- A fasizmus és az antifasiszta harc a Komintern V. kongresszusán
Az V. kongresszus (1924. június 17-július 8.) mind a nemzetközi helyzetet, mind pedig a kommunista mozgalom helyzetét tekintve igen bonyolult időszakban ülésezett. 1924-ben már előrehaladt a kapitalizmus ideiglenes és részleges stabilizációja, ugyanakkor a forradalmi mozgalmon belüli nézetkülönbségek kiéleződtek, sőt nyílt összecsapásra is sor került. Ez volt az első olyan kongresszus, amelyen Lenin már nem vehetett részt. Világos és konkrét helyzetértékeléseinek, a vitákban kifejtett szilárd, ugyanakkor az elveken túl a realitásokkal is számoló véleményének, megnyerő személyiségének és nem utolsósorban tekintélyének hiánya a kongresszus résztvevői számára szinte kézzelfoghatóvá tette azt a nagy veszteséget, amely halálával a nemzetközi munkásmozgalmat érte. A kongresszus dokumentumaiban kimutatható a bizonytalanság. Nemritkán ugyanazon dokumentumon belül egymással szögesen ellentétes nézetek jelentkeznek. Ez megfigyelhető a fasizmus tárgyalásakor is, meg az elfogadott határozatban is.
A fasizmus július 2-án került napirendre. A küldöttek két előadó, Bordiga és a német Hermann Remmele Freymuth álnéven megtartott beszámolóját hallgatták meg. Vitára a kongresszuson történt előzetes megállapodás szerint nem került sor.17 – Protokoll V. II. köt. 715. old.* Elmaradását részben indokolta, hogy más napirendi pontok tárgyalásakor az antifasiszta harc koncepciójáról és a konkrét tennivalókról is beható vitát folytattak. E kérdések közül a legfontosabb az egységfronttaktika és a munkás-paraszt kormány volt. Tárgyalásukra a Zinovjev által előterjesztett KIVB-beszámoló és a világgazdasági helyzettel foglalkozó Varga Jenő-referátum együttes vitájában került sor.
Zinovjev beszámolóját a kongresszuson tapasztalható, már említett általános bizonytalanság mellett elsősorban az jellemezte, hogy leegyszerűsítette a sokoldalú megközelítést és pontos elemzést igénylő elméleti és gyakorlati problémákat. Ez a törekvés talán legegyértelműbben az egységfrontról és a munkás-paraszt kormányról elmondottak során volt megfigyelhető. Beszédének ebben a részében Radekkal és Smerallal vitatkozva Zinovjev azt fejtegette, hogy az egységfronttaktika kizárólag a proletárforradalom közvetlen előkészítését szolgálhatja, a munkás-paraszt kormány pedig következésképpen nem lehet más, mint a proletárdiktatúra álneve.18 – Protokoll V. 81. old.* Hosszan és meglehetősen zavarosan, önmagát többször ismételve mentegetőzött amiatt, hogy a IV. kongresszus idején elfogadta Radek álláspontját: „Azt a hibát követtem el, hogy abban az időben nem vettem észre, hogy nem csupán egy helyes jelszó stilisztikai formálásáról van szó, hanem annak opportunista értelmezéséről. Először úgy véltem, hogy kemény megfogalmazásommal [„a munkáskormány a proletárdiktatúra álneve” – Sz. G.] talán valóban megnehezíthetem az elvtársaknak a szociáldemokrata munkások körében e jelszóval folytatott agitációját. Röviden: nem ismertem fel azonnal, miért is támadják tulajdonképpen e mondatot.”19 – Ugyanott, 79-80. old. – Zinovjev már korábban, a KIVB január 11-i ülésén is hasonló módon érvelt. Inprekorr, 1924. március 24. Különszám. 425. old.)* Zinovjev e kijelentése valóban alapul szolgálhat egy olyan feltételezéshez, mintha ő már 1922 nyara óta következetesen ezen az állásponton lett volna. Mégis, mindazon kívül, ami a II. plénumon, illetve a IV. kongresszuson elmondott beszédéből kivehető, e feltételezés ellen szól az is, hogy Zinovjev első ízben az 1923. őszi németországi helyzetet elemző beszédeiben vetette fel a IV. kongresszuson elfogadott irányvonal módosításának szükségességét. Ezt hangsúlyozta a napirend vitájában Smeral, ezt bizonygatta az igen izgatottan és nem eléggé meggondoltan felszólaló Radek, valamint a rá jellemző higgadtsággal és bölcsességgel Zetkin.
Smeral az 1923. februári csehszlovák pártkongresszus határozatait védelmezte, kiemelve, hogy azok teljes mértékben megfelelnek a IV. kongresszus határozatainak.20 – Protokoll V. 161-162. old.*
Radek, akit már 1924 májusában az OK(b)P XIII. kongresszusán jobboldali elhajlóként bélyegeztek meg,21 – Trinadcatij szjezd RKP(b). Sztyenograficseszkij otcsot. Goszizdat. Moszkva 1963. 355-362. old.* arra emlékeztetett, hogy a IV. kongresszus határozattervezete egészében véve Zinovjev munkája volt, és leszögezte, hogy a jelenlegi irányvonal egyet jelent e határozat „likvidálásával”.22 – Protokoll V. 165-169. old.*
Zetkin nem bocsátkozott bele az elvek származásának vitájába. Kimutatta, hogy a IV. kongresszuson elfogadott irányelvek megfeleltek a kommunista pártok előtt álló feladatoknak. E politika sikerét bizonyította a KPD megerősödése, a türingiai és a szászországi munkáskormány létrejötte. Vezetésükkel olyan pillanatban mozgósíthattak forradalmi tömegeket, amikor egész Közép-Németországban előretört a fasizmus. „Hozzájárultak ahhoz, hogy november 9-én a fasisztáknak nem sikerült mást elérniük, mint a müncheni Hitler-komédiát.”23 – Ugyanott, 320-339. old.*
Az adott időszakban a kongresszus résztvevői számára a fasizmus és az antifasiszta harc problematikájánál fontosabbnak tűnt – és valóban fontosabb is volt -, hogy megpróbálják elsimítani az egyes kommunista pártokban és magában az Internacionáléban is feszülő súlyos ellentéteket. Ez a cél határozta meg a német mellett az olasz delegáció mondanivalóját is. Tagjai nem foglalkoztak az olaszországi eseményekkel: a fasiszta terrorcselekményekkel, különösen pedig Giacomo Matteottinak, az Egyesült Szocialista Párt főtitkárának meggyilkolásával (június 10). A Matteotti-gyilkosság következtében előállt új helyzetet nem említette sem a baloldalt képviselő Bordiga és Ruggero Grieco (Rossi néven szólalt fel), sem Togliatti, a centrum szónoka, sem a kisebbség érveit felsorakoztató Tasca (Rienzi néven szólalt fel); ez utóbbi csak célzott arra, hogy a jelenlegi körülmények között megváltoztak a feladatok.24
24 Ugyanott, 257. old. – Meg kell jegyezni, hogy a Matteotti-gyilkossággal kapcsolatban elfogadtak egy felhívást, amely azonban nem került be a kongresszus dokumentumai közé. Spriano szerint az olasz delegáció készítette el (Id. mű, 379. old.). Nem jellemzi egyértelműen „balos” irányvonal, bár „a szociáldemokrácia ellenforradalmi vezetőiről” írnak benne. Nem hirdetik meg a proletárdiktatúráért való közvetlen harcot, hanem az antifasiszta munkás-paraszt egységet, a polgári demokratikus szabadságjogok (szervezkedési, gyülekezési és sajtószabadság) védelmét, sőt egy munkás-paraszt kormányt tűznek ki a fasizmus elleni harc közvetlen céljaként. (Inprekorr, 1924. június 28. 610-611. old.) Az olaszországi eseményeket részletesen elemzi Ormos Mária: A Matteotti-ügy. Kossuth Könyvkiadó 1973.*
Egészen más összefüggésben, a „demokratikus-pacifista éra” általános jellegének bizonyításakor végül is Zinovjev tért ki az irányzattal legszembetűnőbben ellentétes jelenségre, az olasz fasiszta rendszerre. Gondolatmenetének lényege: míg a IV. kongresszus idején tetőzött a polgári reakció, a kiélezett osztályharc elmúltával más eszközök alkalmazása kerül előtérbe. E folyamatok kibontakozását véli felfedezni 1924 tavaszán-nyarán Olaszországban is. Erre alapozva hangsúlyozza, hogy a Matteotti-válságot nem lehet egyértelműen egy újabb forradalmi fellendülés jelének tekinteni, sőt az sem valószínű, hogy a fasizmus elleni általános sztrájk megszervezéséhez létrejönnek a feltételek. Azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy ismét polgári demokratikus rendszert vezetnek be. „Nem ritkán mi kommunisták is, és nem csupán a szociáldemokraták, túl egyszerűnek fogjuk fel a helyzetet, és leegyszerűsítve elemzünk: kezdetben volt a demokrácia, azt követte a fasizmus, a fasizmust pedig feltétlenül a proletariátus diktatúrája fogja követni. Lehet, hogy így lesz, de az is lehet, hogy nem. Ha vesszük például Olaszországot, úgy lehetséges, hogy Mussolini rendszerét nem proletárdiktatúra fogja közvetlenül felváltani, hanem egy újabb »demokrácia«, amely azonban egyáltalán nem lesz azonos az 1920-as demokráciával, és hogy már ezen újabb »demokrácia« időszakában kell felkészülnünk a proletariátus diktatúrájára.”25 – Protokoll V. 459. old.*
Zinovjev azonban mindebből semmiféle további következtetést nem vont le. Érződik ugyan beszédéből, hogy a munkásosztály harca szempontjából különösen kedvezőtlennek tartja a fasizmus uralmát, mégsem szólítja fel a kommunista pártokat arra, hogy segítsenek elő egy demokratikus fordulatot. Így végül is ugyanazokat a feladatokat jelöli meg a fasizmus időszakára is, amiket az egész „demokratikus, pacifista éra” esetében: a pártok bolsevizálása, szervezeti és eszmei fejlesztése.26 – Talán érdemes megjegyezni, hogy Tasca a kongresszuson lényegében Zinovjevet támogatta, s Zetkinnel és Radekkal szemben kiállott amellett, hogy a munkás-paraszt kormány a proletárdiktatúra szinonimája, mint mondotta: „dinamikus szinonimája”. Sőt, beszédének végén úgy vélte, hogy hamarosan véget ér ez a „szervező periódus”, és ismét a forradalmi perspektívának „pontosan megfelelő irányvonalat” kell alkalmazni. (Ugyanott, 254., 257. old.)*
Az első és a második napirend együttes vitája után már megállapítható volt, hogy mind az egységfront-politika, mind pedig a munkás-paraszt kormány irányzata vereséget szenvedett. Vereséget szenvedett, pedig erre az időszakra még nem is bontakozhatott ki teljesen. Az 1921-1923-as években még nem épülhetett be a nemzetközi kommunista mozgalom elméletébe és gyakorlatába, nem válhatott az antifasiszta harc formálójává. Mindez igen határozottan jelentkezett a fasizmussal foglalkozó két előadásban is.
Bordiga referátuma a fasizmus elemzésénél is és az antifasiszta harc lehetőségeinek bemutatásánál is alapjában megegyezik a IV. kongresszuson elmondottakkal. Különbség csupán egy vonatkozásban mutatható ki: határozottabban lépett fel és érvelt minden olyan nézettel szemben, amely szükségesnek tartotta a szélesebb antifasiszta összefogást. A IV. kongresszuson kifejtett gondolatok közül előtérbe helyezte a fasizmusnak a polgári demokráciával megegyező vonásait. Míg azonban korábban e vonások bemutatása elsősorban azt szolgálta, hogy a fasizmussal jelentkező új jelenségben is a kontinuitást, a kapitalista rendszer folyamatosságát, az uralkodó osztályok hatalmának töretlenségét példázza, Bordiga a polgári demokráciáról most egyszerűen mint komédiáról beszélt.27 – Ugyanott, 722. old.* Megtalálható nála az a kitétel is, hogy a változások egyik alapja „a burzsoázia vezető köreiben végbement változás” volt, ennek elemzése azonban már elmarad, és helyette olyan kategorikus megállapítások szerepelnek, amelyek éppen e változás lényegét kérdőjelezik meg: Bordiga kimutatja, hogy a fasizmus sem az államigazgatásban, sem pedig a törvényhozásban nem hozott változást.28 – Ugyanott, 722-723. old.* A Matteotti-gyilkosság kapcsán részletesen beszél ugyan az ellenzéki mozgalomról, elemzi az egyes pártok antifasiszta beállítottságának motívumait, kiinduló koncepciója azonban itt is következetesen érvényesül: a polgári és a szocialista pártok, beleértve a maximalista szocialista ellenzéket is, nem járulhatnak hozzá a fasizmus felszámolásához.
Bordiga ugyanakkor tisztában van azzal, hogy az antifasiszta harc szempontjából a kialakult helyzet kedvezőbb a korábbinál, sőt azzal is, hogy ennek egyik tényezője a korábban passzivitásba húzódott erők, a nem fasiszta politikai csoportosulások aktivizálódása. Ebből azonban egy meglehetősen furcsa következtetést von le: az ellenzék fellépése nem hogy használna, de árt az antifasiszta harcnak, eltereli az elégedetlen tömegek figyelmét a tényleges megoldástól. Érthetőbbé válik azonban a gondolatmenete, ha figyelembe vesszük, hogy a lehetséges megoldást leegyszerűsítette a proletárdiktatúráért folytatott harcra. Érthetővé válik az is, miért határozta meg Bordiga az OKP politikai irányvonalát a következőkben: „A kommunista pártnak hangsúlyoznia kell önálló szerepét, amely az olaszországi helyzetből ered, és a következő jelszót kell kiadnia: »A meglevő antifasiszta ellenzéki csoportok likvidálása és felváltása a kommunista mozgalom direkt és nyílt akciójával.«”29 – Ugyanott, 745. old.*
Bordiga a kongresszuson az OKP kisebbségét alkotó baloldali csoportot képviselte. Álláspontja a szélsőséget jelentette.
Az OKP másik két irányzata nem fejtette ki véleményét a fasizmus és az antifasiszta harc kapcsán. A szintén kisebbségi Tasca-csoport visszavonulóban volt, elsősorban arra törekedett – Tasca ezt közölte is Togliattival és Rákosival hogy elősegítse a párt egységének helyreállítását. Jelentkezett ilyen törekvés a Gramsci vezette többségi irányzatnál is. A nevesebb kommunista vezetők közül egyedül Gramsci tartózkodott Olaszországban.30 – Gramsci 1923 decemberében Moszkvából Bécsbe tette át székhelyét, részben Togliatti kérésére, részben pedig, hogy közelebb kerüljön hazájához. Olaszországba az1924. áprilisi választásokat követően tért vissza, már parlamenti képviselőként. (Spriano: Id. mű, 291. old.)* Az ő írásaiban akkoriban szintén megfigyelhető az ingadozás, sőt annál valamivel több. 1924 áprilisában, tehát jóval a Kominternben bekövetkezett fordulat után publikálta „A ma és a holnap kérdései” című cikkét a L’Ordine Nuovóban (15. szám.). Ebben három pontban foglalja össze koncepcióját: 1. A pártnak nem a pusztulásra kell felkészülnie (likvidátorság), hanem a helyzetnek megfelelő tömegpolitika folytatására. 2. „Dolgozzunk a proletariátus politikai egységéért.” 3. „Határozzuk meg konkrétan, hogy mit jelent Olaszországban a munkásparaszt kormány jelszava; e jelszó nemzeti- politikai lényegét kell megadnunk, s ez csak úgy történhet meg, ha alaposan megvizsgáljuk a paraszti tömegek legégetőbb, legéletbevágóbb problémáit, elsősorban tehát azokat a sajátos problémákat, amelyeket a »Dél« általános kérdéseiben foglaltunk össze.”31 – A. Gramsci: Scritti politici. 564. old. — Gramsci Dél-Olaszország égető problémáira utal.* A Matteotti-gyilkosság után azonban már az alkotmányos ellenzékkel szembeni fellépést is sürgette. A fasizmusban ekkor a „fegyveres diktatúrát” látta a legjelentősebbnek, az egységfrontban pedig a munkásosztály kommunista vezetés alá vonásának a lehetőségét. A munkás-paraszt kormányról, mint az átmenet lehetséges uralmi formájáról, egy szót sem ejtett.
Gramsci álláspontja természetesen nem azonos sem a Zinovjev, sem a Bordiga által kifejtett koncepcióval: az ellenzékkel való együttműködést nem elvből utasítja el. Csupán úgy véli, hogy az ellenzék tehetetlensége és minden konkrét akciótól való elzárkózása el fogja taszítani a demokratikus fordulatot követelő tömegeket, illetve, ahogyan azt egy későbbi cikkében megfogalmazta, azt fogja eredményezni, hogy „a munkásosztály mind nagyobb része kezd meggyőződni arról, hogy az ellenzéki blokk nem más, mint félfasizmus, amely csupán meg akarja reformálni a fasizmust, szelídebb formát kíván adni a fasiszta diktatúrának… ”32 – Ugyanott, 581. old.* A kommunista párt, amely az első napokban támogatta az ellenzéket, mindezt természetesen nem vállalhatta. Más kérdés, hogy a politikai helyzet alakulását Gramsci bizonyos mértékben túlzott optimizmussal szemlélte – legalábbis ami a kormány fennmaradásának lehetőségeit illeti. Feltételezte, hogy amint a kispolgárság elfordul a fasizmustól, a Mussolini-kormány egyetlen lehetősége, hogy mint katonai diktatúra tartsa fenn ideig-óráig önmagát. Ez pedig végső soron a fasiszta mozgalom felbomlásához fog vezetni anélkül, hogy a rendszer lényege megváltozna. Mindebből pedig már adódott egy téves következtetés: „Bármilyen színezete lenne is egy parlamentáris úton létrejött kormánynak, az nem lenne más, mint Mussolini kormányának valamiféle átmázolása, vagy egy úgynevezett demokratikus kormány hatalomra jutása (ami egyébként nagyon nehezen képzelhető el). A munkásosztálynak semmi biztosítéka nem lenne arra, hogy a kapitalista állam által engedélyezett kereteken belül megóvja legelemibb jogait és érdekeit, ameddig ezeket az erőket [ti. a fasizmus erőit – Sz. G.] el nem pusztítják.” Majd hozzáteszi: „Naivság lenne ezt a feladatot a polgári államra bízni, még akkor is, ha ez történetesen liberális és demokrata lenne, mert még ebben az esetben sem habozna katonai erőhöz folyamodni, ha nem érezné magát elég erősnek ahhoz, hogy megvédje a burzsoázia előjogait, s hogy alárendelt helyzetben tartsa a proletariátust.”33 – Ugyanott, 267. old.*
Ebből a néhány idézetből is látható, hogy Gramsci még nem ismerte fel, vagy legalábbis igen lebecsülte a különbséget egy lehetséges liberális-demokratikus fordulat és Mussolini rendszere között. Tudta, hogy a fordulat önmagában még nem jelenti feltétlenül a fasiszta rendszer megdöntését, de azt nem látta világosan, hogy a kormány megbuktatása mindenesetre ennek első fontos lépése lehet. Mindez végül is alapvetően hibás politikai irányvonalhoz vezetett, amely lényegében megegyezett a kivárás Bordiga-féle politikájával. A kommunista párt feladata ezek szerint az volt, hogy a párt, szervezeti önállóságát megőrizve, tömegbefolyásának növelésén fáradozzon, és eközben – ahogy azt Gramsci egyik beszédében megfogalmazta – nyilvánítsa ki akaratát „nem csupán a Mussolini- és Farinacci-féle fasizmus, hanem az Amendola-, Don Sturzo- és Turati-féle félfasizmus elleni harcra is.”34 – Rinascita, 1962. szeptember 1.*
A németországi fasizmust és antifasizmust elemző Remmele Bordigánál is határozottabban és egyértelműbben foglalt állást a korábbi megállapításokkal szemben. Formálisan Bordigával, illetve az Antifasiszta Bizottság által közreadott írásos anyaggal vitatkozva, de lényegében a IV. kongresszuson, majd a III. plénumon elfogadott határozatokkal szemben azt állította, hogy a fasizmus ott lép fel, ahol „a társadalmi forradalom fenyeget”,35 – Protokoll V. 752-754. old.* tehát nem a tőkés stabilizáció eszköze, sajátos formája, ahogy az említett dokumentumok állították. A korábbi antifasiszta stratégia és taktika bírálatát a fasizmus funkciójával kapcsolatos kritikája vezeti be és alapozza meg. Kiindulópontja az a téves helyzetértékelés, hogy az 1923-as forradalmi fellendülés „szélesebb, teherbíróbb és mélyebb volt, mint az 1918-1919-es hullám”.36 – Ugyanott, 760. old.* Ebből következik, hogy a kommunista párt valamennyi akciójánál a forradalom konkrét előkészítését kéri számon. Ezt teszi az esseni és a frankfurti konferencia említésekor, valamint az 1923 márciusától szervezett antifasiszta megmozdulások bírálatánál is. Egyedül az akciók létjogosultságát ismeri fel, és nem veszi észre, illetve tagadja, hogy az áprilisi agitációs hét, a júniusi antifasiszta nap és az ezt követő antifasiszta gyűlések megvalósulását éppen a frankfurti konferencián elfogadott irányelvek alkalmazása és az általa különösen élesen támadott Schlageter-beszéd tette lehetővé. Ez az ellentmondás különösen világosan jelentkezik a Schlageter-beszéd bírálatakor. Remmele szerint egyértelműen arról van szó, hogy mind Radek és a KIVB, mind pedig a német párt brandleri vezetése lehetőséget látott a fasisztákkal való együttműködésre. A Schlageter-kampányt, tehát a kommunisták és a fasiszták együttes gyűléseit ugyanakkor igen eredményesnek nevezi.37 – Ugyanott, 766-767. old.* Remmele a kommunista párt stratégiájának helyességét, politikájának eredményeit kizárólag a tömegek forradalmasodásán mérte le, egyenesen azt állítva, hogy a pártnak nem csupán semlegesítenie sikerült a kispolgárságot és általában a fasizmus bázisaként számba jöhető „néprétegeket”, hanem „tömöríteni és szervezetileg is a forradalmi mozgalomhoz tudtuk kapcsolni őket.”38 – Ugyanott, 761. old.*
A lezajlott folyamatoknak ez a téves interpretálása egy korábbi hibás nézet felelevenítésével párosult: a fasizmus – Remmele szerint – kiéleződő belső ellentmondásai következtében fog összeomlani. E ponton azonban álláspontja különbözött az olasz kommunistákétól. Hangsúlyozta, hogy a munkásosztálynak és a kommunista pártnak már ebben az időszakban is aktív erőként kell fellépnie, nem korlátozhatja tevékenységét az erőgyűjtésre, eszmei-politikai színvonalának emelésére. Természetesen ez az álláspont is az akciók sürgetésére vezethető vissza, ezeket az akciókat pedig Remmelénél végső soron a proletárdiktatúráért vívott harc feladatai határozták meg. Következésképpen a kommunista párt nem köthet semmiféle szövetséget, hiszen a többi pártnak és szervezetnek nem lehet célja e harc támogatása. Az egyetlen lehetőség a szervezetlen tömegek megnyerése és a szervezett szociáldemokrata munkások elhódítása pártjuktól. Ennek módszere az „egységfront alulról” taktika, amely a szociáldemokrácia és a polgári demokrácia elleni lehető legélesebb küzdelemmel párosul. Remmele itt csatlakozik a Zinovjev által a kongresszuson megfogalmazott koncepcióhoz, melyet egyebek között a kapitalizmus ideiglenes és részleges stabilizációjának lebecsülése, a forradalmi lehetőségek túlértékelése jellemzett. Ezen a ponton válik egyértelművé, hogy az antifasiszta harc fogalma elveszti korábbi viszonylagos önállóságát, beleolvad az egész, tőkés társadalmi rend megdöntését célul tűző forradalmi fegyveres harcba. Ahogy Remmele megfogalmazta: „A fasizmus elleni harc nem korlátozódhat csupán a fehérdiktatúra elleni küzdelemre, hanem egyben irányulnia kell a kispolgári demokrácia ellen, a szociáldemokraták által prédikált »marxizmus« ellen is, amely a proletariátus kizsákmányolása érdekében a forradalmi marxizmust pacifista »marxizmussá« változtatta; harcot jelent a szociáldemokrácia ellen a forradalmi marxizmusért. A szociáldemokrácia ellen folytatott harc során vissza fogunk hódítani minden olyan embert és csoportot a fasizmustól a proletár osztályharc számára, akik és amelyek a fasizmus tömegmozgalmának bázisát adják.”39 – Ugyanott, 767-768. old.*
A kongresszusnak a fasizmusról elfogadott határozata tükrözi az irányvonal változását, a megfogalmazások azonban árnyaltabbak, mint a beszámolókban. A határozat szövegének eredetét nem sikerült pontosan tisztázni. Míg a korábbi dokumentumokat minden esetben a kongresszus (illetve a plénum) idején működő szakbizottság dolgozta ki, az V. kongresszuson erre nem volt lehetőség, mivel a fasizmussal nem foglalkozott külön bizottság. Nagy a valószínűsége, hogy a szöveg lényegében megegyezik az antifasiszta Bizottság által kidolgozott tervezettel, amelyre Münzenberg utal egyik levelében.40 – CPA IML 538. f. 2. op. 29. ő. e. 115. old.*
A fasizmus fogalmának meghatározásánál figyelemre méltó a polgári demokráciától való megkülönböztetése és a tőkés társadalmi rendszerbe való beillesztése. A korábbiaknál határozottabban fogalmazzák meg a fasizmus osztályjellegét: kifejezetten a „nagyburzsoázia fegyverének” tekintik. Némileg zavaró ugyan az a kitétel, hogy „szociális összetételét illetően a fasizmust kispolgári mozgalomnak kell tekintenünk”, a szövegösszefüggésből azonban világosan kiderül, hogy csak pontatlan megfogalmazásról volt szó: nem általában a fasizmust tekintették kispolgári mozgalomnak, hanem a fasiszta mozgalmat.
Míg a fasizmus meghatározásánál nem található visszalépés a korábbi megállapításokhoz képest, az antifasiszta harc lehetőségeinek számbavételénél már igen szembetűnő a kedvezőtlen változás. Itt ugyanis a kiindulópont – az általános koncepciónak megfelelően – valamennyi nem forradalmi politikai párt fasizálódásának feltételezése, amelyből már egyértelműen következik a lehetséges szövetségesek körének leszűkülése: „A fasizmus és a szociáldemokrácia a nagytőke diktatúráját szolgáló egy és ugyanazon fegyver két vége. Ezért a szociáldemokrácia sohasem lehet a proletariátus megbízható szövetségese a fasizmus elleni harcában.”41 – KIVD 196. old.* És bár ez a megfogalmazás közel sem értelmezi olyan szűken az egységfrontot, mint akár a Zinovjevnél, akár a Remmelénél megtalálható koncepció (az utóbbiak lényegében csak az egyes szociáldemokrata párttagok, illetve az alsó szintű pártszervezetek együttműködését ismerik el), és nem ítéli megvalósíthatatlannak a kommunisták és a szociáldemokraták antifasiszta együttműködését, az antifasiszta harc konkrét feladatait felsoroló részben már egyetlen utalás sem történik a korábbi antifasiszta szövetségre. Hiányoznak a munkáspártokhoz és a szakszervezetekhez intézendő egységjavaslatokra, a parlamenti munkára, valamint a nemzetközi Antifasiszta Bizottság tevékenységére vonatkozó pontok.42 – Ugyanott, 168-169. és 196-197. old.*
A fasizmusról szóló határozat mellett elfogadtak egy másik dokumentumot is, az Olasz Kommunista Párt akcióprogramját, amely, éppen mivel egy konkrét történelmi helyzetet elemez, nem szűkíti le ennyire a lehetőségeket.
A dokumentum a Matteotti-gyilkosságot követő heteket a fasizmus súlyos válságaként jellemzi, amely magában rejti a diktatúra alkotmányos felszámolásának lehetőségét is. Mégis – az OKP elképzeléseivel szemben – határozottan amellett foglal állást, hogy a kommunista pártnak aktív szerepet kell betöltenie a fasizmus elleni mozgalomban, nem elégedhet meg csupán saját erőinek felvonultatásával, sőt azzal sem, hogy fő célkitűzése az antifasiszta harcban saját tömegbázisának kiszélesítése legyen. Ellentétben a más határozatokban megfogalmazott „egységfront alulról” taktikával, a dokumentum szerzői javasolják, hogy ezután is intézzenek felhívásokat a munkáspártok vezetőihez, sőt bizonyos mértékig működjenek együtt az alkotmányos ellenzékkel is. Csupán azt hangsúlyozzák, hogy a pártnak minden körülmények között meg kell őriznie önállóságát, ami az egységfront-politika mindenkori alapkövetelménye. Ahogy a határozatban megfogalmazták: „A jelenlegi válságban a kommunista pártnak ki kell használnia minden lépést, amit az alkotmányos ellenzék a fasizmus meggyengítésére és leküzdésére tesz, azonban sohasem szabad önmagát az antifasiszta ellenzéki blokk szélsőbaloldalának tekintenie, hanem önálló magnak, amely körül az osztályharcos ellenzék tömörülhet.”43 – Thesen und Resolutionen des V. Weltkongresses der Kommunistischen Internationale. (Hoym) Hamburg 1924. 173. old.*
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!