuk, mi volt a frakciózás lényege, fel kell idéznünk legalább az 1906— 1907-es évek konkrét körülményeit. A párt akkor egységes volt, nem volt soraiban szakadás, de volt frakciózás, vagyis a valóságban az egységes pártban két frakció, két ténylegesen különálló szervezet volt. Az alsó munkásszervezetek egységesek voltak, de a két frakció minden komoly kérdésben két taktikát dolgozott ki; a két taktika szószólói az egységes munkásszervezetekben vitatkoztak egymással (például 1906-ban annak a jelszónak megvitatásakor, hogy duma-kormány legyen-e, vagy kadet-kormány, vagy pedig 1907-ben a londoni pártkongresszus küldötteinek megválasztásakor), s a kérdéseket a többség döntötte el: a stockholmi egységes pártkongresszuson (1906-ban) az egyik, a londoni egységes pártkongresszuson (1907-ben) a másik frakció szenvedett vereséget.

Ezek közismert tények az oroszországi szervezett marxizmus történetéből.

Csak emlékezetünkbe kell idéznünk ezeket a közismert tényeket, hogy észrevegyük azt a kiáltó valótlanságot, amelyet Trockij terjeszt.

Oroszországban 1912 óta, már több mint két éve nincs frakciózás a szervezett marxisták közt, nem folyik vita a taktikáról az egységes szervezetekben, az egységes konferenciákon és kongresszusokon. De teljes az elkülönülés a párt és a likvidátorok között, amióta a párt 1912 januárjában formálisan kijelentette, hogy a likvidátorok nem tartoznak hozzá. Trockij ezt a helyzetet gyakran „szakadásnak” nevezi, s erről az elnevezésről alább még külön beszélünk. Kétségtelen tény azonban, hogy a „frakciózás” szó nem felel meg az igazságnak.

Ez a szó, mint már mondottuk, nem egyéb, mint kritikátlan, ésszerűtlen, értelmetlen megismétlése annak, ami igaz volt tegnap, vagyis egy már letűnt korszakban. És amikor Trockij nekünk a „frakcióharc káoszáról” beszél (1. sz. 5. és 6. old. és sok más helyen is), akkor nyomban világossá válik, hogy pontosan melyik letűnt korszak beszél belőle.

Nézzük meg a mai helyzetet a fiatal orosz munkások szemszögéből, akik Oroszország szervezett marxistáinak kilenctized részét teszik ki. Ezek a munkások a munkásmozgalomban ható különféle nézeteknek vagy áramlatoknak három tömeg-megnyilvánulását látják maguk előtt: a „pravdistákat”, akik egy negyvenezer példányban megjelenő lap körül csoportosulnak, a „likvidátorokat” (15 000 példány) és a baloldali narodnyikokat (10 000 példány). A példányszámokra vonatkozó adatok megvilágítják az olvasónak az egyes irányzatok tömegjellegét.

Kérdezzük, hol itt a „kaosz”? Trockij szereti a hangzatos és üres frázisokat — ez köztudomású —, ámde a „kaosz” szó nemcsak frázis, hanem azonkívül a tegnapi korszak külföldi viszonyainak a mai korszak orosz talajába való átültetése (jobban mondva: hiú igyekezet az átültetésre). Ez a dolog lényege.

Nincs semmi „kaosz” a marxistáknak a narodnyikok elleni harcában. Reméljük, még Trockij sem meri állítani ennek ellenkezőjét. A marxistáknak a narodnyikok elleni harca több mint 30 éve, a marxizmus születése óta folyik. E harc oka: két különböző osztály, a proletariátus és a parasztság érdekei és álláspontja közt levő gyökeres különbség. Ha egyáltalán van valahol „kaosz”, akkor csak azoknak az együgyűeknek a fejében van, akik ezt nem értik.

Miről lehet még szó? A marxisták és a likvidátorok harcának „kaoszáról”? Ez megint nem igaz, hiszen nem lehet kaosz-nak nevezni a harcot egy olyan irányzat ellen, melyet 1908 óta az egész párt irányzatnak ismert el és elítélt. De aki komolyan foglalkozik az oroszországi marxizmus történetével, az tudja, hogy a likvidátorság elválaszthatatlanul és a lehető legszorosabb kapcsolatban áll — még vezéreinek és részvevőinek személyét tekintve is — a „mensevizmussal” (1903—1908) és az „ökonomizmussal” (1894—1903). Szóval itt is csaknem 20 év történetével állunk szemben. Aki saját pártjának történetét „kaosznak” tekinti, annak feje megbocsáthatatlanul kong az ürességtől.

De nézzük a mai helyzetet Párizs vagy Bécs szempontjából. Egyszeribe minden megváltozik. A „pravdistákon” és a „likvidátorokon” kívül még nem kevesebb, mint öt orosz „frakció” van, vagyis külön csoportok, amelyek mind ugyanahhoz a szociáldemokrata párthoz akarják számítani magukat: a Trockij-csoport, a két „Vperjod”-csoport, a „pártigenlő bolsevikok” és a „pártigenlő mensevikek”. Párizsban és Bécsben (ezt a két különösen nagy központot hozom fel példának) ezt minden marxista kitűnően tudja.

S itt aztán Trockijnak bizonyos tekintetben igaza van: ez csakugyan frakciózás, ez igazán kaosz!

Igenis „frakciózás”, vagyis névleges egység (papíron mind egy párthoz tartoznak), a valóságban pedig szétdaraboltság (a gyakorlatban minden egyes csoport önálló és úgy tárgyalnak és egyezkednek egymással, mint szuverén hatalmak).

Igenis „kaosz”, vagyis 1) nincsenek objektív ellenőrizhető adatok e frakcióknak az oroszországi munkásmozgalommal való kapcsolatáról, és 2) nincsenek olyan adatok, amelyek alapján meg lehetne ítélni e frakciók valódi ideológiai és politikai arculatát. Nézzünk két teljes évet, 1912-t és 1913-at. Ezek tudvalevőleg a munkásmozgalom megélénkülésének és fellendülésének az évei, amikor minden, csak valamelyest is tömegjellegű áramlatnak vagy irányzatnak (márpedig a politikában csak az számít, ami tömegjellegű) ki kellett hatnia a IV. duma választásaira, a sztrájkmozgalomra, a legális lapokra, a szakszervezetekre, a munkásbiztosítási kampányra stb. Az említett öt külföldi frakció közül a kétéves időszak folyamán egy sem, egyetlenegy sem éreztette hatását valamelyest észrevehető módon az oroszországi tömegjellegű munkásmozgalom imént felsorolt megnyilvánulásainak egyikében sem!

Ez tény, melyről bárki könnyen meggyőződhet.

És ez a tény azt bizonyítja, hogy igazunk volt, amikor Trockijról úgy beszéltünk, mint „a frakciózás legrosszabb csökevényeinek” képviselőjéről.

Mindazok szemében, akik csak valamelyest is járatosak az oroszországi munkásmozgalomban, a saját állítása szerint nem frakciózó Trockij közismert képviselője a „Trockij-frakciónak” — amit ő csinál, az frakciózás, mert megvan benne a frakciózás két lényeges ismertetőjele: (1) az egység névleges elismerése és (2) csoportszerű elkülönülés a gyakorlatban. De ez csak csökevénye a frakciózásnak, mert semmi komoly kapcsolata sincs az oroszországi munkás-tömegmozgalommal.

Végül, ez a frakciózás legrosszabb válfaja, mert eszmeileg és politikailag nincs meghatározott jellege. Ezt a meghatározott jelleget nem lehet elvitatni sem a pravdistáktól (még megátalkodott ellenfelünk, L. Martov is elismeri, milyen „összetartást és fegyelmezettséget” tanúsítottunk az összes ismert, bármely kérdésre vonatkozó hivatalos határozatok tekintetében), sem a likvidátoroktól (az ő arculatuk, legalább a tekintélyesebbeké, nagyonis meghatározott, t. i. liberális, és nem marxista).

Nem lehet elvitatni bizonyos meghatározott jelleget azoknak a frakcióknak egy részétől sem, amelyek Trockij frakciójához hasonlóan igazában kizárólag bécsi—párizsi és egyáltalában nem orosz szempontból léteznek. Például a „Vperjod” machista csoportjának határozott machista elméletei vannak; a „pártigenlő mensevikek” határozottan és teljesen elvetik ezeket az elméleteket, határozottan védelmezik a marxizmust, és határozottan elítélik elvi szempontból a likvidátorokat.

Trockijnál viszont nincs semmiféle meghatározott eszmei és politikai irányvonal, mert hiszen a „nem-frakciózás” szabadalma nem más (erről még majd bővebben lesz szó), mint szabadalom a teljesen szabad csapongásra egyik frakciótól a másikhoz és vissza.

Összegezzük:

1. Trockij nem magyarázza meg és nem érti a marxizmus áramlatai és frakciói közt fennálló eszmei eltérések történeti jelentőségét, noha ezek az eltérések betöltik a szociáldemokrácia húszéves történetét és a jelen alapvető kérdéseire vonatkoznak (amint ezt még ki fogjuk mutatni);

2. Trockij nem értette meg a frakciózás fő sajátosságait: az egység névleges elismerését és a tényleges szétdaraboltságot;

3. Trockij a „nem-frakciózás” zászlaja alatt a különösen eszme és alap híján való és Oroszország munkásmozgalmában egészen talajtalan külföldi frakciók egyikéért száll síkra.

Nem mind arany, ami fénylik. Trockij frázisaiban sok a csillogás és sok a zaj, de nincsen bennük tartalom.

II. A szakadásról

„Nálatok pravdistáknál nincs ugyan frakciózás, vagyis az egység névleges elismerése, tényleges szétdaraboltság mellett, de van valami, ami még ennél is rosszabb — van pártszakadás” — mondják. Így beszél Trockij, aki, minthogy képtelen gondolatait végiggondolni és mondatait logikusan egymásba fűzni, hol a frakciózás ellen üvöltöz, hol azt kiáltozza, hogy „a pártszakadás egyre-másra olyan eredményekkel jár, amelyek felérnek az öngyilkossággal” (1. sz. 6. old.).

Ez a kijelentés csak egyféleképpen értelmezhető: „a pravdisták egyre-másra érnek el eredményeket” (ez objektív, ellenőrizhető tény, amelynek megállapításához elég, ha például az 1912—13-as oroszországi munkás-tömegmozgalmat tanulmányozzuk), de én, Trockij, elítélem a pravdistákat: (1) mint szakadárokat és (2) mint olyanokat, akiknek politikája az öngyilkossághoz vezet.

Tisztázzuk ezt a kérdést.

Mindenekelőtt mondjunk köszönetet Trockijnak: nemrégiben (1912 augusztusától 1914 februárjáig) még F. Dant követte, aki, mint ismeretes, fenyegetőzött, és a likvidátor-ellenes irányzat „agyonverésére” hívott fel. Trockij most nem fenyegeti „agyonveréssel” irányzatunkat (és pártunkat — ne haragudjék, Trockij polgártárs, hiszen ez az igazság!), hanem csak megjövendöli, hogy az maga öli majd meg magát!

Ez sokkal enyhébb, nem igaz? Ez ugye már majdnem „nem-frakciózás”.

De félre a tréfával (ámbár a tréfa az egyetlen módszere annak, hogy enyhén reagáljunk Trockij kibírhatatlan frázishalmozására).

„Öngyilkosság” — ez egyszerűen frázis, üres frázis, „trockizmus” és semmi más.

A pártszakadás komoly politikai vád. Ezt a vádat ezer változatban emelik ellenünk a likvidátorok és valamennyi fentebb felsorolt, Párizs és Bécs szemszögéből kétségtelenül létező csoport.

És ezt a komoly vádat mindnyájan csodálatosan komolytalanul ismételgetik. Nézzük Trockijt. Ő elismerte, hogy „a pártszakadás egyre-másra olyan eredményeket ér el (értsd: a pravdisták olyan eredményeket érnek el), amelyek felérnek az öngyilkossággal”. S hozzáteszi:

„Igen sok élenjáró munkás a teljes politikai fejvesztettség állapotában maga is gyakran a szakadás tevékeny ügynökévé válik” (1. sz. 6. old.).

E szavak mögött a kérdésnek oly komolytalan felfogása rejlik, amely valóban párját ritkítja.

Ön minket szakadársággal vádol, mikor mi az oroszországi munkásmozgalom porondján semmi egyebet nem látunk, mint likvidátorságot. Szóval ön helytelennek minősíti a likvidátorsággal szemben elfoglalt álláspontunkat? S csakugyan, valamennyi fentebb felsorolt külföldi csoport, bármily erősen különbözik is egymástól, éppen abban egyezik, hogy a likvidátorsággal szemben elfoglalt álláspontunkat helytelennek, „szakadár” álláspontnak minősíti. S egyszersmind ebben van mindezeknek a csoportoknak a likvidátorokhoz való hasonlósága (és lényegbeli politikai rokonságuk).

Ha a likvidátorsággal szemben elfoglalt álláspontunk elméleti, elvi szempontból helytelen, akkor ezt Trockijnak nyíltan meg kellene mondania, határozottan ki kellene jelentenie és kertelés nélkül rá kellene mutatnia, miben látja helytelenségét. Ám Trockij évek óta megkerüli ezt a lényeges pontot.

Ha a gyakorlat, a mozgalmi tapasztalat cáfolja a likvidátorokkal szemben elfoglalt álláspontunkat, akkor ezt a tapasztalatot elemezni kellene, amit Trockij megint csak nem tesz meg. „Igen sok élenjáró munkás — ismeri el Trockij — a szakadás tevékeny ügynökévé válik” (értsd: a pravdista vonal, taktika, rendszer, szervezet tevékeny ügynökévé);

Honnan hát az a szomorú jelenség, melyet — Trockij beismerése szerint — a tapasztalat is megerősít, hogy az élenjáró munkások, mégpedig igen sokan a „Pravda” mellett vannak?

Ez az élenjáró munkások „teljes politikai fejvesztettségének” következménye — feleli Trockij.

Szó sincs róla, ez a magyarázat rendkívül hízelgő Trockijra, mind az öt külföldi frakcióra és a likvidátorokra nézve. Trockij nagy előszeretettel magyarázza a történelmi tényeket Trockijra nézve hízelgően, s teszi ezt „a hozzáértő bölcs képével”, dagályos és hangzatos frázisokkal. Ha „igen sok élenjáró munkás” olyan politikai és pártvonal „tevékeny ügynökévé” válik, amely nem egyezik Trockij vonalával, akkor Trockij habozás és kertelés nélkül egy csapásra eldönti a kérdést: ezek az élenjáró munkások a „teljes politikai fejvesztettség állapotában” vannak, míg ellenben ő, Trockij, nyilvánvalóan a politikai szilárdság, világosság, helyesvonalúság „állapotában” leledzik!.. És ugyanaz a Trockij mellét döngetve tüzel a frakciózás, a körösdi, valamint az ellen, hogy az intellektuelek rá akarják kényszeríteni akaratukat a munkásokra! ..

Valóban, ha ilyesmit olvasunk, önkéntelenül is felvetődik bennünk az a kérdés, hogy nem egyenest a bolondokházából származnak-e ezek a hangok?

A likvidátorságra és annak elítélésére vonatkozó kérdést a párt már 1908-ban felvetette az „élenjáró munkások” előtt, azt a kérdést viszont, hogy egy pontosan meghatározott likvidátor csoporttal (nevezetesen, a „Nasa Zarja” csoporttal) „szakítani” kell, vagyis, hogy a pártot nem lehet másként építeni, mint e csoport nélkül és annak ellenére, ezt az utóbbi kérdést 1912 januárjában tette fel a párt, mintegy két esztendővel ezelőtt. Az élenjáró munkások túlnyomó többségükben igenis a „januári (1912) irányvonal” fenntartása mellett nyilatkoztak. Trockij maga elismeri ezt a tényt azzal, hogy „eredményekről” és „igen sok élenjáró munkásról” beszél. És Trockij úgy húzza ki magát a csávából, hogy ezeket az élenjáró munkásokat egyszerűen „szakadároknak”, „politikailag fejvesztetteknek” becsmérli!

Épeszű ember ezekből a tényekből más következtetést von le. Ott, ahol az öntudatos munkások többsége pontosan és félreérthetetlenül megfogalmazott határozatok körül tömörült, ott a vélemény és a tevékenység egységes, ott pártszerűség uralkodik és ott van párt.

Ott, ahol likvidátorokat láttunk, akiket a munkások „elmozdítottak tisztségükből”, vagy mintegy fél tucat külföldi csoportocskát, amelyek két év alatt semmivel sem bizonyították be kapcsolatukat az oroszországi munkás-tömegmozgalommal, ott igenis fejvesztettség és szakadárság uralkodik. Mikor most Trockij arra igyekszik rábírni a munkásokat, hogy ne teljesítsék annak az „egésznek” a határozatait, amelyet a pravdista marxisták elismernek, megkísérli megbontani a mozgalmat és szakadást előidézni.

Ezek a kísérletek hiábavalók, de végtére mégiscsak le kell leplezni az intellektuel csoportocskák vezéreit, akik önhittségükben túlbecsülték erejüket, akik szakadásról jajveszékelnek, holott ők maguk idéznek elő szakadást, akik, mivel két évvel ezelőtt vagy még régebben teljes vereséget szenvedtek az „élenjáró munkások” előtt, hihetetlen arcátlansággal köpnek ezeknek az élenjáró munkásoknak a határozataira és akaratára, s azokat nevezik „politikailag fejvesztetteknek”. Hiszen ezt még Nozdrjov és Juduska Golovljov sem csinálná különben!

S nekünk, mint publicistáknak, kötelességünk a szakadásról csapott meg-megújuló jajveszékelésre szüntelenül elismételni a meg nem cáfolt és megcáfolhatatlan pontos adatokat. A II. dumában a munkáskúria képviselőinek 47%-a, a III.-ban 50%-a, a IV.-ben 67%-a volt bolsevik.

Íme, itt az „élenjáró munkások” többsége, itt a párt, itt az öntudatos munkások többségének felfogásbeli és cselekvésbeli egysége.

A likvidátorok erre azt válaszolják (lásd L. M. Bulkin cikke, „Nasa Zarja” 3.), hogy mi a Sztolipin-féle kúriákból vesszük érveinket. Ez oktalan és rosszhiszemű ellenvetés. A németek a nőket kizáró Bismarck-féle választójogi törvény alapján végbemenő választásokon mérik le a maguk sikereit. Csak bolond vethetné ezt a német marxisták szemére, akik ha a sikereiket az adott választójogi törvény alapján mérik is le, éppenséggel nem helyeslik annak reakciós jogfosztó intézkedéseit.

Így mi is, noha nem védelmeztük sem a kúriát, sem a kuriális rendszert, az adott választótörvény alapján mértük le a magunk sikereit. Kúriák mind a három (a II, III. és IV.) dumában voltak, és ugyanazon a munkáskúrián belül, a szociáldemokrácián belül teljes eltolódás következett be a likvidátorok rovására. Aki nem akarja önmagát áltatni, és másokat sem akar becsapni, annak el kell ismernie azt az objektív tényt, hogy a munkásegység győzelmet aratott a likvidátorok felett.

A másik ellenvetés nem kevésbé „bölcs”: „erre meg erre a bolsevikra szavaztak (vagy a választáson részt vettek) mensevikek és likvidátorok”. Nagyszerű! De nem vonatkozik-e ez ugyanúgy a II. duma 53%, a III. duma 50% és a IV. duma 33% nem-bolsevik képviselőjére is?

Ha a képviselőkre vonatkozó adatok helyett a munkások első- és másodfokú elektoraira vagy választási megbízottjaira stb. vonatkozó adatokat idézhetnénk, szívesen megtennők. De idevágó részletesebb adatok nincsenek, s ennélfogva az „ellenvetők” csak port hintenek a nyilvánosság szemébe.

Hát a különböző irányzatú lapokat támogató munkáscsoportokra vonatkozó adatok? Két év alatt (1912 és 1913) a „Pravda” mellett 2 801 csoport, a „Lucs” mellett 750 csoport foglalt állást. Ezeket a számokat bárki ellenőrizheti és még senki sem próbálta megcáfolni őket.

Hol itt az „élenjáró munkások” többségének cselekvési és akarategysége, hol itt a többség akaratának megsértése?

Trockij „nem-frakcióssága” éppen nem más, mint szakadárság abban az értelemben, hogy szemérmetlenül megsérti a munkásság többségének akaratát.

III. AZ AUGUSZTUSI BLOKK SZÉTESÉSÉRŐL

Van azonban még egy, mégpedig igen fontos módszer, mellyel ellenőrizhető, hogy helyesek, illetve igazak-e Trockijnak a szakadárságra vonatkozó vádjai.

Önök úgy vélik, hogy éppen a „leninisták” a szakadárok? Rendben van. Tegyük fel, hogy igazuk van.

De ha igazuk van, mi az oka annak, hogy a többi frakció és csoport nem bizonyította be a „leninisták” nélkül, a „szakadárok” ellenére a likvidátorokkal való egység lehetőségét? . . Ha mi „szakadárok” vagyunk, ti, egyesítők, miért nem egyesültetek egymással és a likvidátorokkal? Hiszen így a gyakorlatban mutattátok volna meg a munkásoknak az egység lehetőségét és hasznosságát!..

Menjünk csak időrendben.

1912 januárjában a „szakadár” „leninisták” kijelentik, hogy ők igenis — párt, a likvidátorok nélkül és azok ellenére.

1912 márciusában ezek ellen a „szakadárok” ellen orosz röplapjaikon és a „Vorwárts” c. német szociáldemokrata újság hasábjain egyesülnek az összes csoportok és „frakciók”: a likvidátorok, a trockisták, a vperjodisták, a „pártigenlő bolsevikok”, a „pártigenlő mensevikek”. Mindezek együtt, a legteljesebb egyetértésben, egyhangúlag, egységesen „bitorlóknak”, „szemfényvesztőknek” becsmérelnek és egyéb, nem kevésbé gyengéd és hízelgő elnevezésekkel illetnek bennünket.

Nagyon helyes, uraim! De mi sem lett volna könnyebb, mint egyesülni a „bitorlók” ellen és példát mutatni az „élenjáró munkásoknak” az egységből. Vajon, az élenjáró munkások, ha az egyik oldalon azt látták volna, hogy mindenki egyesül a bitorlók ellen, egyesülnek a likvidátorok is és a nem-likvidátorok is, a másik oldalon meg csupán a „bitorlókat”, a „szakadárokat” stb. látták volna, nem amazokat támogatták volna??

Ha a nézeteltéréseket csak a „leninisták” találták ki vagy fújták fel stb., de valójában lehetséges a likvidátorok, plehanovisták, vperjodisták, trockisták stb. egysége, akkor miért nem bizonyították ezt-be két év alatt a saját példájukkal?

1912 augusztusában összeült az „egyesítők” konferenciája. Egyszeriben megkezdődött a bomlás: a plehanovisták teljesen megtagadták a részvételt, a vperjodisták eljöttek ugyan, de mindjárt el is távoztak, miután tiltakoztak és leleplezték az egész elgondolás mondvacsinált voltát.

„Egyesültek” a likvidátorok, a lettek, a trockisták (Trockij és Szemkovszkij), a kaukázusiak, a hetes csoport. De egyesültek-e csakugyan? Mi akkor mindjárt kijelentettük, hogy nem, ez csak a likvidátorság leplezése. Vajon megcáfoltak-e bennünket az események?

Pontosan másfél év múlva, 1914 februárjában kiderült a következő:

1. A hetes csoport bomladozik: Burjanov otthagyta.

2. A megmaradt új „hatos” közül Csheidze és Tuljakov vagy másvalaki nem tud megegyezni a Plehanovnak adandó válasz dolgában. A sajtóban bejelentik, hogy válaszolni fognak neki — és nem tudnák válaszolni.

3. Trockij, aki tulajdonképpen már hónapok óta nem szerepel a „Lucs” hasábjain, leválik, és kiadja „saját” folyóiratát, a „Borbá”-t. S azzal, hogy ezt a folyóiratot „nem-frakciósnak” nevezi, világosan kimondja (világosan mindenki számára, aki csak valamelyest is ismeri a kérdést), hogy a „Nasa Zarja” és a „Lucs” az ő, Trockij véleménye szerint „frakciósnak”, vagyis rossznak, egyesítőnek bizonyult.

Ha ön, kedves Trockij, egyesítő, ha ön lehetségesnek mondja a likvidátorokkal való egységet, ha ön velük együtt „az 1912 augusztusában megszövegezett alapeszmék” álláspontját vallja („Borba” 1. sz. 6. old. „A szerkesztőség” aláírású közlemény), akkor miért nem egyesült maga is a „Nasa Zarja” és a „Lucs” likvidátoraival?

Amikor a „Szevernaja Rabocsaja Gazetá”-ban, még Trockij folyóiratának megindulása előtt megjelent egy kaján megjegyzés a folyóirat „tisztázatlan” arculatáról és arról, hogy „marxista körökben elég sokat beszéltek” róla, akkor a „Puty Pravdi”-nak (37. sz.) természetesen le kellett lepleznie ezt a valótlanságot: „marxista körökben,” Trockijnak a „lucsisták” elleni titkos feljegyzéséről „beszéltek”; Trockij arculata és az, hogy elszakadt az augusztusi blokktól, teljesen „tisztázva van”.

4. An, a kaukázusi likvidátorok ismert vezére, aki fellépett L. Szedov ellen (amiért F. Dan és társai nyilvános fejmosásban részesítették), most megjelenik a „Borbá”-ban. Nincs „tisztázva”, vajon Trockijjal vagy Dannal tartanak-e most a kaukázusiak?

5. A lett marxisták, akik az egyetlen kétségtelenül létező szervezetet képviselték az „Augusztusi Blokk”-ban, formálisan kiléptek belőle, kijelentve (1914-ben) utolsó kongresszusuk határozatában, hogy

„a békítgetőknek az a kísérlete, hogy minden áron egyesüljenek a likvidátorokkal (az 1912. augusztusi konferencia), hiábavalónak bizonyult és az egyesítők maguk eszmei és politikai tekintetben függő viszonyba kerültek a likvidátorokkal”.

Ezt másfél évi tapasztalat után egy olyan szervezet jelentette ki, amely maga is semleges állásponton van és nem kíván kapcsolatba lépni a két centrum egyikével sem. Annál nagyobb súllyal kell latba esnie Trockij számára semleges emberek e határozatának!

Azt hisszük, ennyi elég.

Azok, akik minket vádolnak szakadársággal, azzal, hogy nem akarunk, vagy nem tudunk összeférni a likvidátorokkal, maguk is képtelenek erre. Az Augusztusi Blokk fikciónak bizonyult és felbomlott.

Trockij – becsapja olvasóit, amikor az összeomlást leplezni igyekszik előttük.

Ellenfeleink tapasztalatai bizonyítják a mi igazunkat, bizonyítják azt, hogy lehetetlen a likvidátorokkal együtt dolgozni.

IV. Egy békítgető tanácsai a „hetek” számára

A „Borba” 1. számának szerkesztőségi cikke: „A dumafrakció kettészakadása”, egy békítgető tanácsait tartalmazza az Állami Duma likvidátorkodó (vagy a likvidátorok felé hajladozó) hét képviselője részére. E tanácsok veleje a következő mondat:

„minden olyan esetben, amikor feltétlenül szükséges a többi frakcióval való megegyezés, elsősorban a hatokhoz kell fordulni” (29. old.).

Lám, ez ésszerű tanács, s mellesleg nyilván emiatt nem fér össze Trockij a likvidátor „lucsistákkal”. A két frakció dumabeli harcának kezdetétől, a nyári (1913) értekezlet határozatai óta a pravdisták éppen ezen az állásponton voltak. Az oroszországi szociáldemokrata munkásfrakció a szakadás után is nem egy ízben jelentette ki a sajtóban, hogy tovább is ezen az állásponton marad a „hetek” ismételt vonakodása ellenére is.

Kezdettől fogva, a nyári értekezlet határozata óta úgy véltük és úgy véljük, hogy a dumabeli munka kérdéseiben a megegyezések kívánatosak és lehetségesek: ha nem egy ízben voltak ilyen megegyezések a kispolgári paraszt demokratákkal (a trudovikokkal), természetes, hogy még inkább lehetségesek és szükségesek a kispolgári liberális munkáspolitikusokkal.

Nem kell eltúlozni a nézeteltéréseket és egyenesen szembe kell nézni a tényekkel: a „hetek” — a likvidátorok felé hajladoznak, tegnap még fenntartás nélkül követték Dant, ma pedig bánatos pillantásokat vetnek hol Trockijra, hol megint Danra. A likvidátorok a párttól elszakadt legálist a csoport, amely liberális munkáspolitikát folytat. Minthogy az „illegalitásról” hallani sem akarnak, ezért szó sem lehet arról, hogy a pártépítés és a munkásmozgalom kérdéseiben ezzel a csoporttal bárminemű egységre lépjünk. Akinek erről más a véleménye, az téves úton jár és nem veszi figyelembe az 1908 óta bekövetkezett változások mély jelentőségét.

De egyes kérdésekben persze ezzel a párton kívül álló vagy pártkörüli csoporttal is megengedhetők a megegyezések: ezt a csoportot is, akárcsak a trudovikokat, mindig kényszerítenünk kell arra, hogy válasszanak a munkás (pravdista) és a liberális politika között. Például, a sajtószabadságért való harc kérdésében a likvidátorok körében nyilvánvaló ingadozás mutatkozott a két irány között: az egyik a kérdést liberálisan állítja be s nem akar tudni vagy meg akar feledkezni a cenzúrázatlan sajtóról, a másik ennek az ellenkezője, a munkáspolitika.

A duma-politika keretein belül, ahol nincs közvetlenül szó a legfontosabb, a dumán kívüli kérdésekről, megegyezések a liberális munkásképviselők hetes csoportjával lehetségesek és kívánatosak is. Ebben a pontban Trockij a likvidátorok álláspontjáról áttért a nyári (1913-as) pártértekezlet álláspontjára.

Csak nem szabad elfelejteni, hogy a párton kívül álló csoport szempontjából megegyezésen egyáltalán nem azt kell érteni, amit pártemberek ezen rendszerint értenek. A pártonkívüliek számára egy dumabeli „megegyezés” annyi, mint „a taktikai határozat vagy vonal kidolgozása”. Párttagok számára egy megegyezés nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy másokat is bevonjunk a pártvonal megvalósításába.

Például, a trudovikoknak nincsen pártjuk. Megegyezésen ők az irányvonalnak, hogy úgy mondjuk, „szabad kidolgozását” értik, ma a kadetokkal, holnap a szociáldemokratákkal. Mi viszont a trudovikokkal való megegyezésen egész mást értünk: nálunk a taktika minden fontos kérdésére vonatkozólag van párthatározat, és ezektől a határozatoktól mi sohasem fogunk eltérni; a trudovikokkal való megegyezés tehát számunkra azt jelenti, hogy megnyerjük őket magunknak, hogy meggyőzzük őket a mi igazunkról, hogy ne vonakodjanak részt venni a feketeszázasok és a liberálisok ellen irányuló közös akciókban.

Hogy Trockij mennyire elfelejtette (nem hiába volt a likvidátorok táborában!) ezt az elemi különbséget a megegyezésekről vallott pártszempont és pártonkívüli szempont között, azt következő érvelése mutatja:

„Kell, hogy az Internacionálé bizalmi emberei összehozzák kettészakadt parlamenti képviseletüknek mindkét részét és velük együtt vizsgálják meg, mi az, ami egyesíti és mi az, ami elválasztja őket… Ki lehet dolgozni egy részletes taktikai határozatot, amely megszövegezi a parlamenti taktika alapelveit…” (1. sz. 29—30. old.).

Ez jellemző és a legnagyobb mértékben tipikus példája a kérdés likvidátor beállításának! Trockij folyóirata elfelejti, hogy párt is van a világon, — ugyan ki törődik ilyen csekélységgel?

Mikor Európában (Trockij szeret ők nélkül előhozakodni az európaisággal) különböző pártok megegyeznek vagy egyesülnek, ez a következőképpen történik: a pártok megbízottjai összeülnek és mindenekelőtt tisztázzák mindazokat a pontokat, amelyekben eltérnek egymástól (ugyanezt az eljárást tűzte napirendre az Internacionálé Oroszország számára, és egyáltalában nem foglalta be a határozatba Kautskynak azt a meggondolatlan állítását, hogy „nincs régi párt”). Miután tisztázták a nézeteltéréseket, megállapítják, minő határozatokat (rezolúciókat, feltételeket stb.) kell a két párt kongresszusa elé terjeszteni a taktikai, a szervezeti stb. kérdésekben. Ha sikerül egységes határozati javaslatokat kidolgozni, akkor a két kongresszus dönti el, elfogadja-e ezeket; ha különböző javaslatokat terjesztenek elő, akkor is a két párt kongresszusa bírálja el ezeket véglegesen.

A likvidátorok és Trockij számára az európai példákból csak az európai opportunizmus, és nem az európai pártszerűség példái „rokonszenvesek”.

Hogy majd a duma-képviselők dolgozzanak ki „részletes taktikai határozatot”!! Az orosz „élenjáró munkások”, akikkel nem hiába elégedetlen Trockij, most szemléletesen láthatják ebből a példából, hová fajul Bécsben és Párizsban azoknak a külföldi csoportocskáknak nevetségbe fulladó tervkovácsolgatása, amelyek még Kautskyt is meggyőzték arról, hogy Oroszországban „nincs párt”. De ha a külföldieket olykor sikerül is becsapni e tekintetben, az orosz „élenjáró munkások” (még annak kockázatával is, hogy a rettenetes Trockij megint elégedetlen lesz velük) egyszerűen szemükbe nevetnek ezeknek a tervkovácsolgatóknak.

„A részletes taktikai határozatokat — mondják majd nekik — nálunk (nem tudjuk, hogy van nálatok, pártonkívülieknél) a párt kongresszusai és konferenciái dolgozzák ki, mint például 1907, 1908, 1910, 1912 és 1913-ban. Mi szívesen ismertetjük a tájékozatlan külföldiekkel, valamint a feledékeny oroszokkal is pártunk határozatait, s még szívesebben kérjük fel a «hetek» vagy az «augusztusiak» vagy a «baloldaliak» képviselőit, vagy akit tetszik, hogy ismertessék velünk kongresszusaik vagy konferenciáik határozatait, s hogy a legközelebbi kongresszusukon határozottan vessék fel azt a kérdést, milyen álláspontot foglalnak el a mi határozatainkkal vagy az 1904. évi semleges lett kongresszus határozataival szemben stb.”

Ezt mondják majd Oroszország „élenjáró munkásai” a különböző tervkovácsolóknak — sőt már meg is mondották például Pétervár szervezett marxistái a marxista sajtóban. Trockijnak nincs ínyére, hogy tudomásul vegye ezeket a likvidátoroknak szóló, kinyomtatott feltételeket? Annál rosszabb Trockijra nézve. A mi kötelességünk: figyelmeztetni az olvasót arra, milyen nevetséges az olyan „egyesítő” (talán az augusztusi „egyesülés” mintájára csinált?) tervkovácsolás, amely nem hajlandó számolni Oroszország öntudatos munkásai többségének akaratával.

V. TROCKIJ LIKVIDÁTOR NÉZETEI

Trockij úr folyóiratában igyekezett mennél kevesebbet mondani nézetei lényegéről. A „Puty Pravdi” (37. sz.) már meg is Jegyezte, hogy egy kukkot sem szólt sem az illegalitás kérdéséről, sem a nyílt pártért való harc jelszaváról stb. Többek közt ezért is beszélünk a legrosszabb fajtájú frakciózásról ebben az esetben, amikor egy elkülönült szervezet minden eszmei és politikai jelleg nélkül akar létrejönni.

De ha Trockij nem is óhajtotta nyíltan kifejteni nézeteit, lapjában jó néhány mondat elárulja, milyen eszméket vall titokban és leplezetten.

Mindjárt az első szám első szerkesztőségi cikkében olvashatjuk:

„A forradalom előtti szociáldemokrácia nálunk csak eszméje és céljai tekintetében volt munkáspárt. Valójában a marxista értelmiség szervezete volt, amely az öntudatra ébredt munkásosztályt vezette” (5. old.).

Ez — a liberálisok és likvidátorok régóta ismert nótája, amely igazában a párt tagadásának bevezetéséül szolgál. Ez a nóta a történelmi tények kiforgatásán alapszik. Már az 1895 — 1896-os sztrájkok megteremtették a munkás-tömegmozgalmat, amely eszmei és szervezeti tekintetben is kapcsolatban volt a szociáldemokráciával. S ezekbe a sztrájkokba, a gazdasági és nem gazdasági agitációba „az értelmiség vonta be, vezette maga után a munkásosztályt”!!?

Vagy íme, pontos adatok az államellenes bűncselekményekről az 1901—1903-as évekből, a megelőző évekkel összevetve:

A szabadságmozgalom részvevői (akiket államellenes cselekményekért vontak felelősségre) foglalkozásuk szerint a következőképpen oszlottak meg (százalékban):

Év	Mezőgazdaság	Ipar és kereskedelem	Szabad foglalkozásúak és diákok	Meghatározatlan foglalkozásúak és foglalkozás nélküliek
1884-1890	7,1	15,1	53,3	19,9
1901-1903	9,0	46,1	28,7	8,0

Látjuk, hogy a 80-as években, amikor még nem volt szociáldemokrata párt Oroszországban, amikor még „narodnyik” volt a mozgalom, az értelmiség volt túlsúlyban: a részvevőknek több mint fele közülük került ki.

Teljesen megváltozik ez a kép az 1901 —1903-as években, amikor már volt szociáldemokrata párt, amikor a régi „Iszkra” működött. Ekkor már a mozgalom részvevőinek kisebbsége az értelmiség, a munkások („ipar és kereskedelem”) száma már sokkal nagyobb, mint az értelmiségé, s a munkások és parasztok együttesen az egésznek több mint a felét teszik ki.

Éppen a marxizmuson belüli áramlatok harcában éreztette hatását a szociáldemokrácia kispolgári intellektuel szárnya, kezdve az „ökonomizmussal” (1895—1903), s folytatva a „mensevizmussal” (1903-1908) és a „likvidátorsággal” (1908 – 1914). Trockij azokat a rágalmakat ismételgeti, amelyeket a likvidátorok szórnak a pártra, és nem mer hozzányúlni a párton belüli áramlatok húszesztendős harcának történetéhez.

Íme, egy másik példa:

„Az orosz szociáldemokrácia a parlamentarizmust illető állásfoglalása tekintetében ugyanazt a három szakaszt tette meg (mint a többi országban)… az első a «bojkottizmus»… azután a parlamenti taktika elvi elismerése, de… (ez az a nagyszerű „de”, az a bizonyos „de”, amelyet Scsedrin így fordított le: az ember nem bújhat ki a bőréből, nem bizony!) .. . pusztán agitációs célokból… és végül az aktuális követelések… átvitele a duma szószékére…” (1. sz. 34. old.).

Ez megint csak likvidátor történelemhamisítás. A második és harmadik szakasz közötti különbség csak arra jó, hogy titokban a reformizmust és az opportunizmust védelmezze. A bojkottizmus, mint „a szociáldemokráciának a parlamentarizmushoz való viszonyának” szakasza, nem volt meg sem Európában ahol volt és van is anarchizmus), sem Oroszországban, ahol a bojkott, például a Buligin-duma bojkottja, csak egy bizonyos intézményre és sohasem magára a „parlamentarizmusra” vonatkozott, s abból a sajátszerű harcból származott, amely a liberalizmus és a marxizmus között a támadás folytatása körül folyt. Hogy ez a harc hogyan hatott ki a marxizmus két irányzatának egymás közötti harcára, arról Trockij egy kukkot sem szól!

Ha már egyszer a történelmet érintjük, akkor meg kell világítani a különböző áramlatok konkrét kérdéseit és osztálygyökereit; aki marxista módon akarja tanulmányozni azt a harcot, amely az egyes osztályok és az egyes áramlatok közt folyt a Buligin-dumában való részvétel körül, az meglátja benne a liberális munkáspolitika gyökereit. Trockij azonban azért „érinti” a történelmet, hogy megkerülje a konkrét kérdéseket és holmi igazolást vagy igazolásfélét találjon ki a mai opportunisták számárai!

„.. . Ténylegesen valamennyi áramlat — írja Trockij — a harcnak és az építésnek ugyanazokat a módszereit alkalmazza.” — „Liberális veszélyről való kiabálás a mi munkásmozgalmunkban nem egyéb, mint a valóságnak durva, szektáns karikatúrája” (1. sz. 5. és 35. old.).

Ez nagyon világos és igen dühös síkraszállás a likvidátorok mellett. De mi bátorkodunk kiragadni legalább egyetlen kis tényt az újabbak közül — Trockij csak frázisokkal dobálódzik, mi azonban szeretnők, ha a munkások maguk vennék fontolóra ezt a tényt.

Tény az, hogy a „Szevernaja Rabocsaja Gazeta” március 13-i száma ezt írta:

„Ahelyett, hogy azt a munkásosztály előtt álló határozott, konkrét feladatot hangsúlyoznák, hogy a dumát kényszerítse a (sajtóról szóló) törvénytervezet elutasítására, előtérbe tolják a «megalkuvás nélküli jelszavakért» folytatandó harc semmitmondó formuláját, és ezzel együtt reklámot csapnak az illegális sajtónak, ami csak gyengíti a munkások harcát a maguk legális sajtójáért.”

Ez a likvidátor-politika hiteles, világos, szabatos védelme és a pravdista politika kritikája. Nos hát? akad-e írni-olvasni tudó ember, aki azt fogja mondani, hogy az adott kérdésben mindkét irányzat a „harcnak és az építésnek ugyanazon módszereit” alkalmazza? Akad-e írni-olvasni tudó ember, aki azt mondja, hogy a likvidátorok itt nem liberális munkáspolitikát űznek? hogy a liberális veszedelem a munkásmozgalomban puszta kitalálás?

Trockij éppen azért kerüli a tényeket és a konkrét utalásokat, mert azok könyörtelenül megcáfolják minden mérges kirohanását és dagályos frázisát. Persze mi sem könnyebb, mint pózba vágni magunkat és azt mondani: „durva, szektáns karikatúra”. S az se nagy mesterség, hogy ehhez még lendületesebben, még dagályosabban hozzátoldjuk azt a szólamot, hogy ”fel kell szabadulnunk a konzervatív frakciózás járma alól”.

De vajon nem túlságosan olcsó fogások ezek? Nem annak a korszaknak a fegyvertárából valók, amelyben Trockij még gimnazisták előtt tündökölt?

Az „élenjáró munkások”, akikre Trockij haragszik, mégiscsak azt kívánják majd, hogy egyenesen és világosan megmondják nekik: helyeslik-e önök „a harcnak és az építésnek” azt a „módszerét”, amely világosan kifejezésre jut egy konkrét politikai kampány imént idézett megítélésében? igen vagy nem? ha igen, akkor ez liberális munkáspolitika, akkor ez a marxizmus és a párt elárulása, s ilyen politikával, azokkal a csoportokkal, amelyek ezt a politikát követik, „békéről” vagy „egységről” beszélni nem egyéb, mint önámítás és mások ámítása.

Nem? — akkor mondják meg nyíltan. De frázisokkal a munkásokat manapság nem lehet sem bámulatba ejteni, sem kielégíteni, sem pedig megijeszteni.

Egyébként: az a politika, amelyet a fenti idézetben a likvidátorok prédikálnak, még liberális szempontból is ostoba, mert a törvény elfogadtatása a dumában az olyasféle „októbrista zemsztvo-képviselőktől” függ, mint Bennigsen, aki már felfedte kártyáit a bizottságban.

* * *

Akik már hosszabb idő óta részt vesznek az oroszországi marxista mozgalomban, azok jól ismerik Trockij alakját, s nekik nem érdemes róla beszélni. De a fiatal munkásnemzedék nem ismeri, és ezért igenis beszélni kell róla, mert az ő alakja tipikus mind az öt külföldi csoportra, amelyek tulajdonképpen szintén ingadoznak a likvidátorok és a párt között.

A régi „Iszkra” idejében (1901 — 1903) az ilyen ingadozókat és a hol az „ökonomistákhoz”, hol az „Iszkrá”-hoz csatlakozó elemeket „tusinói vándormadaraknak” nevezték (így hívták ugyanis a „zűrzavar éveiben” a régi Oroszhonban azokat a harcosokat, akik az egyik tábortól a másikhoz pártoltak).

Amikor likvidátorságról beszélünk, egy bizonyos eszmeáramlatot értünk rajta, amely évekig fejlődött, amelynek gyökerei a marxizmus 20 éves története során összefonódtak a „mensevizmussal” és az „ökonomizmussal”, amely egy meghatározott osztálynak, a liberális burzsoáziának ideológiájához és politikájához kapcsolódik.

A „tusinói vándormadarak”, csakis azon az alapon, hogy ma az egyik, holnap a másik frakció eszméit „kölcsönzik ki”, azt állítják, hogy ők a frakciók felett állnak. Trockij ádáz „iszkrás” volt az 1901 —1903-as években és Rjazanov az 1903-as kongresszuson játszott szerepéért elnevezte „Lenin buzogányának”. 1903 végén Trockij dühödt mensevik, vagyis átszökött az „Iszkrá”-tól az „ökonomistákhoz”; kijelentette, hogy „a régi és az új «Iszkra» között szakadék tátong”. Az 1904—1905-ös években otthagyja a mensevikeket és ingadozó álláspontot foglal el, hol Martinovval (az „ökonomistával”) dolgozik együtt, hol az otrombán baloldali „permanens forradalmat” hirdeti. Az 1906—1907-es években a bolsevikokhoz közeledik és 1907 tavaszán kijelenti, hogy egyetért Rosa Luxemburggal.

A bomlás éveiben, hosszas „frakciómentes” ingadozások után ismét jobbra megy, és 1912 augusztusában blokkra lép a likvidátorokkal. Most ismét otthagyja őket, de azért lényegében véve egyre az ő szánalmas eszméiket hajtogatja.

Az ilyen típusok jellegzetes maradványai azoknak a tegnapi történelmi képződményeknek és alakulatoknak, amelyeknek idején az oroszországi munkás-tömegmozgalom még az igazak álmát aludta, s mindegyik csoportocskának „tág tere” nyílt arra, hogy áramlatnak, csoportnak, frakciónak — egy szóval „hatalomnak” tüntesse fel magát, amely másokkal való egyesülésről beszélhet.

A fiatal munkásnemzedéknek tudnia kell, hogy kikkel van dolga, amikor egyesek hallatlanul nagy igényekkel lépnek fel, s egyáltalában nem óhajtanak számolni sem azokkal a párthatározatokkal, amelyek 1908-tól kezdve megszabták és megállapították a likvidátorokhoz való viszonyt, sem Oroszország mai munkásmozgalmának tapasztalataival, amely az említett határozatok teljes elismerése alapján a gyakorlatban megteremtette a többség egységét.

„Proszvescsenyije” 5. sz. 1914. május.
Lenin Művei. 4. kiad. 20. köt.
301—322. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kommunista erkölcs tudományos alapja – osztályharc

A marxista-leninista világnézet

A munkásosztály, amelyik legelőszőr került szembe a fejlődő kapitalista termeléssel, a legelőszőr fejlődött hozzá ehhez a körülményhez, és így leghamarabb jutott el, mint proletár, az új társadalmi forma szükségességéhez, ezért vezethették a dolgozók harcát. Mivel az iparban alakult ki legelőszőr a fejlett kapitalizmus, így a mezőgazdasági proletárok csak később csatlakozhattak, mint proletár dolgozók a munkásmozgalomhoz. Az ipari és mezőgazdasági proletár dolgozók érdekei megegyeznek a tőke uralmának megszüntetésében, ez az összefogásuk alapja. Ehhez csatlakozik minden bérből és fizetésből élő proletár érdeke is, így az összefogásuk természetes. A dolgozó proletárok osztályérdeke a tőke uralma alóli felszabadulás. Minden proletár, akinek nincs birtokában termelőeszköz és kénytelen munkaerejét eladni a megélhetéséért azonos osztályba tartozik a proletár dolgozók társadalmi osztályába. Lenin és tanítványa Sztálin ezt az összefogást felismerte és ez vezette őket a munkás-paraszt hatalom megteremtésében, a tőkésekkel szembeni kíméletlen diktatúrában. A kommunizmus a termelőerők fejlődével mindenképpen megvalósul, de addig az osztályharc és az elnyomók embertelenségei is megmaradnak. A történelmi távlatból figyelve a kapitalizmust is a középkori barbársággal fogják összehasonlítani, mint embertelen, civilizálatlan kort.

… A kommunista proletárerkölcs megfelel annak az osztályhelyzetnek, melyet a proletariátus a tőkés társadalomban elfoglal. Erre az osztályhelyzetre az jellemző, hogy a proletariátus tulajdonában nincsenek termelőeszközök, a proletariátus a nagyüzemmel van kapcsolatban és a nagyüzemi termelés révén tömörül, a kíméletlen tőkés kizsákmányolás miatt harcra kényszerül a tőkével szemben, és ebben a harcban valamennyi dolgozónak és kizsákmányoltnak, az egész haladó emberiségnek az érdekeit képviseli. A kommunista proletár-erkölcs a munkásosztály életének és harcának ezekből a feltételeiből születik.
… A munkás egymagában nem elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon a tőkével; csak akkor lesz erőssé, ha összefog munkástársaival. A tőke ellen vívott közös harcban nő és fokozódik a munkások gyűlölete a kizsákmányolókkal szemben, s ez a gyűlölet a proletariátus osztályharcának hatalmas mozgatóereje.
… A burzsoázia uralma elleni harc zászlaja alá felzárkózott proletariátus magával ragadja az összes dolgozókat és kizsákmányoltakat. Csak a proletariátus segítheti a dolgozó tömegeket abban, hogy egyesítsék erőiket a régi, kizsákmányoló rend megsemmisítése és az új, kommunista társadalom megteremtése érdekében.
… A munkásosztály soraiban csakis úgy alakulhat ki a kommunista erkölcs, ha a munkásmozgalomba bevisszük a tudományos szocializmus eszméit.
… Marx és Engels rámutattak arra, hogy a proletariátus csak forradalmi úton döntheti meg a tőkés rendet. A szocialista forradalom sikeres véghezvitele és a proletariátus harcának eredményes vezetése érdekében a proletariátusnak olyan forradalmi pártra van szüksége, amelyet a marxizmus elmélete vezérel, amely arra hivatott, hogy felvilágosítsa és a proletárdiktatúra, a szocializmus zászlaja alatt harcra szervezze a munkások, a dolgozók tömegeit.
… A marxista—leninista etika a tudományos kifejezése a kommunista erkölcsnek, amely a kommunizmusért vívott harc során, a marxista—leninista párt vezetésével alakul ki a proletariátus és a dolgozó tömegek soraiban. Ez az etika mozgósító, szervező és átalakító erő az új társadalomért, az új, a kommunista emberért folyó harcban.
… A marxizmus—leninizmus klasszikusai sohasem erkölcsi érvekre alapozták a kommunista követeléseket, hanem a társadalom objektív fejlődéstörvényeinek alapos megértésére. A kapitalizmus üdvös dolog a feudalizmushoz képest, de nem azért keletkezett, mert ezt az „igazság”, az „erkölcs” így kívánta. A kapitalizmus rossz dolog a szocializmushoz képest, de megsemmisítése ugyancsak nem azért fog bekövetkezni, mert ezt az igazságérzet így kívánja.
… A marxista—leninista tudomány klasszikusai rávilágítottak: a kapitalizmus létéhez hozzátartozik, hogy egyre nagyobb arányú bűncselekményeket követ el az emberiség ellen
… Az igazságérzet egymagában nem vezetheti a tömegeket a szocializmushoz vezető biztos útra — tanítja a marxizmus. A szocializmusért vívott harc igazságos voltának érzését ki kell hogy egészítse e harc szükségszerűségének világos tudata, e harc történelmi feltételeinek, feladatainak és távlatainak megértése.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A marxizmus a kommunista erkölcs keletkezéséről
és a proletariátus osztályharcában betöltött szerepéről
A marxizmus rávilágított az emberek erkölcsi nézeteinek a társadalom anyagi életfeltételeitől, a társadalom osztályszerkezetétől való függőségére, és elvetett minden olyan kísérletet, amely a társadalmi viszonyoktól független, minden időkre és minden népre érvényes, abszolút erkölcsi rendszer megteremtésére irányult. Marx és Engels ott találták meg a legfejlettebb, igazán emberi erkölcsöt, ahol az valóban megszületett: a munkásosztályban, amelynek történelmi hivatása, hogy a tőkés kizsákmányolás megszüntetésével egyszer s mindenkorra véget vessen mindenfajta kizsákmányolásnak, és megteremtse az igazi emberi kapcsolatokon alapuló társadalmat.

Marx és Engels a tőkés társadalom fejlődéstörvényeinek ismeretében bebizonyították, hogy a kapitalizmus pusztulása és a munkásosztály győzelme elkerülhetetlen, hogy e győzelem záloga a proletariátus kérlelhetetlen osztályharca a burzsoázia ellen, a munkások osztálytudatának fejlődése. Az új, kommunistaerkölcsi fogalmak és elvek szerves részét alkotják a munkások osztálytudatának.

A kommunista proletárerkölcs megfelel annak az osztályhelyzetnek, melyet a proletariátus a tőkés társadalomban elfoglal. Erre az osztályhelyzetre az jellemző, hogy a proletariátus tulajdonában nincsenek termelőeszközök, a proletariátus a nagyüzemmel van kapcsolatban és a nagyüzemi termelés révén tömörül, a kíméletlen tőkés kizsákmányolás miatt harcra kényszerül a tőkével szemben, és ebben a harcban valamennyi dolgozónak és kizsákmányoltnak, az egész haladó emberiségnek az érdekeit képviseli. A kommunista proletár-erkölcs a munkásosztály életének és harcának ezekből a feltételeiből születik.

Engels összehasonlította a 40-es évek angol szövőgyári munkásait elődeikkel, a takácsokkal, akik falvakban éltek, nem szakadtak el a földtől, és a helyi piac számára termeltek, s rámutatott arra, hogy a gyári munkások szellemileg sokkal magasabb színvonalon álltak az utóbbiaknál. A régi takácsok „istenfélelemben” nevelkedtek, nem érdeklődtek a politika iránt, csendes és alázatos emberek voltak. Mint Engels írja, emberhez nem méltóan tengették életüket, csak saját kicsinyes, egyéni érdekeiket ismerték. A gépi nagyipar tönkretette a kisárutermelők tömegeit, megfosztotta őket tulajdonuktól, és munkaerejük eladásából élő proletárokká változtatta őket.

A gyárba kerülő volt kisárutermelő előbb-utóbb kénytelen lemondani arról az illúziójáról, hogy „karriert csináljon”, vagyis hogy tulajdonossá váljék. Az új életfeltételek megváltoztatják szellemi és erkölcsi arculatát. Az egykori kisárutermelő elveszíti a magántulajdon iránt érzett áhítattal vegyes tiszteletét. A termelőeszközök magántulajdonának engesztelhetetlen ellenségévé válik, mégpedig nem azért, mert megfosztották tőle, hanem azért, mert a burzsoázia e tulajdon révén zsákmányolja ki, kárhoztatja nyomorra és éhínségre. A burzsoá magántulajdon uralmát megsemmisítő munkásosztály megteremti a társadalmi, szocialista tulajdon uralmát, s ezzel kihúzza a talajt mindenfajta kizsákmányolás alól. A munkást objektív helyzete a burzsoá társadalmi viszonyok, a burzsoá erkölcs elleni harc útjára vezeti.

A munkás egymagában nem elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon a tőkével; csak akkor lesz erőssé, ha összefog munkástársaival. A tőke ellen vívott közös harcban nő és fokozódik a munkások gyűlölete a kizsákmányolókkal szemben, s ez a gyűlölet a proletariátus osztályharcának hatalmas mozgatóereje. A kapitalizmussal szemben érzett gyűlölet, a kizsákmányolás és az elnyomás elleni harcban megnyilvánuló elvtársi munkásszolidaritás megóvja a munkásokat a demoralizálódástól, melynek a nyomorúságos életkörülmények, a munka kényszerű jellege, a konkurencia stb. valóságos melegágya.

A munkásszolidaritás erősödését a tőkés termelés feltételei maguk is elősegítik.

A tőkés termelés legfontosabb sajátossága, hangsúlyozta Marx és Engels, a termelés társadalmasodásának folyamata. A termelés társadalmasodásának lényege az, hogy sokoldalú kapcsolat jön létre a különböző üzemekben és a különféle iparágakban foglalkoztatott termelők között. Ennek következtében az egyik termelési folyamat függőségbe kerül a másiktól, az egyik iparág a másiktól. De a termelésnek a kapitalizmus által létrehozott társadalmi jellege éles ellentmondásban van az egyéni kisajátítással, és a tőkés magántulajdon megszüntetését követeli. Másfelől a termelés társadalmi jellege nagy (nemzeti és nemzetközi) méretekben egyesíti és tömöríti a proletariátust, amely céljául tűzi ki a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetését és egy olyan társadalom megteremtését, melyben a termelési folyamat társadalmi, kollektív jellegét alátámasztja a termelőeszközök szocialista tulajdona.

A burzsoázia uralma elleni harc zászlaja alá felzárkózott proletariátus magával ragadja az összes dolgozókat és kizsákmányoltakat. Csak a proletariátus segítheti a dolgozó tömegeket abban, hogy egyesítsék erőiket a régi, kizsákmányoló rend megsemmisítése és az új, kommunista társadalom megteremtése érdekében.

Már a tőkés rend elleni harc első megnyilvánulásaiban, az ösztönös munkássztrájkokban megmutatkoznak a munkások új erkölcsi vonásai. A munkások megvetéssel fordulnak el osztályuknak azoktól a tagjaitól, akik tévesen értelmezett egyéni érdekeiket a közös érdek fölé helyezik, akik elárulják a munkások elvtársi szolidaritását. Engels, a XIX. század elején alakult első angol munkásszövetségek tevékenységét jellemezve, rámutat arra, hogy ezek a szövetségek sztrájkokat szerveztek, és minden rendelkezésükre álló eszközzel a sztrájktörés megakadályozására törekedtek. A különböző országok sztrájkmozgalmának történetében rengeteg példát találunk arra, hogy a munkások hogyan harcoltak a sztrájktörők ellen, akiket teljes joggal árulóknak bélyegeztek. A tőkések ellen folytatott sztrájkharc során a munkások mindinkább tudatára ébrednek annak, hogy a kapitalistáknak a munkások fölötti uralmát a munkások egymás közötti versengése megkönnyíti, hogy a munkások versengését kiküszöbölő proletárszolidaritás a tőkések gazdasági uralmát megingatja.

Marx és Engels a munkásoknak a tőkések ellen folytatott sztrájkharcát olyan iskolának tekintették, mely előkészíti a proletariátusnak a burzsoázia elleni nagy, döntő ütközetét, amely fejleszti a munkások osztálytudatát és az új erkölcsöt, a proletárerkölcsöt. Ez az iskola kineveli és fejleszti az olyan tulajdonságokat, mint a kitartás, a bátorság, az áldozatkészség, a győzni akarás. A társaival együtt sztrájkba induló munkás bátran szembenéz a nyomorral, a nélkülözésekkel és az üldöztetésekkel. Tudja, hogy a nélkülözés nemcsak őt magát, hanem szeretteit, feleségét és gyermekeit is érinti, és mégis, mindezt vállalja a közös ügy érdekében. Azok az emberek, akik ennyi mindent elviselnek azért, hogy egyetlen burzsoát legyőzzenek — írta Engels —, elég erősek lesznek ahhoz is, hogy megtörjék az egész burzsoázia hatalmát. A marxizmus—leninizmus megalapítói abban látták a sztrájkok hatalmas erkölcsi jelentőségét, hogy azok hatással vannak az egész munkásságra: közelebb viszik a munkásokat a szocializmusért vívott közös harc eszméjéhez. Marx és Engels a proletariátus korai szocialista szervezeteiben, azok eszmei kiforratlansága ellenére, meglátták az új emberi kapcsolatoknak, a jövő igazi emberi erkölcsének csíráit. Marx figyelemmel kísérte a francia szocialista munkások gyűléseit, az összefogásra irányuló törekvésüket, és így írt: „Az emberi testvériség az ő ajkukról nem frázis, hanem igazság, és a munkában megkeményedett arcokról az emberi nemesség ragyog reánk”¹.
¹ Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 3. köt. 135. old.

Míg a munkások ösztönös harcot folytatnak, mert még nem jutottak el hozzájuk a szocialista eszmék, míg nem ismerik fel, hogy a munkásosztály a kapitalizmus sírásójának szerepét hivatott betölteni, addig erkölcsi tudatuk a fejlődés első, alacsonyabb fokán áll. A tőkés társadalomban uralkodó és a munkásokra rákényszerített polgári ideológia és polgári erkölcs hátráltatja a munkások osztálytudatának növekedését, a munkások összefogását. A munkásosztály soraiban csakis úgy alakulhat ki a kommunista erkölcs, ha a munkásmozgalomba bevisszük a tudományos szocializmus eszméit. Marx és Engels nagy történelmi érdeme, hogy kidolgozták a tudományos szocializmus elméletét, amely bebizonyította a szocializmus győzelmének elkerülhetetlenségét, és megmutatta a munkásoknak a felszabadulásukért vívott harc útját. Ennek az elméletnek a morális jelentősége még a múlt leghaladóbb elméleteinél is hasonlíthatatlanul nagyobb. Ez az elmélet mutatta meg az utat — a társadalmi gondolat történetében először — mindenfajta társadalmi igazságtalanság végleges felszámolásához.

Marx és Engels rámutattak arra, hogy a proletariátus csak forradalmi úton döntheti meg a tőkés rendet. A szocialista forradalom sikeres véghezvitele és a proletariátus harcának eredményes vezetése érdekében a proletariátusnak olyan forradalmi pártra van szüksége, amelyet a marxizmus elmélete vezérel, amely arra hivatott, hogy felvilágosítsa és a proletárdiktatúra, a szocializmus zászlaja alatt harcra szervezze a munkások, a dolgozók tömegeit.

A munkások szocialista felvilágosításának feladatát megvalósító marxista párt feltárja a munkásosztály és a kizsákmányolok érdekeinek szöges ellentétét, megismerteti a munkásosztályt a harc feltételeivel és távlataival. Ugyanakkor megmagyarázza a dolgozó tömegeknek, hogy a tőkés társadalomban szó sem lehet helyzetük gyökeres megjavulásáról, és meggyőzi őket arról, hogy a proletariátussal szövetségben és annak vezetésével kell harcolniuk a tőkés elnyomás ellen.

A marxista párt vezetésével a munkásosztály harca új, magasabb fokra emelkedik: a munkások az eredetileg egyes üzemekben vagy egyes iparágakban folytatott, főként gazdasági, trade-unionista harcról áttérnek az országos méretű politikai harcra, arra a harcra, melynek végső célja a tőkés rendnek szocialista renddel való felváltása. A marxista párt vezette munkásosztály a saját országában folytatott harcot úgy tekinti, mint annak a harcnak részét, amelyet az egész nemzetközi proletariátus vív a szocializmusért. A munkások nemzetközi testvériségének, a tőke elleni küzdelemben megnyilvánuló munkásszolidaritásnak az eszméje a munkások erkölcsi tudatának szerves részévé válik.

Marx és Engels a burzsoázia ellen folytatott proletár osztályharc fejlődésével, a proletárforradalommal összekapcsolták az új társadalom megteremtését, a tőkés rend viszonyai között nevelkedett dolgozó tömegeknek, köztük maguknak a munkásoknak az átnevelését. A munkásosztály megdönti a kizsákmányolok uralmát, és a forradalom folyamán, az új társadalom építése során maga is megváltozik, megtisztul a régi társadalom minden szennyétől.

A marxizmus—leninizmus megalapítói azzal, hogy a társadalom erkölcsi megújítását összekapcsolták a munkásosztály harcával, a kommunista forradalommal — tiltakozásukat fejezték ki egy olyan etikai doktrína megteremtése ellen, amely az élet fölött áll, s amely az emberek (az egész társadalom!) számára elvont erkölcsi szabályokat ír elő. Ebben az értelemben, vagyis az osztályharcot figyelmen kívül hagyó, idealista alapokon nyugvó hagyományos burzsoá etika tagadása értelmében, Lenin igaznak tartotta azt az állítást, hogy a marxizmusban „szemernyi etika sincs”, és rámutatott arra, hogy a marxizmus elméleti téren az etikát alárendeli az okság elvének (azaz tudományos alapokra helyezi), gyakorlati téren pedig az osztályharcra vezeti vissza².
² Lásd Lenin Művei. 1. köt. Szikra 1951. 446. old.

A burzsoá elméletektől eltérően, a marxizmus nem ismeri el a minden időkre és minden népre érvényes dogmatikus erkölcsrendszert, nem palástolja etikájának osztályeredetét, nem helyettesíti az osztályharcot erkölcsi prédikációkkal.

A burzsoázia ideológusai azzal az állításukkal, hogy a marxizmus tagad mindenféle etikát, elárulják, hogy osztályuk szemellenzőjével járnak, és képtelenek megérteni a marxizmust, elárulják továbbá alattomos céljukat, elárulják, hogy a marxizmust mint „erkölcstelen” tanítást be akarják feketíteni a dolgozók szemében.

A valóság az, hogy csak a marxizmus tudta tudományos alapokon megoldani az erkölcs problémáit, csak a marxizmus tudta kifejteni az igazi emberi erkölcs elveit, azét az erkölcsét, amely történelmileg szorosan összefonódott a munkásosztály felszabadulásért vívott harcával. A marxista—leninista etika a tudományos kifejezése a kommunista erkölcsnek, amely a kommunizmusért vívott harc során, a marxista—leninista párt vezetésével alakul ki a proletariátus és a dolgozó tömegek soraiban. Ez az etika mozgósító, szervező és átalakító erő az új társadalomért, az új, a kommunista emberért folyó harcban.
***

A marxizmus azzal, hogy összekapcsolta az etikát a proletariátus osztályharcával, elutasította a régi erkölcsi tanoknak az „örök igazságra” való mindenfajta hivatkozását. A valóságban az uralkodó osztályok „örök igazságon” mindig az igazságról alkotott osztály-elképzeléseiket értették. Az igazságra vonatkozó uralkodó nézetek a régi görögöknél és rómaiaknál a rabszolgaság létjogosultságát igazolták; a középkorban a hűbérurak igazsága a hűbéri rend létjogosultságát igazolta. A burzsoá igazság, Lafargue kifejezésével élve, a burzsoá vagyon házőrző kutyája.

A marxizmusnak az igazságról alkotott fogalma megfelel a törvényszerű társadalmi fejlődés napirenden levő szükségleteinek. „Szerintünk — írja Lenin — … az igazságosság alá van rendelve a tőke megdöntése érdekeinek”³.
³ Lenin Művei. 29. köt. Szikra 1953. 375. old.

Az igazság marxista fogalma a történelemben először fejezte ki tudományosan azt az eszmét, hogy a társadalmat meg kell szabadítani a kizsákmányolás és az elnyomás minden fajtájától és formájától.

Az absztrakt igazságra való hivatkozások elutasításával együtt a marxizmus elutasította a kapitalizmus „moralizáló” bírálatát is, amely például az utópikus szocializmus különböző iskoláit jellemezte. Mint tudjuk, az utópista szocialisták elítélték a tőkés társadalmat, egy jobb rendről álmodoztak, s igyekeztek meggyőzni a gazdagokat a kizsákmányolás erkölcstelen voltáról. Bármilyen jelentős is ez a kritika abból a szempontból, hogy felháborodással töltötte el a dolgozókat a kapitalizmussal szemben, a tőkés rend felszámolásának reális útját nem mutatta és nem is mutathatta meg. Ez a kritika nem támaszkodott a tőkés társadalom fejlődéstörvényeinek ismeretére, s minthogy nem ismerte a jövőhöz vezető utakat sem, csupán utópiákat szülhetett.

A régi rend erkölcsi leleplezése e rend bomlása idején egyre fokozódik. Ennek a leleplezésnek mint a bomlás tünetének s a bomlást meggyorsító eszköznek megvolt a maga objektív jelentősége. Ám a régi társadalom újjal való felváltásának követelését nem lehet csupán erkölcsi megfontolásokkal megindokolni. „Az erkölcsre és a jogra való e hivatkozás tudományos szempontból egy ujjnyival sem visz bennünket előbbre. A gazdaságtudomány az erkölcsi felháborodást, bármily jogos is az, nem tekintheti bizonyítéknak, hanem csak tünetnek”⁴.
⁴ Engels. Anti-Dühring. Szikra 1950. 153. old.

A marxizmus—leninizmus klasszikusai sohasem erkölcsi érvekre alapozták a kommunista követeléseket, hanem a társadalom objektív fejlődéstörvényeinek alapos megértésére. A kapitalizmus üdvös dolog a feudalizmushoz képest, de nem azért keletkezett, mert ezt az „igazság”, az „erkölcs” így kívánta. A kapitalizmus rossz dolog a szocializmushoz képest, de megsemmisítése ugyancsak nem azért fog bekövetkezni, mert ezt az igazságérzet így kívánja. A marxizmus—leninizmus klasszikusai elemezték a tőkés termelési módot fejlődésének kezdeti szakaszaitól a kapitalizmus általános válságának korszakáig, s a tőkés viszonyok lényegét illetően kimerítő magyarázatot adtak, bebizonyították a kapitalizmus pusztulásának és a szocializmus győzelmének elkerülhetetlenségét. Ezzel olyan hatalmas erkölcsi erejű vádiratot szerkesztettek a kapitalizmus ellen, mellyel az egész korábbi leleplező irodalom sem veheti fel a versenyt.

A marxista—leninista tudomány klasszikusai rávilágítottak: a kapitalizmus létéhez hozzátartozik, hogy egyre nagyobb arányú bűncselekményeket követ el az emberiség ellen, hogy e bűncselekmények a kapitalizmus természetes, „törvényes” termékei, s azok legfőbb forrása a termelőeszközök magántulajdona, amely már régen kibékíthetetlen ellent mondásba került a társadalmi fejlődés szükségleteivel, s amelyet éppen ezért meg kell szüntetni. Maga a kapitalizmus fejlődése készítette elő a tőkés társadalom szocialista társadalommal való felváltásának anyagi feltételeit. „Ennek az átalakulásnak szellemi és morális hajtóereje, fizikai végrehajtója a proletariátus, melyet maga a kapitalizmus nevel”⁵.
⁵ Lenin Művei. 21. köt. Szikra 1951. 60. old.

Csak a munkásosztálynak a Kommunista Párt vezetésével folytatott forradalmi harca, csak a politikai hatalomnak a munkásosztály által történő meghódítása vezetheti ki a társadalmat az előrehaladás széles országútjára. A munkásosztálynak ez a harca hármas jellegű: gazdasági, politikai és ideológiai harc.

A munkásosztály politikai harca, a hatalom meghódításának e fő eszköze, olyan iskola, amely kineveli a munkásosztályban a győzelem kivívásához szükséges erkölcsi tulajdonságokat. Ebben a harcban a munkásosztály nemcsak maga járja ki a politikai nevelés iskoláját, hanem neveli is a dolgozó tömegeket, amelyeket harcba visz az új társadalmi rendért, az új ideológia, az új erkölcs szellemében.

A munkásosztály a kapitalizmus ellen vívott harca során felmerülő különböző gyakorlati feladatok megoldásánál nem támaszkodhat csupán e harc igazságos voltának érzésére. A feladatok megoldásánál mindenekelőtt a társadalmi fejlődés objektív elemzésére, az osztályerőviszonyok józan számbavételére kell támaszkodnia. Az a forradalmár, aki csupán az igazságosság teljesen jogos érzéséből kiindulva cselekednék, és esetleg az osztályellenség elleni nyílt harcra buzdítana olyan pillanatban, amikor e harc erői még nem alakultak ki, csak az ellenség malmára hajtaná a vizet. Ennek a forradalmárnak a tette nem nyerne erkölcsi igazolást még akkor sem, ha ő maga az elsők között esne áldozatul az ellenség ellen vívott harcban. A forradalom nem tűri a kalandorkodást, nem kíván hiábavaló áldozatokat, mártíromságot. A marxista párt mindig ostorozta a forradalmi frázishősöket, akik az „igazságérzetre” hivatkozva megfeledkeztek arról, hogy a tömegeket elő kell készíteni a komoly harcra, és a kalandok útjára taszították a pártot.

Azt jelenti-e ez vajon, hogy a marxizmus—leninizmus semmiféle jelentőséget sem tulajdonít az igazságérzetnek a munkásosztály harca során? Természetesen nem. Magában a marxista tanítás megteremtésében is óriási szerepe volt annak, hogy a marxizmus nagy tanítómesterei gyűlölték a fennálló társadalmi igazságtalanságot. Arról, hogy milyen jelentősége volt ennek az érzésnek Marx és Engels életében és tevékenységében, Lenin a következőket írta: „Mindketten demokratából lettek szocialistává, és a politikai önkény gyűlöletének demokratikus érzése rendkívül erős volt bennük. Ez az eleven politikai érzés, a politikai önkény és a gazdasági elnyomás összefüggésének mély elméleti megértésével párosulva, valamint a gazdag élettapasztalat, éppen politikai tekintetben rendkívül finom érzékűvé tették Marxot és Engelst”⁶.
⁶ Lenin Művei, 2. köt, Szikra 1951. 13, old.

Az igazságérzet egymagában nem vezetheti a tömegeket a szocializmushoz vezető biztos útra — tanítja a marxizmus. A szocializmusért vívott harc igazságos voltának érzését ki kell hogy egészítse e harc szükségszerűségének világos tudata, e harc történelmi feltételeinek, feladatainak és távlatainak megértése. Ezért bírálja Lenin olyan élesen azokat a szocialistákat, akik az „érzésből” kiindulva oldották meg a taktika kérdéseit, s ezért fordít oly nagy figyelmet a tömegek, különösen pedig élcsapatuk, a Kommunista Párt politikai öntudatának növelésére. Ha a párt politikája helyes, ha ez a politika a társadalom fejlődéstörvényeinek ismeretén, az osztályerőviszonyok pontos számbavételén alapszik, akkor feltétlenül a dolgozó tömegek támogatására fog találni. Ez a politika éppen azért válik hatalmas erővé, mert azt fejezi ki, amit a nép felismer és igazságosnak tart. Lenin élesen bírálta azokat a „marxistákat”, akik gúnymosollyal fogadtak az igazságosságra való minden hivatkozást, akik úgy tartották, hogy ez a fogalom összeegyeztethetetlen a marxizmussal. 1917-ben, nem sokkal a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt így írt:

„Igazságosság — üres szó, mondják az intellektuelek és azok a ripőkök, akik hajlamosak arra, hogy marxistáknak nyilvánítsák magukat azon a fennkölt alapon, hogy az ökonómiai materializmusnak «a fenekére láttak».

Az eszmék erővé válnak, amikor hatalmukba kerítik a tömegeket. És a bolsevikok, vagyis a forradalmi proletár internacionalizmus képviselői, éppen most változtatták politikájukkal hús-vér valósággá azt az eszmét, amely az egész világon a dolgozók beláthatatlan tömegeit mozgatja meg”⁷.
⁷ Lenin Művei. 26. köt. Szikra 1952. 118. old.

A tőke ellen vívott forradalmi harc során mindig megmutatkozott a proletariátus szellemi és erkölcsi fejlettsége, az osztályellenséggel szembeni erkölcsi fölénye. „Micsoda rugalmasság, mennyi történelmi kezdeményező erő, mennyi áldozatkészség van ezekben a párizsiakban! — írta Marx L. Kugelmann-nak a párizsi communard-ok hősies felkeléséről.

— Ilyen nagyságra nincs példa a történelemben!”^8
8 Marx—Engels. Válogatott levelek. Szikra 1950. 308—309. old.

Marx szemrehányással illette a párizsi communard-okat, amiért túlságosan „aggodalmaskodók”, túlságosan „tisztességesek” ellenségeikkel, „a régi társadalom farkasaival, disznaival és aljas kutyáival” szemben, akik semmilyen eszköztől sem riadnak vissza, hogy elfojtsák a munkások forradalmi felkelését. És amikor a burzsoázia vérbe fojtotta a munkások felkelését, Marx egy pillanatra sem sajnálkozott amiatt, hogy a munkások a kedvezőtlen feltételek ellenére is elfogadták a „versailles-i csőcselék” kihívását a harcra, hiszen ha harc nélkül megadták volna magukat, az a munkásosztály komoly demoralizálódását jelentette volna. Marx nézete szerint a felkelő nép önfeláldozó hősiességében a nép ügyének nagyszerűsége jutott kifejezésre, a versailles-i katonák gaztetteiben és aljasságában pedig annak a barbár „civilizációnak” a szelleme, amelynek zsoldosai voltak.

A hősiesség és az önfeláldozás ragyogó példáit szolgáltatja az orosz munkásosztálynak a cárizmus és a burzsoázia ellen folytatott harca is. Lenin külön kiemelte a moszkvai munkásoknak az 1905-ös decemberi fegyveres felkelés napjaiban tanúsított felejthetetlen hősiességét. Ez a felkelés óriási erkölcsi hatást gyakorolt a néptömegekre. …December után ez már nem ugyanaz a nép volt. Mintha újjászületett volna. Átesett a tűzkeresztségen. Megacélozódott a felkelésben.

Előkészítette azoknak a harcosoknak a sorait, akik győztek 1917-ben . . .”^9
9 Lenin Művei. 28. köt. Szikra 1952. 388. old.

Annak a harcnak a története, melyet az elnyomott tömegek elnyomóik ellen folytattak, arról tanúskodik, hogy az erkölcsi győzelem még akkor is az elnyomottak oldalán volt, amikor az ellenség ellen folytatott küzdelemben vereséget szenvedtek, a hatalmukat és jövedelmüket védelmező elnyomók győzelme pedig az elnyomók erkölcsi vereségét jelentette. A proletariátus minden nagy felkelése növelte a proletárok győzni akarását, s a burzsoázia minden győzelme feltárta a dolgozók előtt a burzsoázia igazi arcát, politikai nyilatkozatainak hazug voltát, a burzsoáziában pedig fokozta a jövőtől való félelmet.

A marxista párt arra tanítja a proletariátust, hogy vereség után demoralizálódás nélkül vonuljon vissza, őrizze meg sorai egységét, bátor és törhetetlen szellemét, a további harc és a győzelem erős akarását. A marxista párt arra tanítja a munkásosztályt, hogy szívós kitartással, fegyelmezetten, határtalan odaadással küzdjön, mert ezek a tulajdonságok elengedhetetlenek ahhoz, hogy végleg legyőzze az ellenséget.

Oroszország munkásosztályának és néptömegeinek az önkényuralom és a burzsoázia fölött aratott győzelme megmutatta, milyen nagy erőt képviselnek azok az eszmei és erkölcsi tulajdonságok, amelyek az osztályellenség ellen vívott hosszas küzdelem során alakultak ki a marxista párt vezette munkásosztályban. Lenin így írt erről: „Szó sem lehetne proletárdiktatúráról (Oroszországban. — A. S.), ha a proletariátus nem válna a legnagyobb mértékben tudatossá, fegyelmezetté, odaadóvá a burzsoázia ellen folytatott harcban, vagyis nem teljesítené mindazokat a feladatokat, amelyeket a proletariátusnak teljesítenie kell, hogy véglegesen legyőzhesse ősi ellenségét”¹⁰.
¹⁰ Lenin Művei. 31. köt. Szikra 1951. 375—376. old.

***

SaLa

 

A nemzetek önrendelkezési jogáról

Az oroszországi marxisták programjának kilencedik pontja, amely a nemzetek önrendelkezési jogáról szól, az utóbbi időben (mint már erre a ,,Proszvescsenyijé”-ben rámutattunk) az opportunistáknak valóságos hadjáratát idézte elő. Az orosz likvidátor Szemkovszkij a pétervári likvidátor lapban, úgyszintén a bundista Libman és az ukrán nemzeti szocialista Jurkevics saját lapjukban megtámadták ezt a pontot, és a legnagyobb megvetés hangján beszéltek róla. Kétségtelen, hogy az opportunizmus „tizenkét nemzetének e hadjárata” marxista programunk ellen szorosan összefügg a jelenlegi nacionalista ingadozásokkal általában. Éppen ezért időszerűnek véljük a felvetett kérdés részletes taglalását. Csak azt jegyezzük meg, hogy a nevezett opportunisták közül senki sem hozott fel egyetlen önálló érvet sem: valamennyien csak a Rosa Luxemburg 1908 — 1909-ben megjelent „Nemzetiségi kérdés és autonómia” c. hosszú lengyel cikkében mondottakat ismételgetik. Ez utóbbi szerző „eredeti” érveivel fogunk tehát a legtöbbet foglalkozni fejtegetéseink során.

1. Mi a nemzetek önrendelkezése?

Természetes, hogy elsősorban ez a kérdés vetődik fel, amikor az úgynevezett önrendelkezés marxista vizsgálatát kíséreljük meg. Mit kell ezen érteni? A jog mindenféle „általános fogalmából” levont jogi definíciókban (meghatározásokban) keressük-e a választ? Vagy pedig a nemzeti mozgalmak történelmi és gazdasági tanulmányozásában kell a választ keresni?

Nincs mit csodálkozni azon, hogy Szemkovszkij, Libman, Jurkevics úréknak még csak eszükbe sem jutott e kérdés felvetése s megelégedtek a marxista program „nem világos volta” feletti egyszerű vihogással, és együgyűségükben nyilván nem is tudták, hogy a nemzetek önrendelkezéséről nemcsak a 1903-as orosz program, hanem az 1896-os londoni nemzetközi kongresszus határozata is beszél (amiről részletesen a maga helyén lesz szó). Sokkal csodálatosabb, hogy éppen Rosa Luxemburg, aki olyan sokat szaval ennek a pontnak állítólag elvont és metafizikai voltáról, maga esett az elvontság és a metafizika bűnébe. Éppen Rosa Luxemburg bonyolódik állandóan az önrendelkezést illető általános elmélkedésekbe (sőt éppenséggel mulattató okoskodásba arról, hogyan lehet a nemzet akaratát megállapítani), és sehol sem veti fel világosan és pontosan azt a kérdést, hogy a dolog lényege a jogi meghatározásokban, vagy az egész világ nemzeti mozgalmainak tapasztalatában van-e?

Ennek a — marxista számára kikerülhetetlen — kérdésnek pontos feltevése egyszerre semmivé tenné Rosa Luxemburg érveinek kilenctized részét. A nemzeti mozgalmak nem Oroszországban keletkeznek először és nem egyedül Oroszország sajátosságai. A kapitalizmus győzelmének, a feudalizmus feletti végleges győzelmének korszaka az egész világon nemzeti mozgalmakkal volt kapcsolatos. E mozgalmak gazdasági alapja az, hogy a burzsoáziának az árutermelés teljes győzelme érdekében meg kell hódítania a belső piacot, egy államba kell összeforrasztania azokat a területeket, amelyeknek lakossága egyazon nyelven beszél; el kell hárítania mindazokat a különféle akadályokat, amelyek e nyelv fejlődésének és irodalmi megrögzítésének útját állják. A nyelv az emberi érintkezés legfontosabb eszköze; a nyelv egysége és akadálytalan fejlődése egyik legfontosabb előfeltétele a valóban szabad és széles kiterjedésű, a modern kapitalizmusnak megfelelő kereskedelmi forgalomnak, a lakosság egyes osztályok szerinti szabad és széleskörű csoportosulásának, végül, előfeltétele annak, hogy a piac szoros kapcsolatban legyen minden egyes gazdával vagy kisgazdával, eladóval és vásárlóval.

Ezért olyan nemzeti államok kialakítása tendenciája (törekvése) minden nemzeti mozgalomnak, amelyek a modern kapitalizmus e követelményeit a legjobban kielégítik. A legmélyrehatóbb gazdasági tényezők erre ösztönöznek, és ezért egész Nyugat-Európa, sőt mi több, az egész civilizált világ számára a kapitalista korszakban tipikus, normális jelenség a nemzeti állam.

Következésképpen, ha meg akarjuk érteni a nemzetek önrendelkezésének jelentőségét, nem jogászi meghatározásokkal játszva, nem elvont meghatározásokat „agyalva ki”, ha nem a nemzeti mozgalmak történelmi és gazdasági feltételeit elemezve, akkor elkerülhetetlenül erre a következtetésre jutunk: a nemzetek önrendelkezési jogán idegen nemzeti közösségektől való állami különválásukat, önálló nemzeti állam alakítását értjük.

Alább egyéb okait is látni fogjuk annak, hogy miért nem volna helyes az önrendelkezési jogon valami mást érteni, mint a külön állami létre való jogot. Most pedig arra kell kitérnünk, hogy miként igyekezett Rosa Luxemburg „szabadulni” attól az elháríthatatlan következtetéstől, hogy a nemzeti államok megalapítására irányuló törekvéseknek mélyen fekvő gazdasági alapjai vannak.

Rosa Luxemburg igen jól ismeri Kautsky „Nemzetiség és nemzetköziség” című brosúráját („Neue Zeit” melléklete. 1907/1908. I. sz.; orosz fordítása a „Naucsnaja Miszl” c. folyóiratban, Riga 1908). Tudja, hogy Kautsky, aki e brosúra 4. fejezetében részletesen elemezte a nemzeti állam kérdését, arra a következtetésre jutott, hogy Ottó Bauer „alábecsüli a nemzeti állam alakítására irányuló törekvés erejét” (id. brosúra 23. old.). Rosa Luxemburg maga idézi Kautsky szavait: „A nemzeti állam az az államforma, amely a legjobban megjelel a modern viszonyoknak” (vagyis a kapitalista, civilizált, gazdasági szempontból progresszív viszonyoknak, megkülönböztetésül a középkori, a kapitalizmust megelőző stb. viszonyoktól), „az a forma, amelyben az állam a legkönnyebben tudja teljesíteni feladatait” (t. i. a kapitalizmus legszabadabb, legszélesebb körű és leggyorsabb fejlesztésének feladatait). Ehhez hozzá kell még fűzni Kautskynak ennél még pontosabb befejező megjegyzését, hogy a nemzeti szempontból tarka államok (az úgynevezett nemzetiségi államok, megkülönböztetésül a nemzeti államoktól) „mindig olyan államok, melyeknek belső alkata egy vagy más okból fejletlen” (elmaradott) „vagy rendellenes maradt”. Magától értetődik, hogy Kautsky csak abban az értelemben beszél rendellenességről, hogy nem olyan, aminő a legjobban megfelel a fejlődő kapitalizmus követelményeinek.

Mármost felmerül az a kérdés, milyen álláspontot foglalt el Rosa Luxemburg Kautsky e történelmi és gazdasági következtetéseivel szemben? Helyesek-e azok vagy helytelenek? Kautskynak van-e igaza a maga történelmi és gazdasági elméletével vagy pedig Bauernek, akinek elmélete, alapjában véve, pszichológiai? Hol van a kapcsolat Bauer kétségtelenül „nemzeti opportunizmusa”, a kulturális nemzeti autonómia mellett való állásfoglalása, nacionalista kilengései („a nemzeti momentum helyenkénti kiélezése”, ahogy Kautsky mondta), a „nemzeti momentumnak nála tapasztalható óriási eltúlzása és a nemzetközi momentumról való teljes megfeledkezése” (Kautsky) és a között, hogy alábecsüli a nemzeti állam megteremtésére irányuló törekvés erejét?

Rosa Luxemburg még csak fel sem vetette ezt a kérdést. Nem vette észre ezt a kapcsolatot. Nem gondolta át Bauer elméleti nézeteinek egészét. Még csak nem is állította szembe egymással a történelmi-gazdasági és a pszichológiai elméletet a nemzeti kérdésben. Megelégedett a következő, Kautsky ellen tett megjegyzésekkel:

„…Ez a «legjobb» nemzeti állam csupán absztrakció, melyet könnyű elméletben kifejteni és elméletben védelmezni, amely azonban nem felel meg a valóságnak” („Przeglad Socjaldemokratyczny”, 1908. 6. sz. 499. old.).

És ennek a határozott kijelentésnek megerősítésére fejtegetések következnek arról, hogy a kapitalista nagyhatalmak fejlődése és az imperializmus illuzórikussá teszi a kis népek „önrendelkezési jogát”. „Lehet-e komolyan beszélni — kiált fel Rosa Luxemburg — a formailag független montenegróiak, bolgárok, románok, szerbek, görögök, sőt részben még a svájciak «önrendelkezéséről» is, akiknek függetlensége maga is az «európai koncert» politikai harcának és diplomáciai játékának terméke?”! (500. old.) „Nem, mint Kautsky gondolja, a nemzeti állam, hanem a rabló állam” felel meg legjobban a viszonyoknak. Következik néhány tucat számadat Anglia, Franciaország és más államok gyarmatainak nagyságáról.

Ilyen fejtegetéseket olvasva, az ember csak csodálkozhatok azon, hogy a szerző mennyire képtelen megérteni, miről is van szó! Fontoskodó arccal kioktatni Kautskyt arról, hogy a kis államok gazdaságilag a nagyoktól függnek; hogy a burzsoá államok között harc folyik azért, hogy más népeket rabló módon elnyomjanak; hogy van imperializmus és vannak gyarmatok — mindez valami nevetséges és gyerekes fontoskodás, mert mindennek a legkisebb köze sincs a dologhoz. Nemcsak valamennyi kis állam, hanem például Oroszország is gazdaságilag teljesen a „gazdag” burzsoá országok imperialista finánctőkéjének hatalmától függ. Nemcsak valamennyi miniatűr Balkán-állam, hanem a XIX. században Amerika is gazdaságilag Európa gyarmata volt, mint erre már Marx rámutatott a „Tőké”-ben. Mindezt, persze, Kautsky és minden marxista nagyon jól tudja, de a nemzeti mozgalmak és a nemzeti állam kérdéséhez mindennek a legkevesebb köze sincs.

Rosa Luxemburg felcserélte a népeknek a burzsoá társadalomban való politikai önrendelkezése kérdését, állami önállóságuk kérdését, gazdasági önállóságuk és függetlenségük kérdésével. Ez éppolyan okos dolog, mintha valaki, aki a parlamentnek, vagyis a népképviselők gyülekezetének burzsoá államban való felsőbbségére vonatkozó program-követelésről beszél, elkezdené előttünk kiteregetni azt a teljesen helyes meggyőződését, hogy a felsőbbség, bármilyen is a burzsoá ország berendezése, mindig a nagytőkéé.

Kétségtelen, hogy Ázsiának, a legnépesebb világrésznek nagy része vagy a „nagyhatalmak” gyarmata, vagy pedig rendkívül függő és nemzeti tekintetben elnyomott állam. De vajon ez a közismert körülmény valamennyire is megingathatja-e azt a kétségtelen tényt, hogy magában Ázsiában az árutermelés legteljesebb kifejlődésének, a kapitalizmus legszabadabb, legszélesebb körű és leggyorsabb növekedésének feltételei csakis Japánban, vagyis kizárólag egy önálló nemzeti államban alakultak ki? Ez az állam burzsoá állam, és éppen ezért kezdett maga is más nemzeteket elnyomni és gyarmatokat rabságba vetni; nem tudjuk, sikerül-e Ázsiának a kapitalizmus összeomlása előtt Európához hasonlóan önálló nemzeti államok rendszerévé alakulnia. De elvitathatatlan tény, hogy a kapitalizmus, miután felébresztette Ázsiát, ott is mindenütt nemzeti mozgalmakat keltett életre, hogy ezeknek a mozgalmaknak tendenciája önálló nemzeti államok megteremtése Ázsiában, hogy a kapitalizmus fejlődésének legjobb feltételeit éppen az ilyen államok biztosítják. Ázsia példája Kautsky mellett, Rosa Luxemburg ellen szól.

A Balkán-államok példája szintén ellene szól, mert mindenki látja most, hogy a kapitalizmus fejlődésének legjobb feltételei a Balkánon éppen abban a mértékben alakulnak ki, amilyen mértékben ezen a félszigeten önálló nemzeti államok alakulnak.

Következésképpen, mind az egész legfejlettebb civilizált emberiség példája, mind a Balkán példája, mind Ázsia példája Rosa Luxemburggal szemben Kautsky tételének feltétlen helyességét bizonyítja: a nemzeti állam a kapitalizmus szabálya és „normája”, a nemzeti tekintetben tarka állam pedig elmaradott állapot vagy kivétel. A nemzeti viszonyok szempontjából a kapitalizmus fejlődése számára a legjobb feltételeket kétségtelenül a nemzeti állam nyújtja. Ez magától értetődően nem jelenti azt, hogy az ilyen állam, burzsoá viszonyok talaján, kizárhatná a kizsákmányolást és a nemzeti elnyomást. Ez csupán annyit jelent, hogy a marxisták nem hagyhatják figyelmen kívül azokat a hatalmas gazdasági tényezőket, amelyek a nemzeti államok megteremtésére irányuló törekvéseket szülik. Ez azt jelenti, hogy „a nemzetek önrendelkezése” a marxisták programjában, történelmi és gazdasági szempontból, nem jelenthet egyebet, mint politikai önrendelkezést, állami önállóságot, nemzeti állam alakítását.

Hogy milyen feltételektől függ marxista, vagyis proletár osztályszempontból a „nemzeti állam” burzsoá-demokratikus követelésének támogatása, arról részletesen majd alább lesz szó. Most csupán az „önrendelkezés” fogalmának meghatározására szorítkozunk, és csak annyit kell még megjegyeznünk, hogy Rosa Luxemburg ismeri ennek a fogalomnak („nemzeti állam”) a tartalmát, míg opportunista hívei, a Libmanok és Szemkovszkijok, Jurkevicsok még ezt sem ismerik!

2. A kérdés konkrét feltevése történelmi szempontból

A marxista elmélet feltétlen követelménye bármely társadalmi kérdés taglalásánál az, hogy a kérdést meghatározott történelmi keretben tegyük fel, aztán pedig, ha egy bizonyos országról van szó (például az adott ország nemzetiségi programjáról), az, hogy számba vegyük azokat a konkrét sajátosságokat, amelyek ugyanazon történelmi korszakon belül ezt az országot más országoktól megkülönböztetik.

Mit jelent a marxizmusnak ez a feltétlen követelménye a mi kérdésünkre vonatkozóan?

Mindenekelőtt azt jelenti, hogy szigorúan külön kell választanunk egymástól a kapitalizmusnak a nemzeti mozgalmak szempontjából gyökeresen különböző két korszakát. Az egyik a feudalizmus és az abszolutizmus összeomlásának korszaka, a burzsoá-demokratikus társadalom és állam kialakulásának korszaka, amikor a nemzeti mozgalmak első ízben válnak tömegmozgalmakká és ilyen vagy amolyan módon, a sajtó, a képviseleti intézményekben való részvétel stb. útján a népesség valamennyi osztályát bevonják a politikába. A másik a teljesen kialakult kapitalista államok korszaka, amelyekben rég kialakult az alkotmányos rendszer, és a burzsoázia és a proletariátus között erősen kifejlődött az antagonizmus — az a korszak, amely a kapitalizmus összeomlása előestéjének nevezhető.

Az első korszakra jellegzetes a nemzeti mozgalmak ébredése, a parasztságnak, mint a legszámosabb és „legnehezebben megmozduló” néprétegnek bevonódása ezekbe a mozgalmakba, kapcsolatban a politikai szabadságért általában, különösen pedig a nemzetiségek jogaiért folytatott harccal. A második korszakra jellegzetes a burzsoá-demokratikus tömegmozgalmak hiánya, amikor a fejlett kapitalizmus, miután egyre közelebb hozza egymáshoz és összekeveri a kereskedelmi forgalomba már teljesen bevont nemzeteket, előtérbe tolja a nemzetközien összeforrott tőke és a nemzetközi munkásmozgalom közti antagonizmust.

Természetesen, az egyik és a másik korszakot nem választja el egymástól fal, hanem számos átmeneti láncszem összefűzi őket, de emellett az egyes országok el is térnek egymástól a nemzeti fejlődés gyorsasága, a lakosság nemzeti összetétele, elhelyezkedése stb. tekintetében. Szó sem lehet arról, hogy az adott ország marxistáinak nemzeti programjával foglalkozni kezdjünk anélkül, hogy számba ne vennők mindezeket az általános történelmi és konkrét állami viszonyokat.

És éppen itt bukkanunk Rosa Luxemburg fejtegetéseinek leggyengébb pontjára. Különös buzgalommal ékesíti cikkét válogatott „kemény” szócskákkal programunk 9. §-a ellen, amikor kijelenti, hogy az „általánosságban mozgó”, „sablonos”, „metafizikai frázis” és így tovább vég nélkül. Természetesen elvárhatnók, hogy az írónő, aki olyan pompásan elítéli a metafizikát (marxista értelemben, vagyis az antidialektikát) és a puszta elvontságokat, a kérdés konkrét történelmi megvizsgálásának mintáját nyújtja majd nekünk. Egy meghatározott ország, Oroszország, és egy meghatározott korszak, a XX. század eleje marxistáinak nemzetiségi programjáról van szó. Rosa Luxemburg valószínűleg fel is veti majd azt a kérdést, milyen történelmi korszakot él át Oroszország, melyek a nemzeti kérdés és a nemzeti mozgalmak konkrét sajátosságai az adott országban, az adott korszakban?

Erről Rosa Luxemburg egy árva szót sem szól! Árnyéka sincs meg nála azon kérdés taglalásának, hogy miképpen áll az adott történelmi korszakban a nemzeti kérdés Oroszországban, mik az adott viszonylatban Oroszország sajátosságai!

Azt mondják, hogy máskép áll a nemzeti kérdés a Balkánon, mint Írországban, hogy Marx így meg így ítélte meg a lengyel és cseh nemzeti mozgalmat 1848 konkrét viszonyai közepette (oldalnyi idézet Marxból), hogy Engels így meg így ítélte meg a svájci erdei kantonok harcát Ausztria ellen és az 1315-ben Morgarten mellett lejátszódott ütközetet (oldalnyi idézet Engelsből Kautsky megfelelő kommentárjaival), hogy Lassalle reakciósnak tartotta a XVI. századbeli németországi parasztháborút stb.

Nem lehet azt mondani, hogy ezek a megjegyzések és idézetek az újdonság erejével hatnának, de az olvasónak mindenesetre érdekes újra és újra visszaemlékeznie arra, hogy éppen Marx, Engels és Lassalle hogyan nyúltak hozzá az egyes országok konkrét történelmi kérdéseinek taglalásához. És ha átolvassuk a Marxból és Engelsből vett tanulságos idézeteket, akkor látjuk csak különösen szemléltetően, milyen nevetséges helyzetbe juttatta magát Rosa Luxemburg. Ékesszólón és haragosan prédikálja a nemzeti kérdés konkrét történelmi elemzésének szükségességét különböző országokban és különböző időkben — és a legkisebb kísérletet sem teszi annak meghatározására, hogy Oroszország a kapitalizmus fejlődésének melyik történelmi szakaszát éli a XX. század elején, melyek a nemzeti kérdés sajátosságai ebben az országban. Rosa Luxemburg példákat hoz fel arra, hogyan vizsgálták meg mások marxista módon a kérdést, mintha csak szándékosan hangsúlyozná ezzel, hogy milyen gyakran kövezik a pokolba vezető utat jó szándékkal és leplezik jó tanácsokkal azt, hogy maguk a valóságban nem akarnak, vagy nem tudnak élni ezekkel a jó tanácsokkal.

Lássuk csak az egyik tanulságos szembeállítást. Lengyelország függetlenségének jelszava ellen síkraszállva, Rosa Luxemburg egyik 1898-ban megjelent munkájára hivatkozik, melyben „Lengyelország «gyors» ipari fejlődését” a gyári termékeknek Oroszország piacán való elhelyezésével bizonyítja. Világos, hogy ebből éppenséggel semmi sem következik az önrendelkezési jogra vonatkozóan, hogy ez csupán a régi nemesi Lengyelország eltűnését bizonyítja stb. Rosa Luxemburg ellenben észrevétlenül minduntalan arra a következtetésre tér át, hogy az Oroszországot Lengyelországgal összekapcsoló tényezők közt már most túlsúlyban vannak a modern kapitalista viszonyok merőben gazdasági tényezői.

De Rosánk most áttér az autonómia kérdésére és — noha cikkének címe „A nemzeti kérdés és az autonómia” általában — bizonyítgatni kezdi a lengyel királyság kivételes jogát az autonómiára (lásd erről: „Proszvescsenyije” 1913. 12. sz.). Hogy bebizonyítsa Lengyelország jogát az autonómiára, Rosa Luxemburg Oroszország állami szervezetét nyilván mind gazdasági, mind politikai, mind az életformával kapcsolatos, mind szociológiai ismérvek alapján jellemzi — olyan vonások tömegével, amelyeknek összessége egyenlő „az ázsiai despotizmus” fogalmával („Przeglad” 12. sz. 137. old.).

Közismert dolog, hogy az ilyen államrend igen szilárd abban az esetben, ha az illető ország gazdaságában túlsúlyban vannak a teljesen patriarchális, kapitalizmus előtti vonások és elenyészően jelentéktelen az árugazdaság és az osztálytagozódás fejlődése. Ha pedig az ilyen országban, amelyben az államrendnek élesen kapitalizmus előtti jellege van, gyorsan fejlődő kapitalizmussal bíró, nemzetileg elhatárolt terület van, akkor mennél gyorsabb ez a kapitalista fejlődés, annál erősebb az ellentét közte és a kapitalizmus előtti államrend között, annál valószínűbb a fejlettebb terület különválása az egésztől — azé a területé, amelyet az egészhez nem „modern kapitalista”, hanem „ázsiai despotikus” kapcsolatok fűznek.

Rosa Luxemburg tehát még azt a kérdést sem tisztázta véglegesen, hogy Oroszországban a hatalom szociális szerkezete hogyan viszonylik a burzsoá Lengyelországhoz, azt a kérdést pedig, hogy Oroszországban a nemzeti mozgalmaknak mik a konkrét történelmi sajátosságai, még csak fel sem vetette.

Ezért ki kell térnünk erre a kérdésre.

3. A nemzeti kérdés konkrét sajátosságai Oroszországban
és Oroszország burzsoá-demokratikus átalakítása

„… Annak ellenére, hogy «a népek önrendelkezési jogának» elve tágítható, s mint a legtisztább közhely nyilvánvalóan egyaránt alkalmazható nemcsak az Oroszországban élő népekre, hanem azokra a nemzetekre is, amelyek Németországban és Ausztriában, Svájcban és Svédországban, Amerikában és Ausztráliában élnek, ezt az elvet nem találjuk meg egyetlen jelenlegi szocialista párt programjában sem…” („Przeglad” 6. sz. 483. old.)

Így ír Rosa Luxemburg a marxista program 9. §-a elleni hadjárata elején. Rosa Luxemburg, miután nyakunkba akarja varrni azt, hogy mi úgy fogjuk fel a programnak ezt a pontját, mint a „legtisztább közhelyet”, éppen maga esik ebbe a hibába, amikor mulatságos merészséggel kijelenti, hogy ez a pont „nyilván egyaránt alkalmazható” Oroszországra, Németországra stb.

Nyilvánvaló — válaszoljuk mi —, hogy Rosa Luxemburg elhatározta, hogy cikke a logikai hibák gyűjteménye lesz, amelyet majd gimnazisták iskolai gyakorlatai számára lehet felhasználni. Mert Rosa Luxemburg tirádája elejétől végig értelmetlenség és a kérdés történelmien konkrét feltevésének kigúnyolása.

Ha a marxista programot nem gyerekesen, hanem marxista módon értelmezzük, akkor nagyon könnyű észrevenni, hogy az a burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalmakra vonatkozik. Ha ez így van — márpedig kétségtelen, hogy így van —, akkor ebből „nyilvánvaló”, hogy ez a program „nagy általánosságban” mint „közhely” stb. a burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalmak valamennyi esetére vonatkozik. Nem kevésbé nyilvánvaló lenne Rosa Luxemburg számára, ha csak egy kicsit gondolkodnék, az a következtetés is, hogy programunk csak azokra az esetekre vonatkozik, amikor van ilyen mozgalom.

Ha Rosa Luxemburg egy kissé megfontolná ezeket a nyilvánvaló szempontokat, akkor minden különösebb fáradság nélkül meglátta volna, milyen értelmetlenséget mondott. Amikor bennünket vádolt azzal, hogy „közhelyet” hozunk fel, ellenünk hozza fel azt az érvet, hogy a népek önrendelkezéséről nincs szó azoknak az országoknak a programjában, ahol nincs burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalom. Csodálatosan okos érv!

A különböző országok politikai és gazdasági fejlődésének, valamint marxista programjuknak összehasonlítása roppant nagy jelentőségű a marxizmus szempontjából, mert kétségtelen, hogy a modern államoknak közös kapitalista természetük van és fejlődésük törvénye is közös. De az efféle összehasonlítást hozzáértéssel kell végezni. Elemi feltétel ebben az esetben annak a kérdésnek a tisztázása, vajon összehasonlíthatók-e az összehasonlítandó országok fejlődésének történelmi korszakai. Például, az oroszországi marxisták agrárprogramját csak teljesen tudatlanok (mint Trubeckoj herceg a „Russzkaja Miszl”-ben) „hasonlíthatják össze” a nyugat európaiakéval, mert a mi programunk a burzsoá-demokratikus agrárátalakulás kérdésére ad választ, amelyről a nyugati országokban szó sincs.

Ugyanez vonatkozik a nemzeti kérdésre is. A nyugati országok többségében ezt már réges-régen megoldották. Nevetséges dolog nem létező kérdésekre keresni feleletet a nyugati programokban. Rosa Luxemburg éppen a legfontosabbat tévesztette itt szem elől: a különbséget azok között az országok között, amelyekben már régen befejeződtek és azok között, amelyekben még nem fejeződtek be a burzsoá-demokratikus átalakulások.

Ebben a különbségben van a dolog veleje. Ennek a különbségnek teljes figyelmen kívül hagyása teszi Rosa Luxemburg hosszú-hosszú cikkét üres, tartalmatlan közhelyek gyűjteményévé.

A nyugati kontinentális Európában a burzsoá-demokratikus forradalmak korszaka eléggé meghatározott időszakot ölel fel, körülbelül 1789-től 1871-ig. Éppen ez a korszak volt a nemzeti mozgalmak és a nemzeti államok kialakulásának korszaka. E korszak befejezte után Nyugat-Európa burzsoá államok, mégpedig általános szabályként nemzeti szempontból egységes államok kialakult rendszerévé vált. Ezért a nyugateurópai szocialisták programjaiban most az önrendelkezési jogot keresni annyi, mint nem ismerni a marxizmus ábécéjét sem.

Kelet-Európában és Ázsiában a burzsoá-demokratikus forradalmak korszaka csak 1905-ben kezdődött. Forradalmak Oroszországban, Perzsiában, Törökországban, Kínában, a balkán háborúk — ez a mi „keletünkön” a mi korszakunk világeseményeinek láncolata. És az eseményeknek ebben a láncolatában csak a vak nem látja a burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalmak, a nemzeti szempontból független és nemzetileg egységes államok megalakítására irányuló törekvések egész sorának ébredését. Éppen azért és csakis azért, mert Oroszország a szomszédos országokkal együtt ezt a korszakot éli át, van szükségünk programunkban a nemzetek önrendelkezési jogáról szóló pontra.

De idézzünk még néhány sort Rosa Luxemburg cikkéből:

„… Különösen — írja — annak a pártnak a programja, mely rendkívül tarka nemzeti összetételű államban működik, és amelynek számára a nemzeti kérdés elsőrendű szerepet játszik — az osztrák szociáldemokrácia programja nem tartalmazza a nemzetek önrendelkezési jogának elvét” (ugyanott).

Így tehát az olvasót „különösen” az osztrák példával akarják meggyőzni. Nézzük meg konkrét történelmi szempontból, sok értelme van-e ennek a példának?

Először alapkérdésként a burzsoá-demokratikus forradalom befejezését vetjük fel. Ausztriában a burzsoá-demokratikus forradalom az 1848-as évvel kezdődött és 1867-tel végződött. Azóta, közel fél évszázad óta, ott egy nagyjában és egészében megállapodott burzsoá alkotmány uralkodik, amelynek talaján legálisan működik a legális munkáspárt.

Ezért Ausztria fejlődésének belső körülményei közt (vagyis általában az osztrák kapitalizmus —különösképpen pedig Ausztria egyes nemzetiségei kapitalizmusának — fejlődése szempontjából) nincsenek meg azok a tényezők, melyek létrehozzák azokat az ugrásokat, amelyeknek egyik velejárója az önálló nemzeti államok kialakulása lehet. Amikor Rosa Luxemburg a maga összehasonlításával azt tételezi fel, hogy Oroszország e pontban hasonló körülmények közt van, akkor nemcsak alapjában helytelen történelemellenes feltevésből indul ki, hanem akaratlanul a likvidátorságra is lesiklik.

Másodszor, különösen nagy jelentősége van annak, hogy a bennünket foglalkoztató kérdés szempontjából az ausztriai és az oroszországi nemzetiségek kölcsönös viszonya teljesen eltérő. Ausztria nemcsak hosszú ideig német túlsúllyal bíró állam volt, hanem az ausztriai németek hegemóniára is igényt tartottak a német nemzeten belül általában. Ezt az „igényt”, talán lesz szíves erre emlékezni Rosa Luxemburg (aki állítólag annyira nem kedveli a közhelyeket, a sablonokat, az absztrakciókat…), szétzúzta az 1866-os háború. Az Ausztriában uralkodó nemzet, a német, a véglegesen 1871-ben megalakult önálló német állam határain kívül került. Másrészt a magyaroknak az a kísérlete, hogy önálló nemzeti államot teremtsenek, már 1849-ben hajótörést szenvedett a feudális orosz hadsereg csapásai alatt.

Ily módon rendkívül sajátos helyzet állott elő: a magyarok, majd a csehek is, nem az Ausztriától való elszakadásra, hanem Ausztria épségének megőrzésére törekednek, éppen a nemzeti függetlenség érdekében, amelyet rablóbb és erősebb szomszédok teljesen eltiporhatnának! Ennek a sajátos helyzetnek következtében Ausztria két központtal bíró (dualista) állammá alakult, most pedig három központú állammá (trialistává: németek, magyarok, szlávok) van átalakulóban.

Van e valami ehhez fogható Oroszországban? Vonzódnak-e nálunk az „idegenszármazásúak” a nagyoroszokkal való egyesüléshez azért, mert félnek a még rosszabb nemzeti elnyomástól?

Elég felvetni ezt a kérdést, hogy meglássuk, mennyire értelmetlen, sablonszerű és tudatlanságra valló Oroszország és Ausztria összehasonlítása a nemzetek önrendelkezési jogának szempontjából.

Oroszország sajátos viszonyai a nemzeti kérdést illetően éppen az ellenkezőjét mutatják annak, amit Ausztriában láttunk. Oroszország egységes nemzeti, nagyorosz központtal bíró állam. A nagyoroszok óriási összefüggő területet foglalnak el és számuk körülbelül 70 millió. Ennek a nemzeti államnak sajátossága először az, hogy az „idegenszármazásúak” (akik egészben véve a lakosság többségét alkotják: 57%) éppen az ország határterületeit lakják; másodszor az, hogy ezeknek az idegenszármazásúaknak az elnyomása sokkal erősebb, mint a szomszéd államokban (mégpedig nemcsak az európai államokban); harmadszor az, hogy sok esetben a határszéleken lakó elnyomott népeknek a határon túl vérrokonaik vannak, akik nagyobb nemzeti függetlenséget élveznek (elég felemlíteni az állam nyugati és déli határán a finneket, svédeket, lengyeleket, ukránokat, románokat); negyedszer az, hogy a kapitalizmus fejlődése és a kultúra általános színvonala nem ritkán magasabb az „idegen ajkú” határvidékeken, mint az állam központjában. Végül, éppen a szomszédos ázsiai államokban látjuk a burzsoá forradalmak és a nemzeti mozgalmak kezdődő szakaszát, amelyek részben magukkal ragadják az Oroszországon belül lakó rokonnépeket is.

Ily módon épp a nemzeti kérdésnek Oroszországban mutatkozó konkrét történelmi sajátosságai teszik nálunk különösen szükségessé, hogy a jelen korszakban elismerjük a nemzetek önrendelkezési jogát.

Egyébként, még tisztán ténybeli tekintetben sem igaz Rosa Luxemburgnak az az állítása, hogy az osztrák szociáldemokraták programja nem ismeri el a nemzetek önrendelkezési jogát. Érdemes felütni a brünni kongresszus jegyzőkönyvét, ahol a nemzetiségi programot elfogadták, és meglátjuk ott Hankiewicz ruszin szociáldemokratának az egész ukrán (ruszin) delegáció nevében (Jegyzőkönyv, 85. old.) és Reger lengyel szociáldemokratának az egész lengyel delegáció nevében (108. old.) tett nyilatkozatát arról, hogy a mindkét említett nemzetbeli ausztriai szociáldemokraták törekvéseik sorába foglalják a népük nemzeti egyesülésére, szabadságára és önállóságára irányuló törekvést. Következésképpen, az osztrák szociáldemokrácia, bár nem tűzi ki egyenesen programjában a nemzetek önrendelkezési jogát, ugyanakkor teljesen megbékül azzal, hogy a párt részei kitűzik a nemzeti önállóság követelését. Ténylegesen ez, természetesen, a nemzetek önrendelkezési jogának elismerését jelenti! Rosa Luxemburg hivatkozása Ausztriára ily módon minden tekintetben Rosa Luxemburg ellen beszél.

4. ,,Prakticizmus” a nemzeti kérdésben

Különös buzgalommal kaptak az opportunisták Rosa Luxemburgnak azon az érvén, hogy programunk 9. §-ának nincs semmi „praktikus” tartalma. Rosa Luxemburg annyira el van ragadtatva ettől az érvtől, hogy cikkében néha egy oldalon nyolcszor is megtaláljuk e „jelszó” ismétlését.

A 9. § — írja — „nem ad semmi praktikus útbaigazítást a proletariátus napi politikája számára, nem adja a nemzeti problémáknak semmiféle gyakorlati megoldását”.

Vizsgáljuk meg ezt az érvet, amelynek olyan fogalmazása is van, hogy a 9. § vagy éppenséggel semmit sem mond, vagy pedig arra kötelez, hogy minden nemzeti törekvést támogassunk.

Mit jelent a „praktikusság” követelménye a nemzeti kérdésben?

Vagy minden nemzeti törekvés támogatását; vagy „igennel vagy nemmel” adott választ minden egyes nemzet különválásának kérdésére; vagy általában a nemzeti követelések közvetlen megvalósíthatóságát”.

Vizsgáljuk meg a „praktikusság” követelményének mind e három lehetséges értelmét.

A burzsoázia, amely minden nemzeti mozgalom kezdetén természetszerűen, mint annak hegemónja (vezetője) lép fel, praktikus dolognak nevezi minden nemzeti törekvés támogatását. De a proletariátus politikája a nemzeti kérdésben (mint a többi kérdésben is) csupán bizonyos meghatározott irányban támogatja a burzsoáziát, azonban sohasem esik egybe annak politikájával. A munkásosztály csakis a nemzetiségi béke érdekében (amelyet a burzsoázia képtelen teljesen megvalósítani, és amely csakis a teljes demokratizálódás irányában valósítható meg), az egyenjogúság érdekében, az osztályharc lehető legkedvezőbb feltételei érdekében támogatja a burzsoáziát. Ezért éppen a burzsoázia prakticizmusával szemben helyezik előtérbe a proletárok az elvi politikát a nemzeti kérdésben, mindenkor csak feltételesen támogatva a burzsoáziát. Minden burzsoázia nemzeti tekintetben vagy kiváltságokat vagy különös előnyöket akar a saját nemzete számára; éppen ezt nevezik „praktikusnak”. A proletariátus minden kiváltság, minden kivételesség ellen van. „Prakticizmust” követelni tőle annyi, mint a burzsoázia járszalagján járni, opportunizmusba esni.

„Igennel vagy nemmel” feleljünk-e minden egyes nemzet különválásának kérdésére? Ez látszólag igen „praktikus” követelés. A valóságban azonban képtelen, elméleti tekintetben metafizikus, a gyakorlatban pedig odavezet, hogy a proletariátust a burzsoázia politikájának rendeljük alá. A burzsoázia mindig a maga nemzeti követeléseit helyezi előtérbe. Feltétlenül tűzi ki őket. A proletariátus számára ezek a követelések az osztályharc érdekeinek vannak alárendelve. Elméletileg nem lehet előre kezeskedni azért, hogy az illető nemzet különválása, vagy pedig más nemzettel való egyenjogú helyzete fejezi-e majd be a burzsoá-demokratikus forradalmat; a proletariátus számára mindkét esetben az a fontos, hogy biztosítsa saját osztálya fejlődését; a burzsoázia számára az a fontos, hogy megnehezítse ezt a fejlődést azáltal, hogy a fejlődés feladatait „saját” nemzetének feladataival szemben háttérbe szorítja. Ezért a proletariátus az önrendelkezési jog elismerésének, hogy úgy mondjuk, negatív követelésére szorítkozik, és nem szavatolja azt egyik nemzetnek sem, nem vállal kötelezettséget, hogy bármit is nyújt egy másik nemzet rovására.

Hadd legyen ez nem „praktikus”, de ez valójában a legbiztosabban garantálja a lehető megoldások közül a legdemokratikusabbat; a proletariátusnak csupán ezek a biztosítékok kellenek, minden nemzet burzsoáziájának pedig csak az kell, hogy az ő előnyeit biztosítsák, függetlenül más nemzetek helyzetétől (esetleges hátrányaitól).

A burzsoáziát mindenekelőtt az adott követelés „megvalósíthatósága” érdekli — innen a más nemzetbeli burzsoáziával a proletariátus rovására folytatott örökös egyezkedési politika. A proletariátus számára viszont az a fontos, hogy a saját osztályát a burzsoázia ellenében megerősítse, hogy a tömegeket a következetes demokrácia és a szocializmus szellemében nevelje.

Hadd legyen ez az opportunisták szemében nem „praktikus”, de ez az egyetlen tényleges biztosíték, a maximális nemzeti egyenjogúság és béke biztosítéka mind a feudálisokkal, mind a nacionalista burzsoáziával szemben.

A proletárok egész feladata a nemzeti kérdésben minden nemzet nacionalista burzsoáziájának szempontjából „nem praktikus”, mert a proletárok „elvont” egyenjogúságot követelnek, elvi kiküszöbölését a legcsekélyebb kiváltságoknak is, amennyiben minden nacionalizmusnak ellenségei. Minthogy Rosa Luxemburg ezt nem értette meg, a prakticizmus értelmetlen felmagasztalásával éppen az opportunistáknak tárta ki a kaput, különösen pedig a nagyorosz nacionalizmus javára teendő opportunista engedményeknek.

Miért a nagyorosz nacionalizmus javára? Azért, mert Oroszországban a nagyoroszok az elnyomó nemzet, nemzeti tekintetben pedig az opportunizmus, természetesen, másképpen jut kifejezésre az elnyomott és másképpen az elnyomó nemzetek körében.

Az elnyomott nemzetek burzsoáziája követeléseinek „praktikus” volta nevében fel fogja hívni a proletariátust törekvéseinek feltétlen támogatására. Mindennél praktikusabb az, ha egyenesen „igent” mondunk egy bizonyos nemzet elszakadására, és nem valamennyi és mindenféle nemzet különválási joga mellett foglalunk állást!

A proletariátus ellene van az ilyen prakticizmusnak: elismerve az egyenjogúságot és a nemzeti államhoz való egyenlő jogot, mindennél többre becsüli és mindennek fölébe helyezi az összes nemzetek proletárjainak szövetségét, s a munkások osztályharca szempontjából ítél meg minden nemzeti követelést, minden nemzeti különválást. A prakticizmus jelszava a valóságban csak a burzsoá törekvések kritika nélküli átvételének jelszava.

Azt mondják: a különválási jog támogatásával az elnyomott nemzetek burzsoá nacionalizmusát támogatjátok. Ezt mondja Rosa Luxemburg, így mondja utána az opportunista Szemkovszkij — aki, mellesleg szólva, a likvidátori eszméknek egyetlen képviselője e kérdésben, a likvidátor újság hasábjain!

A mi válaszunk: nem, éppen hogy a burzsoázia számára fontos itt a „praktikus” döntés, viszont a munkásoknak a két tendencia elvi szétválasztása a fontos. Amennyiben az elnyomott nemzet burzsoáziája harcot folytat az elnyomóval, annyiban mi mindig, minden esetben és mindenkinél határozottabban támogatjuk ezt, mert mi az elnyomás leghatározottabb és legkövetkezetesebb ellenségei vagyunk. Amennyiben az elnyomott nemzet burzsoáziája a saját burzsoá nacionalizmusa mellett foglal állást, mi ellene vagyunk. Harcot folytatunk az elnyomó nemzet kiváltságai és erőszakossága ellen, és semmiféle engedményt nem teszünk az elnyomott nemzet kiváltságokra való törekvéseinek.

Ha nem tűzzük ki és nem érvényesítjük az agitációban a különválási jog jelszavát, akkor nemcsak az elnyomó nemzet burzsoáziájának, hanem feudálisainak és abszolutizmusának is a kezére játszunk. Kautsky régen felhozta ezt az érvet Rosa Luxemburg ellen és ez az érv vitathatatlan. Rosa Luxemburg attól való félelmében, hogy Lengyelország nacionalista burzsoáziáját „támogatja”, ténylegesen a feketeszázas nagyoroszokat segíti azzal, hogy elveti az oroszországi marxisták programjában szereplő különválási jogot. Ténylegesen elősegíti a nagyoroszok kiváltságaival (sőt a kiváltságoknál is rosszabbal) való opportunista megbékülést.

Rosa Luxemburg, akit elragadott a lengyel nacionalizmus ellen folytatott harc, megfeledkezett a nagyoroszok nacionalizmusáról, bár jelenleg éppen ez a nacionalizmus a legveszedelmesebb, éppen ez kevésbé burzsoá, de feudálisabb, éppen ez a demokráciának és a proletariátus harcának fő akadályozója. Egy elnyomott nemzet minden polgári nacionalizmusában az elnyomás ellen irányuló általános demokratikus tartalom van és éppen ezt a tartalmat mi feltétlenül támogatjuk, de szigorúan megkülönböztetjük tőle azt a törekvést, mely a maga nemzete számára kivételes helyzetet akar, és harcolunk a lengyel burzsoázia azon törekvése ellen, hogy elnyomja a zsidót stb. stb.

Ez „nem praktikus” a burzsoá és a nyárspolgár szempontjából. De a nemzeti kérdésben ez az egyetlen praktikus és elvi politika, mely valóban elősegíti a demokráciát, a szabadságot, a proletár szövetséget.

Mindenki számára elismerjük a különválás jogát; a különválás körül felmerülő minden egyes konkrét kérdést oly szempontból ítélünk meg, amely kizár minden egyenlőtlenséget, minden kiváltságot, minden kivételességet.

Vegyük az elnyomó nemzet helyzetét. Lehet-e szabad az olyan nép, amely más népeket elnyom? Nem lehet. A nagyorosz lakosság szabadságának érdekei megkövetelik az ilyen elnyomatás elleni harcot. Az elnyomott nemzetek mozgalmai elfojtásának hosszú története, évszázados története, az ilyen elfojtásnak a „felsőbb” osztályok részéről való rendszeres propagálása igen nagy akadálya annak, hogy maga a nagyorosz nép megszabaduljon előítéleteitől stb.

A nagyorosz feketeszázasok tudatosan támogatják és szítják ezeket az előítéleteket. A nagyorosz burzsoázia megbékül velük, vagy alkalmazkodik hozzájuk. A nagyorosz proletariátus nem valósíthatja meg saját céljait, nem tisztíthatja meg maga előtt a szabadsághoz vezető utat, ha nem folytat rendszeres harcot ezek ellen az előítéletek ellen.

Önálló és független nemzeti állam megalkotása Oroszországban egyelőre még csak a nagyorosz nemzet kiváltsága. Mi, nagyorosz proletárok, nem védelmezünk semmiféle kiváltságot, nem védelmezzük ezt a kiváltságot sem. Az adott állam talaján harcolunk, egyesítjük az adott állam valamennyi nemzetbeli munkásait, nem kezeskedhetünk a nemzeti fejlődés egyik vagy másik útjáért, mi minden lehetséges úton haladunk osztálycélunk felé.

De e cél felé nem haladhatunk, ha nem folytatunk harcot mindenféle nacionalizmus ellen, és nem szállunk síkra a különböző nemzetek egyenlőségéért. Sorsa-e, például, Ukrajnának, hogy önálló állam legyen — ez ezerféle, előzetesen ismeretlen tényezőtől függ. És anélkül, hogy megpróbálnánk üres „jóslatokba” bocsátkozni, szilárdan kitartunk amellett, ami kétségtelen: Ukrajnának joga van ilyen államra. Mi tiszteletben tartjuk ezt a jogot, nem támogatjuk a nagyoroszok kiváltságait az ukránokkal szemben, e jog elismerése szellemében neveljük a tömegeket, abban a – szellemben, amely tagadja bármely nemzet állami kiváltságjogait.

Azoknak az ugrásoknak a során, amelyeket minden ország átélt a burzsoá forradalmak korszakában, lehetségesek és valószínűek összeütközések és lehetséges és valószínű a harc a nemzeti államra való jogért. Mi, proletárok, eleve kijelentjük, hogy ellenezzük a nagyorosz kiváltságokat, és ebben az irányban fejtjük ki egész propagandánkat és agitációnkat.

A „gyakorlatiasság” utáni hajszában Rosa Luxemburg nem vette észre sem a nagyorosz, sem a más nemzetiségű proletariátus legfőbb gyakorlati feladatát: azt a feladatot, hogy mindennapos agitációt és propagandát folytassunk minden állami és nemzeti kiváltság ellen és a mellett, hogy minden nemzetnek egyaránt meglegyen a joga saját nemzeti államára; ez a feladat a mi fő feladatunk (jelenleg) a nemzeti kérdésben, mert csak ezen az úton védjük a demokráciának és minden nemzet összes proletárjai egyenjogú szövetségének érdekeit.

Hadd legyen ez a propaganda „nem praktikus” mind a nagyorosz elnyomók, mind az elnyomott nemzetek burzsoáziája szempontjából (ezek is, azok is határozott igent vagy nemet követelnek és a szociáldemokratákat „határozatlansággal” vádolják). A valóságban éppen ez a propaganda és csakis ez biztosítja a tömegeknek ténylegesen demokratikus és ténylegesen szocialista nevelését. Csakis ez a propaganda biztosítja Oroszországban a nemzeti béke legnagyobb lehetőségét is, ha Oroszország továbbra is tarka nemzeti állam marad és a legbékésebb (és a proletár osztályharc számára legkevésbé ártalmas) szétválást különféle nemzeti államokra, ha majd felmerül az ilyen szétválás kérdése.

Ennek a nemzeti kérdésben folytatott egyedüli proletár politikának konkrétabb tisztázása érdekében megvizsgáljuk a nagyorosz liberalizmus magatartását „a népek önrendelkezési jogának” kérdésében és megvizsgáljuk Norvégiának Svédországtól való különválásának példáját.

5. A liberális burzsoázia és a szocialista opportunisták a nemzeti kérdésben

Láttuk, hogy Rosa Luxemburg az oroszországi marxisták programja elleni harcában egyik legfontosabb „ütőkártyájának” a következő érvet tekinti: a nemzetek önrendelkezési jogának elismerése az elnyomott nemzetek polgári nacionalizmusának támogatásával egyenlő. Másrészről — mondja Rosa Luxemburg —, ha e jogon csak a nemzetekkel szemben elkövetett minden erőszak elleni harcot értjük, akkor nincs szükség külön programpontra, mert a szociáldemokrácia általában ellenez minden nemzeti erőszakot és jogegyenlőtlenséget.

Az első érv, mint ahogy erre Kautsky már majdnem húsz évvel ezelőtt megcáfolhatatlanul rámutatott, a nacionalizmus vádját a bűnösről az ártatlanra hárítja, mert Rosa Luxemburg, amikor az elnyomott nemzetek burzsoáziájának nacionalizmusától fél, valójában a nagyorosz feketeszázas nacionalizmusnak kezére játszik! A második érv lényegében félénk kitérés az elől a kérdés elől, hogy a nemzeti egyenjogúság elismerése magában foglalja-e vagy nem foglalja-e magában a különválás jogának elismerését? Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy Rosa Luxemburg programunk 9. §-át elvben helyesnek ismeri el. Ha nem, akkor ez azt jelenti, hogy nem ismeri el a nemzeti egyenjogúságot. Itt sem kerülgetés, sem kibúvó-keresgélés nem segít.

Az említett és a többi hasonló érv legjobb próbája azonban annak a megvizsgálása, milyen álláspontot foglalnak el e kérdésben a társadalom különböző osztályai. A marxista számára az ilyen próba kötelező. Abból kell kiindulni, ami objektív adottság, az osztályok kölcsönös viszonyát kell venni az adott kérdésben. Rosa Luxemburg ezt nem teszi, és így éppen ő esik a metafizika, az elvontság, a közhely, az általánosítás stb. ama hibájába, amellyel hiába igyekszik ellenfeleit megvádolni.

Az oroszországi marxisták, vagyis Oroszország összes nemzetiségei marxistáinak programjáról van szó. Nem kellene-e egy pillantást vetni Oroszország uralkodó osztályainak álláspontjára?

A „bürokrácia” (bocsánatot kérünk a nem pontos szóért) és az egyesült nemesség típusához tartozó feudális földesurak álláspontja közismert. Feltétlenül tagadják mind a nemzetiségek egyenjogúságát, mind az önrendelkezési jogot. A régi, a jobbágyidőkből vett jelszót hirdetik: önkényuralom, pravoszláv hit, népiesség, de ez utóbbin csak a nagyoroszt értik. Még az ukránokat is „idegeneknek” nyilvánították, sőt anyanyelvüket is üldözik.

Vessünk egy pillantást az oroszországi burzsoáziára, melyet „meghívtak”, hogy részt vegyen — igaz, hogy igen szerényen, de mégis részt vegyen a hatalomban, a „június 3-a” törvényhozási és kormányzási rendszerében. Arra, hogy az októbristák az adott kérdésben valójában a jobboldaliakat követik, nem kell sok szót fecsérelnünk. Sajnos, némely marxista sokkal kevesebb figyelmet fordít a liberális nagyorosz burzsoáziának, a progresszistáknak és a kadetoknak az álláspontjára. Márpedig, aki ezt az álláspontot nem tanulmányozza és nem gondolja át, az a nemzetek önrendelkezési jogának megvitatása során feltétlenül az elvontság és a szószátyárság bűnébe esik.

A „Pravda” és a „Recs” tavalyi polémiája mégis bizonyos értékes beismerésekre kényszerítette a kadet párt e fő lapját, amely olyan ügyes diplomáciával tér ki az elől, hogy a „kellemetlen” kérdésekre egyenes választ adjon. Az egész hűhó a Lvovban 1913 nyarán lefolyt összukrán diákkongresszus miatt tört ki. A hites „ukránszakértő”, vagyis a „Recs” ukrán munkatársa, Mogiljanszkij úr, egy cikket írt, melyben a legválogatottabb szidalmak özönét („lázálom”, „kalandorság” stb.) zúdította Ukrajna szeparációjának (különválásának) eszméjére, arra az eszmére, amelyért a nemzeti-szociális Doncov szállt síkra, és amelyet a fent említett kongresszus jóváhagyott.

A „Rabocsaja Pravda” c. újság a legkevésbé sem volt szolidáris Doncov úrral, egyenesen rámutatott arra, hogy Doncov nemzeti-szocialista, és hogy sok ukrán marxista nem ért vele egyet, de kijelentette, hogy a „Recs” hangja, helyesebben a „Recs” elvi kérdésfeltevése egy nagyorosz demokrata, vagy pedig demokratának számítani akaró ember részéről nem illő, megengedhetetlen. Hadd cáfolja meg a „Recs” nyíltan a Doncov urakat, de az állítólagos demokrácia nagyorosz lapja számára elvileg megengedhetetlen, hogy megfeledkezzék a különválás szabadságáról, a különválás jogáról.

Néhány hónap múlva Mogiljanszkij úr a „Recs” 331. számában „magyarázatokat” tett közzé, miután a „Sljahi” c. lvovi ukrán újságból megismerkedett Doncov úr válaszával, aki többek között megjegyezte, hogy „csak az orosz szociáldemokrata sajtó ítélte el kellőképpen a «Recs» soviniszta kirohanását”. Mogiljanszkij úr „magyarázatai” abban álltak, hogy háromszor elismételte: „Doncov úr receptjei kritikájának” „egyáltalán semmi köze sincs a nemzetek önrendelkezési jogának tagadásához”.

„Meg kell mondani — írta Mogiljanszkij úr —, hogy «a nemzetek önrendelkezési joga» nem valami fétis (figyeljünk csak!!), amely nem tűr bírálatot: egy nemzet egészségtelen életviszonyai egészségtelen törekvéseket szülhetnek a nemzeti önrendelkezés terén, s ezek felfedése még nem jelenti azt, hogy tagadjuk a nemzetek önrendelkezési jogát.”

Amint látható, a liberális Mogiljanszkij frázisai a „fétisről” egészen Rosa Luxemburg frázisainak szellemében hangzottak. Nyilvánvaló volt, hogy Mogiljanszkij úr ki akart térni a következő kérdésre adandó egyenes felelet elől: elismeri-e vagy sem a politikai önrendelkezés, vagyis a különválás jogát?

És a „Proletarszkaja Pravda” (1913. december 11. 4. sz.) ezt a kérdést Mogiljanszkij úr és a kadetok pártja mellének szegezte.

Ekkor a „Recs” (340. sz.) egy aláírás nélküli, azaz hivatalos szerkesztőségi nyilatkozatot közölt, amely felel erre a kérdésre. A felelet három pontban foglalható össze:

1. A kadet párt programjának 11. §-ában egyenesen, pontosan és világosan a nemzetek „szabad kulturális önrendelkezési jogáról” van szó.

2. A „Proletarszkaja Pravda” — a „Recs” állítása szerint — az önrendelkezést „teljességgel összezavarja” a szeparatizmussal, ennek vagy annak a nemzetnek a különválásával.

3. „A valóságban a kadetok soha nem is akarták a nemzeteknek az orosz államtól való nemzeti különválási» jogát védeni.” (V. ö. „A nacionál-liberalizmus és a nemzetek önrendelkezési joga” c. cikk, „Proletarszkaja Pravda” 1913 december 20, 12. sz.)

Nézzük meg először is a „Recs” nyilatkozatának 2. pontját. Milyen világosan megmutatja ez a Szemkovszkij, Libman, Jurkevics úréknak és a többi opportunistának, hogy kiabálásuk és fecsegésük arról, hogy hát az „önrendelkezés” értelme „nem világos” vagy „határozatlan”, valójában, vagyis az oroszországi osztályok és az osztályharc objektív kölcsönös viszonya szempontjából nem más, mint egyszerű ismétlése a liberális-monarchista burzsoázia szólamainak!

Amikor a „Proletarszkaja Pravda” a „Recs” felvilágosult „konstitucionalista demokrata” urainak három kérdést tett fel: 1) tagadják-e, hogy a nemzetközi demokrácia egész története során, különösen pedig a XIX. század második felétől, a nemzetek önrendelkezésén éppen a politikai önrendelkezést, az önálló nemzeti állam alakításának jogát értik? 2) tagadják-e, hogy az 1896-os londoni nemzetközi szocialista kongresszus ismert határozatának ugyanez az értelme? és 3) hogy Plehanov, amikor — még 1902-ben — az önrendelkezésről írt, ezen éppen politikai önrendelkezést értett? — amikor a „Proletarszkaja Pravda” ezt a három kérdést feltette, a kadet urak elhallgattak!!

Egy árva szóval sem feleltek, mert nem volt mit felelniök. Kénytelenek voltak hallgatólag elismerni, hogy a „Proletarszkaja Pravdá”-nak feltétlenül igaza van.

A liberálisok kiáltozása arról, hogy az „önrendelkezés” fogalma nem világok, hogy a szociáldemokraták ezt a fogalmat „teljességgel összezavarják” a szeparatizmussal, nem egyéb, mint az, hogy a liberálisok iparkodnak összezavarni a kérdést, ki akarnak térni az elől, hogy elfogadják azt az elvet, melyet a demokrácia általánosan elismert. Ha Szemkovszkij, Libman és Jurkevics úrék nem volnának olyan tudatlanok, resteltek volna a munkások színe előtt liberális, szellemben fellépni.

De menjünk tovább. A „Proletarszkaja Pravda” kényszerítette a „Recs”-t annak elismerésére, hogy a „kulturális” önrendelkezésről szóló szavaknak a kadetok programjában éppen a politikai önrendelkezést tagadó értelmük van.

„A valóságban a kadetok soha nem is akarták az orosz államtól való «nemzeti különválás» jogát védeni” — a „Proletarszkaja Pravda” nem hiába állította a „Recs” e szavait, mint kadetjaink „lojalitásának” mintaképét a „Novoje Vremja” és a „Zemscsina” elé. A „Novoje Vremja” 13563. számában, persze nem szalasztva el az alkalmat, hogy a „zsidót emlegesse”, s hogy mindenféle csípős megjegyzést tegyen a kadetokra, mégis kijelentette:

„Ami a szociáldemokraták számára a politikai bölcsesség axiómája” (vagyis a nemzetek önrendelkezési, különválási jogának elismerése), „az manapság még kadetkörökben is kezd nézeteltéréseket előidézni.”

A kadetok elvileg ugyanazt az álláspontot foglalták el, mint a „Novoje Vremja”, amikor kijelentették, hogy ők „soha nem is akarták az orosz államtól való különválás jogát védeni”. Éppen ebben van a kadetok nacionál-liberalizmusának a Puriskevicsekhez való hasonlóságuknak, ez utóbbiaktól való eszmei, politikai és gyakorlati politikai függőségüknek egyik alapja. „A kadet urak tanultak történelmet — írta a „Proletarszkaja Pravda” — és igen jól tudják, hogy a gyakorlatban nem ritkán milyen — enyhén szólva — «pogromszerű» tettekre vezetett a Puriskevicsek ősi «csípd el és ne ereszd» jogának alkalmazása.” A kadetok igen jól ismerik ugyan a Puriskevicsek mindenhatóságának feudális forrását és jellegét, mégis teljesen azoknak a viszonyoknak és határoknak talajára helyezkednek, amelyeket éppen ez az osztály teremtett. A kadet urak igen jól tudják ugyan, hogy azokban a viszonyokban és határvonalakban, amelyeket ez az osztály teremtett, illetve megszabott, milyen sok a nemeurópai, európaellenes (ázsiait mondanánk, ha ez nem hangzanék a japánok és kínaiak meg nem érdemelt lebecsüléseként), de azért mégis át nem hágható határnak ismerik el azokat.

Ez pedig nem más, mint alkalmazkodás a Puriskevicsekhez, csúszás-mászás előttük, félelem attól, hogy meginog a helyzetük, megvédésük a népmozgalommal, a demokráciával szemben. „Valójában — írta a „Proletarszkaja Pravda” — ez azt jelenti, hogy a jobbágytartók érdekeihez és az uralkodó nemzet legrosszabb nacionalista előítéleteihez alkalmazkodnak, ahelyett; hogy rendszeresen küzdenének ezek ellen az előítéletek ellen.”

A kadetok, mint olyan emberek, akik ismerik a történelmet és demokratizmusra tartanak igényt, még csak meg sem kísérlik azt állítani, hogy napjainkban egy Kelet-Európát is, Ázsiát is jellemző demokratikus mozgalomnak, amely ezt is, azt is a civilizált kapitalista országok mintájára igyekszik átalakítani, hogy ennek a mozgalomnak feltétlenül változatlanul kell hagynia a határokat, amelyeket a hűbéri korszak szabott meg, az a korszak, amelyben a Puriskevicsek mindenhatók, a burzsoázia és kispolgárság széles rétegei pedig jogtalanok voltak.

Hogy a kérdés, melyet a „Proletarszkaja Pravda” és a „Recs” polémiája felvetett, egyáltalában nemcsak irodalmi kérdés volt, hanem valóban égető napi politikai kérdést érintett, azt többek között megmutatta a kadet párt 1914. március 23—25-én megtartott utolsó értekezlete. A „Recs”-nek erről az értekezletről szóló hivatalos jelentésében (1914. március 26. 83. sz.) ezt olvassuk:

„A nemzeti kérdéseket szintén különösen élénken tárgyalták. A kievi delegátusok, akikhez N. V. Nyekraszov és A. M. Koljubakin csatlakozott, rámutattak arra, hogy a nemzeti kérdés oly érlelődő fontos tényező, amelyet határozottabban kell figyelembe venni, mint eddig. F. F. Kokoskin azonban” (ez ugyanaz az „azonban”, mint a Scsedrin féle „de” — „az ember nem bújhat ki a bőréből”) „rámutatott arra, hogy mind a program, mind az eddigi politikai tapasztalat megköveteli, hogy igen óvatosan járjanak el a «nemzetiségi politikai önrendelkezésnek» «tágítható formuláival».”

Ez a kadetok értekezletén elhangzott rendkívül érdekes elmélkedés a legnagyobb mértékben rászolgál minden marxista és minden demokrata figyelmére. (Zárójelben megjegyezzük, hogy a nyilván igen jól értesült és Kokoskin úr gondolatait kétségtelenül helyesen kifejező „Kijevszkaja Miszl” hozzáfűzte, hogy Kokoskin, természetesen, ellenlábasainak szóló figyelmeztetés formájában, különösen kiemelte az állam „szétesésének” veszélyét.)

A „Recs” hivatalos jelentése diplomáciai virtuozitással van megfogalmazva, hogy mennél kevésbé lebbentse fel a függönyt, hogy mennél többet leplezzen. De alapvonásaiban mégis világos, hogy mi történt a kadetok értekezletén. A delegátusok — az ukrajnai helyzetet ismerő liberális burzsoák és a „baloldali” kadetok — éppen a nemzetek politikai önrendelkezésének kérdését vetették fel. Mert különben Kokoskin úrnak nem lett volna miért arra felszólítania, hogy „óvatosan bánjanak” ezzel a „formulával”.

A kadetok programjában, melyet a kadet-értekezlet delegátusai természetesen ismertek, igenis nem politikai, hanem „kulturális” önrendelkezésről van szó. Kokoskin úr tehát éppen a programot védte az ukrajnai delegátusokkal szemben és a baloldali kadetokkal szemben, a „kulturális” önrendelkezést védte a „politikai” ellen. Teljesen nyilvánvaló, hogy Kokoskin úr, amikor a „politikai” önrendelkezés ellen szállt harcba, amikor az „állam szétesésének” veszélyét hangoztatta, amikor a „politikai önrendelkezés” formuláját „tágíthatónak” nevezte (teljesen Rosa Luxemburg szellemében!), a nagyorosz nemzeti-liberalizmust védte a kadet párt „baloldalibb” vagy demokratikusabb elemeivel és az ukrán burzsoáziával szemben.

Amint a „Recs” jelentésében az áruló „azonban” szócska mutatja, Kokoskin úr győzött a kadetok értekezletén. A kadetok közt a nagyorosz nemzeti-liberalizmus győzedelmeskedett. Vajon nem segít-e majd ez a győzelem felvilágosítani az oroszországi marxisták közül annak a néhány oktalannak az elméjét, akik a kadetok nyomán szintén félni kezdtek „a nemzetiségek politikai önrendelkezésének tágítható formuláitól”?

Vessünk „azonban”, a kérdés lényegét tekintve, egy pillantást Kokoskin úr gondolatmenetére. A „megelőző politikai tapasztalatra” hivatkozva (vagyis nyilván az 1905-ös év tapasztalatára, amikor a nagyorosz burzsoázia saját nemzeti kiváltságait féltve, megijedt és ijedtségével megijesztette a kadet pártot) s az „állam szétesésének” veszélyét hangoztatva, Kokoskin úr elárulta, hogy kitűnően megérti, hogy a politikai önrendelkezés semmi mást nem jelenthet, mint a különválásnak és önálló nemzeti állam alakításának jogát. Felmerül a kérdés: hogyan kell Kokoskin úr ezen aggályait a demokrácia szempontjából általában és különösen a proletár osztályharc szempontjából megítélni?

Kokoskin úr el akarja velünk hitetni, hogy a különválás jogának elismerése fokozza „az állam szétesésének” veszedelmét. Ez Mimrecov rendőr álláspontja, akinek a jelszava: „csípd el és ne ereszd”. A demokrácia szempontjából általában éppen ellenkezőleg áll a dolog: a különválási jog elismerése csökkenti az „állam szétesésének” veszélyét.

Kokoskin úr teljesen a nacionalisták szellemében okoskodik, akik utolsó kongresszusukon az ukrajnai „mazepistákat” szidalmazták. Az ukrán mozgalom — kiáltottak fel Szavenko úr és társai — az Ukrajna és Oroszország között levő kapcsolat gyengülésével fenyeget, mert Ausztria a maga ukránbarátságával szilárdítja az ukránok kapcsolatát Ausztriával! De érthetetlen maradt, hogy miért ne próbálhatná meg Oroszország is ugyanazzal a módszerrel „megerősíteni” az ukránok kapcsolatát Oroszországgal, melyet a Szavenko urak Ausztriának bűnül rónak fel, vagyis azzal, hogy megadja az ukránoknak az anyanyelv szabadságát, az önkormányzatot, az autonóm parlamentet stb.?

A Szavenko urak és Kokoskin urak elmélkedései teljesen egy tőről fakadtak és tisztán logikai szempontból egyaránt nevetségesek és ostobák. Nem világos-e, hogy mennél több szabadsága lesz az ukrán nemzetiségnek az egyik vagy másik országban, annál tartósabb lesz a kapcsolat az ukrán nemzetiség és az adott ország között? Ezt az elemi igazságot nyilván nem lehet kétségbe vonni, hacsak nem tagadják meg határozottan a demokratizmus minden kiinduló tételét. De lehet-e valamely nemzetiség, mint nemzetiség számára nagyobb szabadság, mint a különválás szabadsága, mint önálló nemzeti állam alakításának szabadsága?

A legegyszerűbb példát hozzuk fel, hogy még érthetőbbé tegyük ezt a kérdést, melyet a liberálisok (és azok, akik oktalanságból utánuk fújják a nótát) összezavarnak. Vegyük a válás kérdését. Rosa Luxemburg azt írja cikkében, hogy a központosított demokratikus államnak, ha teljesen megbékül is az egyes országrészek autonómiájával, a központi parlament hatáskörében kell hagynia az összes fontos törvényhozási ágakat és többek között a válást illető törvényhozást is. Ez a gondoskodás arról, hogy a demokratikus állam központi kormánya biztosítsa a válás szabadságát, teljesen érthető. A reakciósok ellenzik a válási szabadságot, arra hívnak fel, hogy „óvatosan bánjanak” vele, és azt kiáltozzák, hogy a válási szabadság a „család bomlását” jelenti. A demokrácia ellenben úgy véli, hogy a reakciósok kétszínűsködnek, s valójában a rendőrség és a bürokrácia mindenhatóságát, az egyik nem kiváltságait és a nők legsúlyosabb elnyomását védik; — hogy a válás szabadsága valójában nem a családi kapcsolatok „bomlását”, hanem ellenkezőleg, azok megerősítését jelenti, a civilizált társadalomban egyedül lehetséges és tartós demokratikus alapokon.

Az önrendelkezési szabadság, vagyis a különválási szabadság híveit azzal vádolni, hogy a szeparatizmust segítik elő, ugyanolyan ostobaság és ugyanolyan képmutatás, mint a válási szabadság híveit azzal vádolni, hogy a családi kötelékek szétbomlását segítik elő. Éppúgy, mint ahogy a polgári társadalomban a válás szabadsága ellen azok lépnek fel, akik a kiváltságokat és a megvásárolhatóságot védik, amelyeken a polgári házasság épül, éppúgy a kapitalista államban az önrendelkezési szabadságnak, vagyis a nemzetek különválási szabadságának tagadása csak az uralkodó nemzet kiváltságainak és a kormányzás rendőri módszereinek védelmét jelenti a demokratikus módszerek rovására.

Kétségtelen, hogy a politikai szélhámoskodás, melyet a kapitalista társadalom összes viszonyai előidéznek, néha odavezet, hogy a parlamenti politikusok és publicisták szerfelett könnyelmű, sőt egyszerűen ostoba kijelentéseket tesznek egyik vagy másik nemzet különválását illetően. De az ilyen kijelentésektől csak reakciósok ijedhetnek meg (vagy tehetnek úgy, mintha megijednének). Aki a demokrácia álláspontján áll, vagyis azon az állásponton, hogy az állam kérdéseit a lakosság tömegei döntsék el, az nagyon jól tudja, hogy a politikai szélhámosok fecsegésétől a tömegek határozatáig — a „távolság óriási méretű”. A lakosság tömegei, mindennapi tapasztalat alapján, kitűnően ismerik a földrajzi és gazdasági kapcsolatok jelentőségét, a nagy piac és a nagy állam előnyeit, és csak akkor szánják majd rá magukat a különválásra, ha a nemzeti elnyomás és a nemzeti súrlódások az együttlétet teljesen elviselhetetlenné teszik és minden gazdasági kapcsolatot meggátolnak. És az ilyen esetben a kapitalista fejlődés és a szabad osztályharc érdekei éppen a különválók oldalán lesznek.

Tehát bármily oldalról forgatjuk is Kokoskin úr érvelését, felülmúlhatatlan ostobaságnak és a demokratikus elvek kigúnyolásának bizonyul. De ebben az érvelésben van bizonyos logika; ez a nagyorosz burzsoázia osztályérdekeinek logikája. Kokoskin úr, mint a kadet párt többsége is, a burzsoázia pénzeszsákjának lakája. Kokoskin védi a burzsoázia kiváltságait általában s különösen pedig a burzsoázia állami kiváltságait; védi ezeket Puriskeviccsel együtt, vele egy sorban, csak éppen hogy Puriskevics jobban bízik a hűbéri dorongban, Kokoskin és társai pedig látják, hogy az 1905-ös év ezt a dorongot erősen megviselte, és inkább a tömegfélrevezetés burzsoá eszközeiben bíznak, például abban, hogy a kispolgárokat és a parasztokat az „állam szétesésének” kísértetével rémítgetik, hogy a „népszabadság” és a történelem pilléreinek egybeolvasztásáról hangoztatott frázisokkal becsapják őket stb.

Hogy a liberálisok ellenségei a nemzetiségek politikai önrendelkezése elvének, annak egy és csakis egy a reális osztályértelme: a nemzeti-liberalizmus, a nagyorosz burzsoázia állami kiváltságainak védelme. És a marxisták közötti oroszországi opportunisták, akik éppen most, a június 3-i rendszer korszakában, a nemzetek önrendelkezési joga ellen támadnak, mindezek az emberek: Szemkovszkij, a likvidátor, Libman, a bundista, Jurkevics, az ukrán kispolgár, valójában csak a nemzeti-liberalizmus után kullognak, nemzeti-liberális eszmékkel züllesztik a munkásosztályt.

A munkásosztálynak és a kapitalizmus ellen vívott harcának érdekei megkövetelik, hogy valamennyi nemzet munkásai között teljes legyen a szolidaritás és a lehető legszorosabb legyen az egység, megkövetelik, hogy bármilyen nemzetbeli burzsoázia nacionalista politikájával szemben ellenállást fejtsenek ki. Ezért a proletárpolitika feladatai elől való kitérést és a munkásoknak a burzsoá politika alá rendelését jelentené, ha a szociáldemokraták tagadni kezdenék az önrendelkezési jogot, vagyis az elnyomott nemzetek különválásának jogát, valamint az is, ha a szociáldemokraták támogatni kezdenék az elnyomott nemzetek burzsoáziájának minden nemzeti követelését. A bérmunkást kevéssé izgatja a kérdés, hogy kiváltságos kizsákmányolóknak a nagyorosz burzsoázia kívánatosabb-e az idegen ajkú burzsoáziánál, avagy a lengyel burzsoázia kívánatosabb-e a zsidó burzsoáziánál stb. A bérmunkás, aki tudatában van osztálya érdekeinek, egyaránt közömbös mind a nagyorosz kapitalisták állami kiváltságaival szemben, mind a lengyel vagy ukrán kapitalisták abbeli ígéreteivel szemben, hogy földi paradicsomot fognak teremteni, ha majd ők jutnak az állami kiváltságok birtokába. A kapitalizmus fejlődése halad és haladni fog előre, így vagy úgy, az egységes tarka államban és a külön nemzeti államokban egyaránt.

A bérmunkás mindenképpen a kizsákmányolás tárgya marad és a kizsákmányolás elleni sikeres harc megköveteli, hogy a proletariátus a nacionalizmustól független legyen, hogy a proletárok, hogy úgy mondjuk, teljesen semlegesek legyenek abban a harcban, amely a különböző nemzetek burzsoáziái közt az elsőségért folyik. Ha valamely nemzet proletariátusa a legkisebb mértékben is támogatja „saját” nemzeti burzsoáziájának kiváltságait, az feltétlenül felkelti a másik nemzet proletariátusának bizalmatlanságát, gyengíti a munkások nemzetközi osztályszolidaritását és elválasztja egymástól a munkásokat, a burzsoázia örömére. Márpedig az önrendelkezési vagy különválási jog tagadása a gyakorlatban feltétlenül az uralkodó nemzet kiváltságainak támogatását jelenti.

Minderről még szemléltetőbben meggyőződünk, ha konkrét példát veszünk szemügyre, Norvégiának Svédországtól való különválását.

6. Norvégia különválása Svédországtól

Rosa Luxemburg éppen ezt a példát veszi és a következőképpen okoskodik erről:

„A föderatív viszonylatok történetének utolsó eseménye, Norvégia különválása Svédországtól — melyet annakidején a szociálpatrióta lengyel sajtó (lásd a krakkói „Naprzód” c. lapot) sietve felkapott, mint az állami különválási törekvések erejének és haladó voltának örvendetes megnyilatkozását —, rögtön meglepő bizonyítékul szolgált arra, hogy a föderalizmus és a belőle következő állami különválás egyáltalán nem a haladás vagy a demokrácia megnyilvánulása. Az úgynevezett norvég «forradalom» után, mely abból állt, hogy a svéd királyt megfosztották a tróntól és eltávolították Norvégiából, a norvégek a legnagyobb lelki nyugalommal egy másik királyt választottak maguknak, miután a köztársaság kikiáltásának tervét népszavazással szabályszerűen elejtették. Az, amit mindenféle nemzeti mozgalmaknak és a függetlenség mindenféle látszatának felületes hódolói «forradalomnak» neveztek el, egyszerűen a paraszti és kispolgári partikularizmus megnyilvánulása volt, azé a kívánságé, hogy a svéd arisztokrácia által rájuk kényszerített király helyett «saját» királyuk legyen, tehát olyan mozgalom volt, melynek határozottan semmi köze sem volt a forradalmisághoz. Egyúttal a svéd-norvég szövetség megszakításának ez a története újra bebizonyította, hogy az eddig fennállott föderáció mily fokig volt az adott esetben is csupán a dinasztikus érdekek kifejezője és következésképpen a monarchizmusnak és a reakciónak formája” („Przeglad”).

Ez szóról szóra minden, amit Rosa Luxemburg e pontra vonatkozóan mond!! És el kell ismerni, hogy nehezen árulhatná el valaki szemléltetőbben álláspontjának gyámoltalanságát, mint ahogy ezt Rosa Luxemburg ezzel a példával tette.

Arról volt és van szó, hogy egy tarka nemzetiségi összetételű államban szüksége van-e a szociáldemokráciának olyan programra, amely elismeri az önrendelkezés vagy a különválás jogát.

Mit mond nekünk erre a kérdésre vonatkozólag Norvégia példája, amit maga Rosa Luxemburg hozott fel?

Szerzőnk ide-oda kapkod, szellemeskedik és kiabál a „Naprzód” ellen, de a kérdésre nem felel!! Rosa Luxemburg mindenről beszél, amiről csak tetszik, csak hogy egy szót se szóljon a kérdés lényegéről!!

Kétségtelen, hogy a norvég kispolgárok, amikor azt akarták, hogy a saját pénzükért saját királyuk legyen és népszavazás útján megbuktatták a köztársaság kikiáltásának tervét, igen rossz nyárspolgári tulajdonságokat árultak el. Kétségtelen, hogy a „Naprzód”, ha ezt nem vette észre, hasonlóképpen rossz és hasonlóképpen nyárspolgári tulajdonságokat árult el.

De mennyiben érinti ez a szóban forgó kérdést??

Hiszen a nemzetek önrendelkezési jogáról és arról volt szó, hogy mi a szocialista proletariátus álláspontja e jogra vonatkozóan! Miért nem válaszol Rosa Luxemburg a kérdésre, hanem kerülgeti, mint macska a forró kását?

Mondják, hogy az egér a macskát tartja a legerősebb vadállatnak. Úgy látszik, Rosa Luxemburg a „frak”-ot tartja a legerősebb vadállatnak. Köznyelven a „lengyel szocialista pártot”, az úgynevezett forradalmi frakciót hívják „frak”-nak és a „Naprzód” című krakkói lapocska ennek a „frakciónak” a nézeteit osztja. Rosa Luxemburg harca e „frakció” nacionalizmusa ellen annyira elvakította szerzőnket, hogy látóköréből a „Naprzód”-on kívül minden eltűnik.

Ha a „Naprzód” „igent” mond, Rosa Luxemburg szent kötelességének tartja azonnal „nemet” kiáltani és egyáltalán nem gondol arra, hogy ily módon nem arról tesz tanúságot, hogy a „Naprzód „-tól független, hanem éppen ellenkezőleg, a „frak”-októl való mulatságos függőségéről, arról, hogy képtelen a dolgokat kissé mélyrehatóbb, szélesebb távlatú szempontból vizsgálni, mint amilyen a krakkói hangyaboly szempontja. A „Naprzód” persze igen rossz és egyáltalán nem marxista lap, de ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy Norvégia példáját, ha már felvetődött, érdemben ne elemezzük.

Hogy pedig ezt a példát marxista szempontból elemezzük, ahhoz nem a rettentően szörnyű „frak”-ok rossz tulajdonságaival kell foglalkoznunk, hanem, először, Norvégia Svédországtól való különválásának konkrét történelmi sajátosságaival és másodszor azzal, hogy mik voltak e különválással kapcsolatban a két ország proletariátusának feladatai.

Norvégiát Svédországhoz földrajzi, gazdasági és nyelvi kapcsolatok fűzik, melyek nem kevésbé szorosak, mint azok a kapcsolatok, melyek sok nem-nagyorosz szláv nemzetet a nagyoroszokhoz fűznek. De Norvégia és Svédország szövetsége nem volt önkéntes, úgyhogy „föderációról” Rosa Luxemburg minden alap nélkül beszél, csupán azért, mert nem tudja, hogy mit mondjon. Norvégiát a napóleoni háború idején az uralkodók a norvégek akarata ellenére odaadták Svédországnak, és a svédeknek az ország meghódítására katonaságot kellett küldeniök Norvégiába.

Ezután hosszú évtizedeken át, bár Norvégia rendkívül széleskörű önkormányzattal bírt (saját parlament stb.), Norvégia és Svédország között állandó súrlódások voltak és a norvégek minden erejükkel arra törekedtek, hogy lerázzák a svéd arisztokrácia igáját. 1905 augusztusában végül is lerázták az igát: a norvég parlament kimondotta, hogy a svéd király megszűnt norvég király lenni, és az ezután végrehajtott referendum, általános népszavazás útján a norvég nép túlnyomó többséggel (mintegy kétszázezer szavazattal néhány száz ellen) a Svédországtól való teljes elválás mellett döntött. A svédek némi ingadozás után megbékéltek a különválás tényével.

Ez a példa megmutatja nekünk, hogy a mai gazdasági és politikai viszonyok között milyen alapon lehetségesek és fordulnak elő a nemzetek különválásának esetei, és hogy a politikai szabadság és a demokrácia viszonyai között a különválás néha milyen formát ölt.

Egyetlen szociáldemokrata sem tagadhatja, hacsak nem akarja kijelenteni, hogy számára a politikai szabadság és demokrácia kérdései közömbösek (amely esetben, természetesen, megszűnnék szociáldemokrata lenni), hogy ez a példa a valóságban azt bizonyítja, hogy az osztályöntudatos munkásoknak kötelességük rendszeresen hirdetni és előkészíteni azt, hogy a nemzetek különválása körül lehetséges konfliktusok csakis úgy oldódjanak meg, mint ahogy Norvégiában és Svédországban 1905-ben megoldották, nem pedig „orosz módra”. Éppen ezt fejezzük ki azzal, hogy programunkban a nemzetek önrendelkezési jogának elismerését követeljük. És Rosa Luxemburg kénytelen volt az elmélete számára kellemetlen ténytől szószátyár módjára szabadulni, úgy, hogy dörgedelmes támadásokat intézett a norvég nyárspolgárok nyárspolgárisága és a krakkói „Naprzód” ellen, mert kitűnően megértette, hogy ez a történelmi tény véglegesen halomra dönti azokat a frázisait, hogy a nemzetek önrendelkezése „utópia”, nem több mint az a jog, „hogy aranytányéron egyenek”. Az ilyen frázisok csak azt a szánalmasan öntelt, opportunista hitet fejezik ki, hogy a mai erőviszonyok Kelet-Európa nemzetiségei között nem változhatnak meg.

Menjünk tovább. A nemzeti önrendelkezés kérdésében, mint minden más kérdésben, minket elsősorban és főleg a proletariátus önrendelkezése érdekel a nemzeteken belül. Rosa Luxemburg szép szerényen ezt a kérdést is megkerülte, mert érezte, hogy az általa választott norvég példa elemzése mennyire csúffá teszi „elméletét”.

Milyen állást foglalt el és milyen állást kellett volna elfoglalnia a norvég és a svéd proletariátusnak a különválás körül keletkezett konfliktusban? Norvégia öntudatos munkásainak a különválás után, persze, a köztársaságra kellett volna szavazniok, és ha voltak olyan szocialisták, akik másképpen szavaztak, akkor ez csak azt bizonyítja, mily sok néha a bárgyú, nyárspolgári opportunizmus az európai szocializmusban. E kérdésben lehetetlen kétféle vélemény, és mi csak azért érintjük ezt a pontot, mert Rosa Luxemburg a tárgyra nem vonatkozó fecsegéssel elhomályosítani igyekszik a kérdés lényegét. Nem tudjuk, hogy a különválás kérdésében a norvég szocialista program bizonyos egységes nézetre kötelezte-e a norvég szociáldemokratákat. Tegyük fel, hogy nem, hogy a norvég szocialisták nyitva hagyták azt a kérdést, mennyire volt elégséges Norvégia autonómiája a szabad osztályharcra, és hogy a svéd arisztokráciával való örökös súrlódások és konfliktusok mennyire gátolták a gazdasági élet szabadságát. De vitathatatlan, hogy a norvég proletariátusnak a svéd arisztokrácia ellen és a norvég parasztdemokrácia mellett kellett állást foglalnia (ez utóbbinak minden nyárspolgári korlátoltsága ellenére is).

Hát a svéd proletariátus? Tudvalevő, hogy a svéd földesurak a svéd papság támogatásával háborút hirdettek Norvégia ellen, és mivel Norvégia jóval gyengébb Svédországnál, mivel már kitapasztalta a svéd inváziót, mivel a svéd arisztokráciának igen nagy súlya van a maga országában — ez a háborús uszítás nagyon komoly fenyegetés volt. Kezeskedhetünk róla, hogy a svéd Kokoskinok a svéd tömegeket buzgón és kitartóan demoralizálták, amikor „óvatosságra” intették a „nemzetek politikai önrendelkezésének tágítható formuláival szemben”, amikor „az állam szétesésének” veszedelmét festegették a falra, és azt bizonygatták, hogy a „népszabadság” összeegyeztethető a svéd arisztokrácia kiváltságaival. A legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy a svéd szociáldemokrácia elárulta volna a szocializmus ügyét, a demokrácia ügyét, ha nem harcolt volna teljes erejével mind a földesúri, mind a „kokoskini” ideológia és politika ellen, ha általában a nemzetek egyenjogúságán kívül (melyet a Kokoskinok is elismernek) nem védte Volna a nemzetek önrendelkezési jogát, Norvégia különválási szabadságát.

A norvég és a svéd munkások szoros szövetsége, teljes bajtársi osztályszolidaritásuk csak nyert azzal, hogy a svéd munkások elismerték a norvégek jogát a különválásra. Mert a norvég munkások meggyőződtek arról, hogy a svéd munkásokat nem fertőzte meg a svéd nacionalizmus, hogy többre becsülik a norvég proletárokkal való testvéri szövetséget, mint a svéd burzsoázia és arisztokrácia kiváltságait. Az európai uralkodók és a svéd arisztokraták által Norvégiára kényszerített kötelékek megsemmisítése megerősítette a norvég és a svéd munkások közötti kapcsolatokat. A svéd munkások bebizonyították, hogy a burzsoá politika minden változásán keresztül — a burzsoá viszonyok talaján igenis lehetséges, hogy a norvégeket újból erőszakosan a svédeknek rendelik alá! — meg tudják őrizni és védeni mind a svéd, mind a norvég burzsoázia ellen vívott harcban mindkét nemzet munkásainak teljes egyenjogúságát és osztályszolidaritását.

Ebből látható többek közt az is, hogy milyen alaptalanok, sőt egyszerűen komolytalanok a „frak”-ok időnkénti próbálkozásai, hogy Rosa Luxemburggal való nézeteltéréseinket a lengyel szociáldemokrácia ellen „kihasználják”. A „frak” nem proletár, nem szocialista, hanem kispolgári nacionalista párt, afféle lengyel szociálforradalmárok pártja. Az oroszországi szociáldemokraták és e párt között soha semmiféle egységről sem volt és nem is lehetett szó. Viszont soha egyetlen oroszországi szociáldemokrata sem „bánta meg” a lengyel szociáldemokráciához való közeledést és a velük való egyesülést. A lengyel szociáldemokrácia óriási történelmi érdeme, hogy a nacionalista áramlatoktól és szenvedélyektől át- meg átitatott Lengyelországban először teremtett valóban marxista, valóban proletár pártot. De a lengyel szociáldemokratáknak ez az érdeme nem azért nagy érdem, mert Rosa Luxemburg az oroszországi marxista program 9. §-a ellen ostobaságokat beszélt össze, hanem e sajnálatos körülmény ellenére.

A lengyel szociáldemokraták számára, persze, az „önrendelkezési jognak” nincs olyan nagy jelentősége, mint az oroszok számára. Teljesen érthető, hogy a nacionalista elvakultságban szenvedő lengyel kispolgársággal vívott harc arra késztette a lengyel szociáldemokratákat, hogy különös (néha talán kissé túlságos) buzgalommal „túlfeszítsék a húrt”. Egyetlen oroszországi marxistának soha még csak eszébe sem jutott azzal vádolni a lengyel szociáldemokratákat, hogy ellenzik Lengyelország különválását. Ezek a szociáldemokraták csak akkor követnek el hibát, amikor — Rosa Luxemburghoz hasonlóan — tagadni próbálják annak szükségességét, hogy az oroszországi marxisták programjában benne foglaltassék az önrendelkezési jog elismerése.

Aki ezt teszi, az lényegében a krakkói horizont szempontjából érthető viszonyokat át akarja vinni Oroszország összes népeire és nemzeteire, köztük a nagyoroszokra is. Aki ezt teszi, az „visszájára fordított lengyel nacionalista” s nem oroszországi, nem nemzetközi szociáldemokrata.

Mert a nemzetközi szociáldemokrácia éppen a nemzeti önrendelkezési jog elismerésének a talaján áll. Erre a kérdésre térünk most át.

7. Az 1896. évi londoni nemzetközi kongresszus határozata

A határozat így szól:

„A kongresszus kijelenti, hogy valamennyi nemzet teljes önrendelkezési joga (Selbstbestimmungsrecht) mellett foglal állást és kifejezi együttérzését mindazoknak az országoknak munkásaival, amelyek ma katonai, nemzeti vagy más abszolutizmus igája alatt sínylődnek; a kongresszus felhívja mindezeknek az országoknak munkásait, hogy lépjenek a világ osztályöntudatos munkásainak (Klassenbewusste = akik tudatában vannak osztályuk érdekeinek) soraiba, abból a célból, hogy együttesen harcoljanak a nemzetközi kapitalizmus leküzdéséért és a nemzetközi szociáldemokrácia céljainak megvalósításáért”.

Mint már említettük, a mi opportunistáink: Szemkovszkij, Libman, Jurkevics urak, egyszerűen nem tudnak erről a határozatról. Rosa Luxemburg azonban tud róla és idézi teljes szövegét, amelyben ugyanaz a kifejezés áll, mint a mi programunkban: „önrendelkezés”.

Kérdés, hogyan távolítja el Rosa Luxemburg ezt az akadályt, mely „eredeti” elméletének útjában áll?

Ó, egész egyszerűen: … a súlypont itt a határozat második felén van … deklaratív jellege … csupán félreértésből lehet rá hivatkozni!

Szerzőnk gyámoltalansága és fejvesztettsége egyenesen meglepő. A következetesen demokratikus és szocialista programpontok deklaratív jellegére rendszerint csak az opportunisták szoktak hivatkozni, akik gyáván kitérnek az elől, hogy nyílt polémiát folytassanak ellenük. Úgy látszik, nem hiába került ez alkalommal Rosa Luxemburg Szemkovszkij, Libman és Jurkevics urak siralmas társaságába. Rosa Luxemburg nem meri egyenesen kijelenteni, hogy helyesnek vagy hibásnak tartja-e az idézett határozatot; kerülgeti, bújósdit játszik vele, mintha olyan figyelmetlen és tudatlan olvasóra számítana, aki elfelejti a határozat első felét, amíg eljut a másodikhoz, vagy olyanra, aki sohasem hallott a londoni kongresszus előtt a szocialista sajtóban lefolyt vitáról.

De Rosa Luxemburg nagyon téved, ha azt képzeli, hogy sikerülni fog neki Oroszország osztálytudatos munkásai előtt olyan könnyen lábbal taposni az Internacionálénak egy fontos elvi kérdésre vonatkozó határozatát anélkül, hogy azt a fáradságot venné magának, hogy kritikai vizsgálat alá vegye.

A londoni kongresszus előtti vitákban — főleg a német marxisták folyóirata, a „Neue Zeit” hasábjain — kifejezésre jutott Rosa Luxemburg álláspontja, és ez az álláspont lényegében véve vereségét szenvedett az Internacionálé előtt! Ebben van a kérdés lényege, amelyet az orosz olvasónak különösen figyelembe kell vennie.

A vita Lengyelország függetlenségéről folyt. Három nézet jutott kifejezésre:

1. A „frak”-ok nézete, akiknek nevében Hácker beszélt. Ezek azt akarták, hogy az Internacionálé ismerje el saját programjául Lengyelország függetlenségének követelését. Ezt az indítványt nem fogadták el. Ez a nézet vereséget szenvedett az Internacionálé előtt.

2. Rosa Luxemburg nézete: a lengyel szocialistáknak nem kell követelniök Lengyelország függetlenségét. A népek önrendelkezési jogának proklamálásáról e nézet szerint szó sem lehetett. Ez a nézet szintén vereséget szenvedett az Internacionálé előtt.

3. Az a nézet, amelyet akkor Kautsky fejtett ki a legrészletesebben, Rosa Luxemburg ellen fordulva és kimutatva Rosa Luxemburg materializmusának roppant „egyoldalúságát”. E nézet szerint az Internacionálé ma nem tűzheti ki programjául Lengyelország függetlenségét, de a lengyel szocialisták — mondotta Kautsky — teljes joggal felállíthatnak ilyen követelést. A szocialisták szempontjából feltétlenül hibás, ha a nemzeti elnyomás viszonyai között semmibe veszik a nemzeti felszabadulás feladatait.

Az Internacionálé határozata lerögzíti ennek a nézetnek leglényegesebb, alapvető tételeit: egyrészt az önrendelkezési jognak egészen egyenes és semmiféle félremagyarázást nem tűrő teljes elismerését minden nemzet számára; másrészt a munkásoknak éppen annyira minden kétértelműséget kizáró felhívását osztályharcuk nemzetközi egységét illetően.

Úgy gondoljuk, hogy ez a határozat teljesen helyes, és hogy Kelet-Európa és Ázsia országainak a XX. század elején éppen ez a határozat és éppen a határozat mindkét részének elválaszthatatlan összefüggése adja meg az egyedüli helyes irányvonalat a nemzeti kérdésben követendő proletár osztálypolitika számára.

Térjünk ki kissé részletesebben a fentebbi három nézetre.

Ismeretes, hogy Marx és Engels feltétlenül kötelezőnek tartotta az egész nyugateurópai demokrácia, de még inkább a szociáldemokrácia számára, hogy Lengyelország függetlenségének követelését cselekvően támogassa. A múlt század negyvenes és hatvanas éveiben, az ausztriai és németországi polgári forradalom korszakában, az oroszországi „parasztreform” idején, ez az álláspont teljesen helyes, egyedül következetesen demokratikus és proletár álláspont volt. Amíg Oroszországnak és a szláv országok többségének néptömegei még mélységes álomban szunnyadtak, amíg ezekben az országokban nem voltak önálló demokratikus tömegmozgalmak, a nemesi felszabadító mozgalom Lengyelországban óriási, elsőrendű jelentőségre tett szert, nemcsak az oroszországi, nemcsak általában a szláv, hanem az egész európai demokrácia szempontjából is.

Marxnak ez az állásfoglalása ugyan teljesen helyes volt a XIX. század második harmadában vagy harmadik negyedében, de a XX. században nem volt többé helyes. Önálló demokratikus mozgalmak keletkeztek, sőt önálló proletármozgalom is keletkezett a szláv országok többségében, sőt az egyik legelmaradottabb szláv országban, Oroszországban is. A nemesi Lengyelország letűnt és átengedte helyét a kapitalista Lengyelországnak. Ilyen viszonyok közt lehetetlen volt, hogy Lengyelország el ne veszítse kivételes forradalmi jelentőségét.

Ha a PPS („Lengyel Szocialista Párt”, a mostani „frak”-ok) 1896-ban Marx más korszakra vonatkozó állásfoglalását igyekezett „megrögzíteni”, akkor ez már a marxizmus betűjének a marxizmus szelleme ellen való kihasználását jelentette. Ezért teljesen igazuk volt a lengyel szociáldemokratáknak, amikor állást foglaltak a lengyel kispolgárság nacionalista túlzásai ellen, kimutatták a nemzetiségi kérdés másodrendű jelentőségét a lengyel munkások számára, első ízben teremtettek tiszta proletárpártot Lengyelországban, proklamálták a lengyel és az orosz munkás szövetségének, osztályharcukban való legszorosabb, szövetségének óriási jelentőségű elvét.

De azt jelenti-e ez, hogy az Internacionálé a XX. század elején feleslegesnek tekinthette Kelet-Európa és Ázsia számára a nemzetek politikai önrendelkezésének elvét? különválásra való jogának elvét? Ez a legnagyobb képtelenség lett volna, amely (elméletileg) egyenlő lett volna annak elismerésével, hogy a török, az orosz, a kínai állam befejezte burzsoá-demokratikus átalakulását; — amely (gyakorlatilag) egyenlő lett volna az abszolutizmussal szemben tanúsított opportunizmussal.

Nem. Kelet-Európa és Ázsia számára, a megkezdődött burzsoá-demokratikus forradalmak korszakában, a nemzeti mozgalmak ébredése és kiélesedése korszakában, az önálló proletárpártok keletkezésének korszakában e pártok feladatának a nemzetiségi politikában kétoldalúnak kellett lennie: valamennyi nemzet önrendelkezési jogának az elismerése, mert a burzsoá-demokratikus átalakulás még nem fejeződött be, mert a munkásdemokrácia következetesen, komolyan és őszintén, nem liberális módra, nem Kokoskin módjára száll síkra a nemzetek egyenjogúságáért — és a szóban forgó ország valamennyi nemzetbeli proletárjai osztályharcának legszorosabb, elszakíthatatlan szövetsége, történelmének mindennemű fordulatában, tekintet nélkül arra, hányszor és hogyan változtatja meg a burzsoázia az egyes országok határait.

A proletariátusnak éppen ezt a kettős feladatát fogalmazza meg az Internacionálé 1896-os határozata. Elvi alapjait tekintve éppen ilyen az oroszországi marxisták 1913-as nyári tanácskozásának határozata. Vannak emberek, akiknek szemében „ellentmondásnak” tűnik fel, hogy ez a határozat, amikor a 4. pontban elismeri az önrendelkezésre, a különválásra való jogot és ezáltal mintegy a maximumot „nyújtja” a nacionalizmusnak (valójában az összes nemzetek önrendelkezési jogának elismerése a demokrácia maximuma és a nacionalizmus minimuma), — az 5. pontban viszont óva inti a munkásokat bármely burzsoázia nacionalista jelszavaitól és követeli az összes nemzetek munkásainak egységét és egységes nemzetközi proletárszervezetekben való egybeolvadását. De „ellentmondást” ebben csak az egészen sekélyes elmék láthatnak, amelyek képtelenek például megérteni, hogy miért nyert a svéd és norvég proletariátus egysége és osztályszolidaritása, mikor a svéd munkások megvédték Norvégia önálló államként való különválásának szabadságát.

8. Az utópista Karl Marx és a praktikus Rosa Luxemburg

Rosa Luxemburg, miután „utópiának” nyilvánítja Lengyelország függetlenségét és szinte émelyítően gyakran ismétli ezt, gúnyosan felkiált: miért ne követeinők Írország függetlenségét?

A „praktikus” Rosa Luxemburg előtt nyilván ismeretlen Marx álláspontja Írország függetlenségének kérdésében. Itt érdemes megállni azért, hogy bemutassuk a nemzeti függetlenség konkrét követelésének elemzését igazán marxista, nem pedig opportunista szempontból.

Marxnak megvolt az a szokása, hogy szocialista ismerőseinek — miként mondani szokta — „elevenére tapintott”, hogy így kipróbálja öntudatosságukat és meggyőződésüket. Marx, miután Lopatyinnal megismerkedett, 1870. július 5-én Engelshez írt levelében szerfelett hízelgő véleményt mond a fiatal orosz szocialistáról, de ugyanakkor hozzáteszi:

„… Gyenge pontja: Lengyelország. E pontban Lopatyin tökéletesen úgy beszél, mint egy angol — mondjuk egy régivágású angol chartista — Írországról.”

Marx megkérdezi az elnyomó nemzethez tartozó szocialistát, hogy mi az álláspontja az elnyomott nemzettel kapcsolatban és rögtön felfedi az uralkodó nemzetekbeli (angol és orosz) szocialisták közös fogyatékosságát: nem értik az elnyomott nemzetek iránti szocialista kötelességeiket, a „nagyhatalmi” burzsoáziától átvett előítéleteken kérődznek.

Mielőtt áttérnénk Marxnak Írországra vonatkozó pozitív nyilatkozataira, meg kell jegyeznünk, hogy a nemzeti kérdésben Marx és Engels szigorúan kritikus álláspontot foglaltak el és számba vették annak feltételes történelmi jelentőségét. Így Engels 1851. május 23-án azt írta Marxnak, hogy a történelem tanulmányozása során pesszimista következtetésekre jutott Lengyelországot illetően, hogy Lengyelország jelentősége ideiglenes, csak az oroszországi agrárforradalomig tart. A lengyelek szerepe a történelemben: — „merész ostobaság”. „Egyetlen olyan mozzanatra sem akadunk, amelyben Lengyelország, akár csak Oroszországgal szemben is, sikerrel képviselte a haladást, vagy valami olyat csinált, aminek történelmi jelentősége van.” Oroszországban a civilizációnak, a műveltségnek, az iparnak, a burzsoáziának több eleme van meg, mint „a lovagi módra naplopó nemesi Lengyelországban”. „Mit jelent Varsó és Krakkó Pétervárhoz, Moszkvához, Odesszához stb. képest!” Engels nem hisz a lengyel nemesek felkelésének sikerében.

De mindezek a gondolatok, amelyekben annyi a zseniális éleslátás, egyáltalán nem gátolták Engelst és Marxot abban, hogy 12 év multán, mikor Oroszország még mindig aludt, Lengyelország viszont forrongott, a legmélyebb és legforróbb rokonszenvvel ne viseltessenek a lengyel mozgalom iránt.

1864-ben, az Internacionálé üzenetének megírásakor, Marx (1864 november 4-én) azt írja Engelsnek,hogy küzdeni kell Mazzini nacionalizmusa ellen. „Amikor az üzenetben a nemzetközi politikáról van szó, országokról beszélek, nem pedig nemzetiségekről és Oroszországot vádolom, nem a kisállamokat” — írja Marx. Marx számára nem kétséges, hogy a „munkáskérdéshez” viszonyítva, a nemzeti kérdés alárendelt jelentőségű. Ám a nemzeti mozgalmak semmibevételétől Marx elmélete oly távol van, mint ég a földtől.

Elérkezett az 1866-os esztendő. Marx a párizsi „Proudhon-klikkről” ír Engelsnek, amely „badarságnak jelenti ki a nemzetiségeket és támadja Bismarckot, Garibaldit stb. Ez az agitáció, mint a sovinizmus elleni polémia, hasznos és megmagyarázható. De amikor ezek a Proudhon-hívők (itteni jó barátaim, Lafargue és Longuet szintén közéjük tartoznak) azt gondolják, hogy egész Európa csendesen üljön a fenekén és ül is majd addig, amíg az urak Franciaországban meg nem szüntetik a «nyomort és a tudatlanságot»… akkor nevetségesek” (1866 június 7-i levél).

„Tegnap — írja Marx 1866 június 20-án— az Internacionálé Tanácsában vita folyt a mostani háborúról… Mint várható volt, a vita a «nemzetiségi kérdésről» általában és arról az álláspontról folyt, melyet nekünk kell elfoglalnunk.. . Egyébként az «ifjú Franciaország)) képviselői (nem munkások) azzal álltak elő, hogy az összes nemzetiségek és maguk a nemzetek is «des préjugés surannés» — (elavult előítéletek). Proudhonizált stirnerizmus … Az egész világnak várnia kell, amíg a franciák megérnek arra, hogy szociális forradalmat csináljanak… Az angolok nagyon nevettek, amikor beszédemet azzal kezdtem, hogy Lafargue barátunk és a többiek, akik a nemzetiségeket eltörölték, «franciául», vagyis olyan nyelven fordulnak hozzánk, amelyet a hallgatóság kilenctized része nem ért meg. Továbbá célzást tettem arra, hogy Lafargue, anélkül hogy ennek tudatában volna, a nemzetiségek negációján, úgy látszik, azt érti, hogy a francia mintanemzet majd elnyeli őket”

Marxnak mindezekből a bíráló megjegyzéseiből világos a következtetés: a munkásosztály legkevésbé csinálhat magának fétist a nemzeti kérdésből, mert a kapitalizmus fejlődése nem okvetlenül az összes nemzeteket kelti önálló életre. De ha nemzeti tömegmozgalmak már létrejöttek, akkor elhessegetni magunktól őket, megtagadni a támogatást attól, ami bennük progresszív, annyit jelent, hogy valójában behódoltunk a nacionalista előítéleteknek, nevezetesen: „saját” nemzetünket ismerjük el „mintanemzetnek” (vagy, tesszük hozzá magunktól, olyan nemzetnek, amelynek kizárólagos előjoga van arra, hogy államot építsen).

De térjünk vissza Írország kérdésére.

Marx álláspontja e kérdésben a legvilágosabban a következő levélrészletekben jut kifejezésre:

„Mindenképpen azon voltam, hogy provokáljam az angol munkásoknak ezt a tüntetését a fenianizmus mellett.. . Azelőtt lehetetlennek tartottam Írország különválását Angliától. Most kikerülhetetlennek tartom, még ha az elszakadás után föderációra kerülne is a sor.” Így írt Marx 1867 november 2-i levelében Engelsnek.

Ugyanazon év november 30-án írt levelében hozzáteszi:

„ . .. Mit tanácsoljunk mi az angol munkásoknak? Véleményem szerint programjukba kell foglalniok az Unió Repealjét” (az Írország és Anglia közti szövetség felbontását, vagyis Írország különválását Angliától) — „szóval az 1783-as tréfát, csakhogy demokratizálva és a viszonyokhoz alkalmazva. Ez az írek felszabadításának egyetlen legális és épp ezért egyetlen lehetséges formája, amelyet egy angol párt programjába fel lehet venni. A tapasztalatnak kell később megmutatnia, hogy a puszta perszonális unió fennállhat-e tartósan a két ország között.. … .

Amire az íreknek szükségük van, az:

1. Önkormányzat és Angliától való függetlenség.

2. Agrárforradalom …”

Minthogy Marx igen nagy fontosságot tulajdonított az ír kérdésnek, másfélórás előadásokat tartott e tárgyról a német munkásegyesületben (1867. december 17-i levél).

Engels megemlíti 1868 november 20-i levelében „az írek iránti gyűlöletet az angol munkások között”, majdnem egy év múlva pedig (1869 október 24-én), visszatérve erre a tárgyra, így ír:

„Írországtól Oroszország il n’y a qu’un pas (csak egy lépésnyi a távolság)… Az ír történelem példáján látható, mekkora szerencsétlenség egy népre, ha más népet leigázott. Az összes angol disznóságok az ír Pale-ből származnak. A Cromwell-korszakot még bifláznom kell, de mindenesetre kétségtelennek tűnik fel előttem, hogy Angliában is más fordulatot vettek volna a dolgok, ha nem lett volna szükséges Írországban a katonai uralom és egy új arisztokrácia megteremtése.”

Mellékesen megemlítjük Marxnak 1869 augusztus 18-án Engelshez írt levelét.

„Posenben … a lengyel munkások, (ácsok stb.) győzelmesen befejeztek egy sztrájkot berlini szaktársaik segítségével. Ez a harc «Tőke úr» ellen — még alsóbbrendű formájában, sztrájk formájában is — különbül végez a nemzeti előítéletekkel, mint a burzsoá urak békeszavalatai.”

Marx politikája, melyet az ír kérdésben az Internacionáléban folytatott, kitűnik a következőkből:1869. november 18-án Marx azt írja Engelsnek, hogy öt-negyedórás beszédet mondott az Internacionálé Főtanácsában a brit kormánynak az ír amnesztia kérdésében tanúsított magatartásáról és a következő határozati javaslatot terjesztette elő:

„A főtanács határozatba foglalja,

hogy Gladstone úr a börtönbe vetett ír hazafiak kiszabadítására irányuló ír követelésekre adott válaszában… szándékosan sértegeti az ír nemzetet;

hogy a politikai amnesztiát oly feltételekhez köti, amelyek egyaránt lealázok mind a rossz kormányzat áldozataira, mind arra a népre, amelyhez tartoznak;

hogy ő, aki hivatalos állása arculcsapásával nyilvánosan és lelkesen helyeselt az amerikai rabszolgatartók lázadásának, most az ír népnek a passzív engedelmesség tanát szándékozik hirdetni;

hogy az ír amnesztia kérdésében tanúsított egész politikája igazi és valódi terméke annak a «hódító politikának», amelynek lángoló megbélyegzésével Gladstone úr konzervatív riválisait a kormányból eltávolította;

hogy a Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsa elragadtatását fejezi ki afelett, hogy mily bátran, szilárdan és fennkölt szellemben folytatja az ír nép az amnesztiáért indított mozgalmát;

hogy ezek a határozatok közlendők a Nemzetközi Munkásszövetség összes szekcióival és az összes vele kapcsolatban álló európai és amerikai munkásszervezetekkel.”

1869 december 10-én azt írja Marx, hogy az Internacionálé Tanácsában az ír kérdésben teendő jelentése a következő módon épül fel:

„… hogy teljesen függetlenül az «internacionalista» és «humánus» frázisoktól, melyek az «Írországgal szemben való igazságosságot» emlegetik, ami az Internacionálé Tanácsában magától értetődik, az angol munkásosztálynak közvetlen és feltétlen érdeke, hogy Írországgal való mostani kapcsolatától megszabaduljon. És ez legmélyebb meggyőződésem, mégpedig olyan okokból, amiket részben magukkal az angol munkásokkal nem közölhetek. Sokáig azt gondoltam, hogy az írországi rendszert meg lehet dönteni az angol munkásosztály növekvő befolyásával. Mindig ezt a nézetet képviseltem a «New York Tribune»-ban” (amerikai újság, amelynek Marx évek hosszú során át munkatársa volt). „A kérdés mélyebb tanulmányozása most az ellenkezőjéről győzött meg. Az angol munkásosztály soha semmit sem fog elérni, amíg meg nem szabadul Írországtól… Az angol reakció Angliában Írország leigázásában gyökerezik (Marx kiemelései).

Most már teljesen világosan áll az olvasó előtt Marx politikája az ír kérdésben.

Az „utópista” Marx annyira „nem praktikus”, hogy Írország különválása mellett foglal állást, amely még fél évszázad multán sem valósult meg.

Mi idézte elő Marxnak ezt a politikáját, és nem volt-e hibás ez a politika?

Kezdetben Marx azt gondolta, hogy nem az elnyomott nemzet nemzeti mozgalma, hanem az elnyomó nemzet munkásmozgalma fogja felszabadítani Írországot. Marx a nemzeti mozgalmakból nem csinál semmilyen abszolútumot, mert tudja, hogy valamennyi nemzetiség teljes felszabadulását csakis a munkásosztály győzelme hozhatja meg. Az elnyomott nemzetek burzsoá felszabadító mozgalmai és az elnyomó nemzet soraiban folyó proletár felszabadító mozgalom között lehetséges mindenféle kölcsönös viszonyt előre kiszámítani (éppen ez az a probléma, amely annyira megnehezíti a nemzeti kérdést a mai Oroszországban) — teljesen lehetetlen.

Ámde a körülmények úgy alakultak, hogy az angol munkásosztály elég hosszú időre a liberálisok befolyása alá került, azok uszály hordozójává lett és a liberális munkáspolitika következtében elvesztette önállóságát. A polgári felszabadító mozgalom Írországban erősödött és forradalmi formákat öltött. Marx felülvizsgálja és helyesbíti nézetét. „Szerencsétlenség egy népre, ha leigázott más népet.” Nem szabadulhat fel az angol munkásosztály, amíg Írország fel nem szabadul az angol elnyomatás alól. Angliában a reakciót Írország elnyomatása erősíti és táplálja (mint ahogy Oroszországban a reakciót számos nemzet leigázása táplálja!).

És Marx, amikor az Internacionáléban határozatot fogadtat el az „ír nemzet”, az „ír nép” iránti rokonszenvről (az okos L. VI. valószínűleg elbánt volna szegény Marxszal az osztályharcról való megfeledkezés miatt!), Írországnak Angliától való különválását hirdeti, „ha a különválás után föderációra kerülne is a sor”.

Melyek Marx e következtetésének elméleti előfeltételei? Angliában általában régen befejeződött a polgári forradalom. De Írországban még nem fejeződött be; csak most, félszázad multán, fejezik be az angol liberálisok reformjai. Ha a kapitalizmust olyan gyorsan döntötték volna meg Angliában, amint Marx azt eleinte várta, akkor Írországban nem lehetett volna helye burzsoá-demokratikus, általános nemzeti mozgalomnak. De ha e mozgalom már létrejött, Marx azt tanácsolja az angol munkásoknak, hogy támogassák, adjanak neki forradalmi lökést, vigyék végig következetesen saját szabadságuk érdekében.

Írország gazdasági kapcsolatai Angliával a múlt század hatvanas éveiben természetesen még szorosabbak voltak, mint Oroszország kapcsolatai Lengyelországgal, Ukrajnával stb. Írország különválásának „impraktikus volta” és „megvalósíthatatlansága” (már csak a földrajzi viszonyok és Anglia mérhetetlen gyarmati hatalma miatt is) szembeötlő volt. Marx, noha elvi ellensége a föderalizmusnak, az adott esetben megengedhetőnek tartja a föderációt is, csakhogy Írország felszabadulása ne reformista, hanem forradalmi úton, az ír népnek Anglia munkásosztálya által támogatott tömegmozgalma segítségével menjen végbe. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a történelmi feladatnak csakis ilyen megoldása kedvezett volna legjobban a proletariátus érdekeinek és a társadalmi fejlődés gyorsaságának.

Másképpen történt. Az ír nép is, az angol proletariátus is gyengének bizonyult. Csak most, az angol liberálisok és az ír burzsoázia közötti szánalmas alkudozásokkal oldódik meg (Ulster példája mutatja, milyen nehézkesen) az ír kérdés földreform útján (megváltással) és autonómiával (amit egyelőre még nem léptettek életbe). De hát az következik-e ebből, hogy Marx és Engels „utópisták” voltak, hogy „megvalósíthatatlan” nemzeti követeléseket támasztottak, hogy a kispolgári ír nacionalisták (a „feniánusok” mozgalmának kispolgári jellege kétségtelen) stb. befolyása alá kerültek?

Nem. Marx és Engels az ír kérdésben is következetesen proletár politikát folytattak, amely a tömegeket valóban a demokrácia és a szocializmus szellemében nevelte. Csak ez a politika volt képes arra, hogy mind Írországot, mind Angliát megkímélje attól, hogy a szükségessé vált átalakulásokat fél évszázadig halogassák, és hogy a liberálisok a reakció érdekében eltorzítsák őket.

Marx és Engels politikája az ír kérdésben nagyszerű példát adott arra — amely mind a mai napig megőrizte óriási gyakorlati jelentőségét —, hogy milyen magatartást kell tanúsítania az elnyomó nemzetek proletariátusának a nemzeti mozgalmak iránt; — figyelmeztetésül szolgált azzal a „szolgálati sietséggel” szemben, amellyel valamennyi ország, szín és nyelv nyárspolgárai sietnek „utópikusnak” minősíteni az állami határok megváltoztatását, amelyeket az egyik nemzet földesurainak és burzsoáziájának erőszaka és kiváltságai teremtettek meg.

Ha az ír és az angol proletariátus nem fogadta volna el Marx politikáját, nem tűzte volna ki jelszavul Írország külön válását, ez részéről a legrosszabb opportunizmus, demokrata és szocialista feladatairól való megfeledkezés, az angol reakciónak és a burzsoáziának tett engedmény lett volna.

9. Az 1903-as program és likvidálói

Az oroszországi marxisták programját elfogadó 1903-as kongresszus jegyzőkönyve nagy ritkasággá lett, és a munkásmozgalom jelenlegi vezetőinek óriási többsége nem ismeri az egyes programpontok indokait (annál is inkább, mert korántsem az egész idevágó irodalom élvezi a legalitás áldásait. ..). Ezért kell foglalkoznunk a bennünket érdeklő kérdésnek az 1903-as kongresszuson lefolyt tárgyalásával.

Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy bármily szűkös is a „népek önrendelkezési jogára” vonatkozó orosz szociáldemokrata irodalom, mégis teljes világossággal kitűnik belőle, hogy ezt a jogot mindig, mint a különválásra való jogot értelmezték. A Szemkovszkijok, Libmanok és Jurkevicsek, ezek az urak, akik kételkednek ebben, akik „homályosnak” jelentik ki a 9. §-t stb., csak szerfelett nagy tudatlanságból vagy hanyagságból beszélnek „homályosságról”. Már 1902-ben a „Zarjá”-ban Plehanov, amikor a programtervezetben az „önrendelkezési jogot” védelmezte, azt írta, hogy ez a burzsoá-demokraták számára nem kötelező követelés „kötelező a szociáldemokraták számára”. „Ha megfeledkeznénk róla, vagy haboznánk felállítani ezt a követelést — írta Plehanov —, mert nem akarnók nagyorosz származású kortársaink nemzeti előítéleteit érinteni, akkor szégyenletes hazugsággá válnék ajkunkon … ez a jelszó — «Világ proletárjai egyesüljetek!»”

Ez a most tárgyalt programpont melletti főérvnek igen találó jellemzése, annyira találó, hogy nem ok nélkül kerülték ki és kerülgetik félénken programunknak a „rokonságról megfeledkező” kritikusai. A lemondás erről a pontról, bármely indokkal támasztanák is alá, ténylegesen a nagyorosz nacionalizmusnak tett „szégyenletes” engedményt jelenti. Miért a nagyorosznak, mikor az összes nemzetek önrendelkezési jogáról van szó? Azért, mert a nagyoroszoktól való különválásról van szó. A proletárok egyesítésének érdeke, osztályszolidaritásuk érdeke követeli meg a nemzetek különválásra való jogának elismerését; ezt ismerte el Plehanov az idézett szavakban 12 évvel ezelőtt; ha opportunistáink ezt átgondolták volna, akkor valószínűleg nem beszéltek volna össze annyi sületlenséget az önrendelkezésről.

Az 1903-as kongresszuson, ahol ezt a Plehanov által védelmezett programtervezetet elfogadták, a főmunka a programbizottságban összpontosult. Tárgyalásairól, sajnos, nem vezettek jegyzőkönyvet. Pedig éppen ebben a kérdésben különösen érdekes volna a jegyzőkönyv, mert a lengyel szociáldemokraták képviselői, Warszawski és Hanecki csak a bizottságban kísérelték meg nézeteik védelmezését és csak ott vitatták „az önrendelkezés jogának elismerését”. Az olvasó, aki össze akarná hasonlítani érveiket (amelyek Warszawski beszédében, valamint Warszawski és Hanecki nyilatkozatában vannak kifejtve, jegyzőkönyv 134-136, 388-390. old.) azokkal az érvekkel, amelyeket Rosa Luxemburg hoz fel általunk tárgyalt lengyel cikkében, meglátná, hogy ezek az érvek teljesen azonosak.

Milyen álláspontot foglalt el ezekkel az érvekkel szemben a II. kongresszus programbizottsága, ahol a lengyel marxisták ellen leginkább Plehanov lépett fel? Ezeket az érveket ott kegyetlenül kinevették! Annak a javaslatnak a sületlenségét, hogy az oroszországi marxisták vessék el a nemzetek önrendelkezési jogának elismerését, olyan világosan és szemléltetően mutatták ki, hogy a lengyel marxisták még csak meg sem merték ismételni érveiket a kongresszus teljes ülésén!! Otthagyták a kongresszust, miután meggyőződtek róla, hogy álláspontjuk a nagyorosz, a zsidó, a grúz és az örmény marxisták legfelsőbb gyűlése előtt egyaránt reménytelen.

Ennek a történelmi epizódnak, magától értetődik, igen nagy jelentősége van mindenki számára, aki komolyan érdeklődik saját programja iránt. A lengyel marxisták érveinek teljes összeomlása a kongresszus programbizottságában és az, hogy lemondottak nézeteiknek a kongresszuson való védelméről, rendkívül nevezetes tény. Nemhiába hallgatott erről szerényen Rosa Luxemburg 1908-ban írott cikkében — nyilván túlságosan kellemetlen volt neki a kongresszusra való emlékezés! Hallgatott arról a nevetségesen szerencsétlen indítványról is, amelyet a program 9. §-ának „kijavítására” Warszawski és Hanecki tett az összes lengyel marxisták nevében 1903-ban, és amelyet sem Rosa Luxemburg, sem más lengyel szociáldemokraták nem mertek (és nem is mernek) megismételni.

De ha Rosa Luxemburg, eltitkolva 1903-as vereségét, hallgatott is ezekről a tényekről, azok az emberek, akik pártjuk történelme iránt érdeklődnek, gondoskodnak majd arról, hogy megismerjék ezeket a tényeket és átgondolják jelentőségüket.

„ … Javasoljuk — írták Rosa Luxemburg barátai az 1903-as kongresszusnak, amikor azt elhagyták —, hogy a programtervezet 7. (most 9.) pontja a következőképpen fogalmaztassék meg: 7. §. Olyan intézmények, amelyek valamennyi, az állam kötelékébe tartozó nemzet számára biztosítják a kulturális fejlődés teljes szabadságát” (Jegyzőkönyv, 390. old.).

Így hát a lengyel marxisták akkor a nemzeti kérdésben annyira határozatlan nézetekkel léptek fel, hogy az önrendelkezés helyett lényegében semmi egyebet nem javasoltak, mint a hírhedt „kulturális nemzeti autonómia” álnevét!

Ez szinte hihetetlenül hangzik, de, sajnos, tény. Magán a kongresszuson, habár ott 5 szavazattal bíró 5 bundista és 6 szavazattal bíró 3 kaukázusi vett részt, nem számítva Kosztrov tanácskozási jogát, egyetlenegy szavazat sem akadt az önrendelkezésről szóló pont kihagyása mellett. Hárman szavaztak arra, hogy ezt a pontot kiegészítsék a „kulturális nemzeti autonómiával” (Goldblat formulájára: „olyan intézmények létesítése, melyek a nemzeteknek a kulturális fejlődés teljes szabadságát biztosítják”) és négyen szavaztak Liber formulájára („a nemzetek joga a kulturális fejlődés szabadságára”).

Most, amikor színre lépett az orosz liberális párt, a kadetok pártja, tudjuk, hogy ennek programjában a nemzetek politikai önrendelkezési jogát a „kulturális önrendelkezéssel” helyettesítették. Rosa Luxemburg lengyel barátai tehát akkor, amikor a PPS nacionalizmusa ellen „harcoltak”, ezt olyan sikerrel tették, hogy a marxista programnak liberális programmal való helyettesítését javasolták! És ugyancsak ők vádolták meg ugyanakkor a mi programunkat opportunizmussal — lehet-e csodálkozni azon, hogy a II. kongresszus programbizottságában ezt a vádat egyszerűen kinevették!

Hogyan értették az „önrendelkezést” a II. kongresszus delegátusai, akik között, mint láttuk, nem akadt egyetlenegy sem, aki ellene lett volna a „nemzetek önrendelkezésének”?

Erről a jegyzőkönyvből vett következő három idézet tanúskodik:

„Martinovnak az a véleménye, hogy az «önrendelkezés» szót nem szabad tág értelemben magyarázni; ez a szó csupán a nemzetek önálló politikai egységbe való elkülönülési jogát jelenti, de egyáltalán nem területi önkormányzatot” (171. old.). Martinov a programbizottság tagja volt, ahol elvetették és kinevették Rosa Luxemburg barátainak érveit. Martinov, akkori nézetei szerint, ökonomista volt, az „Iszkrá”-nak ádáz ellenfele és ha olyan nézetet fejtett volna ki, amelyet a programbizottság többsége nem osztott, ezt természetesen elvetették volna.

A bundista Goldblat elsőnek szólalt fel, amikor a kongresszuson, a bizottsági munka után, a program 8. (jelenleg 9.) §-át tárgyalták.

„Az «önrendelkezési jog» ellen — mondotta Goldblat — nem lehet kifogást emelni. Az esetben, ha valamely nemzet az önállóságért harcol, ezzel nem szabad szembeszállni. Ha Lengyelország nem akar törvényes házasságra lépni Oroszországgal, akkor — mint Plehanov mondta — ebben nem szabad akadályozni. Én egyetértek ezzel a véleménnyel ilyen határok között” (175—176. old.).

Plehanov ennél a pontnál egyáltalán fel sem szólalt a kongresszus teljes ülésén. Goldblat Plehanovnak a programbizottság ülésén elmondott szavaira hivatkozik, ahol az „önrendelkezési jogot” részletesen és népszerűen, mint a különválásra való jogot értelmezték. A Goldblat után felszólaló Liber megjegyezte:

„Persze, ha valamely nemzetiség nem képes Oroszország határain belül élni, akkor a párt nem fog akadályokat gördíteni eléje” (176. old.).

Az olvasó látja, hogy a II. kongresszuson, amelyen a programot elfogadták, egyhangú volt az a vélemény, hogy az önrendelkezés „csupán” a különválási jogot jelenti. Még a bundisták is magukévá tették akkor ezt az igazságot, és csakis a folytatódó ellenforradalom és a mindenféle „lemondás” mostani szomorú idejében akadtak tudatlanságuknál fogva merész emberek, akik a programot „homályosnak” nyilvánították. Mielőtt azonban ezekre a szomorú „szintén szociáldemokratákra” vesztegetnők az időt, tisztázzuk véglegesen a lengyelek álláspontját a program kérdésében.

A II. (1903) kongresszusra azzal a nyilatkozattal jöttek, hogy az egyesülés szükséges és halaszthatatlan. De a programbizottságban szenvedett „kudarcok” után eltávoztak a kongresszusról és utolsó szavuk a kongresszus jegyzőkönyvében közzétett írásos nyilatkozat volt, azzal a fentebb említett javaslattal, hogy az önrendelkezés a kulturális nemzeti autonómiával helyettesítendő.

1906-ban a lengyel marxisták beléptek a pártba és sem akkor, amikor a pártba beléptek, sem azután egyetlenegyszer sem (sem az 1907-es kongresszuson, sem az 1907-es és 1908-as konferenciákon, sem az 1910-es plénumon) egyetlenegy javaslatot sem terjesztettek be az oroszországi pártprogram 9. §-ának megváltoztatására!!

Ez tény.

És ez a tény minden frázis és minden bizonykodás ellenére is szemléltetően bizonyítja, hogy Rosa Luxemburg barátainak véleménye szerint a II. kongresszus programbizottságában lefolyt vita és ennek a kongresszusnak a határozata a kérdést kimerítette, hogy hallgatólagosan elismerték hibájukat és ezt a hibát jóvátették, amikor 1906-ban, az 1903-as kongresszusról való távozásuk után, beléptek a pártba, egyetlenegyszer sem kísérelték meg a párt előtt felvetni a program 9. §-a módosításának kérdését.

Rosa Luxemburg cikke, aláírásával ellátva 1908-ban jelent meg — természetesen soha senki emberfiának eszébe sem jutott tagadni a párt literátorainak a program bírálatára való jogát —, és e cikk után a lengyel marxisták egyetlen hivatalos testülete sem vetette fel a 9. § felülvizsgálatának kérdését.

Ezért valóban kétes szolgálatot tesz Rosa Luxemburg egyes tisztelőinek Trockij, amikor a „Borba” szerkesztőségének nevében a 2. számban (1914. március) ezt írja:

„… A lengyel marxisták a «nemzeti önrendelkezésre való jogot» teljesen politikai tartalom híján levőnek és a programból eltávolítandónak tartják” (25. old.).

A szolgálatkész Trockij veszélyesebb az ellenségnél! Máshonnan, mint „magánbeszélgetésekből” (vagyis egyszerűen pletykákból, amelyekkel Trockij mindig is táplálkozik) nem szerezhetett bizonyítékot arra, hogy a „lengyel marxistákat” általában azok közé sorozza, akik Rosa Luxemburg minden egyes cikkének hívei. Trockij „a lengyel marxistákat” becsület és lelkiismeret nélküli embereknek tünteti fel, akik még meggyőződésüket és pártjuk programját sem tudják tisztelni. Ez a szolgálatkész Trockij!

Amikor 1903-ban a lengyel marxisták képviselői az önrendelkezési jog miatt eltávoztak a II. kongresszusról, akkor Trockij mondhatta, hogy ők ezt a jogot tartalom híján valónak és a programból eltávolítandónak tartották.

De a lengyel marxisták ezután beléptek abba a pártba, amelynek ilyen a programja és egyetlenegyszer sem terjesztettek be javaslatot annak felülvizsgálatára.

Miért hallgatta el Trockij ezeket a tényeket folyóirata olvasói előtt? Csakis azért, mert neki előnyös az, ha a likvidátorság lengyel és orosz ellenfelei közti nézeteltérések szítására spekulál, és az orosz munkásokat a program kérdésében becsapja.

Trockijnak még soha, a marxizmus egyetlen komoly kérdésében sem volt szilárd véleménye, mindig egyes nézeteltérések között „a rések közé bújt”, és egyik oldalról a másikra szaladgált át. Jelenleg a bundisták és likvidátorok kompániájában van. Ezek az urak pedig nem sokat ceremóniáznak a párttal.

Itt van például a bundista Libman.

„Amikor az oroszországi szociáldemokrácia — írja ez a gentleman — 15 évvel ezelőtt felvette programjába minden egyes nemzetiségnek «önrendelkezésre» való jogát, akkor mindenki (!!) azt kérdezte magában: mit jelent tulajdonképpen ez a divatos (!!) kifejezés? Erre válasz nem volt (!!). Ez a szó továbbra is ködös homályban maradt (!!). Akkoriban valóban nehéz volt szétoszlatni ezt a ködöt. Nem érkezett még el annak az ideje, hogy konkretizálni lehetne ezt a pontot — mondották akkoriban —, hadd maradjon most homályban (!!), és majd maga az élet megmutatja, hogy milyen tartalommal lehet megtölteni ezt a pontot.”

Ugye milyen elragadó ez a „nadrágtalan fiúcska”, aki ilyen gúnyt űz a pártprogramból?

De miért űz gúnyt belőle?

Csakis azért, mert tudatlan fajankó, aki semmit sem tanult, még a párt történetéről sem olvasott, hanem egyszerűen belepottyant a likvidátorok környezetébe, ahol „szokás” az, hogy az embereket a párt és a pártszerűség kérdésében semmi se feszélyezze.

Pomjalovszkijnál az egyik szeminarista azzal dicsekszik, hogy „beleköpött a káposztás hordóba”. A bundista urak tovább mentek. A Libmanokat küldik előre, hogy ezek a gentlemanek nyilvánosan beleköpjenek saját hordójukba. Hogy volt a nemzetközi – kongresszusnak holmi határozata, hogy saját pártjuk kongresszusán a saját Bundjuknak két képviselője árulta el (pedig ezek aztán „szigorú” kritikusai és ádáz ellenségei voltak az „Iszkrá”-nak!) abbeli képességét, hogy teljesen fel tudja fogni az „önrendelkezés” értelmét, sőt azzal még egyet is értett — mit törődnek mindezzel a Libman urak? Es nem lesz-e könnyebb a párt likvidálása, ha a „párt publicistái” (fele se tréfa!) amúgy szeminarista módra kezelik majd a párt történetét és programját?

Itt van a másik „nadrágtalan fiúcska”, Jurkevics úr a „Dzvin” c. ukrán folyóirattól. Jurkevics úrnak valószínűleg a kezében volt a II. kongresszus jegyzőkönyve, mert idézi Plehanov szavait, amelyeket Goldblat megismételt, és elárulja, hogy tisztában van azzal, hogy az önrendelkezés csakis a különválás jogát jelentheti. Ez azonban nem gátolja abban, hogy az ukrán kispolgárság körében ne terjessze azt a rágalmat az orosz marxisták felől, hogy azok Oroszország „állami integritása” mellett vannak (1913, 7/8. sz. 83. és más old.). Jurkevics úrék, persze, ennél a pletykánál jobb módszert ki sem tudtak volna gondolni arra, hogy elidegenítsék az ukrán demokráciát a nagyorosztól. De az ilyen elidegenítés egybeesik a „Dzvin” írócsoport egész politikai vonalával, amely az ukrán munkások külön nemzeti szervezetbe való kiválását hirdeti! .A nacionalista nyárspolgárok csoportjához, amely megbontja a proletariátust — mert éppen ez a „Dzvin” objektív szerepe —, nagyon illik persze az, hogy pokoli zavart keltsen a nemzetiségi kérdésben. Magától értetődik, hogy Jurkevics és Libman urak — akik „szörnyen” megsértődnek, ha „pártkörülieknek” nevezik őket — egyetlen szót, egy árva szócskát sem ejtettek arról, hogyan is akarnák ők megoldani a programúban a különválásra való jog kérdését?

Itt van a harmadik és fő „nadrágtalan fiúcska”, Szemkovszkij úr, aki a likvidátor újság hasábjain „csepüli” a nagyorosz publikum előtt a program 9. §-át, és ugyanakkor kijelenti, ogy ő „bizonyos meggondolások alapján nem ért egyet azzal a javaslattal”, amely e pontot ki akarja hagyni!!

Hihetetlen, de tény!

1912 augusztusában a likvidátorok konferenciája hivatalosan felveti a nemzetiségi kérdést. Másfél év alatt Szemkovszkij úrén kívül egyetlen cikk sem jelenik meg a 9. §-ról. És ebben a cikkben a szerző támadja a programot, azonban „bizonyos meggondolások alapján (talán titkos betegségről van szó?) nem ért egyet” azzal a javaslattal, amely ki akarja a programot javítani!! Kezeskedni lehet arról, hogy az egész világon nem egykönnyen található példa az effajta opportunizmusra, sőt, ami az opportunizmusnál is rosszabb, a párt ilyen megtagadására, likvidálására.

Elég egyetlen példán bemutatni, hogy milyenek Szemkovszkij érvei:

„Mit tegyünk akkor — írja —, ha a lengyel proletariátus az egész oroszországi proletariátussal együttesen egy állam keretében akarja folytatni a közös harcot, de a lengyel társadalom reakciós osztályai, ellenkezőleg, el akarnák szakítani Lengyelországot Oroszországtól és a referendum” (az egész lakosság megkérdezése, népszavazás) „alkalmával ennek javára esnék a szavazatok többsége: vajon ebben az esetben nekünk, orosz szociáldemokratáknak a központi parlamentben lengyel elvtársainkkal együtt a különválás ellen kell-e szavaznunk, vagy, hogy meg ne sértsük az «önrendelkezési jogot», a különválás mellett?” („Novaja Rabocsaja Gazeta” 71. sz.)

Ebből kitűnik, hogy Szemkovszkij úr még csak nem is érti, miről van szó! Nem is gondol arra, hogy a különválásra való jog azt tételezi fel, hogy a kérdés eldöntése éppen nem a központi parlamentben, hanem csupán a különváló terület parlamentje (szejmje, referenduma stb.) útján megy végbe.

Ilyen gyerekes kérdéssel: „mi történjék akkor”, ha a demokráciában a reakció kap többséget, csak elhomályosítják a reális, az igazi, az eleven politikai kérdést, amikor a Puriskevicsek is, a Kokoskinok is véteknek tartják a különválásnak még a gondolatát is! Egész Oroszország proletárjainak valószínűleg nem a Puriskevicsek és Kokoskinok ellen kell ma harcolniok, hanem — ezeket kikerülve — Lengyelország reakciós osztályai ellen!!

És efféle hihetetlen sületlenségeket írnak a likvidátorok lapjában, amelynek egyik eszmei vezetője L. Martov úr. Ugyanaz az L. Martov, aki 1903-ban a programtervezetet összeállította és elfogadtatta, aki még később is írt a különválás szabadsága mellett. L. Martov, úgy látszik, most így vélekedik:

Okos ember nem kell ide,
Küldjétek Readot ide —
S minden rendben lesz

Martov elküldi Read-Szemkovszkijt és megengedi neki, hogy egy napilapban, az olvasók új rétegei előtt, akik nem ismerik programunkat, ezt a programot elferdítse és összevissza zavarja!

Bizony, bizony, messzire jutott el a likvidátorság: — a pártszerűségnek igen sok volt szociáldemokratánál, még a tekintélyeseknél is, a nyoma sem maradt meg.

Rosa Luxemburgot persze nem szabad a Libmanokkal, Jurkevicsekkel, Szemkovszkij okkal összehasonlítani, de az a tény, hogy éppen az ilyen emberek kapaszkodtak hibájába, különösen szemléltető módon bizonyítja, hogy milyen opportunizmusba esett.

10. Befejezés

Összegezzünk.

A marxizmus elmélete szempontjából általában az önrendelkezési jog nem jelent nehézséget. Komolyan szó sem lehet arról, hogy kétségbe vonjuk az 1896. évi londoni határozatot, vagy arról, hogy önrendelkezésen csupán a különválásra való jog értendő, vagy arról, hogy önálló nemzeti államok alakítása valamennyi burzsoá-demokratikus forradalom tendenciája.

A nehézséget bizonyos mértékben az okozza, hogy Oroszországban az elnyomott nemzetek proletariátusa és az elnyomó nemzet proletariátusa együttesen harcol és együttesen kell, hogy harcoljon. A feladat az, hogy megvédjük a proletariátus szocializmusért folytatott osztályharcának egységét, hogy visszaverjük a nacionalizmusnak minden néven nevezendő burzsoá és feketeszázas befolyását. A proletariátusnak önálló pártba való kiválása az elnyomott nemzetek körében néha olyan heves harcot idéz elő az illető nemzet nacionalizmusa ellen, hogy a perspektíva eltorzul és megfeledkeznek az elnyomó nemzet nacionalizmusáról.

A perspektívának ilyen eltorzulása azonban csak rövid tartamú lehet. A különféle nemzetek proletárjai közös harcának tapasztalatai világosan mutatják, hogy politikai kérdéseket nem „krakkói”, hanem általános oroszországi nézőpontból kell feltennünk. Az általános oroszországi politikában azonban a Puriskevicsek és Kokoskinok uralkodnak, az ő eszméik uralkodnak, ők hirdetnek és űznek hajszát az idegen ajkúak ellen a „szeparatizmus” miatt, a különválás gondolata miatt, a dumában, az iskolákban, a templomokban, a kaszárnyákban és az újságok százaiban és ezreiben. A nacionalizmusnak ez a nagyorosz mérge fertőzi meg az általános oroszországi politikai légkört. Szerencsétlensége a népnek, hogy amikor más népeket elnyom, erősíti a reakciót egész Oroszországban. 1849 és 1863 emlékei eleven politikai hagyományt jelentenek, amely, hacsak nem tör ki valami igen nagyméretű vihar, azzal fenyeget, hogy még hosszú évtizedeken át megnehezít minden demokratikus és különösen szociáldemokrata mozgalmat.

Bármily természetesnek tűnjék is fel olykor az elnyomott nemzetek egyes marxistáinak nézete (akiknek „szerencsétlensége” néha abban rejlik, hogy a tömegeket elvakítja a „saját” nemzeti felszabadulásuk eszméje), nem lehet kétség afelől, hogy a valóságban az oroszországi objektív osztályerőviszonyok következtében az önrendelkezési jog védelméről való lemondás egyértelmű a legrosszabb fajta opportunizmussal, azzal, hogy a proletariátust a Kokoskinok eszméivel mérgezik meg. Ezek az eszmék pedig lényegükben a Puriskevicsek eszméi és politikája.

Ezért, ha Rosa Luxemburg nézetei kezdetben, mint sajátszerűen lengyel „krakkói” szűken látás még menthetők voltak, akkor ma, mikor mindenütt megerősödött a nacionalizmus és elsősorban a nagyorosz kormány-nacionalizmus, amikor ez irányítja a politikát, — az ilyen szűken látás már megbocsáthatatlanná válik. Tényleg ebbe kapaszkodnak bele az összes nemzetek opportunistái, akik irtóznak a „viharok” és „ugrások” eszméjétől, akik a burzsoá-demokratikus átalakulást befejezettnek tartják, akik a Kokoskinok liberalizmusa felé húznak.

A nagyorosz nacionalizmus, mint minden nacionalizmus, különféle szakaszokat fog átélni, aszerint, hogy a burzsoá országban melyik osztály vezet. 1905 előtt csaknem kizárólag reakciós nacionalistákat ismertünk. A forradalom után megszülettek nálunk a nemzeti liberálisok.

Ezen az állásponton vannak nálunk ténylegesen az októbristák is, a kadetok is (Kokoskin), vagyis az egész modern burzsoázia.

Később pedig kikerülhetetlen a nagyorosz nemzeti demokraták megszületése. A „népszocialista” párt egyik megalapítója, Pesehonov úr, már kifejezte ezt a nézetet, amikor (a „Russzkoje Bogatsztvo” 1906 augusztusi füzetében) óvatosságra intett a muzsik nacionalista előítéleteivel szemben. Bármennyi rágalmat szórjanak is ránk, bolsevikokra, hogy mi „idealizáljuk” a muzsikot, mi mégis mindenkor szigorúan megkülönböztettük és meg fogjuk különböztetni a muzsik ítélőképességét a muzsik előítéletétől, a Puriskevics ellen irányuló muzsik demokratizmust és a muzsiknak abbeli törekvését, hogy a pópával és a földbirtokossal békésen összeférjen.

A nagyorosz parasztok nacionalizmusával a proletárdemokráciának számolnia kell már most is (nem abban az értelemben, hogy engedményt tegyen neki, hanem abban az értelemben, hogy harcoljon ellene) és számolni fog vele bizonyára még elég sokáig. A nacionalizmus felébredése az elnyomott nemzetekben, amely oly erősen mutatkozott meg 1905 után (emlékeztetünk például a „föderalista-autonomisták” I. dumabeli csoportjára, az ukrán mozgalom, a muzulmán mozgalom növekedésére stb.), szükségképpen a nagyorosz kispolgárság nacionalizmusának erősödését fogja létrehozni a városokban és a falvakban. Mennél lassabban halad előre Oroszország demokratikus átalakulása, annál csökönyösebb, durvább, elkeseredettebb lesz a különféle nemzetek burzsoáziájának nemzeti uszítása és marakodása. Az orosz Puriskevicsek különösen reakciós volta pedig emellett meg fogja szülni (és meg fogja erősíteni) a „szeparatista” törekvéseket egyik vagy másik olyan elnyomott nemzet soraiban, amely néha jóval nagyobb szabadságot élvez a szomszédos államokban.

A dolgok ilyen állása Oroszország proletariátusa elé kettős vagy helyesebben kétoldalú feladatot állít: harc mindenféle nacionalizmus ellen és elsősorban a nagyorosz nacionalizmus ellen; nemcsak valamennyi nemzet teljes egyenjogúságának elismerése általában, hanem az állami szervezet felépítése tekintetében való egyenjogúság, vagyis a nemzetek önrendelkezési, különválási jogának elismerése; ezzel együtt azonban és éppen az összes nemzetek mindenféle nacionalizmusa elleni sikeres harc érdekében síkra kell szállni a proletár harcnak és a proletár szervezeteknek az egységéért, azoknak nemzetközi közösségbe való legszorosabb egybeolvadásáért, a nemzeti elkülönülésre irányuló burzsoá törekvések ellenére.

A nemzetek teljes egyenjogúsága; a nemzetek önrendelkezési joga; minden nemzet munkásainak egybeolvadása — erre a nemzetiségi programra tanítja a munkásokat a marxizmus, tanítja az egész világ tapasztalata és Oroszország tapasztalata.

——-

Ez a cikk már ki volt szedve, amikor megkaptam a „Nasa Rabocsaja Gazeta” 3. számát, ahol V. Kosszovszkij úr ezt írja az összes nemzetek önrendelkezési jogának elismeréséről:

„Az önrendelkezést, melyet mechanikusan átvettek a párt I. kongresszusának (1898) határozatából — ahova a nemzetközi szocialista kongresszusok határozataiból került —, az 1903-as kongresszus, mint a vitából kitűnik, ugyanabban az értelemben fogta fel, amilyent a szocialista Internacionálé tulajdonított neki: a politikai önrendelkezés értelmében, vagyis a nemzetek politikai önállósága irányában való önrendelkezés értelmében. Ilyenformán a nemzeti önrendelkezés formulája, mely a területi elkülönülés jogát jelenti, egyáltalán nem érinti azt a kérdést, hogy miként rendezendők a nemzeti viszonyok az adott államszervezeten belül az olyan nemzetiségeket illetően, melyek a meglevő államtól nem válhatnak el, vagy nem óhajtanak elválni.”

Ebből látható, hogy V. Kosszovszkij úrnak kezében volt az 1903. évi II. kongresszus jegyzőkönyve, és hogy ő kitűnően ismeri az önrendelkezés fogalmának valódi (és egyedüli) értelmét. Vessük össze ezzel azt a tényt, hogy a „Cájt” című bundista újság szerkesztősége a porondra küldi Libman urat, hogy kigúnyolja a programot és azt zavarosnak nevezze!! Furcsa párterkölcseik vannak a bundista uraknak … Hogy Kosszovszkij miért nevezi mechanikusan átvittnek a kongresszus által elfogadott önrendelkezést, annak „Allah a megmondhatója”. Vannak emberek, akiknek „ellentmondhatnékjuk van”, de mivel szemben, hogyan, miért, mi célból, azt maguk sem tudják.

A megírás ideje: 1914 február—május.
„Proszvescsenyije” 4, 5. és 6. sz.
1914 április—június.
Lenin Művei. 4. kiad. 20. köt.
365—424. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Így élt Lenin
„HIÁBA, ILYEN AZ ÉN SORSOM”

Tanít, maga is tanulásra készen, a szétvert pártot újra egybekalapálja.

Rettenetes elnyomás hónapjai-évei következtek Oroszországban. Megteltek a börtönök – a letartóztatottakat középkori kegyetlenséggel gyötörték; büntető különítmények, rögtönítélő bíróságok alakultak; sok ezren estek az ellenforradalmi terror áldozatául. Különösen üldözték a szociáldemokrata pártot, s hiába alakult meg például újra meg újra a Pétervári Pártbizottság, tagjait – hat pártbizottságét egymás után – teljes létszámban letartóztatták. (Ezekben a zűrzavaros időkben a cári rendőrségnek sok besúgót, provokátort is sikerült beépítenie a szociáldemokrata szervezetekbe.) A nagy vérveszteségek s a vereség okozta rossz hangulat következtében erősen csökkent mind a szociáldemokrata párt, mind a szakszervezetek taglétszáma. 1911-ben egy francia vicclapban gonosz hirdetés jelent meg: tekintélyes jutalmat ígértek annak, aki Leninen, Zinovjevon és Kamenyeven kívül még egy bolsevikot ismer. A vicc azonban legfeljebb forradalom ellenségeinek kívánságát tükrözte. Minden vérveszteség ellenére megmaradt ugyanis – börtönben, száműzetésben, emigrációban, illegalitásban – a proletárpárt szilárd magva, mely köré, amint oszlott a kábultság, hamarosan újabb forradalmárok tömörültek.

Minden ember ereje a nehéz helyzetekben mutatkozik meg igazán. Második emigrációjának első heteiben-hónapjaiban Lenin keserű volt és nagyon-nagyon fáradt. – Ám sokakkal ellentétben – egy pillanatra sem kételkedett a forradalom jövőjében. „Az orosz nép már nem az, ami 1905 előtt volt – írta. – A proletariátus megtanította harcolni. A proletariátus el is vezeti a győzelemhez.” A pártról pedig így vélekedett: „A forradalom előtt hosszú éveken át tudtunk dolgozni. Nemhiába neveztek bennünket sziklaszilárdaknak. A szociáldemokraták olyan proletárpártot teremtettek, amely nem csügged el az első harci roham sikertelensége láttán, amely nem veszti el a fejét, és nem bocsátkozik kalandokba. Ez a párt a szocializmus felé tart, és nem teszi függővé magát és sorsát a polgári forradalmak egyik vagy másik szakaszának kimenetelétől. Éppen ezért mentes a burzsoá forradalmak gyenge oldalaitól. És ez a proletárpárt győzni fog.”

Visszavonulni is tudni kell – hangoztatta Lenin -, mégpedig úgy, hogy közben megteremtsük a további előnyomulás feltételeit. És emiatt különbözött össze számos tekintélyes szociáldemokrata csoporttal. Az egyik csoport, mely mensevikekből állt, úgy vélte, hogy a forradalom veresége után meg kell szüntetni, „likvidálni” kell az illegális pártot (ezért nevezték őket likvidátoroknak), és minden munkát az engedélyezett önkormányzati szervekben és szakszervezetekben kell végezni. A másik csoport – jórészt a bolsevikok közül – az ellenkező végletet képviselte: vissza kell hívni, mondták, a szociáldemokratákat a legális szervezetekből, s a pártnak szigorúan konspirált szervezetté kell átalakulnia. (E csoport elnevezése: otzovisták, vagyis „visszahívok”.)

Pánik szülte, ártalmas gondolatok – mutatott rá Lenin. Az első: megalkuvás, alkalmazkodás a cárizmushoz, s végső soron a forradalomról való lemondást jelenti. A másodikban mintha a régi terroristák szelleme kísértene; ha az általuk javasolt utat követné, a párt elszigetelődne, s létének értelme kerülne kockára: az, hogy a tömegeket forradalmi útra vezesse. És nyomban vitatkozni kezdett mind a két irányzattal.

„Hiába, ilyen az én sorsom – írta Inyessza Armandnak, a nagyszerű bolsevik asszonynak, régi barátjuknak és küzdőtársuknak. – Egyik harci kampány a másik után a politikai ostobaságok, ízetlenségek, az opportunizmus stb. ellen. Ez így megy 1893 óta. És emiatt gyűlöl engem egy csomó szimpla fráter. De én azért mégsem cserélném el ezt a sorsot az ilyen alakokkal való »békéért«.”

Pedig még Gorkij is megpróbálta a különböző csoportokat összebékíteni. Lenin nagyon szerette Gorkijt. Az V. pártkongresszustól kezdve élete végéig szoros barátság fűzte vele össze. Rengeteget vitatkoztak, néha nagyon keményen odamondogattak egymásnak. Lenin azonban mindig törődött Gorkijjal, s mindig türelmesen igyekezett meggyőzni.

1908 tavaszán meglátogatta az írót, aki akkor Olaszországban, Capri szigetén beteg tüdejét gyógyította. Néhány nagyon kellemes napot töltöttek együtt – a békítési kísérleteket azonban Lenin visszautasította. Megint elvekről, megint a forradalom jövőjéről volt szó, s ő, aki gyakorlati politikusként, ha a helyzet úgy kívánta, hajlékony is tudott lenni, ilyen ügyekben nem ismert megalkuvást. „…valósággal tajtékoztam dühömben… inkább felnégyeltetem magam, semhogy beleegyezzem abba, hogy egy olyan lap vagy olyan testület munkatársa legyek, amelyik ilyesféle dolgokat hirdet” – írta ekkortájt Gorkijnak, néhány szociáldemokrata filozófus antimarxista tanulmánykötete olvastán.

Indulatos ember volt Lenin? Alighanem. De hát elképzelhető-e forradalmár – indulatok nélkül? A tudatos forradalmárt nem az különbözteti meg sem az ösztönös lázadótól, sem a hisztérikus anarchistától, hogy nincsenek indulatai. Hanem az, hogy nem az indulatok uralkodnak rajta, hanem ő uralkodik indulatain.

Kortársak mesélik: Lenin, ha dühös vagy valamiért nagyon izgatott volt, viaszfehérre sápadt. Ám indulatoktól sápadt arccal is józanul mérlegelt, logikusan gondolkozott, következtetett.

Indulatait akkoriban egy új, szilárdabb egység kikovácsolására összpontosította. Nagy szükség volt erre; mint vesztett csaták után oly gyakori, sokan meginogtak, kétségbeestek. A politikai válsághoz világnézeti válság társult. Néhány orosz szociáldemokrata filozófus – köztük a bolsevik frakció egyes tagjai is, mint például Bogdanov, Bazarov, Lunacsarszkij – műveiben megkérdőjelezte a materializmus alapjait. Némelyek a lét és a tudat viszonyának összezavarásában odáig mentek, hogy egyesíteni akarták a marxizmust a vallással. Lunacsarszkij – akit Lenin tehetségéért, szellemességéért, műveltségéért egyébként nagyon kedvelt – 1908-ban megjelent, A vallás és a szocializmus című művében azt állította, hogy a tömegek nehezen értik meg a marxizmus „szigorú és hideg formuláit”, s hogy létre kell hozni egy új vallást, „a munka vallását”. A szociáldemokráciát pedig úgy tüntette fel, mint „új, nagy vallási erőt”.

Lenin az ilyen és hasonló, „istenépítésnek” nevezett elméletekről úgy vélekedett, hogy mindez a forradalom „kétségbeesett és fáradt” kispolgári útitársainak az ideológiája. Tisztában volt azonban azzal is, hogy táptalajuk nemcsak a vesztett csata utáni csalódottság és kiábrándultság, hanem az a bizonytalanság is, amelyet a filozófusok századunk elején a természettudományos világkép rohamos átalakulása miatt éreztek. Hiszen ekkoriban kezdődött a fizika forradalma. Lenin nyomban felfigyelt rá: mekkora veszélyeket rejteget a világnézeti zűrzavar a forradalmi mozgalom szempontjából. Egyszersmind megértette és átérezte annak szükségességét is, hogy a természettudományok új eredményeit a marxista, dialektikus materializmus filozófiájával egybevesse, filozófiailag feldolgozza, általánosítsa.

Mindig is erős érdeklődés élt benne a filozófia iránt. Fiatalon alapos filozófiai műveltséget szerzett, és most megint szenvedéllyel vetette magát a munkába. Reggeltől estig Genf, Párizs, London könyvtárait bújta – külön azért ment néhány hétre Londonba, hogy a British Museumban dolgozzék -, kétszáznál több könyvet, cikket tanulmányozott át. E nagy munka terméke a Materializmus és empíriokriticizmus című könyv, melyet Lenin 1908 tavaszán kezdett írni, és kéziratát novemberben már el is küldte Oroszországba, kiadásra.

A természettudományos világkép, melyet Lenin a Materializmus és empíriokriticizmus megírásakor ismert, azóta ismételten átalakult, megváltozott. A változások nem cáfolták meg azonban a dialektikus materializmus filozófiai alapelveit, melyeket Lenin ebben a műben megvédelmezett. És még tanulságosabb a könyv módszertani szempontból. Azt a kötelezettséget hagyta a későbbi marxistákra, hogy mindenkor élénken figyeljék, alaposan tanulmányozzák, és marxista módon dolgozzák fel a tudományok újabb és újabb eredményeit.

Ez alól – figyelmeztet a lenini példa – sem a gyakorlati, politikai munka özöne, sem a mindennapi élet ezernyi gondja-baja nem adhat felmentést. Hiszen Leninnek ez idő tájt mindkettőből bőségesen jutott. Tovább folytatta vitáit a likvidátorokkal és otzovis-tákkal. Némelyeket, mint például – nagy örömére – Lunacsarszkijt, sikerült meggyőznie, mások egyre jobban eltávolodtak tőle. Ebben az időben különösen sokat viaskodott Trockijjal, aki hol a likvidátorok, hol az otzovisták álláspontjához közeledett, de mindenképpen a lenini irány ellenlábasa volt.

Szerkesztette a Proletarij című újságot (nagy részt vállalva a külföldi kiadásnak, az illegális hazaszállításnak az iszkrás időknél is nehezebb aprómunkájából), 1910 végétől pedig segítette a Pétervárott nagy nehézségek árán kiadott Zvezda (Csillag) című legális, bolsevik hetilapot, mely neki is több mint ötven kisebb-nagyobb cikkét közölte. Ebben az időben lépett vezetőként a nemzetközi munkásmozgalom porondjára. A Nemzetközi Szocialista Irodában – az európai szociáldemokraták szervezetében – az OSZDMP képviselőjeként védelmezte a különböző országok baloldali szocialistáit.

És életkörülményei e hihetetlen mennyiségű munka közben nem voltak sem nyugodtak, sem kiegyensúlyozottak. 1908 végén Párizsba költöztek. Párizsi éveikre Krupszkaja úgy emlékszik vissza, mint életük legnyugtalanabb, legzűrzavarosabb időszakára, „Párizs olyan város, hol igen kellemetlen és igen fárasztó az élet annak, aki csak szerény anyagi eszközökkel rendelkezik” – írta Lenin egyik levelében. Márpedig az ő anyagi eszközeik ebben az időben a szerénynél is szerényebbek voltak. Szűkös cikkhonoráriumokból, fordításokból éltek. Lakásukban alig volt pár darab bútor, s mint korabeli emigránsok megjegyezték, „inkább diáktanyához, semmint családi otthonhoz hasonlított”. Ez azonban csak a lakás szegényes, szűkös berendezésére vonatkozott. A „bohém” rendetlenséget – sok emigránstól eltérően – Lenin nem tűrte maga körül. „Szerette a rendet – emlékezik vissza lakásukra Mescserjakov a dolgozó- és hálószobájában mindig makulátlan rend volt… Ha rágyújtottak a szobájában – bár akkor még nem volt tilos dohányozni a jelenlétében homlokát ráncolta, kinyitotta az ablakot, és általában látszott rajta, hogy nagyon nem tetszik neki a dolog…”

Lenin biciklin járt a távol fekvő könyvtárakba, ami már az akkori párizsi forgalomban is fárasztó dolog volt. (A gondolataiba mélyedt kerékpározót két ízben is érte a párizsi utcán kisebb baleset.) Szegényesen étkeztek. Krupszkaja mosolyogva emlékezik arra, hogy amikor Krakkóba költözvén, lakásukat egy lengyel karmesternek adták át, a karmester nem győzte faggatni Lenint a háztartási dolgokról. „…»És a libahús mibe kerül? És a borjúhúsnak mi az ára?« Iljics nem tudta, mit válaszoljon. Libahús? Borjúhús?… Neki nem sok dolga akadt a háztartással, de én sem tudtam semmit mondani a libáról és a borjúhúsról, mert Párizsban sem ezt, sem azt nem ettünk, a lóhús és a saláta ára iránt viszont a karmester nem érdeklődött.” A legnagyobb takarékosság mellett is nehéz helyzetbejutottak időnként. „Magamról csak annyit, hogy keresetre van szükségem. Különben egyszerűen éhen pusztulunk! Pokoli a drágaság, s nincs miből élnünk” – írta Lenin valamivel később egyik elvtársának.

De még az anyagi gondok voltak a legcsekélyebbek. Állandóan aggódnia kellett Oroszországban maradt elvtársaiért, hozzátartozóiért. Testvérei felváltva – néha ketten is egyszerre – hol börtönben, hol száműzetésben voltak. Édesanyjának (a saját helyzetét gyakran megszépítve) egymás után írta a megnyugtató leveleket: „Drága Anyuska! A napokban írtam neked Manyácska meg Anyuta letartóztatásával kapcsolatban. Szeretnék még beszélni veled. Félek, hogy most túlságosan magányosnak érzed magad… Kérlek, írj néhány szót, drágám, hogy tudjam: egészséges vagy-e, és hogy érzed magad – van-e valami újság; vannak-e ismerőseid Szaratovban? Talán ha gyakrabban írunk egymásnak, mégsem fogsz annyira szomorkodni…”

Párizs abban az időben tele volt börtöntől, kínzásoktól megviselt, a vereség miatt kétségbeesett orosz politikai emigránsokkal, „…szünet nélkül jöttek újabb és újabb emberek, akik a cári kormány eszeveszett üldözése elől menekültek; elnyűtt, tönkrement idegzetű emberek, akiknek nem volt sem perspektívájuk, sem egy lyukas garasuk, és Oroszországból sem várhattak segítséget” – írja Krupszkaja. Lenin, felesége és barátaik segítettek ezeknek az embereknek elhelyezkedni. Nem volt könnyű: sokan a szó szoros értelmében éheztek. Voltak, akik súlyos betegen érkeztek – ezeket emigráns és francia szocialista orvosokhoz vitték, segélyeket szereztek számukra. Voltak, akik lelkileg roppantak össze: egymást követték az oktalan civódások. Akadt, aki inni kezdett, s olyan is, akit az öngyilkosságról kellett lebeszélni. (Lenin feljegyezte: néhány esetben nem sikerült.) Egy-két elvtárs az oroszországi szenvedésektől meg a párizsi nyomortól megtébolyodott…

Lenin intézkedett, szervezett, minden módon megpróbált segíteni azokon, akik nehéz helyzetbe kerültek. Berlinbe például így írt egyik örmény ismerősének:

„Nem tudom, tudomására jutott-e a szomorú hír közös barátunkról, Szűrén Szpandarjanról, akinek révén Berlinben megismerkedtünk. Szpandarjant Bakuban letartóztatták. Felesége azt írja Szpandarjan apjának, hogy nincs, aki gondoskodjék róla, ágya sincs, semmije sincs. Nincs, aki tejet stb. vinne be neki. Szpandarjan apja azt mondta nekem, hogy Bakuban sok ismerőse van, és hogy írt egyiknek. Hogy miért csak az egyiknek, nem tudom.

Szpandarjan apja itt él (Hotel Nicole, 19. Rue Pierre Nicole, Paris). Nagyon betegnek és öregnek látszik. Fia megígérte neki, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy pénzt küldhessen neki Bakuból – de letartóztatása miatt nem küldhetett. Az apa pénz nélkül van, lakásából ki akarják tenni. Helyzete igen szomorú, sőt kétségbeejtő.

Mi egy kis kölcsönnel kisegítettük. De mégis elhatároztam, hogy írok Önnek. Ön valószínűleg ismeri Szpandarjan ismerőseit és barátait Bakuban meg Párizsban. Szpandarjan apja nemegyszer küldött leveleket úgy, hogy elfelejtette megcímezni őket. Ezért nagyon félek, hogy nem jutnak el levelei Bakuba. Ismer Ön valakit Bakuban, akinek írhatnánk Szurenról, és akit megkérhetnénk, hogy törődjön vele? Továbbá, ha vannak közös ismerőseik, igen fontos volna törődni az apával is. Azt mondják, hogy gazdag fia van Jekatyerinodarban. Jó lenne, ha erélyes hangon írna neki, hogy küldjön minél több pénzt az apjának, hogy az rendezhesse adósságait, és elutazhasson.

Remélem, hogy Ön a két Szpandarjan érdekében mindent megtesz, ami módjában áll, és erről néhány sorban értesít…”

A sok gond hihetetlenül zaklatottá tette a légkört. És Lenin mégis roppant önfegyelemmel, kitartóan dolgozott. Ahogy mondta: „szigorú életrendet” épített ki magának. Reggel nyolckor kelt, elment a Nemzeti Könyvtárba, délután kettőkor tért haza. Otthon is tovább dolgozott. Krupszkaja nagyon vigyázott, hogy lehetőleg ne sokat zavarják. Bár akkoriban rengetegen fordultak meg náluk.

Mert Lenin folytatta pártépítő-pártszervező munkáját. 1910-ben összehívták Párizsban az OSZDMP Központi Bizottságát, ahol – háromhetes vitában – megpróbálták a különböző frakciókat egyesíteni. A határozatokban létre is hoztak valami megegyezésfélét, a gyakorlatban azonban kevés eredményre jutottak. Lenin ekkor minden figyelmével az „egyszerű szociáldemokraták” felé fordult. „Utálatos dolog ezeknek az anekdotába illő eseményeknek, ennek a civakodásnak és botránynak, ennek a gyötrődésnek és »váladéknak« a kellős közepében csücsülni, és mindezt közvetlen közelből figyelni – írta Gorkijnak. – De ez a hangulat nem uralkodhat el rajtunk. Az emigrációs élet százszor nehezebb most, mint a forradalom előtt. Az emigráció és a civakodás elválaszthatatlan egymástól. De a civódás nem számít; kilenctized része külföldön játszódik le: a civódás csupán afféle járulék. A párt, a szociáldemokrata mozgalom viszont a mostani helyzet minden pokoli nehézsége közepette is szüntelenül fejlődik… és a szociáldemokrácia egésze nyíltan és becsületesen leküzdi ezeket a válságokat.”

1911-ben a Párizs környéki Longjumeauban pártiskolát szerveztek, ahová Oroszországból főként munkásokat hívtak. Az iskolát orosz falusi tanítók tanfolyamának álcázták. (Csodálkoztak is a Párizs környéki kispolgárok: milyen meggyötörtek, és milyen szegényes külsejűek, jó időben mezítláb járnak az orosz falusi tanítók.) A pártiskolán Lenin tartott előadássorozatot politikai gazdaságtanból, valamint az agrárkérdésről, a szocializmus elméletéről és gyakorlatáról. Ezenkívül párttörténeti, jogi, irodalmi előadássorozatok és szemináriumok voltak, továbbá gyakorlati foglalkozás a lapszerkesztés technikájából.

Az emigráció nyomasztó légköre lassan oldódni kezdett. Mindenekelőtt azért, mert Oroszországban új forradalmi fellendülés kezdődött. Már 1910 közepétől szaporodtak,1911-től 14-ig, a háború kitöréséig pedig évről évre ugrásszerűen növekedtek a sztrájkok. És a sztrájkok háromnegyed része már1912-ben politikai jellegű volt.

A forradalmi fellendülés láttán, Lenin javaslatára, 1912 elején összehívták az OSZDMP konferenciáját Prágában. Lenin nem akart szakadást: valamennyi szociáldemokrata csoport képviselőit meghívták a konferenciára. A likvidátor mensevikek azonban nem mentek el. Lenin nem esett kétségbe emiatt. „Ma élethalálharcról van szó, s a siránkozások, a panaszkodások semmit sem érnek” – mondta. Majd megállapította: „Két pártunk van, ez tény; létük az orosz valóságban gyökerezik.”

A konferencia jóváhagyta Lenin taktikai irányvonalát: a legális és illegális tevékenység egybekapcsolását. Megállapítva az újabb forradalmi fellendülés tényét, megerősítette, hogy a cél most: a cárizmus megdöntése, a demokratikus forradalom véghezvitele, a köztársaság megvalósítása. „Végre sikerült – a likvidátor söpredék ellenére – újjáteremteni a pártot. Remélem, velünk együtt örül ennek” – írta Lenin Gorkijnak.

Nem sokkal ezután a Léna folyó menti aranybányákban nagy tüntetés volt: a munkások a korábbi sztrájkokban letartóztatott társaik szabadon bocsátását követelték. A katonaság a tömeg közé lőtt: 270 tüntetőt megöltek, 250-et megsebesítettek. Válaszul egész Oroszországban tömegsztrájkok és diákzavargások törtek ki. Ezeket katonai zendülések követték, melyeket tömeges kivégzésekkel igyekeztek elfojtani, ami újabb szolidaritási sztrájkokat váltott ki.

Lenin 1912 nyarán elhagyta Párizst, s hogy közelebb legyen Oroszországhoz, Krakkóban telepedett le. (Lengyelországnak ez a része osztrák fennhatóság alatt állt.)

Krakkóban, majd – Krupszkaja betegsége miatt – a közeli Poroninban éltek egészen az első világháború kitöréséig.

Amikor tartózkodási engedélyt kért, Lenint mint külföldit kihallgatták a rendőrségen. Arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozása, és miből él, ezt válaszolta: „Egy pétervári orosz demokratikus lap, a Pravda s egy Párizsban megjelenő orosz lap, a Szocial-Demokrat tudósítója vagyok, s ez megélhetésem forrása.”

Lenin nemcsak ebben az esetben vallotta magát újságírónak. Valahányszor kérdőívet kellet kitöltenie, a „főfoglalkozása” rovatba mindig, még államfő korában is, ezt írta: lityerator – amit néha hibásan „irodalmárnak fordítanak magyarra, holott valódi jelentése: publicista, esetleg: közíró.

1912-ben pedig ismét nagyon sokat foglalkozott a sajtóval. Az év tavaszán ugyanis az orosz szociáldemokraták nagy eredményt értek el: sikerült legális napilapot kiadniuk. Ez a lap a Pravda, mely azóta is (a háborús kényszerszünetet leszámítva) a bolsevikoknak, majd később a Szovjetunió Kommunista Pártjának a központi lapja. Munkás-tömeglapnak készült, széles körű levelező- és terjesztőhálózattal. Eleinte 30-40 000 példányban jelent meg, az első világháború kitöréséig elérték a 60 000-es példányszámot. (A Pravda ma a világ egyik legnagyobb újságja: példányszáma meghaladja a tízmilliót.)

Lenin rendkívüli fontosságot tulajdonított a Pravdának, és kezdettől a legszenvedélyesebben részt vett munkájában. Szinte minden számba írt: cikket, jegyzetet, tudósítást stb.; a legtöbb számban több írása is megjelent. A pétervári szerkesztőséggel többször vitázott is, különösen, ha cikkei élét tompították, ha elhagyták az erősebb, vitatkozó részeket. Olminszkijnak, a szerkesztő bizottság egyik vezető tagjának például ezt írta: „Mióta árt egy napilapnak, ha dühös hangon ír arról, ami rossz, ami ártalmas, ami helytelen?… Ellenkezőleg, kollégák, higgyék el, ellenkezőleg. Aki düh nélkül ír arról, ami ártalmas, az unalmasan ír.”

Nagy figyelemmel olvasgatta a közlés előtt hozzá eljutott írásokat, s különös élvezettel a munkásolvasók leveleit. „Milyen egyszerűen és jól tudnak írni – mondta gyakran, egyik akkori munkatársának visszaemlékezése szerint. – Minél közelebb a köznyelvhez, annál jobb! Nem számít, hogy a szerző olyan oldalról közelíti meg a kérdést, és olyan kifejezéseket meg érveket használ, amelyek a magunkfajtának eszébe sem jutnának. Annál jobb! Fő, hogy a lényeget illetően legyen helyes.”

Kapcsolata Oroszországgal különben is élénk volt. Az akkori Galícia osztrák és orosz fennhatóság alatt álló részei közt viszonylag könnyű volt a közlekedés. Leninéknél jöttek-mentek az orosz szociáldemokraták. A szokott módon, szerényen, csendesen éltek. Nagyokat sétáltak – Zinovjev el is nevezte Lenint, Krupszkaját és néhány barátjukat a „sétálók pártjának”. Lenin ismét sok szépirodalmat olvasott. És most is rengeteget dolgozott. Kétéves lengyelországi tartózkodása alatt, álneveken és a saját nevén, a legális és illegális sajtóban több mint négyszáz cikket, tanulmányt írt. Az oroszországi forradalmi mozgalom helyzetén és feladatain kívül elsősorban a fenyegető háború foglalkoztatta, a háború jellegét vizsgálta, és igyekezett meghatározni a szociáldemokraták állásfoglalását a háborúhoz. Már azon is törte a fejét: milyen új viszonyok fognak kialakulni Oroszországban a különböző nemzetiségek között, ha az elkerülhetetlen háború polgárháborúvá változik. Ezen a szálon elindulva kezdte tanulmányozni a nemzeti kérdést általában.

1914 tavaszán egy lengyel újságíró interjút készített Leninnel a háborús veszélyről.

„Ön várja a konfliktust? – kérdezte az újságíró.

– Nem, én ezt nem akarom – tiltakozott Lenin. – Miért is akarnám? Minden tőlem telhetőt el fogok követni azért, hogy útját álljuk a mozgósításnak és a háborúnak. Nem akarom, hogy a proletárok milliói kénytelenek legyenek egymást irtani, hogy nekik kelljen megkeserülniük a kapitalizmus esztelenségét. Ebben a tekintetben nem lehet félreértés. Más dolog objektíve előre látni a háborút, s ha e nagy szerencsétlenség bekövetkezik, a lehető legnagyobb mértékben felhasználni. S teljesen más dolog akarni a háborút, s ennek érdekében dolgozni.”

A háború, melyet Lenin évek óta elkerülhetetlennek látott, 1914. augusztus 1-én tört ki. Oroszországban erőteljes forradalmi fellendülést szakított félbe. Azon a nyáron már nagyszabású politikai sztrájkok voltak. Májusban Bakuban általános sztrájk tört ki. Július 7-én Pétervárott 130 000-en sztrájkoltak. Pétervár, Baku és Lódz utcáin barikádokat emeltek. Mindennek hosszú időre véget vetett a háború.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

 

Az erkölcs, mint a társadalmi tudat formája – művészet, tudomány

A szocializmus tudományosan szervezett társadalmi forma, amelynek célja az emberiség számára az emberi jogok biztosítása. Az emberi jogokat a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” elvének megvalósítását a felsőbbrendűség megszüntetését a polgári „demokrácia” nem valósíthatja meg, mert az embervásárt, ami a kapitalizmus velejárója nem tudja elkerülni, bármilyen törvényeket is hozhat. Ha van gazda és szolga, akkor nincs demokrácia. A társadalomtudomány igazolja, hogy a termelőerők fejlődésével eljuthat az emberiség az emberséges világba, a szocializmusba, majd a kommunizmusba. Mivel ez már ismert, ezért a művészeknek és a tudósoknak szent kötelessége ezt figyelembe venni és így alkotniuk, mert nagyon sok szenvedéstől menthetik meg a föld népeit.

… A művészet az erkölcstől és a társadalmi tudat többi formájától eltérően, különleges módon tükrözi az emberek társadalmi létét.
… A művészi megjelenítés a valóság tükrözésének specifikusan művészi formája.
… A haladó művészetnek, éppen úgy, mint a haladó erkölcsnek is, általános törvényszerűsége a néppel való kapcsolat, a nép szolgálata. Az igazi művészet azt a társadalmi és emberi eszményt szolgálja, amely a valóságból, a nép életéből fejlődik ki.
… Az a harc, amelyet ezért az eszményért, a nép boldogulásáért, haladásáért vívunk — szép is és egyszersmind erkölcsös is. Ez a harc lelkesít bennünket, és meghatározza magatartásunkat.
… A művész nem lehet szavakban a magasrendű erkölcs hirdetője, ha az életben a pénzszerzési szenvedély, a karrierizmus stb. rabja.
… A haladó művészet, történelmi fejlődésének minden egyes szakaszában az illető kor magasrendű erkölcsi követelményeinek szolgálatában állt, valamilyen formában mindig a helyes életszemléletre tanított. A művészet erkölcsi hatása rendkívül nagy.
… A realista, haladó művészet legjobb hagyományai — az igazságszeretet, az eszmeiség, a mesterségbeli tudás — új, magasabb fejlődési fokot ért el a szocialista művészetben. A szocialista realizmus művészete, melynek megalapítója Makszim Gorkij, a nagy orosz író, a marxista—leninista világnézetre támaszkodik. Ez a világnézet lehetővé teszi a művész számára, hogy alaposan megismerkedjék a társadalmi fejlődés törvényeivel, és megmutatja az emberiségnek az egyedüli helyes utat, a kizsákmányolástól és az elnyomástól való megszabadulás útját.
… A szovjet nép, a Kommunista Párt minden szovjet művésztől elvárja, hogy a valóságot híven ábrázoló, magas eszmei és erkölcsi színvonalon álló, formailag tökéletes alkotásokat hozzon létre, s hogy nagy erkölcsi felelősségtudattal dolgozzon.
… A szovjet művészet felemeli és nemesebbé teszi az embert, arra neveli, hogy hű legyen szocialista hazájához, a kommunizmus, a béke, a népek közötti barátság nagy eszméihez, s gyűlölje a reakció és a háború erőit. A szovjet művészet dicsőíti a szovjet emberek egymást segítő nagyszerű alkotó munkáját, nemes lelkűségét és erkölcsi szépségét. A szovjet művészet legkedveltebb hősei a nép fiai, az új élet építői.
… A Szovjetunió művészete által feltárt szépség a kommunizmusért harcoló nép alkotó munkájának szépsége, a haza védelmében végrehajtott nagyszerű hőstettek szépsége, azoknak az új, igazán emberi kapcsolatoknak a szépsége, amelyeket a nagy Kommunista Párt vezette szovjet nép alakít ki hazájában.
… A dolgozók kommunista nevelését szolgáló szovjet művészet minden erejével küzd a szovjet emberek tudatában megbúvó kapitalista csökevények, a burzsoá, egoista erkölcs maradványai ellen, a nacionalizmus, a kozmopolitizmus, a züllesztő burzsoá kultúra előtti hajbókolás ellen.
… A szovjet művészet arra hivatott, hogy eleven, életvidám, hazájához hű ifjúságot neveljen, amely hisz a kommunizmus győzelmében, nem retten vissza az akadályoktól, s le tud küzdeni bármilyen nehézséget.
… a marxista társadalomtudomány, amely pontosan tükrözi a társadalom objektív fejlődéstörvényeit, nemes célt szolgál, olyan célt, amely a történelem objektív menetéből következik: a dolgozók felszabadítását az elnyomás és a kizsákmányolás alól. … a marxista tudomány az erkölcs számára tudományos alapot biztosít. Ezért a marxista társadalomtudomány által használt erkölcsi ítéletek nem önkényesek, nem fantasztikusak, hanem az objektív igazságnak megfelelőek, vagyis tudományosak.
… Az osztálytársadalmak történetében az uralkodó osztályok mindig csak annyiban tűrték meg és ösztönözték a természetről szóló objektív ismeretek fejlesztését, amennyiben azok megfeleltek érdekeiknek.
… A proletariátus tudományos ideológiája és tudományosan megalapozott erkölcse ezzel szemben semmiféle határt sem szab a természettudomány fejlődésének.
… A tudomány célja a nép szolgálata, az emberek életének jobbá tétele. Az igazi tudós az igazság harcosa, ellensége az uralkodó kizsákmányoló osztályok által terjesztett mindenfajta hazugságnak és előítéletnek.
… A szocialista társadalom tudományos alapon szervezi meg a társadalmi termelést és a termékek elosztását, hogy növelje a tömegek anyagi jólétét, és emelje kulturális színvonalukat.

***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)
Az erkölcs kapcsolata a művészettel és a tudománnyal

Az erkölcs bizonyos történelmileg meghatározott erkölcsi fogalmak, elvek és normák szempontjából vizsgálja az emberek magatartását. A művészet, amely az emberek társadalmi létét, az emberek életét a maga sokoldalú megnyilvánulásaiban tükrözi, lehetővé teszi, hogy megértsük nemcsak az emberi élet erkölcsi oldalát, az emberek morális kapcsolatait, hanem a köztük fennálló egyéb kapcsolatokat is. A művészet az erkölcstől és a társadalmi tudat többi formájától eltérően, különleges módon tükrözi az emberek társadalmi létét. A művészet nem fogalmakban (erkölcsi fogalmak, normák, szabályok stb.) tükrözi az emberek társadalmi létét, hanem művészi formákban, amelyek közvetlen érzeteket, bizonyos emóciókat kelthetnek. A művészi megjelenítés a valóság tükrözésének specifikusan művészi formája. Az élet tükrözésének ez a formája megismertet bennünket az emberek társadalmi létével, a természethez, a társadalomhoz, embertársaikhoz való viszonyával, és igen nagy hatással van az emberekre, nagymértékben hozzájárul különféle nézetek, érzelmek, jellemvonások, erkölcsi tulajdonságok stb. kialakításához.

A tükrözött valóság területének és a tükrözés formájának különbözőségével függ össze az emberi cselekvés és magatartás megítélésének különféle módja is. Ez a megítélés a művészetben az esztétikai, az erkölcsben az etikai normákra támaszkodik. Az esztétikai megítélés a szép képzetéből, az etikai megítélés az erkölcsös és a magasztos képzetéből indul ki. Amikor rámutatunk az erkölcsnek és a művészetnek ezekre a megkülönböztető vonásaira, látnunk kell azt a mély belső kapcsolatot is, amely a társadalmi tudat e formáit összefűzi.

A haladó művészetnek, éppen úgy, mint a haladó erkölcsnek is, általános törvényszerűsége a néppel való kapcsolat, a nép szolgálata. Az igazi művészet azt a társadalmi és emberi eszményt szolgálja, amely a valóságból, a nép életéből fejlődik ki. A művész az élet különböző megnyilvánulásainak ábrázolásakor mintegy összeveti az ábrázolandó jelenséget az emberi életideálról alkotott elképzelésével. Fontos, hogy a művész ideálja a fejlődő valóság helyes megértésére támaszkodjék. Nem alkothatunk helyes fogalmat az ideálról, az eszményről, ha nem tanulmányozzuk elmélyülten a fejlődő valóságot, annak törvényszerűségeit, tendenciáit.

Amikor a művész képzelőereje segítségével létrehozza alkotásait, amelyek arra hivatottak, hogy alaposabban és jobban megértessék az élet igazságát, s hogy az egyes emberi alakokon keresztül elénk tárják valamely kor jellemző típusait, ezzel saját társadalmi és emberi eszményének megjelenítésére törekszik. Megmutatja azt, ami az életben elavult, és azt, ami fejlődőben, kialakulóban van, vagyis azt, amié a jövő.

A társadalmi eszmény, a tökéletes társadalmi berendezkedésről és a tökéletes emberről alkotott fogalom a szép fogalmának a lényege. De ugyanez a társadalmi és emberi eszmény egyben az adott korszak legmagasabbrendű erkölcsi ideálja is, a jó ideálja. Az a harc, amelyet ezért az eszményért, a nép boldogulásáért, haladásáért vívunk — szép is és egyszersmind erkölcsös is. Ez a harc lelkesít bennünket, és meghatározza magatartásunkat.

Kant etikájának és esztétikájának (ennek a burzsoá értelmiség körében meglehetősen elterjedt tanításnak) a hívei éles határvonalat húznak a művészet és az erkölcs, az esztétika és az etika közé, kiküszöbölik a művészet területéről mind az objektív megismerés elemét, mind pedig a morális elemet, és ami a szépet illeti, mint pártos ítéletet helytelenítenek minden olyan ítéletet, amelyhez „érdek” fűződik. Ezzel megfosztják a művészetet eleven lelkétől — eszmei tartalmától, amely az objektív valóságban, az emberek munkatevékenységében, létfontosságú érdekeikért, az emberhez méltó életért vívott harcukban gyökerezik.

A jó és a szép a művészetben csak akkor lehet összhangban, ha összhangban van a művész egyéniségében is. A művész nem lehet közömbös szemlélője annak a küzdelemnek, amely egy magasztos társadalmi eszmény megvalósításáért folyik. A művész nem lehet szavakban a magasrendű erkölcs hirdetője, ha az életben a pénzszerzési szenvedély, a karrierizmus stb. rabja. A művész igaz ember kell hogy legyen, aki harcol az újért, építi az újat, tanít másokat.

A haladó művészet, történelmi fejlődésének minden egyes szakaszában az illető kor magasrendű erkölcsi követelményeinek szolgálatában állt, valamilyen formában mindig a helyes életszemléletre tanított. A művészet erkölcsi hatása rendkívül nagy. Aligha lehet kétséges, hogy Csernisevszkij erkölcselmélete azért volt oly nagy hatással az ifjúságra, és azért vált annyira veszedelmessé az önkényuralmi Oroszország uralkodó körei számára, mert Csernisevszkij a maga elméletét művészi eszközökkel, Rahmetov, Lopuhov, Vera Pavlovna és más, az életben már megjelent új embertípusok művészi ábrázolása útján fejtette ki. Jól tudjuk azt is, milyen erkölcsi hatást gyakorolnak az emberekre a szépirodalmi alkotások, így Gorkij „Az anya”, Osztrovszkij „Az acélt megedzik”, Furmanov „Csapajev”, Fagyejev „Az ifjú gárda”, Polevoj „Egy igaz ember” című regénye és más művek.

Csernisevszkij abban látta a művészet morális jelentőségét, hogy a művész mindannak ábrázolásával, ami az embert a valóságban érdekli, ítélőszéket tart az ábrázolt jelenségek fölött. Csernisevszkij úgy tekintette a művészetet, mint az ember erkölcsi megnyilatkozásainak egyik fajtáját. A művészet hatalmas erkölcsi jelentőségéről vallott nézeteit magáévá tette az egész haladó esztétika, a különböző művészeti ágak valamennyi haladó képviselője.

„Az irodalom célja az — írta Gorkij —, hogy segítse az embert önmaga megértésében, növelje az ember önbizalmát, serkentse az igazság keresésére irányuló törekvését, harcoljon a középszerűség ellen, megtalálja az emberekben a jót, felgyújtsa lelkűkben a szégyen, a harag és a merészség lángját, s mindent megtegyen, hogy az emberek lelkűkben erősekké váljanak, és életüket átszellemíthessék a szépség szent szellemével”²⁷.
²⁷ Gorkij Művei. 2. köt. Moszkva 1949. 195. old. (oroszul).

Az irodalom feladatainak ebben a megfogalmazásában a nagy proletáríró összekapcsolja az irodalom ismeretelméleti, esztétikai és erkölcsi jelentőségét.

„Erkölcsi ítéletek nélkül nincs irodalom — írja kortársunk, Howard Fast, a kiváló amerikai író —; s akár észreveszi a művész, akár nem, az erkölcsi ismérvek alkotják azt a cementet, amellyel egymáshoz rögzíti az élet széles panorámájából vett különálló tényeket”²⁸.
²⁸ Novij Mir. 12. sz. 1950. 229. old. (oroszul).

De ismételten le kell szögeznünk, hogy a művészet erkölcsi hatása az élet tükrözésének sajátos művészi eszközeivel, a tipikusnak művészi ábrázolásával, a pozitív hős vagy a negatív szereplő művészi alakjának kiélezésével érhető el.

A művészet nem lehet csupán a politikai és erkölcsi eszmék tanításának szemléltető módszere, „gyönyörködtető” didaktikai vezérfonal. Ha az eleven, élettől duzzadó és színpompás képet elvont szólamokkal helyettesítjük, ha leszállítjuk a művészi színvonalat, ezzel csökkentjük a műalkotásnak a társadalomra gyakorolt morális hatását is.

Mélységesen hibásak és károsak a különböző rendű és rangú burzsoá esztéták elgondolásai, akik a művészetnek a valóságtól való elfordulását hirdetik, s nem kevésbé hibásak és károsak azoknak a „marxistáknak” a nézetei, akik elismerik ugyan a művészetnek a társadalmi élettől való függőségét, de tagadják a művészet aktív szerepét s a társadalomra gyakorolt eszmei és morális hatását.

Valójában a kérdés csupán az, hogy valamely művészeti alkotás milyen eszmei és erkölcsi hatást gyakorol az emberekre, hogy a művész vagy a költő milyen eszméket fejez ki alkotásában, mi az, ami megragadta figyelmét a valóság területén, mi az, amit helyesel, és mi az, amit rosszall. Régóta tudjuk, hogy a reakciós eszmék hirdetése vagy az eszmeietlenség tönkreteszi a művészetet, megfosztja mind ismeretelméleti, mind pedig erkölcsi és esztétikai jelentőségétől. Az a művész vagy író, akit nem lelkesítenek nagy társadalmi eszmék, aki nem állítja művészetét a nép, a haladás szolgálatába, az nem tud az emberek értelméhez és szívéhez szóló, igazán művészi alkotásokat létrehozni.

Az apolitikus, amorális művészet segítségével a reakciós osztályok elvonják a tömegeket a politikai harctól, és demoralizálják őket. Lenin rámutatott a pénzeszsáktól függő „művészet” dekadenciájára és demoralizáló hatására, leleplezte a burzsoá íróknak, művészeknek és színészeknek a művészet abszolút szabadságát hirdető szónoklatait, az osztályoktól és pártoktól független művészetről hangoztatott szólamait. „Független-e ön, író uram, polgári kiadójától? polgári közönségétől, amely azt kívánja öntől, hogy pornográfiát nyújtson szóban és képben, s prostitúciót a «szent» színművészet «kiegészítéseként»?”²⁹ —írta.
²⁹ Lenin Művei. 10. köt. Szikra 1954. 35. old.

Az a művészet, mely a kizsákmányoló osztályoknak a tömegek szellemi gúzsbakötését célzó korlátolt, hazug és képmutató erkölcsi tanait hirdeti, nem lehet igazi művészet. A silány eszmei tartalom szegényes művészi kifejezőeszközökkel párosul. Ez jellemző például azokra az „épületes” festészeti és irodalmi „alkotásokra”, filmekre stb., amelyeket a Vatikán képviselői, a mai imperialista reakció kiszolgálói gyártanak hatalmas mennyiségben a tömegek számára. Az uralkodó osztály céljának megfelelően ezek az „alkotások” nem a nép erkölcsi és esztétikai nevelését, hanem a nép szellemi züllesztését szolgálják.

Lenin rámutatott arra, hogy az igazán szabad művészet nem az unatkozó és az elhájasodástól szenvedő „felső tízezret” szolgálja, hanem a dolgozók millióit és tízmillióit: az ország színe-virágát, erejét, jövendőjét. A haladó író vagy művész igazi alkotási szabadsága az élet helyes ábrázolásában, a népnek s a nép társadalmi igazságért vívott harcának becsületes szolgálatában rejlik.

A XIX. század klasszikus orosz irodalma, mely szoros kapcsolatban állt a néppel, hatalmas eszmei, esztétikai és erkölcsi befolyást gyakorolt a társadalomra. Ez az irodalom valóban „az élet tankönyve” volt minden haladó gondolkodású ember számára. Arra nevelte az embereket, hogy gyűlöljék a társadalmi igazságtalanságot, a kizsákmányolást és az elnyomást, hogy hívek legyenek hazájukhoz, s harcoljanak népük felszabadításáért. Megbélyegezte a jobbágytartók kegyetlen erkölcseit és ingyenélését, leleplezte az előttük térdet-fejet hajtó liberálisokat, megmutatta a kereskedők undorító kényuraskodását, a „kishivatalnokok” megfélemlítettségét és kicsinyes haszonlesését, az orosz és a nyugat-európai burzsoázia aljas kapzsiságát és mohóságát. „A tagadás ostorozó szavával” magasrendű erkölcsöt hirdetett, mely harcra hívott minden ellen, ami a társadalom előrehaladását akadályozta.

A „tagadás szava”, melynek mélyén a nép forró szeretete, a nép felszabadítására való törekvés rejlett, a földesúri, önkényuralmi rendszer ellen irányuló népi szabadságmozgalom növekedésével mind erőteljesebben csengett.

A nagy Puskin költészetének eszmei és erkölcsi jelentősége abban rejlik, hogy kifejezésre juttatta a népnek a szabadságról szőtt álmait:

Népem szívébe zárt, ott folytatódik éltem,
Mert ahhoz szólt dalom, mi benne nemesebb,
Mert zord napokban a szabadságról beszéltem
És szántam azt, ki elesett.

Nyekraszov a következő szavakkal fordul a művészethez:

Zsarnokok fejére átkaid
Sújtó vádját, féktelent,
Az Önzetlen munkának pedig
Hű bizalmat, végtelent.

Szaltikov-Scsedrin, a kiváló orosz szatíraíró így írt: „Irodalmi munkásságom lényege mindig a tiltakozás volt az önkény, a kétszínűség, a hazudozás, a kapzsiság, az árulás, az ostobaság stb. ellen”³⁰.
³⁰ Scsedrin Művei. „Pravda” kiadás. 9. köt. 438. old. (oroszul).

Lenin abban látta Lev Tolsztoj irodalmi munkásságának erkölcsi erejét, hogy kifejezésre juttatta a paraszti tömegek haragját és tiltakozását az elnyomásnak és a nyomornak az 1861-es reform következtében kialakult új viszonyai ellen.

De a haladó orosz irodalom és művészet nemcsak azért volt oly nagy hatással az emberek eszére és szívére, mert bírálta a fennálló rendet, mert gyűlöletre nevelt a nép elnyomói ellen. A haladó orosz irodalom ugyanakkor művészi formában ábrázolta a pozitív hőst, a nép érdekeinek és legjobb törekvéseinek kifejezőjét, akiben a nép legnemesebb erkölcsi vonásai öltenek testet. Osztrovszkij „Vihar” című drámájának Katyerinájában, Nyekraszov orosz nőalakjaiban, Csernisevszkij és más orosz írók műveinek hőseiben az orosz nép lelki és erkölcsi szépsége ölt testet, az írónak népébe, hazája boldog jövőjébe vetett hite jut kifejezésre.

Az elnyomással és a kizsákmányolással szembeni, a munkások és a parasztok embertelen munkakörülményei elleni tiltakozás hangot kapott az Októberi Forradalmat megelőző időszak haladó orosz művészetének valamennyi ágában. V. M. Garsin, ismert orosz író, „Festők” című elbeszélésében leírja, milyen lelki megrázkódtatáson megy át egy festőművész, aki megörökítette vásznán egy kazánkovács alakját. Szörnyű látvány a kazánban hétrét görnyedve álló emberi alak. A kimerültségtől szinte kihagy a lélegzete, kezével és mellével kénytelen kivédeni a kívülről jövő súlyos kalapácsütéseket (szegecselik a kazánt). A művész nézi alkotását, és így szól: „Elővarázsoltalak a fojtogató levegőjű, sötét kazánból, hogy látványod borzalommal töltse el ezt a tiszta, kimosakodott, gyűlöletes népséget… Üsd szíven őket, rabold el az álmukat, jelenj meg előttük mint kísértet! Öld meg a nyugalmukat, amiképpen megölted az enyémet…”

A haza és a nép iránt érzett igaz szeretettől áthatott realista orosz festészeti alkotások a társadalom lelkiismeretét ébresztgették, bemutatták az orosz nép nemes erkölcsi vonásait, nagyszerű szellemét és hatalmas erkölcsi erejét.

Rokonszenves, vonzó népi típusok elevenednek meg Repin, Szurikov, Vasznyecov, Prjanyisnyikov, Jarosenko, Szavickij és még sok más kiváló orosz festőművész különböző tárgyú festményein; a népi hősök ihlették alkotásra a nagy orosz zeneszerzőket: Glinkát, Csajkovszkijt, Muszorgszkijt, Borogyint, Rimszkij-Korszakovot stb. is.

A klasszikus orosz irodalomban és művészetben a maga teljességében jutott kifejezésre az esztétikának és az etikának, a szépségnek és az erkölcsi emelkedettségnek az igazi művészetet jellemző egysége. Az orosz művészet nagy mesterei kapcsolatban álltak a néppel, s így meg tudták benne találni ezt a szépséget és emelkedettséget, meg tudták látni a népben szunnyadó erőket — a haza újjászületésének zálogát. Feladatukat abban látták, hogy életre keltsék, fejlesszék ezeket az erőket.

A nagy orosz művészek alkotásaikkal bebizonyították, hogy a természetet is lehet úgy ábrázolni — sőt úgy is kell ábrázolni —, hogy az ne egyszerű utánzás és másolás legyen, s hogy a természet művészi ábrázolásával is lehet — sőt kell is — az emberek eszmei nevelését szolgálni. A természet megjelenítésével a festőművész vagy a költő hazaszeretetre, a nép szeretetére nevelheti az embereket, kifejezésre juttathatja erkölcsi és esztétikai eszményét.

Az elmondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a klasszikus orosz művészetnek óriási szerepe volt a nép eszmei és erkölcsi nevelésében, öntudatának fejlesztésében. Ez a művészet, Szerov kifejezésével élve, „a népi elemből” merítette erejét. Ez a művészet az igazság, a lelkiismeret és a szépség éltető forrásából táplálkozott, s ez a forrás a néptömegekben, a néptömegek szabadságharcában lelte eredetét. A XIX. századbeli orosz irodalom és művészet nagyjai harcos művészetet produkáltak, olyan művészetet, amely a nép legjobb eszményeit fejezte ki, és harcolt azok megvalósulásáért.

A realista, haladó művészet legjobb hagyományai — az igazságszeretet, az eszmeiség, a mesterségbeli tudás — új, magasabb fejlődési fokot ért el a szocialista művészetben. A szocialista realizmus művészete, melynek megalapítója Makszim Gorkij, a nagy orosz író, a marxista—leninista világnézetre támaszkodik. Ez a világnézet lehetővé teszi a művész számára, hogy alaposan megismerkedjék a társadalmi fejlődés törvényeivel, és megmutatja az emberiségnek az egyedüli helyes utat, a kizsákmányolástól és az elnyomástól való megszabadulás útját.

A szocialista művészet fejlődése elválaszthatatlan a szabadságmozgalom proletár szakaszától, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmétől, a szocializmus győzelmétől. A szovjet szocialista művészet a világon a leghaladóbb, a legmélyebb eszmei tartalommal telített művészet, a kommunista szellemű nevelés hatalmas fegyvere. A szovjet művészetnek nincsenek és nem is lehetnek más érdekei, mint a nép, az állam érdekei. A szovjet nép, a Kommunista Párt minden szovjet művésztől elvárja, hogy a valóságot híven ábrázoló, magas eszmei és erkölcsi színvonalon álló, formailag tökéletes alkotásokat hozzon létre, s hogy nagy erkölcsi felelősségtudattal dolgozzon.

A szovjet művészet alapvetően különbözik a burzsoá művészettől. A burzsoá-individualista morál mérgével megfertőzött reakciós burzsoá művészet eltompítja az emberek tudatát, elaltatja lelkiismeretüket, kiöli belőlük a társadalom iránti érdeklődést, demoralizálja őket. Ez a tartalmát tekintve reakciós művészet, amely az imperialista reakció rabló érdekeit szolgálja, mind jobban és jobban elkorcsosul. E művészet eszmei fegyvertárában megtaláljuk az embergyűlölő fajelméletet, a nacionalizmust, a kozmopolitizmust.

A reakciós burzsoá művészet kedvelt témája a kicsapongás és a bűnözés, „pozitív” hőse — a szadista és a gyilkos. Az ilyenfajta művészet felébreszti az emberekben a legalantasabb ösztönöket, s minden igyekezetével azon van, hogy az embert elállatiasítsa és az imperialista burzsoázia rabló terveinek engedelmes eszközévé tegye. A burzsoá uralom összeomlásához vezető társadalmi konfliktusok növekedésének korában a burzsoá művészetnek ugyanakkor a kilátástalan pesszimizmus, az élettől való elfordulás hirdetése, a halál dicsőítése is jellemző vonásává válik. A tőkés országok haladó művészei harcolnak a művészet elfajulása ellen, a nép érdekeit szolgáló realista művészetért.

A szovjet művészet felemeli és nemesebbé teszi az embert, arra neveli, hogy hű legyen szocialista hazájához, a kommunizmus, a béke, a népek közötti barátság nagy eszméihez, s gyűlölje a reakció és a háború erőit. A szovjet művészet dicsőíti a szovjet emberek egymást segítő nagyszerű alkotó munkáját, nemes lelkűségét és erkölcsi szépségét. A szovjet művészet legkedveltebb hősei a nép fiai, az új élet építői.

A Szovjetunió művészete által feltárt szépség a kommunizmusért harcoló nép alkotó munkájának szépsége, a haza védelmében végrehajtott nagyszerű hőstettek szépsége, azoknak az új, igazán emberi kapcsolatoknak a szépsége, amelyeket a nagy Kommunista Párt vezette szovjet nép alakít ki hazájában.

A szovjet íróknak és művészeknek minden lehetőségük megvan arra, hogy műveikben a legteljesebben kifejezzék a szép és az erkölcsös egységét, hiszen a szovjet emberek élete tele van nemes erkölcsi vonásokkal és szépséggel. A történelmi tapasztalat megmutatja, mennyire tarthatatlan Franz Mehringnek, az ismert német marxistának az az állítása, hogy a forradalmi korszakokban a felszabadulásukért küzdő osztályok esztétikai ízlését „mindig igen erősen el fogja homályosítani a logika és az etika”. Ezt a tételt nemcsak a nép forradalmi szabadságharcával szoros kapcsolatban álló orosz klasszikus irodalom cáfolja meg, hanem a szovjet irodalom is, amely a leghatalmasabb társadalmi átalakulásokat juttatja kifejezésre. Gorkij, Majakovszkij, Solohov, Fagyejev, Ny. Osztrovszkij és az irodalom többi nagy mesterének művei azt bizonyítják, hogy a szovjet irodalomra nem a száraz, papírízű elmefuttatások, hanem a teljes értékű, gazdag eszmei tartalommal telített és magas művészi színvonalon álló alkotások jellemzők.

A dolgozók kommunista nevelését szolgáló szovjet művészet minden erejével küzd a szovjet emberek tudatában megbúvó kapitalista csökevények, a burzsoá, egoista erkölcs maradványai ellen, a nacionalizmus, a kozmopolitizmus, a züllesztő burzsoá kultúra előtti hajbókolás ellen. A szovjet művészet arra hivatott, hogy a szatíra tüzével égesse ki az életből mindazt, ami a kommunizmus felé haladást gátolja. A szovjet íróknak és művészeknek „pozitív művészi alakokban kell ábrázolniok az újtípusú embereket, emberi méltóságuk egész nagyszerűségében, s ezzel elő kell segíteniük, hogy társadalmunk embereiben a kapitalizmus szülte fekélyektől és hibáktól mentes jellemeket, tulajdonságokat és szokásokat alakítsunk ki”³¹.
³¹ Az SZKP XIX. kongresszusának anyaga. 2. kiad, 87, old.

A szovjet művészet arra hivatott, hogy eleven, életvidám, hazájához hű ifjúságot neveljen, amely hisz a kommunizmus győzelmében, nem retten vissza az akadályoktól, s le tud küzdeni bármilyen nehézséget.

A Kommunista Párt megmutatta, mennyire káros az úgynevezett „konfliktusnélküliség elmélete”, melynek hívei azt bizonygatják, hogy a szovjet életben semmiféle konfliktus sincsen, hogy a szovjet társadalom az új és a régi harca nélkül, nehézségek nélkül, simán és zökkenők nélkül fejlődik. Ez az elmélet hátráltatta a szovjet művészet fejlődését, csökkentette a művészi alkotások eszmei és művészi színvonalát, nevelő hatását.

A marxista—leninista világnézet életigenlő ereje és a szocializmus építésének egész gyakorlata derűs optimizmussal és a kommunizmus győzelmébe vetett hittel tölti el a szovjet művészetet. A szovjet művészetnek, a kommunizmusért, az emberi haladásért vívott harc e fegyverének „joga van arra, hogy másokat az új, egyetemes emberi erkölcsre oktasson” — állapította meg Zsdanov³².
³² Zsdanov. A művészet és filozófia kérdéseiről. 2. kiad. Szikra 1952, 111. old.

***

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az erkölcs és a tudomány között semmiféle kapcsolat sincs, hogy a tudomány távol áll az erkölcstől. A tudomány az anyagi világ — a természet, a társadalom, az emberi gondolkodás — objektív fejlődéstörvényeit tanulmányozza, s az objektív világ törvényszerűségeinek tanulmányozásával lehetővé teszi a jelenségek tudományos előrelátását. Az erkölcsnek viszont az emberi magatartás szabályaival, az emberi cselekedetek megítélésével stb. van dolga.

A marxizmus a társadalmi folyamat objektív törvényszerűségének felismerésével és annak bebizonyításával, hogy az emberek magatartását és cselekedeteit a társadalom anyagi életfeltételei határozzák meg, egyszer s mindenkorra kiűzte a történelemből az „etikai” felfogást, amely az egész történelmi folyamatot az embernek a „jóról” és a „rosszról” alkotott képzeteivel magyarázta, és amely oly távol állt a tudománytól, mint ég a földtől. Ez a felfogás csupán egyik válfaja volt az idealista történetfelfogásnak, amely a társadalom történetét az eszmék és a nézetek fejlődésére szűkítette le, mert az eszmék és nézetek fejlődésében látta azt az erőt, amely a társadalom fejlődését meghatározza.

Azt jelenti-e ez, hogy a társadalomtudomány területén nem ismerhetjük el az erkölcsnek a társadalmi fejlődésben betöltött szerepét? Nem. A marxizmus az „etikai” (és általában mindenfajta idealista) történetfelfogás elvetésével egyidejűleg hangsúlyozta az erkölcsi tényezőnek a társadalom életében betöltött óriási szerepét. Kimutatta, hogy a társadalmi fejlődéstörvények objektív jellegének és az emberi cselekedetek társadalmi meghatározottságának elismerése egyáltalán nem jelenti az emberek tudatos tevékenységének tagadását, következésképpen nem zárja ki e tevékenység erkölcsi értékelését sem.

A burzsoázia osztályérdekeit szolgáló burzsoá társadalom-elméleteket keresztül-kasul áthatja a burzsoá kapzsiságnak, a tőke szolgalelkű dicsőítésének szelleme. Ezek az elméletek nem tekintik feladatuknak a társadalom fejlődéstörvényeinek megismerését, nem szolgálják a haladást. Ezzel szemben a marxista társadalomtudomány, amely pontosan tükrözi a társadalom objektív fejlődéstörvényeit, nemes célt szolgál, olyan célt, amely a történelem objektív menetéből következik: a dolgozók felszabadítását az elnyomás és a kizsákmányolás alól. Ez a cél, amint azt a továbbiakban részletesebben kifejtjük, a kommunista erkölcs tudományos ismérve. Más szóval, a marxista tudomány az erkölcs számára tudományos alapot biztosít. Ezért a marxista társadalomtudomány által használt erkölcsi ítéletek nem önkényesek, nem fantasztikusak, hanem az objektív igazságnak megfelelőek, vagyis tudományosak.

A marxizmus bebizonyította, hogy a természettudományok területe sem esik kívül az erkölcs területén, mint ahogy nem esik kívül az osztályok, az osztályideológia területén sem. Az erkölcsi elvek, erkölcsi nézetek — alkotórészei ennek az ideológiának. A tudós világnézete, politikai nézetei, osztályerkölcse szükségszerűen hatással van a tudományra.

A természet objektív tényei és a tudomány által kifejezett törvényei nem függnek az emberek erkölcsi nézeteitől, de az emberek, erkölcsi nézeteik nem közömbösek az objektív igazság iránt. Az osztálytársadalmak történetében az uralkodó osztályok mindig csak annyiban tűrték meg és ösztönözték a természetről szóló objektív ismeretek fejlesztését, amennyiben azok megfeleltek érdekeiknek. Azokat a természettudományos törvényeket és elméleteket, amelyek a hivatalos ideológia alapjait támadták, a mindenkori uralkodó osztályok erkölcsteleneknek minősítették és üldözték. Erre számos példát hozhatunk fel a középkori máglyáktól és kínzásoktól kezdve egészen a burzsoá „civilizáció” korára jellemző „majomperekig”. Más szóval, a történelem által túlhaladott társadalmi osztályok hivatalos ideológiája és osztályerkölcse mindig határt szabott a természettudományok fejlődésének. A proletariátus tudományos ideológiája és tudományosan megalapozott erkölcse ezzel szemben semmiféle határt sem szab a természettudomány fejlődésének.

A burzsoá tudósok kísérleteket tesznek arra, hogy az erkölcsöt mint az „értékek” és az „előírások” területét elhatárolják a tudománytól mint a tények és a lét területétől, de ezek a kísérletek hiábavalók, hiszen a tudománynak a tények és a jelenségek, valamint fejlődéstörvényeik elemzése alapján megvan a lehetősége arra, hogy a maga területén ne csak arra következtessen, ami van, hanem arra is, aminek lennie kell. Másrészt az erkölcs, melynek a burzsoá tudósok véleménye szerint „értékekkel” és „előírásokkal” van dolga, ezeket az értékeket nem a fantáziából, hanem a társadalom fejlődésének objektív követelményeiből vezetheti le és kell is levezetnie. A munkásosztály erkölcse megfelel ezeknek az objektív követelményeknek és nem illuzórikus, hanem valóságos értékeken alapul.

Közvetlen kapcsolatban van az erkölccsel a tudományos felfedezések felhasználásának a kérdése.

Egyes burzsoá tudósok, akik gondosan elhatárolják egymástól a tudományt (az ő kifejezésükkel élve a „tények” területét) és az erkölcsöt (az „értékek” területét), tartózkodnak attól, hogy bármiféle véleményt mondjanak arról a pusztításról, amellyel egy esetleges imperialista atomháború fenyegeti az emberiséget, mondván: nem a tudomány dolga megvizsgálni, hogy vajon jó-e vagy rossz egy ilyen pusztítás.

Szorul-e külön bizonyításra, hogy az ekként vélekedő tudós az imperialisták bűnrészese? A tudós vagy a művész nem függetlenítheti magát a társadalmi élet által felvetett kérdésektől, nem zárkózhat el attól, hogy véleményt nyilvánítson e kérdésekkel kapcsolatban, nem lehet közömbös az iránt, hogy ki és milyen cél érdekében használja fel a tudományos vívmányokat, hogy ezek a vívmányok a haladást vagy a reakciót, a háborút vagy a békét, az emberek elnyomását vagy felszabadítását szolgálják-e.

Ezek a kérdések a legközvetlenebbül érintik a tudós lelkiismeretét, és egyetlen tudós sem térhet ki előlük az „objektivizmus”, a „tiszta tudomány” stb. cégére mögé rejtőzve. A tőkés világ haladó tudósai egyre határozottabban tiltakoznak az ellen, hogy korunk legnagyobb felfedezését, az atomenergiát tömeges emberirtásra használják fel, hogy a tudomány vívmányait a baktérium- és vegyi háború bűnös céljainak szolgálatába állítsák, hogy a tudományt militarizálják. A tőkés országok becsületes tudósai előtt a győztes szocializmus országának példája lebeg, ahol a tudomány a népet szolgálja, ahol az államnak az az érdeke, hogy az új felfedezéseket, így az atomenergiát is, békés célokra, a nép javára használják fel. A Szovjetunióban épült fel a világ első ipari atom-villanytelepe.

A jelenkori kapitalizmus béklyójává vált a tudomány fejlődésének, s a tudományt mindinkább az imperialista reakció céljainak — a kizsákmányolás fokozásának, a hódító háborúknak, a népek leigázásának szolgálatába állítja. Védelmezői áltudományos elméleteket dolgoznak ki (weismannista- morganista biológia, eugenika stb.), hogy megindokolják a zagyva fajelméletet és a kannibalizmust, hogy megindokolják és terjesszék a legkülönbözőbb babonákat, a miszticizmust és a vallási előítéleteket. Aggkori gyengeség, dekadencia, prostitúció — ezekkel a szavakkal jellemezte Lenin a hivatalos burzsoá tudományt, mely meg akarja „semmisíteni” a szocializmust. A tőkés országok haladó tudósai erkölcsi kötelességüknek tekintik, hogy harcoljanak a népet szolgáló tudományért, s tudják, hogy e harc elválaszthatatlan a békéért, a demokráciáért vívott küzdelemtől.

A tudomány célja a nép szolgálata, az emberek életének jobbá tétele. Az igazi tudós az igazság harcosa, ellensége az uralkodó kizsákmányoló osztályok által terjesztett mindenfajta hazugságnak és előítéletnek. A haladó tudományért folytatott harchoz bátorságra, merészségre, önzetlen kutatásokra, az értelem győzelmébe vetett hitre, vagyis olyan erkölcsi tulajdonságokra van szükség, amelyek a régi társadalmi rend megdöntéséért és az új társadalmi rend megteremtéséért küzdő harcosokat jellemzik. Más szóval napjainkban nincs más útja a tudomány fejlesztésének, mint szövetségre lépni azokkal az erőkkel, amelyek azért küzdenek, hogy megszabadítsák az emberiséget a tőke igájától, hogy megszabadítsák a tudományt a tőkések kiszolgálásától, a burzsoá ideológiától, a burzsoá erkölcstől.

A szocializmus elválaszthatatlan a tudománytól. A szocialista társadalom tudományos alapon szervezi meg a társadalmi termelést és a termékek elosztását, hogy növelje a tömegek anyagi jólétét, és emelje kulturális színvonalukat. Csak a szocializmus szabadítja ki a tudományt a burzsoá ideológia, a burzsoá erkölcs béklyóiból, s a tudomány elé új célt tűz — a haladás nemes eszméinek szolgálatát.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után Lenin ezt írta: „Azelőtt az emberi elme, az emberi géniusz csak azért alkotott, hogy egyeseknek juttassa a technika és a kultúra minden áldását, a többieket pedig megfossza a legszükségesebbtől — a művelődéstől és a fejlődéstől. Most ellenben a technika minden csodája, a kultúra minden vívmánya a nép közkincsévé válik, és mostantól fogva az emberi elme és géniusz sohasem lesz az erőszak eszközévé, a kizsákmányolás eszközévé. Mi tudjuk ezt — és kérdezem, talán nem érdemes dolgozni, nem érdemes odaadni minden erőnket ennek a roppant történelmi feladatnak érdekében?”^33
33 Lenin Művei. 26. köt. Szikra 1952. 499. old.

A tőkés világ becsületes tudósának soha sincs meg a lelki egyensúlya, mert a tudomány előbbre vitelére irányuló törekvése állandóan összeütközésbe kerül azzal a ténnyel, hogy a tudomány vívmányait a tőke önző céljai érdekében használja fel. A szovjet tudós nem ismeri ezt az érzést, a szovjet tudós tudja, hogy munkájának eredménye a nép közkincse, s a nép anyagi jólétének és kulturális színvonalának emelését, a szocialista haza felvirágoztatását szolgálja. A szovjet tudós nem rejtegeti munkájának gyümölcseit a vetélytársak elől, nem ölti magára a „tudomány papjának” talárját. A szovjet tudós tevékenyen részt vesz a társadalom életében, kérlelhetetlenül harcol a burzsoá ideológia minden válfaja ellen, hőn szereti szocialista hazáját, odaadóan szolgálja népét és a Kommunista Pártot — a kommunizmus építésének vezető erejét.

A szovjet tudomány emberei a világ becsületes tudósainak élén küzdenek a népek közötti békéért, s azért, hogy a tudomány vívmányait a békés építőmunka érdekében használják fel.

A tudomány és az erkölcs egymáshoz való viszonyát érintő problémának, mint már említettük, van egy másik oldala is: az erkölcs tudományos kritériumának megállapítása, az erkölcs elméleti megalapozása. Ezt a kérdést, mellyel az osztálytársadalom megjelenése óta a filozófiai tudomány külön ága, az etika foglalkozik, könyvünk második fejezetében fogjuk megvizsgálni.

***

SaLa

 

A maradi Európa és a haladó Ázsia

Ezeknek a szavaknak szembehelyezése paradoxonnak tűnik. Ki ne tudná, hogy Európa az élen jár, Ázsia pedig elmaradt? De a cikk címéül választott szavakban keserű igazság rejlik.

A civilizált és haladó Európában, a maga nagyszerű, fejlett technikájával, gazdag és sokoldalú kultúrájával, alkotmányával, olyan történelmi pillanat következett be, amikor a vezetést kezében tartó burzsoázia a növekvő és erősödő proletariátustól való félelmében támogat mindent, ami maradi, halódó, középkori. A burzsoázia, amelynek ideje lejárt, minden magát túlélt és túlélő erővel egyesül, hogy megmentse az ingadozó bérrabságot.

A haladó Európában a minden maradiságot támogató burzsoázia parancsol. Európa napjainkban nem a burzsoázia révén, hanem a burzsoázia ellenére élenjáró, mert egyedül csak a proletariátus növeli állandóan a jobb jövőért harcolók milliós ármádiáját, egyedül ő őrzi és terjeszti a könyörtelenül ellenséges érzületet a maradisággal, a barbársággal, a kiváltságokkal, a rabsággal és az ember ember által való megalázásával szemben.

A „haladó” Európában csak a proletariátus haladó osztály. Az eleven burzsoázia pedig minden vadságra, állatiasságra és gonosztettre kész, hogy megvédje a pusztulófélben levő kapitalista rabságot.

S aligha lehet az egész európai burzsoáziának erre a rothadására jobb példát felhozni, mint azt, hogy a reakciót támogatja Ázsiában a pénzemberek és a csalárd kapitalisták önző érdekei kedvéért.

Ázsiában mindenütt nő, terjed és erősödik a hatalmas demokratikus mozgalom. Ott a burzsoázia még a néppel együtt halad a reakció ellen. Az emberek százmilliói ébrednek életre, fényre, szabadságra. Milyen lelkesedést kelt ez a világmozgalom az összes öntudatos munkások szívében, akik tudják, hogy a kollektivizmushoz a demokrácián keresztül vezet az út! milyen rokonszenv tölt el az ifjú Ázsia iránt minden becsületes demokratát!

És a „haladó” Európa? Fosztogatja Kínát és a demokrácia ellenségeinek, a szabadság ellenségeinek segít Kínában!

Íme egy egyszerű, de tanulságos kis számítás. Az új kínai kölcsönt a kínai demokrácia ellen kötötték meg: „Európa” Jüan Si-kaj mellett áll, aki katonai diktatúrát készít elő. Miért áll mellette? Egy előnyös üzlet miatt. A kölcsönt körülbelül 250 millió rubelre kötötték, 84%-os árfolyamon. Ez azt jelenti: „Európa” burzsoái 210 milliót fizetnek a kínaiaknak; a közönségtől azonban 225 millió rubelt szednek be. Ez egy csapásra, néhány hét lefolyása alatt 15 millió rubel tiszta profit! Ugye, valóban milyen „tiszta” ez a profit?

És ha a kínai nép nem ismeri el ezt a kölcsönt? Hiszen Kína köztársaság és a parlament többsége a kölcsön ellen van?

Ó, akkor a „haladó” Európa a „civilizációról”, a „rendről” a „kultúráról” és a „hazáról” fog majd ordítozni! Akkor elindítja az ágyúkat és Jüan Si-kajjal, a kalandorral, az árulóval, a reakció barátjával szövetkezve eltapossa ezt az „elmaradt” ázsiai köztársaságot!

Az egész parancsoló Európa, az egész európai burzsoázia szövetségben áll a kínai reakció és a kínai középkori maradványok összes erőivel.

Ellenben az egész ifjú Ázsiának, vagyis száz- meg százmillió ázsiai dolgozónak megbízható szövetségese van az összes civilizált országok proletariátusa személyében. A világon semmilyen erő sem akadályozhatja meg győzelmét, amely Európa népeit is, Ázsia népeit is fel fogja szabadítani.

„Pravda” 113. sz. 1913. május 18.

Lenin Művei. 4. kiad. 19. köt.
77—78. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről

– írta: V. I. Lenin –

Milyen sokat beszélnek, elmélkednek, hangoskodnak mostanában nemzetről, hazáról! Anglia liberális és radikális miniszterei, Franciaország temérdek „haladó” publicistája (akik — lám — teljesen egyetértenek a reakciós publicistákkal), Oroszország hivatalos, kadet és haladó firkászainak sokasága (köztük némely narodnyik és „marxista” is) — megannyian ezernyi változatban magasztalják a „haza” szabadságát és függetlenségét, a nemzeti önállóság elvének fennköltségét. Nehéz itt eldönteni, hol végződik a hóhér Romanov Miklósnak vagy a négerek és az indiai lakosság megkínzóinak lepénzelt lantosa, és hol kezdődik a tucat nyárspolgár, aki együgyűségből vagy gerinctelenségből úszik az „árral”. De nem is fontos, hogy ezt vizsgálgassuk. Itt egy nagyon elterjedt és nagyon mély eszmei áramlattal állunk szemben, melynek gyökerei a legszorosabb kapcsolatban vannak a nagyhatalmi nemzetek földbirtokos és tőkés urainak érdekeivel. Száz- és százmilliókat költenek évenként azoknak az eszméknek propagálására, amelyek ezeknek az osztályoknak előnyösek: telhetetlen malom ez, amely mindenhonnan gyűjti a vizet, kezdve a meggyőződésből soviniszta Menysikovtól egészen az opportunizmusból vagy gerinctelenségből soviniszta Plehanovig és Maszlovig, Rubanovicsig és Szmirnovig, Kropotkinig és Burcevig.

Próbáljuk meg mi, nagyorosz szociáldemokraták is, álláspontunkat ezzel az eszmei áramlattal szemben meghatározni. Nem volna helyes, ha mi, akik egy nagyhatalmi nemzethez tartozunk, amely Európa szélső keletén és Ázsia jókora részén él, megfeledkeznénk a nemzeti kérdés óriási jelentőségéről; — különösen egy olyan országban, amelyet méltán neveznek a „népek börtönének”; — olyan időben, amikor a kapitalizmus éppen Európa szélső keletén és Ázsiában számos „új”, nagy és kis nemzetet ébreszt életre és öntudatra; — olyan időpontban, amikor a cári monarchia fegyverbe hívta a nagyoroszok és az „idegentörzsűek” millióit, hogy egész sor nemzeti kérdést az Egyesült Nemesség Tanácsa és a Gucskovok, Kresztovnyikovok, Dolgorukovok, Kutlerek, Rogyicsevek érdekeinek megfelelően „oldjon meg”.

Idegen-e tőlünk, nagyorosz öntudatos proletároktól, a nemzeti büszkeség érzése? Persze, hogy nem! Mi szeretjük nyelvünket és hazánkat, mi a legtöbbet azon munkálkodunk, hogy hazánk dolgozó tömegeit (vagyis hazánk lakosságának kilenctized részét) tudatos demokrata és szocialista életre emeljük. Nekünk mindennél fájóbb látni és érezni azt, hogy a cári hóhérok, a nemesek és a tőkések mennyi erőszakot követnek el szép hazánkon, hogyan kötik gúzsba és űznek csúfot belőle. Mi büszkék vagyunk arra, hogy ez az erőszak közöttünk, a nagyoroszok között ellenállásra talált, hogy ebből a környezetből nőtt ki Ragyiscsev, nőttek ki a dekabristák, a 70-es évek vegyes rendű forradalmárai, büszkék vagyunk arra, hogy a nagyorosz munkásosztály 1905-ben hatalmas forradalmi tömegpártot teremtett, hogy a nagyorosz muzsik ugyanebben az időben kezdett demokratává lenni, és kezdte lerázni magáról a papot és a földbirtokost.

Mi emlékszünk arra, mit mondott félévszázaddal ezelőtt Csernisevszkij, a nagyorosz demokrata, aki egész életét a forradalom ügyének szentelte: „szánalmas nemzet, rabszolgák nemzete, fönt és alant — mind csupa rabszolga”. A nyílt és burkolt nagyorosz rabszolgák (rabszolgák a cári monarchia irányában) nem szívesen emlékeznek ezekre a szavakra. Szerintünk azonban ezek a szavak az igazi hazaszeretet szavai voltak, azé a hazaszereteté, amelyet áthatott a bú, mert a nagyorosz néptömegekben nem volt forradalmiság. Akkor nem volt. Most is kevés, de már van. Minket a nemzeti büszkeség érzése tölt el, mert a nagyorosz nemzet szintén megteremtette a forradalmi osztályt, szintén bebizonyította, hogy a szabadságért és szocializmusért folyó harc nagyszerű példáit tudja adni az emberiségnek, nem csupán nagy pogromokat, akasztófaerdőket, börtönöket, nagy éhínségeket és a nagy csúszás-mászást a papok, cárok, földbirtokosok, tőkések előtt.

Minket áthat a nemzeti büszkeség érzése, és éppen ezért különösen gyűlöljük saját rabszolga múltunkat (amikor a nemesi földesurak azért vitték háborúba a muzsikot, hogy vérbe fojtsák Magyarország, Lengyelország, Perzsia, Kína szabadságát) és gyűlöljük rabszolga jelenünket, mikor ugyanezek a földesurak, a tőkések támogatásával, háborúba visznek bennünket, hogy megfojtsák Lengyelországot és Ukrajnát, hogy elnyomják a demokratikus mozgalmat Perzsiában és Kínában, hogy erősítsék a Romanovok, Bobrinszkijok, Puriskevicsek nagyorosz nemzeti méltóságunkat meggyalázó bandáját. Senki sem bűnös abban, hogy rabszolgának született; de az a rabszolga, aki nemcsak nem törekszik szabadságra, hanem még igazolja is és szépítgeti is a rabságát (amikor például Lengyelország, Ukrajna stb. megfojtását a nagyorosz „haza védelmének” nevezi), az ilyen rabszolga a felháborodás, a megvetés, az undor jogos érzését keltő tányérnyaló és söpredék.

„Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom”, így beszéltek a XIX. század következetes demokráciájának legnagyobb képviselői, Marx és Engels, akik a forradalmi proletariátus tanítóivá lettek. És mi, nagyorosz munkások, akiket áthat a nemzeti, büszkeség érzése, mindenáron szabad és független, önálló, demokratikus, köztársasági, büszke Nagyoroszországot akarunk, mely szomszédaihoz való viszonyát az egyenlőség emberi elvére, nem pedig a kiváltságok feudális, egy nagy nemzetet lealázó elvére építi fel. És éppen azért, mert ezt akarjuk, mondjuk: a XX. században, Európában (ha Európa szélső keleti részén is), csak úgy lehet „védeni a hazát”, ha minden forradalmi eszközzel a monarchia, sajáthazánk földbirtokosai és tőkései, azaz szülőföldünk leggonoszabb ellenségei ellen harcolunk; — a nagyoroszok csak úgy „védhetik a hazát”, ha minden háborúban a cárizmus vereségét kívánják, mert ez a legkisebb rossz Nagyoroszország lakosságának kilenctized részére nézve, mert a cárizmus nemcsak gazdaságilag és politikailag nyomja el a lakosságnak ezt a kilenctized részét, hanem még demoralizálja, lealázza, megbecsteleníti, prostituálja is, amikor idegen népek elnyomására tanítja, amikor arra szoktatja, hogy saját gyalázatát képmutató, álhazafias frázisokkal leplezze.

Azt vetik talán ellenünk, hogy a cárizmus mellett és védőszárnyai alatt már létrejött és felserdült egy másik történelmi erő, a nagyorosz kapitalizmus, amely progresszív munkát végez azzal, hogy óriási területeket gazdaságilag központosít és egybefoglal. Ez az ellenvetés azonban nem igazolja, ellenkezőleg, még szigorúbban vádolja soviniszta szocialistáinkat, akiket cári, puriskevicsi szocialistáknak kellene nevezni (mint ahogy Marx a lassalleánusokat porosz királyi szocialistáknak nevezte). Sőt tegyük fel, hogy a történelem százegy kis nemzettel szemben a nagyorosz nagyhatalmi kapitalizmus javára dönti el a kérdést. Ez nem lehetetlen, mert a tőke egész története nem más, mint erőszak és rablás, vér és szenny története. És mi egyáltalában nem vagyunk feltétlenül a kis nemzetek hívei; mi — egyébként azonos körülmények esetén — feltétlenül a centralizáció mellett és a föderatív kapcsolatok kispolgári eszménye ellen vagyunk. De még ebben az esetben is, először, nem a mi dolgunk, nem a demokraták dolga (már nem is szólva a szocialistákról), hogy Romanovnak — Bobrinszkijnak — Puriskevicsnek segítsünk Ukrajnát stb. megfojtani. Bismarck a maga módján, junkermódra, progresszív történelmi tettet vitt véghez, de nagyszerű „marxista” volna az, aki ezen az alapon igazolni próbálná a Bismarcknak nyújtott szocialista segítséget! Pedig Bismarck előmozdította a gazdasági fejlődést azzal, hogy egyesítette a széttagolt németeket, akiket más népek elnyomtak. Nagyoroszország gazdasági felvirágzásának és gyors fejlődésének érdeke viszont azt követeli, hogy meg kell szabadítani az országot attól, hogy a nagyoroszok más népeket elnyomjanak — erről a különbségről nálunk megfeledkeznek a szín orosz quasi-Bismarckok hódolói.

Másodszor, ha a történelem a nagyorosz nagyhatalmi kapitalizmus javára döntené el a kérdést, akkor ebből az következik, hogy annál nagyobb lesz a nagyorosz proletariátus szocialista szerepe, mert a proletariátus a fő hajtóereje a kommunista forradalomnak, melyet a kapitalizmus szül. A proletariátus forradalma pedig megköveteli, hogy a munkásokat tartósan a legteljesebb nemzeti egyenlőség és testvériség szellemében neveljük. Tehát éppen a nagyorosz proletariátus érdekei szempontjából huzamosan és olyan szellemben kell nevelni a tömegeket, hogy a legerélyesebben, legkövetkezetesebben, legbátrabban, legforradalmibb módon szálljanak síkra a nagyoroszok által leigázott valamennyi nemzet teljes egyenjogúságáért és önrendelkezési jogáért. A nagyoroszok nemzeti büszkeségének érdeke (nem szolgai értelemben vett érdeke) egybeesik a nagyorosz (és minden más) proletár szocialista érdekével. A mi mintaképünk Marx marad, aki évtizedekig élt Angliában, félig angollá lett és az angol munkások szocialista mozgalma érdekében követelte Írország szabadságát és nemzeti függetlenségét.

A mi házisütetű szocialista sovinisztáink, Plehanov és a többiek, ez utóbbi feltételezett esetben nemcsak saját hazájuknak, a szabad és demokratikus Nagyoroszországnak lesznek árulói, hanem elárulják Oroszország minden népének proletár testvériségét, azaz a szocializmus ügyét is.

„Szocial-Demokrat” 35. sz. 1914. december 12
Lenin Művei. 21. köt. 93—97. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A polgári törvényhozás a kapitalisták totális politikai és gazdasági hatalmával a tőkések érdekében hozza a jogszabályokat. A kapitalista gazdasági modell működése a tőkések érdekében történik, ami a tőkések és a proletárok erkölcsét is meghatározza. A kapitalizmusban a tőkés vállalkozó érdeke az elsődlegesen meghatározó, ami a minél magasabb haszonért, a profitért való harcban realizálódik.

A tőkés vállalkozó, mint ember, alapvetően nem gonoszságból kizsákmányoló, hanem a minden értéket és az embert is pénzként mérő gazdasági modell, a pénzért és hatalomért kíméletlen harcban megvalósuló kényszer teszi erkölcstelenné. A tőkés vállalkozóknak muszáj kizsákmányolni és minél többet, az élősködés pedig a kizsákmányolásból adódó lehetőséget teremti meg.

A tőkések az államhatalommal és a törvényhozás monopóliumával, a politikai hatalommal érvényesítik érdekeiket, ebbe az alárendelt proletárok nem szólhatnak bele, mert nincs megfelelő anyagi és szervezeti képessége a dolgozóknak, a kapitalista törvényhozás és állam ezt garantálja hogy ne is legyen, a parlamenti választások a proletárok osztályellenségeik totális hatalmának birtokában történnek, ami így diktatúra.

A hatalom olyan viszony, amelynek keretében a hatalmat birtokló személynek módja van arra, hogy a hatalmának alávetett személyeket arra bírja, hogy szándékainak megfelelően viselkedjenek, akár egyetértenek utóbbiak ezen szándékkal, akár nem. A politika célja egy, a politikai szereplőktől függő társadalmi-gazdasági berendezkedés létrehozása és irányítása. A politikai versengés az ehhez szükséges hatalom megszerzésére irányul.

A politikai hatalom lényege: érdek- és akaratérvényesítő képesség a döntések meghozatala és kikényszerítése révén.

***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

Politika, jog és erkölcs

Az erkölcs mint a társadalmi tudat formája és mint a felépítmény része, sokoldalú kapcsolatban van a társadalmi tudat többi formájával és a felépítmény többi részével, „A politikai, jogi, filozófiai, vallási, irodalmi, művészeti stb. fejlődés a gazdasági fejlődésen alapszik. De mindezek hatnak egymásra és a gazdasági alapra is”²¹.
²¹ Marx—Engels. Válogatott levelek. Szikra 1950. 546. old.

Az osztálytársadalomban az erkölcs kialakulására igen nagy hatással van az uralkodó osztály politikája.

A marxizmus—leninizmus elveti a burzsoá ideológusoknak azt a hazug állítását, hogy az erkölcs független a politikától. Ebből az állításból vagy a politikai amoralizmus cinikus felmagasztalása, vagy pedig az imperialista politikának az „örök”, „osztályfeletti”, „egyetemes” stb. erkölcs segítségével történő álszent elkendőzése és szentesítése következik.

A valóságban az erkölcs is, a politika is egy meghatározott gazdasági alapnak, egy meghatározott osztály anyagi létfeltételeinek terméke. Ezért az erkölcs és a politika szükségszerűen szoros kapcsolatban van egymással. Mindkettő — különböző formában — egy meghatározott osztály gazdasági érdekeit fejezi ki, egy meghatározott osztály céljait szolgálja.

A mai imperialista burzsoázia politikáját és erkölcsét nem érthetjük meg a jelenkori kapitalizmus gazdasági törvényeinek ismerete nélkül. Ugyanígy nem érthetjük meg a Kommunista Párt, a szovjet nép politikáját és erkölcsét sem, ha nem tanulmányozzuk a szocializmus gazdasági törvényeit.

A politika a felépítménynek ahhoz a részéhez tartozik, amely a legközvetlenebbül fejezi ki valamely osztály gazdasági érdekeit. „A politika a gazdaság koncentrált kifejezése”²² — mondja Lenin.
²² Lenin Művei. 32. köt. Szikra 1953. 74. old.

Ebből következik, hogy a politika rendkívül fontos fegyver abban a harcban, amelyet valamely osztály gazdasági érdekeiért folytat. Az osztályok politikai harccal, a politikai hatalom kivívása útján igyekeznek kielégíteni létfontosságú gazdasági érdekeiket. Az uralkodó osztály politikája, állami ténykedése az adott gazdasági rend megszilárdításának fő eszköze. Ez az oka annak, hogy a közös gazdasági alapon nyugvó politika és erkölcs kölcsönhatásának keretén belül az erkölcs kialakulására döntő befolyással van az adott osztály politikája. A burzsoázia az államhatalom tekintélyével támasztja alá erkölcsét, minden intézményét és a propaganda minden eszközét felhasználja, hogy elhomályosítsa az emberek tudatát, hogy a tömegeket politikájának engedelmes eszközévé tegye.

A burzsoá állam — állapította meg Lenin — azt az erkölcsöt vallja magáénak, amely a burzsoázia felső rétegeinek kedves. Ez az erkölcs szentnek és sérthetetlennek nyilvánítja a burzsoá tulajdont, igazolni igyekszik a bérrabszolgaság és a kizsákmányolás, a politikai és a nemzeti elnyomás létjogosultságát.

Ez az erkölcs napjainkban az „amerikai életformát” szentesíti, vagyis a monopóliumok hatalmát a társadalom felett, a gengszterizmust és a fajelméletet, a munkanélküliséget és a tömegek nyomorát, a „vörösök” elleni hajtóvadászatot és a dolgozók eszmei lezüllesztését. A világuralomra törő amerikai imperializmus politikájának, amely maradandóvá akarja tenni, erkölcsi példaképül akarja állítani és az egész világra rá akarja kényszeríteni az „amerikai életformát” — semmi köze sincs az emberi erkölcs legelemibb követelményeihez. Ez a politika ellentétben áll a dolgozó tömegek létérdekeivel. Éppen ezért az imperialista burzsoázia, hogy ezt a politikát megvalósíthassa, mind gyakrabban folyamodik nyílt terrorhoz a néppel szemben.

A társadalom erkölcsi újjászületésének legfőbb feltétele — amint azt a Szovjetunió tapasztalata megmutatta —, hogy a hatalom a munkásosztály kezébe kerüljön. A proletariátus csak a politikai hatalom birtokában teremtheti meg az új társadalmi rendet, csak így nevelheti önmagát és a dolgozók összességét az új társadalom építése során az új, a valóban emberi, a kommunista erkölcs szellemében. Az alapvető kérdést, a hatalom kérdését nem lehet csupán eszmei harccal megoldani. A tömegeknek a szocialista tudatosság szellemében, meghatározott erkölcsi elvek szellemében való nevelése, amint arra Lenin rámutatott, állandóan foglalkoztatja a marxistákat, és nem válhat valamiféle, a proletariátus politikai harcának halaszthatatlan feladatait helyettesítő külön jelszóvá. Éppen ezért megengedhetetlen az erkölcs és a politika azonosítása, összekeverése, a politikai harc feladatainak erkölcsi szólamokkal való helyettesítése. De a proletariátus diktatúrájáért folytatott politikai harc nem lehet független az eszmék, erkölcsi elvek stb. terén folyó harctól. A proletariátus politikai harca csak akkor járhat sikerrel, ha ezt a harcot a proletariátus politikai pártja vezeti, melynek erejét szervezettsége és tudatossága adja, s mely a tömegeket a kizsákmányolással és az elnyomás minden formájával szembeni kérlelhetetlenség szellemében neveli.

Éppen a marxista párt vezetésével folyó politikai harcban fejlődik a munkásosztály politikai öntudata, éppen e harc során alakulnak ki benne a kapitalizmus legyőzéséhez szükséges erkölcsi tulajdonságok. A tömegek kommunista szellemben való nevelését a munkásosztály harcának minden szakaszán a marxista párt politikája irányítja.

A Szovjetunió és a népi demokratikus államok politikája szigorúan őrzi azt az erkölcsöt, amely a társadalom gazdasági fejlődésének napirenden levő szükségleteit, a nép érdekeit, a népnek a szocializmus és a kommunizmus győzelmére, a népek közötti tartós béke megteremtésére irányuló akaratát fejezi ki.

A tőkés rend jellegéből, e rend gazdasági törvényeinek jellegéből következik, hogy a burzsoá állam nem irányította és nem is irányíthatta a gazdaságot, még fennállásának haladó korszakában sem, amikor tevékenysége még egybeesett a társadalom gazdasági fejlődésének irányával. A Kommunista Párt vezette szovjet szocialista állam viszont a legfőbb eszköze volt az új gazdaság, a szocialista gazdaság felépítésének. A szovjet állam az ország gazdaságának irányításával kapcsolatos bonyolult feladatok megoldása közben a társadalom gazdasági törvényeinek és a társadalmi fejlődés napirenden levő szükségleteinek pontos ismeretére támaszkodik, idejében feltárja és hozzáértéssel leküzdi a gazdasági fejlődés során keletkező ellentmondásokat. A szovjet szocialista állam védelmezi a nép érdekeit, s ugyanakkor biztosítja a néptömegek döntő részvételét az ország igazgatásában. Az állam és a nép egysége itt megbonthatatlan. A szovjet társadalomban tehát nincs és nem is lehet szakadék a nép érdekeit helyesen kifejező állam politikája és a tömegek erkölcsi tudata között. Erről tanúskodik a szovjet társadalom erkölcsi és politikai egysége. A szovjet állam politikája igen fontos tényező, amely meggyorsítja a kommunista erkölcs kialakulását. Ez a politika nagyszerű célokat tűz maga elé, életre hívja a népben szunnyadó hatalmas energiát, fokozza a népnek saját erejébe vetett hitét, és tántoríthatatlan győzni akarásra, kitartásra, önfeláldozásra, a nehézségek leküzdésére nevel.

A dolgozó emberek az egész világon azt szeretnék, ha nem lenne többé kizsákmányolás és nyomor, faji és nemzeti elnyomás, militarizmus és háború, azt szeretnék, ha szabadon és boldogan élhetnének. A Szovjetunió példát mutatott az emberiségnek. Olyan társadalmat teremtett, melyben az emberek nem ismerik az ínséget és a kizsákmányolást, nem ismerik a faji és a nemzeti elnyomást, szabadon, gondtalanul élik életüket, s az országban élő nemzeteket a barátság szálai fűzik egymáshoz. A párt és a szovjet állam belpolitikája a népgazdaság további fellendítésére és a népjólét növelésére, külpolitikája pedig a népek közötti tartós béke, a gazdasági és kulturális együttműködés megteremtésére és fenntartására irányul.

E politika egyik meggyőző bizonyítéka a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetje által 1951 március 12-én elfogadott békevédelmi törvény, mely a háborús propagandát az emberiség ellen elkövetett legsúlyosabb bűncselekménynek minősíti.

A Szovjetunió és a népi demokratikus országok kül- és belpolitikája a tőkés világ dolgozó millióinak rokonszenvével találkozik. A világ dolgozói a győztes szocializmus országában a tőkés rabság és a hódító háborúk ellen küzdő emberiség reményeinek biztos támaszát, a gondtalan, boldog életbe vetett reményeik megvalósulását látják. Ez megsokszorozza energiájukat, kitartásukat, s arra buzdítja őket, hogy a kommunista pártok mögé felsorakozva harcba induljanak az új társadalmi rendért. Így segíti elő a helyes politika a kommunista erkölcs kialakulását.

***

A jog, éppen úgy mint az erkölcs, az emberi magatartás normáira és szabályaira vonatkozik; a jog felépítmény az osztálytársadalom gazdasági alapján. A jog az uralkodó osztály politikájának közvetlen befolyása alatt alakul ki, és e politika megvalósításának egyik eszköze.

A jog területe ugyancsak szoros kölcsönhatásban van az erkölccsel. Ennek a kölcsönhatásnak a különböző társadalmi-gazdasági alakulatokban más és más jellege van. Ezért amikor az erkölcs és a jog viszonyának kérdését vizsgáljuk, egy pillanatig sem téveszthetjük szem elől, hogy az erkölcsnek és a jognak az egyes alakulatokban különböző elvei vannak, és különbözőképpen hatnak egymásra.

Nézzük meg mindenekelőtt azokat a vonásokat, amelyek az erkölcsöt a jogtól megkülönböztetik.

A jog, mint az uralkodó osztály törvénybe foglalt akarata, feltételezi azt a mögötte álló kényszerítő erőt, melyet az állam, az uralkodó osztály politikai eszköze képvisel.

Az állam által felállított jogszabályok a törvényekben jutnak kifejezésre, és mindenkire kötelező érvényűek. Az uralkodó osztály kötelezővé teszi e szabályok betartását, s ennek alátámasztására latba veti az államapparátus egész hatalmát. A jog nem ér semmit, ha nem áll mögötte olyan apparátus, amely a jogszabályok betartására tudja kényszeríteni az embereket.

A szovjet jog alapvetően különbözik a burzsoá jogtól, mert nem egy maroknyi kizsákmányoló, hanem az egész nép, a kizsákmányolástól mentes életét építő nép érdekeit védelmezi.

Az erkölcsi normákat, a jogszabályoktól eltérően, a közvélemény ereje támasztja alá. Az ellenséges osztályokra tagozódott társadalomban az uralkodó osztály erkölcsét az uralkodó osztály közvéleményének ereje védelmezi.

Az erkölcsi normák területe (még akkor is, ha csak az uralkodó erkölcsre gondolunk) az osztálytársadalom történetének egyetlen szakaszában sem esett egybe a jogszabályok területével. Bár bizonyos történelmi időszakok folyamán a kizsákmányoló állam a lehető legnagyobb mértékben beavatkozik az állampolgárok magánéletébe, s igyekszik azt a legaprólékosabb előírásokkal szabályozni (például az egyház, a fasiszta állam), a jog még csak megközelítőleg sem foghatja át az emberek magatartásának egész területét. Azt a kérdést, hogy az emberek között fennálló különféle kapcsolatokat a jogi szabályozás területére vigyék-e át, mindig az uralkodó osztály érdekei döntötték el, az uralkodó osztálynak az a törekvése, hogy a törvényhozás segítségével erősítse uralmának gazdasági alapját. A házasság kérdései például, amióta csak állam létezik, mindig törvényhozás tárgyát képezték, mivel a házasság a család alapja, tehát összefügg a gyermekek helyzetét, a vagyon öröklését, a nevelést stb. illető kérdésekkel. „Ha a házasság nem volna a család alapja, akkor ugyanolyan kis mértékben képezné törvényhozás tárgyát, mint például a barátság”²³— írta Marx.
²³ Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 1, köt, 1. félköt. 318. old.

Másrészt a jognak minden korban rengeteg olyan szabálya van, amelyek önmagukban véve nincsenek közvetlen kapcsolatban az erkölccsel. Ilyenek például a magánjogi okiratok megszerkesztésére vonatkozó szabályok (közjegyzői ügyek), sok közigazgatási jogszabály stb. Ez is azt mutatja, hogy a jogszabályok nem esnek egybe az erkölcsi normákkal.

Minden antagonisztikus osztálytársadalomban a jog a kizsákmányoló osztálynak előnyös és kedvező rendet támogatja, s a kizsákmányoló osztály fegyvere az elnyomott tömegek ellen folytatott harcában. Ebben a vonatkozásban a jog funkciói nem térnek el az uralkodó osztály erkölcsének funkcióitól. De egy és ugyanazon államban nem lehet két jogrendszer — egy olyan, amely az uralkodó osztály érdekeit van hivatva szolgálni, és egy másik, amelyik az elnyomott tömegek érdekeit képviseli. Más a helyzet az erkölccsel. Minden antagonisztikus osztálytársadalomban, a kizsákmányolok uralkodó erkölcse mellett létezik és fejlődik egy másik erkölcs is, az elnyomott tömegek erkölcse. Az a törvényesség, amely nem fejezi ki a dolgozó tömegek létérdekeit, a társadalom gazdasági fejlődésének szükségleteit, a nép szemében elveszti erkölcsi tekintélyét, s történelmileg halálra van ítélve. A törvény ilyen esetben a nép számára idegen erőként lép fel. Az emberek alávetik magukat a törvénynek, de nem tisztelik. Ezért a törvénynek nincs erkölcsi tekintélye. Ez a helyzet a mai tőkés államokban. A szocialista államban ezzel szemben a törvények általánosan elismert tekintélyre tesznek szert. A törvény rendkívül nagy segítséget nyújt a szovjet társadalom fejlesztésében, a kommunizmus építésében.

A jog, akárcsak az állam, nem örök kategória. Az állam és a jog ismeretlen fogalom volt az ősközösségi rendben, ahol az emberek magatartását az évszázadok során kialakult szokások szabályozták. A jog és az állam akkor jelent meg, amikor a társadalom osztályokra szakadt, és csak addig marad fenn, amíg osztályok lesznek. A kommunizmus világméretű győzelmét követően a szocialista állam és jog, miután elvégezte nagy feladatát az új társadalom megteremtése és az emberek kommunista nevelése terén, fokozatosan elhal, s átadja helyét a közigazgatási szerveknek, amelyek átveszik a szocialista állam gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkcióját.

Erkölcs — a jogtól eltérően — mindig volt és mindig is lesz, s a társadalom fejlődésével, a társadalom gazdasági alapjainak változásával együtt változik. A társadalom erkölcsi fejlődésének legmagasabb foka a kommunista erkölcs, amely a kommunista társadalomban éri el teljes virágzását. „Az osztályellentéteken és a rájuk való visszaemlékezésen felül álló, valóban emberi erkölcs a társadalomnak csak egy olyan fejlődési fokán lesz lehetséges, amely az osztályellentéteket nemcsak kiküszöbölte, hanem az élet gyakorlatában el is felejtette”²⁴.
²⁴ Engels. Anti-Dühring. 98. old.

Ezek a leglényegesebb különbségek az erkölcs és a jog között. Az erkölcs és a jog egymáshoz való viszonya, akárcsak lényegük, minden történelmi korszakban más és más, és attól a gazdasági alaptól függ, amely az erkölcsöt és a jogot szüli, s amelyet azok szolgálnak.

Lenin rámutatott arra, hogy az imperializmus korában, amikor a burzsoázia politikai felépítményében fordulat következik be a demokráciától a politikai reakció felé, a burzsoázia szakít azzal a törvényességgel, amelyet korábban maga teremtett meg. „A burzsoázia teremtette törvényesség kihasználásának korszakát felváltja a legnagyobb forradalmi ütközetek korszaka, s ezek az ütközetek lényegében az egész burzsoá törvényesség, az egész burzsoá rend lerombolásával lesznek egyértelműek, formájukat tekintve pedig óhatatlanul azzal fognak kezdődni (és kezdődnek is), hogy a burzsoázia fűhöz-fához kapkod, csak hogy megszabaduljon a saját maga teremtette, de számára már elviselhetetlenné vált törvényességtől!”^25
25 Lenin Művei. 16. köt. Szikra 1955. 321. old.

A mai imperialista burzsoázia a haladó erőkkel való nyílt leszámolás útjára lépett, egyre gyakrabban folyamodik nyílt erőszakhoz, s még azzal sem törődik, hogy ezt az erőszakot jogilag leplezze. Hasonlóan jár el, mint Scsedrin önkényeskedő hivatalnoka, aki azt tartotta, hogy a legjobb, ha az ember „kedvére odasóz” és „fütyül a törvényre”. A mai reakciós burzsoázia állandóan megsérti saját jogrendjét, amikor antidemokratikus törvényeket hoz a munkások és a haladó szervezetek ellen (az Egyesült Államokban a Taft—Hartley-féle törvény -1947, a McCarran-törvény -1956, a Kommunista Párt betiltásáról szóló törvény stb.), amikor bíróság elé állíttatja a kommunistákat, a haladó politikusokat, a békeharcosokat.

Az a tény, hogy a burzsoázia szakított a saját maga teremtette törvényességgel, eszmeileg abban jut kifejezésre, hogy — mint már fentebb említettük — a burzsoá ideológusok igyekeznek úgy feltüntetni a dolgot, mintha a jog és az erkölcs független lenne a politikától.

A szovjet szocialista társadalomban, ahol nincsenek ellenséges osztályok, nincs talaja annak, hogy mesterséges válaszfalat emeljenek a politika, a jog és az erkölcs közé. A néptömegek létérdekeit kifejező politika a szovjet törvényhozásban ölt testet, amely a politika végrehajtásának egyik formája. A szovjet rend új, szocialista jogrendet, új, szocialista törvényességet hozott létre, s e törvényesség fő feladata a szovjet társadalom gazdasági alapjának — a szocialista tulajdonnak őrzése, erősítése és fejlesztése.

Az erkölcs és a jog területe a szovjet társadalomban sem esik egybe teljesen. Nem minden ütközik a szovjet törvényekbe, amit a kommunista erkölcs elítél. De mindazt, amit a törvény elítél, elmarasztalja a szovjet emberek erkölcse is. Ugyanakkor a törvényben nem jut kifejezésre mindaz, ami a szovjet emberek erkölcsi kötelessége. Ez utóbbi azonban, mint például a szocialista versenyben való részvétel, a különböző társadalmi intézkedések támogatása stb., nem áll ellentétben a törvénnyel, hanem ellenkezőleg, teljes mértékben megfelel a szovjet törvényhozás szellemének. Az állam nem írja elő például a szocialista versenyben való részvételt, de jelentősen befolyásolja a szocialista verseny fejlődését azzal, hogy kitünteti a legjobb dolgozókat, serkenti a legjobb üzemeket, kolhozokat stb.

A szovjet jog hatalmas erejének, tekintélyének az a forrása, hogy a jogi követelményeket az egész közvélemény támogatja, mégpedig azért, mert a szovjet jog és a szocialista erkölcs a legteljesebb összhangban van a néptömegek érdekeivel. Ez a magyarázata annak, hogy a jogszabályoknak a szovjet emberek döntő többsége önként és szívesen tesz eleget.

A szovjetországban a közvélemény a dolgozók ösztönzésének rendkívül fontos tényezője lett. És itt óriási különbséget látunk a kizsákmányoló osztályok erkölcse és a szovjet társadalom tagjainak kommunista erkölcse között. E különbség megvilágítása szorosan összefügg az erkölcs és a jog kölcsönhatásának kérdésével.

A kizsákmányolok belső ösztönzője a pénzszerzési, a gazdagodási vágy, a profit utáni hajsza. A kizsákmányoló osztály hivatalos erkölcsében, amely „mindenkire” érvényes és a közjóról prédikál, mindig döntő szerepet játszik az illető osztály közvéleménye által támogatott képmutatás. „A képmutatás olyan adó, melyet a bűn fizet az erénynek” — tartja a régi közmondás.

És ez az adó annál nagyobb, minél élesebben bírálják a forradalmi tömegek a kizsákmányoláson alapuló társadalmat.

Így keletkezik a szakadék a kizsákmányoló osztály közvéleménye által támogatott hivatalos erkölcsi tanítás és a valóságos magatartásbeli szabályok között, amelyek a burzsoázia belső ösztönzőjének, a termelőeszközök magántulajdonából eredő féktelen nyerészkedési vágyának a kifejezői.

A szocialista társadalomban, ahol a termelőeszközök nincsenek magántulajdonban, nem lehet az erkölcsöt „színlelt” és „tényleges” erkölcsre osztani, így tehát nem lehet szakadék a közvélemény és a belső, egyéni ösztönzés között sem. Az öntudatos szovjet embert nem a pénzsóvárság, nem a nyerészkedési vágy hajtja (ez csupán a társadalom elmaradott tagjainál fordul elő, akiknek tudatában és magatartásában még fellelhetők a kapitalizmus csökevényei). A szovjetországban az emberek belső, egyéni ösztönzője a közérdek és az egyéni érdek, amelyek azonban nem zárják ki, hanem kölcsönösen feltételezik és kiegészítik egymást. Az alapvető és az elsőrendű mindig a közérdek. A szovjet államhatalom és a közvélemény kényszerítő erőként lép fel a nép ellenségeivel, valamint azokkal a szovjet polgárokkal szemben, akik szembeállítják egyéni érdekeiket a társadalom érdekeivel, akik megsértik a szovjet törvényeket és a kommunista erkölcs szabályait. Ezáltal az állam és a közvélemény neveli a dolgozó tömegeket, ráneveli őket arra, hogy betartsák a jogszabályokat és a kommunista erkölcs követelményeit. A szovjet emberek milliói természetes dolognak tartják e szabályok és követelmények betartását, mert mélységes meggyőződésük, hogy azokra az egész társadalom és minden egyes ember érdekében szükség van.

Ebből azonban természetesen egyáltalán nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy mi a szovjet társadalomban már megszüntethetjük a jogot és helyébe az erkölcsöt állíthatjuk. Az állam, következésképpen a jog is — tanítja a marxizmus — csak a kommunizmus világméretű győzelme után hal el. A jog elhalásához csak úgy juthatunk el, ha erősítjük a szovjet törvényességet — a szocialista tulajdon védelmének, a szocialista fegyelem erősítésének eszközét, a nép ellenségei ellen vívott harc fegyverét. E feladatok megoldása során a kommunista erkölcs és a szovjet jog kölcsönösen kiegészítik egymást. A kommunista erkölcs elősegíti a szovjet jogrendszer megszilárdulását, a szovjet jog viszont elősegíti a kommunista erkölcs megszilárdulását, s a kommunista erkölcs kialakításában is fontos szerepet játszik.

A szovjet jog társadalmi kötelességtudatra, az elnyomás, a kizsákmányolás, a faji és nemzeti megkülönböztetés gyűlöletére neveli a szovjet embereket, elmélyíti az igazi emberi kapcsolatokat. A társadalom legkiválóbb dolgozóinak tapasztalatai alapján kifejlődött erkölcsi normákat a szocialista törvény lerögzítheti és jogszabályokká teheti. Lenin hangsúlyozta, hogy a kiváló, példásan teljesített munkának erkölcsi példaképből mindenkire kötelező, követendő példává kell válnia.

Ugyanakkor azok a törvények, melyek a népvagyon és az állampolgárok személyi tulajdonának fosztogatói ellen, a harácsolok, a munkakerülők, a csavargók stb. ellen irányulnak, teljes támogatásra találnak a dolgozó tömegek, a közvélemény részéről.

Míg az imperialista tábor országai lépten-nyomon megsértik a népek közötti kapcsolatok terén általánosan elfogadott jogi és erkölcsi szabályokat, a Szovjetunió következetesen harcol a nemzetközi jog és erkölcs szabályainak betartásáért. Harcol azért, hogy teljes egészében megvalósuljon az az ENSZ Alapokmányában lefektetett magasrendű erkölcsi-jogi elv, amely kimondja, hogy „A nemzetek között a népeket megillető egyenjogúság és önrendelkezési jog elvének tiszteletben tartásán alapuló baráti kapcsolatokat fejleszteni kell”²⁶.
²⁶ Gonczöl György. A békeharc és az Egyesült Nemzetek Szervezete. Nemzetközi kérdések. 55. sz. Szikra 1961. 54. old.

***

SaLa