Címke: ideológia

2. A fasizmus és az antifasiszta harc a Komintern V. kongresszusán

Az V. kongresszus (1924. június 17-július 8.) mind a nemzetközi helyzetet, mind pedig a kommunista mozgalom helyzetét tekintve igen bonyolult időszakban ülésezett. 1924-ben már előrehaladt a kapitalizmus ideiglenes és részleges stabilizációja, ugyanakkor a forradalmi mozgalmon belüli nézetkülönbségek kiéleződtek, sőt nyílt összecsapásra is sor került. Ez volt az első olyan kongresszus, amelyen Lenin már nem vehetett részt. Világos és konkrét helyzetértékeléseinek, a vitákban kifejtett szilárd, ugyanakkor az elveken túl a realitásokkal is számoló véleményének, megnyerő személyiségének és nem utolsósorban tekintélyének hiánya a kongresszus résztvevői számára szinte kézzelfoghatóvá tette azt a nagy veszteséget, amely halálával a nemzetközi munkásmozgalmat érte. A kongresszus dokumentumaiban kimutatható a bizonytalanság. Nemritkán ugyanazon dokumentumon belül egymással szögesen ellentétes nézetek jelentkeznek. Ez megfigyelhető a fasizmus tárgyalásakor is, meg az elfogadott határozatban is.

A fasizmus július 2-án került napirendre. A küldöttek két előadó, Bordiga és a német Hermann Remmele Freymuth álnéven megtartott beszámolóját hallgatták meg. Vitára a kongresszuson történt előzetes megállapodás szerint nem került sor.¹⁷ – Protokoll V. II. köt. 715. old.* Elmaradását részben indokolta, hogy más napirendi pontok tárgyalásakor az antifasiszta harc koncepciójáról és a konkrét tennivalókról is beható vitát folytattak. E kérdések közül a legfontosabb az egységfronttaktika és a munkás-paraszt kormány volt. Tárgyalásukra a Zinovjev által előterjesztett KIVB-beszámoló és a világgazdasági helyzettel foglalkozó Varga Jenő-referátum együttes vitájában került sor.

Zinovjev beszámolóját a kongresszuson tapasztalható, már említett általános bizonytalanság mellett elsősorban az jellemezte, hogy leegyszerűsítette a sokoldalú megközelítést és pontos elemzést igénylő elméleti és gyakorlati problémákat. Ez a törekvés talán legegyértelműbben az egységfrontról és a munkás-paraszt kormányról elmondottak során volt megfigyelhető. Beszédének ebben a részében Radekkal és Smerallal vitatkozva Zinovjev azt fejtegette, hogy az egységfronttaktika kizárólag a proletárforradalom közvetlen előkészítését szolgálhatja, a munkás-paraszt kormány pedig következésképpen nem lehet más, mint a proletárdiktatúra álneve.¹⁸ – Protokoll V. 81. old.* Hosszan és meglehetősen zavarosan, önmagát többször ismételve mentegetőzött amiatt, hogy a IV. kongresszus idején elfogadta Radek álláspontját: „Azt a hibát követtem el, hogy abban az időben nem vettem észre, hogy nem csupán egy helyes jelszó stilisztikai formálásáról van szó, hanem annak opportunista értelmezéséről. Először úgy véltem, hogy kemény megfogalmazásommal [„a munkáskormány a proletárdiktatúra álneve” – Sz. G.] talán valóban megnehezíthetem az elvtársaknak a szociáldemokrata munkások körében e jelszóval folytatott agitációját. Röviden: nem ismertem fel azonnal, miért is támadják tulajdonképpen e mondatot.”¹⁹ – Ugyanott, 79-80. old. – Zinovjev már korábban, a KIVB január 11-i ülésén is hasonló módon érvelt. Inprekorr, 1924. március 24. Különszám. 425. old.)* Zinovjev e kijelentése valóban alapul szolgálhat egy olyan feltételezéshez, mintha ő már 1922 nyara óta következetesen ezen az állásponton lett volna. Mégis, mindazon kívül, ami a II. plénumon, illetve a IV. kongresszuson elmondott beszédéből kivehető, e feltételezés ellen szól az is, hogy Zinovjev első ízben az 1923. őszi németországi helyzetet elemző beszédeiben vetette fel a IV. kongresszuson elfogadott irányvonal módosításának szükségességét. Ezt hangsúlyozta a napirend vitájában Smeral, ezt bizonygatta az igen izgatottan és nem eléggé meggondoltan felszólaló Radek, valamint a rá jellemző higgadtsággal és bölcsességgel Zetkin.

Smeral az 1923. februári csehszlovák pártkongresszus határozatait védelmezte, kiemelve, hogy azok teljes mértékben megfelelnek a IV. kongresszus határozatainak.²⁰ – Protokoll V. 161-162. old.*

Radek, akit már 1924 májusában az OK(b)P XIII. kongresszusán jobboldali elhajlóként bélyegeztek meg,²¹ – Trinadcatij szjezd RKP(b). Sztyenograficseszkij otcsot. Goszizdat. Moszkva 1963. 355-362. old.* arra emlékeztetett, hogy a IV. kongresszus határozattervezete egészében véve Zinovjev munkája volt, és leszögezte, hogy a jelenlegi irányvonal egyet jelent e határozat „likvidálásával”.²² – Protokoll V. 165-169. old.*

Zetkin nem bocsátkozott bele az elvek származásának vitájába. Kimutatta, hogy a IV. kongresszuson elfogadott irányelvek megfeleltek a kommunista pártok előtt álló feladatoknak. E politika sikerét bizonyította a KPD megerősödése, a türingiai és a szászországi munkáskormány létrejötte. Vezetésükkel olyan pillanatban mozgósíthattak forradalmi tömegeket, amikor egész Közép-Németországban előretört a fasizmus. „Hozzájárultak ahhoz, hogy november 9-én a fasisztáknak nem sikerült mást elérniük, mint a müncheni Hitler-komédiát.”²³ – Ugyanott, 320-339. old.*

Az adott időszakban a kongresszus résztvevői számára a fasizmus és az antifasiszta harc problematikájánál fontosabbnak tűnt – és valóban fontosabb is volt -, hogy megpróbálják elsimítani az egyes kommunista pártokban és magában az Internacionáléban is feszülő súlyos ellentéteket. Ez a cél határozta meg a német mellett az olasz delegáció mondanivalóját is. Tagjai nem foglalkoztak az olaszországi eseményekkel: a fasiszta terrorcselekményekkel, különösen pedig Giacomo Matteottinak, az Egyesült Szocialista Párt főtitkárának meggyilkolásával (június 10). A Matteotti-gyilkosság következtében előállt új helyzetet nem említette sem a baloldalt képviselő Bordiga és Ruggero Grieco (Rossi néven szólalt fel), sem Togliatti, a centrum szónoka, sem a kisebbség érveit felsorakoztató Tasca (Rienzi néven szólalt fel); ez utóbbi csak célzott arra, hogy a jelenlegi körülmények között megváltoztak a feladatok.²⁴

²⁴ Ugyanott, 257. old. – Meg kell jegyezni, hogy a Matteotti-gyilkossággal kapcsolatban elfogadtak egy felhívást, amely azonban nem került be a kongresszus dokumentumai közé. Spriano szerint az olasz delegáció készítette el (Id. mű, 379. old.). Nem jellemzi egyértelműen „balos” irányvonal, bár „a szociáldemokrácia ellenforradalmi vezetőiről” írnak benne. Nem hirdetik meg a proletárdiktatúráért való közvetlen harcot, hanem az antifasiszta munkás-paraszt egységet, a polgári demokratikus szabadságjogok (szervezkedési, gyülekezési és sajtószabadság) védelmét, sőt egy munkás-paraszt kormányt tűznek ki a fasizmus elleni harc közvetlen céljaként. (Inprekorr, 1924. június 28. 610-611. old.) Az olaszországi eseményeket részletesen elemzi Ormos Mária: A Matteotti-ügy. Kossuth Könyvkiadó 1973.*

Egészen más összefüggésben, a „demokratikus-pacifista éra” általános jellegének bizonyításakor végül is Zinovjev tért ki az irányzattal legszembetűnőbben ellentétes jelenségre, az olasz fasiszta rendszerre. Gondolatmenetének lényege: míg a IV. kongresszus idején tetőzött a polgári reakció, a kiélezett osztályharc elmúltával más eszközök alkalmazása kerül előtérbe. E folyamatok kibontakozását véli felfedezni 1924 tavaszán-nyarán Olaszországban is. Erre alapozva hangsúlyozza, hogy a Matteotti-válságot nem lehet egyértelműen egy újabb forradalmi fellendülés jelének tekinteni, sőt az sem valószínű, hogy a fasizmus elleni általános sztrájk megszervezéséhez létrejönnek a feltételek. Azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy ismét polgári demokratikus rendszert vezetnek be. „Nem ritkán mi kommunisták is, és nem csupán a szociáldemokraták, túl egyszerűnek fogjuk fel a helyzetet, és leegyszerűsítve elemzünk: kezdetben volt a demokrácia, azt követte a fasizmus, a fasizmust pedig feltétlenül a proletariátus diktatúrája fogja követni. Lehet, hogy így lesz, de az is lehet, hogy nem. Ha vesszük például Olaszországot, úgy lehetséges, hogy Mussolini rendszerét nem proletárdiktatúra fogja közvetlenül felváltani, hanem egy újabb »demokrácia«, amely azonban egyáltalán nem lesz azonos az 1920-as demokráciával, és hogy már ezen újabb »demokrácia« időszakában kell felkészülnünk a proletariátus diktatúrájára.”²⁵ – Protokoll V. 459. old.*

Zinovjev azonban mindebből semmiféle további következtetést nem vont le. Érződik ugyan beszédéből, hogy a munkásosztály harca szempontjából különösen kedvezőtlennek tartja a fasizmus uralmát, mégsem szólítja fel a kommunista pártokat arra, hogy segítsenek elő egy demokratikus fordulatot. Így végül is ugyanazokat a feladatokat jelöli meg a fasizmus időszakára is, amiket az egész „demokratikus, pacifista éra” esetében: a pártok bolsevizálása, szervezeti és eszmei fejlesztése.²⁶ – Talán érdemes megjegyezni, hogy Tasca a kongresszuson lényegében Zinovjevet támogatta, s Zetkinnel és Radekkal szemben kiállott amellett, hogy a munkás-paraszt kormány a proletárdiktatúra szinonimája, mint mondotta: „dinamikus szinonimája”. Sőt, beszédének végén úgy vélte, hogy hamarosan véget ér ez a „szervező periódus”, és ismét a forradalmi perspektívának „pontosan megfelelő irányvonalat” kell alkalmazni. (Ugyanott, 254., 257. old.)*

Az első és a második napirend együttes vitája után már megállapítható volt, hogy mind az egységfront-politika, mind pedig a munkás-paraszt kormány irányzata vereséget szenvedett. Vereséget szenvedett, pedig erre az időszakra még nem is bontakozhatott ki teljesen. Az 1921-1923-as években még nem épülhetett be a nemzetközi kommunista mozgalom elméletébe és gyakorlatába, nem válhatott az antifasiszta harc formálójává. Mindez igen határozottan jelentkezett a fasizmussal foglalkozó két előadásban is.

Bordiga referátuma a fasizmus elemzésénél is és az antifasiszta harc lehetőségeinek bemutatásánál is alapjában megegyezik a IV. kongresszuson elmondottakkal. Különbség csupán egy vonatkozásban mutatható ki: határozottabban lépett fel és érvelt minden olyan nézettel szemben, amely szükségesnek tartotta a szélesebb antifasiszta összefogást. A IV. kongresszuson kifejtett gondolatok közül előtérbe helyezte a fasizmusnak a polgári demokráciával megegyező vonásait. Míg azonban korábban e vonások bemutatása elsősorban azt szolgálta, hogy a fasizmussal jelentkező új jelenségben is a kontinuitást, a kapitalista rendszer folyamatosságát, az uralkodó osztályok hatalmának töretlenségét példázza, Bordiga a polgári demokráciáról most egyszerűen mint komédiáról beszélt.²⁷ – Ugyanott, 722. old.* Megtalálható nála az a kitétel is, hogy a változások egyik alapja „a burzsoázia vezető köreiben végbement változás” volt, ennek elemzése azonban már elmarad, és helyette olyan kategorikus megállapítások szerepelnek, amelyek éppen e változás lényegét kérdőjelezik meg: Bordiga kimutatja, hogy a fasizmus sem az államigazgatásban, sem pedig a törvényhozásban nem hozott változást.²⁸ – Ugyanott, 722-723. old.* A Matteotti-gyilkosság kapcsán részletesen beszél ugyan az ellenzéki mozgalomról, elemzi az egyes pártok antifasiszta beállítottságának motívumait, kiinduló koncepciója azonban itt is következetesen érvényesül: a polgári és a szocialista pártok, beleértve a maximalista szocialista ellenzéket is, nem járulhatnak hozzá a fasizmus felszámolásához.

Bordiga ugyanakkor tisztában van azzal, hogy az antifasiszta harc szempontjából a kialakult helyzet kedvezőbb a korábbinál, sőt azzal is, hogy ennek egyik tényezője a korábban passzivitásba húzódott erők, a nem fasiszta politikai csoportosulások aktivizálódása. Ebből azonban egy meglehetősen furcsa következtetést von le: az ellenzék fellépése nem hogy használna, de árt az antifasiszta harcnak, eltereli az elégedetlen tömegek figyelmét a tényleges megoldástól. Érthetőbbé válik azonban a gondolatmenete, ha figyelembe vesszük, hogy a lehetséges megoldást leegyszerűsítette a proletárdiktatúráért folytatott harcra. Érthetővé válik az is, miért határozta meg Bordiga az OKP politikai irányvonalát a következőkben: „A kommunista pártnak hangsúlyoznia kell önálló szerepét, amely az olaszországi helyzetből ered, és a következő jelszót kell kiadnia: »A meglevő antifasiszta ellenzéki csoportok likvidálása és felváltása a kommunista mozgalom direkt és nyílt akciójával.«”²⁹ – Ugyanott, 745. old.*

Bordiga a kongresszuson az OKP kisebbségét alkotó baloldali csoportot képviselte. Álláspontja a szélsőséget jelentette.

Az OKP másik két irányzata nem fejtette ki véleményét a fasizmus és az antifasiszta harc kapcsán. A szintén kisebbségi Tasca-csoport visszavonulóban volt, elsősorban arra törekedett – Tasca ezt közölte is Togliattival és Rákosival hogy elősegítse a párt egységének helyreállítását. Jelentkezett ilyen törekvés a Gramsci vezette többségi irányzatnál is. A nevesebb kommunista vezetők közül egyedül Gramsci tartózkodott Olaszországban.³⁰ – Gramsci 1923 decemberében Moszkvából Bécsbe tette át székhelyét, részben Togliatti kérésére, részben pedig, hogy közelebb kerüljön hazájához. Olaszországba az1924. áprilisi választásokat követően tért vissza, már parlamenti képviselőként. (Spriano: Id. mű, 291. old.)* Az ő írásaiban akkoriban szintén megfigyelhető az ingadozás, sőt annál valamivel több. 1924 áprilisában, tehát jóval a Kominternben bekövetkezett fordulat után publikálta „A ma és a holnap kérdései” című cikkét a L’Ordine Nuovóban (15. szám.). Ebben három pontban foglalja össze koncepcióját: 1. A pártnak nem a pusztulásra kell felkészülnie (likvidátorság), hanem a helyzetnek megfelelő tömegpolitika folytatására. 2. „Dolgozzunk a proletariátus politikai egységéért.” 3. „Határozzuk meg konkrétan, hogy mit jelent Olaszországban a munkásparaszt kormány jelszava; e jelszó nemzeti- politikai lényegét kell megadnunk, s ez csak úgy történhet meg, ha alaposan megvizsgáljuk a paraszti tömegek legégetőbb, legéletbevágóbb problémáit, elsősorban tehát azokat a sajátos problémákat, amelyeket a »Dél« általános kérdéseiben foglaltunk össze.”³¹ – A. Gramsci: Scritti politici. 564. old. — Gramsci Dél-Olaszország égető problémáira utal.* A Matteotti-gyilkosság után azonban már az alkotmányos ellenzékkel szembeni fellépést is sürgette. A fasizmusban ekkor a „fegyveres diktatúrát” látta a legjelentősebbnek, az egységfrontban pedig a munkásosztály kommunista vezetés alá vonásának a lehetőségét. A munkás-paraszt kormányról, mint az átmenet lehetséges uralmi formájáról, egy szót sem ejtett.

Gramsci álláspontja természetesen nem azonos sem a Zinovjev, sem a Bordiga által kifejtett koncepcióval: az ellenzékkel való együttműködést nem elvből utasítja el. Csupán úgy véli, hogy az ellenzék tehetetlensége és minden konkrét akciótól való elzárkózása el fogja taszítani a demokratikus fordulatot követelő tömegeket, illetve, ahogyan azt egy későbbi cikkében megfogalmazta, azt fogja eredményezni, hogy „a munkásosztály mind nagyobb része kezd meggyőződni arról, hogy az ellenzéki blokk nem más, mint félfasizmus, amely csupán meg akarja reformálni a fasizmust, szelídebb formát kíván adni a fasiszta diktatúrának… ”³² – Ugyanott, 581. old.* A kommunista párt, amely az első napokban támogatta az ellenzéket, mindezt természetesen nem vállalhatta. Más kérdés, hogy a politikai helyzet alakulását Gramsci bizonyos mértékben túlzott optimizmussal szemlélte – legalábbis ami a kormány fennmaradásának lehetőségeit illeti. Feltételezte, hogy amint a kispolgárság elfordul a fasizmustól, a Mussolini-kormány egyetlen lehetősége, hogy mint katonai diktatúra tartsa fenn ideig-óráig önmagát. Ez pedig végső soron a fasiszta mozgalom felbomlásához fog vezetni anélkül, hogy a rendszer lényege megváltozna. Mindebből pedig már adódott egy téves következtetés: „Bármilyen színezete lenne is egy parlamentáris úton létrejött kormánynak, az nem lenne más, mint Mussolini kormányának valamiféle átmázolása, vagy egy úgynevezett demokratikus kormány hatalomra jutása (ami egyébként nagyon nehezen képzelhető el). A munkásosztálynak semmi biztosítéka nem lenne arra, hogy a kapitalista állam által engedélyezett kereteken belül megóvja legelemibb jogait és érdekeit, ameddig ezeket az erőket [ti. a fasizmus erőit – Sz. G.] el nem pusztítják.” Majd hozzáteszi: „Naivság lenne ezt a feladatot a polgári államra bízni, még akkor is, ha ez történetesen liberális és demokrata lenne, mert még ebben az esetben sem habozna katonai erőhöz folyamodni, ha nem érezné magát elég erősnek ahhoz, hogy megvédje a burzsoázia előjogait, s hogy alárendelt helyzetben tartsa a proletariátust.”³³ – Ugyanott, 267. old.*

Ebből a néhány idézetből is látható, hogy Gramsci még nem ismerte fel, vagy legalábbis igen lebecsülte a különbséget egy lehetséges liberális-demokratikus fordulat és Mussolini rendszere között. Tudta, hogy a fordulat önmagában még nem jelenti feltétlenül a fasiszta rendszer megdöntését, de azt nem látta világosan, hogy a kormány megbuktatása mindenesetre ennek első fontos lépése lehet. Mindez végül is alapvetően hibás politikai irányvonalhoz vezetett, amely lényegében megegyezett a kivárás Bordiga-féle politikájával. A kommunista párt feladata ezek szerint az volt, hogy a párt, szervezeti önállóságát megőrizve, tömegbefolyásának növelésén fáradozzon, és eközben – ahogy azt Gramsci egyik beszédében megfogalmazta – nyilvánítsa ki akaratát „nem csupán a Mussolini- és Farinacci-féle fasizmus, hanem az Amendola-, Don Sturzo- és Turati-féle félfasizmus elleni harcra is.”³⁴ – Rinascita, 1962. szeptember 1.*

A németországi fasizmust és antifasizmust elemző Remmele Bordigánál is határozottabban és egyértelműbben foglalt állást a korábbi megállapításokkal szemben. Formálisan Bordigával, illetve az Antifasiszta Bizottság által közreadott írásos anyaggal vitatkozva, de lényegében a IV. kongresszuson, majd a III. plénumon elfogadott határozatokkal szemben azt állította, hogy a fasizmus ott lép fel, ahol „a társadalmi forradalom fenyeget”,³⁵ – Protokoll V. 752-754. old.* tehát nem a tőkés stabilizáció eszköze, sajátos formája, ahogy az említett dokumentumok állították. A korábbi antifasiszta stratégia és taktika bírálatát a fasizmus funkciójával kapcsolatos kritikája vezeti be és alapozza meg. Kiindulópontja az a téves helyzetértékelés, hogy az 1923-as forradalmi fellendülés „szélesebb, teherbíróbb és mélyebb volt, mint az 1918-1919-es hullám”.³⁶ – Ugyanott, 760. old.* Ebből következik, hogy a kommunista párt valamennyi akciójánál a forradalom konkrét előkészítését kéri számon. Ezt teszi az esseni és a frankfurti konferencia említésekor, valamint az 1923 márciusától szervezett antifasiszta megmozdulások bírálatánál is. Egyedül az akciók létjogosultságát ismeri fel, és nem veszi észre, illetve tagadja, hogy az áprilisi agitációs hét, a júniusi antifasiszta nap és az ezt követő antifasiszta gyűlések megvalósulását éppen a frankfurti konferencián elfogadott irányelvek alkalmazása és az általa különösen élesen támadott Schlageter-beszéd tette lehetővé. Ez az ellentmondás különösen világosan jelentkezik a Schlageter-beszéd bírálatakor. Remmele szerint egyértelműen arról van szó, hogy mind Radek és a KIVB, mind pedig a német párt brandleri vezetése lehetőséget látott a fasisztákkal való együttműködésre. A Schlageter-kampányt, tehát a kommunisták és a fasiszták együttes gyűléseit ugyanakkor igen eredményesnek nevezi.³⁷ – Ugyanott, 766-767. old.* Remmele a kommunista párt stratégiájának helyességét, politikájának eredményeit kizárólag a tömegek forradalmasodásán mérte le, egyenesen azt állítva, hogy a pártnak nem csupán semlegesítenie sikerült a kispolgárságot és általában a fasizmus bázisaként számba jöhető „néprétegeket”, hanem „tömöríteni és szervezetileg is a forradalmi mozgalomhoz tudtuk kapcsolni őket.”³⁸ – Ugyanott, 761. old.*

A lezajlott folyamatoknak ez a téves interpretálása egy korábbi hibás nézet felelevenítésével párosult: a fasizmus – Remmele szerint – kiéleződő belső ellentmondásai következtében fog összeomlani. E ponton azonban álláspontja különbözött az olasz kommunistákétól. Hangsúlyozta, hogy a munkásosztálynak és a kommunista pártnak már ebben az időszakban is aktív erőként kell fellépnie, nem korlátozhatja tevékenységét az erőgyűjtésre, eszmei-politikai színvonalának emelésére. Természetesen ez az álláspont is az akciók sürgetésére vezethető vissza, ezeket az akciókat pedig Remmelénél végső soron a proletárdiktatúráért vívott harc feladatai határozták meg. Következésképpen a kommunista párt nem köthet semmiféle szövetséget, hiszen a többi pártnak és szervezetnek nem lehet célja e harc támogatása. Az egyetlen lehetőség a szervezetlen tömegek megnyerése és a szervezett szociáldemokrata munkások elhódítása pártjuktól. Ennek módszere az „egységfront alulról” taktika, amely a szociáldemokrácia és a polgári demokrácia elleni lehető legélesebb küzdelemmel párosul. Remmele itt csatlakozik a Zinovjev által a kongresszuson megfogalmazott koncepcióhoz, melyet egyebek között a kapitalizmus ideiglenes és részleges stabilizációjának lebecsülése, a forradalmi lehetőségek túlértékelése jellemzett. Ezen a ponton válik egyértelművé, hogy az antifasiszta harc fogalma elveszti korábbi viszonylagos önállóságát, beleolvad az egész, tőkés társadalmi rend megdöntését célul tűző forradalmi fegyveres harcba. Ahogy Remmele megfogalmazta: „A fasizmus elleni harc nem korlátozódhat csupán a fehérdiktatúra elleni küzdelemre, hanem egyben irányulnia kell a kispolgári demokrácia ellen, a szociáldemokraták által prédikált »marxizmus« ellen is, amely a proletariátus kizsákmányolása érdekében a forradalmi marxizmust pacifista »marxizmussá« változtatta; harcot jelent a szociáldemokrácia ellen a forradalmi marxizmusért. A szociáldemokrácia ellen folytatott harc során vissza fogunk hódítani minden olyan embert és csoportot a fasizmustól a proletár osztályharc számára, akik és amelyek a fasizmus tömegmozgalmának bázisát adják.”³⁹ – Ugyanott, 767-768. old.*

A kongresszusnak a fasizmusról elfogadott határozata tükrözi az irányvonal változását, a megfogalmazások azonban árnyaltabbak, mint a beszámolókban. A határozat szövegének eredetét nem sikerült pontosan tisztázni. Míg a korábbi dokumentumokat minden esetben a kongresszus (illetve a plénum) idején működő szakbizottság dolgozta ki, az V. kongresszuson erre nem volt lehetőség, mivel a fasizmussal nem foglalkozott külön bizottság. Nagy a valószínűsége, hogy a szöveg lényegében megegyezik az antifasiszta Bizottság által kidolgozott tervezettel, amelyre Münzenberg utal egyik levelében.⁴⁰ – CPA IML 538. f. 2. op. 29. ő. e. 115. old.*

A fasizmus fogalmának meghatározásánál figyelemre méltó a polgári demokráciától való megkülönböztetése és a tőkés társadalmi rendszerbe való beillesztése. A korábbiaknál határozottabban fogalmazzák meg a fasizmus osztályjellegét: kifejezetten a „nagyburzsoázia fegyverének” tekintik. Némileg zavaró ugyan az a kitétel, hogy „szociális összetételét illetően a fasizmust kispolgári mozgalomnak kell tekintenünk”, a szövegösszefüggésből azonban világosan kiderül, hogy csak pontatlan megfogalmazásról volt szó: nem általában a fasizmust tekintették kispolgári mozgalomnak, hanem a fasiszta mozgalmat.

Míg a fasizmus meghatározásánál nem található visszalépés a korábbi megállapításokhoz képest, az antifasiszta harc lehetőségeinek számbavételénél már igen szembetűnő a kedvezőtlen változás. Itt ugyanis a kiindulópont – az általános koncepciónak megfelelően – valamennyi nem forradalmi politikai párt fasizálódásának feltételezése, amelyből már egyértelműen következik a lehetséges szövetségesek körének leszűkülése: „A fasizmus és a szociáldemokrácia a nagytőke diktatúráját szolgáló egy és ugyanazon fegyver két vége. Ezért a szociáldemokrácia sohasem lehet a proletariátus megbízható szövetségese a fasizmus elleni harcában.”⁴¹ – KIVD 196. old.* És bár ez a megfogalmazás közel sem értelmezi olyan szűken az egységfrontot, mint akár a Zinovjevnél, akár a Remmelénél megtalálható koncepció (az utóbbiak lényegében csak az egyes szociáldemokrata párttagok, illetve az alsó szintű pártszervezetek együttműködését ismerik el), és nem ítéli megvalósíthatatlannak a kommunisták és a szociáldemokraták antifasiszta együttműködését, az antifasiszta harc konkrét feladatait felsoroló részben már egyetlen utalás sem történik a korábbi antifasiszta szövetségre. Hiányoznak a munkáspártokhoz és a szakszervezetekhez intézendő egységjavaslatokra, a parlamenti munkára, valamint a nemzetközi Antifasiszta Bizottság tevékenységére vonatkozó pontok.⁴² – Ugyanott, 168-169. és 196-197. old.*

A fasizmusról szóló határozat mellett elfogadtak egy másik dokumentumot is, az Olasz Kommunista Párt akcióprogramját, amely, éppen mivel egy konkrét történelmi helyzetet elemez, nem szűkíti le ennyire a lehetőségeket.

A dokumentum a Matteotti-gyilkosságot követő heteket a fasizmus súlyos válságaként jellemzi, amely magában rejti a diktatúra alkotmányos felszámolásának lehetőségét is. Mégis – az OKP elképzeléseivel szemben – határozottan amellett foglal állást, hogy a kommunista pártnak aktív szerepet kell betöltenie a fasizmus elleni mozgalomban, nem elégedhet meg csupán saját erőinek felvonultatásával, sőt azzal sem, hogy fő célkitűzése az antifasiszta harcban saját tömegbázisának kiszélesítése legyen. Ellentétben a más határozatokban megfogalmazott „egységfront alulról” taktikával, a dokumentum szerzői javasolják, hogy ezután is intézzenek felhívásokat a munkáspártok vezetőihez, sőt bizonyos mértékig működjenek együtt az alkotmányos ellenzékkel is. Csupán azt hangsúlyozzák, hogy a pártnak minden körülmények között meg kell őriznie önállóságát, ami az egységfront-politika mindenkori alapkövetelménye. Ahogy a határozatban megfogalmazták: „A jelenlegi válságban a kommunista pártnak ki kell használnia minden lépést, amit az alkotmányos ellenzék a fasizmus meggyengítésére és leküzdésére tesz, azonban sohasem szabad önmagát az antifasiszta ellenzéki blokk szélsőbaloldalának tekintenie, hanem önálló magnak, amely körül az osztályharcos ellenzék tömörülhet.”⁴³ – Thesen und Resolutionen des V. Weltkongresses der Kommunistischen Internationale. (Hoym) Hamburg 1924. 173. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Fasizmus és antifasiszta harca
kapitalizmus ideiglenes és részleges
stabilizációjának időszakában

A kapitalizmus ideiglenes és részleges stabilizációja az első világháborút követő gazdasági és politikai válság talaján bontakozott ki. A nemzetközi kommunista mozgalom már 1921-ben felfigyelt e folyamat első jeleire, és – mint ahogy korábban láttuk – egyrészt a kommunista pártok egységfront-politikájának kimunkálásával, másrészt a mozgalom szervezeti és ideológiai egységének erősítésével kísérletet tett a forradalmi időszakban kiharcolt politikai jogok és szociális vívmányok védelmére, egyes esetekben továbbfejlesztésére. E folyamat részeként vizsgálták a különféle reakciós rendszerek, pl. az olasz fasizmus, a bolgár diktatúra létrejöttének okait és következményeit, a magyarországi rendszer politikáját, valamint a németországi ellenforradalmi csoportok megerősödését. Az utóbbi országokban lezajlott folyamatok elemzése alapján, különösen 1924 elejéig, azt a következtetést vonták le, hogy a tőkés rendszer stabilizációja Európa több országában szélsőségesen reakciós diktatúrák hatalomra jutása révén fog végbemenni, amelyek a munkásmozgalom szempontjából az osztályharc különösen kedvezőtlen feltételeinek kialakulását eredményezhetik. Ez volt az oka annak, hogy ebben az időszakban a stabilizációs kísérletek és általában a támadó tőke elleni fellépés mellett a fasizmus elleni harc foglalt el jelentős helyet. A stabilizáció azonban végül is a legtöbb esetben nem szélsőséges formában, hanem a polgári demokratikus irányzatok felülkerekedésével ment végbe, olyan gazdasági és politikai folyamatok eredőjeként, amelyek végső soron a kapitalizmus háború előtti rendszerének helyreállítására irányultak.

A nyugat-európai tőkésországokban, Olaszország kivételével, a reakció nem a fasiszta diktatúra segítségével, hanem a polgári demokrácia hagyományos eszközeivel lett úrrá a háború utáni forradalmi helyzeten. A fasiszta szervezetek fokozatosan vesztettek népszerűségükből. Kormányintézkedések hatására vagy anélkül, politikailag jelentéktelen csoportocskákká váltak. Németországban a Hitler-puccsot követően betiltották az NSDAP-t és a Deutschvölkische Freiheitspartei-t; Franciaországban a radikálisok „baloldali kartelljének” 1924. májusi győzelmét követően az Action Francaise a teljes jelentéktelenségbe süllyed; a Primo de Rivera 1923. szeptember 13-i államcsínyét követően létrejött prefasiszta diktatúra nem kímélte a különböző fasiszta szervezeteket sem; nem járt sikerrel Magyarországon sem – amit a Kominternben szintén figyelemmel kísértek – a totális fasiszta diktatúra feltételeinek megteremtése.¹ – GDA 3. köt. 434. old.; A magyar forradalmi munkásmozgalom története 1-2. köt. Kossuth Könyvkiadó 1970. 293-294. old.* Mély válságjeleit mutatta az olasz fasiszta diktatúra is.

Az új helyzet által megkövetelt stratégiai és taktikai irányvonal kidolgozása 1923 végén, 1924 elején már megkezdődött. Az elemzések egyik eredménye volt, hogy az európai tőkésországok politikai rendszereinek stabilizálódása következtében az osztályharc kevésbé élezett formái kerülnek előtérbe. Megállapították, hogy a kialakult ún. demokratikus pacifista éra objektíve nem kedvez a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harcnak, de alkalmas a forradalom szubjektív előfeltételeinek, ezen belül is elsősorban a kommunista pártok szervezeti és eszmei színvonalának erősítésére. Ezt a törekvést, amelyet a korabeli irodalomban „bolsevizálásnak” neveznek, nem csupán a korszak megváltozott jellege indokolta, hanem az előző időszak forradalmi harcainak tanulságai is. Csakhogy különösen az utóbbi tapasztalatokból több olyan következtetést is levontak, amelyek a későbbiekben helytelennek bizonyultak, nehezítették a kommunista pártok tömegbefolyásának fejlődését, sőt több esetben a taglétszám csökkenését idézték elő. Az egységfront, a munkás-paraszt kormány helytelen értelmezése, a Lenin által használt „szociálsovinizmus” kifejezés „szociálfasizmussá” torzulása, ami a szociáldemokrácia és a fasizmus szerepének azonosítását, az egységfront lehetőségének tagadását jelentette, az ugyanezzel a végkövetkeztetéssel járó „osztály osztály ellen” jelszó, a munkásosztály és a burzsoázia közvetlen összeütközését napirendre tűző forradalmi fellendülés és a szociáldemokráciával való teljes szakítás meghirdetése azt mutatta, hogy „a nemzetközi munkás- és kommunista mozgalom egyes problémái abban az időszakban nem nyertek következetes marxi-lenini megoldást”.² – A Kommunista Internacionálé története. 269. old. – A taglétszámcsökkenés nem csupán a kommunista, hanem a szociáldemokrata pártokban is megfigyelhető volt. (Bethlen Oszkár: Párizs, Madrid, Bécs. A Komintern egységpolitikája 1933—1937. Kossuth Könyvkiadó 1968. 13-16. old.)*

Mindez természetesen hatott a fasizmus és az antifasiszta harc lehetőségeinek elemzésére is. A tőkés állam különböző kormányformáinak leegyszerűsítő megítélése, az egyes politikai irányzatok sematizálása, különbségeik figyelmen kívül hagyása megnehezítette a fasizmusnak mint sajátos jelenségnek az elemzését, gátolta az antifasiszta harcba bevonható nem forradalmi erőkkel való együttműködést. Megállapítható ugyanakkor, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom e korszakban is az egyetlen cselekvő antifasiszta erő volt, amely energikusan küzdött a fasiszta rendszerek felszámolásáért, másutt pedig a kibontakozó, hatalomra törő fasizmus visszaszorításáért.

1. A Komintern Antifasiszta Bizottsága

Az antifasiszta harc jelentőségének csökkenése és a nemzetközi kommunista mozgalomban jelentkező hibás szemlélet egyik következménye az lett, hogy megritkultak, szűkebb térre szorultak a Komintern szervezeti intézkedései a fasizmussal szemben. E leszűkülést Münzenberg már 1923. végi moszkvai útja alkalmával tapasztalhatta. Amint az 1924. januármárciusi levelezéséből kiderül, a reméltnél kevesebb támogatást kapott, így a bizottság egyre komolyabb szervezeti és pénzügyi gondokkal küzdött. Tevékenységét januártól ismét az anyaggyűjtő munkára és a Chronik des Faschismus kiadására korlátozta. A lap példányszámát a decemberi 3000-ről sikerült felfuttatni: 1924 februárjától már 15 000 példányban jelent meg. Nem sikerült azonban megvalósítani a francia és az angol kiadás tervét, holott éppen a franciának – ezt az olaszok is külön kérték – valóban lett volna jelentősége. Az általános visszalépést jelzi, hogy a továbbiakban fel sem merül a szélesebb nemzetközi szervezet létrehozásának terve; annál gyakrabban esik szó a bizottság esetleges feloszlatásáról. A levélváltásból az is kiderül, hogy ebben az időszakban, azaz 1924 januárjától egészen a Komintern V. kongresszusáig, a bizottság mint a Komintern szerve működött, és a korábbiaktól eltérően már nem törekedtek tisztán kommunista jellegének megszüntetésére. Mindezt tükrözi az a levelezés, amelyet Münzenberg folytatott Zinovjevvel, Kuusinennel, Pjatnyickijjal, Kolarovval. Kéri őket, kövessenek el minden tőlük telhetőt „a Komintern egyetlen valóban működő bizottságának” fenntartása érdekében.³ – CPA IML 538. f. 20. p. 29. ő. e. 14-70. old.* Bizonyos jelek ugyanakkor arra mutatnak, hogy a Kominternben továbbra is fontosnak tartották az antifasiszta agitáció szélesebb kereteinek fenntartását. Közvetve ezt tanúsítja Münzenberg 1924. március 20-án Kuusinennek írt levele, amelyben a Chronik jelentőségét méltatva kiemeli, hogy a lapnak nagy olvasótábora van „nem kommunista körökben, pl. a baloldali szociáldemokrata és szakszervezeti csoportokban.”⁴ – Ugyanott, 67. old.*

Az Antifasiszta Bizottság tevékenységével szembeni fenntartások, amelyek jórészt a KPD ultrabaloldalától eredtek,⁵ – Münzenberg április 24-én azt írta a Komintern Titkárságának, hogy megkísérelte a kapcsolatok helyreállítását a párt vezetőségével, azonban ez nem járt teljes sikerrel, mivel „egyes elvtársak lebecsülik a völkisch-fasiszta mozgalom jelentőségét”. (Ugyanott, 88. old.)* a Komintern V. kongresszusának előkészületei során háttérbe szorultak. Sőt, a bizottság azt a feladatot kapta, hogy a kongresszus számára dolgozzon ki egy összefoglaló tájékoztatót a fasiszta szervezetekről. 1923 márciusától a Chronik kiadása mellett e tájékoztató összeállítása volt a bizottság fő munkája, s ennek fejében ismét biztosították számára a rendszeres tevékenység feltételeit.

Egy hónappal később Münzenberg már jelenthette az első eredményeket a Komintern Titkárságának. Jelentéséből egyben az is kiderült, hogy időközben újabb, még jelentősebb feladattal bízták meg a bizottságot: a fasizmussal és az antifasiszta harccal foglalkozó napirend irányelveinek kidolgozásával.⁶ – Ugyanott.* A Chronikban egyre több elemző cikk jelent meg ezekben a hónapokban, majd május második felében elkészült az V. kongresszus számára összeállított anyag is.⁷ – Ugyanott, 115. old. Münzenberg levele Pjatnyickijnak május 15-én.*

A „Jelentés a fasiszta mozgalomról” című kötetet Münzenberg és Sas Gyula állította össze, s benne mintegy keresztmetszetet adnak az Antifasiszta Bizottság tevékenységéről.⁸ – Bericht über die faschistische Bewegung. Frühjahr 1924. Unterbreitet dem Fünften Kongress der Kommunistischen Internationale im Auftrage der Komintern Komission gegen den Faschismus von M. Willi und G. Aquila. Neues Deutsches Verlag. Berlin.* A jelentés első oldalai igen gazdag dokumentációt tartalmaznak a német fasiszta mozgalomról. Felsorolják a Deutschvölkische Freiheitspartei, a Deutschsoziale Partei és az NSDAP párt- és fegyveres szervezeteit, a Stahlhelm, a Jungdeutscher Orden és a

Vereinigte Vaterländische Verbände osztagainak helyi központjait, a fasiszta sajtóorgánumokat, s tartományi bontásban részletezik a völkisch szervezetek választási eredményeit. E dokumentációt öt térkép teszi szemléletesebbé.⁹ – Ugyanott, 3-13. old.* A mai szemmel is igen érdekes összeállításhoz előszó járul, amelyben a szerzők a fasizmus kialakulásának felvázolására, illetve lényegének meghatározására vállalkoznak. A fasizmus keletkezését két, egymást történetileg követő jelenséghez kapcsolják: a háború idején felerősödő nacionalista, soviniszta hullámhoz, valamint a háború utáni válsághoz. E két tényező hatását azonban közvetettnek tekintik, hangsúlyozzák, hogy ezek csupán előfeltételei a fasizálódásnak. Igazi alapja az a sajátos helyzet, amely az osztályharcban elsősorban Olaszországban, Németországban és Ausztriában kialakult. Elemzéseik során azonban, a korábbiaktól eltérően, arra a következtetésre jutnak, hogy valamennyi tényező közül a legdöntőbb a kispolgárság politikai fellépése, amelyet mintegy harmadik erő megjelenésének tekintenek. „A fasizmus, keletkezését tekintve, nem más, mint a középrétegek kísérlete arra, hogy a politikát saját kezükbe vegyék. A kispolgárság eredetileg politikai mozgalmáról van szó, amelyet később a nagyipar és a monarchista, fehér ellenforradalmi erők könnyen felhasználtak. A középrétegek mozgalmáról, amelyet később az ipar gazdaságilag legfejlettebb része a kapitalizmus reneszánsza érdekében használ fel.”¹⁰ – Ugyanott, 14-15. old.*

E meghatározás kétségtelenül visszalépést jelent az 1923 nyarán, a kibővített KIVB III. plénumán elhangzott megfogalmazáshoz képest. A fasizmus kettős jellegének ez a leegyszerűsítése, ti. hogy egyrészt tömegmozgalom, másrészt a nagytőke diktatúrájának megjelenési formája, később a kispolgári fasizmus igen elterjedt elméletéhez szolgáltatott kiindulópontot. A korábbi elemzések ugyanis egyértelműen kimutatták, hogy a politikailag aktivizálódott kispolgárság kisebb-nagyobb reakciós szervezetei már hatalomra jutásuk előtt is csak abban az esetben válhattak szervezett erővé, tömegmozgalommá, ha vezetőik tudatosan vállalkoztak a burzsoá ellenforradalom élharcosainak szerepére. „Az ipar legfejlettebb részének” a döntése – ahogy a német fasizmussal foglalkozó részben írják a szerzők¹¹ – Ugyanott, 30-31. old.* – pedig nem csupán a fasizmus hatalomra jutásakor játszott szerepet, hanem előfeltétele volt a mozgalom létrejöttének és meghatározta annak arculatát is. A fasiszta mozgalom kispolgári jellegének túlhangsúlyozása vezetett oda, hogy túlértékelték az olasz rendszer belső válságát, illetve tévesen ítélték meg a fasiszta kormány lehetőségeit a válság megoldására. Feltételezték, hogy az olasz fasizmus csak egy partikuláris érdekeket képviselő kispolgári tömegmozgalomra támaszkodva maradhat fenn, s mivel Mussolini letért ezen érdekek képviseletéről, úgy vélték, hogy fokozatosan el fogja veszíteni hatalmát. Ebből következett azután az a feltevés, amiről Aquila is ír az olasz fasizmusról szóló részben,¹² – Ugyanott, 86. old.* hogy a tömegbázis biztosításának egyetlen lehetősége, ha a fasizmus szövetségre lép a reformista szociáldemokrácia jobboldali vezetőivel. Ez a konklúzió sok tekintetben tükrözte a szociáldemokráciáról ebben az időben kialakított téves megítélést. Nem kevésbé volt hibás a kommunista pártnak ajánlott antifasiszta taktika sem, amelynek lényege így a szociáldemokrácia elleni harc volt. Mindamellett továbbra is szerepel a középrétegek megnyerésének feladata.

Az előszóból szinte teljesen hiányzik a taktikai és a stratégiai célok megfogalmazása. A szerzők ezt megkerülik, nem foglalnak állást sem az egységfront, a munkás-paraszt kormány, sem pedig a proletárdiktatúráért folytatandó harc lehetőségeivel kapcsolatban.

Míg a brosúrában az antifasiszta harcról és a fasizmus jelenségéről általában leírtaknak hibás a koncepciója, maradandó értéket jelentenek a fasiszta mozgalmak elemzését tartalmazó fejezetek. Részletesen, periódusokra bontva mutatják be a német és az olasz fasizmus útját, kitérnek a parasztság és a fasizmus viszonyára, áttekintést adnak az angol, francia, spanyol, magyar és amerikai fasiszta és más ellenforradalmi szervezetekről, majd röviden vázolják a fasizmus lehetőségeit Lengyelországban, Litvániában, Finnországban, Romániában és Japánban.

E tematikus rész jellemzője, hogy a fasizmusban a tőkés társadalom stabilizálásának egyik lehetőségét jelölik meg. Egyértelműen leszögezik ugyanakkor, hogy ez csupán az egyik lehetőség, alkalmazása számos bel és külpolitikai tényező függvénye. A német fasizmus fejlődését például három szakaszra osztják. Az első a Kapp-puccsig terjedő időszak, amelyben a belpolitikai válság katonai diktatúra bevezetésével való megoldása állott előtérben. Az erre törekvő erőket támogatta a polgári demokrácia talaján álló szociáldemokrata irányzat. Bekapcsolódtak az eseményekbe a különféle ellenforradalmi, köztük a már megalakult fasiszta szervezetek is. Ez utóbbiaknak azonban ebben az időszakban még nem volt jelentősebb szerepük: viszonylag erős szervezetekkel elsősorban Bajorországban rendelkeztek. A második szakaszt, amely a Hitler-puccsal ér véget, a szerzők a fasiszta szervezetek előtérbe kerülésével, majd vereségével jellemzik. A fasizmus előretörését két esemény segítette: az egyik Mussolini mozgalmának megerősödése, majd az olaszországi fasiszta fordulat, a másik a Ruhr-vidék megszállása volt. Ez utóbbi különösen nagy szerepet játszott. „A Ruhr-válság előfeltétele volt a német ellenforradalomnak” katonailag, pszichológiailag és gazdaságilag egyaránt. Katonailag a fekete (illegális) Reichswehr és a titkos szervezetek létrehozásával és további kiépítésével stb.; pszichológiailag a legalantasabb nacionalista érzések felkorbácsolásával; gazdaságilag azáltal, hogy lehetővé tette az ellenforradalom állami finanszírozását.¹³ – Ugyanott, 29. old.* Ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy bár a fasizmusnak meghatározott szerepe volt az ellenforradalom táborán belül, ez korántsem jelentette, hogy szervezetei az ellenforradalom legfontosabb osztagai lettek volna. Még az 1923-as gazdasági és politikai válság idején aktivizálódott középrétegek megnyerésében is versengeniük kellett a völkisch és konzervatív szervezetekkel, a hatóságok pedig az ő rohamosztagaik igénybevétele nélkül is le tudták verni a baloldali szászországi és türingiai kormányt. Sőt, abban a pillanatban, amikor a nagytőkének a francia tőkével való kiegyezés, a Ruhr-megszállás elleni akciók beszüntetése lett az érdeke, a kormányon levők habozás nélkül leszámoltak az ellenforradalom e szélsőséges irányzatával. A harmadik periódust tárgyaló részben, amely „A Hitler-puccsot követő bomlás” címet viseli, a szerzők rámutatnak arra, hogy a fasizmus háttérbe szorulását nem csupán a Hitler-puccs szétverése, a párt betiltása okozta, sőt nem is elsősorban ez. Fontosabb szerepet játszott ebben, hogy a fasizmus elvégezte az adott történelmi helyzetben reá háruló feladatot, kivette részét a válság jobboldali megoldásából, s ezután, ha nem is került teljesen légüres térbe, a kialakult stabilizáció kedvezőtlen körülményeket teremtett számára.¹⁴ – Ugyanott, 29-33. old.*

Münzenberg és Sas brosúrája amellett, hogy jól érzékeltette a nemzetközi kommunista mozgalomban az antifasiszta harccal kapcsolatos nézetek alakulását, összefoglalta az Antifasiszta Bizottság által készített elemzéseket, a gazdag dokumentációt, nagyban hozzájárult a Komintern. V. kongresszusára érkezett küldöttek tájékoztatásához.

A brosúrában, akárcsak a kongresszuson, nem utalnak az Antifasiszta Bizottság további terveire. Ekkor ugyanis már a bizottság megszüntetését fontolgatták a Kominternben. Fenntartása ellen két érv is szólt: az egyik, a fontosabb az volt, hogy a különféle irányzatokat egyesítő nemzetközi szervezet létrehozása lekerült a napirendről; a másik, hogy a bizottság tényleges feladatát, az anyaggyűjtést és az agitációt az egyes kommunista pártok feladatává tették. Egy ideig foglalkoztak még azzal a gondolattal, hogy a bizottságot mint a Komintern agitációs és propagandaosztályának részét fenntartják. A Komintern Titkársága 1924. július 17-i ülésén ezért a Kun Béla vezette agitációs és propagandaosztály alá rendelte.¹⁵ – CPA IML 495. f. 30. op. 62. ő. e. 2., 6-8. old.* Münzenberg több javaslatot küldött Kunnak, amelyben a bizottság munkájának fontossága mellett érvelt, de a tényleges munka nem folytatódott.¹⁶ – Ugyanott, 538. f. 2. op. 23. ő. e. 133. old.* A Chronik des Faschismus június 7-én megjelent 14. számát nem követte több, holott 1924 januárjától ennek összeállítása jelentette a bizottság és az Antifasiszta Világliga egyetlen rendszeres tevékenységét. Végül is a KIVB szeptember 13-i ülésén a feloszlatás mellett döntöttek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

2. Az Antifasiszta Bizottság és az Antifasiszta Világliga

A Liga megalakítására tett első lépések már jól mutatták azt, amit az Antifasiszta Bizottság létrehozása még nem jelzett egyértelműen: az antifasiszta harc szervezésének korábbi, a Komintern III. plénumán határozatban rögzített koncepciója leszűkült. Míg ugyanis a határozatban egyértelműen leszögezték, hogy „A legkülönbözőbb irányzatú munkáspártok, munkásszervezetek stb. minden országban hozzanak létre külön szervezetet a fasizmus elleni harc irányítására”, addig a Liga programja csupán azt tartalmazta, amit a határozat második részében a Nemzetközi Antifasiszta Bizottságra vonatkozóan megfogalmaztak.⁵⁹ – KIVD 168-169. old.* Az is valószínű, hogy Münzenberg a kialakult helyzetre való tekintettel tudatosan törekedett a pártoktól teljesen független szervezet létrehozására, hiszen az adott körülmények között aligha volt kilátás maguknak a pártoknak az együttműködésére. A Kominternben viszont nem támogatták teljes mértékben e törekvését. Az Antifasiszta Ligánál nem emeltek kifogást, az átszervezett Antifasiszta Bizottság munkájáról felterjesztett terveket azonban, mivel többnyire szoros kapcsolatban voltak a németországi politikával, minden esetben egyeztették a KPD vezetőségével, illetve Münzenberget szólították fel, hogy a teendőket és elképzeléseit először a német párttal beszélje meg. Megállapodásra végül is november első hetében került sor. A KPD nem csupán az Antifasiszta Bizottság működéséhez járult hozzá, hanem elfogadta a ligával kapcsolatos elképzeléseket is, mégpedig abban a formában, ahogyan azt Münzenberg eredetileg már vázolta. Szorosabb együttműködésre ugyan nem került sor, de a német párt jelentős segítséget nyújtott a bizottság propagandaanyagainak terjesztéséhez. Vállalta, hogy a Chronikból 5000 példányt átvesz, illetve más hasonló kiadványok terjesztésében közreműködik.

Az Antifasiszta Bizottság munkája november közepére rendszeressé vált, apparátusa is kiegészült. Mint Münzenberg írta, ekkor már három munkatárssal és két technikai segéderővel dolgozott.⁶⁰ – CPA IML 543. f. l. d. 104. old.* A munka három területen folyt: gyűjtötték és feldolgozták a fasiszta szervezetekre vonatkozó írásokat, agitációs anyagokat állítottak össze és publikáltak. A bizottság rendszeres kapcsolatot létesített Németországon kívül Ausztriával, Franciaországgal, Olaszországgal, az Egyesült Államokkal, a skandináv államokkal, információkat szerzett Csehszlovákiából és a Balkánról. A kommunista szervezetek mellett különös figyelmet fordítottak „a baloldali szocialista, radiális polgári és értelmiségi csoportok” szervezésére, tájékoztató anyagokkal való ellátásra, cikkeket igyekeztek elhelyezni orgánumaikban.

Rendszeressé vált a bizottság publikációs tevékenysége, emelkedett a kiadványok példányszáma és nőtt a terjedelmük. Ebben az időszakban a Chronik átlagosan már 10 000 példányban jelent meg, terjedelme pedig több mint duplájára nőtt. (Általában 12-14 oldalas volt, de néhány száma elérte a 16 oldalt is.) Bár a heti megjelenést, ahogyan eredetileg tervezték, nem tudták biztosítani, a lap legalább tíznaponként rendszeresen megjelent, a korábbinál szebb kivitelben. A dokumentáció áttekinthetőségét a témacsoportok jobb kiemelésén kívül gazdagabb illusztrálással segítették elő. A közölt anyagok jól mutatják az Antifasiszta Bizottság kapcsolatainak bővülését. A jobboldali és a fasiszta szervezetek németországi tevékenysége mellett már figyelemmel kísérik a bolgár, olasz, francia, angol, amerikai, magyar, osztrák, finn, spanyol, svájci, román mozgalmakat is.⁶¹ – Chronik. 1923. 5-10. old.* A dokumentáció mellett egyre nagyobb terjedelemben közölnek elemző cikkeket. E tanulmány jellegű írások eltérnek a kommunista sajtóban általában megjelenőktől: céljuk elsősorban a történtek bemutatása, és szinte egyáltalán nem foglalkoznak a forradalmi mozgalommal. Ez az egyoldalúság az Antifasiszta Bizottság feladatából következik, amelynek lényege, hogy elemző áttekintést, részletes tájékoztatást adjon a jobboldali és a fasiszta szervezetek tevékenységéről.

Hasonló jellegűek voltak az Antifasiszta Világliga füzetei is, amelyekből összesen hat jelent meg. A kis formátumú, 12-50 oldalas kiadványok közül kettő a német fasizmussal (a Hitler-puccsal, majd az azt követő hanyatlással), egy a fasizmusnak a nemzetközi politikában játszott szerepével, egy a bulgáriai terrorral foglalkozott. Az elsőként megjelenő két füzet egyikét, az Antifasiszta Világliga programját tartalmazó kiadványt már ismertettük. Közülük a másik az értelmiség és a fasizmus kapcsolatát elemzi. Mindkét munka tartalmaz olyan részeket, amelyek túllépnek az ismeretterjesztő jellegen, és foglalkoznak az antifasiszta harc konkrét lehetőségeivel.⁶²

⁶² 2. füzet: Dr. Karl Müller: Wir Intellektuellen und der Faschismus. (16. old.); 3. füzet: Kahrs Verrat, Ludendorffs Fall, Hitlers Sturz, der nationalsozialistische Weg zu Deutschlands Untergang. (16 old.); 4. füzet; Weltpolitik und Faschismus. (12. old.); 5. füzet: Matthias Egelhuber: Glück und Ende der deutschen Nationalsozialismus. (50. old.); 6. füzet: Massenmorde, Weisser Schrecken im faschistischen Bulgarien. (20. old.); 1923. Amstermdam. AWL. Van De Bruin.*

Sem a Chronikban, sem pedig a Liga füzeteiben nem érzékelhető az egységfront-politika leszűkülése. A szociáldemokrácia és a polgári pártok bírálata mérsékelt, célja az antifasiszta összefogás elősegítése. Ebből a szempontból kérdőjelezik meg a Chronik hasábjain az olasz jobboldali szocialisták Nenni-Vella csoportjának politikáját, akik megrettenve a fasiszta terrortól, a kivárás politikáját folytatják; így bírálják a német szociáldemokráciát.⁶³ – Chronik, 1923. 11. szám. december 11. 9. old.; 9. szám. november 16. 1. old.* Münzenbergék tovább hirdetik a munkás-egységfrontnál szélesebb antifasiszta összefogás szükségességét is – elsősorban a Liga létrehozását sürgető dokumentumokban. Így a bulgáriai terrort leleplező brosúra végén a következő felhívás található: „Munkások, parasztok, polgárok!… Elég vér folyt már, elég az erőszakból, a terrorból és a bűncselekményekből. Csatlakozzatok az Antifasiszta Világligához, kezdjetek harcot a nemzetközi reakció és a fasizmus ellen.”⁶⁴

⁶⁴ 6. füzet 20. old. – A bulgáriai eseményekkel, a szeptemberi felkelés előkészítésével és a vereségből levont tanulságokkal nem kívánok foglalkozni, mivel ez az eseménysor nem szerves része a nemzetközi kommunista mozgalom fasizmus-elemzésének és antifasiszta politikájának. A KIVB, amikor bírálta a bolgár párt helytelen politikáját, amelyre éppúgy az eseményektől való elzárkózás volt jellemző a június 9-i Cankov puccs idején és az azt követő napokban, mint annak idején az OKP esetében, elsősorban a katonai-fasiszta államcsínnyel szembeni népi összefogás lehetőségeit mérlegelte. Ennek alapján foglalt állást a KI a Bolgár Népi Földműves Szövetséggel közösen indítandó fegyveres felkelés és a bolgár munkás-paraszt kormány mellett. (Georgij Dimitrov: Vidajuscsijszja gyejatyel kommunyisztyicseszkovo dvizsenyija. Izdatyelsztvo Polityicseszkoj Lityeraturi. Moszkva 1972. 62-66. old. Georgi Georgiev: Bulgarien— September 1923. Dietz. Berlin 1977. 35-37. old.) — A korszakban nem folytak viták a bolgár fasizmus jellegéről, és elemzésére is csupán néhány írás vállalkozott. Ezért ilyen jellegű anyagok felhasználására nem kerülhetett sor az 1965-1972 között lezajlott vitákban. (Ismerteti Szlavka Petrova: Viták a fasizmusról Bulgáriában. Párttörténeti Közlemények, 1975. 4. szám. 123-145. old.)*

Eközben egyre súlyosabb lett a helyzet Németországban: sorra lefegyverezték a munkásszázadokat, egyre gyakrabban tiltották be a kommunista lapokat, felszámolták a munkástanácsokat, lehetetlenné tették a munkás ellenőrző bizottságok működését, míg végül november 23-án a KPD-t is betiltották. Szertefoszlott az illúzió, hogy az októberi vereség csak pillanatnyi megtorpanás. Hamarosan az is bebizonyosodott, hogy a forradalom erői nemcsak a támadást, de a visszavonulást sem készítették elő megfelelően. A vereség, amely a német munkásosztály legsúlyosabb veresége volt a háborút követően, szabaddá tette az utat a tőkés stabilizációs tervek megvalósításához, s egyben megkönnyítette a munkásosztály számos korábbi vívmányának megsemmisítését.

A német párt helyzetében beállt kedvezőtlen változás természetesen kihatott az Antifasiszta Bizottság munkájára is. Mivel korábban a propagandaanyagok szétküldése, a gyűlések szervezése elsősorban a KPD szervezeteire hárult, most olyan apparátust kellett felállítani, amely a párt esetleges illegalitásba szorításakor el tudja látni e feladatokat és biztosítja a bizottság legális tevékenységét. A tervezetet Münzenberg december 4-én küldte el a Komintern VB Titkárságának, jelezve, hogy a részletesebb megbeszéléseket majd december közepén esedékes moszkvai útja alkalmával szeretné lebonyolítani. (E tervezetet is csak azért küldte el előre, hogy rövid ottléte elegendő legyen az érdemi tárgyalások lebonyolítására.) A dokumentum egyben bizonyítja: Münzenberg tisztában volt azzal, hogy a Kominternben most a korábbinál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a bizottság munkájának és lehetőséget látnak a folytatására. Nem csupán abból a körülményből ítélhetett így, hogy a politikai munka más feltételei kedvezőtlenül alakultak, hanem abból a támogatásból is, amelyben a Komintern november folyamán részesítette a bizottságot. November közepén a Titkárság ismét foglalkozott a bizottság ügyeivel és megküldte a Münzenberg által kért anyagi fedezetet a Chronik és más brosúrák kiadására.⁶⁵ – CPA IML 538. f. 2. op. 19. ő. e. 172., 173. old.* A Moszkvába küldött javaslat hat pontból állt: „1. A bizottság tovább folytatja munkáját. 2. A bizottságot megerősítik a közép-európai pártoknak azokkal a képviselőivel, akik Berlinben tartózkodnak, hogy a német párt munkájában részt vegyenek. 3. A bizottság törekedni fog arra, hogy kiadásai egy részét bevételeiből fedezze. (Brosúrák eladása, gyűjtések, a Chronik des Faschismus bevételei stb.) 4. A Kommunista Internacionálé márciusi kongresszusán bizottságot jelölnek ki e kérdések megvitatására. 5. A fasizmus kérdése szerepelni fog a kongresszus napirendjén. 6. A Kommunista Internacionálé kongresszusa idején konferenciát tart az Antifasiszta Világliga, ahol megvitatják az összefogás kereteit, a tárgyalásokra meghívandók és az abban részt vevők körét, valamint a szervezet jogait.”⁶⁶ – Ugyanott, 185. old.*

Mindezek ismeretében nehéz eldönteni, miért változtatta meg eredeti tervét Münzenberg, legalábbis ami az antifasiszta Világligát illeti. Az történt ugyanis, hogy minden előzetes megbeszélés vagy a Kominternnel történt egyeztetés nélkül december 10-én összeült Berlinben a Liga „első nemzetközi ülése”.⁶⁷ – Sem az igen részletes Münzenberg-levelezést tartalmazó IAH-fondban, sem pedig a Komintern és a Profintern Akcióbizottságának anyagaiban nem olvashatunk a konferencia előzményeiről. (CPA IML 542. f. d. 1., 538. f. 2. op. 19. ő. e.)* Minden különösebb előkészítés nélkül 14 ország és néhány nemzetközi szervezet 53 küldöttét sikerült összehívni a konferenciára. Németországból a KPD mellett képviseltették magukat értelmiségi és polgári csoportok, megjelent a Németország Szociáldemokrata Pártja néhány helyi vezetője, az Emberi Jogok Ligájának és a Nakanunyének a képviselője (orosz emigráns szervezet, amely ebben az időben már rokonszenvezett a Szovjetunióval). Fimmen személyében ott volt az Amszterdami Internacionálé küldötte is.⁶⁸ – PI Archívum. 500. f. 16/2. ő. e. 3. old.* E képviselők jelenlétének magyarázata, bár ezt sem támasztják alá dokumentumok, igen kézenfekvő. 1923. december 9-én Berlinben ülésezett „A Nemzetközi Munkássegély Németországért” szervezet kongresszusa (ez volt az IAH legjelentősebb csoportja), és az Antifasiszta Világliga megalakításához az itt megjelent küldötteket nyerték meg.

Az ülésen természetesen Münzenberg tartotta a fő referátumot. Rövid beszédében ismertette a Liga célját. Politikai irányvonala minden bizonnyal meglepte a korábbi felhívást ismerőket, ugyanis határozottan tükrözte a nemzetközi kommunista mozgalomban 1923 októbere után bekövetkezett fordulatot, amely a Liga alapítására felhívó dokumentumokban még nem érződött. Most, Münzenberg határozat-tervezetének első pontjában hangsúlyozták, hogy fel kell lépni a közép-európai militarista-monarchista és fasiszta kísérletekkel szemben. A második pontban már azt is szükségesnek tartották, hogy a Ligát támogató erők „helyezkedjenek szembe az európai és amerikai országok úgynevezett polgári demokratikus kormányai által ma folytatott politikájával”. És, harmadik pontként, „ismerjék el a proletárdiktatúra kivívásának szükségességét, nyilatkozzanak egy, a proletárforradalmat követően létrehozandó munkásparaszt kormány támogatása mellett”.⁶⁹ – Ugyanott.*

A változás szembetűnő. Az antifasiszta munkáról addig elfogadott határozatokban nem találhatók sem a polgári demokráciát negligáló kitételek, sem pedig olyan követelés, hogy a közös tevékenység a proletárdiktatúra szükségességének elismerésével folyjon. Annál is furcsábban hangzottak ezek a követelések, mivel a résztvevők között nemcsak kommunisták, hanem szociáldemokraták, polgári radikálisok is jelen voltak, akik bár minden bizonnyal szimpatizáltak a kommunistákkal, sőt elismerték e szervezetben a kommunisták vezető szerepét, a proletárdiktatúra elvével csak részben értettek egyet és a polgári demokráciáról is másként gondolkodtak. Ez lehetett az oka annak, hogy Marcu és utána Fimmen is fellépett az ellen, hogy elméleti kérdéseket megvitassanak. Mindkettőjük véleménye szerint elsősorban a szervezeti kérdéseket kellett tisztázni az ülésen, meg kellett volna állapodni az egyes országokban létrehozandó csoportok, illetve az ezeket összefogó szervezet munkaprogramjában.⁷⁰ – Ugyanott, 4— 5. old.*

Felszólalások hangzottak el arról, hogyan lehetne megnyerni a különböző társadalmi rétegeket. Az ifjúság bevonásáról Alfons Paquet, a korszak ismert újságírója, az IAH tagja, Lenhoff a „közvetlen munkairányítók” (technikusok, üzemvezetők) forradalmi meggyőzésének fontosságáról, Lukjanov a kis- és középpolgárság megnyerésének lehetőségéről beszélt. Érdemi vitára nem került sor, így nem módosították a Münzenberg által előterjesztett elképzelést – bár az is igaz, hogy annak pontjait tartalmazó határozatot sem fogadtak el. Így végül is a proletárdiktatúráról és a polgári demokráciáról elmondottak megmaradtak puszta deklarációnak.

Határozatot csupán szervezeti kérdésekről fogadtak el. A megoldás, figyelembe véve a körülményeket, igen jó volt: a német képviselők kimondták a Liga német csoportjának megalakulását, ami valóban konkrét eredményként értékelhető. Felszólították a külföldi résztvevőket, hogy hazatérve hozzanak létre nemzeti csoportokat, s elhatározták, hogy a közeljövőben újabb összejöveteleket fognak tartani.⁷¹ – Ugyanott, 5. old.*

Az eltérő álláspontok léte és Münzenberg valóban felemás elképzelése, amely egyrészt a különféle irányzatokat képviselő szervezetek összefogását tűzte ki célul, másrészt minden kompromisszum nélkül alkalmazni kívánta a Kominternben éppen hogy körvonalazódó szektás irányvonalat, végül is azt eredményezte, hogy a Liga első ülése egyben az utolsó is volt. Történtek ugyan kísérletek a Liga munkájának kibontakoztatására; így a csatlakozott személyiségeket és csoportokat bevonták az antifasiszta propagandamunkába, a fasiszta szervezetekkel foglalkozó anyagok gyűjtésébe. Ezek a csoportok azonban már az Antifasiszta Bizottság helyi szervezeteiként szerepelnek a dokumentumokban. Végül, 1924 márciusában, sor került a Liga formális megszüntetésére is.⁷² – CPA IML 538. f. 2. op. 23. ő. e. 69. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

2. Az Antifasiszta Bizottság és az Antifasiszta Világliga

A németországi antifasiszta akció idején fejeződött be a nemzetközi Antifasiszta Bizottság átszervezése. A bizottság titkári teendőinek ellátásával megbízott Willi Münzenberg júliusban látott munkához, megtartva a Nemzetközi Munkássegélyben (Internationale Arbeiterhilfe – IAH) betöltött főtitkári tisztét is.³⁹ – CPA IML 538. f. 2. op. 19. ő. e. 97/b old.*

Az Antifasiszta Bizottság 1923 júliusában elsősorban Németországban tevékenykedett, berlini központtal. A hivatali munkáról ugyan nem maradtak fenn dokumentumok, néhány közlemény azonban, így elsősorban az antifasiszta nap programjait közlő plakátok és felhívások, arról tanúskodtak, hogy a bizottság tagjai a KPD-vezetéssel együttműködve bekapcsolódtak az antifasiszta kampányba: több gyűlésen előadásokat tartottak a nemzetközi helyzetről, az olasz és a német fasizmusról.⁴⁰ – ZPA IML f. KPD DF VI/106. 4-6. old.*

Münzenberg ebben az időszakban Moszkvában tartózkodott, Radekkel és Zetkinnel folytatott tárgyalásokat a bizottság „irányvonaláról, méretéről és felépítéséről”.⁴¹

⁴¹ CPA IML 538. f. 2. op. 19. ő. e. 102. old. Münzenberg levele Pjatnyickijnak. – Münzenberg július 7-én indult el Németországból, és 26-ig tartózkodott Moszkvában. (Ugyanott, 98., 106. old.) Távozását követően, július 29-én, amikorra a Komintern vezetői visszatértek nyári szabadságukról, a Komintern Elnöksége jóváhagyta a bizottság munkatervét. (Ugyanott, 103. old.)*

Németországba visszatérve hozzálátott a bizottság átszervezéséhez. Munkájához szerény eszközöket, ugyanakkor gazdag feladattervet kapott. Amint azt a Komintern Titkárságának írta augusztus 10-i levelében, két munkatárssal (Schmittel a Varga Irodából és Marcuval) együtt megkezdte a fasiszta szervezetekre vonatkozó anyaggyűjtést, tervbe vette néhány brosúra és egy szatirikus újság kiadását.⁴²

⁴² Ugyanott, 107. old. – Schmitről (helyesen: Alfred Schmidt) viszonylag keveset tudunk. Később az Antifasiszta Világliga egyik tagja volt, 1928-ban mint jobboldali elhajlót kizárták a KPD-ból. Valeriu Marcu a nemzetközi munkásmozgalom érdekes figurái közé tartozott. Bukarestben született 1898-ban, apja az AEG német cég bukaresti igazgatója volt. Fiatalon bekapcsolódott a forradalmi mozgalomba. Christian Racovski megbízásából 1916-ban Romániából Svájcba utazott, ahol találkozott Leninnel, megismerkedett és barátságot kötött Münzenberggel. Összekötőmunkát végzett, több ízben járt Párizsban, Moszkvában, Bukarestben. Végül Németországban telepedett le. Részt vett a KII megszervezésében, az IAH munkájában, tagja lett a KPD-nek. Jó publicistaként számos brosúrát, propagandaanyagot készített. A harmincas évek elején eltávolodott a mozgalomtól. A második világháború alatt halt meg Franciaországban. (B. Gross: Willi Münzenberg. Deutsche Verlags-Anstalt. Stuttgart é. n. 119. old.; Biographical Dictionary of the Comintern. Branko Lazitch-Milorad M. Drachkovitch. Hoover. Stanford 1973. 258. old.)*

Az első időszakban célszerűnek tartotta volna, ha a munkát a németországi fasiszta veszély elleni harcra korlátozzák, és csak később szélesítenék ki tevékenységüket. Berlin után Béccsel (ez augusztus végén sikerült) és Prágával kívánta a kapcsolatokat kiépíteni. Münzenberg levelezéséből az is kiderül, hogy az Antifasiszta Bizottság a korábbi alapokon dolgozott, vagyis a munkásegységfrontnál szélesebb fasizmusellenes szervezet létrehozásán fáradozott.⁴³ – CPA IML 538. f. 2. op. 19. Ő. e. 103-105. 111. old.* Ennek megvalósítására azonban csak később kerülhetett sor.

A Bizottság első jelentősebb eredménye a Chronik des Faschismus folyóirat megjelentetése volt. A lap első száma 1923. augusztus 20-án látott napvilágot, és lényegében a fasiszta és más jobboldali szervezetekről összegyűjtött dokumentációt publikálta többnyire sajtószemle formájában, tematikusán rendezve. Az első szám négy, a későbbiek nyolc-tíz oldal terjedelemben, 1000 példányban jelentek meg. Néhány cím: „Felheccelt fasiszta bandák garázdálkodása a legutóbbi általános sztrájk idején”; „A halálfej jegyében – az olasz fasiszta jelvények”; „Egy gazdaságprogram a völkischektől”; „Fasizmus Horthy-Magyarországon”; „A fasiszta mozgalomból” (rovat, sajtószemle alapján); „A völkisch irodalom”; „A németországi fasiszta újságok első listája”. Egyidejűleg az új lapéhoz hasonló tematikájú jelentéseket készítettek a KPD KB, személyesen Radek és a Varga Iroda számára. Kiadtak még egy szatirikus képeslapot is Das Hackenkreutz címmel, meglehetősen nagy (200 000) példányszámban. A négyoldalas lap karikatúrákat és gúnyverseket közölt. Két száma jelent meg, az első augusztusban a második szeptemberben, majd három hónapra betiltották.⁴⁴ – Ugyanott, 119. old.*

Szeptember közepén Münzenberg ismét Moszkvába utazott. Három hetet töltött a szovjet fővárosban, mégsem tudott érdemi megbeszéléseket folytatni. Ezekben a hetekben ugyanis Zinovjev és a Komintern más vezetői a KPD előtt álló feladatokról, a forradalmi helyzetről és a fegyveres felkelés előkészítéséről tárgyaltak a német párt vezetőivel. Moszkvában tartózkodott Brandler is, rövidebb megbeszélésekre érkezett Maslow, Ernst Thälmann, Fischer és mások. Münzenberg tisztában volt a helyzettel, tudta, mi készül Németországban. „Több napja igyekszem már Önt elérni, sajnos, sikertelenül. Jól tudom, hogy éppen ezekben a napokban önmaga számára is csak perceket tud szakítani” – írja szeptember 20-án Zinovjevnek. Ennek ellenére kéri, hogy röviden beszámolhasson az Antifasiszta Bizottsággal kapcsolatos problémákról.⁴⁵ – Ugyanott, 124. old.* Csakhogy sem Zinovjev, sem pedig a titkárság más tagjai nem tudtak időt szakítani számára. Sikerült azonban, igaz, csak moszkvai tartózkodásának utolsó napjaiban, kapcsolatba lépnie a Komintern és a Profintern Akcióbizottságával, amellyel addig csak levelezett. Az Akcióbizottság számára készített feljegyzésből tudjuk, hogy Münzenberg tulajdonképpen két témáról kívánt Moszkvában tárgyalni: egyrészt tisztázni akarta, hogy az Antifasiszta Bizottság további működése milyen jellegű legyen, másrészt a működéshez szükséges pénzt próbálta megszerezni.⁴⁶ – CPA IML 534. f. 3. op. 50. ő. e. 68. old.* Megjegyzéseiből érződik, hogy nem látta világosan a bizottság további sorsát, ezért feltétlenül szükségesnek tartotta a helyzet tisztázását, mielőtt további elképzeléseinek megvalósításához fogna. Végül is megkapta Moszkvában a kért támogatást. Így Berlinbe visszatérve hozzákezdhetett a nemzetközi antifasiszta szervezet létrehozásához.⁴⁷ – Erre történik utalás Münzenberg október 14-i, Pjatnyickijhez írt levelében. (Ugyanott, 538. f. 2. op. 19. ő. e. 129. old.)*

Münzenberg eredeti elképzelése, hogy a Komintern vezető szerveinek közreműködésével dolgozzon, mint láttuk, a vezetők túlterhelése miatt nem valósult meg. Nem kerülhetett sor arra sem, hogy a szervezet a kontinuitás jegyében, tehát a baloldali szociáldemokraták, a kommunisták és más munkásszervezetek által korább elfogadott dokumentumokra és más megállapodásokra (frankfurti konferencia, berlini szállítómunkáskongresszus) építve alakítsa ki munkáját. Mint láttuk, az augusztusi eseményeket követően a fő hangsúly Németországban a proletárdiktatúráért folytatott harc előkészítésére helyeződött át. Münzenberg egyébként meglehetősen szkeptikusan vélekedett egy német forradalom lehetőségeiről.⁴⁸ – Erről tanúskodik Zinovjevnek írt levele, amelyben emlékeztet arra, hogy Brandlerrel és másokkal szemben neki már korábban is fenntartásai voltak. Kifejtette, hogy Németországban nem lehet számítani sem egy fasiszta jellegű, sem pedig egy baloldali, forradalmi fordulatra. A november 9-én, tehát a Hitler-puccs napján kelt levélben a fasiszták teljes „szétveréséről” ír. (Ugyanott, 142. old.)* Ugyanakkor nem fordulhatott a Komintern és Profintern Akcióbizottságához sem, részben mert ezek tagjai is lényegében a KI és a Profintern amúgy is túlterhelt vezetői közé tartoztak, részben pedig mert az Akcióbizottság éppen ebben az időben nem működött.⁴⁹ – Ugyanott, 534. f. 3. op. 46. ő. e. 191. old.* Münzenberg ebben a helyzetben gyorsan felismerte, hogy a leghelyesebb, ha saját lehetőségeire támaszkodik. Október közepén kidolgozta tervét. Lehetőségként számolt a kommunista pártok közreműködésével, de a gyakorlati lebonyolítás során lényegében az IAH apparátusát és kapcsolatait használta fel. A Komintern VB-nek megküldött tervezetet végül is jóváhagyták.⁵⁰ – Ugyanott, 534. f. 3. op. 50. ő. e. 75-76. old. Münzenberg jelentése a KIVB-nek. 1923. október 23.* A tervezet lényege a következő volt. Az antifasiszta iroda, megtartva a korábbi kereteket, tovább folytatja információs tevékenységét, kiadja a Chronik des Faschismus című lapot, emellett azonban arra törekszik, hogy különböző országokban „antifasiszta szervezeteket hozzon létre kommunistákból, értelmiségi, szociáldemokrata és polgári radikális csoportokból.” Mint írja, ilyen szervezetek már vannak az Egyesült Államokban, Franciaországban és Svájcban, s már tettek lépéseket arra is, hogy nemzetközi méretekben összehangolják munkájukat. Külön kiemeli, hogy olyan neves személyiségek, mint Barbusse, Anatole France és Edo Fimmen, már támogatásukról és együttműködésükről biztosították őt.⁵¹ – Ugyanott, 538. f. 2. op. 19. ő. e. 132. old.* Ettől kezdve az események felgyorsultak.

Münzenberg hozzálátott tervének gyakorlati megvalósításához, az Antifasiszta Világliga létrehozásához. Október 29-én megfogalmazott egy felhívást, amely a Kominternben teljes támogatásra talált. A Titkárság már november 3-i ülésén megtárgyalta és jóváhagyta a Liga tervét, s vállalta az anyagiak biztosítását.⁵² – Ugyanott, 143. old.*

A Titkárság döntésére olyan pillanatban került sor, amikor Németországban a KPD központi bizottsági ülésén a fasizmus győzelméről, a proletárdiktatúráért folyó fegyveres harc kirobbantásáról és a differenciált egységfront-politika elvetéséről hoztak határozatot.⁵³ – Bjuletyeny Kominterna o polozsenyii v Germanyii. Moszkva 1923. 10. szám (december 18.)* Mindebből már arra lehet következtetni, hogy a német párt októberi vereségéből sem a pártban, sem a Kominternben nem vontak le egységes következtetést. A német párt és a Komintern többsége az októberi eseményeket vereségnek tekintette, de benne csupán a forradalmi fellendülés pillanatnyi megtorpanását látta; a kisebbség viszont, ha nem is tartott lehetetlennek egy forradalmi kibontakozást, az adott pillanatban azt tartotta a fő feladatnak, hogy igyekezzenek kiszélesíteni a németországi munkásosztály, a kommunista párt tömegbázisát, szövetségeseinek körét, illetve törekedjenek a nemzetközi szolidaritás kibontakoztatására. A két álláspont között nem vonható éles határvonal, hiszen a szolidaritási akciók szerves részét képezhették a forradalom közvetlen előkészítésének, egy majdani külföldi intervenció elhárításának is. Az azonban, hogy az Antifasiszta Bizottság olyan nemzetközi szervezetet akart kialakítani, amelyben a kommunisták mellett ismét szociáldemokraták és pártonkívüliek tevékenykednének, kétségtelenül eltért a vázolt többségi irányvonaltól.

„A fasizmus ellen! A reakciós rémuralom és a fehérterror ellen! Felhívás a Nemzetközi Antifasiszta Liga létrehozására!” című dokumentum az Inprekorr november 4-i számában jelent meg. Ugyanabban a számban, amelyben Zinovjev a szociáldemokratákkal való leszámolásra szólított fel, az egységfronttaktikát a kommunista és a szociáldemokrata párt között ingadozó munkástömegek meghódítására korlátozva, a németországi helyzetet az októberi forradalom előtti oroszországi helyzettel összehasonlítva, és amelyben Emil Höllein a „demokratákat és a szociáldemokratákat a nyílt fasiszta diktatúra parlamenti többségének létrehozásával” vádolta.⁵⁴ – Inprekorr, 1923. november 4. 1444., 1445. old.* Az idézett kitételekkel szemben a felhívás bevezetője így hangzik: „A fasizmus már régen nem pártkérdés, hanem a társadalom valamennyi rétegének kultúr- és jogi kérdése. A magyar, olasz, bolgár, spanyol és bajor fasiszta hatalomátvételt követő helyzet valamennyi haladó gondolkodású, szabad ember számára világossá tette, hogy a fasizmus nem csupán a kommunizmusnak ellensége – ahogy magáról állítja hanem ellensége a szocialista munkásmozgalomnak, az egész munkásosztálynak.”

Nyilvánvaló, hogy itt ugyanannak az irányvonalnak a folytatásáról van szó, amelyet A Háborús Veszély és a Fasizmus Elleni Akcióbizottság megkezdett. A folytatásból azonban kiderül, hogy mégis változott némileg a helyzet. A felhívás ugyanis nem a nemzetközi munkásszervezetekhez, nem is egyes pártokhoz szól, csupán általánosságban „valamennyi munkáshoz, dolgozóhoz, haladó módon és szabadon gondolkodó emberhez.” Célja nem a politikai pártok és más szervezetek antifasiszta együttműködésének szervezése, hanem önálló, pártoktól független nemzeti szervezetek létrehozása. Az elgondolás tehát eltér attól a korábbi koncepciótól, amely szerint a szélesebb antifasiszta összefogásnak a munkásegységfronton, a szociáldemokrata és a kommunista szervezetek együttműködésén kell alapulnia. Ezt mutatja a megalakult Kezdeményező Bizottság összetétele is: Zetkin lett az elnök, Münzenberg a titkári teendőket látta el. Rajtuk kívül azonban, az Akcióbizottság korábbi aktivistáitól eltérően, elsősorban olyan személyek nevei szerepeltek, akiknek megnyerése a haladó közvélemény értelmiségi csoportjainak közreműködését biztosíthatta. Franciaországból Henri Barbusse, Anatole France, Henri Guilbeaux, Romain Rolland, André Marty, Németországból Georg Gross, Ernst Toller, G. G. L. Alexander, Max Barthel, Dr. Leo Klauber, Wilhelm Herzog, Hollandiából Edo Fimmen, Henriette Roland-Holst, J. Brommert, Amerikából Upton Sinclair, Svédországból Ture Nerman, Karl Zeth Höglund, Oskar Samuelson, Svájcból Willi Trostel, Fritz Platten, Norvégiából Eugen Ollausen, Ausztriából Franz Koritschoner és Dr. Karl Grünberg vett részt a bizottságban.⁵⁵ – Ugyanott, 1450. old. – A felhívás az Inprekorron kívül külön röplap formájában is megjelent, amelyet a Chronik des Faschismus 8., november 7-i számával együtt küldtek szét, majd december 11-ig valamennyi számban (9-11. szám.) ismét közöltek.* Münzenbergnek nem lehetett nehéz dolga, amikor meg akarta nyerni őket tervének, hiszen valamennyi felsorolt személy tagja volt a Münzenberg által irányított Nemzetközi Munkássegély szervezeteinek, illetve központi vezetőségének.⁵⁶ – ZPA IML St. 12/96, 2. köt. 55-67. old.*

Nem sokkal a felhívás után jelent meg az Antifasiszta Világliga füzeteinek első száma.⁵⁷ – Ziele und Aufgaben der Gruppen und Landesverbände der Weltliga gegen den Faschismus. Schriften der Antifaschistischen Weltliga. Amszterdam 1923.* Kiderül belőle, hogy a Liga az antifasiszta felvilágosító munka szervezését tartotta legfontosabb feladatának. „Különleges események esetén meg kell kísérelni, hogy a kommunista, szocialista és baloldali radikális parlamenti frakciók közösen lépjenek fel a fasiszta gaztettek és kegyetlenkedések ellen az egyes parlamentekben” – olvashatjuk a brosúrában. Másik fontos feladat a tiltakozó aláírások gyűjtése volt.⁵⁸ – Ugyanott, 5., 7. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

1. A „Schlageter-agitáció”
   és az antifasiszta nap Németországban

A KPD és az Akcióbizottság kísérletet tett rá, hogy más tartományokban is bevonja az akciókba az alsóbb szintű pártszervezeteket. Így járt el Poroszországban – és nem sikertelenül. Ezt igazolja a porosz belügyminisztérium egyik jelentése, amelyet a szabadságát töltő Severingnek küldött meg államtitkára. A jelentés szerint Poroszországban 50 000-100 000 ember megmozdulására lehet számítani, és nem csupán kommunistákra, hanem szociáldemokratákra, valamint pártonkívüliekre, antifasiszta szervezetek tagjaira is. A jelentés készítője felhívja a figyelmet, hogy éppen ezért nem lenne célszerű a rendezvények teljes betiltása, de meg kellene kísérelni legalább „a szabad ég alatt tartandó gyűlések, felvonulások megakadályozását”.¹⁸

¹⁸ Archiv der sozialen Demokratie. (A továbbiakban: ASD) (1969 előtt Archiv des Parteivorstandes der SPD. Bonn-PVA) Nachlass Severing. Mappe 20. 147. dok. 1-2. old.*

A porosz kormány, miután a központi kormányzattal is konzultált, végül július 24-én, vagyis öt nappal az antifasiszta nap előtt hozta meg döntését. A sajtó másnap közölte: a belügyminiszter rendeletileg betiltott minden szabad ég alatt tartandó összejövetelt. A betiltás precedenssé vált, Szászország és Türingia kivételével kiterjedt egész Németországra.¹⁹ – Ugyanott. Mappe76. 13., 14. dok., 1.old.; Volks-Zeitung, 1923. július 25.*

A Komintern, de elsősorban a KPD vezetői súlyos és felelősségteljes döntés elé kerültek: lehet-e vállalni az összecsapást, vagy visszakozzanak, és csak az engedélyezett keretek között szervezzék meg az akciót? A Kominterntől a válasz gyorsan, már július 26-án megérkezett. Radek táviratban közölte, hogy a KIVB nem tartja eléggé felkészültnek a német pártot, így javasolja, hogy korlátozzák a megmozdulásokat, gyűléseket.²⁰ –

²⁰ Ebben az időben a Komintern felelős vezetői közül többen szabadságukat töltötték, így Radek maga hozta e döntést. Eljárását és álláspontját később Zinovjev élesen bírálta, többek között az OK(b)P XIII. konferenciáján. (Inprekorr, 1924. február 25. 286. old.) Mindez azonban mára hamburgi felkelés leverése után történt, amikor Radek és Brandler leváltása lényegében eldöntött kérdés volt. Bár az antifasiszta nap az 1923-as év jelentős eseménye lett, erős túlzásnak kell tekinteni azokat a megállapításokat, mintha Moszkvában, illetve a Komintern vezetőségében az akció lefolyásának megváltoztatása nagy vitákat váltott volna ki. Erre már az események között eltelt rövid idő sem adhatott alkalmat. Azok a szerzők (Verner T. Angress: Stillborn Revolution. The Communist Bid for Power in Germany, 1921-1923. Princeton 1963. 359. old.; Edward H. Carr: History of Soviet Russia. IV. köt. London 1954. 186. old.; Marie-Luise Goldbach: Karl Radek und die deutsch- sowjetischen Beziehungen 1918—1923. Neue Gesellschaft GmbH. Bonn-Bad Godesberg 1973. 124-125. old.), akik éles vitákat feltételeznek, túlértékelik a júliusi események fontosságát, illetve, teljesen alaptalanul, a fegyveres felkelés első szakaszának tekintik. A dokumentumok ennek ellenkezőjét bizonyítják, bár a legfontosabb közülük, Zinovjev beszéde, némileg félreérthető.*

Egyértelmű volt a KPD Központi Bizottságának döntése is. A kommunista lapokhoz július 26-án eljuttatott közlemény kimondja, hogy az antifasiszta napot a lehetőségekhez képest kell megrendezni. Majd a szociáldemokrata és a jobboldali propaganda vádjaira válaszolva leszögezik: „Az az igazság, és ezt mi nyíltan és világosan kimondjuk, hogy a kommunisták nem gondolnak arra, hogy július 29-én kirobbantják a polgárháborút.” A megmozdulások azt a célt szolgálják, hogy mozgósítsák azokat a tömegeket, „amelyek ma még megengedik, hogy igába fogják őket, vagy tévedésből az ellenség táborában vannak”.²¹ – ZPA IML f. KPD DF VI/106.13. old. – E dokumentum alapján jelent meg Ernst Meyer neve alatt az Inprekorr július 27-i vezércikke „Antifasiszta nap Németországban” címmel. (1081. old.)*

Július 29-én országszerte megtartották a tervezett gyűléseket. Összetűzésre sehol sem került sor. Néhány városban, ahol a KPD erős és befolyásos szervezetekkel rendelkezett, nyilvános megmozdulások is voltak, de a rendőrség ezeken a helyeken nem avatkozott be. A szervezők figyelembe vették a KPD KB döntését. Frölich, az antifasiszta nap tapasztalatairól szólva, a következőket írta: „A tüntetések megtartása a párt számára egyet jelentett volna a hatalom megragadásáért folytatott harccal, és ebben a helyzetben ez csak vereséggel járhatott.”²² – Inprekorr, 1923. augusztus 1. 1108. old.*

A polgári sajtó csupán a berlini gyűlések résztvevőinek számát 160 000-re becsülte; a korabeli források országosan – beleértve Szászországot és Türingiát is – 500 000 és 1 millió közötti résztvevőről írtak.²³ – A résztvevők számát igen nehéz lenne megállapítani, hiszen számtalan kis összejövetel zajlott le. A GDA és a Chronik még megközelítő számadatot sem közöl, csupán azt írja, hogy „százezrek vettek részt”. (GDA 3. köt. 403., 147. old.)* A már idézett források megegyeznek abban, hogy bár a Komintern és a KPD kimondottan egységfronton alapuló, de annál szélesebb, parasztokat, értelmiségieket és más szimpatizánsokat is mozgósító akciókat kívánt szervezni, az antifasiszta nap végül is elsősorban munkásmegmozdulás lett, s résztvevőinek többsége kommunista szervezetek tagja volt.

E hiányosság ellenére az antifasiszta nap a húszas évek legjelentősebb olyan demonstrációja volt, amelynek során valóban tömegek mozdultak meg, tiltakozva nem csupán az egyre fokozódó gazdasági terhek miatt, hanem a reakció, elsősorban a fasiszta szervezetek fokozódó aktivitása ellen is. Olyan politikai megmozdulás, amelynek célja a baloldal pozícióinak erősítése, a válság hatására aktivizálódott tömegek megnyerése volt.

Az antifasiszta nap másik sajátosságaként értékelhetjük, hogy nem kampány jellegű megmozdulás volt, mint több korábbi és későbbi rendezvény, amely egy-egy eseményhez kapcsolódott (pl. Mussolini hatalomra jutásához vagy a Ruhr-válsághoz), hanem egy átfogó, de különösen a németországi körülmények között kiteljesedő koncepció megvalósulásának láncszeme.

Radek július 29-én, az antifasiszta nappal egyidőben Moszkvában vetette papírra elemző cikkét. A németországi helyzet főbb vonásainak és várható perspektíváinak figyelembevételével körvonalazta a német munkásmozgalom és a KPD előtt álló feladatokat.²⁴ – Inprekorr, 1923. augusztus 3. 1115-1117. old. A német burzsoázia közelgő csődje és Németország Kommunista Pártjának feladatai.* Miben látta Radek a kialakult helyzet lényegét? Kikövetkeztetve az események alakulását, tényként szögezte le, hogy a Ruhr-vidék megszállásával szemben meghirdetett passzív ellenállás csődöt mondott, a német burzsoázia kapituláció előtt áll.²⁵

²⁵ A passzív ellenállás feladását a Stresemann-kormány jelentette be nem egészen két hónap múlva, szeptember 26-án. A gyors összeomlást elsősorban külpolitikai okok idézték elő, bár feltétlenül hozzájárult a német gazdaság erőtlensége és a belpolitikai viszonyok labilitása is. Részletesen elemzi a történeteket Zsigmond László: Id. mű, 354-383. old. Színesen írja le az eseményeket Kerekes Lajos: Hitler-puccs a sörházban. Kossuth Könyvkiadó 1976. 80-82. old.*

Ez pedig feltétlenül a belpolitikai helyzet kiéleződéséhez fog vezetni. A válság egyik sajátossága, hogy a szociáldemokrácia „többé nem az ellenforradalom döntő tényezője, mint 1919-ben és 1920-ban volt. A szociáldemokrácia holt tömeggé változott. A polgári ellenforradalom aktív erői a fasisztáknál, az egységet nélkülöző nacionalista mozgalmak szervezeteinek százaiban találhatók.”²⁶ – Inprekorr, 1923. augusztus 3. 1116. old.* A szociáldemokrata politikából, a párt megváltozott helyzetéből azonban az is következett, hogy az ellenforradalmi kísérletekkel szemben egyedül a kommunista párt vezetésével lehet felvenni a harcot. Egyedüli megoldás Radek szerint a szociáldemokrata baloldallal létrehozott egységfront, amely „ma egyet jelent átmeneti követeléseink szilárd fenntartásával, a termelés ellenőrzésének, a proletariátus felfegyverzésének jelszavával, a munkás-paraszt kormánnyal mint a baloldali szociáldemokratákkal való együttműködés bázisával.” Mindennek megvalósítására azonban egyedül a proletariátus nem képes. Meg kell nyerni a kispolgári tömegeket is – tér rá cikkének második felében Radek a lényegre, amit különben számtalan más írásában is hangsúlyoz. Itt azonban már kifejezetten azt akarja bizonyítani, amit a Schlageter-beszédet követően a nacionalisták és a fasiszták kétségbe vontak: a kommunisták nem csupán taktikai megfontolásokból hirdetik a kizsákmányoltak nemzeti egységét. „A kisparasztok, a tisztviselők, a magánalkalmazottak, a proletarizálódott értelmiségiek, gondolkodjanak bár ma még reakciós-nacionalista módon, ők a mi erőtartalékaink. Amikor Németország Kommunista Pártja kijelenti, hogy nem csupán az ipari munkásság érdekeiért kíván harcolni, hanem mindenki érdekében, aki a kapitalizmus igáját nyögi, ez egyáltalán nem taktika, hanem a proletariátus osztálystratégiája. Taktikának azokat az intézkedéseket nevezzük, amelyek egyetlen ütközet megnyeréséhez szükségesek. A stratégia intézkedések összessége, amelyek a háború megnyeréséhez szükségesek. Amikor megkíséreljük a kispolgári tömegek megnyerését, azt nem kicsinyes ravaszkodásból, nem a fasiszta mozgalom rövid időre történő szétrobbantása céljából tesszük, sőt nem is azért, hogy szövetségeseket nyerjünk meg a hatalom megragadásához. Egy hatalmas, sokmilliós réteg meghódításáról van szó, amelyre szükségünk van a hatalomért folytatott küzdelemben, amelyre szükségünk van a szocializmusért folytatott harcban.”²⁷ – Inprekorr, 1923. augusztus 3. 1117. old.*

Radek cikke olyan időpontban jelent meg, amikor a KPD már javában dolgozott az agitációs gyűlések előkészítésén. E gyűlések célja azonos volt a cikkben megfogalmazott koncepcióval: a helyi kommunista szervezetek nyilvános vitagyűlésekre hívták meg a nacionalista és fasiszta szervezetek tagjait. Augusztus folyamán több ilyen gyűlésre is sor került, melyeknek egy részét – viszonossági alapon – fasiszta szervezetek hirdették meg. A néhány fennmaradt dokumentumból²⁸ – Ilyen Münzenberg augusztus 4-én kelt Zinovjevnek küldött beszámolója az antifasiszta nap sajtóvisszhangjáról. Részletes beszámolót csupán a Stuttgartban augusztus 2-án az NSDAP és 10-én a kommunisták által megrendezett gyűlésekről adtak ki. (CPA IML 542. f. 1. ő. e. 8-14.; Hakenkreutz und Sovietstern. Deutschlands Weg-Deutschlands Rettung. VIVA. Berlin 1923.)* megállapítható, hogy ezeken a vitákon mind a kommunista, mind pedig a völkisch- és fasiszta szervezetek agitátorai azokat az érveket használták – kiegészítve természetesen a konkrét vitapartner szájából éppen elhangzott kijelentésekre adott replikával -, amelyek már június-július során a Schlageter-cikkel kapcsolatos sajtóvisszhangban is szerepeltek.

A vitagyűlések eredményeit a KPD KB augusztus 2. és 5. között megtartott ülése összegezte, amelyen a Radek-Brandler irányvonal ellen apelláló ellenzék vezére, Ruth Fischer is elismerően szólt a párt tömegbefolyásának növekedéséről. Az ellenzék kilenc tagja csupán formai okokból tartózkodott a politikai helyzetről szóló határozat megszavazásakor. Tulajdonképpen csak azt kifogásolták, hogy beszámolójában Brandler „súlyos megjegyzéseket tett” rájuk.²⁹ – Inprekorr, 1923. augusztus 8. 1141. old. A Chronik (148. old.), bár jelzi, hogy az ellenzék csak tartózkodott, úgy állítja be, mintha elvi nézeteltérésekről, a stratégia bírálatáról lett volna szó.* A fasizmusról és az antifasiszta harcról szóló határozatot – amelyben egyebek mellett hangsúlyozták, hogy ezután is kell akciókat szervezni a középrétegek megnyerésére – egyhangúlag fogadták el. Tehát 1923 augusztusának elején az ellenzék is egyetértett abban, hogy „A kispolgári tömegeknek az aktív együttműködés érdekében való megnyerése, de legalábbis teljes semlegességének biztosítása a proletár osztályharc érdekében semmiképpen sem taktikai manőver, hanem abszolút stratégiai szükségszerűség. Ez nem a fasizmussal, hanem a fasizmus ellen kötött szövetség.”³⁰ – Inprekorr, 1923. augusztus 8. 1142. old.*

A Schlageter-agitációhoz kapcsolódó antifasiszta rendezvények egészen az októberi harcokig fontos szerepet játszottak a Komintern és a KPD politikájában. Ezzel az antifasiszta harc előzőleg kidolgozott feladatait alkalmazták a sajátos németországi feltételek között. Ennek során a KPD ki tudott törni a korábbi elszigeteltségből. Tömegpolitikát folytatott, megfogalmazta és képviselte a német társadalom valamennyi elnyomott és kizsákmányolt rétegének érdekeit, az 1921-es márciusi vereség óta először mozgatott meg milliós tömegeket. Ha nem is tudjuk pontosan, számokkal mérni a párt befolyásának növekedését, a pozitív változást a taglétszám jelentős gyarapodása is jelzi: míg 1921 harmadik negyedének végén a pártnak 218 555 tagja volt, 1923 nyárutóján elérte, majd őszén túlhaladta a 300 000 főt.³¹ – Chronik, 140. old.; Inprekorr, 1923. augusztus 3. 1116. old., PWA 1923-1924. 51. old.*

Joggal merült fel ugyanakkor a kérdés: mi ösztönözte a Kominternt és a KPD-t egy ilyen erőteljes, a pártélet egészét meghatározó antifasiszta politika folytatására olyan időszakban, amikor a korabeli politikusok előtt is nyilvánvaló lehetett, hogy a szervezetileg gyenge, kisebb-nagyobb csoportokra tagolódó fasiszta szervezetek Németországban nem olyan erősek, hogy egy Marcia su Berlint megvalósíthassanak? Annál is fontosabb a válasz erre a kérdésre, mivel a KPD a tárgyalt időszakban nem csupán az egyik, hanem a szovjet párt után a legfontosabb osztaga volt a nemzetközi kommunista mozgalomnak, politikájának sikerei és balsikerei nagyban meghatározták a Komintern irányvonalát.

Mindent összevetve, Németországban az erőteljes antifasiszta politika kialakítását több tényező magyarázza. Először is: a Kominternben 1921 nyarát követően mind határozottabban érlelődött az a felismerés, hogy az európai munkásmozgalom, és azon belül is különösen a német mozgalom feladata pillanatnyilag nem a proletárdiktatúra kivívása, hanem a kommunista párt szervezeti erejének, eszmei tisztaságának és egységének, nem utolsósorban tömegbefolyásának szélesítése. Másodszor: azoknak a pártoknak, illetve párton belüli csoportoknak a politikája, akik ezzel az irányzattal szembehelyezkedtek, nem volt eredményes, sőt ez a politika Olaszországban és nem sokkal később Bulgáriában a munkásmozgalom súlyos vereségének egyik oka lett. Végül, harmadszor: a németországi helyzet értékelésekor eltérő vélemények is napvilágot láttak, különös tekintettel az újabb lehetőségekre.

Az első két pontban szereplő tényezők hatása nem lehetett kétséges: egyértelműen az antifasiszta politika előtérbe kerülését segítették. A harmadsorban említett nézetkülönbségekre hivatkozva azonban többféle következtetésre is lehet jutni, különösen ha az októberi kudarc szerves előzményének tekintjük az eseményeket.³²

³² A nem marxista történészek munkáiban általánosan elterjedt véleményt fogalmaz meg Nolte (Die Krise des liberalen Systems und die faschistischen Bewegungen. Piper. München 1968. 92., 95. old.), aki az egész folyamatban, beleértve a munkás-paraszt kormány jelszavát is, nem lát mást, mint egy kommunista puccskísérlet előkészítését. (Lásd még Franz Borkenau: Der europäische Kommunismus. Francke Verlag. Bern 1952. 48. old.; Pirker: Id. mű, 59. old,;Poulantzas: Id. mű, 180-181. old.) A marxista történetírás nagyobb figyelmet fordít az események ismertetésére, bár nemritkán eltúlozza a gazdasági és politikai válság mélységét és hatását, a munkások harckészségének fokozódását („Az antifasiszta nap bebizonyította, hogy a munkásosztály nagy része nem kívánt csupán védelmi harcokra korlátozódni” – írja pl. a GDA 403. old.).*

A nézeteltérések a korszak jellegének más-más megítéléséből fakadtak. Egyesek úgy vélték, hogy a németországi válság az egész polgári társadalom felbomlásának jele, érlelődik a forradalmi helyzet. E vélemény legszélsőségesebb hirdetői a Ruth Fischer és Arcady Maslow vezette berlini szervezethez tartoztak. Mások, így elsősorban Radek és Brandler, a reakciós erők fokozatos térnyerését látták jellemzőbbnek, és perspektivikusan lehetségesnek tartottak egy olaszországihoz hasonló fordulatot. Ennek megfelelően az egyik csoport a forradalmi harcokat közvetlenül elősegítő intézkedéseket sürgette, a másik a munkásosztály és ezen belül is a kommunista párt pozícióinak erősítését tartotta fő feladatnak. Tehát ismét ama két irányzat szembenállásának vagyunk tanúi, amelyek vitája 1921 óta jellemezte a nemzetközi kommunista mozgalmat. Csakhogy ezúttal, a németországi helyzetben, már nem csupán elméletileg vetődik fel a kérdés, hanem a két álláspont szembesül a gyakorlattal. Döntésre azonban nem kerülhetett sor: a gyakorlati lépéseket, a konkrét intézkedéseket, amelyeket kétségkívül a Komintern és a német párt vezetésében aktív és döntő szerepet betöltő második irányzat kezdeményezett, a balos irányzat is elfogadta. Támogatta a munkásszázadok szervezését, s a fasiszta szervezetek elleni fellépésben az egész tőkés társadalom elleni általános támadás első ütközeteit üdvözölte. Elfogadta – jóllehet bizonyos fenntartásokkal – az egységfront-politikát, a munkás-paraszt kormányt, s ebben a tömegek, a szociáldemokrata párttagok meghódításának lehetőségét értékelte. Így állt elő az a történelemben nemritkán megismétlődő helyzet, hogy a stratégiailag szemben álló, egymással ellentétes célokat valló politikusok a napi feladatok, a taktikai lépések kitűzésekor és megoldásában lényegesebb kompromisszumok nélkül is szorosan együttműködhettek. Ezt elsősorban a KPD-vezetés egységének megszilárdulása bizonyítja, amit jól tükrözött a KB augusztus 2-5-i ülése. Más kérdés, hogy a baloldal vezetése alatt álló pártszervezetek, így elsősorban a berlini és a hamburgi, nem jeleskedtek sem az antifasiszta nap szervezésében, sem pedig a Cuno-kormány megbuktatását eredményező kampány idején. Sőt, az októberi megmozdulás is a tömegektől való elszakadásukat bizonyította. Nem csupán a „vádlott” és „elítélt” Brandler állította ezeket, de az objektív Zetkin is ezt hangsúlyozta a Komintern V. kongresszusán.33 – Protokoll. Fünfter Kongress der Kommunistischen Internationale. Hoym. É. n. h. n. [Berlin 1924.] 327. old. (A továbbiakban; Protokoll V.)*

Az eredmények végül is igazolták az egységfrontos, széles szövetségi politikát, ám anélkül, hogy az ellenkező álláspont tarthatatlanságát nyilvánvalóvá tették volna. Ez pedig nagy szerepet játszott abban, hogy a németországi helyzet megváltozásával az antifasiszta harc és a vele szorosan összeforrott, széles körű szövetségi politika háttérbe szoruljon.

Augusztus második felétől ez a folyamat fokozatosan ment végbe, elsősorban a németországi belpolitikai helyzet robbanásszerű megváltozásával összefüggésben. A Cuno-kormány nem tudott felülkerekedni az egyre fokozódó infláción, a növekvő munkanélküliségen, a Ruhr-vidéki káoszon; tehetetlennek bizonyult mind az egyre tömegesebb munkásmegmozdulásokkal, mind pedig a reakciós csoportok szervezkedéseivel szemben. Augusztus 12-én Cunót hárommillió ember általános sztrájkja kényszerítette lemondásra. Az erőviszonyok megváltozását mi sem mutatta jobban, mint az, hogy két nappal korábban a szociáldemokraták és a polgári pártok együttműködése még a kormány fennmaradását ígérte, az országos sztrájkok és tüntetések hatására azonban mégis meg kellett hátrálniuk. Ezzel az általános sztrájk elérte fő célját, melyért a KPD küzdött legkövetkezetesebben.³⁴ – Die Rote Fahne, 1923. augusztus 11. – A KPD mellett az augusztusi válság idején a gazdasági követeléseken kívül (pl. bérrendezés) a munkás-paraszt kormány létrehozását, a munkásszázadokat betiltó rendelkezések felfüggesztését, a munkás ellenőrző bizottságok elismerését javasolta.*

Németország Kommunista Pártja megerősödése és tömegbefolyásának növekedése szembetűnő volt. A meglepő gyorsasággal már augusztus 13-án hivatalba lépő Stresemann-kabinet első intézkedései nem hagytak kétséget afelől, hogy a fő veszélyt a baloldal előretörésében látja: a jobboldali szociáldemokrata miniszterek asszisztálásával³⁵ – A kormányban a szociáldemokratákat Rudolf Hilferding, Gustav Radbruch, Robert Schmidt és Wilhelm Sollmann képviselte, az utóbbi mint belügyminiszter. (Chronik, 150. old.)* sorra tiltották be a kommunista lapokat. Ez alól a Die Rote Fahne sem volt kivétel: szerkesztőségét augusztus-szeptemberben két ízben is feldúlták, több munkatársát letartóztatták, feloszlatták a munkástanácsok kommunista többségű berlini, majd birodalmi bizottságát.³⁶ A KPD „felvette a kesztyűt”, elfogadta a kihívást, más lehetősége nem volt.

³⁶ Die Rote Fahne, 1923. augusztus 17. – A polgári történészek igen részletesen foglalkoznak az októberi események előzményeivel. Vizsgálják mikor, hol és ki tűzte napirendre az októberi fegyveres felkelést, behatóan „elemzik” a KPD politikájának alakulását. Igen kevés munka van azonban, amely (mint pl. Werner T. Angress: Die Kampfzeit der KPD 1921-1923. Drostem. Düsseldorf é. n. 442-449. old.) arra is rámutat, hogy a KPD új irányvonalának kialakulásában a tömegmozgalmak fellendülésénél nem kisebb szerepet játszottak a jobboldal és a szociáldemokrata miniszterek által kezdeményezett represszív intézkedések. Bírálható a marxista történetírásnak az az álláspontja is, amely szerint a terror „a forradalmi mozgalom további növekedését kívánta megakadályozni” (GDA 409. old.). Hiszen az intézkedések jellege nem hagy kétséget afelől, hogy a cél a kommunisták visszaszorítása, szervezeteik felszámolása volt, tehát mindenképpen több, mint a „további növekedés megakadályozása”. A KPD reakcióját is ennek megfelelően kell értékelni.*

A Komintern és a KPD úgy értékelte a helyzetet, hogy Németországban jobboldali fordulat kezdődött, amelyben azonban már nem a fasiszta szervezetek játsszák a fő szerepet, hanem a hagyományos reakció és a vele együtt haladó jobboldali szociáldemokrácia. Ennek következtében háttérbe szorult a munkás-paraszt kormány és vele együtt minden átmeneti jellegű követelés, ami kedvezőtlenül hatott az antifasiszta harc szervezésére is.

A folyamatot jól érzékeltetik a Komintern és Profintern augusztus 25-i felhívásai. Az egyik nyílt levél – az SZMI-hez és az Amszterdami Internacionáléhoz – „legkésőbb szeptember 10-ig közös konferenciát javasol a Németország ellen készülő intervenció megakadályozására”. A másik a világ proletariátusához szól, szolidaritási akciókat sürgetve. Mindkettőben szó van az antifasiszta harcról, de az intervenció gondolatának felvetése nyilvánvalóvá teszi, hogy a nemzetközi forradalmi mozgalom a proletárdiktatúra győzelme esetén bekövetkező külföldi agresszió elhárításához kéri a nemzetközi munkásmozgalom támogatását.³⁷ – Inprekorr, 1923.augusztus 21. 1219-1220.old.; Die Rote Fahne, 1923. szeptember 3.*

Megjegyezzük, hogy a változás nem minden tekintetben volt gyökeres. Ezt egyébként a Komintern és Profintern felhívása is tükrözi, elsősorban az a körülmény, hogy egyáltalán az SZMI-hez fordultak. Még kevésbé változott a Németországi Kommunista Ifjúsági Szövetség propagandája. A „Flugschriften der deutschen Revolution” sorozatban megjelent brosúrájukban az antifasiszta harcot tekintik időszerű feladatnak, célnak pedig a munkás-paraszt kormányt.³⁸ – Was bringen die Faschisten der Arbeiterjugend? Herausgegeben von KJI. 13. old.* Kimutatható a korábbi irányvonal hatása a szászországiak és a türingiaiak politikájában, és nem utolsósorban abban az ingadozásban, amely a fegyveres felkelés előfeltételeinek megteremtésekor volt megfigyelhető.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

1. A „Schlageter-agitáció”
   és az antifasiszta nap Németországban

A téli-tavaszi Ruhr-válságot forró nyár és viharos ősz követte. Az infláció egyre szédületesebb mértéket öltött és fokozódó munkanélküliséggel párosult. Egy aranymárka 1923 januárjában még 4300, novemberben már 522 milliárd papírmárkával volt egyenlő. A munkanélküliek száma az 1923. júliusi 186 000-ről 1924 januárjáig 1 439 780-ra növekedett.³ – GDA 3. köt. 286. old., ;PWA 1925-1926. 722. old.* A munkanélküliség egyik sajátossága volt, hogy a korábbiakhoz képest rendkívül megnőtt (3,5 %-ról 26,4 %-ra) a szervezett, tehát elsősorban a nagyobb üzemekből elbocsátott munkások aránya. Az első világháború idején és azt követően az iparban elhelyezkedettek és hamarosan munkanélkülivé válók ösztönös megmozdulásaihoz, az infláció által különösen érzékenyen érintett kistermelők lázongásaihoz, az elkeseredett, fizetésüket kosarakban, hátizsákban cipelő alkalmazottak mozgalmaihoz a munkásosztály mind hatalmasabb sztrájkjai járultak. Mindamellett a sztrájkok mutatói – számuk, résztvevőik létszáma, a kimaradt munkaórák – nem érték el az előző évekét, a sztrájkoló szervezett munkások és alkalmazottak száma is csökkent.⁴ – PWA 1923-1924. 582-583. old.* E sztrájkok és megmozdulások jellege eltért a korábbiaktól. Míg 1923 januárjáig csupán gazdasági követelésekért folyt a küzdelem, s még márciusban is a Ruhr-vidék megszállása elleni passzív rezisztencia dominált, júniustól kezdve már egyre határozottabban politikai jelleget öltöttek a munkabeszüntetések és a tüntetések. Nagy visszhangra talált a KPD januárban meghirdetett és azóta következetesen alkalmazott taktikája, a kétfrontos harc jelszava: „Üsd Poincarét a Ruhrnál és Cunót a Spreenél!”⁵ – Die Rote Fahne, 1923. január 23. – Raymond Poincaré francia miniszterelnök rendelte el a Ruhr-vidék megszállását; Wilhelm Cuno német miniszterelnök ekkor meghirdette a passzív ellenállást.* A KPD lipcsei kongresszusa az 1923. február 1-én elfogadott taktikai irányelvekben – nem utolsósorban Radek határozott álláspontjának hatására – a munkáskormányt mint a proletárdiktatúrához vezető átmeneti formát hirdette meg, majd a Komintern III. plénuma után hasonló értelemben foglalt állást a munkásparaszt kormány mellett.⁶

⁶ Bericht über die Verhandlungen des III. Parteitages der Kommunistischen Partei Deutschlands. Zentrale der KPD. Berlin 1923. 421. old.; AKPD 1923. július 11-i felhívása. Die Rote Fahne, 1923. július 12. Részleteket közöl a dokumentumból: GDA. 3. köt. 655-656. old.*

A kommunisták mellett azonban növelték befolyásukat a jobboldali és nacionalista szervezetek is, köztük Hitler Nemzetiszocialista Német Munkáspártja. (Ismert német rövidítése: NSDAP.) A Komintern vezetői a német kommunistákkal egyetértésben úgy értékelték a helyzetet, hogy az országban kialakult gazdasági és politikai válság egy jobboldali fordulat lehetőségét is magában hordozza. A kialakult helyzet valóban sok szempontból – különösen az államhatalom ingatagságát tekintve – hasonlított az olaszországira. A Kominternt és a KPD-t azonban legalább ennyire a fasiszta szervezetek elleni harc előtérbe helyezésére sarkallta egy másik körülmény is: a politikailag aktivizálódott paraszti és más kispolgári elemek megnyerésének lehetősége.

E kettős feladat felismerésének eredményeképpen „1923 júniusának végén határozott fordulat következett be a párt taktikájában” – írja jelentésében a Varga Iroda egyik munkatársa.⁷ – ⁷ CPA IML 504. f. 1. op. 26. d. 6. old.* E fordulat a korabeli megfigyelők szerint is szorosan összefüggött Radek Schlageter-beszédével, s hamarosan két igen látványos eseménysorozat hívta fel rá a figyelmet. Az egyik az 1923. július 29-re meghirdetett antifasiszta nap, a másik a többségében kommunisták által szervezett nyilvános gyűlések sorozata volt, amelyekre nacionalista és fasiszta szónokokat is meghívtak. Mindkét eseménysorozat, de különösen az utóbbi, nagy visszhangot keltett Németország-szerte, majd vitákat váltott ki a nemzetközi munkásmozgalom különböző fórumain.

A Schlageter-agitáció tulajdonképpen már június 26-án megkezdődött, amikor a Die Rote Fahnéban megjelent Radek beszéde. Ezután egy brosúra következett, bevezetőjeként ugyancsak a Radek-beszéddel, utána a német sajtóban már szintén megjelent két fontosabb polemikus írás következett: Ernst Graf zu Reventlow-nak, a Deutschvölkische Freiheitspartei egyik vezetőjének, a Reichwart című berlini hetilap szerkesztőjének „Radekkel együtt?” című írása, és Arthur Möller van den Brucknak a Gewissen című hetilapban („az egyetlen »gondolkodó« nacionalista orgánum” – mondta róla Radek) megjelent cikké. A brosúrát két válaszadó írás zárta: Radeké a Vorwärts, a Die Zeit, a Vossische Zeitung cikkeire, illetve a Gewissennek a brosúrában is leközölt írására, valamint Paul Frölich válasza Reventlow-nak.⁸ – Schlageter. Eine Auseinandersetzung Karl Radek, P. Frölich, Ernst Graf zu Reventlow, Möller van den Bruck. Vereinigung Internationaler Verlagsanstalten. Berlin 1923.*

Mind Radek, mind pedig Frölich alapvetően három dolgot kívánt tisztázni: a kommunistáknak a fasizmushoz, a különféle tömegmozgalmakhoz és végül a nemzeti érdekekhez való viszonyát. Mindhárom kérdésre egyértelmű választ tartalmaz Radek említett írása a brosúra végén, mely „A fasizmus, mi és a szociáldemokraták” címet viseli.⁹ – Ugyanott, 5-7. old. (Közli még: Inprekorr, 1923. július 6. 1003-1004. old.)* Radek mindenekelőtt leszögezi, hogy a kommunisták a német fasizmusban igen komoly veszélyt látnak. „A fasizmus nagy veszély, esetleg nagyobb is annál, mint ahogyan azt a Vorwärts urai gyanítják, akik már több ízben bebizonyították, mennyire nem értenek a helyzetértékeléshez” – írja a szociáldemokratákkal polemizálva.¹⁰ – Ugyanott, 6. old.* Ezt követően azt magyarázza, hogy a fasizmus elleni harcnak nemcsak hogy nem mond ellent, de szerves része az a politika, amely a fasiszta mozgalomhoz csatlakozott vagy ahhoz közeledő tömegek semlegesítését, esetleg, amennyiben lehetőség van rá, megnyerését tűzi ki céljául. Hangsúlyozza, hogy ő nem Schlagetert ünnepelte, sőt kimutatta tettének értelmetlen voltát. A tömegeknek értelmes és cselekvő, sajátos érdekeiket kifejező programot kell nyújtani. „Amennyiben a német munkásosztály nem lesz képes rá, hogy ezeket az eszméket tudatosítsa a nagy kispolgári tömegekben, úgy vereséget fog szenvedni, de legalábbis hosszú időre kitolódik a győzelme.”¹¹ – Ugyanott, 7. old.*

Ezzel összefüggésben tér rá a kommunistáknak a nemzeti érdekekkel kapcsolatos állásfoglalására. Érvelése e résznél még gondosabb. Hiszen míg a fasizmussal vagy a fasisztákkal való kollaborálás vádját elég egyszerűen vissza lehetett utasítani és az egyébként is csak a szociáldemokraták részéről hangzott el, a nacionalizmus, a „nacionál-bolsevizmus”, a szociálsovinizmus vádjával szemben már nehezebb volt a helyzet. Radek egyrészt kifejtette, hogy a kommunisták internacionalista elveivel nincs ellentmondásban a nemzeti érdekek melletti kiállás, másrészt rámutatott arra, hogy a munkásosztály éppen azáltal válik képessé történelmi küldetésének teljesítésére, hogy nem csupán nemzetközi, hanem az ennek előfeltételét jelentő nemzeti feladatait is megoldja. A Komintern és a német párt által követett irányvonal a németországi helyzetnek megfelelő egyetlen valóban forradalmi és reális politika. „Egy elnyomott, szétdarabolt nép vezetőinek a szájában a pacifista szólamok vagy gyávaságot jelentenek vagy hazugságot, s ez okvetlenül kiváltja a nép egészséges ösztöneinek tiltakozását. Amennyiben nem sikerül a kispolgári népi tömegekben felkelteni a munkásosztály iránti bizalmat, hogy vezetésével lerázhatják a nemzeti elnyomást, úgy ezek a tömegek eszközzé válnak e csatatér hiénáinak kezében, akik legőszintébb nemzeti érzelmeiket arra fogják felhasználni, hogy Németországban a reakció hatalmát hozzák létre, amely Németországot még inkább a mocsárba vezeti.”¹² – Ugyanott, 8. old.* Ugyanakkor, számolva a nemzetközi realitásokkal, egyértelműen megmondta, hogy a kommunisták nem ígérgethetik felelőtlenül a versailles-i szerződés azonnali felrúgását, annak politikai és gazdasági következményeinek megszüntetését: „Nem ígérjük a tömegeknek, hogy ha ma Németországban munkáskormány jut hatalomra, úgy az egy karmozdulattal lesöpri az ország válláról Versailles terheit. Azt azonban tudjuk, hogy először is megkíséreljük e terheket levenni a szegények, a dolgozók válláról és azokéra helyezni, akiknek azt viselniük kell. Másodsorban azt is tudjuk, hogy harcolni fogunk és harcolnunk kell a versailles-i béke ellen úgy, ahogyan az orosz nép is harcolt és harcol az elnyomására tett kísérletekkel szemben.”¹³ – Ugyanott, 7. old.*

A kampány jelentős eseménye volt az antifasiszta nap. 1923. július 12-én hirdették meg a Die Rote Fahne hasábjain. Az eredeti terv szerint Németország valamennyi helyi kommunista szervezetének nyilvános gyűléseket kellett volna kezdeményeznie, amelyek különböző, a helyi lehetőségeket maximálisan kihasználó formákban (felvonulások, az önvédelmi alakulatok erődemonstrációja, gyűlések) alkalmasak lettek volna a helyi lakosság legszélesebb rétegeinek mozgósítására. A területi pártszervezetek által közzétett felhívások egységes szemléletet tükröznek: valamennyiben megtalálható a munkás-paraszt kormány jelszó és az a megállapítás, hogy „nem csupán az elvtársaknak, hanem a szakszervezetek, pártok és szövetségek valamennyi proletárjának, az alkalmazottaknak, a szegényparasztoknak, az indifferenseknek és a keresztény munkásoknak ezen a napon meg kell valósítaniuk az egységfrontot”.¹⁴

¹⁴ ZPA IML f. KPD DF VI/117. A KPD alsó-szászországi szervezetének felhívása: útmutató az antifasiszta nap szervezéséhez.; Ugyanott. VI/106. 10-11. old. Országos felhívás és plakát. StAP. Pr. Br. Rep. 30 Bln. C. Tit. 95. Sek. 9. Bd. d. Nr. 3. 7. old.*

Az antifasiszta nap szervezésébe bekapcsolódtak a Háborús Veszély és a Fasizmus Elleni Nemzetközi Akcióbizottság területi szervezetei is. Felhívásaikat különböző antifasiszta és munkásszervezetek írták alá. A braunschweigi Akcióbizottság felhívását pl. aláírta a Német Építőmunkások Szakszervezeti Szövetsége, az Ácsmunkások Központi Szövetsége, az Állami és Községi Alkalmazottak Szövetsége, a Rézművesek Szövetsége, a Német Famunkásszövetség, a Szíjgyártó és Táskaiparosok Szövetsége, a Szabad Színpad („Freie Bühne”), a „Szolidaritás” Munkás Kerékpáros Szövetség, a KPD, a KJD területi szervezetei.¹⁵ – ZPA IML f. KPD DF VI/117.* Az akcióbizottsági dokumentumok is szólnak a munkás-paraszt kormány megalakításának szükségességéről, s felhívnak a polgári demokratikus jogok megvédésére. A fő jelszavak: „A fasizmus egyet jelent az egyesülési jog felszámolásával, a választójog korlátozásával, a dolgozókat védő törvények és a nyolcórás munkanap felszámolásával.”¹⁶ – Ugyanott.* A KPD és az SPD kelet-szászországi vezetősége közös gyűléseket hirdetett. „Az egyetlen erő, amely győzedelmeskedhet a fasizmuson, a munkás-paraszt kormány. Éljen az antifasiszta egységfront!” – írták az antifasiszta napot megelőzően már egy héttel országszerte kifüggesztett plakátokra.¹⁷ – Ugyanott. VI/106.4., 5-6. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!