„HIÁBA, ILYEN AZ ÉN SORSOM”

Így élt Lenin
„HIÁBA, ILYEN AZ ÉN SORSOM”

Tanít, maga is tanulásra készen, a szétvert pártot újra egybekalapálja.

Rettenetes elnyomás hónapjai-évei következtek Oroszországban. Megteltek a börtönök – a letartóztatottakat középkori kegyetlenséggel gyötörték; büntető különítmények, rögtönítélő bíróságok alakultak; sok ezren estek az ellenforradalmi terror áldozatául. Különösen üldözték a szociáldemokrata pártot, s hiába alakult meg például újra meg újra a Pétervári Pártbizottság, tagjait – hat pártbizottságét egymás után – teljes létszámban letartóztatták. (Ezekben a zűrzavaros időkben a cári rendőrségnek sok besúgót, provokátort is sikerült beépítenie a szociáldemokrata szervezetekbe.) A nagy vérveszteségek s a vereség okozta rossz hangulat következtében erősen csökkent mind a szociáldemokrata párt, mind a szakszervezetek taglétszáma. 1911-ben egy francia vicclapban gonosz hirdetés jelent meg: tekintélyes jutalmat ígértek annak, aki Leninen, Zinovjevon és Kamenyeven kívül még egy bolsevikot ismer. A vicc azonban legfeljebb forradalom ellenségeinek kívánságát tükrözte. Minden vérveszteség ellenére megmaradt ugyanis – börtönben, száműzetésben, emigrációban, illegalitásban – a proletárpárt szilárd magva, mely köré, amint oszlott a kábultság, hamarosan újabb forradalmárok tömörültek.

Minden ember ereje a nehéz helyzetekben mutatkozik meg igazán. Második emigrációjának első heteiben-hónapjaiban Lenin keserű volt és nagyon-nagyon fáradt. – Ám sokakkal ellentétben – egy pillanatra sem kételkedett a forradalom jövőjében. „Az orosz nép már nem az, ami 1905 előtt volt – írta. – A proletariátus megtanította harcolni. A proletariátus el is vezeti a győzelemhez.” A pártról pedig így vélekedett: „A forradalom előtt hosszú éveken át tudtunk dolgozni. Nemhiába neveztek bennünket sziklaszilárdaknak. A szociáldemokraták olyan proletárpártot teremtettek, amely nem csügged el az első harci roham sikertelensége láttán, amely nem veszti el a fejét, és nem bocsátkozik kalandokba. Ez a párt a szocializmus felé tart, és nem teszi függővé magát és sorsát a polgári forradalmak egyik vagy másik szakaszának kimenetelétől. Éppen ezért mentes a burzsoá forradalmak gyenge oldalaitól. És ez a proletárpárt győzni fog.”

Visszavonulni is tudni kell – hangoztatta Lenin -, mégpedig úgy, hogy közben megteremtsük a további előnyomulás feltételeit. És emiatt különbözött össze számos tekintélyes szociáldemokrata csoporttal. Az egyik csoport, mely mensevikekből állt, úgy vélte, hogy a forradalom veresége után meg kell szüntetni, „likvidálni” kell az illegális pártot (ezért nevezték őket likvidátoroknak), és minden munkát az engedélyezett önkormányzati szervekben és szakszervezetekben kell végezni. A másik csoport – jórészt a bolsevikok közül – az ellenkező végletet képviselte: vissza kell hívni, mondták, a szociáldemokratákat a legális szervezetekből, s a pártnak szigorúan konspirált szervezetté kell átalakulnia. (E csoport elnevezése: otzovisták, vagyis „visszahívok”.)

Pánik szülte, ártalmas gondolatok – mutatott rá Lenin. Az első: megalkuvás, alkalmazkodás a cárizmushoz, s végső soron a forradalomról való lemondást jelenti. A másodikban mintha a régi terroristák szelleme kísértene; ha az általuk javasolt utat követné, a párt elszigetelődne, s létének értelme kerülne kockára: az, hogy a tömegeket forradalmi útra vezesse. És nyomban vitatkozni kezdett mind a két irányzattal.

„Hiába, ilyen az én sorsom – írta Inyessza Armandnak, a nagyszerű bolsevik asszonynak, régi barátjuknak és küzdőtársuknak. – Egyik harci kampány a másik után a politikai ostobaságok, ízetlenségek, az opportunizmus stb. ellen. Ez így megy 1893 óta. És emiatt gyűlöl engem egy csomó szimpla fráter. De én azért mégsem cserélném el ezt a sorsot az ilyen alakokkal való »békéért«.”

Pedig még Gorkij is megpróbálta a különböző csoportokat összebékíteni. Lenin nagyon szerette Gorkijt. Az V. pártkongresszustól kezdve élete végéig szoros barátság fűzte vele össze. Rengeteget vitatkoztak, néha nagyon keményen odamondogattak egymásnak. Lenin azonban mindig törődött Gorkijjal, s mindig türelmesen igyekezett meggyőzni.

1908 tavaszán meglátogatta az írót, aki akkor Olaszországban, Capri szigetén beteg tüdejét gyógyította. Néhány nagyon kellemes napot töltöttek együtt – a békítési kísérleteket azonban Lenin visszautasította. Megint elvekről, megint a forradalom jövőjéről volt szó, s ő, aki gyakorlati politikusként, ha a helyzet úgy kívánta, hajlékony is tudott lenni, ilyen ügyekben nem ismert megalkuvást. „…valósággal tajtékoztam dühömben… inkább felnégyeltetem magam, semhogy beleegyezzem abba, hogy egy olyan lap vagy olyan testület munkatársa legyek, amelyik ilyesféle dolgokat hirdet” – írta ekkortájt Gorkijnak, néhány szociáldemokrata filozófus antimarxista tanulmánykötete olvastán.

Indulatos ember volt Lenin? Alighanem. De hát elképzelhető-e forradalmár – indulatok nélkül? A tudatos forradalmárt nem az különbözteti meg sem az ösztönös lázadótól, sem a hisztérikus anarchistától, hogy nincsenek indulatai. Hanem az, hogy nem az indulatok uralkodnak rajta, hanem ő uralkodik indulatain.

Kortársak mesélik: Lenin, ha dühös vagy valamiért nagyon izgatott volt, viaszfehérre sápadt. Ám indulatoktól sápadt arccal is józanul mérlegelt, logikusan gondolkozott, következtetett.

Indulatait akkoriban egy új, szilárdabb egység kikovácsolására összpontosította. Nagy szükség volt erre; mint vesztett csaták után oly gyakori, sokan meginogtak, kétségbeestek. A politikai válsághoz világnézeti válság társult. Néhány orosz szociáldemokrata filozófus – köztük a bolsevik frakció egyes tagjai is, mint például Bogdanov, Bazarov, Lunacsarszkij – műveiben megkérdőjelezte a materializmus alapjait. Némelyek a lét és a tudat viszonyának összezavarásában odáig mentek, hogy egyesíteni akarták a marxizmust a vallással. Lunacsarszkij – akit Lenin tehetségéért, szellemességéért, műveltségéért egyébként nagyon kedvelt – 1908-ban megjelent, A vallás és a szocializmus című művében azt állította, hogy a tömegek nehezen értik meg a marxizmus „szigorú és hideg formuláit”, s hogy létre kell hozni egy új vallást, „a munka vallását”. A szociáldemokráciát pedig úgy tüntette fel, mint „új, nagy vallási erőt”.

Lenin az ilyen és hasonló, „istenépítésnek” nevezett elméletekről úgy vélekedett, hogy mindez a forradalom „kétségbeesett és fáradt” kispolgári útitársainak az ideológiája. Tisztában volt azonban azzal is, hogy táptalajuk nemcsak a vesztett csata utáni csalódottság és kiábrándultság, hanem az a bizonytalanság is, amelyet a filozófusok századunk elején a természettudományos világkép rohamos átalakulása miatt éreztek. Hiszen ekkoriban kezdődött a fizika forradalma. Lenin nyomban felfigyelt rá: mekkora veszélyeket rejteget a világnézeti zűrzavar a forradalmi mozgalom szempontjából. Egyszersmind megértette és átérezte annak szükségességét is, hogy a természettudományok új eredményeit a marxista, dialektikus materializmus filozófiájával egybevesse, filozófiailag feldolgozza, általánosítsa.

Mindig is erős érdeklődés élt benne a filozófia iránt. Fiatalon alapos filozófiai műveltséget szerzett, és most megint szenvedéllyel vetette magát a munkába. Reggeltől estig Genf, Párizs, London könyvtárait bújta – külön azért ment néhány hétre Londonba, hogy a British Museumban dolgozzék -, kétszáznál több könyvet, cikket tanulmányozott át. E nagy munka terméke a Materializmus és empíriokriticizmus című könyv, melyet Lenin 1908 tavaszán kezdett írni, és kéziratát novemberben már el is küldte Oroszországba, kiadásra.

A természettudományos világkép, melyet Lenin a Materializmus és empíriokriticizmus megírásakor ismert, azóta ismételten átalakult, megváltozott. A változások nem cáfolták meg azonban a dialektikus materializmus filozófiai alapelveit, melyeket Lenin ebben a műben megvédelmezett. És még tanulságosabb a könyv módszertani szempontból. Azt a kötelezettséget hagyta a későbbi marxistákra, hogy mindenkor élénken figyeljék, alaposan tanulmányozzák, és marxista módon dolgozzák fel a tudományok újabb és újabb eredményeit.

Ez alól – figyelmeztet a lenini példa – sem a gyakorlati, politikai munka özöne, sem a mindennapi élet ezernyi gondja-baja nem adhat felmentést. Hiszen Leninnek ez idő tájt mindkettőből bőségesen jutott. Tovább folytatta vitáit a likvidátorokkal és otzovis-tákkal. Némelyeket, mint például – nagy örömére – Lunacsarszkijt, sikerült meggyőznie, mások egyre jobban eltávolodtak tőle. Ebben az időben különösen sokat viaskodott Trockijjal, aki hol a likvidátorok, hol az otzovisták álláspontjához közeledett, de mindenképpen a lenini irány ellenlábasa volt.

Szerkesztette a Proletarij című újságot (nagy részt vállalva a külföldi kiadásnak, az illegális hazaszállításnak az iszkrás időknél is nehezebb aprómunkájából), 1910 végétől pedig segítette a Pétervárott nagy nehézségek árán kiadott Zvezda (Csillag) című legális, bolsevik hetilapot, mely neki is több mint ötven kisebb-nagyobb cikkét közölte. Ebben az időben lépett vezetőként a nemzetközi munkásmozgalom porondjára. A Nemzetközi Szocialista Irodában – az európai szociáldemokraták szervezetében – az OSZDMP képviselőjeként védelmezte a különböző országok baloldali szocialistáit.

És életkörülményei e hihetetlen mennyiségű munka közben nem voltak sem nyugodtak, sem kiegyensúlyozottak. 1908 végén Párizsba költöztek. Párizsi éveikre Krupszkaja úgy emlékszik vissza, mint életük legnyugtalanabb, legzűrzavarosabb időszakára, „Párizs olyan város, hol igen kellemetlen és igen fárasztó az élet annak, aki csak szerény anyagi eszközökkel rendelkezik” – írta Lenin egyik levelében. Márpedig az ő anyagi eszközeik ebben az időben a szerénynél is szerényebbek voltak. Szűkös cikkhonoráriumokból, fordításokból éltek. Lakásukban alig volt pár darab bútor, s mint korabeli emigránsok megjegyezték, „inkább diáktanyához, semmint családi otthonhoz hasonlított”. Ez azonban csak a lakás szegényes, szűkös berendezésére vonatkozott. A „bohém” rendetlenséget – sok emigránstól eltérően – Lenin nem tűrte maga körül. „Szerette a rendet – emlékezik vissza lakásukra Mescserjakov a dolgozó- és hálószobájában mindig makulátlan rend volt… Ha rágyújtottak a szobájában – bár akkor még nem volt tilos dohányozni a jelenlétében homlokát ráncolta, kinyitotta az ablakot, és általában látszott rajta, hogy nagyon nem tetszik neki a dolog…”

Lenin biciklin járt a távol fekvő könyvtárakba, ami már az akkori párizsi forgalomban is fárasztó dolog volt. (A gondolataiba mélyedt kerékpározót két ízben is érte a párizsi utcán kisebb baleset.) Szegényesen étkeztek. Krupszkaja mosolyogva emlékezik arra, hogy amikor Krakkóba költözvén, lakásukat egy lengyel karmesternek adták át, a karmester nem győzte faggatni Lenint a háztartási dolgokról. „…»És a libahús mibe kerül? És a borjúhúsnak mi az ára?« Iljics nem tudta, mit válaszoljon. Libahús? Borjúhús?… Neki nem sok dolga akadt a háztartással, de én sem tudtam semmit mondani a libáról és a borjúhúsról, mert Párizsban sem ezt, sem azt nem ettünk, a lóhús és a saláta ára iránt viszont a karmester nem érdeklődött.” A legnagyobb takarékosság mellett is nehéz helyzetbejutottak időnként. „Magamról csak annyit, hogy keresetre van szükségem. Különben egyszerűen éhen pusztulunk! Pokoli a drágaság, s nincs miből élnünk” – írta Lenin valamivel később egyik elvtársának.

De még az anyagi gondok voltak a legcsekélyebbek. Állandóan aggódnia kellett Oroszországban maradt elvtársaiért, hozzátartozóiért. Testvérei felváltva – néha ketten is egyszerre – hol börtönben, hol száműzetésben voltak. Édesanyjának (a saját helyzetét gyakran megszépítve) egymás után írta a megnyugtató leveleket: „Drága Anyuska! A napokban írtam neked Manyácska meg Anyuta letartóztatásával kapcsolatban. Szeretnék még beszélni veled. Félek, hogy most túlságosan magányosnak érzed magad… Kérlek, írj néhány szót, drágám, hogy tudjam: egészséges vagy-e, és hogy érzed magad – van-e valami újság; vannak-e ismerőseid Szaratovban? Talán ha gyakrabban írunk egymásnak, mégsem fogsz annyira szomorkodni…”

Párizs abban az időben tele volt börtöntől, kínzásoktól megviselt, a vereség miatt kétségbeesett orosz politikai emigránsokkal, „…szünet nélkül jöttek újabb és újabb emberek, akik a cári kormány eszeveszett üldözése elől menekültek; elnyűtt, tönkrement idegzetű emberek, akiknek nem volt sem perspektívájuk, sem egy lyukas garasuk, és Oroszországból sem várhattak segítséget” – írja Krupszkaja. Lenin, felesége és barátaik segítettek ezeknek az embereknek elhelyezkedni. Nem volt könnyű: sokan a szó szoros értelmében éheztek. Voltak, akik súlyos betegen érkeztek – ezeket emigráns és francia szocialista orvosokhoz vitték, segélyeket szereztek számukra. Voltak, akik lelkileg roppantak össze: egymást követték az oktalan civódások. Akadt, aki inni kezdett, s olyan is, akit az öngyilkosságról kellett lebeszélni. (Lenin feljegyezte: néhány esetben nem sikerült.) Egy-két elvtárs az oroszországi szenvedésektől meg a párizsi nyomortól megtébolyodott…

Lenin intézkedett, szervezett, minden módon megpróbált segíteni azokon, akik nehéz helyzetbe kerültek. Berlinbe például így írt egyik örmény ismerősének:

„Nem tudom, tudomására jutott-e a szomorú hír közös barátunkról, Szűrén Szpandarjanról, akinek révén Berlinben megismerkedtünk. Szpandarjant Bakuban letartóztatták. Felesége azt írja Szpandarjan apjának, hogy nincs, aki gondoskodjék róla, ágya sincs, semmije sincs. Nincs, aki tejet stb. vinne be neki. Szpandarjan apja azt mondta nekem, hogy Bakuban sok ismerőse van, és hogy írt egyiknek. Hogy miért csak az egyiknek, nem tudom.

Szpandarjan apja itt él (Hotel Nicole, 19. Rue Pierre Nicole, Paris). Nagyon betegnek és öregnek látszik. Fia megígérte neki, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy pénzt küldhessen neki Bakuból – de letartóztatása miatt nem küldhetett. Az apa pénz nélkül van, lakásából ki akarják tenni. Helyzete igen szomorú, sőt kétségbeejtő.

Mi egy kis kölcsönnel kisegítettük. De mégis elhatároztam, hogy írok Önnek. Ön valószínűleg ismeri Szpandarjan ismerőseit és barátait Bakuban meg Párizsban. Szpandarjan apja nemegyszer küldött leveleket úgy, hogy elfelejtette megcímezni őket. Ezért nagyon félek, hogy nem jutnak el levelei Bakuba. Ismer Ön valakit Bakuban, akinek írhatnánk Szurenról, és akit megkérhetnénk, hogy törődjön vele? Továbbá, ha vannak közös ismerőseik, igen fontos volna törődni az apával is. Azt mondják, hogy gazdag fia van Jekatyerinodarban. Jó lenne, ha erélyes hangon írna neki, hogy küldjön minél több pénzt az apjának, hogy az rendezhesse adósságait, és elutazhasson.

Remélem, hogy Ön a két Szpandarjan érdekében mindent megtesz, ami módjában áll, és erről néhány sorban értesít…”

A sok gond hihetetlenül zaklatottá tette a légkört. És Lenin mégis roppant önfegyelemmel, kitartóan dolgozott. Ahogy mondta: „szigorú életrendet” épített ki magának. Reggel nyolckor kelt, elment a Nemzeti Könyvtárba, délután kettőkor tért haza. Otthon is tovább dolgozott. Krupszkaja nagyon vigyázott, hogy lehetőleg ne sokat zavarják. Bár akkoriban rengetegen fordultak meg náluk.

Mert Lenin folytatta pártépítő-pártszervező munkáját. 1910-ben összehívták Párizsban az OSZDMP Központi Bizottságát, ahol – háromhetes vitában – megpróbálták a különböző frakciókat egyesíteni. A határozatokban létre is hoztak valami megegyezésfélét, a gyakorlatban azonban kevés eredményre jutottak. Lenin ekkor minden figyelmével az „egyszerű szociáldemokraták” felé fordult. „Utálatos dolog ezeknek az anekdotába illő eseményeknek, ennek a civakodásnak és botránynak, ennek a gyötrődésnek és »váladéknak« a kellős közepében csücsülni, és mindezt közvetlen közelből figyelni – írta Gorkijnak. – De ez a hangulat nem uralkodhat el rajtunk. Az emigrációs élet százszor nehezebb most, mint a forradalom előtt. Az emigráció és a civakodás elválaszthatatlan egymástól. De a civódás nem számít; kilenctized része külföldön játszódik le: a civódás csupán afféle járulék. A párt, a szociáldemokrata mozgalom viszont a mostani helyzet minden pokoli nehézsége közepette is szüntelenül fejlődik… és a szociáldemokrácia egésze nyíltan és becsületesen leküzdi ezeket a válságokat.”

1911-ben a Párizs környéki Longjumeauban pártiskolát szerveztek, ahová Oroszországból főként munkásokat hívtak. Az iskolát orosz falusi tanítók tanfolyamának álcázták. (Csodálkoztak is a Párizs környéki kispolgárok: milyen meggyötörtek, és milyen szegényes külsejűek, jó időben mezítláb járnak az orosz falusi tanítók.) A pártiskolán Lenin tartott előadássorozatot politikai gazdaságtanból, valamint az agrárkérdésről, a szocializmus elméletéről és gyakorlatáról. Ezenkívül párttörténeti, jogi, irodalmi előadássorozatok és szemináriumok voltak, továbbá gyakorlati foglalkozás a lapszerkesztés technikájából.

Az emigráció nyomasztó légköre lassan oldódni kezdett. Mindenekelőtt azért, mert Oroszországban új forradalmi fellendülés kezdődött. Már 1910 közepétől szaporodtak,1911-től 14-ig, a háború kitöréséig pedig évről évre ugrásszerűen növekedtek a sztrájkok. És a sztrájkok háromnegyed része már1912-ben politikai jellegű volt.

A forradalmi fellendülés láttán, Lenin javaslatára, 1912 elején összehívták az OSZDMP konferenciáját Prágában. Lenin nem akart szakadást: valamennyi szociáldemokrata csoport képviselőit meghívták a konferenciára. A likvidátor mensevikek azonban nem mentek el. Lenin nem esett kétségbe emiatt. „Ma élethalálharcról van szó, s a siránkozások, a panaszkodások semmit sem érnek” – mondta. Majd megállapította: „Két pártunk van, ez tény; létük az orosz valóságban gyökerezik.”

A konferencia jóváhagyta Lenin taktikai irányvonalát: a legális és illegális tevékenység egybekapcsolását. Megállapítva az újabb forradalmi fellendülés tényét, megerősítette, hogy a cél most: a cárizmus megdöntése, a demokratikus forradalom véghezvitele, a köztársaság megvalósítása. „Végre sikerült – a likvidátor söpredék ellenére – újjáteremteni a pártot. Remélem, velünk együtt örül ennek” – írta Lenin Gorkijnak.

Nem sokkal ezután a Léna folyó menti aranybányákban nagy tüntetés volt: a munkások a korábbi sztrájkokban letartóztatott társaik szabadon bocsátását követelték. A katonaság a tömeg közé lőtt: 270 tüntetőt megöltek, 250-et megsebesítettek. Válaszul egész Oroszországban tömegsztrájkok és diákzavargások törtek ki. Ezeket katonai zendülések követték, melyeket tömeges kivégzésekkel igyekeztek elfojtani, ami újabb szolidaritási sztrájkokat váltott ki.

Lenin 1912 nyarán elhagyta Párizst, s hogy közelebb legyen Oroszországhoz, Krakkóban telepedett le. (Lengyelországnak ez a része osztrák fennhatóság alatt állt.)

Krakkóban, majd – Krupszkaja betegsége miatt – a közeli Poroninban éltek egészen az első világháború kitöréséig.

Amikor tartózkodási engedélyt kért, Lenint mint külföldit kihallgatták a rendőrségen. Arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozása, és miből él, ezt válaszolta: „Egy pétervári orosz demokratikus lap, a Pravda s egy Párizsban megjelenő orosz lap, a Szocial-Demokrat tudósítója vagyok, s ez megélhetésem forrása.”

Lenin nemcsak ebben az esetben vallotta magát újságírónak. Valahányszor kérdőívet kellet kitöltenie, a „főfoglalkozása” rovatba mindig, még államfő korában is, ezt írta: lityerator – amit néha hibásan „irodalmárnak fordítanak magyarra, holott valódi jelentése: publicista, esetleg: közíró.

1912-ben pedig ismét nagyon sokat foglalkozott a sajtóval. Az év tavaszán ugyanis az orosz szociáldemokraták nagy eredményt értek el: sikerült legális napilapot kiadniuk. Ez a lap a Pravda, mely azóta is (a háborús kényszerszünetet leszámítva) a bolsevikoknak, majd később a Szovjetunió Kommunista Pártjának a központi lapja. Munkás-tömeglapnak készült, széles körű levelező- és terjesztőhálózattal. Eleinte 30-40 000 példányban jelent meg, az első világháború kitöréséig elérték a 60 000-es példányszámot. (A Pravda ma a világ egyik legnagyobb újságja: példányszáma meghaladja a tízmilliót.)

Lenin rendkívüli fontosságot tulajdonított a Pravdának, és kezdettől a legszenvedélyesebben részt vett munkájában. Szinte minden számba írt: cikket, jegyzetet, tudósítást stb.; a legtöbb számban több írása is megjelent. A pétervári szerkesztőséggel többször vitázott is, különösen, ha cikkei élét tompították, ha elhagyták az erősebb, vitatkozó részeket. Olminszkijnak, a szerkesztő bizottság egyik vezető tagjának például ezt írta: „Mióta árt egy napilapnak, ha dühös hangon ír arról, ami rossz, ami ártalmas, ami helytelen?… Ellenkezőleg, kollégák, higgyék el, ellenkezőleg. Aki düh nélkül ír arról, ami ártalmas, az unalmasan ír.”

Nagy figyelemmel olvasgatta a közlés előtt hozzá eljutott írásokat, s különös élvezettel a munkásolvasók leveleit. „Milyen egyszerűen és jól tudnak írni – mondta gyakran, egyik akkori munkatársának visszaemlékezése szerint. – Minél közelebb a köznyelvhez, annál jobb! Nem számít, hogy a szerző olyan oldalról közelíti meg a kérdést, és olyan kifejezéseket meg érveket használ, amelyek a magunkfajtának eszébe sem jutnának. Annál jobb! Fő, hogy a lényeget illetően legyen helyes.”

Kapcsolata Oroszországgal különben is élénk volt. Az akkori Galícia osztrák és orosz fennhatóság alatt álló részei közt viszonylag könnyű volt a közlekedés. Leninéknél jöttek-mentek az orosz szociáldemokraták. A szokott módon, szerényen, csendesen éltek. Nagyokat sétáltak – Zinovjev el is nevezte Lenint, Krupszkaját és néhány barátjukat a „sétálók pártjának”. Lenin ismét sok szépirodalmat olvasott. És most is rengeteget dolgozott. Kétéves lengyelországi tartózkodása alatt, álneveken és a saját nevén, a legális és illegális sajtóban több mint négyszáz cikket, tanulmányt írt. Az oroszországi forradalmi mozgalom helyzetén és feladatain kívül elsősorban a fenyegető háború foglalkoztatta, a háború jellegét vizsgálta, és igyekezett meghatározni a szociáldemokraták állásfoglalását a háborúhoz. Már azon is törte a fejét: milyen új viszonyok fognak kialakulni Oroszországban a különböző nemzetiségek között, ha az elkerülhetetlen háború polgárháborúvá változik. Ezen a szálon elindulva kezdte tanulmányozni a nemzeti kérdést általában.

1914 tavaszán egy lengyel újságíró interjút készített Leninnel a háborús veszélyről.

„Ön várja a konfliktust? – kérdezte az újságíró.

– Nem, én ezt nem akarom – tiltakozott Lenin. – Miért is akarnám? Minden tőlem telhetőt el fogok követni azért, hogy útját álljuk a mozgósításnak és a háborúnak. Nem akarom, hogy a proletárok milliói kénytelenek legyenek egymást irtani, hogy nekik kelljen megkeserülniük a kapitalizmus esztelenségét. Ebben a tekintetben nem lehet félreértés. Más dolog objektíve előre látni a háborút, s ha e nagy szerencsétlenség bekövetkezik, a lehető legnagyobb mértékben felhasználni. S teljesen más dolog akarni a háborút, s ennek érdekében dolgozni.”

A háború, melyet Lenin évek óta elkerülhetetlennek látott, 1914. augusztus 1-én tört ki. Oroszországban erőteljes forradalmi fellendülést szakított félbe. Azon a nyáron már nagyszabású politikai sztrájkok voltak. Májusban Bakuban általános sztrájk tört ki. Július 7-én Pétervárott 130 000-en sztrájkoltak. Pétervár, Baku és Lódz utcáin barikádokat emeltek. Mindennek hosszú időre véget vetett a háború.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa