Fasizmus és antifasiszta harca
kapitalizmus ideiglenes és részleges
stabilizációjának időszakában
A kapitalizmus ideiglenes és részleges stabilizációja az első világháborút követő gazdasági és politikai válság talaján bontakozott ki. A nemzetközi kommunista mozgalom már 1921-ben felfigyelt e folyamat első jeleire, és – mint ahogy korábban láttuk – egyrészt a kommunista pártok egységfront-politikájának kimunkálásával, másrészt a mozgalom szervezeti és ideológiai egységének erősítésével kísérletet tett a forradalmi időszakban kiharcolt politikai jogok és szociális vívmányok védelmére, egyes esetekben továbbfejlesztésére. E folyamat részeként vizsgálták a különféle reakciós rendszerek, pl. az olasz fasizmus, a bolgár diktatúra létrejöttének okait és következményeit, a magyarországi rendszer politikáját, valamint a németországi ellenforradalmi csoportok megerősödését. Az utóbbi országokban lezajlott folyamatok elemzése alapján, különösen 1924 elejéig, azt a következtetést vonták le, hogy a tőkés rendszer stabilizációja Európa több országában szélsőségesen reakciós diktatúrák hatalomra jutása révén fog végbemenni, amelyek a munkásmozgalom szempontjából az osztályharc különösen kedvezőtlen feltételeinek kialakulását eredményezhetik. Ez volt az oka annak, hogy ebben az időszakban a stabilizációs kísérletek és általában a támadó tőke elleni fellépés mellett a fasizmus elleni harc foglalt el jelentős helyet. A stabilizáció azonban végül is a legtöbb esetben nem szélsőséges formában, hanem a polgári demokratikus irányzatok felülkerekedésével ment végbe, olyan gazdasági és politikai folyamatok eredőjeként, amelyek végső soron a kapitalizmus háború előtti rendszerének helyreállítására irányultak.
A nyugat-európai tőkésországokban, Olaszország kivételével, a reakció nem a fasiszta diktatúra segítségével, hanem a polgári demokrácia hagyományos eszközeivel lett úrrá a háború utáni forradalmi helyzeten. A fasiszta szervezetek fokozatosan vesztettek népszerűségükből. Kormányintézkedések hatására vagy anélkül, politikailag jelentéktelen csoportocskákká váltak. Németországban a Hitler-puccsot követően betiltották az NSDAP-t és a Deutschvölkische Freiheitspartei-t; Franciaországban a radikálisok „baloldali kartelljének” 1924. májusi győzelmét követően az Action Francaise a teljes jelentéktelenségbe süllyed; a Primo de Rivera 1923. szeptember 13-i államcsínyét követően létrejött prefasiszta diktatúra nem kímélte a különböző fasiszta szervezeteket sem; nem járt sikerrel Magyarországon sem – amit a Kominternben szintén figyelemmel kísértek – a totális fasiszta diktatúra feltételeinek megteremtése.1 – GDA 3. köt. 434. old.; A magyar forradalmi munkásmozgalom története 1-2. köt. Kossuth Könyvkiadó 1970. 293-294. old.* Mély válságjeleit mutatta az olasz fasiszta diktatúra is.
Az új helyzet által megkövetelt stratégiai és taktikai irányvonal kidolgozása 1923 végén, 1924 elején már megkezdődött. Az elemzések egyik eredménye volt, hogy az európai tőkésországok politikai rendszereinek stabilizálódása következtében az osztályharc kevésbé élezett formái kerülnek előtérbe. Megállapították, hogy a kialakult ún. demokratikus pacifista éra objektíve nem kedvez a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harcnak, de alkalmas a forradalom szubjektív előfeltételeinek, ezen belül is elsősorban a kommunista pártok szervezeti és eszmei színvonalának erősítésére. Ezt a törekvést, amelyet a korabeli irodalomban „bolsevizálásnak” neveznek, nem csupán a korszak megváltozott jellege indokolta, hanem az előző időszak forradalmi harcainak tanulságai is. Csakhogy különösen az utóbbi tapasztalatokból több olyan következtetést is levontak, amelyek a későbbiekben helytelennek bizonyultak, nehezítették a kommunista pártok tömegbefolyásának fejlődését, sőt több esetben a taglétszám csökkenését idézték elő. Az egységfront, a munkás-paraszt kormány helytelen értelmezése, a Lenin által használt „szociálsovinizmus” kifejezés „szociálfasizmussá” torzulása, ami a szociáldemokrácia és a fasizmus szerepének azonosítását, az egységfront lehetőségének tagadását jelentette, az ugyanezzel a végkövetkeztetéssel járó „osztály osztály ellen” jelszó, a munkásosztály és a burzsoázia közvetlen összeütközését napirendre tűző forradalmi fellendülés és a szociáldemokráciával való teljes szakítás meghirdetése azt mutatta, hogy „a nemzetközi munkás- és kommunista mozgalom egyes problémái abban az időszakban nem nyertek következetes marxi-lenini megoldást”.2 – A Kommunista Internacionálé története. 269. old. – A taglétszámcsökkenés nem csupán a kommunista, hanem a szociáldemokrata pártokban is megfigyelhető volt. (Bethlen Oszkár: Párizs, Madrid, Bécs. A Komintern egységpolitikája 1933—1937. Kossuth Könyvkiadó 1968. 13-16. old.)*
Mindez természetesen hatott a fasizmus és az antifasiszta harc lehetőségeinek elemzésére is. A tőkés állam különböző kormányformáinak leegyszerűsítő megítélése, az egyes politikai irányzatok sematizálása, különbségeik figyelmen kívül hagyása megnehezítette a fasizmusnak mint sajátos jelenségnek az elemzését, gátolta az antifasiszta harcba bevonható nem forradalmi erőkkel való együttműködést. Megállapítható ugyanakkor, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom e korszakban is az egyetlen cselekvő antifasiszta erő volt, amely energikusan küzdött a fasiszta rendszerek felszámolásáért, másutt pedig a kibontakozó, hatalomra törő fasizmus visszaszorításáért.
- A Komintern Antifasiszta Bizottsága
Az antifasiszta harc jelentőségének csökkenése és a nemzetközi kommunista mozgalomban jelentkező hibás szemlélet egyik következménye az lett, hogy megritkultak, szűkebb térre szorultak a Komintern szervezeti intézkedései a fasizmussal szemben. E leszűkülést Münzenberg már 1923. végi moszkvai útja alkalmával tapasztalhatta. Amint az 1924. januármárciusi levelezéséből kiderül, a reméltnél kevesebb támogatást kapott, így a bizottság egyre komolyabb szervezeti és pénzügyi gondokkal küzdött. Tevékenységét januártól ismét az anyaggyűjtő munkára és a Chronik des Faschismus kiadására korlátozta. A lap példányszámát a decemberi 3000-ről sikerült felfuttatni: 1924 februárjától már 15 000 példányban jelent meg. Nem sikerült azonban megvalósítani a francia és az angol kiadás tervét, holott éppen a franciának – ezt az olaszok is külön kérték – valóban lett volna jelentősége. Az általános visszalépést jelzi, hogy a továbbiakban fel sem merül a szélesebb nemzetközi szervezet létrehozásának terve; annál gyakrabban esik szó a bizottság esetleges feloszlatásáról. A levélváltásból az is kiderül, hogy ebben az időszakban, azaz 1924 januárjától egészen a Komintern V. kongresszusáig, a bizottság mint a Komintern szerve működött, és a korábbiaktól eltérően már nem törekedtek tisztán kommunista jellegének megszüntetésére. Mindezt tükrözi az a levelezés, amelyet Münzenberg folytatott Zinovjevvel, Kuusinennel, Pjatnyickijjal, Kolarovval. Kéri őket, kövessenek el minden tőlük telhetőt „a Komintern egyetlen valóban működő bizottságának” fenntartása érdekében.3 – CPA IML 538. f. 20. p. 29. ő. e. 14-70. old.* Bizonyos jelek ugyanakkor arra mutatnak, hogy a Kominternben továbbra is fontosnak tartották az antifasiszta agitáció szélesebb kereteinek fenntartását. Közvetve ezt tanúsítja Münzenberg 1924. március 20-án Kuusinennek írt levele, amelyben a Chronik jelentőségét méltatva kiemeli, hogy a lapnak nagy olvasótábora van „nem kommunista körökben, pl. a baloldali szociáldemokrata és szakszervezeti csoportokban.”4 – Ugyanott, 67. old.*
Az Antifasiszta Bizottság tevékenységével szembeni fenntartások, amelyek jórészt a KPD ultrabaloldalától eredtek,5 – Münzenberg április 24-én azt írta a Komintern Titkárságának, hogy megkísérelte a kapcsolatok helyreállítását a párt vezetőségével, azonban ez nem járt teljes sikerrel, mivel „egyes elvtársak lebecsülik a völkisch-fasiszta mozgalom jelentőségét”. (Ugyanott, 88. old.)* a Komintern V. kongresszusának előkészületei során háttérbe szorultak. Sőt, a bizottság azt a feladatot kapta, hogy a kongresszus számára dolgozzon ki egy összefoglaló tájékoztatót a fasiszta szervezetekről. 1923 márciusától a Chronik kiadása mellett e tájékoztató összeállítása volt a bizottság fő munkája, s ennek fejében ismét biztosították számára a rendszeres tevékenység feltételeit.
Egy hónappal később Münzenberg már jelenthette az első eredményeket a Komintern Titkárságának. Jelentéséből egyben az is kiderült, hogy időközben újabb, még jelentősebb feladattal bízták meg a bizottságot: a fasizmussal és az antifasiszta harccal foglalkozó napirend irányelveinek kidolgozásával.6 – Ugyanott.* A Chronikban egyre több elemző cikk jelent meg ezekben a hónapokban, majd május második felében elkészült az V. kongresszus számára összeállított anyag is.7 – Ugyanott, 115. old. Münzenberg levele Pjatnyickijnak május 15-én.*
A „Jelentés a fasiszta mozgalomról” című kötetet Münzenberg és Sas Gyula állította össze, s benne mintegy keresztmetszetet adnak az Antifasiszta Bizottság tevékenységéről.8 – Bericht über die faschistische Bewegung. Frühjahr 1924. Unterbreitet dem Fünften Kongress der Kommunistischen Internationale im Auftrage der Komintern Komission gegen den Faschismus von M. Willi und G. Aquila. Neues Deutsches Verlag. Berlin.* A jelentés első oldalai igen gazdag dokumentációt tartalmaznak a német fasiszta mozgalomról. Felsorolják a Deutschvölkische Freiheitspartei, a Deutschsoziale Partei és az NSDAP párt- és fegyveres szervezeteit, a Stahlhelm, a Jungdeutscher Orden és a
Vereinigte Vaterländische Verbände osztagainak helyi központjait, a fasiszta sajtóorgánumokat, s tartományi bontásban részletezik a völkisch szervezetek választási eredményeit. E dokumentációt öt térkép teszi szemléletesebbé.9 – Ugyanott, 3-13. old.* A mai szemmel is igen érdekes összeállításhoz előszó járul, amelyben a szerzők a fasizmus kialakulásának felvázolására, illetve lényegének meghatározására vállalkoznak. A fasizmus keletkezését két, egymást történetileg követő jelenséghez kapcsolják: a háború idején felerősödő nacionalista, soviniszta hullámhoz, valamint a háború utáni válsághoz. E két tényező hatását azonban közvetettnek tekintik, hangsúlyozzák, hogy ezek csupán előfeltételei a fasizálódásnak. Igazi alapja az a sajátos helyzet, amely az osztályharcban elsősorban Olaszországban, Németországban és Ausztriában kialakult. Elemzéseik során azonban, a korábbiaktól eltérően, arra a következtetésre jutnak, hogy valamennyi tényező közül a legdöntőbb a kispolgárság politikai fellépése, amelyet mintegy harmadik erő megjelenésének tekintenek. „A fasizmus, keletkezését tekintve, nem más, mint a középrétegek kísérlete arra, hogy a politikát saját kezükbe vegyék. A kispolgárság eredetileg politikai mozgalmáról van szó, amelyet később a nagyipar és a monarchista, fehér ellenforradalmi erők könnyen felhasználtak. A középrétegek mozgalmáról, amelyet később az ipar gazdaságilag legfejlettebb része a kapitalizmus reneszánsza érdekében használ fel.”10 – Ugyanott, 14-15. old.*
E meghatározás kétségtelenül visszalépést jelent az 1923 nyarán, a kibővített KIVB III. plénumán elhangzott megfogalmazáshoz képest. A fasizmus kettős jellegének ez a leegyszerűsítése, ti. hogy egyrészt tömegmozgalom, másrészt a nagytőke diktatúrájának megjelenési formája, később a kispolgári fasizmus igen elterjedt elméletéhez szolgáltatott kiindulópontot. A korábbi elemzések ugyanis egyértelműen kimutatták, hogy a politikailag aktivizálódott kispolgárság kisebb-nagyobb reakciós szervezetei már hatalomra jutásuk előtt is csak abban az esetben válhattak szervezett erővé, tömegmozgalommá, ha vezetőik tudatosan vállalkoztak a burzsoá ellenforradalom élharcosainak szerepére. „Az ipar legfejlettebb részének” a döntése – ahogy a német fasizmussal foglalkozó részben írják a szerzők11 – Ugyanott, 30-31. old.* – pedig nem csupán a fasizmus hatalomra jutásakor játszott szerepet, hanem előfeltétele volt a mozgalom létrejöttének és meghatározta annak arculatát is. A fasiszta mozgalom kispolgári jellegének túlhangsúlyozása vezetett oda, hogy túlértékelték az olasz rendszer belső válságát, illetve tévesen ítélték meg a fasiszta kormány lehetőségeit a válság megoldására. Feltételezték, hogy az olasz fasizmus csak egy partikuláris érdekeket képviselő kispolgári tömegmozgalomra támaszkodva maradhat fenn, s mivel Mussolini letért ezen érdekek képviseletéről, úgy vélték, hogy fokozatosan el fogja veszíteni hatalmát. Ebből következett azután az a feltevés, amiről Aquila is ír az olasz fasizmusról szóló részben,12 – Ugyanott, 86. old.* hogy a tömegbázis biztosításának egyetlen lehetősége, ha a fasizmus szövetségre lép a reformista szociáldemokrácia jobboldali vezetőivel. Ez a konklúzió sok tekintetben tükrözte a szociáldemokráciáról ebben az időben kialakított téves megítélést. Nem kevésbé volt hibás a kommunista pártnak ajánlott antifasiszta taktika sem, amelynek lényege így a szociáldemokrácia elleni harc volt. Mindamellett továbbra is szerepel a középrétegek megnyerésének feladata.
Az előszóból szinte teljesen hiányzik a taktikai és a stratégiai célok megfogalmazása. A szerzők ezt megkerülik, nem foglalnak állást sem az egységfront, a munkás-paraszt kormány, sem pedig a proletárdiktatúráért folytatandó harc lehetőségeivel kapcsolatban.
Míg a brosúrában az antifasiszta harcról és a fasizmus jelenségéről általában leírtaknak hibás a koncepciója, maradandó értéket jelentenek a fasiszta mozgalmak elemzését tartalmazó fejezetek. Részletesen, periódusokra bontva mutatják be a német és az olasz fasizmus útját, kitérnek a parasztság és a fasizmus viszonyára, áttekintést adnak az angol, francia, spanyol, magyar és amerikai fasiszta és más ellenforradalmi szervezetekről, majd röviden vázolják a fasizmus lehetőségeit Lengyelországban, Litvániában, Finnországban, Romániában és Japánban.
E tematikus rész jellemzője, hogy a fasizmusban a tőkés társadalom stabilizálásának egyik lehetőségét jelölik meg. Egyértelműen leszögezik ugyanakkor, hogy ez csupán az egyik lehetőség, alkalmazása számos bel és külpolitikai tényező függvénye. A német fasizmus fejlődését például három szakaszra osztják. Az első a Kapp-puccsig terjedő időszak, amelyben a belpolitikai válság katonai diktatúra bevezetésével való megoldása állott előtérben. Az erre törekvő erőket támogatta a polgári demokrácia talaján álló szociáldemokrata irányzat. Bekapcsolódtak az eseményekbe a különféle ellenforradalmi, köztük a már megalakult fasiszta szervezetek is. Ez utóbbiaknak azonban ebben az időszakban még nem volt jelentősebb szerepük: viszonylag erős szervezetekkel elsősorban Bajorországban rendelkeztek. A második szakaszt, amely a Hitler-puccsal ér véget, a szerzők a fasiszta szervezetek előtérbe kerülésével, majd vereségével jellemzik. A fasizmus előretörését két esemény segítette: az egyik Mussolini mozgalmának megerősödése, majd az olaszországi fasiszta fordulat, a másik a Ruhr-vidék megszállása volt. Ez utóbbi különösen nagy szerepet játszott. „A Ruhr-válság előfeltétele volt a német ellenforradalomnak” katonailag, pszichológiailag és gazdaságilag egyaránt. Katonailag a fekete (illegális) Reichswehr és a titkos szervezetek létrehozásával és további kiépítésével stb.; pszichológiailag a legalantasabb nacionalista érzések felkorbácsolásával; gazdaságilag azáltal, hogy lehetővé tette az ellenforradalom állami finanszírozását.13 – Ugyanott, 29. old.* Ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy bár a fasizmusnak meghatározott szerepe volt az ellenforradalom táborán belül, ez korántsem jelentette, hogy szervezetei az ellenforradalom legfontosabb osztagai lettek volna. Még az 1923-as gazdasági és politikai válság idején aktivizálódott középrétegek megnyerésében is versengeniük kellett a völkisch és konzervatív szervezetekkel, a hatóságok pedig az ő rohamosztagaik igénybevétele nélkül is le tudták verni a baloldali szászországi és türingiai kormányt. Sőt, abban a pillanatban, amikor a nagytőkének a francia tőkével való kiegyezés, a Ruhr-megszállás elleni akciók beszüntetése lett az érdeke, a kormányon levők habozás nélkül leszámoltak az ellenforradalom e szélsőséges irányzatával. A harmadik periódust tárgyaló részben, amely „A Hitler-puccsot követő bomlás” címet viseli, a szerzők rámutatnak arra, hogy a fasizmus háttérbe szorulását nem csupán a Hitler-puccs szétverése, a párt betiltása okozta, sőt nem is elsősorban ez. Fontosabb szerepet játszott ebben, hogy a fasizmus elvégezte az adott történelmi helyzetben reá háruló feladatot, kivette részét a válság jobboldali megoldásából, s ezután, ha nem is került teljesen légüres térbe, a kialakult stabilizáció kedvezőtlen körülményeket teremtett számára.14 – Ugyanott, 29-33. old.*
Münzenberg és Sas brosúrája amellett, hogy jól érzékeltette a nemzetközi kommunista mozgalomban az antifasiszta harccal kapcsolatos nézetek alakulását, összefoglalta az Antifasiszta Bizottság által készített elemzéseket, a gazdag dokumentációt, nagyban hozzájárult a Komintern. V. kongresszusára érkezett küldöttek tájékoztatásához.
A brosúrában, akárcsak a kongresszuson, nem utalnak az Antifasiszta Bizottság további terveire. Ekkor ugyanis már a bizottság megszüntetését fontolgatták a Kominternben. Fenntartása ellen két érv is szólt: az egyik, a fontosabb az volt, hogy a különféle irányzatokat egyesítő nemzetközi szervezet létrehozása lekerült a napirendről; a másik, hogy a bizottság tényleges feladatát, az anyaggyűjtést és az agitációt az egyes kommunista pártok feladatává tették. Egy ideig foglalkoztak még azzal a gondolattal, hogy a bizottságot mint a Komintern agitációs és propagandaosztályának részét fenntartják. A Komintern Titkársága 1924. július 17-i ülésén ezért a Kun Béla vezette agitációs és propagandaosztály alá rendelte.15 – CPA IML 495. f. 30. op. 62. ő. e. 2., 6-8. old.* Münzenberg több javaslatot küldött Kunnak, amelyben a bizottság munkájának fontossága mellett érvelt, de a tényleges munka nem folytatódott.16 – Ugyanott, 538. f. 2. op. 23. ő. e. 133. old.* A Chronik des Faschismus június 7-én megjelent 14. számát nem követte több, holott 1924 januárjától ennek összeállítása jelentette a bizottság és az Antifasiszta Világliga egyetlen rendszeres tevékenységét. Végül is a KIVB szeptember 13-i ülésén a feloszlatás mellett döntöttek.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!