Az egységbontásról, amelyet egységről való kiabálással lepleznek
Napjaink munkásmozgalmának kérdései sok tekintetben fájó kérdések — különösen e mozgalom tegnapjának (vagyis csak nemrég történelmi múlttá vált szakaszának) képviselői számára. Legelsősorban az úgynevezett frakciózásra, szakadásra stb. vonatkozó kérdések tartoznak ide. A munkásmozgalom intellektueljeinek a szájából nem ritkán hallani azt az izgatott, ideges, csaknem hisztérikus rimánkodást, hogy ne bolygassuk ezeket a fájó kérdéseket. Azok, akik maguk is hosszú éveken át, például 1900—1901-től kezdve részt vettek a marxisták közt kialakult különböző irányzatok harcában, ezekben a fájó kérdések feletti elmélkedésekben természetesen sok mindent felesleges ismétlésnek tarthatnak.
De a marxisták közt folyó 14 esztendős (sőt ha az „ökonomizmus” legelső tüneteitől számítjuk, 18 — 19 éves) harc részvevőinek száma ma már nem olyan nagy. A napjainkban a marxisták sorait betöltő munkások óriási többsége vagy nem emlékszik már a régi küzdelmekre, vagy egyáltalán nem ismeri őket. Ezt az óriási többséget (mint azt többek közt folyóiratunk körkérdése is bizonyítja) a fájó kérdések különösen érdeklik. S mi igenis foglalkozni akarunk ezekkel a kérdésekkel, amelyeket állítólag első ízben (a fiatal munkásnemzedékek számára valóban első ízben) vet fel Trockij „frakciómentes munkásfolyóirata”, a „Borba”.
I. A „frakciózásról”
Trockij „frakciómentesnek” nevezi új folyóiratát. Ezt a szót teszi első helyre a hirdetésekben, ezt mindenképpen hangsúlyozza, mind magának a „Borbá”-nak, mind a likvidátor „Szevernaja Rabocsaja Gazetá”-nak szerkesztőségi cikkeiben, ahol még a „Borba” megjelenése előtt megjelent egy cikke erről a folyóiratról.
Mit jelent a „frakciómentesség” szó?
Trockij „munkásfolyóirata” — Trockij folyóirata a munkások számára, minthogy nyoma sincs benne sem munkáskezdeményezésnek, sem munkásszervezetekkel való kapcsolatnak. Trockij népszerű akar lenni, és ezért a munkásoknak szánt folyóiratában megmagyarázza az olvasónak a „territórium”, a „faktor” stb. szavak jelentését.
Rendben van. De akkor miért nem magyarázza meg a munkásoknak azt is, mit jelent a „frakciómentesség” szó? Ez talán inkább érthető, mint a territórium, meg a faktor?
Dehogy, nem erről van szó, hanem arról, hogy a „frakciómentesség” cégére alatt félrevezetik a fiatal munkásnemzedéket a frakciózás legrosszabb csökevényeinek legrosszabb képviselői. Ehhez érdemes bővebb magyarázatot fűzni.
A frakciózás a szociáldemokrata párt fő sajátossága egy meghatározott történelmi korszakban. Mégpedig melyikben? Az 1903-tól 1911-ig terjedő korszakban.
Hogy a lehető legszemléltetőbben megmagyarázzuk, mi volt a frakciózás lényege, fel kell idéznünk legalább az 1906— 1907-es évek konkrét körülményeit. A párt akkor egységes volt, nem volt soraiban szakadás, de volt frakciózás, vagyis a valóságban az egységes pártban két frakció, két ténylegesen különálló szervezet volt. Az alsó munkásszervezetek egységesek voltak, de a két frakció minden komoly kérdésben két taktikát dolgozott ki; a két taktika szószólói az egységes munkásszervezetekben vitatkoztak egymással (például 1906-ban annak a jelszónak megvitatásakor, hogy duma-kormány legyen-e, vagy kadet-kormány, vagy pedig 1907-ben a londoni pártkongresszus küldötteinek megválasztásakor), s a kérdéseket a többség döntötte el: a stockholmi egységes pártkongresszuson (1906-ban) az egyik, a londoni egységes pártkongresszuson (1907-ben) a másik frakció szenvedett vereséget.
Ezek közismert tények az oroszországi szervezett marxizmus történetéből.
Csak emlékezetünkbe kell idéznünk ezeket a közismert tényeket, hogy észrevegyük azt a kiáltó valótlanságot, amelyet Trockij terjeszt.
Oroszországban 1912 óta, már több mint két éve nincs frakciózás a szervezett marxisták közt, nem folyik vita a taktikáról az egységes szervezetekben, az egységes konferenciákon és kongresszusokon. De teljes az elkülönülés a párt és a likvidátorok között, amióta a párt 1912 januárjában formálisan kijelentette, hogy a likvidátorok nem tartoznak hozzá. Trockij ezt a helyzetet gyakran „szakadásnak” nevezi, s erről az elnevezésről alább még külön beszélünk. Kétségtelen tény azonban, hogy a „frakciózás” szó nem felel meg az igazságnak.
Ez a szó, mint már mondottuk, nem egyéb, mint kritikátlan, ésszerűtlen, értelmetlen megismétlése annak, ami igaz volt tegnap, vagyis egy már letűnt korszakban. És amikor Trockij nekünk a „frakcióharc káoszáról” beszél (1. sz. 5. és 6. old. és sok más helyen is), akkor nyomban világossá válik, hogy pontosan melyik letűnt korszak beszél belőle.
Nézzük meg a mai helyzetet a fiatal orosz munkások szemszögéből, akik Oroszország szervezett marxistáinak kilenctized részét teszik ki. Ezek a munkások a munkásmozgalomban ható különféle nézeteknek vagy áramlatoknak három tömeg-megnyilvánulását látják maguk előtt: a „pravdistákat”, akik egy negyvenezer példányban megjelenő lap körül csoportosulnak, a „likvidátorokat” (15 000 példány) és a baloldali narodnyikokat (10 000 példány). A példányszámokra vonatkozó adatok megvilágítják az olvasónak az egyes irányzatok tömegjellegét.
Kérdezzük, hol itt a „kaosz”? Trockij szereti a hangzatos és üres frázisokat — ez köztudomású —, ámde a „kaosz” szó nemcsak frázis, hanem azonkívül a tegnapi korszak külföldi viszonyainak a mai korszak orosz talajába való átültetése (jobban mondva: hiú igyekezet az átültetésre). Ez a dolog lényege.
Nincs semmi „kaosz” a marxistáknak a narodnyikok elleni harcában. Reméljük, még Trockij sem meri állítani ennek ellenkezőjét. A marxistáknak a narodnyikok elleni harca több mint 30 éve, a marxizmus születése óta folyik. E harc oka: két különböző osztály, a proletariátus és a parasztság érdekei és álláspontja közt levő gyökeres különbség. Ha egyáltalán van valahol „kaosz”, akkor csak azoknak az együgyűeknek a fejében van, akik ezt nem értik.
Miről lehet még szó? A marxisták és a likvidátorok harcának „kaoszáról”? Ez megint nem igaz, hiszen nem lehet kaosz-nak nevezni a harcot egy olyan irányzat ellen, melyet 1908 óta az egész párt irányzatnak ismert el és elítélt. De aki komolyan foglalkozik az oroszországi marxizmus történetével, az tudja, hogy a likvidátorság elválaszthatatlanul és a lehető legszorosabb kapcsolatban áll — még vezéreinek és részvevőinek személyét tekintve is — a „mensevizmussal” (1903—1908) és az „ökonomizmussal” (1894—1903). Szóval itt is csaknem 20 év történetével állunk szemben. Aki saját pártjának történetét „kaosznak” tekinti, annak feje megbocsáthatatlanul kong az ürességtől.
De nézzük a mai helyzetet Párizs vagy Bécs szempontjából. Egyszeribe minden megváltozik. A „pravdistákon” és a „likvidátorokon” kívül még nem kevesebb, mint öt orosz „frakció” van, vagyis külön csoportok, amelyek mind ugyanahhoz a szociáldemokrata párthoz akarják számítani magukat: a Trockij-csoport, a két „Vperjod”-csoport, a „pártigenlő bolsevikok” és a „pártigenlő mensevikek”. Párizsban és Bécsben (ezt a két különösen nagy központot hozom fel példának) ezt minden marxista kitűnően tudja.
S itt aztán Trockijnak bizonyos tekintetben igaza van: ez csakugyan frakciózás, ez igazán kaosz!
Igenis „frakciózás”, vagyis névleges egység (papíron mind egy párthoz tartoznak), a valóságban pedig szétdaraboltság (a gyakorlatban minden egyes csoport önálló és úgy tárgyalnak és egyezkednek egymással, mint szuverén hatalmak).
Igenis „kaosz”, vagyis 1) nincsenek objektív ellenőrizhető adatok e frakcióknak az oroszországi munkásmozgalommal való kapcsolatáról, és 2) nincsenek olyan adatok, amelyek alapján meg lehetne ítélni e frakciók valódi ideológiai és politikai arculatát. Nézzünk két teljes évet, 1912-t és 1913-at. Ezek tudvalevőleg a munkásmozgalom megélénkülésének és fellendülésének az évei, amikor minden, csak valamelyest is tömegjellegű áramlatnak vagy irányzatnak (márpedig a politikában csak az számít, ami tömegjellegű) ki kellett hatnia a IV. duma választásaira, a sztrájkmozgalomra, a legális lapokra, a szakszervezetekre, a munkásbiztosítási kampányra stb. Az említett öt külföldi frakció közül a kétéves időszak folyamán egy sem, egyetlenegy sem éreztette hatását valamelyest észrevehető módon az oroszországi tömegjellegű munkásmozgalom imént felsorolt megnyilvánulásainak egyikében sem!
Ez tény, melyről bárki könnyen meggyőződhet.
És ez a tény azt bizonyítja, hogy igazunk volt, amikor Trockijról úgy beszéltünk, mint „a frakciózás legrosszabb csökevényeinek” képviselőjéről.
Mindazok szemében, akik csak valamelyest is járatosak az oroszországi munkásmozgalomban, a saját állítása szerint nem frakciózó Trockij közismert képviselője a „Trockij-frakciónak” — amit ő csinál, az frakciózás, mert megvan benne a frakciózás két lényeges ismertetőjele: (1) az egység névleges elismerése és (2) csoportszerű elkülönülés a gyakorlatban. De ez csak csökevénye a frakciózásnak, mert semmi komoly kapcsolata sincs az oroszországi munkás-tömegmozgalommal.
Végül, ez a frakciózás legrosszabb válfaja, mert eszmeileg és politikailag nincs meghatározott jellege. Ezt a meghatározott jelleget nem lehet elvitatni sem a pravdistáktól (még megátalkodott ellenfelünk, L. Martov is elismeri, milyen „összetartást és fegyelmezettséget” tanúsítottunk az összes ismert, bármely kérdésre vonatkozó hivatalos határozatok tekintetében), sem a likvidátoroktól (az ő arculatuk, legalább a tekintélyesebbeké, nagyonis meghatározott, t. i. liberális, és nem marxista).
Nem lehet elvitatni bizonyos meghatározott jelleget azoknak a frakcióknak egy részétől sem, amelyek Trockij frakciójához hasonlóan igazában kizárólag bécsi—párizsi és egyáltalában nem orosz szempontból léteznek. Például a „Vperjod” machista csoportjának határozott machista elméletei vannak; a „pártigenlő mensevikek” határozottan és teljesen elvetik ezeket az elméleteket, határozottan védelmezik a marxizmust, és határozottan elítélik elvi szempontból a likvidátorokat.
Trockijnál viszont nincs semmiféle meghatározott eszmei és politikai irányvonal, mert hiszen a „nem-frakciózás” szabadalma nem más (erről még majd bővebben lesz szó), mint szabadalom a teljesen szabad csapongásra egyik frakciótól a másikhoz és vissza.
Összegezzük:
1. Trockij nem magyarázza meg és nem érti a marxizmus áramlatai és frakciói közt fennálló eszmei eltérések történeti jelentőségét, noha ezek az eltérések betöltik a szociáldemokrácia húszéves történetét és a jelen alapvető kérdéseire vonatkoznak (amint ezt még ki fogjuk mutatni);
2. Trockij nem értette meg a frakciózás fő sajátosságait: az egység névleges elismerését és a tényleges szétdaraboltságot;
3. Trockij a „nem-frakciózás” zászlaja alatt a különösen eszme és alap híján való és Oroszország munkásmozgalmában egészen talajtalan külföldi frakciók egyikéért száll síkra.
Nem mind arany, ami fénylik. Trockij frázisaiban sok a csillogás és sok a zaj, de nincsen bennük tartalom.
II. A szakadásról
„Nálatok pravdistáknál nincs ugyan frakciózás, vagyis az egység névleges elismerése, tényleges szétdaraboltság mellett, de van valami, ami még ennél is rosszabb — van pártszakadás” — mondják. Így beszél Trockij, aki, minthogy képtelen gondolatait végiggondolni és mondatait logikusan egymásba fűzni, hol a frakciózás ellen üvöltöz, hol azt kiáltozza, hogy „a pártszakadás egyre-másra olyan eredményekkel jár, amelyek felérnek az öngyilkossággal” (1. sz. 6. old.).
Ez a kijelentés csak egyféleképpen értelmezhető: „a pravdisták egyre-másra érnek el eredményeket” (ez objektív, ellenőrizhető tény, amelynek megállapításához elég, ha például az 1912—13-as oroszországi munkás-tömegmozgalmat tanulmányozzuk), de én, Trockij, elítélem a pravdistákat: (1) mint szakadárokat és (2) mint olyanokat, akiknek politikája az öngyilkossághoz vezet.
Tisztázzuk ezt a kérdést.
Mindenekelőtt mondjunk köszönetet Trockijnak: nemrégiben (1912 augusztusától 1914 februárjáig) még F. Dant követte, aki, mint ismeretes, fenyegetőzött, és a likvidátor-ellenes irányzat „agyonverésére” hívott fel. Trockij most nem fenyegeti „agyonveréssel” irányzatunkat (és pártunkat — ne haragudjék, Trockij polgártárs, hiszen ez az igazság!), hanem csak megjövendöli, hogy az maga öli majd meg magát!
Ez sokkal enyhébb, nem igaz? Ez ugye már majdnem „nem-frakciózás”.
De félre a tréfával (ámbár a tréfa az egyetlen módszere annak, hogy enyhén reagáljunk Trockij kibírhatatlan frázishalmozására).
„Öngyilkosság” — ez egyszerűen frázis, üres frázis, „trockizmus” és semmi más.
A pártszakadás komoly politikai vád. Ezt a vádat ezer változatban emelik ellenünk a likvidátorok és valamennyi fentebb felsorolt, Párizs és Bécs szemszögéből kétségtelenül létező csoport.
És ezt a komoly vádat mindnyájan csodálatosan komolytalanul ismételgetik. Nézzük Trockijt. Ő elismerte, hogy „a pártszakadás egyre-másra olyan eredményeket ér el (értsd: a pravdisták olyan eredményeket érnek el), amelyek felérnek az öngyilkossággal”. S hozzáteszi:
„Igen sok élenjáró munkás a teljes politikai fejvesztettség állapotában maga is gyakran a szakadás tevékeny ügynökévé válik” (1. sz. 6. old.).
E szavak mögött a kérdésnek oly komolytalan felfogása rejlik, amely valóban párját ritkítja.
Ön minket szakadársággal vádol, mikor mi az oroszországi munkásmozgalom porondján semmi egyebet nem látunk, mint likvidátorságot. Szóval ön helytelennek minősíti a likvidátorsággal szemben elfoglalt álláspontunkat? S csakugyan, valamennyi fentebb felsorolt külföldi csoport, bármily erősen különbözik is egymástól, éppen abban egyezik, hogy a likvidátorsággal szemben elfoglalt álláspontunkat helytelennek, „szakadár” álláspontnak minősíti. S egyszersmind ebben van mindezeknek a csoportoknak a likvidátorokhoz való hasonlósága (és lényegbeli politikai rokonságuk).
Ha a likvidátorsággal szemben elfoglalt álláspontunk elméleti, elvi szempontból helytelen, akkor ezt Trockijnak nyíltan meg kellene mondania, határozottan ki kellene jelentenie és kertelés nélkül rá kellene mutatnia, miben látja helytelenségét. Ám Trockij évek óta megkerüli ezt a lényeges pontot.
Ha a gyakorlat, a mozgalmi tapasztalat cáfolja a likvidátorokkal szemben elfoglalt álláspontunkat, akkor ezt a tapasztalatot elemezni kellene, amit Trockij megint csak nem tesz meg. „Igen sok élenjáró munkás — ismeri el Trockij — a szakadás tevékeny ügynökévé válik” (értsd: a pravdista vonal, taktika, rendszer, szervezet tevékeny ügynökévé);
Honnan hát az a szomorú jelenség, melyet — Trockij beismerése szerint — a tapasztalat is megerősít, hogy az élenjáró munkások, mégpedig igen sokan a „Pravda” mellett vannak?
Ez az élenjáró munkások „teljes politikai fejvesztettségének” következménye — feleli Trockij.
Szó sincs róla, ez a magyarázat rendkívül hízelgő Trockijra, mind az öt külföldi frakcióra és a likvidátorokra nézve. Trockij nagy előszeretettel magyarázza a történelmi tényeket Trockijra nézve hízelgően, s teszi ezt „a hozzáértő bölcs képével”, dagályos és hangzatos frázisokkal. Ha „igen sok élenjáró munkás” olyan politikai és pártvonal „tevékeny ügynökévé” válik, amely nem egyezik Trockij vonalával, akkor Trockij habozás és kertelés nélkül egy csapásra eldönti a kérdést: ezek az élenjáró munkások a „teljes politikai fejvesztettség állapotában” vannak, míg ellenben ő, Trockij, nyilvánvalóan a politikai szilárdság, világosság, helyesvonalúság „állapotában” leledzik!.. És ugyanaz a Trockij mellét döngetve tüzel a frakciózás, a körösdi, valamint az ellen, hogy az intellektuelek rá akarják kényszeríteni akaratukat a munkásokra! ..
Valóban, ha ilyesmit olvasunk, önkéntelenül is felvetődik bennünk az a kérdés, hogy nem egyenest a bolondokházából származnak-e ezek a hangok?
A likvidátorságra és annak elítélésére vonatkozó kérdést a párt már 1908-ban felvetette az „élenjáró munkások” előtt, azt a kérdést viszont, hogy egy pontosan meghatározott likvidátor csoporttal (nevezetesen, a „Nasa Zarja” csoporttal) „szakítani” kell, vagyis, hogy a pártot nem lehet másként építeni, mint e csoport nélkül és annak ellenére, ezt az utóbbi kérdést 1912 januárjában tette fel a párt, mintegy két esztendővel ezelőtt. Az élenjáró munkások túlnyomó többségükben igenis a „januári (1912) irányvonal” fenntartása mellett nyilatkoztak. Trockij maga elismeri ezt a tényt azzal, hogy „eredményekről” és „igen sok élenjáró munkásról” beszél. És Trockij úgy húzza ki magát a csávából, hogy ezeket az élenjáró munkásokat egyszerűen „szakadároknak”, „politikailag fejvesztetteknek” becsmérli!
Épeszű ember ezekből a tényekből más következtetést von le. Ott, ahol az öntudatos munkások többsége pontosan és félreérthetetlenül megfogalmazott határozatok körül tömörült, ott a vélemény és a tevékenység egységes, ott pártszerűség uralkodik és ott van párt.
Ott, ahol likvidátorokat láttunk, akiket a munkások „elmozdítottak tisztségükből”, vagy mintegy fél tucat külföldi csoportocskát, amelyek két év alatt semmivel sem bizonyították be kapcsolatukat az oroszországi munkás-tömegmozgalommal, ott igenis fejvesztettség és szakadárság uralkodik. Mikor most Trockij arra igyekszik rábírni a munkásokat, hogy ne teljesítsék annak az „egésznek” a határozatait, amelyet a pravdista marxisták elismernek, megkísérli megbontani a mozgalmat és szakadást előidézni.
Ezek a kísérletek hiábavalók, de végtére mégiscsak le kell leplezni az intellektuel csoportocskák vezéreit, akik önhittségükben túlbecsülték erejüket, akik szakadásról jajveszékelnek, holott ők maguk idéznek elő szakadást, akik, mivel két évvel ezelőtt vagy még régebben teljes vereséget szenvedtek az „élenjáró munkások” előtt, hihetetlen arcátlansággal köpnek ezeknek az élenjáró munkásoknak a határozataira és akaratára, s azokat nevezik „politikailag fejvesztetteknek”. Hiszen ezt még Nozdrjov és Juduska Golovljov sem csinálná különben!
S nekünk, mint publicistáknak, kötelességünk a szakadásról csapott meg-megújuló jajveszékelésre szüntelenül elismételni a meg nem cáfolt és megcáfolhatatlan pontos adatokat. A II. dumában a munkáskúria képviselőinek 47%-a, a III.-ban 50%-a, a IV.-ben 67%-a volt bolsevik.
Íme, itt az „élenjáró munkások” többsége, itt a párt, itt az öntudatos munkások többségének felfogásbeli és cselekvésbeli egysége.
A likvidátorok erre azt válaszolják (lásd L. M. Bulkin cikke, „Nasa Zarja” 3.), hogy mi a Sztolipin-féle kúriákból vesszük érveinket. Ez oktalan és rosszhiszemű ellenvetés. A németek a nőket kizáró Bismarck-féle választójogi törvény alapján végbemenő választásokon mérik le a maguk sikereit. Csak bolond vethetné ezt a német marxisták szemére, akik ha a sikereiket az adott választójogi törvény alapján mérik is le, éppenséggel nem helyeslik annak reakciós jogfosztó intézkedéseit.
Így mi is, noha nem védelmeztük sem a kúriát, sem a kuriális rendszert, az adott választótörvény alapján mértük le a magunk sikereit. Kúriák mind a három (a II, III. és IV.) dumában voltak, és ugyanazon a munkáskúrián belül, a szociáldemokrácián belül teljes eltolódás következett be a likvidátorok rovására. Aki nem akarja önmagát áltatni, és másokat sem akar becsapni, annak el kell ismernie azt az objektív tényt, hogy a munkásegység győzelmet aratott a likvidátorok felett.
A másik ellenvetés nem kevésbé „bölcs”: „erre meg erre a bolsevikra szavaztak (vagy a választáson részt vettek) mensevikek és likvidátorok”. Nagyszerű! De nem vonatkozik-e ez ugyanúgy a II. duma 53%, a III. duma 50% és a IV. duma 33% nem-bolsevik képviselőjére is?
Ha a képviselőkre vonatkozó adatok helyett a munkások első- és másodfokú elektoraira vagy választási megbízottjaira stb. vonatkozó adatokat idézhetnénk, szívesen megtennők. De idevágó részletesebb adatok nincsenek, s ennélfogva az „ellenvetők” csak port hintenek a nyilvánosság szemébe.
Hát a különböző irányzatú lapokat támogató munkáscsoportokra vonatkozó adatok? Két év alatt (1912 és 1913) a „Pravda” mellett 2 801 csoport, a „Lucs” mellett 750 csoport foglalt állást. Ezeket a számokat bárki ellenőrizheti és még senki sem próbálta megcáfolni őket.
Hol itt az „élenjáró munkások” többségének cselekvési és akarategysége, hol itt a többség akaratának megsértése?
Trockij „nem-frakcióssága” éppen nem más, mint szakadárság abban az értelemben, hogy szemérmetlenül megsérti a munkásság többségének akaratát.
III. AZ AUGUSZTUSI BLOKK SZÉTESÉSÉRŐL
Van azonban még egy, mégpedig igen fontos módszer, mellyel ellenőrizhető, hogy helyesek, illetve igazak-e Trockijnak a szakadárságra vonatkozó vádjai.
Önök úgy vélik, hogy éppen a „leninisták” a szakadárok? Rendben van. Tegyük fel, hogy igazuk van.
De ha igazuk van, mi az oka annak, hogy a többi frakció és csoport nem bizonyította be a „leninisták” nélkül, a „szakadárok” ellenére a likvidátorokkal való egység lehetőségét? . . Ha mi „szakadárok” vagyunk, ti, egyesítők, miért nem egyesültetek egymással és a likvidátorokkal? Hiszen így a gyakorlatban mutattátok volna meg a munkásoknak az egység lehetőségét és hasznosságát!..
Menjünk csak időrendben.
1912 januárjában a „szakadár” „leninisták” kijelentik, hogy ők igenis — párt, a likvidátorok nélkül és azok ellenére.
1912 márciusában ezek ellen a „szakadárok” ellen orosz röplapjaikon és a „Vorwárts” c. német szociáldemokrata újság hasábjain egyesülnek az összes csoportok és „frakciók”: a likvidátorok, a trockisták, a vperjodisták, a „pártigenlő bolsevikok”, a „pártigenlő mensevikek”. Mindezek együtt, a legteljesebb egyetértésben, egyhangúlag, egységesen „bitorlóknak”, „szemfényvesztőknek” becsmérelnek és egyéb, nem kevésbé gyengéd és hízelgő elnevezésekkel illetnek bennünket.
Nagyon helyes, uraim! De mi sem lett volna könnyebb, mint egyesülni a „bitorlók” ellen és példát mutatni az „élenjáró munkásoknak” az egységből. Vajon, az élenjáró munkások, ha az egyik oldalon azt látták volna, hogy mindenki egyesül a bitorlók ellen, egyesülnek a likvidátorok is és a nem-likvidátorok is, a másik oldalon meg csupán a „bitorlókat”, a „szakadárokat” stb. látták volna, nem amazokat támogatták volna??
Ha a nézeteltéréseket csak a „leninisták” találták ki vagy fújták fel stb., de valójában lehetséges a likvidátorok, plehanovisták, vperjodisták, trockisták stb. egysége, akkor miért nem bizonyították ezt-be két év alatt a saját példájukkal?
1912 augusztusában összeült az „egyesítők” konferenciája. Egyszeriben megkezdődött a bomlás: a plehanovisták teljesen megtagadták a részvételt, a vperjodisták eljöttek ugyan, de mindjárt el is távoztak, miután tiltakoztak és leleplezték az egész elgondolás mondvacsinált voltát.
„Egyesültek” a likvidátorok, a lettek, a trockisták (Trockij és Szemkovszkij), a kaukázusiak, a hetes csoport. De egyesültek-e csakugyan? Mi akkor mindjárt kijelentettük, hogy nem, ez csak a likvidátorság leplezése. Vajon megcáfoltak-e bennünket az események?
Pontosan másfél év múlva, 1914 februárjában kiderült a következő:
1. A hetes csoport bomladozik: Burjanov otthagyta.
2. A megmaradt új „hatos” közül Csheidze és Tuljakov vagy másvalaki nem tud megegyezni a Plehanovnak adandó válasz dolgában. A sajtóban bejelentik, hogy válaszolni fognak neki — és nem tudnák válaszolni.
3. Trockij, aki tulajdonképpen már hónapok óta nem szerepel a „Lucs” hasábjain, leválik, és kiadja „saját” folyóiratát, a „Borbá”-t. S azzal, hogy ezt a folyóiratot „nem-frakciósnak” nevezi, világosan kimondja (világosan mindenki számára, aki csak valamelyest is ismeri a kérdést), hogy a „Nasa Zarja” és a „Lucs” az ő, Trockij véleménye szerint „frakciósnak”, vagyis rossznak, egyesítőnek bizonyult.
Ha ön, kedves Trockij, egyesítő, ha ön lehetségesnek mondja a likvidátorokkal való egységet, ha ön velük együtt „az 1912 augusztusában megszövegezett alapeszmék” álláspontját vallja („Borba” 1. sz. 6. old. „A szerkesztőség” aláírású közlemény), akkor miért nem egyesült maga is a „Nasa Zarja” és a „Lucs” likvidátoraival?
Amikor a „Szevernaja Rabocsaja Gazetá”-ban, még Trockij folyóiratának megindulása előtt megjelent egy kaján megjegyzés a folyóirat „tisztázatlan” arculatáról és arról, hogy „marxista körökben elég sokat beszéltek” róla, akkor a „Puty Pravdi”-nak (37. sz.) természetesen le kellett lepleznie ezt a valótlanságot: „marxista körökben,” Trockijnak a „lucsisták” elleni titkos feljegyzéséről „beszéltek”; Trockij arculata és az, hogy elszakadt az augusztusi blokktól, teljesen „tisztázva van”.
4. An, a kaukázusi likvidátorok ismert vezére, aki fellépett L. Szedov ellen (amiért F. Dan és társai nyilvános fejmosásban részesítették), most megjelenik a „Borbá”-ban. Nincs „tisztázva”, vajon Trockijjal vagy Dannal tartanak-e most a kaukázusiak?
5. A lett marxisták, akik az egyetlen kétségtelenül létező szervezetet képviselték az „Augusztusi Blokk”-ban, formálisan kiléptek belőle, kijelentve (1914-ben) utolsó kongresszusuk határozatában, hogy
„a békítgetőknek az a kísérlete, hogy minden áron egyesüljenek a likvidátorokkal (az 1912. augusztusi konferencia), hiábavalónak bizonyult és az egyesítők maguk eszmei és politikai tekintetben függő viszonyba kerültek a likvidátorokkal”.
Ezt másfél évi tapasztalat után egy olyan szervezet jelentette ki, amely maga is semleges állásponton van és nem kíván kapcsolatba lépni a két centrum egyikével sem. Annál nagyobb súllyal kell latba esnie Trockij számára semleges emberek e határozatának!
Azt hisszük, ennyi elég.
Azok, akik minket vádolnak szakadársággal, azzal, hogy nem akarunk, vagy nem tudunk összeférni a likvidátorokkal, maguk is képtelenek erre. Az Augusztusi Blokk fikciónak bizonyult és felbomlott.
Trockij – becsapja olvasóit, amikor az összeomlást leplezni igyekszik előttük.
Ellenfeleink tapasztalatai bizonyítják a mi igazunkat, bizonyítják azt, hogy lehetetlen a likvidátorokkal együtt dolgozni.
IV. Egy békítgető tanácsai a „hetek” számára
A „Borba” 1. számának szerkesztőségi cikke: „A dumafrakció kettészakadása”, egy békítgető tanácsait tartalmazza az Állami Duma likvidátorkodó (vagy a likvidátorok felé hajladozó) hét képviselője részére. E tanácsok veleje a következő mondat:
„minden olyan esetben, amikor feltétlenül szükséges a többi frakcióval való megegyezés, elsősorban a hatokhoz kell fordulni” (29. old.).
Lám, ez ésszerű tanács, s mellesleg nyilván emiatt nem fér össze Trockij a likvidátor „lucsistákkal”. A két frakció dumabeli harcának kezdetétől, a nyári (1913) értekezlet határozatai óta a pravdisták éppen ezen az állásponton voltak. Az oroszországi szociáldemokrata munkásfrakció a szakadás után is nem egy ízben jelentette ki a sajtóban, hogy tovább is ezen az állásponton marad a „hetek” ismételt vonakodása ellenére is.
Kezdettől fogva, a nyári értekezlet határozata óta úgy véltük és úgy véljük, hogy a dumabeli munka kérdéseiben a megegyezések kívánatosak és lehetségesek: ha nem egy ízben voltak ilyen megegyezések a kispolgári paraszt demokratákkal (a trudovikokkal), természetes, hogy még inkább lehetségesek és szükségesek a kispolgári liberális munkáspolitikusokkal.
Nem kell eltúlozni a nézeteltéréseket és egyenesen szembe kell nézni a tényekkel: a „hetek” — a likvidátorok felé hajladoznak, tegnap még fenntartás nélkül követték Dant, ma pedig bánatos pillantásokat vetnek hol Trockijra, hol megint Danra. A likvidátorok a párttól elszakadt legálist a csoport, amely liberális munkáspolitikát folytat. Minthogy az „illegalitásról” hallani sem akarnak, ezért szó sem lehet arról, hogy a pártépítés és a munkásmozgalom kérdéseiben ezzel a csoporttal bárminemű egységre lépjünk. Akinek erről más a véleménye, az téves úton jár és nem veszi figyelembe az 1908 óta bekövetkezett változások mély jelentőségét.
De egyes kérdésekben persze ezzel a párton kívül álló vagy pártkörüli csoporttal is megengedhetők a megegyezések: ezt a csoportot is, akárcsak a trudovikokat, mindig kényszerítenünk kell arra, hogy válasszanak a munkás (pravdista) és a liberális politika között. Például, a sajtószabadságért való harc kérdésében a likvidátorok körében nyilvánvaló ingadozás mutatkozott a két irány között: az egyik a kérdést liberálisan állítja be s nem akar tudni vagy meg akar feledkezni a cenzúrázatlan sajtóról, a másik ennek az ellenkezője, a munkáspolitika.
A duma-politika keretein belül, ahol nincs közvetlenül szó a legfontosabb, a dumán kívüli kérdésekről, megegyezések a liberális munkásképviselők hetes csoportjával lehetségesek és kívánatosak is. Ebben a pontban Trockij a likvidátorok álláspontjáról áttért a nyári (1913-as) pártértekezlet álláspontjára.
Csak nem szabad elfelejteni, hogy a párton kívül álló csoport szempontjából megegyezésen egyáltalán nem azt kell érteni, amit pártemberek ezen rendszerint értenek. A pártonkívüliek számára egy dumabeli „megegyezés” annyi, mint „a taktikai határozat vagy vonal kidolgozása”. Párttagok számára egy megegyezés nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy másokat is bevonjunk a pártvonal megvalósításába.
Például, a trudovikoknak nincsen pártjuk. Megegyezésen ők az irányvonalnak, hogy úgy mondjuk, „szabad kidolgozását” értik, ma a kadetokkal, holnap a szociáldemokratákkal. Mi viszont a trudovikokkal való megegyezésen egész mást értünk: nálunk a taktika minden fontos kérdésére vonatkozólag van párthatározat, és ezektől a határozatoktól mi sohasem fogunk eltérni; a trudovikokkal való megegyezés tehát számunkra azt jelenti, hogy megnyerjük őket magunknak, hogy meggyőzzük őket a mi igazunkról, hogy ne vonakodjanak részt venni a feketeszázasok és a liberálisok ellen irányuló közös akciókban.
Hogy Trockij mennyire elfelejtette (nem hiába volt a likvidátorok táborában!) ezt az elemi különbséget a megegyezésekről vallott pártszempont és pártonkívüli szempont között, azt következő érvelése mutatja:
„Kell, hogy az Internacionálé bizalmi emberei összehozzák kettészakadt parlamenti képviseletüknek mindkét részét és velük együtt vizsgálják meg, mi az, ami egyesíti és mi az, ami elválasztja őket… Ki lehet dolgozni egy részletes taktikai határozatot, amely megszövegezi a parlamenti taktika alapelveit…” (1. sz. 29—30. old.).
Ez jellemző és a legnagyobb mértékben tipikus példája a kérdés likvidátor beállításának! Trockij folyóirata elfelejti, hogy párt is van a világon, — ugyan ki törődik ilyen csekélységgel?
Mikor Európában (Trockij szeret ők nélkül előhozakodni az európaisággal) különböző pártok megegyeznek vagy egyesülnek, ez a következőképpen történik: a pártok megbízottjai összeülnek és mindenekelőtt tisztázzák mindazokat a pontokat, amelyekben eltérnek egymástól (ugyanezt az eljárást tűzte napirendre az Internacionálé Oroszország számára, és egyáltalában nem foglalta be a határozatba Kautskynak azt a meggondolatlan állítását, hogy „nincs régi párt”). Miután tisztázták a nézeteltéréseket, megállapítják, minő határozatokat (rezolúciókat, feltételeket stb.) kell a két párt kongresszusa elé terjeszteni a taktikai, a szervezeti stb. kérdésekben. Ha sikerül egységes határozati javaslatokat kidolgozni, akkor a két kongresszus dönti el, elfogadja-e ezeket; ha különböző javaslatokat terjesztenek elő, akkor is a két párt kongresszusa bírálja el ezeket véglegesen.
A likvidátorok és Trockij számára az európai példákból csak az európai opportunizmus, és nem az európai pártszerűség példái „rokonszenvesek”.
Hogy majd a duma-képviselők dolgozzanak ki „részletes taktikai határozatot”!! Az orosz „élenjáró munkások”, akikkel nem hiába elégedetlen Trockij, most szemléletesen láthatják ebből a példából, hová fajul Bécsben és Párizsban azoknak a külföldi csoportocskáknak nevetségbe fulladó tervkovácsolgatása, amelyek még Kautskyt is meggyőzték arról, hogy Oroszországban „nincs párt”. De ha a külföldieket olykor sikerül is becsapni e tekintetben, az orosz „élenjáró munkások” (még annak kockázatával is, hogy a rettenetes Trockij megint elégedetlen lesz velük) egyszerűen szemükbe nevetnek ezeknek a tervkovácsolgatóknak.
„A részletes taktikai határozatokat — mondják majd nekik — nálunk (nem tudjuk, hogy van nálatok, pártonkívülieknél) a párt kongresszusai és konferenciái dolgozzák ki, mint például 1907, 1908, 1910, 1912 és 1913-ban. Mi szívesen ismertetjük a tájékozatlan külföldiekkel, valamint a feledékeny oroszokkal is pártunk határozatait, s még szívesebben kérjük fel a «hetek» vagy az «augusztusiak» vagy a «baloldaliak» képviselőit, vagy akit tetszik, hogy ismertessék velünk kongresszusaik vagy konferenciáik határozatait, s hogy a legközelebbi kongresszusukon határozottan vessék fel azt a kérdést, milyen álláspontot foglalnak el a mi határozatainkkal vagy az 1904. évi semleges lett kongresszus határozataival szemben stb.”
Ezt mondják majd Oroszország „élenjáró munkásai” a különböző tervkovácsolóknak — sőt már meg is mondották például Pétervár szervezett marxistái a marxista sajtóban. Trockijnak nincs ínyére, hogy tudomásul vegye ezeket a likvidátoroknak szóló, kinyomtatott feltételeket? Annál rosszabb Trockijra nézve. A mi kötelességünk: figyelmeztetni az olvasót arra, milyen nevetséges az olyan „egyesítő” (talán az augusztusi „egyesülés” mintájára csinált?) tervkovácsolás, amely nem hajlandó számolni Oroszország öntudatos munkásai többségének akaratával.
V. TROCKIJ LIKVIDÁTOR NÉZETEI
Trockij úr folyóiratában igyekezett mennél kevesebbet mondani nézetei lényegéről. A „Puty Pravdi” (37. sz.) már meg is Jegyezte, hogy egy kukkot sem szólt sem az illegalitás kérdéséről, sem a nyílt pártért való harc jelszaváról stb. Többek közt ezért is beszélünk a legrosszabb fajtájú frakciózásról ebben az esetben, amikor egy elkülönült szervezet minden eszmei és politikai jelleg nélkül akar létrejönni.
De ha Trockij nem is óhajtotta nyíltan kifejteni nézeteit, lapjában jó néhány mondat elárulja, milyen eszméket vall titokban és leplezetten.
Mindjárt az első szám első szerkesztőségi cikkében olvashatjuk:
„A forradalom előtti szociáldemokrácia nálunk csak eszméje és céljai tekintetében volt munkáspárt. Valójában a marxista értelmiség szervezete volt, amely az öntudatra ébredt munkásosztályt vezette” (5. old.).
Ez — a liberálisok és likvidátorok régóta ismert nótája, amely igazában a párt tagadásának bevezetéséül szolgál. Ez a nóta a történelmi tények kiforgatásán alapszik. Már az 1895 — 1896-os sztrájkok megteremtették a munkás-tömegmozgalmat, amely eszmei és szervezeti tekintetben is kapcsolatban volt a szociáldemokráciával. S ezekbe a sztrájkokba, a gazdasági és nem gazdasági agitációba „az értelmiség vonta be, vezette maga után a munkásosztályt”!!?
Vagy íme, pontos adatok az államellenes bűncselekményekről az 1901—1903-as évekből, a megelőző évekkel összevetve:
A szabadságmozgalom részvevői (akiket államellenes cselekményekért vontak felelősségre) foglalkozásuk szerint a következőképpen oszlottak meg (százalékban):
Év | Mezőgazdaság | Ipar és kereskedelem | Szabad foglalkozásúak és diákok | Meghatározatlan foglalkozásúak és foglalkozás nélküliek |
1884-1890 | 7,1 | 15,1 | 53,3 | 19,9 |
1901-1903 | 9,0 | 46,1 | 28,7 | 8,0 |
Látjuk, hogy a 80-as években, amikor még nem volt szociáldemokrata párt Oroszországban, amikor még „narodnyik” volt a mozgalom, az értelmiség volt túlsúlyban: a részvevőknek több mint fele közülük került ki.
Teljesen megváltozik ez a kép az 1901 —1903-as években, amikor már volt szociáldemokrata párt, amikor a régi „Iszkra” működött. Ekkor már a mozgalom részvevőinek kisebbsége az értelmiség, a munkások („ipar és kereskedelem”) száma már sokkal nagyobb, mint az értelmiségé, s a munkások és parasztok együttesen az egésznek több mint a felét teszik ki.
Éppen a marxizmuson belüli áramlatok harcában éreztette hatását a szociáldemokrácia kispolgári intellektuel szárnya, kezdve az „ökonomizmussal” (1895—1903), s folytatva a „mensevizmussal” (1903-1908) és a „likvidátorsággal” (1908 – 1914). Trockij azokat a rágalmakat ismételgeti, amelyeket a likvidátorok szórnak a pártra, és nem mer hozzányúlni a párton belüli áramlatok húszesztendős harcának történetéhez.
Íme, egy másik példa:
„Az orosz szociáldemokrácia a parlamentarizmust illető állásfoglalása tekintetében ugyanazt a három szakaszt tette meg (mint a többi országban)… az első a «bojkottizmus»… azután a parlamenti taktika elvi elismerése, de… (ez az a nagyszerű „de”, az a bizonyos „de”, amelyet Scsedrin így fordított le: az ember nem bújhat ki a bőréből, nem bizony!) .. . pusztán agitációs célokból… és végül az aktuális követelések… átvitele a duma szószékére…” (1. sz. 34. old.).
Ez megint csak likvidátor történelemhamisítás. A második és harmadik szakasz közötti különbség csak arra jó, hogy titokban a reformizmust és az opportunizmust védelmezze. A bojkottizmus, mint „a szociáldemokráciának a parlamentarizmushoz való viszonyának” szakasza, nem volt meg sem Európában ahol volt és van is anarchizmus), sem Oroszországban, ahol a bojkott, például a Buligin-duma bojkottja, csak egy bizonyos intézményre és sohasem magára a „parlamentarizmusra” vonatkozott, s abból a sajátszerű harcból származott, amely a liberalizmus és a marxizmus között a támadás folytatása körül folyt. Hogy ez a harc hogyan hatott ki a marxizmus két irányzatának egymás közötti harcára, arról Trockij egy kukkot sem szól!
Ha már egyszer a történelmet érintjük, akkor meg kell világítani a különböző áramlatok konkrét kérdéseit és osztálygyökereit; aki marxista módon akarja tanulmányozni azt a harcot, amely az egyes osztályok és az egyes áramlatok közt folyt a Buligin-dumában való részvétel körül, az meglátja benne a liberális munkáspolitika gyökereit. Trockij azonban azért „érinti” a történelmet, hogy megkerülje a konkrét kérdéseket és holmi igazolást vagy igazolásfélét találjon ki a mai opportunisták számárai!
„.. . Ténylegesen valamennyi áramlat — írja Trockij — a harcnak és az építésnek ugyanazokat a módszereit alkalmazza.” — „Liberális veszélyről való kiabálás a mi munkásmozgalmunkban nem egyéb, mint a valóságnak durva, szektáns karikatúrája” (1. sz. 5. és 35. old.).
Ez nagyon világos és igen dühös síkraszállás a likvidátorok mellett. De mi bátorkodunk kiragadni legalább egyetlen kis tényt az újabbak közül — Trockij csak frázisokkal dobálódzik, mi azonban szeretnők, ha a munkások maguk vennék fontolóra ezt a tényt.
Tény az, hogy a „Szevernaja Rabocsaja Gazeta” március 13-i száma ezt írta:
„Ahelyett, hogy azt a munkásosztály előtt álló határozott, konkrét feladatot hangsúlyoznák, hogy a dumát kényszerítse a (sajtóról szóló) törvénytervezet elutasítására, előtérbe tolják a «megalkuvás nélküli jelszavakért» folytatandó harc semmitmondó formuláját, és ezzel együtt reklámot csapnak az illegális sajtónak, ami csak gyengíti a munkások harcát a maguk legális sajtójáért.”
Ez a likvidátor-politika hiteles, világos, szabatos védelme és a pravdista politika kritikája. Nos hát? akad-e írni-olvasni tudó ember, aki azt fogja mondani, hogy az adott kérdésben mindkét irányzat a „harcnak és az építésnek ugyanazon módszereit” alkalmazza? Akad-e írni-olvasni tudó ember, aki azt mondja, hogy a likvidátorok itt nem liberális munkáspolitikát űznek? hogy a liberális veszedelem a munkásmozgalomban puszta kitalálás?
Trockij éppen azért kerüli a tényeket és a konkrét utalásokat, mert azok könyörtelenül megcáfolják minden mérges kirohanását és dagályos frázisát. Persze mi sem könnyebb, mint pózba vágni magunkat és azt mondani: „durva, szektáns karikatúra”. S az se nagy mesterség, hogy ehhez még lendületesebben, még dagályosabban hozzátoldjuk azt a szólamot, hogy ”fel kell szabadulnunk a konzervatív frakciózás járma alól”.
De vajon nem túlságosan olcsó fogások ezek? Nem annak a korszaknak a fegyvertárából valók, amelyben Trockij még gimnazisták előtt tündökölt?
Az „élenjáró munkások”, akikre Trockij haragszik, mégiscsak azt kívánják majd, hogy egyenesen és világosan megmondják nekik: helyeslik-e önök „a harcnak és az építésnek” azt a „módszerét”, amely világosan kifejezésre jut egy konkrét politikai kampány imént idézett megítélésében? igen vagy nem? ha igen, akkor ez liberális munkáspolitika, akkor ez a marxizmus és a párt elárulása, s ilyen politikával, azokkal a csoportokkal, amelyek ezt a politikát követik, „békéről” vagy „egységről” beszélni nem egyéb, mint önámítás és mások ámítása.
Nem? — akkor mondják meg nyíltan. De frázisokkal a munkásokat manapság nem lehet sem bámulatba ejteni, sem kielégíteni, sem pedig megijeszteni.
Egyébként: az a politika, amelyet a fenti idézetben a likvidátorok prédikálnak, még liberális szempontból is ostoba, mert a törvény elfogadtatása a dumában az olyasféle „októbrista zemsztvo-képviselőktől” függ, mint Bennigsen, aki már felfedte kártyáit a bizottságban.
* * *
Akik már hosszabb idő óta részt vesznek az oroszországi marxista mozgalomban, azok jól ismerik Trockij alakját, s nekik nem érdemes róla beszélni. De a fiatal munkásnemzedék nem ismeri, és ezért igenis beszélni kell róla, mert az ő alakja tipikus mind az öt külföldi csoportra, amelyek tulajdonképpen szintén ingadoznak a likvidátorok és a párt között.
A régi „Iszkra” idejében (1901 — 1903) az ilyen ingadozókat és a hol az „ökonomistákhoz”, hol az „Iszkrá”-hoz csatlakozó elemeket „tusinói vándormadaraknak” nevezték (így hívták ugyanis a „zűrzavar éveiben” a régi Oroszhonban azokat a harcosokat, akik az egyik tábortól a másikhoz pártoltak).
Amikor likvidátorságról beszélünk, egy bizonyos eszmeáramlatot értünk rajta, amely évekig fejlődött, amelynek gyökerei a marxizmus 20 éves története során összefonódtak a „mensevizmussal” és az „ökonomizmussal”, amely egy meghatározott osztálynak, a liberális burzsoáziának ideológiájához és politikájához kapcsolódik.
A „tusinói vándormadarak”, csakis azon az alapon, hogy ma az egyik, holnap a másik frakció eszméit „kölcsönzik ki”, azt állítják, hogy ők a frakciók felett állnak. Trockij ádáz „iszkrás” volt az 1901 —1903-as években és Rjazanov az 1903-as kongresszuson játszott szerepéért elnevezte „Lenin buzogányának”. 1903 végén Trockij dühödt mensevik, vagyis átszökött az „Iszkrá”-tól az „ökonomistákhoz”; kijelentette, hogy „a régi és az új «Iszkra» között szakadék tátong”. Az 1904—1905-ös években otthagyja a mensevikeket és ingadozó álláspontot foglal el, hol Martinovval (az „ökonomistával”) dolgozik együtt, hol az otrombán baloldali „permanens forradalmat” hirdeti. Az 1906—1907-es években a bolsevikokhoz közeledik és 1907 tavaszán kijelenti, hogy egyetért Rosa Luxemburggal.
A bomlás éveiben, hosszas „frakciómentes” ingadozások után ismét jobbra megy, és 1912 augusztusában blokkra lép a likvidátorokkal. Most ismét otthagyja őket, de azért lényegében véve egyre az ő szánalmas eszméiket hajtogatja.
Az ilyen típusok jellegzetes maradványai azoknak a tegnapi történelmi képződményeknek és alakulatoknak, amelyeknek idején az oroszországi munkás-tömegmozgalom még az igazak álmát aludta, s mindegyik csoportocskának „tág tere” nyílt arra, hogy áramlatnak, csoportnak, frakciónak — egy szóval „hatalomnak” tüntesse fel magát, amely másokkal való egyesülésről beszélhet.
A fiatal munkásnemzedéknek tudnia kell, hogy kikkel van dolga, amikor egyesek hallatlanul nagy igényekkel lépnek fel, s egyáltalában nem óhajtanak számolni sem azokkal a párthatározatokkal, amelyek 1908-tól kezdve megszabták és megállapították a likvidátorokhoz való viszonyt, sem Oroszország mai munkásmozgalmának tapasztalataival, amely az említett határozatok teljes elismerése alapján a gyakorlatban megteremtette a többség egységét.
„Proszvescsenyije” 5. sz. 1914. május.
Lenin Művei. 4. kiad. 20. köt.
301—322. old. (oroszul).
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!