Írta: V. I. Lenin

A nemzetek önrendelkezési jogáról

Az oroszországi marxisták programjának kilencedik pontja, amely a nemzetek önrendelkezési jogáról szól, az utóbbi időben (mint már erre a ,,Proszvescsenyijé”-ben rámutattunk) az opportunistáknak valóságos hadjáratát idézte elő. Az orosz likvidátor Szemkovszkij a pétervári likvidátor lapban, úgyszintén a bundista Libman és az ukrán nemzeti szocialista Jurkevics saját lapjukban megtámadták ezt a pontot, és a legnagyobb megvetés hangján beszéltek róla. Kétségtelen, hogy az opportunizmus „tizenkét nemzetének e hadjárata” marxista programunk ellen szorosan összefügg a jelenlegi nacionalista ingadozásokkal általában. Éppen ezért időszerűnek véljük a felvetett kérdés részletes taglalását. Csak azt jegyezzük meg, hogy a nevezett opportunisták közül senki sem hozott fel egyetlen önálló érvet sem: valamennyien csak a Rosa Luxemburg 1908 — 1909-ben megjelent „Nemzetiségi kérdés és autonómia” c. hosszú lengyel cikkében mondottakat ismételgetik. Ez utóbbi szerző „eredeti” érveivel fogunk tehát a legtöbbet foglalkozni fejtegetéseink során.

1. Mi a nemzetek önrendelkezése?

Természetes, hogy elsősorban ez a kérdés vetődik fel, amikor az úgynevezett önrendelkezés marxista vizsgálatát kíséreljük meg. Mit kell ezen érteni? A jog mindenféle „általános fogalmából” levont jogi definíciókban (meghatározásokban) keressük-e a választ? Vagy pedig a nemzeti mozgalmak történelmi és gazdasági tanulmányozásában kell a választ keresni?

Nincs mit csodálkozni azon, hogy Szemkovszkij, Libman, Jurkevics úréknak még csak eszükbe sem jutott e kérdés felvetése s megelégedtek a marxista program „nem világos volta” feletti egyszerű vihogással, és együgyűségükben nyilván nem is tudták, hogy a nemzetek önrendelkezéséről nemcsak a 1903-as orosz program, hanem az 1896-os londoni nemzetközi kongresszus határozata is beszél (amiről részletesen a maga helyén lesz szó). Sokkal csodálatosabb, hogy éppen Rosa Luxemburg, aki olyan sokat szaval ennek a pontnak állítólag elvont és metafizikai voltáról, maga esett az elvontság és a metafizika bűnébe. Éppen Rosa Luxemburg bonyolódik állandóan az önrendelkezést illető általános elmélkedésekbe (sőt éppenséggel mulattató okoskodásba arról, hogyan lehet a nemzet akaratát megállapítani), és sehol sem veti fel világosan és pontosan azt a kérdést, hogy a dolog lényege a jogi meghatározásokban, vagy az egész világ nemzeti mozgalmainak tapasztalatában van-e?

Ennek a — marxista számára kikerülhetetlen — kérdésnek pontos feltevése egyszerre semmivé tenné Rosa Luxemburg érveinek kilenctized részét. A nemzeti mozgalmak nem Oroszországban keletkeznek először és nem egyedül Oroszország sajátosságai. A kapitalizmus győzelmének, a feudalizmus feletti végleges győzelmének korszaka az egész világon nemzeti mozgalmakkal volt kapcsolatos. E mozgalmak gazdasági alapja az, hogy a burzsoáziának az árutermelés teljes győzelme érdekében meg kell hódítania a belső piacot, egy államba kell összeforrasztania azokat a területeket, amelyeknek lakossága egyazon nyelven beszél; el kell hárítania mindazokat a különféle akadályokat, amelyek e nyelv fejlődésének és irodalmi megrögzítésének útját állják. A nyelv az emberi érintkezés legfontosabb eszköze; a nyelv egysége és akadálytalan fejlődése egyik legfontosabb előfeltétele a valóban szabad és széles kiterjedésű, a modern kapitalizmusnak megfelelő kereskedelmi forgalomnak, a lakosság egyes osztályok szerinti szabad és széleskörű csoportosulásának, végül, előfeltétele annak, hogy a piac szoros kapcsolatban legyen minden egyes gazdával vagy kisgazdával, eladóval és vásárlóval.

Ezért olyan nemzeti államok kialakítása tendenciája (törekvése) minden nemzeti mozgalomnak, amelyek a modern kapitalizmus e követelményeit a legjobban kielégítik. A legmélyrehatóbb gazdasági tényezők erre ösztönöznek, és ezért egész Nyugat-Európa, sőt mi több, az egész civilizált világ számára a kapitalista korszakban tipikus, normális jelenség a nemzeti állam.

Következésképpen, ha meg akarjuk érteni a nemzetek önrendelkezésének jelentőségét, nem jogászi meghatározásokkal játszva, nem elvont meghatározásokat „agyalva ki”, ha nem a nemzeti mozgalmak történelmi és gazdasági feltételeit elemezve, akkor elkerülhetetlenül erre a következtetésre jutunk: a nemzetek önrendelkezési jogán idegen nemzeti közösségektől való állami különválásukat, önálló nemzeti állam alakítását értjük.

Alább egyéb okait is látni fogjuk annak, hogy miért nem volna helyes az önrendelkezési jogon valami mást érteni, mint a külön állami létre való jogot. Most pedig arra kell kitérnünk, hogy miként igyekezett Rosa Luxemburg „szabadulni” attól az elháríthatatlan következtetéstől, hogy a nemzeti államok megalapítására irányuló törekvéseknek mélyen fekvő gazdasági alapjai vannak.

Rosa Luxemburg igen jól ismeri Kautsky „Nemzetiség és nemzetköziség” című brosúráját („Neue Zeit” melléklete. 1907/1908. I. sz.; orosz fordítása a „Naucsnaja Miszl” c. folyóiratban, Riga 1908). Tudja, hogy Kautsky, aki e brosúra 4. fejezetében részletesen elemezte a nemzeti állam kérdését, arra a következtetésre jutott, hogy Ottó Bauer „alábecsüli a nemzeti állam alakítására irányuló törekvés erejét” (id. brosúra 23. old.). Rosa Luxemburg maga idézi Kautsky szavait: „A nemzeti állam az az államforma, amely a legjobban megjelel a modern viszonyoknak” (vagyis a kapitalista, civilizált, gazdasági szempontból progresszív viszonyoknak, megkülönböztetésül a középkori, a kapitalizmust megelőző stb. viszonyoktól), „az a forma, amelyben az állam a legkönnyebben tudja teljesíteni feladatait” (t. i. a kapitalizmus legszabadabb, legszélesebb körű és leggyorsabb fejlesztésének feladatait). Ehhez hozzá kell még fűzni Kautskynak ennél még pontosabb befejező megjegyzését, hogy a nemzeti szempontból tarka államok (az úgynevezett nemzetiségi államok, megkülönböztetésül a nemzeti államoktól) „mindig olyan államok, melyeknek belső alkata egy vagy más okból fejletlen” (elmaradott) „vagy rendellenes maradt”. Magától értetődik, hogy Kautsky csak abban az értelemben beszél rendellenességről, hogy nem olyan, aminő a legjobban megfelel a fejlődő kapitalizmus követelményeinek.

Mármost felmerül az a kérdés, milyen álláspontot foglalt el Rosa Luxemburg Kautsky e történelmi és gazdasági következtetéseivel szemben? Helyesek-e azok vagy helytelenek? Kautskynak van-e igaza a maga történelmi és gazdasági elméletével vagy pedig Bauernek, akinek elmélete, alapjában véve, pszichológiai? Hol van a kapcsolat Bauer kétségtelenül „nemzeti opportunizmusa”, a kulturális nemzeti autonómia mellett való állásfoglalása, nacionalista kilengései („a nemzeti momentum helyenkénti kiélezése”, ahogy Kautsky mondta), a „nemzeti momentumnak nála tapasztalható óriási eltúlzása és a nemzetközi momentumról való teljes megfeledkezése” (Kautsky) és a között, hogy alábecsüli a nemzeti állam megteremtésére irányuló törekvés erejét?

Rosa Luxemburg még csak fel sem vetette ezt a kérdést. Nem vette észre ezt a kapcsolatot. Nem gondolta át Bauer elméleti nézeteinek egészét. Még csak nem is állította szembe egymással a történelmi-gazdasági és a pszichológiai elméletet a nemzeti kérdésben. Megelégedett a következő, Kautsky ellen tett megjegyzésekkel:

„…Ez a «legjobb» nemzeti állam csupán absztrakció, melyet könnyű elméletben kifejteni és elméletben védelmezni, amely azonban nem felel meg a valóságnak” („Przeglad Socjaldemokratyczny”, 1908. 6. sz. 499. old.).

És ennek a határozott kijelentésnek megerősítésére fejtegetések következnek arról, hogy a kapitalista nagyhatalmak fejlődése és az imperializmus illuzórikussá teszi a kis népek „önrendelkezési jogát”. „Lehet-e komolyan beszélni — kiált fel Rosa Luxemburg — a formailag független montenegróiak, bolgárok, románok, szerbek, görögök, sőt részben még a svájciak «önrendelkezéséről» is, akiknek függetlensége maga is az «európai koncert» politikai harcának és diplomáciai játékának terméke?”! (500. old.) „Nem, mint Kautsky gondolja, a nemzeti állam, hanem a rabló állam” felel meg legjobban a viszonyoknak. Következik néhány tucat számadat Anglia, Franciaország és más államok gyarmatainak nagyságáról.

Ilyen fejtegetéseket olvasva, az ember csak csodálkozhatok azon, hogy a szerző mennyire képtelen megérteni, miről is van szó! Fontoskodó arccal kioktatni Kautskyt arról, hogy a kis államok gazdaságilag a nagyoktól függnek; hogy a burzsoá államok között harc folyik azért, hogy más népeket rabló módon elnyomjanak; hogy van imperializmus és vannak gyarmatok — mindez valami nevetséges és gyerekes fontoskodás, mert mindennek a legkisebb köze sincs a dologhoz. Nemcsak valamennyi kis állam, hanem például Oroszország is gazdaságilag teljesen a „gazdag” burzsoá országok imperialista finánctőkéjének hatalmától függ. Nemcsak valamennyi miniatűr Balkán-állam, hanem a XIX. században Amerika is gazdaságilag Európa gyarmata volt, mint erre már Marx rámutatott a „Tőké”-ben. Mindezt, persze, Kautsky és minden marxista nagyon jól tudja, de a nemzeti mozgalmak és a nemzeti állam kérdéséhez mindennek a legkevesebb köze sincs.

Rosa Luxemburg felcserélte a népeknek a burzsoá társadalomban való politikai önrendelkezése kérdését, állami önállóságuk kérdését, gazdasági önállóságuk és függetlenségük kérdésével. Ez éppolyan okos dolog, mintha valaki, aki a parlamentnek, vagyis a népképviselők gyülekezetének burzsoá államban való felsőbbségére vonatkozó program-követelésről beszél, elkezdené előttünk kiteregetni azt a teljesen helyes meggyőződését, hogy a felsőbbség, bármilyen is a burzsoá ország berendezése, mindig a nagytőkéé.

Kétségtelen, hogy Ázsiának, a legnépesebb világrésznek nagy része vagy a „nagyhatalmak” gyarmata, vagy pedig rendkívül függő és nemzeti tekintetben elnyomott állam. De vajon ez a közismert körülmény valamennyire is megingathatja-e azt a kétségtelen tényt, hogy magában Ázsiában az árutermelés legteljesebb kifejlődésének, a kapitalizmus legszabadabb, legszélesebb körű és leggyorsabb növekedésének feltételei csakis Japánban, vagyis kizárólag egy önálló nemzeti államban alakultak ki? Ez az állam burzsoá állam, és éppen ezért kezdett maga is más nemzeteket elnyomni és gyarmatokat rabságba vetni; nem tudjuk, sikerül-e Ázsiának a kapitalizmus összeomlása előtt Európához hasonlóan önálló nemzeti államok rendszerévé alakulnia. De elvitathatatlan tény, hogy a kapitalizmus, miután felébresztette Ázsiát, ott is mindenütt nemzeti mozgalmakat keltett életre, hogy ezeknek a mozgalmaknak tendenciája önálló nemzeti államok megteremtése Ázsiában, hogy a kapitalizmus fejlődésének legjobb feltételeit éppen az ilyen államok biztosítják. Ázsia példája Kautsky mellett, Rosa Luxemburg ellen szól.

A Balkán-államok példája szintén ellene szól, mert mindenki látja most, hogy a kapitalizmus fejlődésének legjobb feltételei a Balkánon éppen abban a mértékben alakulnak ki, amilyen mértékben ezen a félszigeten önálló nemzeti államok alakulnak.

Következésképpen, mind az egész legfejlettebb civilizált emberiség példája, mind a Balkán példája, mind Ázsia példája Rosa Luxemburggal szemben Kautsky tételének feltétlen helyességét bizonyítja: a nemzeti állam a kapitalizmus szabálya és „normája”, a nemzeti tekintetben tarka állam pedig elmaradott állapot vagy kivétel. A nemzeti viszonyok szempontjából a kapitalizmus fejlődése számára a legjobb feltételeket kétségtelenül a nemzeti állam nyújtja. Ez magától értetődően nem jelenti azt, hogy az ilyen állam, burzsoá viszonyok talaján, kizárhatná a kizsákmányolást és a nemzeti elnyomást. Ez csupán annyit jelent, hogy a marxisták nem hagyhatják figyelmen kívül azokat a hatalmas gazdasági tényezőket, amelyek a nemzeti államok megteremtésére irányuló törekvéseket szülik. Ez azt jelenti, hogy „a nemzetek önrendelkezése” a marxisták programjában, történelmi és gazdasági szempontból, nem jelenthet egyebet, mint politikai önrendelkezést, állami önállóságot, nemzeti állam alakítását.

Hogy milyen feltételektől függ marxista, vagyis proletár osztályszempontból a „nemzeti állam” burzsoá-demokratikus követelésének támogatása, arról részletesen majd alább lesz szó. Most csupán az „önrendelkezés” fogalmának meghatározására szorítkozunk, és csak annyit kell még megjegyeznünk, hogy Rosa Luxemburg ismeri ennek a fogalomnak („nemzeti állam”) a tartalmát, míg opportunista hívei, a Libmanok és Szemkovszkijok, Jurkevicsok még ezt sem ismerik!

2. A kérdés konkrét feltevése történelmi szempontból

A marxista elmélet feltétlen követelménye bármely társadalmi kérdés taglalásánál az, hogy a kérdést meghatározott történelmi keretben tegyük fel, aztán pedig, ha egy bizonyos országról van szó (például az adott ország nemzetiségi programjáról), az, hogy számba vegyük azokat a konkrét sajátosságokat, amelyek ugyanazon történelmi korszakon belül ezt az országot más országoktól megkülönböztetik.

Mit jelent a marxizmusnak ez a feltétlen követelménye a mi kérdésünkre vonatkozóan?

Mindenekelőtt azt jelenti, hogy szigorúan külön kell választanunk egymástól a kapitalizmusnak a nemzeti mozgalmak szempontjából gyökeresen különböző két korszakát. Az egyik a feudalizmus és az abszolutizmus összeomlásának korszaka, a burzsoá-demokratikus társadalom és állam kialakulásának korszaka, amikor a nemzeti mozgalmak első ízben válnak tömegmozgalmakká és ilyen vagy amolyan módon, a sajtó, a képviseleti intézményekben való részvétel stb. útján a népesség valamennyi osztályát bevonják a politikába. A másik a teljesen kialakult kapitalista államok korszaka, amelyekben rég kialakult az alkotmányos rendszer, és a burzsoázia és a proletariátus között erősen kifejlődött az antagonizmus — az a korszak, amely a kapitalizmus összeomlása előestéjének nevezhető.

Az első korszakra jellegzetes a nemzeti mozgalmak ébredése, a parasztságnak, mint a legszámosabb és „legnehezebben megmozduló” néprétegnek bevonódása ezekbe a mozgalmakba, kapcsolatban a politikai szabadságért általában, különösen pedig a nemzetiségek jogaiért folytatott harccal. A második korszakra jellegzetes a burzsoá-demokratikus tömegmozgalmak hiánya, amikor a fejlett kapitalizmus, miután egyre közelebb hozza egymáshoz és összekeveri a kereskedelmi forgalomba már teljesen bevont nemzeteket, előtérbe tolja a nemzetközien összeforrott tőke és a nemzetközi munkásmozgalom közti antagonizmust.

Természetesen, az egyik és a másik korszakot nem választja el egymástól fal, hanem számos átmeneti láncszem összefűzi őket, de emellett az egyes országok el is térnek egymástól a nemzeti fejlődés gyorsasága, a lakosság nemzeti összetétele, elhelyezkedése stb. tekintetében. Szó sem lehet arról, hogy az adott ország marxistáinak nemzeti programjával foglalkozni kezdjünk anélkül, hogy számba ne vennők mindezeket az általános történelmi és konkrét állami viszonyokat.

És éppen itt bukkanunk Rosa Luxemburg fejtegetéseinek leggyengébb pontjára. Különös buzgalommal ékesíti cikkét válogatott „kemény” szócskákkal programunk 9. §-a ellen, amikor kijelenti, hogy az „általánosságban mozgó”, „sablonos”, „metafizikai frázis” és így tovább vég nélkül. Természetesen elvárhatnók, hogy az írónő, aki olyan pompásan elítéli a metafizikát (marxista értelemben, vagyis az antidialektikát) és a puszta elvontságokat, a kérdés konkrét történelmi megvizsgálásának mintáját nyújtja majd nekünk. Egy meghatározott ország, Oroszország, és egy meghatározott korszak, a XX. század eleje marxistáinak nemzetiségi programjáról van szó. Rosa Luxemburg valószínűleg fel is veti majd azt a kérdést, milyen történelmi korszakot él át Oroszország, melyek a nemzeti kérdés és a nemzeti mozgalmak konkrét sajátosságai az adott országban, az adott korszakban?

Erről Rosa Luxemburg egy árva szót sem szól! Árnyéka sincs meg nála azon kérdés taglalásának, hogy miképpen áll az adott történelmi korszakban a nemzeti kérdés Oroszországban, mik az adott viszonylatban Oroszország sajátosságai!

Azt mondják, hogy máskép áll a nemzeti kérdés a Balkánon, mint Írországban, hogy Marx így meg így ítélte meg a lengyel és cseh nemzeti mozgalmat 1848 konkrét viszonyai közepette (oldalnyi idézet Marxból), hogy Engels így meg így ítélte meg a svájci erdei kantonok harcát Ausztria ellen és az 1315-ben Morgarten mellett lejátszódott ütközetet (oldalnyi idézet Engelsből Kautsky megfelelő kommentárjaival), hogy Lassalle reakciósnak tartotta a XVI. századbeli németországi parasztháborút stb.

Nem lehet azt mondani, hogy ezek a megjegyzések és idézetek az újdonság erejével hatnának, de az olvasónak mindenesetre érdekes újra és újra visszaemlékeznie arra, hogy éppen Marx, Engels és Lassalle hogyan nyúltak hozzá az egyes országok konkrét történelmi kérdéseinek taglalásához. És ha átolvassuk a Marxból és Engelsből vett tanulságos idézeteket, akkor látjuk csak különösen szemléltetően, milyen nevetséges helyzetbe juttatta magát Rosa Luxemburg. Ékesszólón és haragosan prédikálja a nemzeti kérdés konkrét történelmi elemzésének szükségességét különböző országokban és különböző időkben — és a legkisebb kísérletet sem teszi annak meghatározására, hogy Oroszország a kapitalizmus fejlődésének melyik történelmi szakaszát éli a XX. század elején, melyek a nemzeti kérdés sajátosságai ebben az országban. Rosa Luxemburg példákat hoz fel arra, hogyan vizsgálták meg mások marxista módon a kérdést, mintha csak szándékosan hangsúlyozná ezzel, hogy milyen gyakran kövezik a pokolba vezető utat jó szándékkal és leplezik jó tanácsokkal azt, hogy maguk a valóságban nem akarnak, vagy nem tudnak élni ezekkel a jó tanácsokkal.

Lássuk csak az egyik tanulságos szembeállítást. Lengyelország függetlenségének jelszava ellen síkraszállva, Rosa Luxemburg egyik 1898-ban megjelent munkájára hivatkozik, melyben „Lengyelország «gyors» ipari fejlődését” a gyári termékeknek Oroszország piacán való elhelyezésével bizonyítja. Világos, hogy ebből éppenséggel semmi sem következik az önrendelkezési jogra vonatkozóan, hogy ez csupán a régi nemesi Lengyelország eltűnését bizonyítja stb. Rosa Luxemburg ellenben észrevétlenül minduntalan arra a következtetésre tér át, hogy az Oroszországot Lengyelországgal összekapcsoló tényezők közt már most túlsúlyban vannak a modern kapitalista viszonyok merőben gazdasági tényezői.

De Rosánk most áttér az autonómia kérdésére és — noha cikkének címe „A nemzeti kérdés és az autonómia” általában — bizonyítgatni kezdi a lengyel királyság kivételes jogát az autonómiára (lásd erről: „Proszvescsenyije” 1913. 12. sz.). Hogy bebizonyítsa Lengyelország jogát az autonómiára, Rosa Luxemburg Oroszország állami szervezetét nyilván mind gazdasági, mind politikai, mind az életformával kapcsolatos, mind szociológiai ismérvek alapján jellemzi — olyan vonások tömegével, amelyeknek összessége egyenlő „az ázsiai despotizmus” fogalmával („Przeglad” 12. sz. 137. old.).

Közismert dolog, hogy az ilyen államrend igen szilárd abban az esetben, ha az illető ország gazdaságában túlsúlyban vannak a teljesen patriarchális, kapitalizmus előtti vonások és elenyészően jelentéktelen az árugazdaság és az osztálytagozódás fejlődése. Ha pedig az ilyen országban, amelyben az államrendnek élesen kapitalizmus előtti jellege van, gyorsan fejlődő kapitalizmussal bíró, nemzetileg elhatárolt terület van, akkor mennél gyorsabb ez a kapitalista fejlődés, annál erősebb az ellentét közte és a kapitalizmus előtti államrend között, annál valószínűbb a fejlettebb terület különválása az egésztől — azé a területé, amelyet az egészhez nem „modern kapitalista”, hanem „ázsiai despotikus” kapcsolatok fűznek.

Rosa Luxemburg tehát még azt a kérdést sem tisztázta véglegesen, hogy Oroszországban a hatalom szociális szerkezete hogyan viszonylik a burzsoá Lengyelországhoz, azt a kérdést pedig, hogy Oroszországban a nemzeti mozgalmaknak mik a konkrét történelmi sajátosságai, még csak fel sem vetette.

Ezért ki kell térnünk erre a kérdésre.

3. A nemzeti kérdés konkrét sajátosságai Oroszországban
és Oroszország burzsoá-demokratikus átalakítása

„… Annak ellenére, hogy «a népek önrendelkezési jogának» elve tágítható, s mint a legtisztább közhely nyilvánvalóan egyaránt alkalmazható nemcsak az Oroszországban élő népekre, hanem azokra a nemzetekre is, amelyek Németországban és Ausztriában, Svájcban és Svédországban, Amerikában és Ausztráliában élnek, ezt az elvet nem találjuk meg egyetlen jelenlegi szocialista párt programjában sem…” („Przeglad” 6. sz. 483. old.)

Így ír Rosa Luxemburg a marxista program 9. §-a elleni hadjárata elején. Rosa Luxemburg, miután nyakunkba akarja varrni azt, hogy mi úgy fogjuk fel a programnak ezt a pontját, mint a „legtisztább közhelyet”, éppen maga esik ebbe a hibába, amikor mulatságos merészséggel kijelenti, hogy ez a pont „nyilván egyaránt alkalmazható” Oroszországra, Németországra stb.

Nyilvánvaló — válaszoljuk mi —, hogy Rosa Luxemburg elhatározta, hogy cikke a logikai hibák gyűjteménye lesz, amelyet majd gimnazisták iskolai gyakorlatai számára lehet felhasználni. Mert Rosa Luxemburg tirádája elejétől végig értelmetlenség és a kérdés történelmien konkrét feltevésének kigúnyolása.

Ha a marxista programot nem gyerekesen, hanem marxista módon értelmezzük, akkor nagyon könnyű észrevenni, hogy az a burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalmakra vonatkozik. Ha ez így van — márpedig kétségtelen, hogy így van —, akkor ebből „nyilvánvaló”, hogy ez a program „nagy általánosságban” mint „közhely” stb. a burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalmak valamennyi esetére vonatkozik. Nem kevésbé nyilvánvaló lenne Rosa Luxemburg számára, ha csak egy kicsit gondolkodnék, az a következtetés is, hogy programunk csak azokra az esetekre vonatkozik, amikor van ilyen mozgalom.

Ha Rosa Luxemburg egy kissé megfontolná ezeket a nyilvánvaló szempontokat, akkor minden különösebb fáradság nélkül meglátta volna, milyen értelmetlenséget mondott. Amikor bennünket vádolt azzal, hogy „közhelyet” hozunk fel, ellenünk hozza fel azt az érvet, hogy a népek önrendelkezéséről nincs szó azoknak az országoknak a programjában, ahol nincs burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalom. Csodálatosan okos érv!

A különböző országok politikai és gazdasági fejlődésének, valamint marxista programjuknak összehasonlítása roppant nagy jelentőségű a marxizmus szempontjából, mert kétségtelen, hogy a modern államoknak közös kapitalista természetük van és fejlődésük törvénye is közös. De az efféle összehasonlítást hozzáértéssel kell végezni. Elemi feltétel ebben az esetben annak a kérdésnek a tisztázása, vajon összehasonlíthatók-e az összehasonlítandó országok fejlődésének történelmi korszakai. Például, az oroszországi marxisták agrárprogramját csak teljesen tudatlanok (mint Trubeckoj herceg a „Russzkaja Miszl”-ben) „hasonlíthatják össze” a nyugat európaiakéval, mert a mi programunk a burzsoá-demokratikus agrárátalakulás kérdésére ad választ, amelyről a nyugati országokban szó sincs.

Ugyanez vonatkozik a nemzeti kérdésre is. A nyugati országok többségében ezt már réges-régen megoldották. Nevetséges dolog nem létező kérdésekre keresni feleletet a nyugati programokban. Rosa Luxemburg éppen a legfontosabbat tévesztette itt szem elől: a különbséget azok között az országok között, amelyekben már régen befejeződtek és azok között, amelyekben még nem fejeződtek be a burzsoá-demokratikus átalakulások.

Ebben a különbségben van a dolog veleje. Ennek a különbségnek teljes figyelmen kívül hagyása teszi Rosa Luxemburg hosszú-hosszú cikkét üres, tartalmatlan közhelyek gyűjteményévé.

A nyugati kontinentális Európában a burzsoá-demokratikus forradalmak korszaka eléggé meghatározott időszakot ölel fel, körülbelül 1789-től 1871-ig. Éppen ez a korszak volt a nemzeti mozgalmak és a nemzeti államok kialakulásának korszaka. E korszak befejezte után Nyugat-Európa burzsoá államok, mégpedig általános szabályként nemzeti szempontból egységes államok kialakult rendszerévé vált. Ezért a nyugateurópai szocialisták programjaiban most az önrendelkezési jogot keresni annyi, mint nem ismerni a marxizmus ábécéjét sem.

Kelet-Európában és Ázsiában a burzsoá-demokratikus forradalmak korszaka csak 1905-ben kezdődött. Forradalmak Oroszországban, Perzsiában, Törökországban, Kínában, a balkán háborúk — ez a mi „keletünkön” a mi korszakunk világeseményeinek láncolata. És az eseményeknek ebben a láncolatában csak a vak nem látja a burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalmak, a nemzeti szempontból független és nemzetileg egységes államok megalakítására irányuló törekvések egész sorának ébredését. Éppen azért és csakis azért, mert Oroszország a szomszédos országokkal együtt ezt a korszakot éli át, van szükségünk programunkban a nemzetek önrendelkezési jogáról szóló pontra.

De idézzünk még néhány sort Rosa Luxemburg cikkéből:

„… Különösen — írja — annak a pártnak a programja, mely rendkívül tarka nemzeti összetételű államban működik, és amelynek számára a nemzeti kérdés elsőrendű szerepet játszik — az osztrák szociáldemokrácia programja nem tartalmazza a nemzetek önrendelkezési jogának elvét” (ugyanott).

Így tehát az olvasót „különösen” az osztrák példával akarják meggyőzni. Nézzük meg konkrét történelmi szempontból, sok értelme van-e ennek a példának?

Először alapkérdésként a burzsoá-demokratikus forradalom befejezését vetjük fel. Ausztriában a burzsoá-demokratikus forradalom az 1848-as évvel kezdődött és 1867-tel végződött. Azóta, közel fél évszázad óta, ott egy nagyjában és egészében megállapodott burzsoá alkotmány uralkodik, amelynek talaján legálisan működik a legális munkáspárt.

Ezért Ausztria fejlődésének belső körülményei közt (vagyis általában az osztrák kapitalizmus —különösképpen pedig Ausztria egyes nemzetiségei kapitalizmusának — fejlődése szempontjából) nincsenek meg azok a tényezők, melyek létrehozzák azokat az ugrásokat, amelyeknek egyik velejárója az önálló nemzeti államok kialakulása lehet. Amikor Rosa Luxemburg a maga összehasonlításával azt tételezi fel, hogy Oroszország e pontban hasonló körülmények közt van, akkor nemcsak alapjában helytelen történelemellenes feltevésből indul ki, hanem akaratlanul a likvidátorságra is lesiklik.

Másodszor, különösen nagy jelentősége van annak, hogy a bennünket foglalkoztató kérdés szempontjából az ausztriai és az oroszországi nemzetiségek kölcsönös viszonya teljesen eltérő. Ausztria nemcsak hosszú ideig német túlsúllyal bíró állam volt, hanem az ausztriai németek hegemóniára is igényt tartottak a német nemzeten belül általában. Ezt az „igényt”, talán lesz szíves erre emlékezni Rosa Luxemburg (aki állítólag annyira nem kedveli a közhelyeket, a sablonokat, az absztrakciókat…), szétzúzta az 1866-os háború. Az Ausztriában uralkodó nemzet, a német, a véglegesen 1871-ben megalakult önálló német állam határain kívül került. Másrészt a magyaroknak az a kísérlete, hogy önálló nemzeti államot teremtsenek, már 1849-ben hajótörést szenvedett a feudális orosz hadsereg csapásai alatt.

Ily módon rendkívül sajátos helyzet állott elő: a magyarok, majd a csehek is, nem az Ausztriától való elszakadásra, hanem Ausztria épségének megőrzésére törekednek, éppen a nemzeti függetlenség érdekében, amelyet rablóbb és erősebb szomszédok teljesen eltiporhatnának! Ennek a sajátos helyzetnek következtében Ausztria két központtal bíró (dualista) állammá alakult, most pedig három központú állammá (trialistává: németek, magyarok, szlávok) van átalakulóban.

Van e valami ehhez fogható Oroszországban? Vonzódnak-e nálunk az „idegenszármazásúak” a nagyoroszokkal való egyesüléshez azért, mert félnek a még rosszabb nemzeti elnyomástól?

Elég felvetni ezt a kérdést, hogy meglássuk, mennyire értelmetlen, sablonszerű és tudatlanságra valló Oroszország és Ausztria összehasonlítása a nemzetek önrendelkezési jogának szempontjából.

Oroszország sajátos viszonyai a nemzeti kérdést illetően éppen az ellenkezőjét mutatják annak, amit Ausztriában láttunk. Oroszország egységes nemzeti, nagyorosz központtal bíró állam. A nagyoroszok óriási összefüggő területet foglalnak el és számuk körülbelül 70 millió. Ennek a nemzeti államnak sajátossága először az, hogy az „idegenszármazásúak” (akik egészben véve a lakosság többségét alkotják: 57%) éppen az ország határterületeit lakják; másodszor az, hogy ezeknek az idegenszármazásúaknak az elnyomása sokkal erősebb, mint a szomszéd államokban (mégpedig nemcsak az európai államokban); harmadszor az, hogy sok esetben a határszéleken lakó elnyomott népeknek a határon túl vérrokonaik vannak, akik nagyobb nemzeti függetlenséget élveznek (elég felemlíteni az állam nyugati és déli határán a finneket, svédeket, lengyeleket, ukránokat, románokat); negyedszer az, hogy a kapitalizmus fejlődése és a kultúra általános színvonala nem ritkán magasabb az „idegen ajkú” határvidékeken, mint az állam központjában. Végül, éppen a szomszédos ázsiai államokban látjuk a burzsoá forradalmak és a nemzeti mozgalmak kezdődő szakaszát, amelyek részben magukkal ragadják az Oroszországon belül lakó rokonnépeket is.

Ily módon épp a nemzeti kérdésnek Oroszországban mutatkozó konkrét történelmi sajátosságai teszik nálunk különösen szükségessé, hogy a jelen korszakban elismerjük a nemzetek önrendelkezési jogát.

Egyébként, még tisztán ténybeli tekintetben sem igaz Rosa Luxemburgnak az az állítása, hogy az osztrák szociáldemokraták programja nem ismeri el a nemzetek önrendelkezési jogát. Érdemes felütni a brünni kongresszus jegyzőkönyvét, ahol a nemzetiségi programot elfogadták, és meglátjuk ott Hankiewicz ruszin szociáldemokratának az egész ukrán (ruszin) delegáció nevében (Jegyzőkönyv, 85. old.) és Reger lengyel szociáldemokratának az egész lengyel delegáció nevében (108. old.) tett nyilatkozatát arról, hogy a mindkét említett nemzetbeli ausztriai szociáldemokraták törekvéseik sorába foglalják a népük nemzeti egyesülésére, szabadságára és önállóságára irányuló törekvést. Következésképpen, az osztrák szociáldemokrácia, bár nem tűzi ki egyenesen programjában a nemzetek önrendelkezési jogát, ugyanakkor teljesen megbékül azzal, hogy a párt részei kitűzik a nemzeti önállóság követelését. Ténylegesen ez, természetesen, a nemzetek önrendelkezési jogának elismerését jelenti! Rosa Luxemburg hivatkozása Ausztriára ily módon minden tekintetben Rosa Luxemburg ellen beszél.

4. ,,Prakticizmus” a nemzeti kérdésben

Különös buzgalommal kaptak az opportunisták Rosa Luxemburgnak azon az érvén, hogy programunk 9. §-ának nincs semmi „praktikus” tartalma. Rosa Luxemburg annyira el van ragadtatva ettől az érvtől, hogy cikkében néha egy oldalon nyolcszor is megtaláljuk e „jelszó” ismétlését.

A 9. § — írja — „nem ad semmi praktikus útbaigazítást a proletariátus napi politikája számára, nem adja a nemzeti problémáknak semmiféle gyakorlati megoldását”.

Vizsgáljuk meg ezt az érvet, amelynek olyan fogalmazása is van, hogy a 9. § vagy éppenséggel semmit sem mond, vagy pedig arra kötelez, hogy minden nemzeti törekvést támogassunk.

Mit jelent a „praktikusság” követelménye a nemzeti kérdésben?

Vagy minden nemzeti törekvés támogatását; vagy „igennel vagy nemmel” adott választ minden egyes nemzet különválásának kérdésére; vagy általában a nemzeti követelések közvetlen megvalósíthatóságát”.

Vizsgáljuk meg a „praktikusság” követelményének mind e három lehetséges értelmét.

A burzsoázia, amely minden nemzeti mozgalom kezdetén természetszerűen, mint annak hegemónja (vezetője) lép fel, praktikus dolognak nevezi minden nemzeti törekvés támogatását. De a proletariátus politikája a nemzeti kérdésben (mint a többi kérdésben is) csupán bizonyos meghatározott irányban támogatja a burzsoáziát, azonban sohasem esik egybe annak politikájával. A munkásosztály csakis a nemzetiségi béke érdekében (amelyet a burzsoázia képtelen teljesen megvalósítani, és amely csakis a teljes demokratizálódás irányában valósítható meg), az egyenjogúság érdekében, az osztályharc lehető legkedvezőbb feltételei érdekében támogatja a burzsoáziát. Ezért éppen a burzsoázia prakticizmusával szemben helyezik előtérbe a proletárok az elvi politikát a nemzeti kérdésben, mindenkor csak feltételesen támogatva a burzsoáziát. Minden burzsoázia nemzeti tekintetben vagy kiváltságokat vagy különös előnyöket akar a saját nemzete számára; éppen ezt nevezik „praktikusnak”. A proletariátus minden kiváltság, minden kivételesség ellen van. „Prakticizmust” követelni tőle annyi, mint a burzsoázia járszalagján járni, opportunizmusba esni.

„Igennel vagy nemmel” feleljünk-e minden egyes nemzet különválásának kérdésére? Ez látszólag igen „praktikus” követelés. A valóságban azonban képtelen, elméleti tekintetben metafizikus, a gyakorlatban pedig odavezet, hogy a proletariátust a burzsoázia politikájának rendeljük alá. A burzsoázia mindig a maga nemzeti követeléseit helyezi előtérbe. Feltétlenül tűzi ki őket. A proletariátus számára ezek a követelések az osztályharc érdekeinek vannak alárendelve. Elméletileg nem lehet előre kezeskedni azért, hogy az illető nemzet különválása, vagy pedig más nemzettel való egyenjogú helyzete fejezi-e majd be a burzsoá-demokratikus forradalmat; a proletariátus számára mindkét esetben az a fontos, hogy biztosítsa saját osztálya fejlődését; a burzsoázia számára az a fontos, hogy megnehezítse ezt a fejlődést azáltal, hogy a fejlődés feladatait „saját” nemzetének feladataival szemben háttérbe szorítja. Ezért a proletariátus az önrendelkezési jog elismerésének, hogy úgy mondjuk, negatív követelésére szorítkozik, és nem szavatolja azt egyik nemzetnek sem, nem vállal kötelezettséget, hogy bármit is nyújt egy másik nemzet rovására.

Hadd legyen ez nem „praktikus”, de ez valójában a legbiztosabban garantálja a lehető megoldások közül a legdemokratikusabbat; a proletariátusnak csupán ezek a biztosítékok kellenek, minden nemzet burzsoáziájának pedig csak az kell, hogy az ő előnyeit biztosítsák, függetlenül más nemzetek helyzetétől (esetleges hátrányaitól).

A burzsoáziát mindenekelőtt az adott követelés „megvalósíthatósága” érdekli — innen a más nemzetbeli burzsoáziával a proletariátus rovására folytatott örökös egyezkedési politika. A proletariátus számára viszont az a fontos, hogy a saját osztályát a burzsoázia ellenében megerősítse, hogy a tömegeket a következetes demokrácia és a szocializmus szellemében nevelje.

Hadd legyen ez az opportunisták szemében nem „praktikus”, de ez az egyetlen tényleges biztosíték, a maximális nemzeti egyenjogúság és béke biztosítéka mind a feudálisokkal, mind a nacionalista burzsoáziával szemben.

A proletárok egész feladata a nemzeti kérdésben minden nemzet nacionalista burzsoáziájának szempontjából „nem praktikus”, mert a proletárok „elvont” egyenjogúságot követelnek, elvi kiküszöbölését a legcsekélyebb kiváltságoknak is, amennyiben minden nacionalizmusnak ellenségei. Minthogy Rosa Luxemburg ezt nem értette meg, a prakticizmus értelmetlen felmagasztalásával éppen az opportunistáknak tárta ki a kaput, különösen pedig a nagyorosz nacionalizmus javára teendő opportunista engedményeknek.

Miért a nagyorosz nacionalizmus javára? Azért, mert Oroszországban a nagyoroszok az elnyomó nemzet, nemzeti tekintetben pedig az opportunizmus, természetesen, másképpen jut kifejezésre az elnyomott és másképpen az elnyomó nemzetek körében.

Az elnyomott nemzetek burzsoáziája követeléseinek „praktikus” volta nevében fel fogja hívni a proletariátust törekvéseinek feltétlen támogatására. Mindennél praktikusabb az, ha egyenesen „igent” mondunk egy bizonyos nemzet elszakadására, és nem valamennyi és mindenféle nemzet különválási joga mellett foglalunk állást!

A proletariátus ellene van az ilyen prakticizmusnak: elismerve az egyenjogúságot és a nemzeti államhoz való egyenlő jogot, mindennél többre becsüli és mindennek fölébe helyezi az összes nemzetek proletárjainak szövetségét, s a munkások osztályharca szempontjából ítél meg minden nemzeti követelést, minden nemzeti különválást. A prakticizmus jelszava a valóságban csak a burzsoá törekvések kritika nélküli átvételének jelszava.

Azt mondják: a különválási jog támogatásával az elnyomott nemzetek burzsoá nacionalizmusát támogatjátok. Ezt mondja Rosa Luxemburg, így mondja utána az opportunista Szemkovszkij — aki, mellesleg szólva, a likvidátori eszméknek egyetlen képviselője e kérdésben, a likvidátor újság hasábjain!

A mi válaszunk: nem, éppen hogy a burzsoázia számára fontos itt a „praktikus” döntés, viszont a munkásoknak a két tendencia elvi szétválasztása a fontos. Amennyiben az elnyomott nemzet burzsoáziája harcot folytat az elnyomóval, annyiban mi mindig, minden esetben és mindenkinél határozottabban támogatjuk ezt, mert mi az elnyomás leghatározottabb és legkövetkezetesebb ellenségei vagyunk. Amennyiben az elnyomott nemzet burzsoáziája a saját burzsoá nacionalizmusa mellett foglal állást, mi ellene vagyunk. Harcot folytatunk az elnyomó nemzet kiváltságai és erőszakossága ellen, és semmiféle engedményt nem teszünk az elnyomott nemzet kiváltságokra való törekvéseinek.

Ha nem tűzzük ki és nem érvényesítjük az agitációban a különválási jog jelszavát, akkor nemcsak az elnyomó nemzet burzsoáziájának, hanem feudálisainak és abszolutizmusának is a kezére játszunk. Kautsky régen felhozta ezt az érvet Rosa Luxemburg ellen és ez az érv vitathatatlan. Rosa Luxemburg attól való félelmében, hogy Lengyelország nacionalista burzsoáziáját „támogatja”, ténylegesen a feketeszázas nagyoroszokat segíti azzal, hogy elveti az oroszországi marxisták programjában szereplő különválási jogot. Ténylegesen elősegíti a nagyoroszok kiváltságaival (sőt a kiváltságoknál is rosszabbal) való opportunista megbékülést.

Rosa Luxemburg, akit elragadott a lengyel nacionalizmus ellen folytatott harc, megfeledkezett a nagyoroszok nacionalizmusáról, bár jelenleg éppen ez a nacionalizmus a legveszedelmesebb, éppen ez kevésbé burzsoá, de feudálisabb, éppen ez a demokráciának és a proletariátus harcának fő akadályozója. Egy elnyomott nemzet minden polgári nacionalizmusában az elnyomás ellen irányuló általános demokratikus tartalom van és éppen ezt a tartalmat mi feltétlenül támogatjuk, de szigorúan megkülönböztetjük tőle azt a törekvést, mely a maga nemzete számára kivételes helyzetet akar, és harcolunk a lengyel burzsoázia azon törekvése ellen, hogy elnyomja a zsidót stb. stb.

Ez „nem praktikus” a burzsoá és a nyárspolgár szempontjából. De a nemzeti kérdésben ez az egyetlen praktikus és elvi politika, mely valóban elősegíti a demokráciát, a szabadságot, a proletár szövetséget.

Mindenki számára elismerjük a különválás jogát; a különválás körül felmerülő minden egyes konkrét kérdést oly szempontból ítélünk meg, amely kizár minden egyenlőtlenséget, minden kiváltságot, minden kivételességet.

Vegyük az elnyomó nemzet helyzetét. Lehet-e szabad az olyan nép, amely más népeket elnyom? Nem lehet. A nagyorosz lakosság szabadságának érdekei megkövetelik az ilyen elnyomatás elleni harcot. Az elnyomott nemzetek mozgalmai elfojtásának hosszú története, évszázados története, az ilyen elfojtásnak a „felsőbb” osztályok részéről való rendszeres propagálása igen nagy akadálya annak, hogy maga a nagyorosz nép megszabaduljon előítéleteitől stb.

A nagyorosz feketeszázasok tudatosan támogatják és szítják ezeket az előítéleteket. A nagyorosz burzsoázia megbékül velük, vagy alkalmazkodik hozzájuk. A nagyorosz proletariátus nem valósíthatja meg saját céljait, nem tisztíthatja meg maga előtt a szabadsághoz vezető utat, ha nem folytat rendszeres harcot ezek ellen az előítéletek ellen.

Önálló és független nemzeti állam megalkotása Oroszországban egyelőre még csak a nagyorosz nemzet kiváltsága. Mi, nagyorosz proletárok, nem védelmezünk semmiféle kiváltságot, nem védelmezzük ezt a kiváltságot sem. Az adott állam talaján harcolunk, egyesítjük az adott állam valamennyi nemzetbeli munkásait, nem kezeskedhetünk a nemzeti fejlődés egyik vagy másik útjáért, mi minden lehetséges úton haladunk osztálycélunk felé.

De e cél felé nem haladhatunk, ha nem folytatunk harcot mindenféle nacionalizmus ellen, és nem szállunk síkra a különböző nemzetek egyenlőségéért. Sorsa-e, például, Ukrajnának, hogy önálló állam legyen — ez ezerféle, előzetesen ismeretlen tényezőtől függ. És anélkül, hogy megpróbálnánk üres „jóslatokba” bocsátkozni, szilárdan kitartunk amellett, ami kétségtelen: Ukrajnának joga van ilyen államra. Mi tiszteletben tartjuk ezt a jogot, nem támogatjuk a nagyoroszok kiváltságait az ukránokkal szemben, e jog elismerése szellemében neveljük a tömegeket, abban a – szellemben, amely tagadja bármely nemzet állami kiváltságjogait.

Azoknak az ugrásoknak a során, amelyeket minden ország átélt a burzsoá forradalmak korszakában, lehetségesek és valószínűek összeütközések és lehetséges és valószínű a harc a nemzeti államra való jogért. Mi, proletárok, eleve kijelentjük, hogy ellenezzük a nagyorosz kiváltságokat, és ebben az irányban fejtjük ki egész propagandánkat és agitációnkat.

A „gyakorlatiasság” utáni hajszában Rosa Luxemburg nem vette észre sem a nagyorosz, sem a más nemzetiségű proletariátus legfőbb gyakorlati feladatát: azt a feladatot, hogy mindennapos agitációt és propagandát folytassunk minden állami és nemzeti kiváltság ellen és a mellett, hogy minden nemzetnek egyaránt meglegyen a joga saját nemzeti államára; ez a feladat a mi fő feladatunk (jelenleg) a nemzeti kérdésben, mert csak ezen az úton védjük a demokráciának és minden nemzet összes proletárjai egyenjogú szövetségének érdekeit.

Hadd legyen ez a propaganda „nem praktikus” mind a nagyorosz elnyomók, mind az elnyomott nemzetek burzsoáziája szempontjából (ezek is, azok is határozott igent vagy nemet követelnek és a szociáldemokratákat „határozatlansággal” vádolják). A valóságban éppen ez a propaganda és csakis ez biztosítja a tömegeknek ténylegesen demokratikus és ténylegesen szocialista nevelését. Csakis ez a propaganda biztosítja Oroszországban a nemzeti béke legnagyobb lehetőségét is, ha Oroszország továbbra is tarka nemzeti állam marad és a legbékésebb (és a proletár osztályharc számára legkevésbé ártalmas) szétválást különféle nemzeti államokra, ha majd felmerül az ilyen szétválás kérdése.

Ennek a nemzeti kérdésben folytatott egyedüli proletár politikának konkrétabb tisztázása érdekében megvizsgáljuk a nagyorosz liberalizmus magatartását „a népek önrendelkezési jogának” kérdésében és megvizsgáljuk Norvégiának Svédországtól való különválásának példáját.

5. A liberális burzsoázia és a szocialista opportunisták a nemzeti kérdésben

Láttuk, hogy Rosa Luxemburg az oroszországi marxisták programja elleni harcában egyik legfontosabb „ütőkártyájának” a következő érvet tekinti: a nemzetek önrendelkezési jogának elismerése az elnyomott nemzetek polgári nacionalizmusának támogatásával egyenlő. Másrészről — mondja Rosa Luxemburg —, ha e jogon csak a nemzetekkel szemben elkövetett minden erőszak elleni harcot értjük, akkor nincs szükség külön programpontra, mert a szociáldemokrácia általában ellenez minden nemzeti erőszakot és jogegyenlőtlenséget.

Az első érv, mint ahogy erre Kautsky már majdnem húsz évvel ezelőtt megcáfolhatatlanul rámutatott, a nacionalizmus vádját a bűnösről az ártatlanra hárítja, mert Rosa Luxemburg, amikor az elnyomott nemzetek burzsoáziájának nacionalizmusától fél, valójában a nagyorosz feketeszázas nacionalizmusnak kezére játszik! A második érv lényegében félénk kitérés az elől a kérdés elől, hogy a nemzeti egyenjogúság elismerése magában foglalja-e vagy nem foglalja-e magában a különválás jogának elismerését? Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy Rosa Luxemburg programunk 9. §-át elvben helyesnek ismeri el. Ha nem, akkor ez azt jelenti, hogy nem ismeri el a nemzeti egyenjogúságot. Itt sem kerülgetés, sem kibúvó-keresgélés nem segít.

Az említett és a többi hasonló érv legjobb próbája azonban annak a megvizsgálása, milyen álláspontot foglalnak el e kérdésben a társadalom különböző osztályai. A marxista számára az ilyen próba kötelező. Abból kell kiindulni, ami objektív adottság, az osztályok kölcsönös viszonyát kell venni az adott kérdésben. Rosa Luxemburg ezt nem teszi, és így éppen ő esik a metafizika, az elvontság, a közhely, az általánosítás stb. ama hibájába, amellyel hiába igyekszik ellenfeleit megvádolni.

Az oroszországi marxisták, vagyis Oroszország összes nemzetiségei marxistáinak programjáról van szó. Nem kellene-e egy pillantást vetni Oroszország uralkodó osztályainak álláspontjára?

A „bürokrácia” (bocsánatot kérünk a nem pontos szóért) és az egyesült nemesség típusához tartozó feudális földesurak álláspontja közismert. Feltétlenül tagadják mind a nemzetiségek egyenjogúságát, mind az önrendelkezési jogot. A régi, a jobbágyidőkből vett jelszót hirdetik: önkényuralom, pravoszláv hit, népiesség, de ez utóbbin csak a nagyoroszt értik. Még az ukránokat is „idegeneknek” nyilvánították, sőt anyanyelvüket is üldözik.

Vessünk egy pillantást az oroszországi burzsoáziára, melyet „meghívtak”, hogy részt vegyen — igaz, hogy igen szerényen, de mégis részt vegyen a hatalomban, a „június 3-a” törvényhozási és kormányzási rendszerében. Arra, hogy az októbristák az adott kérdésben valójában a jobboldaliakat követik, nem kell sok szót fecsérelnünk. Sajnos, némely marxista sokkal kevesebb figyelmet fordít a liberális nagyorosz burzsoáziának, a progresszistáknak és a kadetoknak az álláspontjára. Márpedig, aki ezt az álláspontot nem tanulmányozza és nem gondolja át, az a nemzetek önrendelkezési jogának megvitatása során feltétlenül az elvontság és a szószátyárság bűnébe esik.

A „Pravda” és a „Recs” tavalyi polémiája mégis bizonyos értékes beismerésekre kényszerítette a kadet párt e fő lapját, amely olyan ügyes diplomáciával tér ki az elől, hogy a „kellemetlen” kérdésekre egyenes választ adjon. Az egész hűhó a Lvovban 1913 nyarán lefolyt összukrán diákkongresszus miatt tört ki. A hites „ukránszakértő”, vagyis a „Recs” ukrán munkatársa, Mogiljanszkij úr, egy cikket írt, melyben a legválogatottabb szidalmak özönét („lázálom”, „kalandorság” stb.) zúdította Ukrajna szeparációjának (különválásának) eszméjére, arra az eszmére, amelyért a nemzeti-szociális Doncov szállt síkra, és amelyet a fent említett kongresszus jóváhagyott.

A „Rabocsaja Pravda” c. újság a legkevésbé sem volt szolidáris Doncov úrral, egyenesen rámutatott arra, hogy Doncov nemzeti-szocialista, és hogy sok ukrán marxista nem ért vele egyet, de kijelentette, hogy a „Recs” hangja, helyesebben a „Recs” elvi kérdésfeltevése egy nagyorosz demokrata, vagy pedig demokratának számítani akaró ember részéről nem illő, megengedhetetlen. Hadd cáfolja meg a „Recs” nyíltan a Doncov urakat, de az állítólagos demokrácia nagyorosz lapja számára elvileg megengedhetetlen, hogy megfeledkezzék a különválás szabadságáról, a különválás jogáról.

Néhány hónap múlva Mogiljanszkij úr a „Recs” 331. számában „magyarázatokat” tett közzé, miután a „Sljahi” c. lvovi ukrán újságból megismerkedett Doncov úr válaszával, aki többek között megjegyezte, hogy „csak az orosz szociáldemokrata sajtó ítélte el kellőképpen a «Recs» soviniszta kirohanását”. Mogiljanszkij úr „magyarázatai” abban álltak, hogy háromszor elismételte: „Doncov úr receptjei kritikájának” „egyáltalán semmi köze sincs a nemzetek önrendelkezési jogának tagadásához”.

„Meg kell mondani — írta Mogiljanszkij úr —, hogy «a nemzetek önrendelkezési joga» nem valami fétis (figyeljünk csak!!), amely nem tűr bírálatot: egy nemzet egészségtelen életviszonyai egészségtelen törekvéseket szülhetnek a nemzeti önrendelkezés terén, s ezek felfedése még nem jelenti azt, hogy tagadjuk a nemzetek önrendelkezési jogát.”

Amint látható, a liberális Mogiljanszkij frázisai a „fétisről” egészen Rosa Luxemburg frázisainak szellemében hangzottak. Nyilvánvaló volt, hogy Mogiljanszkij úr ki akart térni a következő kérdésre adandó egyenes felelet elől: elismeri-e vagy sem a politikai önrendelkezés, vagyis a különválás jogát?

És a „Proletarszkaja Pravda” (1913. december 11. 4. sz.) ezt a kérdést Mogiljanszkij úr és a kadetok pártja mellének szegezte.

Ekkor a „Recs” (340. sz.) egy aláírás nélküli, azaz hivatalos szerkesztőségi nyilatkozatot közölt, amely felel erre a kérdésre. A felelet három pontban foglalható össze:

1. A kadet párt programjának 11. §-ában egyenesen, pontosan és világosan a nemzetek „szabad kulturális önrendelkezési jogáról” van szó.

2. A „Proletarszkaja Pravda” — a „Recs” állítása szerint — az önrendelkezést „teljességgel összezavarja” a szeparatizmussal, ennek vagy annak a nemzetnek a különválásával.

3. „A valóságban a kadetok soha nem is akarták a nemzeteknek az orosz államtól való nemzeti különválási» jogát védeni.” (V. ö. „A nacionál-liberalizmus és a nemzetek önrendelkezési joga” c. cikk, „Proletarszkaja Pravda” 1913 december 20, 12. sz.)

Nézzük meg először is a „Recs” nyilatkozatának 2. pontját. Milyen világosan megmutatja ez a Szemkovszkij, Libman, Jurkevics úréknak és a többi opportunistának, hogy kiabálásuk és fecsegésük arról, hogy hát az „önrendelkezés” értelme „nem világos” vagy „határozatlan”, valójában, vagyis az oroszországi osztályok és az osztályharc objektív kölcsönös viszonya szempontjából nem más, mint egyszerű ismétlése a liberális-monarchista burzsoázia szólamainak!

Amikor a „Proletarszkaja Pravda” a „Recs” felvilágosult „konstitucionalista demokrata” urainak három kérdést tett fel: 1) tagadják-e, hogy a nemzetközi demokrácia egész története során, különösen pedig a XIX. század második felétől, a nemzetek önrendelkezésén éppen a politikai önrendelkezést, az önálló nemzeti állam alakításának jogát értik? 2) tagadják-e, hogy az 1896-os londoni nemzetközi szocialista kongresszus ismert határozatának ugyanez az értelme? és 3) hogy Plehanov, amikor — még 1902-ben — az önrendelkezésről írt, ezen éppen politikai önrendelkezést értett? — amikor a „Proletarszkaja Pravda” ezt a három kérdést feltette, a kadet urak elhallgattak!!

Egy árva szóval sem feleltek, mert nem volt mit felelniök. Kénytelenek voltak hallgatólag elismerni, hogy a „Proletarszkaja Pravdá”-nak feltétlenül igaza van.

A liberálisok kiáltozása arról, hogy az „önrendelkezés” fogalma nem világok, hogy a szociáldemokraták ezt a fogalmat „teljességgel összezavarják” a szeparatizmussal, nem egyéb, mint az, hogy a liberálisok iparkodnak összezavarni a kérdést, ki akarnak térni az elől, hogy elfogadják azt az elvet, melyet a demokrácia általánosan elismert. Ha Szemkovszkij, Libman és Jurkevics úrék nem volnának olyan tudatlanok, resteltek volna a munkások színe előtt liberális, szellemben fellépni.

De menjünk tovább. A „Proletarszkaja Pravda” kényszerítette a „Recs”-t annak elismerésére, hogy a „kulturális” önrendelkezésről szóló szavaknak a kadetok programjában éppen a politikai önrendelkezést tagadó értelmük van.

„A valóságban a kadetok soha nem is akarták az orosz államtól való «nemzeti különválás» jogát védeni” — a „Proletarszkaja Pravda” nem hiába állította a „Recs” e szavait, mint kadetjaink „lojalitásának” mintaképét a „Novoje Vremja” és a „Zemscsina” elé. A „Novoje Vremja” 13563. számában, persze nem szalasztva el az alkalmat, hogy a „zsidót emlegesse”, s hogy mindenféle csípős megjegyzést tegyen a kadetokra, mégis kijelentette:

„Ami a szociáldemokraták számára a politikai bölcsesség axiómája” (vagyis a nemzetek önrendelkezési, különválási jogának elismerése), „az manapság még kadetkörökben is kezd nézeteltéréseket előidézni.”

A kadetok elvileg ugyanazt az álláspontot foglalták el, mint a „Novoje Vremja”, amikor kijelentették, hogy ők „soha nem is akarták az orosz államtól való különválás jogát védeni”. Éppen ebben van a kadetok nacionál-liberalizmusának a Puriskevicsekhez való hasonlóságuknak, ez utóbbiaktól való eszmei, politikai és gyakorlati politikai függőségüknek egyik alapja. „A kadet urak tanultak történelmet — írta a „Proletarszkaja Pravda” — és igen jól tudják, hogy a gyakorlatban nem ritkán milyen — enyhén szólva — «pogromszerű» tettekre vezetett a Puriskevicsek ősi «csípd el és ne ereszd» jogának alkalmazása.” A kadetok igen jól ismerik ugyan a Puriskevicsek mindenhatóságának feudális forrását és jellegét, mégis teljesen azoknak a viszonyoknak és határoknak talajára helyezkednek, amelyeket éppen ez az osztály teremtett. A kadet urak igen jól tudják ugyan, hogy azokban a viszonyokban és határvonalakban, amelyeket ez az osztály teremtett, illetve megszabott, milyen sok a nemeurópai, európaellenes (ázsiait mondanánk, ha ez nem hangzanék a japánok és kínaiak meg nem érdemelt lebecsüléseként), de azért mégis át nem hágható határnak ismerik el azokat.

Ez pedig nem más, mint alkalmazkodás a Puriskevicsekhez, csúszás-mászás előttük, félelem attól, hogy meginog a helyzetük, megvédésük a népmozgalommal, a demokráciával szemben. „Valójában — írta a „Proletarszkaja Pravda” — ez azt jelenti, hogy a jobbágytartók érdekeihez és az uralkodó nemzet legrosszabb nacionalista előítéleteihez alkalmazkodnak, ahelyett; hogy rendszeresen küzdenének ezek ellen az előítéletek ellen.”

A kadetok, mint olyan emberek, akik ismerik a történelmet és demokratizmusra tartanak igényt, még csak meg sem kísérlik azt állítani, hogy napjainkban egy Kelet-Európát is, Ázsiát is jellemző demokratikus mozgalomnak, amely ezt is, azt is a civilizált kapitalista országok mintájára igyekszik átalakítani, hogy ennek a mozgalomnak feltétlenül változatlanul kell hagynia a határokat, amelyeket a hűbéri korszak szabott meg, az a korszak, amelyben a Puriskevicsek mindenhatók, a burzsoázia és kispolgárság széles rétegei pedig jogtalanok voltak.

Hogy a kérdés, melyet a „Proletarszkaja Pravda” és a „Recs” polémiája felvetett, egyáltalában nemcsak irodalmi kérdés volt, hanem valóban égető napi politikai kérdést érintett, azt többek között megmutatta a kadet párt 1914. március 23—25-én megtartott utolsó értekezlete. A „Recs”-nek erről az értekezletről szóló hivatalos jelentésében (1914. március 26. 83. sz.) ezt olvassuk:

„A nemzeti kérdéseket szintén különösen élénken tárgyalták. A kievi delegátusok, akikhez N. V. Nyekraszov és A. M. Koljubakin csatlakozott, rámutattak arra, hogy a nemzeti kérdés oly érlelődő fontos tényező, amelyet határozottabban kell figyelembe venni, mint eddig. F. F. Kokoskin azonban” (ez ugyanaz az „azonban”, mint a Scsedrin féle „de” — „az ember nem bújhat ki a bőréből”) „rámutatott arra, hogy mind a program, mind az eddigi politikai tapasztalat megköveteli, hogy igen óvatosan járjanak el a «nemzetiségi politikai önrendelkezésnek» «tágítható formuláival».”

Ez a kadetok értekezletén elhangzott rendkívül érdekes elmélkedés a legnagyobb mértékben rászolgál minden marxista és minden demokrata figyelmére. (Zárójelben megjegyezzük, hogy a nyilván igen jól értesült és Kokoskin úr gondolatait kétségtelenül helyesen kifejező „Kijevszkaja Miszl” hozzáfűzte, hogy Kokoskin, természetesen, ellenlábasainak szóló figyelmeztetés formájában, különösen kiemelte az állam „szétesésének” veszélyét.)

A „Recs” hivatalos jelentése diplomáciai virtuozitással van megfogalmazva, hogy mennél kevésbé lebbentse fel a függönyt, hogy mennél többet leplezzen. De alapvonásaiban mégis világos, hogy mi történt a kadetok értekezletén. A delegátusok — az ukrajnai helyzetet ismerő liberális burzsoák és a „baloldali” kadetok — éppen a nemzetek politikai önrendelkezésének kérdését vetették fel. Mert különben Kokoskin úrnak nem lett volna miért arra felszólítania, hogy „óvatosan bánjanak” ezzel a „formulával”.

A kadetok programjában, melyet a kadet-értekezlet delegátusai természetesen ismertek, igenis nem politikai, hanem „kulturális” önrendelkezésről van szó. Kokoskin úr tehát éppen a programot védte az ukrajnai delegátusokkal szemben és a baloldali kadetokkal szemben, a „kulturális” önrendelkezést védte a „politikai” ellen. Teljesen nyilvánvaló, hogy Kokoskin úr, amikor a „politikai” önrendelkezés ellen szállt harcba, amikor az „állam szétesésének” veszélyét hangoztatta, amikor a „politikai önrendelkezés” formuláját „tágíthatónak” nevezte (teljesen Rosa Luxemburg szellemében!), a nagyorosz nemzeti-liberalizmust védte a kadet párt „baloldalibb” vagy demokratikusabb elemeivel és az ukrán burzsoáziával szemben.

Amint a „Recs” jelentésében az áruló „azonban” szócska mutatja, Kokoskin úr győzött a kadetok értekezletén. A kadetok közt a nagyorosz nemzeti-liberalizmus győzedelmeskedett. Vajon nem segít-e majd ez a győzelem felvilágosítani az oroszországi marxisták közül annak a néhány oktalannak az elméjét, akik a kadetok nyomán szintén félni kezdtek „a nemzetiségek politikai önrendelkezésének tágítható formuláitól”?

Vessünk „azonban”, a kérdés lényegét tekintve, egy pillantást Kokoskin úr gondolatmenetére. A „megelőző politikai tapasztalatra” hivatkozva (vagyis nyilván az 1905-ös év tapasztalatára, amikor a nagyorosz burzsoázia saját nemzeti kiváltságait féltve, megijedt és ijedtségével megijesztette a kadet pártot) s az „állam szétesésének” veszélyét hangoztatva, Kokoskin úr elárulta, hogy kitűnően megérti, hogy a politikai önrendelkezés semmi mást nem jelenthet, mint a különválásnak és önálló nemzeti állam alakításának jogát. Felmerül a kérdés: hogyan kell Kokoskin úr ezen aggályait a demokrácia szempontjából általában és különösen a proletár osztályharc szempontjából megítélni?

Kokoskin úr el akarja velünk hitetni, hogy a különválás jogának elismerése fokozza „az állam szétesésének” veszedelmét. Ez Mimrecov rendőr álláspontja, akinek a jelszava: „csípd el és ne ereszd”. A demokrácia szempontjából általában éppen ellenkezőleg áll a dolog: a különválási jog elismerése csökkenti az „állam szétesésének” veszélyét.

Kokoskin úr teljesen a nacionalisták szellemében okoskodik, akik utolsó kongresszusukon az ukrajnai „mazepistákat” szidalmazták. Az ukrán mozgalom — kiáltottak fel Szavenko úr és társai — az Ukrajna és Oroszország között levő kapcsolat gyengülésével fenyeget, mert Ausztria a maga ukránbarátságával szilárdítja az ukránok kapcsolatát Ausztriával! De érthetetlen maradt, hogy miért ne próbálhatná meg Oroszország is ugyanazzal a módszerrel „megerősíteni” az ukránok kapcsolatát Oroszországgal, melyet a Szavenko urak Ausztriának bűnül rónak fel, vagyis azzal, hogy megadja az ukránoknak az anyanyelv szabadságát, az önkormányzatot, az autonóm parlamentet stb.?

A Szavenko urak és Kokoskin urak elmélkedései teljesen egy tőről fakadtak és tisztán logikai szempontból egyaránt nevetségesek és ostobák. Nem világos-e, hogy mennél több szabadsága lesz az ukrán nemzetiségnek az egyik vagy másik országban, annál tartósabb lesz a kapcsolat az ukrán nemzetiség és az adott ország között? Ezt az elemi igazságot nyilván nem lehet kétségbe vonni, hacsak nem tagadják meg határozottan a demokratizmus minden kiinduló tételét. De lehet-e valamely nemzetiség, mint nemzetiség számára nagyobb szabadság, mint a különválás szabadsága, mint önálló nemzeti állam alakításának szabadsága?

A legegyszerűbb példát hozzuk fel, hogy még érthetőbbé tegyük ezt a kérdést, melyet a liberálisok (és azok, akik oktalanságból utánuk fújják a nótát) összezavarnak. Vegyük a válás kérdését. Rosa Luxemburg azt írja cikkében, hogy a központosított demokratikus államnak, ha teljesen megbékül is az egyes országrészek autonómiájával, a központi parlament hatáskörében kell hagynia az összes fontos törvényhozási ágakat és többek között a válást illető törvényhozást is. Ez a gondoskodás arról, hogy a demokratikus állam központi kormánya biztosítsa a válás szabadságát, teljesen érthető. A reakciósok ellenzik a válási szabadságot, arra hívnak fel, hogy „óvatosan bánjanak” vele, és azt kiáltozzák, hogy a válási szabadság a „család bomlását” jelenti. A demokrácia ellenben úgy véli, hogy a reakciósok kétszínűsködnek, s valójában a rendőrség és a bürokrácia mindenhatóságát, az egyik nem kiváltságait és a nők legsúlyosabb elnyomását védik; — hogy a válás szabadsága valójában nem a családi kapcsolatok „bomlását”, hanem ellenkezőleg, azok megerősítését jelenti, a civilizált társadalomban egyedül lehetséges és tartós demokratikus alapokon.

Az önrendelkezési szabadság, vagyis a különválási szabadság híveit azzal vádolni, hogy a szeparatizmust segítik elő, ugyanolyan ostobaság és ugyanolyan képmutatás, mint a válási szabadság híveit azzal vádolni, hogy a családi kötelékek szétbomlását segítik elő. Éppúgy, mint ahogy a polgári társadalomban a válás szabadsága ellen azok lépnek fel, akik a kiváltságokat és a megvásárolhatóságot védik, amelyeken a polgári házasság épül, éppúgy a kapitalista államban az önrendelkezési szabadságnak, vagyis a nemzetek különválási szabadságának tagadása csak az uralkodó nemzet kiváltságainak és a kormányzás rendőri módszereinek védelmét jelenti a demokratikus módszerek rovására.

Kétségtelen, hogy a politikai szélhámoskodás, melyet a kapitalista társadalom összes viszonyai előidéznek, néha odavezet, hogy a parlamenti politikusok és publicisták szerfelett könnyelmű, sőt egyszerűen ostoba kijelentéseket tesznek egyik vagy másik nemzet különválását illetően. De az ilyen kijelentésektől csak reakciósok ijedhetnek meg (vagy tehetnek úgy, mintha megijednének). Aki a demokrácia álláspontján áll, vagyis azon az állásponton, hogy az állam kérdéseit a lakosság tömegei döntsék el, az nagyon jól tudja, hogy a politikai szélhámosok fecsegésétől a tömegek határozatáig — a „távolság óriási méretű”. A lakosság tömegei, mindennapi tapasztalat alapján, kitűnően ismerik a földrajzi és gazdasági kapcsolatok jelentőségét, a nagy piac és a nagy állam előnyeit, és csak akkor szánják majd rá magukat a különválásra, ha a nemzeti elnyomás és a nemzeti súrlódások az együttlétet teljesen elviselhetetlenné teszik és minden gazdasági kapcsolatot meggátolnak. És az ilyen esetben a kapitalista fejlődés és a szabad osztályharc érdekei éppen a különválók oldalán lesznek.

Tehát bármily oldalról forgatjuk is Kokoskin úr érvelését, felülmúlhatatlan ostobaságnak és a demokratikus elvek kigúnyolásának bizonyul. De ebben az érvelésben van bizonyos logika; ez a nagyorosz burzsoázia osztályérdekeinek logikája. Kokoskin úr, mint a kadet párt többsége is, a burzsoázia pénzeszsákjának lakája. Kokoskin védi a burzsoázia kiváltságait általában s különösen pedig a burzsoázia állami kiváltságait; védi ezeket Puriskeviccsel együtt, vele egy sorban, csak éppen hogy Puriskevics jobban bízik a hűbéri dorongban, Kokoskin és társai pedig látják, hogy az 1905-ös év ezt a dorongot erősen megviselte, és inkább a tömegfélrevezetés burzsoá eszközeiben bíznak, például abban, hogy a kispolgárokat és a parasztokat az „állam szétesésének” kísértetével rémítgetik, hogy a „népszabadság” és a történelem pilléreinek egybeolvasztásáról hangoztatott frázisokkal becsapják őket stb.

Hogy a liberálisok ellenségei a nemzetiségek politikai önrendelkezése elvének, annak egy és csakis egy a reális osztályértelme: a nemzeti-liberalizmus, a nagyorosz burzsoázia állami kiváltságainak védelme. És a marxisták közötti oroszországi opportunisták, akik éppen most, a június 3-i rendszer korszakában, a nemzetek önrendelkezési joga ellen támadnak, mindezek az emberek: Szemkovszkij, a likvidátor, Libman, a bundista, Jurkevics, az ukrán kispolgár, valójában csak a nemzeti-liberalizmus után kullognak, nemzeti-liberális eszmékkel züllesztik a munkásosztályt.

A munkásosztálynak és a kapitalizmus ellen vívott harcának érdekei megkövetelik, hogy valamennyi nemzet munkásai között teljes legyen a szolidaritás és a lehető legszorosabb legyen az egység, megkövetelik, hogy bármilyen nemzetbeli burzsoázia nacionalista politikájával szemben ellenállást fejtsenek ki. Ezért a proletárpolitika feladatai elől való kitérést és a munkásoknak a burzsoá politika alá rendelését jelentené, ha a szociáldemokraták tagadni kezdenék az önrendelkezési jogot, vagyis az elnyomott nemzetek különválásának jogát, valamint az is, ha a szociáldemokraták támogatni kezdenék az elnyomott nemzetek burzsoáziájának minden nemzeti követelését. A bérmunkást kevéssé izgatja a kérdés, hogy kiváltságos kizsákmányolóknak a nagyorosz burzsoázia kívánatosabb-e az idegen ajkú burzsoáziánál, avagy a lengyel burzsoázia kívánatosabb-e a zsidó burzsoáziánál stb. A bérmunkás, aki tudatában van osztálya érdekeinek, egyaránt közömbös mind a nagyorosz kapitalisták állami kiváltságaival szemben, mind a lengyel vagy ukrán kapitalisták abbeli ígéreteivel szemben, hogy földi paradicsomot fognak teremteni, ha majd ők jutnak az állami kiváltságok birtokába. A kapitalizmus fejlődése halad és haladni fog előre, így vagy úgy, az egységes tarka államban és a külön nemzeti államokban egyaránt.

A bérmunkás mindenképpen a kizsákmányolás tárgya marad és a kizsákmányolás elleni sikeres harc megköveteli, hogy a proletariátus a nacionalizmustól független legyen, hogy a proletárok, hogy úgy mondjuk, teljesen semlegesek legyenek abban a harcban, amely a különböző nemzetek burzsoáziái közt az elsőségért folyik. Ha valamely nemzet proletariátusa a legkisebb mértékben is támogatja „saját” nemzeti burzsoáziájának kiváltságait, az feltétlenül felkelti a másik nemzet proletariátusának bizalmatlanságát, gyengíti a munkások nemzetközi osztályszolidaritását és elválasztja egymástól a munkásokat, a burzsoázia örömére. Márpedig az önrendelkezési vagy különválási jog tagadása a gyakorlatban feltétlenül az uralkodó nemzet kiváltságainak támogatását jelenti.

Minderről még szemléltetőbben meggyőződünk, ha konkrét példát veszünk szemügyre, Norvégiának Svédországtól való különválását.

6. Norvégia különválása Svédországtól

Rosa Luxemburg éppen ezt a példát veszi és a következőképpen okoskodik erről:

„A föderatív viszonylatok történetének utolsó eseménye, Norvégia különválása Svédországtól — melyet annakidején a szociálpatrióta lengyel sajtó (lásd a krakkói „Naprzód” c. lapot) sietve felkapott, mint az állami különválási törekvések erejének és haladó voltának örvendetes megnyilatkozását —, rögtön meglepő bizonyítékul szolgált arra, hogy a föderalizmus és a belőle következő állami különválás egyáltalán nem a haladás vagy a demokrácia megnyilvánulása. Az úgynevezett norvég «forradalom» után, mely abból állt, hogy a svéd királyt megfosztották a tróntól és eltávolították Norvégiából, a norvégek a legnagyobb lelki nyugalommal egy másik királyt választottak maguknak, miután a köztársaság kikiáltásának tervét népszavazással szabályszerűen elejtették. Az, amit mindenféle nemzeti mozgalmaknak és a függetlenség mindenféle látszatának felületes hódolói «forradalomnak» neveztek el, egyszerűen a paraszti és kispolgári partikularizmus megnyilvánulása volt, azé a kívánságé, hogy a svéd arisztokrácia által rájuk kényszerített király helyett «saját» királyuk legyen, tehát olyan mozgalom volt, melynek határozottan semmi köze sem volt a forradalmisághoz. Egyúttal a svéd-norvég szövetség megszakításának ez a története újra bebizonyította, hogy az eddig fennállott föderáció mily fokig volt az adott esetben is csupán a dinasztikus érdekek kifejezője és következésképpen a monarchizmusnak és a reakciónak formája” („Przeglad”).

Ez szóról szóra minden, amit Rosa Luxemburg e pontra vonatkozóan mond!! És el kell ismerni, hogy nehezen árulhatná el valaki szemléltetőbben álláspontjának gyámoltalanságát, mint ahogy ezt Rosa Luxemburg ezzel a példával tette.

Arról volt és van szó, hogy egy tarka nemzetiségi összetételű államban szüksége van-e a szociáldemokráciának olyan programra, amely elismeri az önrendelkezés vagy a különválás jogát.

Mit mond nekünk erre a kérdésre vonatkozólag Norvégia példája, amit maga Rosa Luxemburg hozott fel?

Szerzőnk ide-oda kapkod, szellemeskedik és kiabál a „Naprzód” ellen, de a kérdésre nem felel!! Rosa Luxemburg mindenről beszél, amiről csak tetszik, csak hogy egy szót se szóljon a kérdés lényegéről!!

Kétségtelen, hogy a norvég kispolgárok, amikor azt akarták, hogy a saját pénzükért saját királyuk legyen és népszavazás útján megbuktatták a köztársaság kikiáltásának tervét, igen rossz nyárspolgári tulajdonságokat árultak el. Kétségtelen, hogy a „Naprzód”, ha ezt nem vette észre, hasonlóképpen rossz és hasonlóképpen nyárspolgári tulajdonságokat árult el.

De mennyiben érinti ez a szóban forgó kérdést??

Hiszen a nemzetek önrendelkezési jogáról és arról volt szó, hogy mi a szocialista proletariátus álláspontja e jogra vonatkozóan! Miért nem válaszol Rosa Luxemburg a kérdésre, hanem kerülgeti, mint macska a forró kását?

Mondják, hogy az egér a macskát tartja a legerősebb vadállatnak. Úgy látszik, Rosa Luxemburg a „frak”-ot tartja a legerősebb vadállatnak. Köznyelven a „lengyel szocialista pártot”, az úgynevezett forradalmi frakciót hívják „frak”-nak és a „Naprzód” című krakkói lapocska ennek a „frakciónak” a nézeteit osztja. Rosa Luxemburg harca e „frakció” nacionalizmusa ellen annyira elvakította szerzőnket, hogy látóköréből a „Naprzód”-on kívül minden eltűnik.

Ha a „Naprzód” „igent” mond, Rosa Luxemburg szent kötelességének tartja azonnal „nemet” kiáltani és egyáltalán nem gondol arra, hogy ily módon nem arról tesz tanúságot, hogy a „Naprzód „-tól független, hanem éppen ellenkezőleg, a „frak”-októl való mulatságos függőségéről, arról, hogy képtelen a dolgokat kissé mélyrehatóbb, szélesebb távlatú szempontból vizsgálni, mint amilyen a krakkói hangyaboly szempontja. A „Naprzód” persze igen rossz és egyáltalán nem marxista lap, de ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy Norvégia példáját, ha már felvetődött, érdemben ne elemezzük.

Hogy pedig ezt a példát marxista szempontból elemezzük, ahhoz nem a rettentően szörnyű „frak”-ok rossz tulajdonságaival kell foglalkoznunk, hanem, először, Norvégia Svédországtól való különválásának konkrét történelmi sajátosságaival és másodszor azzal, hogy mik voltak e különválással kapcsolatban a két ország proletariátusának feladatai.

Norvégiát Svédországhoz földrajzi, gazdasági és nyelvi kapcsolatok fűzik, melyek nem kevésbé szorosak, mint azok a kapcsolatok, melyek sok nem-nagyorosz szláv nemzetet a nagyoroszokhoz fűznek. De Norvégia és Svédország szövetsége nem volt önkéntes, úgyhogy „föderációról” Rosa Luxemburg minden alap nélkül beszél, csupán azért, mert nem tudja, hogy mit mondjon. Norvégiát a napóleoni háború idején az uralkodók a norvégek akarata ellenére odaadták Svédországnak, és a svédeknek az ország meghódítására katonaságot kellett küldeniök Norvégiába.

Ezután hosszú évtizedeken át, bár Norvégia rendkívül széleskörű önkormányzattal bírt (saját parlament stb.), Norvégia és Svédország között állandó súrlódások voltak és a norvégek minden erejükkel arra törekedtek, hogy lerázzák a svéd arisztokrácia igáját. 1905 augusztusában végül is lerázták az igát: a norvég parlament kimondotta, hogy a svéd király megszűnt norvég király lenni, és az ezután végrehajtott referendum, általános népszavazás útján a norvég nép túlnyomó többséggel (mintegy kétszázezer szavazattal néhány száz ellen) a Svédországtól való teljes elválás mellett döntött. A svédek némi ingadozás után megbékéltek a különválás tényével.

Ez a példa megmutatja nekünk, hogy a mai gazdasági és politikai viszonyok között milyen alapon lehetségesek és fordulnak elő a nemzetek különválásának esetei, és hogy a politikai szabadság és a demokrácia viszonyai között a különválás néha milyen formát ölt.

Egyetlen szociáldemokrata sem tagadhatja, hacsak nem akarja kijelenteni, hogy számára a politikai szabadság és demokrácia kérdései közömbösek (amely esetben, természetesen, megszűnnék szociáldemokrata lenni), hogy ez a példa a valóságban azt bizonyítja, hogy az osztályöntudatos munkásoknak kötelességük rendszeresen hirdetni és előkészíteni azt, hogy a nemzetek különválása körül lehetséges konfliktusok csakis úgy oldódjanak meg, mint ahogy Norvégiában és Svédországban 1905-ben megoldották, nem pedig „orosz módra”. Éppen ezt fejezzük ki azzal, hogy programunkban a nemzetek önrendelkezési jogának elismerését követeljük. És Rosa Luxemburg kénytelen volt az elmélete számára kellemetlen ténytől szószátyár módjára szabadulni, úgy, hogy dörgedelmes támadásokat intézett a norvég nyárspolgárok nyárspolgárisága és a krakkói „Naprzód” ellen, mert kitűnően megértette, hogy ez a történelmi tény véglegesen halomra dönti azokat a frázisait, hogy a nemzetek önrendelkezése „utópia”, nem több mint az a jog, „hogy aranytányéron egyenek”. Az ilyen frázisok csak azt a szánalmasan öntelt, opportunista hitet fejezik ki, hogy a mai erőviszonyok Kelet-Európa nemzetiségei között nem változhatnak meg.

Menjünk tovább. A nemzeti önrendelkezés kérdésében, mint minden más kérdésben, minket elsősorban és főleg a proletariátus önrendelkezése érdekel a nemzeteken belül. Rosa Luxemburg szép szerényen ezt a kérdést is megkerülte, mert érezte, hogy az általa választott norvég példa elemzése mennyire csúffá teszi „elméletét”.

Milyen állást foglalt el és milyen állást kellett volna elfoglalnia a norvég és a svéd proletariátusnak a különválás körül keletkezett konfliktusban? Norvégia öntudatos munkásainak a különválás után, persze, a köztársaságra kellett volna szavazniok, és ha voltak olyan szocialisták, akik másképpen szavaztak, akkor ez csak azt bizonyítja, mily sok néha a bárgyú, nyárspolgári opportunizmus az európai szocializmusban. E kérdésben lehetetlen kétféle vélemény, és mi csak azért érintjük ezt a pontot, mert Rosa Luxemburg a tárgyra nem vonatkozó fecsegéssel elhomályosítani igyekszik a kérdés lényegét. Nem tudjuk, hogy a különválás kérdésében a norvég szocialista program bizonyos egységes nézetre kötelezte-e a norvég szociáldemokratákat. Tegyük fel, hogy nem, hogy a norvég szocialisták nyitva hagyták azt a kérdést, mennyire volt elégséges Norvégia autonómiája a szabad osztályharcra, és hogy a svéd arisztokráciával való örökös súrlódások és konfliktusok mennyire gátolták a gazdasági élet szabadságát. De vitathatatlan, hogy a norvég proletariátusnak a svéd arisztokrácia ellen és a norvég parasztdemokrácia mellett kellett állást foglalnia (ez utóbbinak minden nyárspolgári korlátoltsága ellenére is).

Hát a svéd proletariátus? Tudvalevő, hogy a svéd földesurak a svéd papság támogatásával háborút hirdettek Norvégia ellen, és mivel Norvégia jóval gyengébb Svédországnál, mivel már kitapasztalta a svéd inváziót, mivel a svéd arisztokráciának igen nagy súlya van a maga országában — ez a háborús uszítás nagyon komoly fenyegetés volt. Kezeskedhetünk róla, hogy a svéd Kokoskinok a svéd tömegeket buzgón és kitartóan demoralizálták, amikor „óvatosságra” intették a „nemzetek politikai önrendelkezésének tágítható formuláival szemben”, amikor „az állam szétesésének” veszedelmét festegették a falra, és azt bizonygatták, hogy a „népszabadság” összeegyeztethető a svéd arisztokrácia kiváltságaival. A legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy a svéd szociáldemokrácia elárulta volna a szocializmus ügyét, a demokrácia ügyét, ha nem harcolt volna teljes erejével mind a földesúri, mind a „kokoskini” ideológia és politika ellen, ha általában a nemzetek egyenjogúságán kívül (melyet a Kokoskinok is elismernek) nem védte Volna a nemzetek önrendelkezési jogát, Norvégia különválási szabadságát.

A norvég és a svéd munkások szoros szövetsége, teljes bajtársi osztályszolidaritásuk csak nyert azzal, hogy a svéd munkások elismerték a norvégek jogát a különválásra. Mert a norvég munkások meggyőződtek arról, hogy a svéd munkásokat nem fertőzte meg a svéd nacionalizmus, hogy többre becsülik a norvég proletárokkal való testvéri szövetséget, mint a svéd burzsoázia és arisztokrácia kiváltságait. Az európai uralkodók és a svéd arisztokraták által Norvégiára kényszerített kötelékek megsemmisítése megerősítette a norvég és a svéd munkások közötti kapcsolatokat. A svéd munkások bebizonyították, hogy a burzsoá politika minden változásán keresztül — a burzsoá viszonyok talaján igenis lehetséges, hogy a norvégeket újból erőszakosan a svédeknek rendelik alá! — meg tudják őrizni és védeni mind a svéd, mind a norvég burzsoázia ellen vívott harcban mindkét nemzet munkásainak teljes egyenjogúságát és osztályszolidaritását.

Ebből látható többek közt az is, hogy milyen alaptalanok, sőt egyszerűen komolytalanok a „frak”-ok időnkénti próbálkozásai, hogy Rosa Luxemburggal való nézeteltéréseinket a lengyel szociáldemokrácia ellen „kihasználják”. A „frak” nem proletár, nem szocialista, hanem kispolgári nacionalista párt, afféle lengyel szociálforradalmárok pártja. Az oroszországi szociáldemokraták és e párt között soha semmiféle egységről sem volt és nem is lehetett szó. Viszont soha egyetlen oroszországi szociáldemokrata sem „bánta meg” a lengyel szociáldemokráciához való közeledést és a velük való egyesülést. A lengyel szociáldemokrácia óriási történelmi érdeme, hogy a nacionalista áramlatoktól és szenvedélyektől át- meg átitatott Lengyelországban először teremtett valóban marxista, valóban proletár pártot. De a lengyel szociáldemokratáknak ez az érdeme nem azért nagy érdem, mert Rosa Luxemburg az oroszországi marxista program 9. §-a ellen ostobaságokat beszélt össze, hanem e sajnálatos körülmény ellenére.

A lengyel szociáldemokraták számára, persze, az „önrendelkezési jognak” nincs olyan nagy jelentősége, mint az oroszok számára. Teljesen érthető, hogy a nacionalista elvakultságban szenvedő lengyel kispolgársággal vívott harc arra késztette a lengyel szociáldemokratákat, hogy különös (néha talán kissé túlságos) buzgalommal „túlfeszítsék a húrt”. Egyetlen oroszországi marxistának soha még csak eszébe sem jutott azzal vádolni a lengyel szociáldemokratákat, hogy ellenzik Lengyelország különválását. Ezek a szociáldemokraták csak akkor követnek el hibát, amikor — Rosa Luxemburghoz hasonlóan — tagadni próbálják annak szükségességét, hogy az oroszországi marxisták programjában benne foglaltassék az önrendelkezési jog elismerése.

Aki ezt teszi, az lényegében a krakkói horizont szempontjából érthető viszonyokat át akarja vinni Oroszország összes népeire és nemzeteire, köztük a nagyoroszokra is. Aki ezt teszi, az „visszájára fordított lengyel nacionalista” s nem oroszországi, nem nemzetközi szociáldemokrata.

Mert a nemzetközi szociáldemokrácia éppen a nemzeti önrendelkezési jog elismerésének a talaján áll. Erre a kérdésre térünk most át.

7. Az 1896. évi londoni nemzetközi kongresszus határozata

A határozat így szól:

„A kongresszus kijelenti, hogy valamennyi nemzet teljes önrendelkezési joga (Selbstbestimmungsrecht) mellett foglal állást és kifejezi együttérzését mindazoknak az országoknak munkásaival, amelyek ma katonai, nemzeti vagy más abszolutizmus igája alatt sínylődnek; a kongresszus felhívja mindezeknek az országoknak munkásait, hogy lépjenek a világ osztályöntudatos munkásainak (Klassenbewusste = akik tudatában vannak osztályuk érdekeinek) soraiba, abból a célból, hogy együttesen harcoljanak a nemzetközi kapitalizmus leküzdéséért és a nemzetközi szociáldemokrácia céljainak megvalósításáért”.

Mint már említettük, a mi opportunistáink: Szemkovszkij, Libman, Jurkevics urak, egyszerűen nem tudnak erről a határozatról. Rosa Luxemburg azonban tud róla és idézi teljes szövegét, amelyben ugyanaz a kifejezés áll, mint a mi programunkban: „önrendelkezés”.

Kérdés, hogyan távolítja el Rosa Luxemburg ezt az akadályt, mely „eredeti” elméletének útjában áll?

Ó, egész egyszerűen: … a súlypont itt a határozat második felén van … deklaratív jellege … csupán félreértésből lehet rá hivatkozni!

Szerzőnk gyámoltalansága és fejvesztettsége egyenesen meglepő. A következetesen demokratikus és szocialista programpontok deklaratív jellegére rendszerint csak az opportunisták szoktak hivatkozni, akik gyáván kitérnek az elől, hogy nyílt polémiát folytassanak ellenük. Úgy látszik, nem hiába került ez alkalommal Rosa Luxemburg Szemkovszkij, Libman és Jurkevics urak siralmas társaságába. Rosa Luxemburg nem meri egyenesen kijelenteni, hogy helyesnek vagy hibásnak tartja-e az idézett határozatot; kerülgeti, bújósdit játszik vele, mintha olyan figyelmetlen és tudatlan olvasóra számítana, aki elfelejti a határozat első felét, amíg eljut a másodikhoz, vagy olyanra, aki sohasem hallott a londoni kongresszus előtt a szocialista sajtóban lefolyt vitáról.

De Rosa Luxemburg nagyon téved, ha azt képzeli, hogy sikerülni fog neki Oroszország osztálytudatos munkásai előtt olyan könnyen lábbal taposni az Internacionálénak egy fontos elvi kérdésre vonatkozó határozatát anélkül, hogy azt a fáradságot venné magának, hogy kritikai vizsgálat alá vegye.

A londoni kongresszus előtti vitákban — főleg a német marxisták folyóirata, a „Neue Zeit” hasábjain — kifejezésre jutott Rosa Luxemburg álláspontja, és ez az álláspont lényegében véve vereségét szenvedett az Internacionálé előtt! Ebben van a kérdés lényege, amelyet az orosz olvasónak különösen figyelembe kell vennie.

A vita Lengyelország függetlenségéről folyt. Három nézet jutott kifejezésre:

1. A „frak”-ok nézete, akiknek nevében Hácker beszélt. Ezek azt akarták, hogy az Internacionálé ismerje el saját programjául Lengyelország függetlenségének követelését. Ezt az indítványt nem fogadták el. Ez a nézet vereséget szenvedett az Internacionálé előtt.

2. Rosa Luxemburg nézete: a lengyel szocialistáknak nem kell követelniök Lengyelország függetlenségét. A népek önrendelkezési jogának proklamálásáról e nézet szerint szó sem lehetett. Ez a nézet szintén vereséget szenvedett az Internacionálé előtt.

3. Az a nézet, amelyet akkor Kautsky fejtett ki a legrészletesebben, Rosa Luxemburg ellen fordulva és kimutatva Rosa Luxemburg materializmusának roppant „egyoldalúságát”. E nézet szerint az Internacionálé ma nem tűzheti ki programjául Lengyelország függetlenségét, de a lengyel szocialisták — mondotta Kautsky — teljes joggal felállíthatnak ilyen követelést. A szocialisták szempontjából feltétlenül hibás, ha a nemzeti elnyomás viszonyai között semmibe veszik a nemzeti felszabadulás feladatait.

Az Internacionálé határozata lerögzíti ennek a nézetnek leglényegesebb, alapvető tételeit: egyrészt az önrendelkezési jognak egészen egyenes és semmiféle félremagyarázást nem tűrő teljes elismerését minden nemzet számára; másrészt a munkásoknak éppen annyira minden kétértelműséget kizáró felhívását osztályharcuk nemzetközi egységét illetően.

Úgy gondoljuk, hogy ez a határozat teljesen helyes, és hogy Kelet-Európa és Ázsia országainak a XX. század elején éppen ez a határozat és éppen a határozat mindkét részének elválaszthatatlan összefüggése adja meg az egyedüli helyes irányvonalat a nemzeti kérdésben követendő proletár osztálypolitika számára.

Térjünk ki kissé részletesebben a fentebbi három nézetre.

Ismeretes, hogy Marx és Engels feltétlenül kötelezőnek tartotta az egész nyugateurópai demokrácia, de még inkább a szociáldemokrácia számára, hogy Lengyelország függetlenségének követelését cselekvően támogassa. A múlt század negyvenes és hatvanas éveiben, az ausztriai és németországi polgári forradalom korszakában, az oroszországi „parasztreform” idején, ez az álláspont teljesen helyes, egyedül következetesen demokratikus és proletár álláspont volt. Amíg Oroszországnak és a szláv országok többségének néptömegei még mélységes álomban szunnyadtak, amíg ezekben az országokban nem voltak önálló demokratikus tömegmozgalmak, a nemesi felszabadító mozgalom Lengyelországban óriási, elsőrendű jelentőségre tett szert, nemcsak az oroszországi, nemcsak általában a szláv, hanem az egész európai demokrácia szempontjából is.

Marxnak ez az állásfoglalása ugyan teljesen helyes volt a XIX. század második harmadában vagy harmadik negyedében, de a XX. században nem volt többé helyes. Önálló demokratikus mozgalmak keletkeztek, sőt önálló proletármozgalom is keletkezett a szláv országok többségében, sőt az egyik legelmaradottabb szláv országban, Oroszországban is. A nemesi Lengyelország letűnt és átengedte helyét a kapitalista Lengyelországnak. Ilyen viszonyok közt lehetetlen volt, hogy Lengyelország el ne veszítse kivételes forradalmi jelentőségét.

Ha a PPS („Lengyel Szocialista Párt”, a mostani „frak”-ok) 1896-ban Marx más korszakra vonatkozó állásfoglalását igyekezett „megrögzíteni”, akkor ez már a marxizmus betűjének a marxizmus szelleme ellen való kihasználását jelentette. Ezért teljesen igazuk volt a lengyel szociáldemokratáknak, amikor állást foglaltak a lengyel kispolgárság nacionalista túlzásai ellen, kimutatták a nemzetiségi kérdés másodrendű jelentőségét a lengyel munkások számára, első ízben teremtettek tiszta proletárpártot Lengyelországban, proklamálták a lengyel és az orosz munkás szövetségének, osztályharcukban való legszorosabb, szövetségének óriási jelentőségű elvét.

De azt jelenti-e ez, hogy az Internacionálé a XX. század elején feleslegesnek tekinthette Kelet-Európa és Ázsia számára a nemzetek politikai önrendelkezésének elvét? különválásra való jogának elvét? Ez a legnagyobb képtelenség lett volna, amely (elméletileg) egyenlő lett volna annak elismerésével, hogy a török, az orosz, a kínai állam befejezte burzsoá-demokratikus átalakulását; — amely (gyakorlatilag) egyenlő lett volna az abszolutizmussal szemben tanúsított opportunizmussal.

Nem. Kelet-Európa és Ázsia számára, a megkezdődött burzsoá-demokratikus forradalmak korszakában, a nemzeti mozgalmak ébredése és kiélesedése korszakában, az önálló proletárpártok keletkezésének korszakában e pártok feladatának a nemzetiségi politikában kétoldalúnak kellett lennie: valamennyi nemzet önrendelkezési jogának az elismerése, mert a burzsoá-demokratikus átalakulás még nem fejeződött be, mert a munkásdemokrácia következetesen, komolyan és őszintén, nem liberális módra, nem Kokoskin módjára száll síkra a nemzetek egyenjogúságáért — és a szóban forgó ország valamennyi nemzetbeli proletárjai osztályharcának legszorosabb, elszakíthatatlan szövetsége, történelmének mindennemű fordulatában, tekintet nélkül arra, hányszor és hogyan változtatja meg a burzsoázia az egyes országok határait.

A proletariátusnak éppen ezt a kettős feladatát fogalmazza meg az Internacionálé 1896-os határozata. Elvi alapjait tekintve éppen ilyen az oroszországi marxisták 1913-as nyári tanácskozásának határozata. Vannak emberek, akiknek szemében „ellentmondásnak” tűnik fel, hogy ez a határozat, amikor a 4. pontban elismeri az önrendelkezésre, a különválásra való jogot és ezáltal mintegy a maximumot „nyújtja” a nacionalizmusnak (valójában az összes nemzetek önrendelkezési jogának elismerése a demokrácia maximuma és a nacionalizmus minimuma), — az 5. pontban viszont óva inti a munkásokat bármely burzsoázia nacionalista jelszavaitól és követeli az összes nemzetek munkásainak egységét és egységes nemzetközi proletárszervezetekben való egybeolvadását. De „ellentmondást” ebben csak az egészen sekélyes elmék láthatnak, amelyek képtelenek például megérteni, hogy miért nyert a svéd és norvég proletariátus egysége és osztályszolidaritása, mikor a svéd munkások megvédték Norvégia önálló államként való különválásának szabadságát.

8. Az utópista Karl Marx és a praktikus Rosa Luxemburg

Rosa Luxemburg, miután „utópiának” nyilvánítja Lengyelország függetlenségét és szinte émelyítően gyakran ismétli ezt, gúnyosan felkiált: miért ne követeinők Írország függetlenségét?

A „praktikus” Rosa Luxemburg előtt nyilván ismeretlen Marx álláspontja Írország függetlenségének kérdésében. Itt érdemes megállni azért, hogy bemutassuk a nemzeti függetlenség konkrét követelésének elemzését igazán marxista, nem pedig opportunista szempontból.

Marxnak megvolt az a szokása, hogy szocialista ismerőseinek — miként mondani szokta — „elevenére tapintott”, hogy így kipróbálja öntudatosságukat és meggyőződésüket. Marx, miután Lopatyinnal megismerkedett, 1870. július 5-én Engelshez írt levelében szerfelett hízelgő véleményt mond a fiatal orosz szocialistáról, de ugyanakkor hozzáteszi:

„… Gyenge pontja: Lengyelország. E pontban Lopatyin tökéletesen úgy beszél, mint egy angol — mondjuk egy régivágású angol chartista — Írországról.”

Marx megkérdezi az elnyomó nemzethez tartozó szocialistát, hogy mi az álláspontja az elnyomott nemzettel kapcsolatban és rögtön felfedi az uralkodó nemzetekbeli (angol és orosz) szocialisták közös fogyatékosságát: nem értik az elnyomott nemzetek iránti szocialista kötelességeiket, a „nagyhatalmi” burzsoáziától átvett előítéleteken kérődznek.

Mielőtt áttérnénk Marxnak Írországra vonatkozó pozitív nyilatkozataira, meg kell jegyeznünk, hogy a nemzeti kérdésben Marx és Engels szigorúan kritikus álláspontot foglaltak el és számba vették annak feltételes történelmi jelentőségét. Így Engels 1851. május 23-án azt írta Marxnak, hogy a történelem tanulmányozása során pesszimista következtetésekre jutott Lengyelországot illetően, hogy Lengyelország jelentősége ideiglenes, csak az oroszországi agrárforradalomig tart. A lengyelek szerepe a történelemben: — „merész ostobaság”. „Egyetlen olyan mozzanatra sem akadunk, amelyben Lengyelország, akár csak Oroszországgal szemben is, sikerrel képviselte a haladást, vagy valami olyat csinált, aminek történelmi jelentősége van.” Oroszországban a civilizációnak, a műveltségnek, az iparnak, a burzsoáziának több eleme van meg, mint „a lovagi módra naplopó nemesi Lengyelországban”. „Mit jelent Varsó és Krakkó Pétervárhoz, Moszkvához, Odesszához stb. képest!” Engels nem hisz a lengyel nemesek felkelésének sikerében.

De mindezek a gondolatok, amelyekben annyi a zseniális éleslátás, egyáltalán nem gátolták Engelst és Marxot abban, hogy 12 év multán, mikor Oroszország még mindig aludt, Lengyelország viszont forrongott, a legmélyebb és legforróbb rokonszenvvel ne viseltessenek a lengyel mozgalom iránt.

1864-ben, az Internacionálé üzenetének megírásakor, Marx (1864 november 4-én) azt írja Engelsnek,hogy küzdeni kell Mazzini nacionalizmusa ellen. „Amikor az üzenetben a nemzetközi politikáról van szó, országokról beszélek, nem pedig nemzetiségekről és Oroszországot vádolom, nem a kisállamokat” — írja Marx. Marx számára nem kétséges, hogy a „munkáskérdéshez” viszonyítva, a nemzeti kérdés alárendelt jelentőségű. Ám a nemzeti mozgalmak semmibevételétől Marx elmélete oly távol van, mint ég a földtől.

Elérkezett az 1866-os esztendő. Marx a párizsi „Proudhon-klikkről” ír Engelsnek, amely „badarságnak jelenti ki a nemzetiségeket és támadja Bismarckot, Garibaldit stb. Ez az agitáció, mint a sovinizmus elleni polémia, hasznos és megmagyarázható. De amikor ezek a Proudhon-hívők (itteni jó barátaim, Lafargue és Longuet szintén közéjük tartoznak) azt gondolják, hogy egész Európa csendesen üljön a fenekén és ül is majd addig, amíg az urak Franciaországban meg nem szüntetik a «nyomort és a tudatlanságot»… akkor nevetségesek” (1866 június 7-i levél).

„Tegnap — írja Marx 1866 június 20-án— az Internacionálé Tanácsában vita folyt a mostani háborúról… Mint várható volt, a vita a «nemzetiségi kérdésről» általában és arról az álláspontról folyt, melyet nekünk kell elfoglalnunk.. . Egyébként az «ifjú Franciaország)) képviselői (nem munkások) azzal álltak elő, hogy az összes nemzetiségek és maguk a nemzetek is «des préjugés surannés» — (elavult előítéletek). Proudhonizált stirnerizmus … Az egész világnak várnia kell, amíg a franciák megérnek arra, hogy szociális forradalmat csináljanak… Az angolok nagyon nevettek, amikor beszédemet azzal kezdtem, hogy Lafargue barátunk és a többiek, akik a nemzetiségeket eltörölték, «franciául», vagyis olyan nyelven fordulnak hozzánk, amelyet a hallgatóság kilenctized része nem ért meg. Továbbá célzást tettem arra, hogy Lafargue, anélkül hogy ennek tudatában volna, a nemzetiségek negációján, úgy látszik, azt érti, hogy a francia mintanemzet majd elnyeli őket”

Marxnak mindezekből a bíráló megjegyzéseiből világos a következtetés: a munkásosztály legkevésbé csinálhat magának fétist a nemzeti kérdésből, mert a kapitalizmus fejlődése nem okvetlenül az összes nemzeteket kelti önálló életre. De ha nemzeti tömegmozgalmak már létrejöttek, akkor elhessegetni magunktól őket, megtagadni a támogatást attól, ami bennük progresszív, annyit jelent, hogy valójában behódoltunk a nacionalista előítéleteknek, nevezetesen: „saját” nemzetünket ismerjük el „mintanemzetnek” (vagy, tesszük hozzá magunktól, olyan nemzetnek, amelynek kizárólagos előjoga van arra, hogy államot építsen).

De térjünk vissza Írország kérdésére.

Marx álláspontja e kérdésben a legvilágosabban a következő levélrészletekben jut kifejezésre:

„Mindenképpen azon voltam, hogy provokáljam az angol munkásoknak ezt a tüntetését a fenianizmus mellett.. . Azelőtt lehetetlennek tartottam Írország különválását Angliától. Most kikerülhetetlennek tartom, még ha az elszakadás után föderációra kerülne is a sor.” Így írt Marx 1867 november 2-i levelében Engelsnek.

Ugyanazon év november 30-án írt levelében hozzáteszi:

„ . .. Mit tanácsoljunk mi az angol munkásoknak? Véleményem szerint programjukba kell foglalniok az Unió Repealjét” (az Írország és Anglia közti szövetség felbontását, vagyis Írország különválását Angliától) — „szóval az 1783-as tréfát, csakhogy demokratizálva és a viszonyokhoz alkalmazva. Ez az írek felszabadításának egyetlen legális és épp ezért egyetlen lehetséges formája, amelyet egy angol párt programjába fel lehet venni. A tapasztalatnak kell később megmutatnia, hogy a puszta perszonális unió fennállhat-e tartósan a két ország között.. … .

Amire az íreknek szükségük van, az:

1. Önkormányzat és Angliától való függetlenség.

2. Agrárforradalom …”

Minthogy Marx igen nagy fontosságot tulajdonított az ír kérdésnek, másfélórás előadásokat tartott e tárgyról a német munkásegyesületben (1867. december 17-i levél).

Engels megemlíti 1868 november 20-i levelében „az írek iránti gyűlöletet az angol munkások között”, majdnem egy év múlva pedig (1869 október 24-én), visszatérve erre a tárgyra, így ír:

„Írországtól Oroszország il n’y a qu’un pas (csak egy lépésnyi a távolság)… Az ír történelem példáján látható, mekkora szerencsétlenség egy népre, ha más népet leigázott. Az összes angol disznóságok az ír Pale-ből származnak. A Cromwell-korszakot még bifláznom kell, de mindenesetre kétségtelennek tűnik fel előttem, hogy Angliában is más fordulatot vettek volna a dolgok, ha nem lett volna szükséges Írországban a katonai uralom és egy új arisztokrácia megteremtése.”

Mellékesen megemlítjük Marxnak 1869 augusztus 18-án Engelshez írt levelét.

„Posenben … a lengyel munkások, (ácsok stb.) győzelmesen befejeztek egy sztrájkot berlini szaktársaik segítségével. Ez a harc «Tőke úr» ellen — még alsóbbrendű formájában, sztrájk formájában is — különbül végez a nemzeti előítéletekkel, mint a burzsoá urak békeszavalatai.”

Marx politikája, melyet az ír kérdésben az Internacionáléban folytatott, kitűnik a következőkből:1869. november 18-án Marx azt írja Engelsnek, hogy öt-negyedórás beszédet mondott az Internacionálé Főtanácsában a brit kormánynak az ír amnesztia kérdésében tanúsított magatartásáról és a következő határozati javaslatot terjesztette elő:

„A főtanács határozatba foglalja,

hogy Gladstone úr a börtönbe vetett ír hazafiak kiszabadítására irányuló ír követelésekre adott válaszában… szándékosan sértegeti az ír nemzetet;

hogy a politikai amnesztiát oly feltételekhez köti, amelyek egyaránt lealázok mind a rossz kormányzat áldozataira, mind arra a népre, amelyhez tartoznak;

hogy ő, aki hivatalos állása arculcsapásával nyilvánosan és lelkesen helyeselt az amerikai rabszolgatartók lázadásának, most az ír népnek a passzív engedelmesség tanát szándékozik hirdetni;

hogy az ír amnesztia kérdésében tanúsított egész politikája igazi és valódi terméke annak a «hódító politikának», amelynek lángoló megbélyegzésével Gladstone úr konzervatív riválisait a kormányból eltávolította;

hogy a Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsa elragadtatását fejezi ki afelett, hogy mily bátran, szilárdan és fennkölt szellemben folytatja az ír nép az amnesztiáért indított mozgalmát;

hogy ezek a határozatok közlendők a Nemzetközi Munkásszövetség összes szekcióival és az összes vele kapcsolatban álló európai és amerikai munkásszervezetekkel.”

1869 december 10-én azt írja Marx, hogy az Internacionálé Tanácsában az ír kérdésben teendő jelentése a következő módon épül fel:

„… hogy teljesen függetlenül az «internacionalista» és «humánus» frázisoktól, melyek az «Írországgal szemben való igazságosságot» emlegetik, ami az Internacionálé Tanácsában magától értetődik, az angol munkásosztálynak közvetlen és feltétlen érdeke, hogy Írországgal való mostani kapcsolatától megszabaduljon. És ez legmélyebb meggyőződésem, mégpedig olyan okokból, amiket részben magukkal az angol munkásokkal nem közölhetek. Sokáig azt gondoltam, hogy az írországi rendszert meg lehet dönteni az angol munkásosztály növekvő befolyásával. Mindig ezt a nézetet képviseltem a «New York Tribune»-ban” (amerikai újság, amelynek Marx évek hosszú során át munkatársa volt). „A kérdés mélyebb tanulmányozása most az ellenkezőjéről győzött meg. Az angol munkásosztály soha semmit sem fog elérni, amíg meg nem szabadul Írországtól… Az angol reakció Angliában Írország leigázásában gyökerezik (Marx kiemelései).

Most már teljesen világosan áll az olvasó előtt Marx politikája az ír kérdésben.

Az „utópista” Marx annyira „nem praktikus”, hogy Írország különválása mellett foglal állást, amely még fél évszázad multán sem valósult meg.

Mi idézte elő Marxnak ezt a politikáját, és nem volt-e hibás ez a politika?

Kezdetben Marx azt gondolta, hogy nem az elnyomott nemzet nemzeti mozgalma, hanem az elnyomó nemzet munkásmozgalma fogja felszabadítani Írországot. Marx a nemzeti mozgalmakból nem csinál semmilyen abszolútumot, mert tudja, hogy valamennyi nemzetiség teljes felszabadulását csakis a munkásosztály győzelme hozhatja meg. Az elnyomott nemzetek burzsoá felszabadító mozgalmai és az elnyomó nemzet soraiban folyó proletár felszabadító mozgalom között lehetséges mindenféle kölcsönös viszonyt előre kiszámítani (éppen ez az a probléma, amely annyira megnehezíti a nemzeti kérdést a mai Oroszországban) — teljesen lehetetlen.

Ámde a körülmények úgy alakultak, hogy az angol munkásosztály elég hosszú időre a liberálisok befolyása alá került, azok uszály hordozójává lett és a liberális munkáspolitika következtében elvesztette önállóságát. A polgári felszabadító mozgalom Írországban erősödött és forradalmi formákat öltött. Marx felülvizsgálja és helyesbíti nézetét. „Szerencsétlenség egy népre, ha leigázott más népet.” Nem szabadulhat fel az angol munkásosztály, amíg Írország fel nem szabadul az angol elnyomatás alól. Angliában a reakciót Írország elnyomatása erősíti és táplálja (mint ahogy Oroszországban a reakciót számos nemzet leigázása táplálja!).

És Marx, amikor az Internacionáléban határozatot fogadtat el az „ír nemzet”, az „ír nép” iránti rokonszenvről (az okos L. VI. valószínűleg elbánt volna szegény Marxszal az osztályharcról való megfeledkezés miatt!), Írországnak Angliától való különválását hirdeti, „ha a különválás után föderációra kerülne is a sor”.

Melyek Marx e következtetésének elméleti előfeltételei? Angliában általában régen befejeződött a polgári forradalom. De Írországban még nem fejeződött be; csak most, félszázad multán, fejezik be az angol liberálisok reformjai. Ha a kapitalizmust olyan gyorsan döntötték volna meg Angliában, amint Marx azt eleinte várta, akkor Írországban nem lehetett volna helye burzsoá-demokratikus, általános nemzeti mozgalomnak. De ha e mozgalom már létrejött, Marx azt tanácsolja az angol munkásoknak, hogy támogassák, adjanak neki forradalmi lökést, vigyék végig következetesen saját szabadságuk érdekében.

Írország gazdasági kapcsolatai Angliával a múlt század hatvanas éveiben természetesen még szorosabbak voltak, mint Oroszország kapcsolatai Lengyelországgal, Ukrajnával stb. Írország különválásának „impraktikus volta” és „megvalósíthatatlansága” (már csak a földrajzi viszonyok és Anglia mérhetetlen gyarmati hatalma miatt is) szembeötlő volt. Marx, noha elvi ellensége a föderalizmusnak, az adott esetben megengedhetőnek tartja a föderációt is, csakhogy Írország felszabadulása ne reformista, hanem forradalmi úton, az ír népnek Anglia munkásosztálya által támogatott tömegmozgalma segítségével menjen végbe. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a történelmi feladatnak csakis ilyen megoldása kedvezett volna legjobban a proletariátus érdekeinek és a társadalmi fejlődés gyorsaságának.

Másképpen történt. Az ír nép is, az angol proletariátus is gyengének bizonyult. Csak most, az angol liberálisok és az ír burzsoázia közötti szánalmas alkudozásokkal oldódik meg (Ulster példája mutatja, milyen nehézkesen) az ír kérdés földreform útján (megváltással) és autonómiával (amit egyelőre még nem léptettek életbe). De hát az következik-e ebből, hogy Marx és Engels „utópisták” voltak, hogy „megvalósíthatatlan” nemzeti követeléseket támasztottak, hogy a kispolgári ír nacionalisták (a „feniánusok” mozgalmának kispolgári jellege kétségtelen) stb. befolyása alá kerültek?

Nem. Marx és Engels az ír kérdésben is következetesen proletár politikát folytattak, amely a tömegeket valóban a demokrácia és a szocializmus szellemében nevelte. Csak ez a politika volt képes arra, hogy mind Írországot, mind Angliát megkímélje attól, hogy a szükségessé vált átalakulásokat fél évszázadig halogassák, és hogy a liberálisok a reakció érdekében eltorzítsák őket.

Marx és Engels politikája az ír kérdésben nagyszerű példát adott arra — amely mind a mai napig megőrizte óriási gyakorlati jelentőségét —, hogy milyen magatartást kell tanúsítania az elnyomó nemzetek proletariátusának a nemzeti mozgalmak iránt; — figyelmeztetésül szolgált azzal a „szolgálati sietséggel” szemben, amellyel valamennyi ország, szín és nyelv nyárspolgárai sietnek „utópikusnak” minősíteni az állami határok megváltoztatását, amelyeket az egyik nemzet földesurainak és burzsoáziájának erőszaka és kiváltságai teremtettek meg.

Ha az ír és az angol proletariátus nem fogadta volna el Marx politikáját, nem tűzte volna ki jelszavul Írország külön válását, ez részéről a legrosszabb opportunizmus, demokrata és szocialista feladatairól való megfeledkezés, az angol reakciónak és a burzsoáziának tett engedmény lett volna.

9. Az 1903-as program és likvidálói

Az oroszországi marxisták programját elfogadó 1903-as kongresszus jegyzőkönyve nagy ritkasággá lett, és a munkásmozgalom jelenlegi vezetőinek óriási többsége nem ismeri az egyes programpontok indokait (annál is inkább, mert korántsem az egész idevágó irodalom élvezi a legalitás áldásait. ..). Ezért kell foglalkoznunk a bennünket érdeklő kérdésnek az 1903-as kongresszuson lefolyt tárgyalásával.

Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy bármily szűkös is a „népek önrendelkezési jogára” vonatkozó orosz szociáldemokrata irodalom, mégis teljes világossággal kitűnik belőle, hogy ezt a jogot mindig, mint a különválásra való jogot értelmezték. A Szemkovszkijok, Libmanok és Jurkevicsek, ezek az urak, akik kételkednek ebben, akik „homályosnak” jelentik ki a 9. §-t stb., csak szerfelett nagy tudatlanságból vagy hanyagságból beszélnek „homályosságról”. Már 1902-ben a „Zarjá”-ban Plehanov, amikor a programtervezetben az „önrendelkezési jogot” védelmezte, azt írta, hogy ez a burzsoá-demokraták számára nem kötelező követelés „kötelező a szociáldemokraták számára”. „Ha megfeledkeznénk róla, vagy haboznánk felállítani ezt a követelést — írta Plehanov —, mert nem akarnók nagyorosz származású kortársaink nemzeti előítéleteit érinteni, akkor szégyenletes hazugsággá válnék ajkunkon … ez a jelszó — «Világ proletárjai egyesüljetek!»”

Ez a most tárgyalt programpont melletti főérvnek igen találó jellemzése, annyira találó, hogy nem ok nélkül kerülték ki és kerülgetik félénken programunknak a „rokonságról megfeledkező” kritikusai. A lemondás erről a pontról, bármely indokkal támasztanák is alá, ténylegesen a nagyorosz nacionalizmusnak tett „szégyenletes” engedményt jelenti. Miért a nagyorosznak, mikor az összes nemzetek önrendelkezési jogáról van szó? Azért, mert a nagyoroszoktól való különválásról van szó. A proletárok egyesítésének érdeke, osztályszolidaritásuk érdeke követeli meg a nemzetek különválásra való jogának elismerését; ezt ismerte el Plehanov az idézett szavakban 12 évvel ezelőtt; ha opportunistáink ezt átgondolták volna, akkor valószínűleg nem beszéltek volna össze annyi sületlenséget az önrendelkezésről.

Az 1903-as kongresszuson, ahol ezt a Plehanov által védelmezett programtervezetet elfogadták, a főmunka a programbizottságban összpontosult. Tárgyalásairól, sajnos, nem vezettek jegyzőkönyvet. Pedig éppen ebben a kérdésben különösen érdekes volna a jegyzőkönyv, mert a lengyel szociáldemokraták képviselői, Warszawski és Hanecki csak a bizottságban kísérelték meg nézeteik védelmezését és csak ott vitatták „az önrendelkezés jogának elismerését”. Az olvasó, aki össze akarná hasonlítani érveiket (amelyek Warszawski beszédében, valamint Warszawski és Hanecki nyilatkozatában vannak kifejtve, jegyzőkönyv 134-136, 388-390. old.) azokkal az érvekkel, amelyeket Rosa Luxemburg hoz fel általunk tárgyalt lengyel cikkében, meglátná, hogy ezek az érvek teljesen azonosak.

Milyen álláspontot foglalt el ezekkel az érvekkel szemben a II. kongresszus programbizottsága, ahol a lengyel marxisták ellen leginkább Plehanov lépett fel? Ezeket az érveket ott kegyetlenül kinevették! Annak a javaslatnak a sületlenségét, hogy az oroszországi marxisták vessék el a nemzetek önrendelkezési jogának elismerését, olyan világosan és szemléltetően mutatták ki, hogy a lengyel marxisták még csak meg sem merték ismételni érveiket a kongresszus teljes ülésén!! Otthagyták a kongresszust, miután meggyőződtek róla, hogy álláspontjuk a nagyorosz, a zsidó, a grúz és az örmény marxisták legfelsőbb gyűlése előtt egyaránt reménytelen.

Ennek a történelmi epizódnak, magától értetődik, igen nagy jelentősége van mindenki számára, aki komolyan érdeklődik saját programja iránt. A lengyel marxisták érveinek teljes összeomlása a kongresszus programbizottságában és az, hogy lemondottak nézeteiknek a kongresszuson való védelméről, rendkívül nevezetes tény. Nemhiába hallgatott erről szerényen Rosa Luxemburg 1908-ban írott cikkében — nyilván túlságosan kellemetlen volt neki a kongresszusra való emlékezés! Hallgatott arról a nevetségesen szerencsétlen indítványról is, amelyet a program 9. §-ának „kijavítására” Warszawski és Hanecki tett az összes lengyel marxisták nevében 1903-ban, és amelyet sem Rosa Luxemburg, sem más lengyel szociáldemokraták nem mertek (és nem is mernek) megismételni.

De ha Rosa Luxemburg, eltitkolva 1903-as vereségét, hallgatott is ezekről a tényekről, azok az emberek, akik pártjuk történelme iránt érdeklődnek, gondoskodnak majd arról, hogy megismerjék ezeket a tényeket és átgondolják jelentőségüket.

„ … Javasoljuk — írták Rosa Luxemburg barátai az 1903-as kongresszusnak, amikor azt elhagyták —, hogy a programtervezet 7. (most 9.) pontja a következőképpen fogalmaztassék meg: 7. §. Olyan intézmények, amelyek valamennyi, az állam kötelékébe tartozó nemzet számára biztosítják a kulturális fejlődés teljes szabadságát” (Jegyzőkönyv, 390. old.).

Így hát a lengyel marxisták akkor a nemzeti kérdésben annyira határozatlan nézetekkel léptek fel, hogy az önrendelkezés helyett lényegében semmi egyebet nem javasoltak, mint a hírhedt „kulturális nemzeti autonómia” álnevét!

Ez szinte hihetetlenül hangzik, de, sajnos, tény. Magán a kongresszuson, habár ott 5 szavazattal bíró 5 bundista és 6 szavazattal bíró 3 kaukázusi vett részt, nem számítva Kosztrov tanácskozási jogát, egyetlenegy szavazat sem akadt az önrendelkezésről szóló pont kihagyása mellett. Hárman szavaztak arra, hogy ezt a pontot kiegészítsék a „kulturális nemzeti autonómiával” (Goldblat formulájára: „olyan intézmények létesítése, melyek a nemzeteknek a kulturális fejlődés teljes szabadságát biztosítják”) és négyen szavaztak Liber formulájára („a nemzetek joga a kulturális fejlődés szabadságára”).

Most, amikor színre lépett az orosz liberális párt, a kadetok pártja, tudjuk, hogy ennek programjában a nemzetek politikai önrendelkezési jogát a „kulturális önrendelkezéssel” helyettesítették. Rosa Luxemburg lengyel barátai tehát akkor, amikor a PPS nacionalizmusa ellen „harcoltak”, ezt olyan sikerrel tették, hogy a marxista programnak liberális programmal való helyettesítését javasolták! És ugyancsak ők vádolták meg ugyanakkor a mi programunkat opportunizmussal — lehet-e csodálkozni azon, hogy a II. kongresszus programbizottságában ezt a vádat egyszerűen kinevették!

Hogyan értették az „önrendelkezést” a II. kongresszus delegátusai, akik között, mint láttuk, nem akadt egyetlenegy sem, aki ellene lett volna a „nemzetek önrendelkezésének”?

Erről a jegyzőkönyvből vett következő három idézet tanúskodik:

„Martinovnak az a véleménye, hogy az «önrendelkezés» szót nem szabad tág értelemben magyarázni; ez a szó csupán a nemzetek önálló politikai egységbe való elkülönülési jogát jelenti, de egyáltalán nem területi önkormányzatot” (171. old.). Martinov a programbizottság tagja volt, ahol elvetették és kinevették Rosa Luxemburg barátainak érveit. Martinov, akkori nézetei szerint, ökonomista volt, az „Iszkrá”-nak ádáz ellenfele és ha olyan nézetet fejtett volna ki, amelyet a programbizottság többsége nem osztott, ezt természetesen elvetették volna.

A bundista Goldblat elsőnek szólalt fel, amikor a kongresszuson, a bizottsági munka után, a program 8. (jelenleg 9.) §-át tárgyalták.

„Az «önrendelkezési jog» ellen — mondotta Goldblat — nem lehet kifogást emelni. Az esetben, ha valamely nemzet az önállóságért harcol, ezzel nem szabad szembeszállni. Ha Lengyelország nem akar törvényes házasságra lépni Oroszországgal, akkor — mint Plehanov mondta — ebben nem szabad akadályozni. Én egyetértek ezzel a véleménnyel ilyen határok között” (175—176. old.).

Plehanov ennél a pontnál egyáltalán fel sem szólalt a kongresszus teljes ülésén. Goldblat Plehanovnak a programbizottság ülésén elmondott szavaira hivatkozik, ahol az „önrendelkezési jogot” részletesen és népszerűen, mint a különválásra való jogot értelmezték. A Goldblat után felszólaló Liber megjegyezte:

„Persze, ha valamely nemzetiség nem képes Oroszország határain belül élni, akkor a párt nem fog akadályokat gördíteni eléje” (176. old.).

Az olvasó látja, hogy a II. kongresszuson, amelyen a programot elfogadták, egyhangú volt az a vélemény, hogy az önrendelkezés „csupán” a különválási jogot jelenti. Még a bundisták is magukévá tették akkor ezt az igazságot, és csakis a folytatódó ellenforradalom és a mindenféle „lemondás” mostani szomorú idejében akadtak tudatlanságuknál fogva merész emberek, akik a programot „homályosnak” nyilvánították. Mielőtt azonban ezekre a szomorú „szintén szociáldemokratákra” vesztegetnők az időt, tisztázzuk véglegesen a lengyelek álláspontját a program kérdésében.

A II. (1903) kongresszusra azzal a nyilatkozattal jöttek, hogy az egyesülés szükséges és halaszthatatlan. De a programbizottságban szenvedett „kudarcok” után eltávoztak a kongresszusról és utolsó szavuk a kongresszus jegyzőkönyvében közzétett írásos nyilatkozat volt, azzal a fentebb említett javaslattal, hogy az önrendelkezés a kulturális nemzeti autonómiával helyettesítendő.

1906-ban a lengyel marxisták beléptek a pártba és sem akkor, amikor a pártba beléptek, sem azután egyetlenegyszer sem (sem az 1907-es kongresszuson, sem az 1907-es és 1908-as konferenciákon, sem az 1910-es plénumon) egyetlenegy javaslatot sem terjesztettek be az oroszországi pártprogram 9. §-ának megváltoztatására!!

Ez tény.

És ez a tény minden frázis és minden bizonykodás ellenére is szemléltetően bizonyítja, hogy Rosa Luxemburg barátainak véleménye szerint a II. kongresszus programbizottságában lefolyt vita és ennek a kongresszusnak a határozata a kérdést kimerítette, hogy hallgatólagosan elismerték hibájukat és ezt a hibát jóvátették, amikor 1906-ban, az 1903-as kongresszusról való távozásuk után, beléptek a pártba, egyetlenegyszer sem kísérelték meg a párt előtt felvetni a program 9. §-a módosításának kérdését.

Rosa Luxemburg cikke, aláírásával ellátva 1908-ban jelent meg — természetesen soha senki emberfiának eszébe sem jutott tagadni a párt literátorainak a program bírálatára való jogát —, és e cikk után a lengyel marxisták egyetlen hivatalos testülete sem vetette fel a 9. § felülvizsgálatának kérdését.

Ezért valóban kétes szolgálatot tesz Rosa Luxemburg egyes tisztelőinek Trockij, amikor a „Borba” szerkesztőségének nevében a 2. számban (1914. március) ezt írja:

„… A lengyel marxisták a «nemzeti önrendelkezésre való jogot» teljesen politikai tartalom híján levőnek és a programból eltávolítandónak tartják” (25. old.).

A szolgálatkész Trockij veszélyesebb az ellenségnél! Máshonnan, mint „magánbeszélgetésekből” (vagyis egyszerűen pletykákból, amelyekkel Trockij mindig is táplálkozik) nem szerezhetett bizonyítékot arra, hogy a „lengyel marxistákat” általában azok közé sorozza, akik Rosa Luxemburg minden egyes cikkének hívei. Trockij „a lengyel marxistákat” becsület és lelkiismeret nélküli embereknek tünteti fel, akik még meggyőződésüket és pártjuk programját sem tudják tisztelni. Ez a szolgálatkész Trockij!

Amikor 1903-ban a lengyel marxisták képviselői az önrendelkezési jog miatt eltávoztak a II. kongresszusról, akkor Trockij mondhatta, hogy ők ezt a jogot tartalom híján valónak és a programból eltávolítandónak tartották.

De a lengyel marxisták ezután beléptek abba a pártba, amelynek ilyen a programja és egyetlenegyszer sem terjesztettek be javaslatot annak felülvizsgálatára.

Miért hallgatta el Trockij ezeket a tényeket folyóirata olvasói előtt? Csakis azért, mert neki előnyös az, ha a likvidátorság lengyel és orosz ellenfelei közti nézeteltérések szítására spekulál, és az orosz munkásokat a program kérdésében becsapja.

Trockijnak még soha, a marxizmus egyetlen komoly kérdésében sem volt szilárd véleménye, mindig egyes nézeteltérések között „a rések közé bújt”, és egyik oldalról a másikra szaladgált át. Jelenleg a bundisták és likvidátorok kompániájában van. Ezek az urak pedig nem sokat ceremóniáznak a párttal.

Itt van például a bundista Libman.

„Amikor az oroszországi szociáldemokrácia — írja ez a gentleman — 15 évvel ezelőtt felvette programjába minden egyes nemzetiségnek «önrendelkezésre» való jogát, akkor mindenki (!!) azt kérdezte magában: mit jelent tulajdonképpen ez a divatos (!!) kifejezés? Erre válasz nem volt (!!). Ez a szó továbbra is ködös homályban maradt (!!). Akkoriban valóban nehéz volt szétoszlatni ezt a ködöt. Nem érkezett még el annak az ideje, hogy konkretizálni lehetne ezt a pontot — mondották akkoriban —, hadd maradjon most homályban (!!), és majd maga az élet megmutatja, hogy milyen tartalommal lehet megtölteni ezt a pontot.”

Ugye milyen elragadó ez a „nadrágtalan fiúcska”, aki ilyen gúnyt űz a pártprogramból?

De miért űz gúnyt belőle?

Csakis azért, mert tudatlan fajankó, aki semmit sem tanult, még a párt történetéről sem olvasott, hanem egyszerűen belepottyant a likvidátorok környezetébe, ahol „szokás” az, hogy az embereket a párt és a pártszerűség kérdésében semmi se feszélyezze.

Pomjalovszkijnál az egyik szeminarista azzal dicsekszik, hogy „beleköpött a káposztás hordóba”. A bundista urak tovább mentek. A Libmanokat küldik előre, hogy ezek a gentlemanek nyilvánosan beleköpjenek saját hordójukba. Hogy volt a nemzetközi – kongresszusnak holmi határozata, hogy saját pártjuk kongresszusán a saját Bundjuknak két képviselője árulta el (pedig ezek aztán „szigorú” kritikusai és ádáz ellenségei voltak az „Iszkrá”-nak!) abbeli képességét, hogy teljesen fel tudja fogni az „önrendelkezés” értelmét, sőt azzal még egyet is értett — mit törődnek mindezzel a Libman urak? Es nem lesz-e könnyebb a párt likvidálása, ha a „párt publicistái” (fele se tréfa!) amúgy szeminarista módra kezelik majd a párt történetét és programját?

Itt van a másik „nadrágtalan fiúcska”, Jurkevics úr a „Dzvin” c. ukrán folyóirattól. Jurkevics úrnak valószínűleg a kezében volt a II. kongresszus jegyzőkönyve, mert idézi Plehanov szavait, amelyeket Goldblat megismételt, és elárulja, hogy tisztában van azzal, hogy az önrendelkezés csakis a különválás jogát jelentheti. Ez azonban nem gátolja abban, hogy az ukrán kispolgárság körében ne terjessze azt a rágalmat az orosz marxisták felől, hogy azok Oroszország „állami integritása” mellett vannak (1913, 7/8. sz. 83. és más old.). Jurkevics úrék, persze, ennél a pletykánál jobb módszert ki sem tudtak volna gondolni arra, hogy elidegenítsék az ukrán demokráciát a nagyorosztól. De az ilyen elidegenítés egybeesik a „Dzvin” írócsoport egész politikai vonalával, amely az ukrán munkások külön nemzeti szervezetbe való kiválását hirdeti! .A nacionalista nyárspolgárok csoportjához, amely megbontja a proletariátust — mert éppen ez a „Dzvin” objektív szerepe —, nagyon illik persze az, hogy pokoli zavart keltsen a nemzetiségi kérdésben. Magától értetődik, hogy Jurkevics és Libman urak — akik „szörnyen” megsértődnek, ha „pártkörülieknek” nevezik őket — egyetlen szót, egy árva szócskát sem ejtettek arról, hogyan is akarnák ők megoldani a programúban a különválásra való jog kérdését?

Itt van a harmadik és fő „nadrágtalan fiúcska”, Szemkovszkij úr, aki a likvidátor újság hasábjain „csepüli” a nagyorosz publikum előtt a program 9. §-át, és ugyanakkor kijelenti, ogy ő „bizonyos meggondolások alapján nem ért egyet azzal a javaslattal”, amely e pontot ki akarja hagyni!!

Hihetetlen, de tény!

1912 augusztusában a likvidátorok konferenciája hivatalosan felveti a nemzetiségi kérdést. Másfél év alatt Szemkovszkij úrén kívül egyetlen cikk sem jelenik meg a 9. §-ról. És ebben a cikkben a szerző támadja a programot, azonban „bizonyos meggondolások alapján (talán titkos betegségről van szó?) nem ért egyet” azzal a javaslattal, amely ki akarja a programot javítani!! Kezeskedni lehet arról, hogy az egész világon nem egykönnyen található példa az effajta opportunizmusra, sőt, ami az opportunizmusnál is rosszabb, a párt ilyen megtagadására, likvidálására.

Elég egyetlen példán bemutatni, hogy milyenek Szemkovszkij érvei:

„Mit tegyünk akkor — írja —, ha a lengyel proletariátus az egész oroszországi proletariátussal együttesen egy állam keretében akarja folytatni a közös harcot, de a lengyel társadalom reakciós osztályai, ellenkezőleg, el akarnák szakítani Lengyelországot Oroszországtól és a referendum” (az egész lakosság megkérdezése, népszavazás) „alkalmával ennek javára esnék a szavazatok többsége: vajon ebben az esetben nekünk, orosz szociáldemokratáknak a központi parlamentben lengyel elvtársainkkal együtt a különválás ellen kell-e szavaznunk, vagy, hogy meg ne sértsük az «önrendelkezési jogot», a különválás mellett?” („Novaja Rabocsaja Gazeta” 71. sz.)

Ebből kitűnik, hogy Szemkovszkij úr még csak nem is érti, miről van szó! Nem is gondol arra, hogy a különválásra való jog azt tételezi fel, hogy a kérdés eldöntése éppen nem a központi parlamentben, hanem csupán a különváló terület parlamentje (szejmje, referenduma stb.) útján megy végbe.

Ilyen gyerekes kérdéssel: „mi történjék akkor”, ha a demokráciában a reakció kap többséget, csak elhomályosítják a reális, az igazi, az eleven politikai kérdést, amikor a Puriskevicsek is, a Kokoskinok is véteknek tartják a különválásnak még a gondolatát is! Egész Oroszország proletárjainak valószínűleg nem a Puriskevicsek és Kokoskinok ellen kell ma harcolniok, hanem — ezeket kikerülve — Lengyelország reakciós osztályai ellen!!

És efféle hihetetlen sületlenségeket írnak a likvidátorok lapjában, amelynek egyik eszmei vezetője L. Martov úr. Ugyanaz az L. Martov, aki 1903-ban a programtervezetet összeállította és elfogadtatta, aki még később is írt a különválás szabadsága mellett. L. Martov, úgy látszik, most így vélekedik:

Okos ember nem kell ide,
Küldjétek Readot ide —
S minden rendben lesz

Martov elküldi Read-Szemkovszkijt és megengedi neki, hogy egy napilapban, az olvasók új rétegei előtt, akik nem ismerik programunkat, ezt a programot elferdítse és összevissza zavarja!

Bizony, bizony, messzire jutott el a likvidátorság: — a pártszerűségnek igen sok volt szociáldemokratánál, még a tekintélyeseknél is, a nyoma sem maradt meg.

Rosa Luxemburgot persze nem szabad a Libmanokkal, Jurkevicsekkel, Szemkovszkij okkal összehasonlítani, de az a tény, hogy éppen az ilyen emberek kapaszkodtak hibájába, különösen szemléltető módon bizonyítja, hogy milyen opportunizmusba esett.

10. Befejezés

Összegezzünk.

A marxizmus elmélete szempontjából általában az önrendelkezési jog nem jelent nehézséget. Komolyan szó sem lehet arról, hogy kétségbe vonjuk az 1896. évi londoni határozatot, vagy arról, hogy önrendelkezésen csupán a különválásra való jog értendő, vagy arról, hogy önálló nemzeti államok alakítása valamennyi burzsoá-demokratikus forradalom tendenciája.

A nehézséget bizonyos mértékben az okozza, hogy Oroszországban az elnyomott nemzetek proletariátusa és az elnyomó nemzet proletariátusa együttesen harcol és együttesen kell, hogy harcoljon. A feladat az, hogy megvédjük a proletariátus szocializmusért folytatott osztályharcának egységét, hogy visszaverjük a nacionalizmusnak minden néven nevezendő burzsoá és feketeszázas befolyását. A proletariátusnak önálló pártba való kiválása az elnyomott nemzetek körében néha olyan heves harcot idéz elő az illető nemzet nacionalizmusa ellen, hogy a perspektíva eltorzul és megfeledkeznek az elnyomó nemzet nacionalizmusáról.

A perspektívának ilyen eltorzulása azonban csak rövid tartamú lehet. A különféle nemzetek proletárjai közös harcának tapasztalatai világosan mutatják, hogy politikai kérdéseket nem „krakkói”, hanem általános oroszországi nézőpontból kell feltennünk. Az általános oroszországi politikában azonban a Puriskevicsek és Kokoskinok uralkodnak, az ő eszméik uralkodnak, ők hirdetnek és űznek hajszát az idegen ajkúak ellen a „szeparatizmus” miatt, a különválás gondolata miatt, a dumában, az iskolákban, a templomokban, a kaszárnyákban és az újságok százaiban és ezreiben. A nacionalizmusnak ez a nagyorosz mérge fertőzi meg az általános oroszországi politikai légkört. Szerencsétlensége a népnek, hogy amikor más népeket elnyom, erősíti a reakciót egész Oroszországban. 1849 és 1863 emlékei eleven politikai hagyományt jelentenek, amely, hacsak nem tör ki valami igen nagyméretű vihar, azzal fenyeget, hogy még hosszú évtizedeken át megnehezít minden demokratikus és különösen szociáldemokrata mozgalmat.

Bármily természetesnek tűnjék is fel olykor az elnyomott nemzetek egyes marxistáinak nézete (akiknek „szerencsétlensége” néha abban rejlik, hogy a tömegeket elvakítja a „saját” nemzeti felszabadulásuk eszméje), nem lehet kétség afelől, hogy a valóságban az oroszországi objektív osztályerőviszonyok következtében az önrendelkezési jog védelméről való lemondás egyértelmű a legrosszabb fajta opportunizmussal, azzal, hogy a proletariátust a Kokoskinok eszméivel mérgezik meg. Ezek az eszmék pedig lényegükben a Puriskevicsek eszméi és politikája.

Ezért, ha Rosa Luxemburg nézetei kezdetben, mint sajátszerűen lengyel „krakkói” szűken látás még menthetők voltak, akkor ma, mikor mindenütt megerősödött a nacionalizmus és elsősorban a nagyorosz kormány-nacionalizmus, amikor ez irányítja a politikát, — az ilyen szűken látás már megbocsáthatatlanná válik. Tényleg ebbe kapaszkodnak bele az összes nemzetek opportunistái, akik irtóznak a „viharok” és „ugrások” eszméjétől, akik a burzsoá-demokratikus átalakulást befejezettnek tartják, akik a Kokoskinok liberalizmusa felé húznak.

A nagyorosz nacionalizmus, mint minden nacionalizmus, különféle szakaszokat fog átélni, aszerint, hogy a burzsoá országban melyik osztály vezet. 1905 előtt csaknem kizárólag reakciós nacionalistákat ismertünk. A forradalom után megszülettek nálunk a nemzeti liberálisok.

Ezen az állásponton vannak nálunk ténylegesen az októbristák is, a kadetok is (Kokoskin), vagyis az egész modern burzsoázia.

Később pedig kikerülhetetlen a nagyorosz nemzeti demokraták megszületése. A „népszocialista” párt egyik megalapítója, Pesehonov úr, már kifejezte ezt a nézetet, amikor (a „Russzkoje Bogatsztvo” 1906 augusztusi füzetében) óvatosságra intett a muzsik nacionalista előítéleteivel szemben. Bármennyi rágalmat szórjanak is ránk, bolsevikokra, hogy mi „idealizáljuk” a muzsikot, mi mégis mindenkor szigorúan megkülönböztettük és meg fogjuk különböztetni a muzsik ítélőképességét a muzsik előítéletétől, a Puriskevics ellen irányuló muzsik demokratizmust és a muzsiknak abbeli törekvését, hogy a pópával és a földbirtokossal békésen összeférjen.

A nagyorosz parasztok nacionalizmusával a proletárdemokráciának számolnia kell már most is (nem abban az értelemben, hogy engedményt tegyen neki, hanem abban az értelemben, hogy harcoljon ellene) és számolni fog vele bizonyára még elég sokáig. A nacionalizmus felébredése az elnyomott nemzetekben, amely oly erősen mutatkozott meg 1905 után (emlékeztetünk például a „föderalista-autonomisták” I. dumabeli csoportjára, az ukrán mozgalom, a muzulmán mozgalom növekedésére stb.), szükségképpen a nagyorosz kispolgárság nacionalizmusának erősödését fogja létrehozni a városokban és a falvakban. Mennél lassabban halad előre Oroszország demokratikus átalakulása, annál csökönyösebb, durvább, elkeseredettebb lesz a különféle nemzetek burzsoáziájának nemzeti uszítása és marakodása. Az orosz Puriskevicsek különösen reakciós volta pedig emellett meg fogja szülni (és meg fogja erősíteni) a „szeparatista” törekvéseket egyik vagy másik olyan elnyomott nemzet soraiban, amely néha jóval nagyobb szabadságot élvez a szomszédos államokban.

A dolgok ilyen állása Oroszország proletariátusa elé kettős vagy helyesebben kétoldalú feladatot állít: harc mindenféle nacionalizmus ellen és elsősorban a nagyorosz nacionalizmus ellen; nemcsak valamennyi nemzet teljes egyenjogúságának elismerése általában, hanem az állami szervezet felépítése tekintetében való egyenjogúság, vagyis a nemzetek önrendelkezési, különválási jogának elismerése; ezzel együtt azonban és éppen az összes nemzetek mindenféle nacionalizmusa elleni sikeres harc érdekében síkra kell szállni a proletár harcnak és a proletár szervezeteknek az egységéért, azoknak nemzetközi közösségbe való legszorosabb egybeolvadásáért, a nemzeti elkülönülésre irányuló burzsoá törekvések ellenére.

A nemzetek teljes egyenjogúsága; a nemzetek önrendelkezési joga; minden nemzet munkásainak egybeolvadása — erre a nemzetiségi programra tanítja a munkásokat a marxizmus, tanítja az egész világ tapasztalata és Oroszország tapasztalata.

——-

Ez a cikk már ki volt szedve, amikor megkaptam a „Nasa Rabocsaja Gazeta” 3. számát, ahol V. Kosszovszkij úr ezt írja az összes nemzetek önrendelkezési jogának elismeréséről:

„Az önrendelkezést, melyet mechanikusan átvettek a párt I. kongresszusának (1898) határozatából — ahova a nemzetközi szocialista kongresszusok határozataiból került —, az 1903-as kongresszus, mint a vitából kitűnik, ugyanabban az értelemben fogta fel, amilyent a szocialista Internacionálé tulajdonított neki: a politikai önrendelkezés értelmében, vagyis a nemzetek politikai önállósága irányában való önrendelkezés értelmében. Ilyenformán a nemzeti önrendelkezés formulája, mely a területi elkülönülés jogát jelenti, egyáltalán nem érinti azt a kérdést, hogy miként rendezendők a nemzeti viszonyok az adott államszervezeten belül az olyan nemzetiségeket illetően, melyek a meglevő államtól nem válhatnak el, vagy nem óhajtanak elválni.”

Ebből látható, hogy V. Kosszovszkij úrnak kezében volt az 1903. évi II. kongresszus jegyzőkönyve, és hogy ő kitűnően ismeri az önrendelkezés fogalmának valódi (és egyedüli) értelmét. Vessük össze ezzel azt a tényt, hogy a „Cájt” című bundista újság szerkesztősége a porondra küldi Libman urat, hogy kigúnyolja a programot és azt zavarosnak nevezze!! Furcsa párterkölcseik vannak a bundista uraknak … Hogy Kosszovszkij miért nevezi mechanikusan átvittnek a kongresszus által elfogadott önrendelkezést, annak „Allah a megmondhatója”. Vannak emberek, akiknek „ellentmondhatnékjuk van”, de mivel szemben, hogyan, miért, mi célból, azt maguk sem tudják.

A megírás ideje: 1914 február—május.
„Proszvescsenyije” 4, 5. és 6. sz.
1914 április—június.
Lenin Művei. 4. kiad. 20. köt.
365—424. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa