Írta: V. I. Lenin

A maradi Európa és a haladó Ázsia

Ezeknek a szavaknak szembehelyezése paradoxonnak tűnik. Ki ne tudná, hogy Európa az élen jár, Ázsia pedig elmaradt? De a cikk címéül választott szavakban keserű igazság rejlik.

A civilizált és haladó Európában, a maga nagyszerű, fejlett technikájával, gazdag és sokoldalú kultúrájával, alkotmányával, olyan történelmi pillanat következett be, amikor a vezetést kezében tartó burzsoázia a növekvő és erősödő proletariátustól való félelmében támogat mindent, ami maradi, halódó, középkori. A burzsoázia, amelynek ideje lejárt, minden magát túlélt és túlélő erővel egyesül, hogy megmentse az ingadozó bérrabságot.

A haladó Európában a minden maradiságot támogató burzsoázia parancsol. Európa napjainkban nem a burzsoázia révén, hanem a burzsoázia ellenére élenjáró, mert egyedül csak a proletariátus növeli állandóan a jobb jövőért harcolók milliós ármádiáját, egyedül ő őrzi és terjeszti a könyörtelenül ellenséges érzületet a maradisággal, a barbársággal, a kiváltságokkal, a rabsággal és az ember ember által való megalázásával szemben.

A „haladó” Európában csak a proletariátus haladó osztály. Az eleven burzsoázia pedig minden vadságra, állatiasságra és gonosztettre kész, hogy megvédje a pusztulófélben levő kapitalista rabságot.

S aligha lehet az egész európai burzsoáziának erre a rothadására jobb példát felhozni, mint azt, hogy a reakciót támogatja Ázsiában a pénzemberek és a csalárd kapitalisták önző érdekei kedvéért.

Ázsiában mindenütt nő, terjed és erősödik a hatalmas demokratikus mozgalom. Ott a burzsoázia még a néppel együtt halad a reakció ellen. Az emberek százmilliói ébrednek életre, fényre, szabadságra. Milyen lelkesedést kelt ez a világmozgalom az összes öntudatos munkások szívében, akik tudják, hogy a kollektivizmushoz a demokrácián keresztül vezet az út! milyen rokonszenv tölt el az ifjú Ázsia iránt minden becsületes demokratát!

És a „haladó” Európa? Fosztogatja Kínát és a demokrácia ellenségeinek, a szabadság ellenségeinek segít Kínában!

Íme egy egyszerű, de tanulságos kis számítás. Az új kínai kölcsönt a kínai demokrácia ellen kötötték meg: „Európa” Jüan Si-kaj mellett áll, aki katonai diktatúrát készít elő. Miért áll mellette? Egy előnyös üzlet miatt. A kölcsönt körülbelül 250 millió rubelre kötötték, 84%-os árfolyamon. Ez azt jelenti: „Európa” burzsoái 210 milliót fizetnek a kínaiaknak; a közönségtől azonban 225 millió rubelt szednek be. Ez egy csapásra, néhány hét lefolyása alatt 15 millió rubel tiszta profit! Ugye, valóban milyen „tiszta” ez a profit?

És ha a kínai nép nem ismeri el ezt a kölcsönt? Hiszen Kína köztársaság és a parlament többsége a kölcsön ellen van?

Ó, akkor a „haladó” Európa a „civilizációról”, a „rendről” a „kultúráról” és a „hazáról” fog majd ordítozni! Akkor elindítja az ágyúkat és Jüan Si-kajjal, a kalandorral, az árulóval, a reakció barátjával szövetkezve eltapossa ezt az „elmaradt” ázsiai köztársaságot!

Az egész parancsoló Európa, az egész európai burzsoázia szövetségben áll a kínai reakció és a kínai középkori maradványok összes erőivel.

Ellenben az egész ifjú Ázsiának, vagyis száz- meg százmillió ázsiai dolgozónak megbízható szövetségese van az összes civilizált országok proletariátusa személyében. A világon semmilyen erő sem akadályozhatja meg győzelmét, amely Európa népeit is, Ázsia népeit is fel fogja szabadítani.

„Pravda” 113. sz. 1913. május 18.

Lenin Művei. 4. kiad. 19. köt.
77—78. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről

– írta: V. I. Lenin –

Milyen sokat beszélnek, elmélkednek, hangoskodnak mostanában nemzetről, hazáról! Anglia liberális és radikális miniszterei, Franciaország temérdek „haladó” publicistája (akik — lám — teljesen egyetértenek a reakciós publicistákkal), Oroszország hivatalos, kadet és haladó firkászainak sokasága (köztük némely narodnyik és „marxista” is) — megannyian ezernyi változatban magasztalják a „haza” szabadságát és függetlenségét, a nemzeti önállóság elvének fennköltségét. Nehéz itt eldönteni, hol végződik a hóhér Romanov Miklósnak vagy a négerek és az indiai lakosság megkínzóinak lepénzelt lantosa, és hol kezdődik a tucat nyárspolgár, aki együgyűségből vagy gerinctelenségből úszik az „árral”. De nem is fontos, hogy ezt vizsgálgassuk. Itt egy nagyon elterjedt és nagyon mély eszmei áramlattal állunk szemben, melynek gyökerei a legszorosabb kapcsolatban vannak a nagyhatalmi nemzetek földbirtokos és tőkés urainak érdekeivel. Száz- és százmilliókat költenek évenként azoknak az eszméknek propagálására, amelyek ezeknek az osztályoknak előnyösek: telhetetlen malom ez, amely mindenhonnan gyűjti a vizet, kezdve a meggyőződésből soviniszta Menysikovtól egészen az opportunizmusból vagy gerinctelenségből soviniszta Plehanovig és Maszlovig, Rubanovicsig és Szmirnovig, Kropotkinig és Burcevig.

Próbáljuk meg mi, nagyorosz szociáldemokraták is, álláspontunkat ezzel az eszmei áramlattal szemben meghatározni. Nem volna helyes, ha mi, akik egy nagyhatalmi nemzethez tartozunk, amely Európa szélső keletén és Ázsia jókora részén él, megfeledkeznénk a nemzeti kérdés óriási jelentőségéről; — különösen egy olyan országban, amelyet méltán neveznek a „népek börtönének”; — olyan időben, amikor a kapitalizmus éppen Európa szélső keletén és Ázsiában számos „új”, nagy és kis nemzetet ébreszt életre és öntudatra; — olyan időpontban, amikor a cári monarchia fegyverbe hívta a nagyoroszok és az „idegentörzsűek” millióit, hogy egész sor nemzeti kérdést az Egyesült Nemesség Tanácsa és a Gucskovok, Kresztovnyikovok, Dolgorukovok, Kutlerek, Rogyicsevek érdekeinek megfelelően „oldjon meg”.

Idegen-e tőlünk, nagyorosz öntudatos proletároktól, a nemzeti büszkeség érzése? Persze, hogy nem! Mi szeretjük nyelvünket és hazánkat, mi a legtöbbet azon munkálkodunk, hogy hazánk dolgozó tömegeit (vagyis hazánk lakosságának kilenctized részét) tudatos demokrata és szocialista életre emeljük. Nekünk mindennél fájóbb látni és érezni azt, hogy a cári hóhérok, a nemesek és a tőkések mennyi erőszakot követnek el szép hazánkon, hogyan kötik gúzsba és űznek csúfot belőle. Mi büszkék vagyunk arra, hogy ez az erőszak közöttünk, a nagyoroszok között ellenállásra talált, hogy ebből a környezetből nőtt ki Ragyiscsev, nőttek ki a dekabristák, a 70-es évek vegyes rendű forradalmárai, büszkék vagyunk arra, hogy a nagyorosz munkásosztály 1905-ben hatalmas forradalmi tömegpártot teremtett, hogy a nagyorosz muzsik ugyanebben az időben kezdett demokratává lenni, és kezdte lerázni magáról a papot és a földbirtokost.

Mi emlékszünk arra, mit mondott félévszázaddal ezelőtt Csernisevszkij, a nagyorosz demokrata, aki egész életét a forradalom ügyének szentelte: „szánalmas nemzet, rabszolgák nemzete, fönt és alant — mind csupa rabszolga”. A nyílt és burkolt nagyorosz rabszolgák (rabszolgák a cári monarchia irányában) nem szívesen emlékeznek ezekre a szavakra. Szerintünk azonban ezek a szavak az igazi hazaszeretet szavai voltak, azé a hazaszereteté, amelyet áthatott a bú, mert a nagyorosz néptömegekben nem volt forradalmiság. Akkor nem volt. Most is kevés, de már van. Minket a nemzeti büszkeség érzése tölt el, mert a nagyorosz nemzet szintén megteremtette a forradalmi osztályt, szintén bebizonyította, hogy a szabadságért és szocializmusért folyó harc nagyszerű példáit tudja adni az emberiségnek, nem csupán nagy pogromokat, akasztófaerdőket, börtönöket, nagy éhínségeket és a nagy csúszás-mászást a papok, cárok, földbirtokosok, tőkések előtt.

Minket áthat a nemzeti büszkeség érzése, és éppen ezért különösen gyűlöljük saját rabszolga múltunkat (amikor a nemesi földesurak azért vitték háborúba a muzsikot, hogy vérbe fojtsák Magyarország, Lengyelország, Perzsia, Kína szabadságát) és gyűlöljük rabszolga jelenünket, mikor ugyanezek a földesurak, a tőkések támogatásával, háborúba visznek bennünket, hogy megfojtsák Lengyelországot és Ukrajnát, hogy elnyomják a demokratikus mozgalmat Perzsiában és Kínában, hogy erősítsék a Romanovok, Bobrinszkijok, Puriskevicsek nagyorosz nemzeti méltóságunkat meggyalázó bandáját. Senki sem bűnös abban, hogy rabszolgának született; de az a rabszolga, aki nemcsak nem törekszik szabadságra, hanem még igazolja is és szépítgeti is a rabságát (amikor például Lengyelország, Ukrajna stb. megfojtását a nagyorosz „haza védelmének” nevezi), az ilyen rabszolga a felháborodás, a megvetés, az undor jogos érzését keltő tányérnyaló és söpredék.

„Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom”, így beszéltek a XIX. század következetes demokráciájának legnagyobb képviselői, Marx és Engels, akik a forradalmi proletariátus tanítóivá lettek. És mi, nagyorosz munkások, akiket áthat a nemzeti, büszkeség érzése, mindenáron szabad és független, önálló, demokratikus, köztársasági, büszke Nagyoroszországot akarunk, mely szomszédaihoz való viszonyát az egyenlőség emberi elvére, nem pedig a kiváltságok feudális, egy nagy nemzetet lealázó elvére építi fel. És éppen azért, mert ezt akarjuk, mondjuk: a XX. században, Európában (ha Európa szélső keleti részén is), csak úgy lehet „védeni a hazát”, ha minden forradalmi eszközzel a monarchia, sajáthazánk földbirtokosai és tőkései, azaz szülőföldünk leggonoszabb ellenségei ellen harcolunk; — a nagyoroszok csak úgy „védhetik a hazát”, ha minden háborúban a cárizmus vereségét kívánják, mert ez a legkisebb rossz Nagyoroszország lakosságának kilenctized részére nézve, mert a cárizmus nemcsak gazdaságilag és politikailag nyomja el a lakosságnak ezt a kilenctized részét, hanem még demoralizálja, lealázza, megbecsteleníti, prostituálja is, amikor idegen népek elnyomására tanítja, amikor arra szoktatja, hogy saját gyalázatát képmutató, álhazafias frázisokkal leplezze.

Azt vetik talán ellenünk, hogy a cárizmus mellett és védőszárnyai alatt már létrejött és felserdült egy másik történelmi erő, a nagyorosz kapitalizmus, amely progresszív munkát végez azzal, hogy óriási területeket gazdaságilag központosít és egybefoglal. Ez az ellenvetés azonban nem igazolja, ellenkezőleg, még szigorúbban vádolja soviniszta szocialistáinkat, akiket cári, puriskevicsi szocialistáknak kellene nevezni (mint ahogy Marx a lassalleánusokat porosz királyi szocialistáknak nevezte). Sőt tegyük fel, hogy a történelem százegy kis nemzettel szemben a nagyorosz nagyhatalmi kapitalizmus javára dönti el a kérdést. Ez nem lehetetlen, mert a tőke egész története nem más, mint erőszak és rablás, vér és szenny története. És mi egyáltalában nem vagyunk feltétlenül a kis nemzetek hívei; mi — egyébként azonos körülmények esetén — feltétlenül a centralizáció mellett és a föderatív kapcsolatok kispolgári eszménye ellen vagyunk. De még ebben az esetben is, először, nem a mi dolgunk, nem a demokraták dolga (már nem is szólva a szocialistákról), hogy Romanovnak — Bobrinszkijnak — Puriskevicsnek segítsünk Ukrajnát stb. megfojtani. Bismarck a maga módján, junkermódra, progresszív történelmi tettet vitt véghez, de nagyszerű „marxista” volna az, aki ezen az alapon igazolni próbálná a Bismarcknak nyújtott szocialista segítséget! Pedig Bismarck előmozdította a gazdasági fejlődést azzal, hogy egyesítette a széttagolt németeket, akiket más népek elnyomtak. Nagyoroszország gazdasági felvirágzásának és gyors fejlődésének érdeke viszont azt követeli, hogy meg kell szabadítani az országot attól, hogy a nagyoroszok más népeket elnyomjanak — erről a különbségről nálunk megfeledkeznek a szín orosz quasi-Bismarckok hódolói.

Másodszor, ha a történelem a nagyorosz nagyhatalmi kapitalizmus javára döntené el a kérdést, akkor ebből az következik, hogy annál nagyobb lesz a nagyorosz proletariátus szocialista szerepe, mert a proletariátus a fő hajtóereje a kommunista forradalomnak, melyet a kapitalizmus szül. A proletariátus forradalma pedig megköveteli, hogy a munkásokat tartósan a legteljesebb nemzeti egyenlőség és testvériség szellemében neveljük. Tehát éppen a nagyorosz proletariátus érdekei szempontjából huzamosan és olyan szellemben kell nevelni a tömegeket, hogy a legerélyesebben, legkövetkezetesebben, legbátrabban, legforradalmibb módon szálljanak síkra a nagyoroszok által leigázott valamennyi nemzet teljes egyenjogúságáért és önrendelkezési jogáért. A nagyoroszok nemzeti büszkeségének érdeke (nem szolgai értelemben vett érdeke) egybeesik a nagyorosz (és minden más) proletár szocialista érdekével. A mi mintaképünk Marx marad, aki évtizedekig élt Angliában, félig angollá lett és az angol munkások szocialista mozgalma érdekében követelte Írország szabadságát és nemzeti függetlenségét.

A mi házisütetű szocialista sovinisztáink, Plehanov és a többiek, ez utóbbi feltételezett esetben nemcsak saját hazájuknak, a szabad és demokratikus Nagyoroszországnak lesznek árulói, hanem elárulják Oroszország minden népének proletár testvériségét, azaz a szocializmus ügyét is.

„Szocial-Demokrat” 35. sz. 1914. december 12
Lenin Művei. 21. köt. 93—97. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa