Írta: V. I. Lenin

A politikai pártok Oroszországban

Az Állami Dumába való választások az összes pártokat arra késztetik, hogy fokozzák agitációjukat és összegyűjtsék erőiket, hogy „saját” pártjuk mennél több képviselőjét küldjék a dumába.

Ennek során nálunk is, mint az összes többi országokban, a legféktelenebb választási reklám-hadjárat bontakozik ki. Az összes burzsoá pártok, vagyis azok, amelyek a kapitalisták gazdasági kiváltságait őrzik, ugyanolyan reklámot csapnak maguknak, mint ahogy az egyes kapitalisták reklámozzák áruikat. Nézzük meg bármelyik újság kereskedelmi hirdetéseit — azt látjuk, hogy a kapitalisták a „legmutatósabb”, legfeltűnőbb, legdivatosabb elnevezéseket agyalják ki áruik számára és dicsérik azokat, semmi által sem feszélyeztetve magukat, nem riadva vissza semmiféle hazugságtól és kitalálástól.

A közönség — legalábbis a nagyvárosok és kereskedelmi központok közönsége — már régen hozzászokott a kereskedelmi reklámhoz és tudja, mit ér. A politikai reklám sajnos összehasonlíthatatlanul több embert vezet félre, leleplezése sokkal nehezebb, a csalás itt sokkal szívósabban tartja magát. A pártok nevét — Európában is, nálunk is — néha kimondottan reklám céljából választják ki, a pártok „programját” igen gyakran kizárólag azért írják, hogy a közönséget becsapják. Mennél nagyobb a politikai szabadság egy kapitalista országban, mennél nagyobb a demokratizmus, vagyis a nép és a népképviselők hatalma, gyakran annál szemérmetlenebbül űzik a pártreklámot.

Hogyan igazodjunk el ilyen körülmények között a pártok harcában? Nem jelenti-e ez a csalás és a reklám fegyverével vívott harc, hogy egyáltalán feleslegesek, sőt ártalmasak a képviseleti intézmények, a parlamentek, a népképviselőknek a gyűlései, ahogy ezt a vad reakciósok, a parlamentarizmus ellenségei bizonyítgatják? Nem. Képviseleti intézmények híján még jóval több a csalás, a politikai hazugság, a mindenféle szélhámos mesterkedés, és a népnek sokkal kevesebb eszköze van arra, hogy a csalást leleplezze, az igazságot kiderítse.

Hogy a pártharcban eligazodjunk, nem szabad hinnünk a szónak, hanem tanulmányoznunk kell a pártok tényleges történetét, nem annyira azt, amit a pártok önmagukról mondanak, hanem azt, amit tesznek, azt, hogy miként járnak el különböző politikai kérdések megoldásánál, hogyan viselkednek olyan ügyekben, amelyek a társadalom különböző osztályai, a földbirtokosok, a kapitalisták, a parasztok, a munkások stb. életbevágó érdekeit érintik.

Mennél nagyobb politikai szabadság van egy országban, mennél szilárdabbak és demokratikusabbak ennek az országnak képviseleti intézményei, annál könnyebben igazodhatnak el a néptömegek a pártok harcában, annál könnyebb megtanulniok a politikát, vagyis leleplezniük a csalást és kideríteniük az igazságot.

Bármely társadalomnak politikai pártokra való tagozódása az egész országot megrázó, mély válságok idején mutatkozik meg a legvilágosabban. Ilyenkor a kormányok kénytelenek a társadalom különböző osztályaiban támaszt keresni; a komoly harc minden frázist, minden aprólékosságot, minden hordalékot elsöpör; a pártok minden erejüket megfeszítik, s a nép tömegeihez fordulnak, a tömegek pedig, amelyeket helyes ösztön vezérel és felvilágosítottak a nyílt harc tapasztalatai, azokat a pártokat követik, amelyek ennek vagy annak az osztálynak érdekeit fejezik ki.

Az ilyen válságok korszakai mindig sok évre, sőt évtizedekre meghatározzák az adott ország társadalmi erőinek pártok szerinti csoportosulását. Németországban például ilyen1 válság volt az 1866-os és az 1870-es háború; Oroszországban az 1905-ös események. Nem érthetjük meg politikai pártjaink lényegét, nem állapíthatjuk meg világosan, hogy ez vagy az a párt Oroszországban melyik osztályt képviseli, ha nem térünk vissza ennek az évnek az eseményeihez.

Oroszország politikai pártjainak rövid ismertetését a szélsőjobboldali pártokon kezdjük.

A szélsőjobbszárnyon van az „Orosz Nép Szövetsége”.

E párt programját az „Orosz Nép Szövetségének” A. I. Dubrovin kiadásában megjelenő közlönye, a „Russzkoje Znamja” a következőképpen fejti ki:

„Az «Orosz Nép Szövetsége», amely 1907. június 3-án abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a cári trón magaslatáról felszólíttatott, hogy legyen annak biztos támasza, s mindenki számára legyen minden téren a törvényesség és a rend példájaként, azt hirdeti, hogy a cári akarat csak a következő feltételek mellett valósítható meg: 1) ha a kánonok szerint felépített oroszországi pravoszláv egyházzal elszakíthatatlanul és életre-halálra összekapcsolt cári egyeduralom minden erejét kifejti; 2) ha az orosz nép uralkodik nemcsak a belső kormányzóságokban, hanem a határvidékeken is; 3) ha van egy kizárólag oroszokból álló Állami Duma mint az egyeduralkodó legfőbb segítője államépítési munkálkodásában; 4) ha teljes egészükben betartatnak az Orosz Nép Szövetségének a zsidókat illető alapelvei és 5) ha eltávolíttatnak az állam szolgálatából azok a tisztviselők, akik a cári egyeduralmi hatalom ellenfeleihez tartoznak.”

Pontosan lemásoltuk a jobboldaliaknak ezt az ünnepélyes nyilatkozatát, egyrészt azért, hogy az olvasót közvetlenül megismertessük az eredeti szöveggel, másrészt pedig azért, mert az itt kifejtett fő motívumok érvényesek a III. duma többségét alkotó valamennyi pártra, vagyis mind a „nacionalistákra”, mind az októbristákra nézve. Ez kitűnik majd a további fejtegetésből.

Az Orosz Nép Szövetségének programja lényegében a jobbágyrendszer idejének régi jelszavát: a pravoszlávság, egyeduralom, népiség jelszót ismétli. Abban a kérdésben, amelynek alapján az Orosz Nép Szövetségét a későbbi pártoktól meg szokták különböztetni, vagyis az orosz államrend „alkotmányos” alapjai elismerésének vagy elvetésének kérdésében, különösen fontos megállapítanunk, hogy az Orosz Nép Szövetsége egyáltalán nem ellensége a képviseleti intézményeknek általában. Az idézett programból látható, hogy az Orosz Nép Szövetsége azt akarja, hogy legyen Állami Duma, mely a „segítőtárs” szerepét játssza.

Az orosz — ha szabad ezt a kifejezést használnunk — alkotmány sajátosságát Dubrovin embere helyesen, vagyis a dolgok valódi állásának megfelelően fejezi ki. Mind a nacionalistáknak, mind az októbristáknak tényleges politikájukban ugyanez az álláspontjuk. E pártok vitája az „alkotmányról” jórészt csak szavak körül folyik: a „jobboldaliak” nem ellenzik a dumát, csak különös buzgalommal hangsúlyozzák, hogy a dumának „segítőtársnak” kell lennie, anélkül, hogy jogait bármi módon meghatároznák; a nacionalisták és az októbristák a maguk részéről nem ragaszkodnak semmiféle szigorúan meghatározott jogokhoz, és még csak nem is gondolnak a jogok reális biztosítékaira. Az októbrizmus „konstitucionalistái” teljesen megegyeznek „a konstitúció ellenfeleivel” a június 3-i alkotmány alapján.

Az általában a nemoroszok és különösen a zsidók elleni hajsza nyíltan, világosan és határozottan bennefoglaltatik a feketeszázasok programjában. Ezek, mint mindig, durvábban, kevesebb köntörfalazással, féktelenebbül mondják ki azt, amit a többi kormánypárt többé-kevésbé „szemérmesen” vagy diplomatikusan leplez.

Valójában, ahogy azt kivétel nélkül mindenki tudja, aki valamennyire is ismeri a III. duma tevékenységét a „Novoje Vremja”, a „Szvet”, a „Golosz Moszkvi” stb. fajtájú újságokból, a nemoroszok elleni uszításban a nacionalisták és az októbristák egyaránt részt vesznek.

Felmerül a kérdés: mi a jobboldaliak pártjának szociális alapja? melyik osztályt képviseli? melyik osztályt szolgálja?A jobbágyrendszer jelszavaihoz való visszatérés, az orosz élet minden régi, középkori intézményének védelme, a június 3-i — földesúri — alkotmánnyal való teljes elégedettség, a nemesség és a hivatalnoki kar kiváltságainak védelme, — mindez világos feleletet ad kérdésünkre. A jobboldaliak: a jobbágytartó földesurak és az Egyesült Nemesség Tanácsának pártja. Hiszen nem hiába játszott éppen ez a Tanács oly kimagasló, sőt vezető szerepet a II. duma szétkergetésében, a választási törvény megváltoztatásában és a június 3-i államcsínyben.

Hogy tiszta képet alkossunk magunknak arról, milyen gazdasági erőt képvisel Oroszországban ez az osztály, elég, ha a következő alapvető tényt hozzuk fel, melyet a kormánynak a belügyminisztérium kiadásában megjelent 1905. évi agrárstatisztikai adatai bizonyítanak.

Európai Oroszországban 30 000-nél kevesebb földbirtokosnak 70 000 000 gyeszjatyina földje van; ugyanannyi földje van a legkisebb osztásfölddel bíró tízmillió parasztcsaládnak. Egy nagybirtokosra eszerint átlag körülbelül 2 300 gyeszjatyina föld jut; egy szegényparasztra — egy parasztcsaládra, parasztportára — átlag 7 gyeszjatyina.

Egészen természetes és elkerülhetetlen, hogy ekkora „osztásföldön” a paraszt nem élhet, hanem csak lassan haldokolhat. Milliók állandó éhezése — mint az idei éhínség — minden rossz termés után továbbra is lesüllyeszti a parasztgazdaság színvonalát Oroszországban. A parasztok kénytelenek a földesúrtól földet bérelni — mindenféle ledolgozás fejében. A paraszt a földért saját lovával, saját eszközeivel dolgozik a földesúrra. Ez nem más, mint úrdolga, csak hivatalosan nem nevezik hűbéri jognak. 2 300 gyeszjatyinás birtokon a földesurak nagyobbrészt nem is tudnak más gazdálkodást folytatni, mint kiuzsorázáson, ledolgozáson, azaz úrdolgán alapuló gazdálkodást. Bérmunkásokkal ezeknek az óriási birtokoknak csak egy részét művelik meg.

Továbbá: ugyanaz az osztály, a nemesi földbirtokosok osztálya, szolgáltatja az államnak az összes magas és középfokú hivatalnokok túlnyomó többségét. A hivatalnokok kiváltságai Oroszországban — ez a nemesi földbirtokosok kiváltságainak és földbirtokon alapuló hatalmának másik oldala. Ebből érthető, hogy az Egyesült Nemesség Tanácsa és a „jobboldali” pártok nem véletlenül, hanem elkerülhetetlenül, nem egyesek „rosszakaratából”, hanem egy roppant hatalmas osztály érdekeinek nyomására védik a régi hűbéri hagyományok politikáját. A régi uralkodó osztály, a földesúri sarjak osztálya, amely továbbra is megmaradt uralkodó osztálynak, megfelelő pártot alakított magának. Ez a párt éppen az „Orosz Nép Szövetsége”, vagy az Állami Duma és az Államtanács „jobboldala”.

De ha már vannak képviseleti intézmények, ha már nyíltan kiléptek a politika porondjára a tömegek — mint ahogy kiléptek nálunk 1905-ben — minden párt számára szükségessé válik, hogy ilyen vagy olyan határokon belül a néphez fellebbezzen. De mivel fellebbezhetnek, mivel fordulhatnak a néphez a jobboldali pártok?

Persze, nyíltan nem beszélhetnek a földbirtokosok érdekeinek védelméről. Arról beszélnek, hogy meg kell őrizni általában a régi világot, minden erejüket megfeszítik, hogy bizalmatlanságot szítsanak a nemoroszokkal, különösen a zsidókkal szemben, hogy pogromokra ösztökéljék, a „zsidókra” uszítsák az egészen fejletlen, egészen felvilágosulatlan embereket. A nemesek, hivatalnokok és földesurak kiváltságait azzal igyekeznek leplezni, hogy azt mondják, hogy a nemoroszok „elnyomják” az oroszokat.

Ilyen a „jobboldaliak” pártja. Egyik tagja Puriskevics, a jobboldaliak ismert szónoka a III. dumában, igen sokat és igen sikeresen munkálkodott azon, hogy megmutassa a népnek, mit akarnak a jobboldaliak, hogyan működnek, kinek szolgálnak. Puriskevics tehetséges agitátor.

A „jobboldaliak” mellett, akiknek 46 képviselőjük van a III. dumában, ott vannak a „nacionalisták” — 91 képviselő. Egészen jelentéktelen árnyalati különbség van köztük és a jobboldaliak között: lényegében ez nem két, hanem egy párt, s megosztják egymás közt a „munkát” a nemoroszok, a „kadetok” (liberálisok), a demokraták stb. elleni uszítás terén. Az egyik durvábban, a másik finomabban cselekszi ugyanazt. Meg aztán a kormány számára is előnyös, hogy a „szélső” jobboldaliak, akik minden botrányra, pogromra, a Gercensteinek, Jolloszok, Karavajevek meggyilkolására kaphatók, kissé félrehúzódjanak, mintha ők a kormányt jobbról „kritizálnák” … Komoly jelentősége a jobboldaliak és a nacionalisták közötti különbségnek nem lehet.

Az októbristáknak 131 képviselőjük van a III. dumában, beleértve persze a „jobboldali októbristákat” is. A jelenlegi politikában nincs semmi lényeges különbség köztük és a jobboldaliak között, de az utóbbiaktól az októbristák abban különböznek, hogy ez a párt a földbirtokosokon kívül a nagytőkést, a régimódi kereskedőt, a burzsoáziát is szolgálja, amely úgy megrémült a munkások és nyomukban a parasztok önálló életre ébredésétől, hogy immár teljes egészében a régi rendszert védelmezi. Vannak Oroszországban olyan kapitalisták, mégpedig meglehetősen nagyszámban, akik egy cseppet sem bánnak jobban a munkásokkal, mint a földesurak a volt jobbágyokkal; a munkás, az alkalmazott az ő szemükben éppúgy szolganép, cseléd. Ezeket a régi viszonyokat senki sem tudja jobban védeni, mint a jobboldali pártok, a nacionalisták és az októbristák. Vannak olyan kapitalisták is, akik a zemsztvo- és városi kongresszusokon 1904-ben és 1905-ben „alkotmányt” követeltek, de a munkások ellen hajlandók teljesen kibékülni a június 3-i alkotmánnyal.

Az októbristák pártja a földbirtokosok és a kapitalisták legfőbb ellenforradalmi pártja. Ez a III. duma vezető pártja: a 131 októbrista 137 jobboldalival és nacionalistával együtt alkotja a III. duma szilárd többségét.

Az 1907. június 3-i választási törvény biztosította a többséget a földbirtokosok és a nagytőkések számára: az összes kormányzósági választási gyűléseken, amelyek képviselőket küldenek a dumába, az első városi (nagytőkés) kúria földbirtokosaié és elektoraié a többség. Sőt 28 kormányzósági gyűlésen a földbirtokosok elektorai egymaguk alkotják a többséget. A június 3-i kormány egész politikáját az októbrista párt segítségével folytatja, ez a párt felelős a III. duma valamennyi bűnéért és gaztettéért.

Szavakban, programjukban az „alkotmányt” sőt… a szabadságot is védik az októbristák! Valójában ez a párt támogatott minden rendszabályt, amely a munkások ellen (vegyük akár a biztosítási törvényjavaslatot — emlékezzünk a munkáskérdésben alakított duma-bizottság elnökére, Tiesen- hausen báróra!), a parasztok ellen, az önkény és a jogtalanságok korlátozása ellen irányult. Az októbristák pártja ugyanolyan kormánypárt, mint a nacionalisták. Ezen a tényen mit sem változtat, hogy az októbristák időnként — különösen a választások előtt! — „ellenzéki” beszédeket mondanak. Mindenütt, ahol parlament van, régóta észlelhető volt és állandóan észlelhető, hogy a polgári pártok ellenzékesdit játszanak, — olyan játék ez, amely nem árt nekik, mert egyetlen kormány sem veszi komolyan, s néha hasznosnak bizonyul a választók előtt, akiket „el kell bolondítani” ellenzékiséggel.

De az ellenzékiesdi szakemberei és virtuózai: a III. duma fő ellenzéki pártja, a kadetok, az alkotmányos „demokraták”, a „népszabadság” pártja.

Játék már e párt elnevezése maga is, mert ez a párt egyáltalán nem demokratikus párt és korántsem a nép pártja, nem a szabadság, hanem a félszabadság, ha ugyan nem a negyedszabadság pártja.

Ez a párt valójában a liberális monarchista burzsoázia pártja, amely sokkal jobban fél a nép mozgalmától, mint a reakciótól.

A demokrata hisz a népben, hisz a tömegek mozgalmában, mindenképpen segíti azt, — bár nem ritkán (ilyenek a polgári demokraták, a trudovikok) hibás elképzelései vannak arról, hogy mi e mozgalom jelentősége, a kapitalista rend keretein belül. A demokrata őszintébben törekszik arra, hogy lerázzon mindent, ami középkori.

A liberális fél a tömegek mozgalmától, fékezi azt és tudatosan védi a középkor bizonyos, mégpedig legfontosabb intézményeit azért, hogy legyen támasza a tömegekkel és különösen a munkásokkal szemben. A hatalom megosztása a Puriskevicsekkel — s egyáltalán nem a Puriskevicsek hatalma minden alapjának megsemmisítése — ez az, amire a liberálisok törekszenek. Mindent a népnek, mindent a nép által — mondja a demokrata kispolgár (s köztük a paraszt és a trudovik), s őszintén igyekszik megsemmisíteni a Puriskevicsek hatalmának minden alapját, de nem érti, mi a jelentősége annak a harcnak, amelyet a bérmunkások a tőke ellen vívnak. Ezzel szemben a liberális monarchista burzsoázia igazi célja az, hogy megossza Puriskeviccsel a munkások és a kisparasztok feletti hatalmat.

A kadetok az I. és II. dumában többségben voltak, illetve ők voltak a helyzet urai. Ezt a helyzetet értelmetlen és dicstelen játékra használták fel; jobbfelé megjátszották a lojalitást és a miniszterképességet (mi, úgymond, minden ellentétet békés úton meg tudunk oldani, a parasztot sem rontjuk meg, Puriskevicset sem bántjuk meg), balfelé pedig a demokratizmust. Ennek a játéknak eredményeképpen végül is jobbfelől beléjük rúgtak. Balfelől joggal kiérdemelték a népszabadság árulóinak nevét. A két első dumában egész idő alatt nemcsak a munkásdemokrácia, hanem a trudovikok ellen is harcoltak. Elég megemlítenünk, hogy a kadetok a helyi földbizottságok tervét, amelyet a trudovikok terjesztettek elő (I. duma), — ezt az elemi demokratikus tervet, ezt a minimális demokratikus tervet is megbuktatták, és amellett szálltak síkra, hogy a földrendező bizottságokban a földbirtokos és a hivatalnok a paraszt fölött álljon!

A III. dumában a kadetok a „felelős ellenzék”, őfelsége ellenzékének szerepét játszották. Ennek nevében ismételten megszavazták a kormány költségvetéseit („demokraták”!), megmagyarázták az októbristáknak, hogy milyen veszélytelen és ártatlan az ő „kényszer”- (a paraszt számára kényszerű) megváltásuk — emlékezzünk csak vissza az első számú Berezovszkijra, ők küldték a szószékre Karaulovot, hogy „ájtatos” beszédeket mondjon, ők tagadták meg a tömegmozgalmat, ők fordultak a „felső rétegekhez” és ők mentek neki az alsóknak (a kadetok harca a munkásképviselők ellen a munkásbiztosítás kérdésében) stb. stb.

A kadetok pártja az ellenforradalmi liberalizmus pártja. Azzal az igényükkel, hogy a „felelős ellenzék” szerepét játsszák, vagyis az elismert, törvényes ellenzékét, amelynek megengedték, hogy az októbristákkal konkuráljon, nem a június 3-i rendszerrel szembenálló, hanem a június 3-i rendszer alapján álló ellenzékét — ezzel az igényükkel a kadetok végleg eltemették magukat mint „demokratákat”. A kadet ideológusoknak, Sztruve és Izgojev úrnak és társaiknak — akiket agyoncsókolt Rozanov és a volhiniai Antonij — szemérmetlen vehista prédikálása és a III. dumában játszott „felelős ellenzék” szerepe ugyanannak az éremnek két oldala. A liberális monarchista burzsoázia, amelyet a Puriskevicsek megtűrnek, Puriskevics mellé akar ülni.

Az, hogy a kadetok most, a IV. duma választásaira blokkba tömörültek a „progresszistákkal”, újabb bizonyítéka a kadetok mélységes ellenforradalmiságának. A progresszisták a legcsekélyebb igényt sem tartják a demokratizmusra, egy árva szót sem szólnak az egész június 3-i rendszer elleni harcról, és még csak nem is ábrándoznak semmiféle „általános választójogról”. Mérsékelt liberálisok ezek, akik nem titkolják rokonságukat az októbristákkal. A kadetok szövetsége a progresszistákkal a legelvakultabb „kadet-hívőnek” is fel kell hogy nyissa a szemét a kadet párt valódi lényegét illetőleg.

A demokratikus burzsoáziát Oroszországban a narodnyikok különböző árnyalatai képviselik a legbaloldalibb eszerektől (szociálforradalmárok) kezdve, egészen az eneszekig (népi szocialisták) és a trudovikokig. Valamennyien szívesen hangoztatnak „szocialista” frázisokat, de öntudatos munkást nem szabad, hogy megtévesszenek ezek a frázisok. Valójában sem a „földhöz való jogban”, sem az „egyenlősítő földosztásban”, sem a „föld szocializálásában” nincs egyetlen cseppnyi szocializmus. Ezzel tisztában kell lennie mindenkinek, aki tudja, hogy az árutermelés, a piac, a pénz, a tőke hatalma nemcsak érintetlen marad, hanem ellenkezőleg, még jobban fejlődik, ha megszűnik a föld magántulajdona és ha a földet újra felosztják, még ha a „legigazságosabban” osztják is fel.

De a „munka elvéről” és a „narodnyik szocializmusról” szóló frázisok a demokratáknak azt a mély hitét (és őszinte törekvését) fejezik ki, hogy meg lehet semmisíteni és meg kell semmisíteni mindazt, ami középkori a földbirtoklásban és ezzel együtt a politikai rendben is. A liberálisok (kadetok) arra törekszenek, hogy a Puriskevicsekkel megosszák a politikai hatalmat és a politikai kiváltságokat, a narodnyikok viszont éppen azért demokraták, mert jelenleg arra törekszenek és arra is kell törekedniök, hogy megsemmisítsék az összes kiváltságokat a földbirtoklás terén és az összes kiváltságokat a politikában.

Az orosz parasztság óriási tömege olyan helyzetben van, hogy még csak nem is álmodhat semmilyen kompromisszumról a Puriskevicsekkel (ami a liberálisok számára teljesen lehetséges, elérhető és kézenfekvő). A kispolgárság demokratizmusának ezért Oroszországban még meglehetősen hosszú ideig meglesznek a gyökerei a tömegek körében és a sztolipini agrárreform, a Puriskevicseknek ez a parasztellenes burzsoá politikája mindeddig semmi tartósat nem hozott létre, kivéve… éhínséget harmincmillió embernek.

Az éhező kisgazdák millióinak szükségképpen más, demokratikus agrárreformra kell törekedniök, — olyanra, amely nem törhet ki a kapitalizmus kereteiből, nem fogja megsemmisíteni a bérrabszolgaságot, de el tudja törölni a középkor maradványait az orosz föld színéről.

A trudovikok roppant gyengék a III. dumában, de tömegeket képviselnek. A trudovikoknak a kadetok és a munkásdemokrácia közti ingadozása elkerülhetetlenül következik a kisgazdák osztályhelyzetéből, s emellett a kisgazdák tömörítésének, megszervezésének és felvilágosításának különös nehézségéből következik a trudovikoknak mint pártnak rendkívüli határozatlansága és alaktalansága. Éppen ezért a trudovikok — a baloldali narodnyikok badar „otzovizmusa” segítségével — egy már likvidált párt szomorú képét nyújtják.

A trudovikok és a mi majdnem-marxista likvidátoraink között az a különbség, hogy az előbbiek gyengeségük következtében, az utóbbiak pedig szántszándékkal likvidátorok. Segíteni kell a gyenge kispolgári demokratáknak, ki kell őket ragadni a liberálisok befolyása alól, tömöríteni kell a demokrácia táborát az ellenforradalmi kadetok ellen és nemcsak a jobboldaliak ellen, — ez a munkásdemokrácia feladata.

Ami ez utóbbit illeti, melynek a III. dumában frakciója volt, arról e helyütt csak keveset mondhatunk.

A munkásosztály pártjai Európában mindenütt úgy alakultak ki, hogy kiszabadították magukat az általános demokratikus ideológia befolyása alól, hogy megtanulták megkülönböztetni a bérmunkásoknak a kapitalizmus elleni harcát a feudalizmus elleni harctól — többek között éppen ez utóbbi fokozása, minden ingadozástól és félénkségtől való megszabadítása céljából Oroszországban a munkásdemokrácia teljesen elhatárolta magát a liberalizmustól is, a burzsoá demokráciától (a trudovik irányzattól) is, ami a demokrácia ügyének általában igen sokat használt.

A munkásdemokráciában a likvidátor áramlatnak (a „Nasa Zarja” és a „Zsivoje Gyelo”) ugyanaz a gyengéje, mint a trudovikoknak, dicsőíti az alaktalanságot, a „megtűrt” ellenzék szerepére törekszik, lemond a munkások hegemóniájáról, arra szorítkozik, hogy beszél a „nyílt” szervezetről (s közben szidalmazza a nem nyíltat), liberális munkáspolitikát hirdet. Ennek az áramlatnak szemmel látható a kapcsolata az ellenforradalmi idők bomlásával és dekadenciájával, nyilvánvalóvá válik a munkásdemokráciától való elszakadása.

Az öntudatos munkások, akik semmit sem likvidálnak és a liberális befolyás ellensúlyozására tömörülnek, akik osztályként szervezkednek, akik a szakszervezeti és egyéb tömörülés minden lehetséges formáját fejlesztik, fellépnek úgy is mint a bérmunka képviselői a tőkével szemben, úgy is, mint a következetes demokrácia képviselői az Oroszországban uralkodó egész régi rendszerrel szemben és minden engedménnyel szemben, amelyet annak tesznek.

A fentebb elmondottak szemléltetésére közöljük azokat a III. Állami Duma pártok szerinti összetételére vonatkozó adatokat, melyeket a duma hivatalos „Tájékoztatójának” 1912-es évfolyamából vettünk:

A III. duma összetétele pártok szerint

Földbirtokosok

Jobboldaliak	46
Nacionalisták	74
Független nacionalisták	17
Jobboldali októbristák	11
Októbristák	120
Kormánypártok összesen	268

Burzsoázia

Progresszisták	36
Kadetok	52
A lengyel kolo	11
A lengyel-litván-belorusz csoport	7
Mohamedán csoport	9
Liberálisok összesen	115

Polgári demokrácia

Trudovikok

14

Munkásdemokrácia

Szociáldemokraták	13
Demokraták összesen	27
Pártonkívüliek	27
Összesen	437

A III. Állami Dumában kétféle többség volt: 1. a jobboldaliak és az októbristák = 268 (437 képviselő közül); 2. az októbristák és a liberálisok = 120 + 115 = 235 (437 képviselő közül). Mindkét többség ellenforradalmi.

„Nyevszkaja Zvezda” 5. sz. 1912. május 10.

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
28—38. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa