Címke: ideológia

A fasizmus elemzése

(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

2

3. A fasizmus elemzése a plénumon

Nemzetközi kommunista tanácskozáson Zetkin e referátumában hangzik el először elemzés a németországi fasiszta mozgalomról. Zetkin itt elsősorban a fasizmus németországi gyökereit igyekszik meghatározni. Három pontban foglalja össze azokat a belső tényezőket, amelyek a fasiszta mozgalom kialakulásának kedveztek. Elsőnek most is a gazdasági helyzetre utal, amely a vesztett háború, a jóvátételek közvetlen hatására kedvezőtlenebbül alakult, mint Európa más országaiban. Másodsorban tesz említést az állam felbomlásáról, a hatalmi szervek válságáról. Harmadik tényezőnek pedig „a munkásmozgalom csődjét” tekinti. E tényezők mellett azonban kiemelkedő jelentőséget tulajdonít annak a hatásnak, amelyet Mussolini hatalomra jutása gyakorolt a német reakcióra. „Az a szilárd meggyőződésem – mondotta Zetkin -, hogy sem a békeszerződések, sem pedig a Ruhr-megszállás nem segítette annyira a német fasizmust, mint Mussolini hatalomra jutása. Ez volt a legerőteljesebb ösztönzés a német fasiszták számára.” Éppen ezért tartotta Zetkin – akárcsak a Komintern vezetőinek többsége – elsőrendű feladatnak az olasz fasiszta rendszer felszámolását.

Beszédének befejező, az előterjesztett határozat egyes pontjaihoz magyarázatot fűző részében tért rá Zetkin a fasizmus elleni harc kommunista felfogásának indoklására. A fasizmus lényegi vonásából, abból tudniillik, hogy „A fasizmus a világburzsoázia általános támadásának legerőteljesebb, legkoncentráltabb, klasszikus kifejeződése”, nem lehetett egyértelműen megszabni az antifasiszta harc stratégiáját és taktikáját. Ezen általános vonás mellett most is éppen azokból a speciális, sajátos jellemzőkből kellett kiindulni, amelyek megkülönböztették a fasizmust a tőke támadásának más formáitól. És e jellemzők közül minden kétséget kizáróan a legfontosabb az volt, hogy a tőkés reakció e változatának hordozója, eszköze egy tömegmozgalom: „Tudatában kell lennünk annak – amint azt már a bevezetőben mondottam -, hogy a fasizmus éhezők, szükséget szenvedők, egzisztencia nélküliek mozgalma. Arra kell törekednünk, hogy azokat a társadalmi rétegeket, amelyek most a fasizmus rabjai lettek, vagy megnyerjük harcuknak, vagy legalábbis semlegesítsük.”⁸² – Ugyanott, 228. old.*

A határozat-tervezettel kapcsolatos megjegyzései során Zetkin kitér a munkás-paraszt kormányra is. Kifejti, ennek jelentősége az antifasiszta harcban éppen az, hogy a munkásmozgalom, a kommunisták bizonyíthatják a tömegek előtt: harcukkal az ő mindennapi érdekeiket védelmezik a burzsoáziával szemben. Zetkin megállapítja, hogy az antifasiszta harc sikere érdekében a „Kommunista Internacionálé minden egyes szekciójának az a kötelessége, hogy az ország adott konkrét körülményeinek megfelelően közelítse és oldja meg e feladatokat”.⁸³ – Ugyanott, 230., 231. old.*

Megfigyelhető, hogy akárcsak a referátumban, a határozat-tervezethez fűzött gondolatok sorában is viszonylag csekély terjedelmet szentel Zetkin a fegyveres antifasiszta harc szervezésének. Ez nem véletlen, és semmiképpen sem jelenti azt, mintha ennek nem tulajdonítana kellő fontosságot. A fegyveres harci formáról nem kellett külön szólni a proletárforradalomért vívott közvetlen harchoz képest. Lehetőségei ismertek voltak a kommunista pártok számára, sőt több országban már ki is épültek a harci szervezetek. Zetkin megemlítette a németországi önvédelmi alakulatokat, a jól funkcionáló üzemi századokat. De e néhány mondatos résznél is inkább az antifasiszta küzdelem legfontosabb alapelvének, az egységfrontnak az alkalmazását hangsúlyozta: „A fasizmus elleni proletár harc és önvédelem az egységfronttal jelent egyet. A fasizmus nem kérdezi, hogy a munkás fehér-kék bajor lelkületű, a fekete-vörös-arany burzsoá köztársaságért vagy a sarló és kalapácsos vörös zászlóért rajong, hogy Wittelsbach visszatérését kívánja vagy Ebertért lelkesedik, esetleg a mi kedves Brandler barátunkat kívánja a német szovjetköztársaság elnökeként látni. Hogy lesújtson, elegendő számára, ha osztálytudatos proletárral találja magát szemben. Ezért kell a munkásoknak párt- és szakszervezeti különbség nélkül összefogniuk a harcban.”⁸⁴ – Ugyanott, 231-232. old.*

Zetkin referátumát vita követte, inkább kiegészítő korreferátumok, mintsem a fasizmussal és az antifasiszta harccal kapcsolatos megjegyzések formájában. A felszólalók a különböző országokban szervezkedő fasiszta és jobboldali ellenforradalmi szervezeteket, mozgalmakat ismertették, illetve az egyes országokban kialakult helyzet kapcsán megvizsgálták, hogyan lehetne és egyáltalán lehetséges-e alkalmazni a fő referátumban elhangzott taktikát.

A felszólalók első csoportját alkották azoknak az országoknak a képviselői, ahol a Komintern álláspontja szerint számítani lehetett a fasiszta mozgalom megjelenésére. Elképzeléseik azonban merőben eltérőek voltak. így például Wladislaw Krajewski, aki a lengyelországi helyzetről számolt be, azt állította, hogy fasiszta veszélyről nincs szó, a szociáldemokratákkal való együttműködés pedig a Lengyel Szocialista Párt elzárkózó politikája, illetve a kommunista párt illegalitása miatt szervezetileg nem megoldható.⁸⁵ – Feliks Kon – szintén lengyel kommunista, a Nemzetközi Vörös Segély egyik kezdeményezője – ugyanebben az időben határozottan azon a véleményen volt, hogy Lengyelországban egy olaszországihoz hasonló folyamat zajlik, amelynek eredménye egy fasiszta fordulat lehet. Beszámol fasiszta jellegű szervezetekről és Mussolini rendszerének népszerűségéről. (Krizisz burzsuaznoj Polsi. Krasznaja Nov. Moszkva 1923. 59. old.)* Smeral viszont – a csehszlovák párt elnökhelyettese, a KIVB Elnökségének póttagja – a jóval kedvezőbb csehszlovákiai körülmények ellenére is szükségesnek vélte, hogy a párt kidolgozza antifasiszta koncepcióját. Ennek keretében hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a kommunisták közvetlenül forduljanak a tömegekhez a földreform megvédése, a nemzeti függetlenség és a munkás-paraszt kormány jelszavával.⁸⁶ – Protokoll der Konferenz. 233-234., 238. old.*

A második csoportban a fasizmus által közvetlenül fenyegetett országoknak, illetve az olyanoknak a képviselői szólaltak fel, ahol már kialakult a fasiszta mozgalom. E felszólalók is több olyan gondolatot vetettek fel, amely országuk sajátos körülményeiből következett. Az osztrák Joseph Frey például azt mérlegelte: nem lenne-e előnyös, ha a kommunista párt feladná az Anschluss-szal kapcsolatos elutasító álláspontját, hogy a német párttal egyesülve hathatósabban léphessen fel a fasizmussal szemben.⁸⁷ – Ugyanott, 237. old.*

Paul Böttcher, ha nem is fejezte ki magát mindig világosan, nyilván valóan az antifasiszta harc bázisának kiszélesítésére törekedett. Felszólalásában és a plénum közleményében megjelent cikkében a fasizmus elleni harc helyzetével és az antifasiszta egységfront németországi tapasztalataival foglalkozik. Beszámolójában két oldalról közelítette meg a teendőket, a fasiszta mozgalom kettős jellegére utalva. Ideológiai téren – mondotta – abból adódnak feladatok, hogy „a fasizmus valójában egy szociális tartalommal rendelkező politikai mozgalom” (itt a fasizmus tömegmozgalom jellegére gondolt), míg az egységfront alapján szervezett direkt antifasiszta akciók szükségességét a fasizmus funkciójából („a fasizmus a tőke támadásának legaktívabb élcsapata”) vezette le.⁸⁸ – Bulletin, 1923. június 13. 5. szám. 2. old.* Mindkét feladatkör megoldásához nagy lehetőséget látott az üzemi bizottságok mozgalmában. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra, hogy ezen a területen éppen a kommunista párt nem rendelkezik olyan erővel, hogy az üzemekben szervezkedő fasisztákkal szemben eredményes lehetne. Ezzel is indokolta az egységfront szükségességét. A kommunisták és a szociáldemokraták összefogására a német nemzetiszocialisták nyíltan szociáldemokrata-ellenes politikája biztosított lehetőséget. Példaként a bajor nemzetiszocialisták Versailles elleni agitációját említette, amelynek során a „tőrdöfés legendáját” éppen a szociáldemokrácia megtámadására használták fel. Erre is hivatkozva megkérdőjelezte a pártok szerint elkülönült védelmi munkásszázadok létjogosultságát. Hangsúlyozta, hogy csak az egységfront alapján alakított munkásszázadok fellépése szoríthatja ki a fasisztákat az üzemekből. Bejelentette, hogy a kommunista párt Szászországban már tett ilyen jellegű javaslatot, és Lipcse megyében sikerült is az üzemi tanácsok alapján üzemi századokat alakítani.⁸⁹ – Protokoll der Konferenz. 234-235. old.; Bulletin, 1923. június 13. 2. old. és június 14. 2. old. — Az ún. Dolchstosslegende szerint a szociáldemokrácia hátországi háborúellenes agitációja miatt veszítette el Németország a világháborút.*

A napirendhez az olasz delegáció részéről Tasca (Serra néven) szólt hozzá. Elsősorban a Zetkin által elmondottakhoz kapcsolódott, bár néhány általános jellegű megállapítást is tett a fasizmus kialakulásának okairól és az antifasiszta harc lehetőségeiről. Megfogalmazásából érződött, hogy nem kíván kitérni a párt feladataira, a taktika és stratégia kérdéseire. Ezt annál kevésbé tehette, mivel álláspontja jelentősen eltért az olasz pártvezetés többségének álláspontjától, s e kérdéseket az egész delegáció nevében elmondott beszédében kerülni igyekezett. A fasizmus keletkezését „a forradalom csődjéből” vezette le, hangsúlyozva a fasiszták azon állításának képtelenségét, hogy ők mentették meg Olaszországot a forradalomtól: „Történeti szempontból ennek az ellenkezője az igaz. A fasizmus a forradalom csődjéből keletkezett. A gyárfoglaló mozgalom idején a szocialista párt a következő dilemma elé került: részvétel a polgári kormányban, vagy azonnali forradalom. A baloldal megakadályozta a kormányban való részvételt, amelyet egyébként a tömegek is elleneztek. A hatalom azonnali megragadása nem volt lehetséges, és a párt nem értett ahhoz, hogy a forradalmat gyakorlati módon előkészítse és a tömegeknek megmutassa a forradalomhoz vezető utat. Ekkor kezdtek a kiábrándult tömegek a fasizmus felé fordulni.”⁹⁰ – Protokoll der Konferenz. 236. old.*

Az egységfront-politika alkalmazásával kapcsolatban csupán egy-egy megjegyzésé volt. Közvetve megkérdőjelezte az illegális tevékenység célszerűségét: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a teljes mértékben illegális szervezet, amennyiben nem felel meg a miliőnek, semmiféle eredményt sem érhet el. Illegális akciónkat az olaszországi helyzet [Leben] valamennyi jelenségének figyelembevételével kell kialakítani.”⁹¹ – Ugyanott, 237. old.*

Az olasz küldöttség írásos jelentése, ellentétben Tasca beszámolójával, részletes és konkrét adatokkal kívánta alátámasztani a többség koncepcióját. A közölt dokumentáció azonban nemritkán éppen e koncepció ellenkezőjét bizonyítja.

A jelentés egyik legérdekesebb és legújszerűbb része kétségtelenül a bevezető, amely az uralkodó osztályokon belüli csoportok érdekellentéteit tárgyalja.⁹² – Bulletin, 1923. június 12.2. old.* Csakhogy – ellentétben a Komintern általános irányvonalával – sem ezekből az ellentétekből, sem pedig abból a körülményből nem vonják le a széles körű antifasiszta összefogás lehetőségét, hogy a kispolgárság és fennmaradt politikai szervezetei elfordultak a fasizmustól. Sőt, az ellenzék különféle csoportjainak egymástól eltérő, „a filofasizmustól az alkotmányos ellenzéki” politikáig terjedő álláspontjára hivatkozva fel sem vetik az összefogás lehetőségét.⁹³ – Ugyanott, június 13. 2. old.*

A jelentés egyik legellentmondásosabb része „A munkásmozgalom és a fasizmus” című alfejezet. Itt ugyanis teljesen eltekintenek attól a hatástól, amelyet a munkásmozgalomra a fasizmus előretörése és hatalomra jutása gyakorolt. Megelégednek azzal, hogy bejelentik: „A fasizmus befolyása a munkásosztályra csaknem a nullával egyenlő.” És úgy vélik, hogy „a munkásmozgalom lassú feléledésének periódusa kezdődik.” Míg azonban a szervezetek dezorganizálódásáról részletes adatokat közölnek, az új folyamat megindulását nem tudják tényekkel alátámasztani.

Az elmondottak után már nem lehet meglepő, hogy a jelentés a többségi pártvezetés „minél rosszabb, annál jobb” koncepciójának meghirdetésével zárul: „A reakció azonban egyáltalán nem gyengíti a pártot – ellenkezőleg, erősíti. És ez nem csupán a fasizmus, hanem az egész burzsoázia halálos ítéletét jelenti.”⁹⁴ – Ugyanott.*

Utolsónak Karl Radek szólalt föl, ekkorra már Zetkin mellett kétségtelenül az egységfront-politika legmarkánsabb képviselője. Beszéde megfelelt az előzetes várakozásnak: a plénumon nagy tetszést, a plénumot követően éles vitákat váltott ki, amelyeknek utórezgései még napjainkban is megfigyelhetők. Ez a történelembe ún. Schlageter-beszéd néven bevonult felszólalás fogalommá vált, és mint minden fogalomnak, a megértés mellett osztályrészéül jutott a meg nem értés és a helytelen értelmezés is. Miről szól ez a sokat emlegetett, magyarázott és félremagyarázott beszéd?

Történeti magvát Gilbert Badia a következőképpen foglalja össze: „A szabadcsapatok – főleg Bajorországból – különítményeket indítottak a Ruhr-vidékre, azzal a megbízással, hogy szabotázsra lázítsanak. Ahogyan az esseni gyűlés⁹⁵ – 1923 húsvétján Essenben ifjúsági nagygyűlés volt, amelyen mintegy 15 000 fiatal tiltakozott a megszállás ellen. A kivezényelt francia katonaság megtagadta a kiadott tűzparancsot.* tagjai előre látták, a megszállás bátorítólag hatott a német nacionalizmusra. Életre keltek és erőre kaptak a fasiszta, fajvédő (völkisch) szervezetek, s szent egységet hirdettek a megszállók ellen. Egyik hírhedt vezérük Leó Schlageter volt. A franciák májusban elfogták és agyonlőtték. A nácik később nemzeti hősnek nyilvánították.”⁹⁶ – Gilbert Badia: Németország tegnap és ma. Kossuth Könyvkiadó 1965. 116-117. old. – Talán érdemes megemlíteni, hogy a német nacionalizmus már korábban is igyekezett hasznot húzni Schlageter halálából: a sírnál Erich Ludendorff, világháborús vezérkari főnök, majd köztársaságellenes puccsista mondott hangzatos beszédet.* Ennyi a történet, amelyből Radek egy momentumot ragadott ki: a francia imperializmussal szembeszálló, a német nép vélt érdekeiért életét áldozó Schlageter „az ellenforradalom becsületes katonája” volt és az, hogy az ellenforradalom és nem a forradalom, a munkásmozgalom, a nép valódi érdekeinek oldalán harcolt, semmiképpen sem szükségszerű. Akárcsak Zetkin, Radek is abból indult ki, hogy a fasizmust támogató tömegek annak a sajátos német nacionalista agitációnak az áldozatai, amely két ellenség leverésével akarja megoldani az országban kialakult gazdasági és politikai válságot: a politikai válságot a versailles-i szerződésért „felelős” munkásmozgalom, a gazdasági válságot a Németországot kirabló antanttőke leverésével. A munkásmozgalom elleni agitációban felhasználják azt az ellenszenvet, amely a középrétegek körében nem utolsósorban a sztrájkharcokkal kivívott előnyök hatására alakult ki, a gazdasági helyzetért pedig a külföldi tőkét teszik felelőssé, apellálva tömegeik antikapitalista érzelmeire is. Ezt magyarázva Radek kitér a különféle társadalmi rétegek helyzetére. Kimutatja, hogy az ország problémáit nem lehet megoldani a parasztság és az értelmiség mindennapi érdekeinek, létfeltételeinek biztosítása nélkül, s ugyanakkor a harcot nem lehet leszűkíteni egy külföldi erő, az állig felfegyverzett antanthadsereg elleni, a siker legcsekélyebb reményével sem kecsegtető küzdelemre. Nem utasítja el a versailles-i békerendszer revíziójának szükségességét, de a realitásokra hivatkozva nem tartja időszerűnek. E harc elsőrendű előfeltételének egy erős Németország létrehozását tartotta, amely már szövetségesekkel az oldalán léphetne fel a nemzetközi porondon. A Komintern munkás-paraszt kormány koncepciójának megfelelően ez a Németország még nem a proletárdiktatúra Németországa lenne, hanem egy széles népi egységfronton alapuló hatalom: „Győzelmes, munkás néppé egyesülve Németország képessé válik arra, hogy feltárja energiájának és az ellenállásnak nagy tartalékait. Amennyiben a nép ügye a nemzet ügyévé válik, a nemzeti ügy is népi üggyé lesz. A harcoló munka népévé egyesülve támogatásra fog találni valamennyi népnél, amely létéért küzd. Aki nem ebben az értelemben készíti elő a harcot, az csupán kétségbeesett tettekre lesz képes, nem pedig az igazi harcra.”

Beszédének záró mondataiban Radek azt is megjelöli, melyik erő képes e harc szervezésére és vezetésére: a kommunista párt. „A kommunista párt meg fogja mondani ezt az igazságot a német nép legszélesebb tömegeinek, mivel e párt nem csupán az ipari munkások mindennapi betevő falatjáért küzdő párt, hanem azé a harcoló proletariátusé is, amely felszabadulásáért küzd, a felszabadulásért, amely egyenlő egész népének szabadságával, mindazok szabadságával, aki dolgozik, szenved Németországban. Schlageter már nem ismerheti meg ezt az igazságot. Mi azonban bizonyosak vagyunk abban, hogy a schlageterek százai megismerik és megértik.”⁹⁷ – Protokoll der Konferenz. 244-245. old.*

A Schlageter-beszéd mondanivalóját 1923-ban senki sem értette félre. Nem értelmezték úgy, mintha a kommunisták együttműködést vagy egységfrontot ajánlottak volna fel a fasisztáknak. Az egységfrontot mereven elutasító szociáldemokraták a „nacionál-bolsevizmus” újjáéledéséről cikkeztek, a jobboldali vezetők pedig – a nacionalistáktól a fasisztákig, amint azt később látni fogjuk, szedett-vedett érveléssel – igyekeztek híveiket meggyőzni a kommunista helyzetértékelés tarthatatlanságáról, saját politikájuk helyességéről. Egyet azonban mindannyian világosan felismertek: a beszéd célja a nacionalista, álforradalmi frázisok leleplezése és a helyzet megváltoztatásáért tenni kívánó tömegek megnyerése. S valóban, ez a beszéd nem volt más, mint az antifasiszta harc ideológiai részfeladatainak konkrét, a sajátos németországi viszonyokat figyelembe vevő kifejtése. Nem véletlen, hogy Zetkin rövid zárszavában a következőket mondotta. „Radek finom és mély szavai mélyen megrendítették öreg harcos szívemet. E szavak jellemzik a helyzetet, megjelölik feladatainkat.”⁹⁸ – Ugyanott, 245. old.*

A Schlageter-beszéd szövege egyértelmű választ ad egy másik félreértésre is, arra tudniillik, hogy a Komintern állítólag „a kispolgári és értelmiségi elemet látta a legjellegzetesebbnek a fasizmusban”.⁹⁹

⁹⁹ Ez a félreértés nem csupán az olyan szociáldemokrata, illetve polgári munkákban kísért, mint Braunthalé, aki kommunista-fasiszta egységfronttörekvésnek minősíti a beszédet (Geschichte der Internationale. 2. köt. Verlag J. H. W. Dietz Nachf. Berlin- Bonn 1978. 296-297. old.), vagy Poulantzasé (Id. mű, 261. old.), hanem marxista munkákban is. (K. K. Sirinya-Horst Schumacher: Der Kampf der internationalen Arbeiter-bewegung gegen den Faschismus. Beiträge zur Geschichte der Arbeiterbewegung. 1975. 1. szám. 3. old.; Ormos-Incze: Európai fasizmusok. 1919-1939. Kossuth Könyvkiadó 1976.16. old.) E félreértésnek – a marxista elemzőknél – kettős oka van. Egyrészt nem veszik figyelembe, hogy az adott korszakban éppen erre a vonásra kellett felhívni a kommunista mozgalom figyelmét, ezzel is bizonyítani az antifasiszta harc tömegmozgalom jellegének szükségességét, másrészt, hogy az olasz fasizmusban, de a németben is, e korai időszakban még jelentősen módosította a rendszer, illetve a mozgalom arculatát e kispolgári tömegbázis.*

Itt általában személy szerint Radeket és Zetkint említik. Radek valójában éppen az ellenkezőjét fejti ki beszédében. A kispolgári és értelmiségi csoportoknak a fasizmushoz való csatlakozását úgy tekinti, mint e társadalmi rétegekben kialakult hamis tudat megnyilvánulását. Megállapítja ugyan, hogy a kispolgárság és az értelmiség helyzeténél fogva különösen alkalmas arra, hogy bizonyos konkrét történelmi helyzetekben a burzsoázia, illetve az uralkodó osztály egyik vagy másik csoportjának oldalára álljon, de kimutatja, hogy ezzel tulajdonképpen lemond saját érdekeinek képviseletéről és perspektivikusan sajátos társadalmi létéről is. Amit esetleg cserébe kap, az nem sok: az egyén puszta létfenntartásának lehetősége. Ezt ismerték fel a kommunista mozgalom teoretikusai és vezető politikusai, ebben látták a fasizmus erejét és belső ellentmondásainak gyökerét is. A fő hangsúlyt, ahogyan az a plénumon elfogadott határozatból kitűnik, két dologra helyezték: egyrészt annak a sajátos történeti szituációnak a vizsgálatára és jellemzésére, amely kedvez a fasiszta mozgalom kialakulásának és a fasizmus hatalomra jutásának, másrészt az egyes országok társadalmi struktúrájának vizsgálatára. E koncepció azonban semmiképpen sem volt az ő egyéni kezdeményezésük, ezt később maga Radek is kifejtette a Komintern V. kongresszusán.

A plénum utolsó napján elfogadott határozat azonban – akárcsak Zetkin beszéde – a fasizmus legáltalánosabb meghatározásával kezdődik : „A fasizmus korunkra jellemző hanyatló jelenség, a tőkés gazdaság fokozódó bomlásának és a burzsoá állam szétesésének kifejeződése.”¹⁰⁰ – KIVD 165. old.* Ezúttal tehát nem a fasizmus osztályjellegét hangsúlyozzák, mint a Zetkin-referátum elején található bevezető mondat, hanem a fasizmusnak az imperializmus rendszerében betöltött szerepét, helyét határozzák meg. A definíció célja egyértelműen annak leszögezése, hogy a fasizmus nem forradalmi, nem haladó jelenség, hanem a hanyatló kapitalizmus uralmi rendszere.

Az az általános megállapítás, hogy a fasizmus egy mélyreható válság terméke, kiegészül a válság jellemzésével és a különféle társadalmi osztályokra, rétegekre gyakorolt hatásának leírásával is. Ezzel kívánnak válaszolni a kérdésre: vajon mi volt az oka annak, hogy a legkülönbözőbb osztályok és rétegek képviselői a fasizmusban kerestek menedéket?

A válság kettős jellegét és a kettős jellegből következő hatásokat a határozatban is külön-külön vizsgálják. Míg a gazdasági válságot, amely „a remények ellenére megsemmisítette a kis- és középburzsoázia népes rétegeinek, a kisparasztságnak és az értelmiségnek korábbi létfeltételeit és biztonságát”, önmagában nem tekintik olyan tényezőnek, amely ellenforradalmi irányba fordította a tömegeket, sőt legalább annyira a forradalmasodás irányában is hatott, addig a politikai válságnak a munkásosztály számára kedvezőtlen kimenetelét már egyértelműen negatív tényezőnek tartják.

A határozat a fasizmust kettős jellegű szociális képződménynek tartja. Ezen belül megkülönbözteti a fasiszta mozgalom bázisát alkotó „történelmi ismereteket és politikai felkészültséget nélkülöző, szociális tekintetben tarka, szedett-vedett” tömeget és azt a funkciót, amelyet e mozgalomnak be kell töltenie a munkásosztály és a burzsoázia között folyó osztályharcban. A fasizmus funkciója – állapítják meg a határozatban – nem vezethető le a mozgalom tömegbázisát alkotó rétegek és osztályok érdekeiből, és a fasiszta programban sem mutatható ki, mivel egy másik társadalmi osztály érdekeit jeleníti meg: „A burzsoáziának, hogy biztosítsa érdekeit a munkásosztállyal vívott harcban, agresszív ütőerőre van szüksége. A burzsoá állami erőszak régi, állítólag »apolitikus« apparátusa már nem biztosítja kielégítő módon a »rendet«. Az erőszak kezdi megteremteni különleges harci osztagait a proletariátus elleni harcra. Ilyen osztályjellegű harci osztagokat szállít a burzsoáziának a fasizmus.”¹⁰¹ – Ugyanott, 166-167. old.*

A Komintern antifasiszta politikája, amint az Zetkin referátumából és Radek hozzászólásából egyértelműen kitűnik, határozottan a fasizmus „e kettős jellegén” alapult. Ez magyarázza, hogy a fasiszta mozgalom elleni fellépésben nem a „fegyverek”, hanem az agitáció, a mozgalomhoz csatlakozott különféle társadalmi erők valós érdekeinek feltárása és képviselete került előtérbe, míg a direkt akciók, a munkásszázadok arra voltak hivatottak, hogy meggátolják a fasizmust funkciójának betöltésében. E kettős jellegből egyben következett az is, hogy fokozott figyelmet kellett tanúsítani a fasiszta mozgalmon belüli erőviszonyok, a fel-felbukkanó, időszakonként kiéleződő belső ellentétek gyökereinek feltárására is. Mindehhez nagymértékben járultak hozzá a plénumon elhangzott és a határozatban egésszé formált elemzések: hatásuk kiterjedt az egész nemzetközi kommunista mozgalomra, elősegítették az olaszországi és különösen a németországi antifasiszta harcot.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

3. A fasizmus elemzése a plénumon

Míg az olaszországi helyzettel és az olasz munkásmozgalom feladataival kapcsolatos vitában elsősorban az antifasiszta harc gyakorlati feladatait, a kommunista párt és a baloldali szocialisták akcióprogramját vitatták meg a felszólalók, addig a fasizmussal foglalkozó napirend során átfogóbb értékelések hangzottak el.

„A fasizmus elleni harc” témában a fő referátumot az előzetes tervek szerint – súlyos betegsége ellenére is – Zetkin tartotta. Beszámolója – ez túlzás nélkül megállapítható – a plénum legjelentősebb és legmaradandóbb dokumentuma. A nemzetközi munkásmozgalom történetével vagy a fasizmussal foglalkozó könyvtárnyi irodalom minden egyes darabja hosszabban vagy rövidebben kitér erre az elemzésre, legyen írója kommunista, szociáldemokrata vagy polgári beállítottságú. Egyhangúan elismerik: Zetkin beszámolója a korszak legjelentősebb fasizmus-elemzése, egyben az első átfogó, a fasizmust és az antifasiszta harc lehetőségeit egyaránt elemző Komintern-dokumentum.⁶⁹

⁶⁹ Pirker: Komintern und Faschismus. Stuttgart 1965. 118-120. old., Nolte: Id. mű, 88-111. old., Faschismusanalyse und Antifaschistischer Kampf der Kommunistischen Internationale und der KPD. 1923-1945. Sendler. Heidelberg 1974. 21-61. old.*

Zetkin referátumának elkészítésében részt vett Sas Gyula is: beszámolót állított össze hozzá. Ezenkívül Zetkin felhasználta Radeknek és Zinovjevnek a IV. kongresszuson elmondott beszédeit, valamint a kongresszuson elfogadott határozatot. E források alapján állította össze 1923 márciusában  Frankfurtban tartott előadását is.

Zetkin beszéde három nagyobb szerkezeti egységre tagolódott. Az első részben, a különféle fasiszta mozgalmak és az olaszországi fasiszta rendszer elemzéséből kiindulva, megfogalmazza a fasizmus legáltalánosabb törvényszerűségeit, bemutatja történeti útját. A második részben a német fasiszta mozgalommal foglalkozik, a harmadikban a plénum elé terjesztett határozattervezet egyes pontjaihoz fűz megjegyzéseket.

Felszólalásának elején Zetkin szükségesnek véli, hogy bemutassa és cáfolja a fasizmussal kapcsolatos téveszméket. Ezért már a bevezetőben megfogalmazza a fasizmus legáltalánosabb meghatározását: „A fasizmus a világburzsoázia általános támadásának legerőteljesebb, legkoncentráltabb, klasszikus kifejeződése a jelenlegi pillanatban.”⁷⁰ – Protokoll der Konferenz. 203-205. old.*

Különösen fontosnak tartja, hogy cáfolja azt a helytelen álláspontot, amely szerint a fasizmus nem más, mint a burzsoázia „puszta terrorja”. Ismét, akárcsak Frankfurtban, a magyarországi fehérterror példáját említi; ezúttal azonban már pontosabban mutat rá a két rendszer közötti lényeges különbségre: „Magyarországon a terror a proletariátus győzelmes, bár rövid forradalmi harcát követte: a burzsoázia átmenetileg megrettent a proletariátus hatalmától. A Horthy-terror bosszú a forradalomért. E bosszú végrehajtója a feudális tisztek kicsiny kasztja volt. A fasizmussal egészen más a helyzet. A fasizmus egyáltalán nem a burzsoázia bosszúja a harcrakelt proletariátussal szemben. Történetileg, objektíve szemlélve, a fasizmus inkább büntetés, büntetés azért, hogy a proletariátus nem vitte tovább, nem fejlesztette tovább az Oroszországban megkezdett forradalmat.” A másik lényeges különbség, hogy „a fasizmus hordozói nem egy kicsiny kaszt tagjai, hanem széles társadalmi rétegek, nagy tömegek, amelyek egészen a proletariátusig terjednek”.⁷¹ – Ugyanott, 205. old.* Zetkin most is azért különíti el egymástól a burzsoázia ellenforradalmi terrorját és a fasizmust, hogy az antifasiszta harc sajátos jellegét hangsúlyozza. „A fasizmust nem küzdhetjük le csupán fegyveres úton – hogy ezt a kifejezést használjuk -, hanem ideológiailag és politikailag is le kell vernünk” – állapítja meg. Ezt követően tér ki a fasizmussal kapcsolatos szociáldemokrata értékelésekre. Otto Bauer hamburgi felszólalását ismertetve lényegében annak az elképzelésnek a tarthatatlanságáról beszél, amely nem tesz különbséget terror és terror között, a burzsoázia terrorja és a proletárdiktatúra között.

Zetkin rámutat arra is, hogy alapvetően téves Bauernek és általában a szociáldemokratáknak az a felfogása, miszerint a fasizmusban a tőkés társadalmi rendszer ereje nyilvánul meg. „A fasizmus egyik gyökere valójában a kapitalista gazdaság és a polgári állam bomlása” – állapítja meg. E fejtegetésének célja tulajdonképpen az, hogy bemutassa, mennyire tarthatatlan a Bauer által meghirdetett kivárási taktika, amely csupán a parlamenti lehetőségek kihasználásában látja az ellenállás lehetőségét és megelégszik azzal, hogy a Szocialista Munkásinternacionálé hozzon létre tájékoztató irodát a reakció megnyilvánulásainak tanulmányozására. Ezeket a részeket Zetkin idézi is Bauer beszédéből.⁷² – Ugyanott, 206-207. old.*

A fasizmus rövid meghatározása, a kommunista és más nézetek áttekintése csupán bevezető. Indoklása annak az elemzésnek, amelynek során Zetkin igyekszik meghatározni a fasizmus létrejöttében legfontosabb szerepet játszó tényezőket.

Elsőnek a gazdaság és a társadalmi élet különböző területein megnyilvánuló válságjelenségekkel foglalkozik. Kiindulópontja – Radek IV. kongresszusi beszédéhez hasonlóan – a háborút követő gazdasági és politikai válság. Zetkin nem tért ki e válság jellemzésére, csupán azokat a vonásait elemezte, amelyek a fasizmus, a fasiszta mozgalmak létrejöttében kisebb vagy nagyobb szerepet játszottak. Ebből a szempontból a legfontosabbnak a különféle társadalmi osztályok és rétegek helyzetének megváltozását tartotta.

Zetkin a fasiszta mozgalom létrejöttének vizsgálatakor kiemelkedő szerepet tulajdonított a középrétegek válságának. A válságjelenségek elemzésekor is ennek a rétegnek a helyzetét írja le a legrészletesebben, és csupán utal a munkásosztálynak, a burzsoáziának, valamint az uralkodó osztály egyes csoportjainak helyzetére. Zetkin abból indul ki – és ez a későbbiekben több félreértésre adott okot⁷³ -, Togliatti is úgy véli, hogy Zetkin fasizmus-meghatározásában nem tudta „összekapcsolni a két elemet: a burzsoázia diktatúráját és a kispolgári tömegek mozgalmát”. (Palmiro Togliatti: A fasiszta diktatúra fő jellemzői. PFK 1976. 3. szám. 91. old.)* hogy a fasiszta mozgalom kibontakozásának előfeltétele egy olyan politikailag aktivizálódott, ugyanakkor társadalmi létükben fenyegetett tömeg megjelenése, amely nem kapcsolódik szorosan egyik alapvető osztályhoz sem. Olyan tömegekről van szó, amelyek az osztályharcban mindig arra az oldalra állnak, ahol egyrészt a győzelem esélyei nagyobbak, másrészt lehetségesnek vélik érdekeik megvalósítását. A középrétegek súlyos válságát azonban Zetkin nem tekinti a fasizmus okának, csupán olyan szükséges előfeltételnek, amely nélkül nem képzelhető el a fasiszta mozgalom létrejötte. És ebből a szempontból – különösen a munkásosztály és politikai pártjai számára – valóban elsőrendű fontosságú volt azon okok vizsgálata, mi állította a forradalom potenciális szövetségeseit az ellenforradalom oldalára.

Zetkint a középrétegek helyzetének részletesebb vizsgálatára késztette az is, hogy a fasizmus és az ellenforradalom más formái közti döntő különbséget éppen e tömegek sajátos szerepében látta. Hogy mennyire nem tekintette ugyanakkor a középrétegek szerepét még a fasiszta mozgalom szerveződésének időszakában sem kizárólagos tényezőnek – a fasiszta rendszer létrehozásáról már nem is szólva -, azt jól mutatja, hogy már e résznél is szükségesnek tartotta leszögezni: „A fasizmus lényegét azonban nem érthetjük meg teljesen, ha fejlődését, amelyet az állam financiális helyzete és csökkenő tekintélye nem kevésbé segít, csupán ebből az egy okból kiindulva tárgyaljuk.⁷⁴ – Protokoll der Konferenz. 208-209. old.*

Zetkin beszédének ez az a pontja, ahol megállapítható: fasiszta mozgalomnak és fasiszta rendszernek csak a reakció olyan formáját tekinti, ahol megjelenik egy jobboldali tömegmozgalom. Ugyanakkor – és ezt feltétlenül hangsúlyozni kell, mert ennek figyelmen kívül hagyása okozta a félreértést Zetkin koncepciójának értékelésekor – a kispolgárság nem meghatározója a fasizmus alapvető céljainak, hatalma jellegének. Nem meghatározója annak ellenére, hogy a kibontakozás időszakában bizonyos felszíni jelenségekből erre lehetne következtetni. Zetkin mind a fasiszta mozgalom tömegmozgalommá válásához, mind a fasiszta rendszer létrejöttéhez egyetlen döntő és meghatározó tényezőt tart végső soron szükségesnek – és ez a tényező a burzsoázia fellépése. A burzsoáziának ugyanis – és ezt több ízben is kiemeli beszédében – nem csupán a fasizmus hatalomra juttatásában, hanem magának a fasiszta mozgalomnak a megerősödésében is döntő szerepe van. „A burzsoázia már nem várhatja osztályuralmának biztosítását csupán államának reguláris hatalmi eszközeitől. Ezért fogad fel egy illegális, államon kívüli hatalmi szervezetet. E szedett-vedett martalóccsapatot a fasizmus kínálja fel számára. A burzsoázia nem csupán kézcsókkal fogadja a fasiszták szolgálatait, írott és íratlan törvényeivel ellentétben a legnagyobb mozgásszabadságot biztosítva számukra. Továbbmegy ennél. Táplálja és fenntartja őket, segíti fejlődésüket minden rendelkezésére álló eszközzel – pénzszekrényével és politikai hatalmával.”⁷⁵ – Ugyanott, 211. old.*

Az alapvető ok, amely előidézte a fasizmus létrejöttét, tehát a burzsoázia gazdasági és politikai válsága, vagy ahogyan azt Zetkin konkretizálja, a gazdasági és politikai elnyomást biztosító „hatalmi eszközök” válsága.

Zetkin természetesen foglalkozik a fasizmus és a munkásmozgalom viszonyával is. Elsőként azt vizsgálja, mennyiben terheli felelősség a munkásmozgalmat a kialakult helyzetért. Nem azt kutatja elsősorban, hogy a munkásszervezetek megfelelő módszerekkel szálltak-e szembe a fasizmussal, hanem azt, hogy miért nem volt képes az európai munkásmozgalom a válságnak egy olyan megoldására, amely forradalom segítségével biztosíthatta volna a szocialista kiutat. Zetkin ugyanis nemzetközi méretekben ebben látja a fő problémát. Egy győztes szocialista forradalom esetén ugyanis semmi esélye sem lett volna a burzsoáziának: sem arra, hogy hagyományos módszerekkel, sem arra, hogy a fasizmus segítségével stabilizálja saját diktatúráját. Ez a motívum megtalálható a Komintern szinte valamennyi korábbi fasizmus-elemzésében is, ám Zetkinnél van egy jelentős különbség: nem direkt módon veti fel a problémát, hanem egy bizonyos történeti helyzethez köti. Azt vizsgálja, milyen hatással van a reformista politika az aktivizálódott, a proletárdiktatúrával szimpatizáló, ugyanakkor a gazdasági válság által létükben fenyegetett társadalmi osztályokra, rétegekre: „A proletarizálódott vagy a proletarizálódástól fenyegetett kis- és középpolgári rétegek, az alkalmazottak, a polgári értelmiségiek a háborús pszichológia hatására bizonyos mértékig bíztak a reformista szocializmusban. A reformista szocializmus »demokráciájától« világméretű fordulatot reméltek. Ezeket a várakozásokat azonban mélységes kiábrándulás követte. A reformista szocialisták csendes koalíciós politikát folytattak, amelynek árát a proletariátussal és az alkalmazottakkal együtt a különféle hivatalnokok, értelmiségiek, a kis- és középpolgárok fizették meg. Ezek a rétegek általában nem rendelkeztek elméleti, történeti, politikai iskolázottsággal. Szimpátiájuk a reformszocializmus iránt nem gyökerezett mélyen. Így történhetett, hogy nem csupán a reformista vezetőkbe vetett bizalmukat vesztették el, hanem magába a szocializmusba vetett bizalmukat is.”76 – Ugyanott, 209. old.* Zetkin, határozottabban mint Frankfurtban, felveti azt a problémát is, hogy a „szocializmusból kiábrándult polgári elemekhez proletár elemek is csatlakoztak”.

Mindez azonban nem jelenti azt, mintha Zetkin egyáltalán nem tulajdonított volna fontosságot az antifasiszta ellenállás erőtlenségének. Ebben látta a proletariátus lehetséges szövetségesei elfordulásának másik okát, amiért viszont hangsúlyozottan a kommunista pártokat tette felelőssé: „Nem kétséges, hogy éppen némely igen aktív, energikus, forradalmi érzésű proletár nem találja hozzánk az utat, vagy szembefordul velünk ezen az úton, mivel úgy érzi, hogy nem vagyunk elég tetterősek, támadó fellépésűek, és mivel nem értettünk hozzá, hogy eléggé világosan tudtukra adjuk, miért kellett az adott körülmények között egy indokolt kényszerű visszalépést végrehajtanunk.”⁷⁷ – Ugyanott, 209-210. old.*

A fasiszta mozgalmak létrejöttének nemzetközi előfeltételeit tárgyaló rész végén állapítja meg: „Kézenfekvő, hogy a fasizmus a különböző országokban más-más jellegű a kialakult konkrét körülményeknek megfelelően. Azonban két lényeges vonás valamennyi országban azonos: egy álforradalmi program, amely igen ügyesen alkalmazkodik széles társadalmi tömegek hangulatához, érdekeihez és követeléseihez, valamint a legbrutálisabb, legerőszakosabb terror alkalmazása.”⁷⁸ – Ugyanott, 211-212. old.*

Zetkin legáltalánosabb fasizmus-meghatározása a következő: az uralkodó osztály a fasizmusban vél reakciós, ellenforradalmi megoldást találni a háború utáni gazdasági és politikai válságban, a tőkés társadalom stabilizálása céljából. Ez határozta meg a nemzetközi kommunista mozgalom viszonyát a fasizmushoz. A fasiszta mozgalom törekvései reakciósak, a mozgalomhoz csatlakozott erők azonban csak részben és bizonyos körülmények hatására azonosulnak az uralkodó osztály céljaival. A kommunista mozgalomnak, de általában a munkásmozgalomnak is ez utóbbit figyelembe véve kell kialakítania a fasiszta mozgalomban résztvevőkkel szemben folytatott politikáját, amelynek célja a mozgalom felbomlasztása és nem fegyveres felszámolása.

Mondanivalóját Zetkin az olaszországi mozgalom és a Mussolini-rendszer példájával teszi szemléletesebbé. Különösen tanulságosnak tartja a fasiszta mozgalom kibontakozásának időszakát (1920 végétől Mussolini hatalomra jutásáig). E kibontakozást két tényező tette lehetővé. Az első és legfontosabb, hogy az uralkodó osztály, amely a forradalmi fellendülés időszakában a hagyományos eszközök segítségével sikerrel használta ki a munkásosztály vezető erőinek perspektívátlan politikáját és megakadályozta a válságból kivezető forradalmi út megvalósulását, a forradalmi fellendülést követően már nem rendelkezett a tőkés társadalom stabilizálásához szükséges legális államhatalmi eszközökkel. A gazdasági és politikai válság közepette, amikor a munkásmozgalomnak még jelentős erői vannak, az „egyesült ellenforradalom” a fasizmus felé fordul: „A burzsoázia, mind az ipari, mind pedig az agrár, nyíltan pártfogásába vette a terrorista fasizmust, támogatta pénzzel és más eszközökkel.”⁷⁹ – Ugyanott, 214-215. old.* Ez a folyamat természetesen változást idézett elő a fasizmus jellegében. Kialakult az agrárius érdekeket képviselő squadrizmus (a rohamosztagosok mozgalma) és az „igazi” fasizmus, az ipari burzsoázia érdekeit előtérbe helyező Mussolini-csoport.

Zetkin látja az „agrárfasizmus” térnyerését, hangsúlyozza sajátos szerepét, azonban nem abszolutizálja jelentőségét még a vidéki megmozdulásokban sem. Ugyanakkor a fasizmuson belül bekövetkező változásokat az uralkodó osztály e két fő csoportjának egymáshoz való viszonyával magyarázza. Ezzel oldja meg Zetkin azt a dilemmát, amely korábban szinte egységesen megfigyelhető volt a kommunisták körében, amikor arra próbáltak választ adni: a fasizmuson belüli ellentmondások miért nem vezettek és miért nem vezethetnek a mozgalom felbomlásához.

Zetkin a hatalomért folyó harc időszakát összeveti a már hatalomra jutott fasizmus pár hónapjával. Ebből még világosabban kitűnik, hogy a korabeli kommunista fasizmus-felfogás mennyire nem a „kispolgári fasizmus” elméletén nyugodott. Ennek során Zetkin, a fasiszta mozgalom programjából kiindulva, tényekkel bizonyítja, hogy a programnak éppen antikapitalista és a dolgozók, szűkebb értelemben a kispolgárság érdekeit megfogalmazó része merült feledésbe.⁸⁰ – E részletes elemzés adataiban és koncepciójában egyaránt megegyezik a Sas Gyula munkáiban, cikkében találhatókkal. (Vő.: Protokoll der Konferenz 218-223. old.; Sas Gyula: Hatalmon a fasizmus. 123-124. old., Der Faschismus in Italien. 42-52. old.)* A hatalomra került fasizmus azonban annak ellenére, hogy éppen a burzsoázia érdekeit képviselve a mozgalom „ideológiai csődjét” idézte elő (amelyet – teszi hozzá Zetkin – a politikai csőd is hamarosan követni fog), nem omlik össze automatikusan. Azért nem, mert nem azonos magával a fasiszta mozgalommal. „Ellenkezőleg, számolnunk kell azzal, hogy a fasizmus minden terrorista eszköz igénybevételével megkísérel hatalmon maradni. Ezért kell a forradalmi olasz proletariátusnak még súlyos harcokra felkészülnie.”⁸¹ – Protokoll der Konferenz. 233. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az olasz munkáspártok

(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

2. Az olasz munkáspártok bírálata a Komintern III. plénumán

A Komintern kibővített Végrehajtó Bizottsága 1923. június 12-én ült össze. Mint már láttuk, a KIVB mind a fasizmus hatalomra jutását megelőző időszakban, mind pedig a Marcia su Romát követően, messzemenően figyelembe véve az olasz munkásmozgalomban kialakult bonyolult helyzetet, igyekezett tartózkodni az OKP politikájának nyilvános bírálatától. A párt vezetőivel folytatott eszmecserék során viszont a KIVB tagjai gyakran éles szavakkal fogalmazták meg eltérő véleményüket (így az Arditi-ügy kapcsán 1921 végén és a IV. kongresszus idején). Megfelelő káderek hiányában azonban minden esetben kénytelenek voltak megelégedni ígéretekkel. Ígéretekkel, amelyek végrehajtását a Bordiga-vezetés egy pillanatig sem gondolta komolyan. Ilyen előzmények után került sor az olasz kérdés vitájára a plénum első napirendjének, a VB beszámolójának részeként.

A napirend előadója, Zinovjev, ezúttal már nem részletkérdésekben vitatkozott az olasz pártvezetéssel. Nem feszegette ugyan az OKP korábbi hibáit, viszont annál határozottabban mutatott rá a Bordiga-vezetés helyzetelemzésének képtelenségeire a Marcia su Roma óta eltelt időszakban. „Már a IV. kongresszus idején világos volt a Komintern VB előtt, hogy Olaszországban a főellenség Mussolini – mondotta Zinovjev. – Az Olasz Kommunista Párt Bordiga vezette Központi Bizottsága más álláspontot foglalt el ebben a kérdésben. Az olasz küldöttség azt állította, hogy a főellenség nem Mussolini, hanem, akárcsak korábban, Serrati.”⁴⁸ – Protokoll der Konferenz der erweiterten Exekutive der Kommunistischen Internationale. Moskau, 12-13. Juni 1923. (A továbbiakban: Protokoll der Konferenz). Hoym. Hamburg 1923.18. old.* Ezt követően Zinovjev meglehetősen ironikus hangon ismerteti a kommunisták álláspontjának változását a szocialista párttal kapcsolatban. A szocialisták római kongresszusa után a Komintern a két párt egyesülését sürgette. Ekkor Bordigáék egyszerűen „elszabotálták” a határozat végrehajtását. Amikor viszont bebörtönözték a Kominternhez való csatlakozásért fellépő szocialista baloldalt, így a szocialista párton belül többségre jutott a Pietro Nenni-Arturo Vella irányzat, s a Komintern – figyelembe véve a megváltozott helyzetet – a két párt antifasiszta egységfrontját javasolta, Bordigáék elővették az egyesülésről szóló határozatot, és annak végrehajtása mellett kardoskodtak.

Zinovjev nem csinált titkot abból, hogy a Komintern vezetői most elszánták magukat rá: „bármibe is kerül, létrehozzák az Olasz Kommunista Párt olyan Központi Bizottságát, amely valóban garancia lesz a Komintern határozatainak végrehajtására”.⁴⁹ – Ugyanott, 20. old.*

Ehhez hasonló, bár formájában szolidabb az a bírálat, amely az olasz munkásszervezeteket az egységfronttaktika és a munkás-paraszt kormány stratégiájának alkalmazásával kapcsolatos magatartásuk miatt érte. Zinovjev, aki a plénumon igen határozottan azon az állásponton volt, hogy „a munkás-paraszt kormány jelszava a proletárdiktatúrához vezető utat jelenti”⁵⁰,- Ugyanott, 38. old.* és döntő szerepe van az antifasiszta harcban, azért marasztalja el az olasz munkáspártokat, hogy nem ismerték fel a parasztság megnyerésének fontosságát. „Se a reformisták, se a kommunisták, se a maximalisták nem mozdították az ujjukat sem annak érdekében, hogy a parasztokat a fasiszták ellen vezessék. Nem elég világos számukra, hogy a jelenlegi fasiszta Olaszországban a munkás-paraszt kormány jelszavát minden másnál inkább alkalmazhatnák.”⁵¹ – Ugyanott, 40. old.*

Zinovjev beszámolóját éles vita követte. A IV. kongresszushoz képest azonban a helyzet egy dologban lényegesen megváltozott. Mivel az OKP vezetőinek Bordiga vezette szárnyát nem képviselhette senki – tagjai Mussolini börtönében ültek az ekkor már a centrumhoz tartozó, a Gramscival szimpatizálókkal együttműködő Terracini (a plénumon Urbani néven szerepelt) lépett fel a Tasca-Scoccimarro képviselte irányvonallal szemben. A frontok így leegyszerűsödtek, ez azonban közel sem jelentette, hogy a megoldás is egyszerűbbé vált volna.

Terracini szinte teljes mértékben az olasz párt balos irányvonalát fejtette ki. Kétségbe vonta a KIVB értékelésének helyességét a szocialisták római kongresszusáról, majd felrótta a Komintern-küldötteknek, hogy különböző állásfoglalásokat képviseltek Olaszországban: az egyik a két párt egyesülését sürgette, a másik az egységfrontot, az együttműködést.⁵² – Ugyanott, 46-47. old.*

Elsőként Radek válaszolt Terracini vádjaira. Lényegében nem tett mást, mint hogy ismertette és ismételten megerősítette a KIVB korábbi állásfoglalását: a kommunista párt elzárkózó magatartását nem menti, hanem súlyosbítja a szocialista pártvezetés egységfrontellenes magatartása. A kommunisták nagy lehetőséget szalasztottak el azzal, hogy nem leplezték le a szocialista vezetőket, s ha közvetve is, de gátolták az antifasiszta összefogást.⁵³ – Ugyanott, 62. old.*

Manuilszkij (Beruzzi és Dimitri néven szerepel a jegyzőkönyvben) beszédében mentegetni igyekezett az OKP vezetését. Támadta Radekot, aki – véleménye szerint – azt fejtette ki, hogy az OKP felelős a fasizmus hatalomra jutásáért.⁵⁴ – Ez a rész hiányzik a jegyzőkönyvből, viszont közli a plénum bulletinje. (Bulletin der Erweiterten Exekutive der Kommunistischen Internationale. [A továbbiakban: Bulletin]. 7. szám. 1. old.)* Manuilszkij beszédéből, valamint Radek egy utalásából ugyanakkor megállapítható, hogy Manuilszkij volt a Kominternnek az a képviselője, aki a két párt együttműködését sürgette, és megértőbb magatartást tanúsított az olasz kommunistákkal szemben, mint a másik képviselő, Rákosi Mátyás. Ezért is furcsa kissé, hogy Terracini a kongresszuson éppen az ő általa képviselt irányvonalat támadta a legélesebben. Furcsa, bár az ok kézenfekvő: Manuilszkij, aki korábban a KIVB-ben minden elkövetett annak érdekében, hogy az olasz párt nehéz helyzetére való tekintettel tompítsa a pártvezetés bírálatát, most kénytelen volt kijelenteni: „az olasz kérdésben egyetért a VB fenntartásaival”.⁵⁵ – Protokoll der Konferenz. 77. old.*

Ezt azért tartotta szükségesnek, mert az olasz delegáció éppen rá, mint Komintern-küldöttre hivatkozva bírálta a KIVB álláspontját.

A szocialista párt baloldali frakcióját a vitában Saitta képviselte. (Ez valószínűleg Maffi fedőneve; rajta kívül a plénumon Vincenzo Pagella vett részt a szocialisták közül.) A fasizmus elleni harc helyzetéről, lehetőségeiről nem beszélt, csak a pártegyesüléssel kapcsolatos szocialista nézeteket foglalta össze. Érzékeltette, hogy a szocialista baloldal nem kívánja levetetni a napirendről az egyesülést, de a Bordiga-vezetés koncepciója miatt pillanatnyilag inkább csak együttműködésre hajlandó.56 – Ugyanott, 80-81. old.*

Saittát követően kapott szót Tasca. (A plénumon Serra néven szerepelt.) Beszédében élesen elítélte a pártvezetést, az egész párt antifasiszta politikáját: „Vajon megtett-e mindent [ti. a párt. – Sz. G.], ami erejéből tellett? Nem. Nagy harci lehetőségei voltak. A párt, amennyiben felhívással fordul az egész munkásosztályhoz a reakció elleni harc érdekében, elsőrendű pozíciókat biztosíthatott volna a maga számára. Pártunk ezt nem tette meg, mivel vezetői, akik mindenekelőtt arra törekedtek, hogy a párt tisztaságát mindenáron megőrizzék, sohasem jutottak el a tömegekhez.”⁵⁷ – Ugyanott, 82. old.* Míg a párttagok egyénileg részt vettek az antifasiszta harcokban, a párt maga „nem adta pecsétjét” az egységes akciókra. „Ez a felfogás nem vezethetett máshoz, mint kudarchoz.”

Scoccimarro (Negri néven szólalt fel) elvileg egyetértett Tascával. „A forradalom jövője a tömegekkel való kapcsolattól függ” – mondotta. De míg az irányvonal megváltoztatásának szükségességéről csak általánosságokban beszélt, azt viszont határozottan megmondta, hogy fenntartásai vannak a szocialistákkal szemben.⁵⁸ – Ugyanott.*

Rákosi Mátyás, a másik livornói Komintern-küldött, az utolsó felszólaló volt az olasz kérdés vitájában. Állásfoglalása korábbi véleményének ismeretében nem meglepő – ugyanis ismét közvetíteni próbált. Beszédének bevezetőjében igyekezett megnyugtatni az olasz kommunistákat, hogy senki sem vádolja őket a fasizmus hatalomra jutásáért.⁵⁹ – Zinovjev is hangsúlyozta zárszavában, hogy kritikai észrevételeit fenntartja, de félreértés ne essék, nem a KP-t teszi felelőssé a fasizmus hatalomra jutásáért. (Ugyanott, 100. old.)* A továbbiakban azonban szinte kizárólag a szocialista párt baloldalát dicsérte és a kommunista pártvezetést bírálta. Legnagyobb hibájául azt rótta fel, hogy „szocialista barátainkat nem támogatta súlyos harcukban. Az Olasz Szocialista Pártban tomboló súlyos harcok idején a csendes szemlélő szerepét játszotta …”⁶⁰ – Ugyanott, 83. old.*

A plénum idején ülésező olasz bizottság vitáiban az OKP vezetésén belüli két irányzat határozottabban elkülönült, és tagjai világosabban is megfogalmazták eltérő álláspontjukat.⁶¹ – A bizottság három alkalommal tartott ülést: június 13-án, 16-án és 27-én. (Bulletin 5. szám. 2. old.)*

A többséget, tehát tulajdonképpen a Bordiga-féle irányvonalat képviselő Gramsci, Scoccimarro és Terracini felszólalásában azt fejtegette, hogy a fasizmus uralmát hamarosan forradalmi válság fogja megszakítani. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a párt fő feladata továbbra is „tisztaságának” megőrzése, erőgyűjtés az elkövetkezendő időszak forradalmi harcaira. Az olaszországi helyzetet alapvetően tévesen jellemezték. „Az a helyzet, amelyet a fasiszta kormányzat idézett elő, objektíve jóval kedvezőbb a kommunisták tevékenysége szempontjából, mint a korábbi.”⁶² – Spriano: Id. mű, 278. old.* A szocialistákkal való együttműködést ezen az alapon jóval határozottabban utasították el, mint ahogyan az a plenáris üléseken elmondottakból gondolható volt. A bizottsági ülések vitájából kitűnik, hogy nemcsak az egységfront ellen volt kifogása a többségnek, hanem ellenezte a két párt egyesítését is. Gramsci a következőkkel indokolta álláspontjukat: „Nem szeretnénk, ha Olaszországban ugyanaz történne, mint Magyarországon, hogy az egyesülés következtében a forradalmi hullám közeledtekor ugyanazt tegyük, amit a magyar elvtársak tettek, és amiről ők maguk is úgy vélekednek, hogy nem volt teljesen helyes. Olaszországban ma ugyanolyan a helyzet. A fasiszta kormányzat periódusát követően a proletariátus döntő harcainak periódusába lépünk, a hatalom kivívásának időszakába. Ez a periódus a többé-kevésbé távoli jövőben beköszönt. Nehéz megmondani, hogyan fog alakulni az olaszországi helyzet közvetlenül a hatalom megragadásáig, de feltételezni lehet, hogy a fasizmus felbomlása a proletariátus hatalomért folytatott döntő harcának kezdetét jelenti.”⁶³ – Gramsci beszédét a Lo Stato operaio 1924. április 24-i számából idézi Spriano: Id. mű, 279. old.*

A kisebbség közel sem volt ilyen optimista az olaszországi helyzet megítélésében. A fő feladatnak, akárcsak a Komintern, a lehető legszélesebb antifasiszta blokk létrehozását tartotta. Tasca hozzászólásában olyan koncepciót terjesztett elő, amely két lépcsőben kívánta megoldani ezt a feladatot. Az első lépcsőben a szocialista párttal akartak kialakítani szorosabb együttműködést, majd az így létrejött egységfrontra támaszkodva egy átfogóbb, a néppárti baloldalt is magában foglaló antifasiszta blokkot.⁶⁴

⁶⁴ Ugyanott. – A Tasca által mondottak jelentőségét nem csupán a Komintern vezetőivel, különösen Rákosival, Zinovjevvel és Humbert-Droz-val kialakult kedvező kapcsolata, hanem az is növelte, hogy 1923 nyarán, Bordiga letartóztatása következtében Togliatti és ő volt a pár gyakorlati irányítója Olaszországban.*

Az olaszországi helyzet eltérő értékelése, a párt feladatainak meghatározásában mutatkozó különbség ellenére megismétlődött az, ami a korábbi Komintern-üléseken történt. Az olasz párt küldöttsége, akárcsak a IV. kongresszuson, egyhangúlag jóváhagyta az olasz kérdésről elfogadott határozatot. A többség ismét alávetette magát a kötelező fegyelemnek, bár nyilatkozatában visszautasította a párt korábbi politikáját bíráló megjegyzéseket, noha ezek a határozatban is szerepeltek.⁶⁵ – Protokoll der Konferenz. 311. old.*

Az olasz kérdéssel foglalkozó határozat három részből áll. Jelentősége, hogy igen röviden, mégis lényegretörően foglalja össze a korabeli nemzetközi kommunista mozgalom taktikai elképzeléseit az antifasiszta egységfront létrehozásáról. És nem általában, hanem egy konkrét történeti szituációt értékelve, az adott lehetőségeket és a rendelkezésre álló erőket számba véve foglal állást és utasít.

A határozat első részében azt vizsgálják, miért nem sikerült végrehajtani a IV. kongresszuson elfogadott döntéseket. Az okok közül a legfontosabb az első helyen szerepel: maga a fasiszta terror. Ez a fő ok közvetlenül és közvetve is hatott. Közvetlenül úgy, hogy a fasiszták terrorizálták s végül is illegalitásba kényszerítették a forradalmi mozgalmat, azaz „a munkások soraiban demoralizálódást idéztek elő”. Közvetve: a szocialista párt nem eléggé határozott része, világosan látva, hogy a kommunistákhoz csatlakozással maga is üldöztetéseknek lesz kitéve, lemondott az azonnali egyesülésről.

Csak másodrendű, de az előzőkkel szorosan összefüggő tényezőként említik a szocialista párt jobboldalának praktikáit. E jobboldal ugyanis éppen a demoralizálódást, a kommunisták és az egyesülés híveinek üldözését kihasználva szerveződhetett erős frakcióvá, majd juthatott csekély többségre.

Harmadik tényezőként említették az OKP KB hibás taktikáját, amelyet szélsőségesen dogmatikusnak minősítettek. Az olasz kommunisták hibájául rótták fel, hogy „nem vetettek számot azzal, hogy a munkásmozgalom helyzete alapvetően megváltozott és a forradalmi munkásság összefogása az egyesült kommunista pártban létkérdés a proletariátus számára. A Központi Bizottság többsége nemcsak hogy nem végzett rendszeres kampányt a IV. kongresszuson elfogadott határozatok végrehajtása, azaz a szocialista párttal való egyesülés érdekében, de valójában meghiúsította e határozatok végrehajtását.”⁶⁶ – Ugyanott, 312. old.*

A határozat második részében az Olasz Kommunista Párt konkrét feladatait jelölték meg. A legfontosabbnak az összefogás érdekében folytatott agitáció megkezdését tartották. Felhívták a figyelmet arra, hogy „minden eszközzel támogatni kell a szocialista pártnak azokat a tagjait, akik a kommunistákkal való egyesülés hívei.” (Ez a 2. pontként szereplő kitétel azért került be a határozatba, mert a pártvezetés többségi irányzata még ebben az időben is a Serrati vezette baloldal elleni támadásokban látta a fő feladatot.) Utasították a kommunista pártot arra is, hogy a Komintern határozatainak figyelembevételével közvetlenül is tegyenek egységfrontjavaslatokat. A határozat e részének utolsó pontja, amely kétségtelenül a legérzékenyebben érintette a többségi pártvezetést, a következőképpen hangzott: „A kommunista párt Központi Bizottságának olyan összetételűnek kell lennie, hogy az a fenti intézkedések végrehajtását garantálja.”⁶⁷ – Ugyanott, 313. old.*

A határozat harmadik része tartalmazza az Olasz Szocialista Párttal kapcsolatos állásfoglalást. Megállapítják, hogy a szocialista pártot is igen súlyosan érintette a fasiszta terror. A római kongresszuson még 32 000 főt számláló párt 1923 tavaszára, a milánói kongresszus idejére 9000 főre apadt. Válaszul a pártvezetés június 10-i levelére – amelynek lényege, hogy minden előzetes feltétel nélkül az egész pártot vegyék fel a Kominternbe – két konkrét javaslatot tettek: azonnal hozzanak létre „akciószövetséget” a kommunista párttal, s küldjenek egy bizottságot Moszkvába a csatlakozással kapcsolatos teendők megbeszélésére.⁶⁸ – Ugyanott, 313-314. old. – A szocialista párt levelét Lunacsarszkij olvasta fel a plénumon. (Ugyanott, 308-310. old.)*

Áttekintve az olasz helyzet vitáját, megállapítható: a két álláspont, a Komintern, illetve az olasz pártvezetés többségének álláspontja lényegesen különbözött egymástól. Az első az adott történelmi körülményeket számba vevő, az osztályharc lehetőségeinek megfelelő taktika és stratégia alkalmazását sürgette, míg a másik a jelen feladatait másodrendűnek tekintette s a realitásokat egy eljövendő időszak reményeivel cserélte fel, az utóbbit ítélve fontosabbnak. E két álláspont igen világos, a korábbiaknál határozottabb elkülönülése mellett új vonás volt, hogy a Komintern vezetősége most már nyíltan kifejezte a bizalmatlanságát a Bordiga-féle vezetés iránt, és követelte a Központi Bizottság átalakítását. Az egységfrontpolitika, az antifasiszta összefogás programjának megvalósítását azonban továbbra is hátráltatták azok a tényezők, amelyekre a határozatban is utaltak: a kommunista és a szocialista baloldal vezetői Mussolini börtöneiben voltak (ezért nem vehetett részt sem Bordiga, sem pedig Serrati a plénum munkájában), a szocialista párt jobboldali vezetősége gyakorlatilag szabadon érvényesíthette befolyását a pártban, és a kommunista párt vezetői között is olyan élesek voltak a személyi ellentétek, hogy semmi remény nem volt arra, hogy a Bordiga-szárny, amely a plénumot követően kisebbségbe került a pártvezetésben, együttműködjön a Tasca vezette irányzattal. Ez a súlyos helyzet végül is úgy oldódott meg, hogy Gramsci határozottabban fellépett a Komintern irányvonalát elutasító, azt opportunista fordulatként értékelő Bordigával szemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus-elméletek és a Komintern
kibővített Végrehajtó Bizottságának III. ülése

 

A kibővített KIVB III. plénuma előtt készült fasizmus-elemzések sorában jelentőségüket tekintve is másodsorban kell említeni a Nyikolaj Mescserjakov szerkesztette köteteket. Közülük az első 1923 tavaszán – Sas Gyula könyvének első kiadásával körülbelül egyidőben – jelent meg. „Fasizmus Olaszországban” volt a címe, s Mescserjakov: „A burzsoá-diktatúra utolsó formája” című tanulmánya mellett tartalmazta G. M. Serrati „Fasizmus Olaszországban” című írását is.²⁷ – ^{Fasizm v Italii. Szbornyik. Goszizdat. Moszkva-Petrograd 1923.; Ny. L. Mescserjakov: Poszlednyaja forma burzsuaznoj gyiktaturi. (5-56. old.; G. M. Serrati: Fasizm v Italii. (57-59. old.)} A két tanulmány közül a korabeli olvasó számára is minden bizonnyal Serrati írása volt az érdekesebb. Serrati részt vett a Komintern IV. kongresszusán, és azt követően Mescserjakov felkérésére készítette el elemzését.

Írásának terjedelmesebb első részében Serrati a fontosabb eseményeket ismertetve, de nem elemezve, áttekinti a fasizmus előretörésének és hatalomra jutásának időszakát. Majd kifejti véleményét magáról a fasizmusról és az antifasiszta harc lehetőségeiről. Megfogalmazásai határozatlanabbak, mint amilyenek a korabeli kommunista irodalomban találhatók, vagy akár a IV. kongresszuson elhangzott állásfoglalások. Politikai szempontból azonban teljesen egyértelműen a kongresszuson elfogadott dokumentumok végrehajtása mellett állt ki. Határozatlansága azoknál a részeknél szembeötlő, ahol a fasizmus funkciójával foglalkozik. Egyik ezzel kapcsolatos megfogalmazása a következőképpen hangzik: „Néha felteszik azt a kérdést, hogy mit jelent a fasizmus győzelme Olaszországban – komédiát vagy tragédiát? Kétségtelen, hogy a mostani időszakban a proletariátus számára tragédiát. De, úgy gondolom, joggal állíthatom, hogy a burzsoázia számára inkább »misztériumot«. A burzsoázia megtalálta eszközét és diktátor típusú emberét. Meglehet, inkább előnyben részesített volna valami »demokratikusabbat«, a lengyel Pilsudskihoz vagy a csehszlovák Beneshez hasonlót, aki képes a szociáldemokrácia segítségével kormányozni. Azonban nem mindig azt leled, amit keresel. Mussolini, a volt forradalmár, aki a munkásosztály soraiból jött – itt a csoda az olasz burzsoázia számára.”²⁸ – Serrati: Id. mű, 83. old.* Serrati nem látja világosan a fasizmus szélsőségesen reakciós jellegét sem. Úgy véli, hogy valamennyi, korábban a demokratikus megoldások mellett fellépő, de a proletárdiktatúrával egyet nem értő erő támogatni fogja a fasiszta kísérletet, sőt csatlakozni fog a fasizmushoz. Ez koncepciójának lényege a reformista szociáldemokrácia értékelésekor is. Serrati itt először azt fejtegeti, hogy az olaszországi „demokratikus” lapok – amelyek az osztályegyüttműködést hirdették és még néhány hónappal korábban, a római szocialista kongresszusig a reformista szociáldemokrácia nem hivatalos orgánumai voltak – most átálltak a fasizmus oldalára. Majd megemlítve D’Aragona, Baldesi, Turati tárgyalásait, egyezkedési kísérleteit a fasisztákkal, kijelenti: „… a reformisták e lépései világos bizonyítékai a reakcióval való elkerülhetetlen összeolvadásuknak”.²⁹ – Ugyanott, 92-93. old.*

Eltekintve néhány részletkérdéstől – mint amilyen például a munkások részvétele a fasiszta szervezetekben (ezt Serrati „az éhségnek és az erőszaknak” tulajdonítja) – ez a koncepció lényegében megegyezik a Kominternben ekkor már túlhaladott „egyesült reakció” elképzeléssel. Ennek megfelelően szűken fogja föl az antifasiszta harc lehetséges bázisát is. A fasizmus ellen eszerint kizárólag a munkásokat lehet mozgósítani. Ehhez azonban az szükséges – és itt Serrati véleménye teljesen megegyezik az OKP Bordiga képviselte irányzatáéval -, hogy egyrészt a munkások mindannyian forduljanak el a fasizmustól, másrészt a fasizmuson belül kiéleződjenek az ellentétek. Ekkor kell majd színre lépnie a kommunista pártnak: „Amennyiben a forradalmárok erre a napra pártapparátusukat egységessé, fegyelmezetté és cselekvőképessé formálják, amennyiben képesek létrehozni tömegpártjukat, és nem csupán egy szektát, úgy minden kétséget kizáróan győznek.”³⁰ – Ugyanott, 99. old.*

Serrati írásának értékeléséből könnyen megállapíthatók azok a motívumok, amelyek megfogalmazásait befolyásolták. Közülük a leglényegesebb, hogy Serrati a Komintern IV. kongresszusán és a kongresszust követően is a legfontosabb feladatnak a szocialista baloldal és a kommunisták egyesülését, illetve a jobboldali szocialistáktól való elhatárolódást tartja. Mindez befolyásolja fasizmus-értékelését és az antifasiszta harccal kapcsolatos elképzeléseit is. Csupán egy dologban nem ért egyet az olasz kommunistákkal: abban, hogy azok nem hajlandók együttműködni a szocialista baloldallal.

Serrati fejtegetéseiből az is kitűnik, hogy az olasz szocialista baloldal a kommunistáknál is határozottabban vallotta: a fasizmus időszakát a forradalomra való felkészülés szervezeti előkészítésére kell felhasználni. Lebecsülte azokat a nehézségeket, amelyek a fasiszta rendszer lényegéből következtek. Nem látta, hogy az elsődleges feladat – éppen mivel a fasizmus a munkásmozgalom számára igen kedvezőtlen körülményeket teremtett -, magának a fasiszta rendszernek a felszámolása. Egy lényeges körülményről azonban nem szabad megfeledkezni: Serrati 1922 decemberében-1923 januárjában Moszkvában írta munkáját. Nem tartózkodott otthon Mussolini hatalomátvételekor, és csak másod-harmadkézből kapott hírek alapján tájékozódhatott az otthoni állapotok felől. A Komintern-kongresszuson pedig az olaszok, így Serrati számára sem a fasizmus elemzése tűnt a legfontosabb feladatnak, hanem a két párt egyesülésének lehetőségei. Érdekes módon Serrati, aki 1920-ban és 1921-ben, a Komintern II., illetve III. kongresszusa idején nem látta időszerűnek az egyesülést, most elsősorban a fasiszta terror hatására változtatta meg álláspontját. Serrati csak most tanulta meg „a fasizmus nagyszerű (bár igen sokba kerülő) szemléltető leckéit”.³¹

³¹ Lenin írja 1922 februárjában „Egy publicista jegyzetei” című munkájában: „… hajthatatlanul forradalmi világnézetre és forradalmi cselekvésre kell nevelni a tömegeket; gyakorlatilag és gyakorlatiasan kell felhasználni a fasizmus nagyszerű (bár igen sokba kerülő) szemléltető leckéit, s ez biztosítani fogja az olasz kommunizmus győzelmét.” (LÖM 44. köt. 418. old.)*

Moszkvában és később Olaszországban is úgy politizált, ahogyan azt Lenin remélte tőle: igyekezett, hogy semmiféle okot ne szolgáltasson a bizalmatlanságra. (Lenin, akit betegsége megakadályozott abban, hogy személyesen beszéljen Serratival, december 11-i, Lazzarinak írt levelében kifejtette azt a reményét, hogy Serrati elő fogja segíteni a pártegyesülést. Lazzarira abban az esetben számított volna elsősorban, ha Serrati „talán akaratlanul is” nehézségeket támaszt.)³² – Lenin a Kommunista Internacionáléról. Kossuth Könyvkiadó 1969. 357-358. old.* Serrati február 26-án érkezett vissza Olaszországba, ahol megpróbálta kiszorítani az Avanti! szerkesztőségéből a kommunistaellenes irányzatot. Március 1-én azonban letartóztatták, és csak június 5-én szabadult ki. Ennek következtében nem tudott részt venni az Olasz Szocialista Párt 1923. április 15-18-i rendkívüli kongresszusán sem, ahol az egyesülés ellenzői kerültek többségbe. Ezt követően június 20-án Maffival, Francesco Buffonival, Riboldival és Mario Malatestával együtt kiadta a Pagine Rosse című lapot, amelyben az egyesülés mellett agitált. E tevékenységükért augusztus 3-án kizárták őket a szocialista pártból. (A szocialista párt ekkor már csupán 500 helyi szervezettel és 12 000 taggal rendelkezett. Ebből 4000 volt Serrati híve, az ún. harmadik internacionálésok.) Ezt követően Serrati újabb kongresszus összehívását követeli. Egyrészt a kizárás tényét igyekszik megtámadni, másrészt szorosan együttműködve a kommunista párttal (együtt jelentetik meg a L’Unitát, valamint hetilapjuk, az Il Piu Avanti és a kéthetente megjelenő Pagine Rosse is egyértelműen kommunista irányvonalat követ), a szocialista pártban maradt ellenzéket próbálja megnyerni.³³ – PWA 1923-1924. 727-729. old.*

Mescserjakov második tanulmánygyűjteménye 1923 nyarán jelent meg. A kötet tizenhat írást tartalmaz, amelyekben egy-egy kommunista vezető vagy Komintern-szakreferens körvonalazza elképzeléseit a fasizmusról, illetve az egyes országokban kialakult helyzetről.³⁴ – Mirovoj fasizm. Szbornyik. Goszizdat. Moszkva-Petrográd 1923.* (A kötet előkészületeiről Buharin már 1923 februárjában, a KIVB fasizmus-vitáján beszámolt.) Hiba lenne azonban a tanulmányokban kifejtetteket, vagy akár Mescserjakov utószavának koncepcióját a Komintern hivatalos állásfoglalásának tekinteni. Az eszmefuttatások csupán az egyes szerzők gondolatait közvetítik. A gyűjtemény inkább abból a szempontból érdekes, hogy első ízben írtak benne a fasizmusról olyan vezető kommunisták, mint a lengyel Maria Koszutska (Kostrzewa néven), a litván Vincas Mickevicius-Kapsukas (Mickiewicz-Kapszukasz néven), a japán Sen Katayama, az amerikai A. Trachtenberg, a cseh A. Goldfabr, a finn J. Lassi, a jugoszláv G. Penov, az észt G. Poegelman és a lett O. Dzenis. Ausztriáról Nikodim (Londoni) nevű szerző írt,³⁵ a szovjet történészek közül N. Jordanszkij és a később agrártörténetíróként ismertté vált Sz. Tyimov.

³⁵ A szerzők között akadt egy titokzatos személy is, a német fasiszta mozgalmat elemző Heinz Möller. Életéről keveset tudunk, csupán a húszas évek elején kifejtett tevékenységéről maradtak fenn dokumentumok. Eredeti neve Ivan Gyevodomikov volt, és Ukrajna fővárosában, Kijevben született 1897-ben. Azok közé a bolsevikok közé tartozott, akik a Komintern megbízásából utaztak külföldre, hogy segítsék az egyes kommunista pártok munkáját. Neve Németországban mint a kommunista Nord-westdeutsche Echo brémai lap kiadójáé vált ismertté. A Möller álnéven kívül használta a Heinz Günther nevet is. (ZStA – Auswärtiges Amt. Nr. 25661. 15. old.) 1923 februárjában tért vissza Moszkvába, ahol – továbbra is Heinz Möller néven – a Kominternben dolgozott.*

A fasizmussal foglalkozó korabeli irodalomban jelentős helyet betöltő, közismert munka tanulmányai két csoportra oszthatók. Két írás, Mescserjakov és Jordanszkij terjedelmes munkája kísérletet tesz a fasizmus általános meghatározására. A többi, jóval rövidebb tanulmány az egyes országok helyzetét elemezve írja le a jobboldali és a fasiszta jellegű szervezetek tevékenységét. Ez utóbbi csoportban is vannak azonban szerzők, akik a konkrét események ismertetése, az egyes szervezetek leírása mellett a fasizmus jellegének általánosabb jellemzésére, meghatározására is vállalkoznak. (A kötet egyik érdekessége, hogy nem tartalmaz elemzést az olaszországi helyzetről.)

Mescserjakov és Jordanszkij koncepciója eltér egymástól. Ellentétük lényegében annak a két elképzelésnek a felbukkanását mutatja, amelyek a húszas évek második felétől egyre határozottabban jelentkeznek a marxista, illetve marxista igénnyel írt munkákban. A nézeteltérés lényege az, hogy az egyes szerzők különböző szerepet tulajdonítanak a fasizmus tömegbázisát alkotó társadalmi osztályoknak és rétegeknek. Mussolini hatalomra jutása után, tehát a IV. kongresszus idején és azt követő hónapokban a kommunista szerzők nagy többsége, bár felfigyelt a fasizmusnak a korábbi uralmi rendszerektől eltérő jellegére, a legfontosabbnak mégis a fasizmus ellenforradalmi lényegének és ezzel összefüggésben tőkés, imperialista vonásainak kimutatását tartották. „A fasizmus a burzsoázia nyílt, semmivel sem leplezett diktatúrája” – írja Mescserjakov.³⁶ – Mirovoj fasizm. 56. old.* Jordanszkij és Möller kivételével lényegében ezt a koncepciót képviseli a többi szerző. Különbségek, nem is elhanyagolható különbségek azonban itt is akadnak. Nem minden szerző osztja ugyanis Mescserjakovnak azt a nézetét, hogy a fasizmus lényegében „a proletárforradalom elkerülhetetlen kísérője”, azaz egy olyan jelenség, amely törvényszerűen megjelenik az imperializmus válságának utolsó szakaszában, s lényegében nem más, mint az uralkodó osztály utolsó elkeseredett és reménytelen kísérlete a forradalom megakadályozására, „a burzsoá államhatalom utolsó formája”.³⁷ – Ugyanott, 278., 56. old.* Az egyes országokban kialakult fasiszta és fasiszta jellegű mozgalmakat elemezve ugyanis a legtöbben az adott ország sajátos társadalompolitikai, strukturális és gazdasági helyzetét és annak előzményeit vizsgálva keresik a fasizmus gyökereit, nem tekintik a fasizmust a fejlődés elkerülhetetlen lépcsőfokának. Különbség továbbá, hogy valamennyien hangsúlyozzák ugyan a finánctőke meghatározó szerepét a fasizmus kibontakozásában, ugyanakkor azonban rámutatnak arra, hogy e folyamatban jelentős szerepet játszanak az uralkodó osztály más rétegei is, nem utolsósorban a még meglehetősen nagy gazdasági és politikai súllyal rendelkező nagybirtokosok. Ezen túl – különösen Andrés Nin és Kostrzewa – fontosnak, sőt lényegében előfeltételnek tekintik a társadalmi struktúrában bekövetkezett változást, valamint – például Nin, aki a spanyol és az argentin fejlődést elemzi – „a kispolgárság és a deklasszált elemek szervezett [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] tevékenységét”.³⁸ – Ugyanott, 135. old.* Nin kimutatja, hogy lényegében Argentínában is megtalálhatók azok a válságjelenségek, amelyek kiválthatnak egy fasiszta típusú fejlődést, de „az ehhez szükséges kis földtulajdonosok és kispolgárok jelentős tömegei nem alakultak ki”.³⁹ – Ugyanott, 265-266. old.*

Kostrzewa Lengyelországgal foglalkozó tanulmányában nagyobb teret szentel a fasizmus meghatározásának: „A fasizmus az osztályharc gyakorlatilag ellentétes és ellenséges tényezőinek és tendenciáinak sajátos együttműködése, egy olyan együttműködés, amelyet a háborút követő periódus specifikus körülményei váltottak ki.” Először, az első csoportba osztva, a fasizmus tömegbázisát alkotó társadalmi rétegek (kispolgárság, parasztság, értelmiség, a munkásosztály elmaradott része) helyzetét és szerepét vizsgálja. Megállapítja, hogy a társadalmi erők a gazdasági és politikai válság hatására radikalizálódtak, de nem a forradalmi kiút, hanem az ellenforradalom, „a kapitalista gazdaságot helyreállító erős kormány” érdekében lépnek fel. Ebben az értelemben a fasizmust „a háború utáni bomlási folyamat során gyorsan proletarizálódó kispolgárság és értelmiség széles tömegei lázadásának” tekinti, s úgy értékeli, mint annak következményét, hogy „az elmaradott proletár és félproletár elemek” elfordultak a polgári demokráciától, kiábrándultak a forradalomból, s már nem bíznak a munkásosztály erejében sem. Kostrzewa ezután második csoportként az uralkodó osztállyal foglalkozik, amely meghatározza a folyamatot. Tevékenysége megváltozott helyzetével és lehetőségeivel függ össze. Ennek rövid vázolása során vonja le Kostrzewa a végkövetkeztetést: a fasizmus annak világos felismerése folytán jött létre, hogy a tőkének totális diktatúrára van szüksége; a fasizmus az uralkodó osztály olyan kísérlete, amelynek célja az államapparátus feletti ellenőrzés megtartása, valamint a gazdasági bomlás politikai eszközökkel való feltartóztatása.⁴⁰ – Ugyanott, 149-150. old.*

Jordanszkij és különösen Möller még tovább megy ezen az úton. Míg ugyanis Kostrzewanál csak formai problémát jelent, az összkép kialakulását zavarja a két csoport különválasztása, de az egy pillanatra sem kétséges, melyik csoport tölti be a vezető szerepet, melyiknek az érdekeit jeleníti meg a fasizmus, addig Jordanszkij már egy „paraszti-kulák” jellegű mozgalomról ír, amely „új ideológiája és új államformája által szellemileg és fizikailag béklyózza meg a forradalmi proletariátust”. Jordanszkij úgy véli: a fasizmus lényege az, hogy a burzsoázia kompromisszumot köt hatalmának fenntartása érdekében a kispolgársággal, hogy a „világvárossal” szemben felvonultathassa a „falu és a vidék” parasztságát és a kisváros burzsoáziáját.⁴¹ – Ugyanott, 76. old.* Bár fejtegetéseit éppenséggel nem teszi világosabbá a spengleri terminológia használata, annyi megállapítható, hogy Jordanszkijnál a fasizmus bizonyos mértékben már osztályok feletti jelleget ölt. Ennek reakciója Mescserjakov bírálata. Mescserjakov – igen szélsőségesen érvelve – Jordanszkij két alapvető állítását kérdőjelezi meg. Egyrészt szerinte a fasiszta mozgalom szociális összetételének nincs különösebb jelentősége, hiszen az uralkodó osztályok sohasem voltak képesek irányító tevékenységüket és hatalmukat egyedül önmaguk gyakorolni, másrészt pedig a mozgalom ideológiája sem jelent újat a korábbi polgári nézetekhez képest.⁴²

⁴² Ugyanott, 289. old. – Arról, hogy vajon van-e a fasizmusnak sajátos ideológiai rendszere, szélesebb körű vita bontakozott ki, amely egészen a III. plénumig, sőt azt követően is folyt. Tegyük hozzá: még napjainkban sem ért véget. G. Szandomirszkij szintén tagadja létezését (Fasizm. Moszkva-Petrográd 1923. 3. old.), a munkájával vitatkozó A. Antonov (Ocserki fasizma v Italii. Moszkva 1923. 29. old.) viszont „elsietettnek” ítéli e következtetést. 1924-ben Georg Tscharmann a fasizmus ideológiáját „régi lim-lomnak” nevezi, és mint ilyet lényegtelennek. (Der Weg der Intellektuellen. Verlag für Literatur und Politik. Bécs 1924.32. old.)*

Möllernél ez a koncepció már határozottabban figyelhető meg. A németországi eseményeket, a jobboldali szervezeteket és különösen a nemzetiszocialista mozgalmat igen jól mutatja be, majd kifejti álláspontját. A fasiszta szervezetekkel kapcsolatban kijelenti: „Ezt a szervezetet, amely az olasz példa után a fasizmus elnevezést kapta, a nagyburzsoázia finanszírozza, de magában rejti az önállóvá válás, egy sajátos bonapartizmussá alakulás tendenciáját is.”⁴³ – Mirovoj fasizm. 96. old.* Möllernél nem csupán az az érdekes, hogy írásában elsők között utal a fasizmus és a bonapartizmus közti hasonlóságra, hanem az is – és témánk szempontjából ez a fontosabb -, hogy a leghatározottabban ő veti fel a szerzők közül az egységfront antifasiszta változatának koncepcióját: „A munkások egységes tömegként állnak szemben a fasizmussal, és amennyiben a kommunista pártoknak a szociáldemokrata vezetők szabotázsa ellenében sikerül e tömegeket egységfrontba tömöríteniük, úgy ez az egységfront nemcsak a fasiszták hatalomért folytatott harcát és a nehézipar vezető köreinek terveit kárhoztatja biztosan sikertelenségre, hanem ugyanakkor elősegíti a fasiszta mozgalom gyors felbomlását is.”⁴⁴ – Ugyanott, 119-120. old.* Írásából igen egyértelműen kitűnik, hogy nem csupán azért tartja szükségesnek és fontosnak az antifasiszta harc kibontakoztatását közvetlenül az első fasiszta szervezetek megjelenésekor, mivel a munkásmozgalom erőit ekkor még nem érintette a forradalmi fellendülést követő visszaesés, és a harci feltételek számukra kedvezőbbek voltak, hanem azért is – és elsősorban azért -, mivel úgy véli, hogy a fasiszta mozgalom, amennyiben nincs lehetősége a hatalom megragadására, eleve felbomlásra van kárhoztatva.

A korabeli fasizmus-értékelések között érdemes figyelmet szentelni Bergler „A fasizmus az ellenforradalom rohamosztaga” című brosúrájának.⁴⁵ – Bergler: Fasizm – najomnij otrjad kontr-revoljucii. Goszizdat. Ukraini 1923.* Bergler nem részletezi az eseménytörténetet, inkább az olasz fasizmus társadalmi gyökereit kutatja. Történelmi analógiákat keresve ő is visszanyúl Marxhoz. Míg azonban Möllernél, aki a németországi fasiszta mozgalom helyzetét és lehetőségeit elemzi, még csak tendenciaként merül fel a fasizmus viszonylagos önállósulása, addig ebben a munkában már kiforrott koncepcióval találkozhatunk. Az olasz fasizmus első hónapjait áttekintő Bergler ugyanis már egyértelműen kijelenti, hogy a fasizmus lényege azonos a bonapartizmuséval: „Kitűnő analógiára lelhetünk az 1848-as Franciaországban. Amikor a liberális burzsoázia veszélyeztetettnek érezte magát a proletariátus által, maga fegyverezte fel Louis Bonaparte banditáit a proletárok ellen; de azok, miután lecsendesítették a proletariátust, a burzsoáziát is elkergették, és létrehozták III. Napoleon katonai diktatúráját. A fasizmus [itt Mussolini diktatúrájáról van szó – Sz. G.] vonzó példa, amelyet a burzsoázia mindenütt igyekszik követni. De amikor e bérencek segítségével valóban sikerül lecsendesítenie a proletariátust, mint például Olaszországban, maga is annak a veszélynek teszi ki magát, hogy saját pretoriánusainak diktatúrája alá kerül. A burzsoá liberalizmus csak abban az esetben menekülhet meg tartósan a proletariátus fenyegetésétől, ha önmagát aláveti pretoriánusai katonai diktatúrájának.”⁴⁶ – Ugyanott, 22. old.*

A fasizmus és a bonapartizmus összevetésére Müller és Bergler mellett sokan mások is vállalkoztak a korabeli marxista irodalomban. A szerzők többsége azonban (pl. Radek) a marxi elemzést elsősorban a kispolgárság politikai arculatának és társadalmi elhelyezkedésének meghatározásánál veszi igénybe. Az első olyan koncepció, amely e két fogalmat tulajdonképpen azonosítja, Thalheimeré.⁴⁷

⁴⁷ Über den Faschismus. Újra közli: Faschismus und Kapitalismus. Theorien über die sozialen Ursprünge und die Funktion des Faschismus. Párizs 1972. 19-38. old. – Napjainkban ismét előtérbe került a fasizmus hasonló jellegű megközelítése. (Lásd erről Nemes Dezső: A fasizmus kérdéséhez. Magvető 1976.) Ezek a mai törekvések azonban inkább arra irányulnak, hogy a Thalheimer előtti helyes irányvonalat folytassák, tehát a marxi elemzésből hasznosítható részek felhasználását és nem a sematikus azonosítást tekintik feladatuknak. (Vő. A. A. Galkin: Szociolcgija neofasizma. Nauka. Moszkva, 1971. 31. old.)*

A korabeli marxista irodalomban tehát már egyértelműen körvonalazódott az a gondolat, hogy a fasizmus a kapitalizmus rendszerében többet jelent egyszerű államforma-változásnál, bár a változás lényegét még nem sikerült egyértelműen megfogalmazni. A megközelítés sokoldalú: egyrészt vizsgálja a fasizmusnak az uralkodó osztályhoz, illetve annak egyes csoportjaihoz való viszonyát, a mozgalom tömegbázisának jellegéből fakadó sajátosságait, a hatalomért küzdő és a már hatalmon levő fasizmus közötti különbséget, másrészt mindezeket figyelembe véve igyekszik meghatározni a munkásmozgalom feladatait. Lényegében tehát minden fontosabb, a fasizmus marxista meghatározásához szükséges elemet felvillant. Általánosan elfogadott összefoglaló szintézis azonban még nem jött létre. Ez a feladat a Komintern kibővített Végrehajtó Bizottságának III. ülésére várt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus-elméletek és a Komintern
kibővített Végrehajtó Bizottságának III. ülése

Jellegüket tekintve eltérnek az előzőktől Rákosi Mátyás cikkei. Mintegy átmenetet képeznek a konkrét események kapcsán keletkezett írások és a fasizmust elemző tanulmányjellegű fejtegetések között. Bennük a Mussolini-rendszer első három hónapjának, illetve féléves tevékenységének összefoglaló értékelésére vállalkozott.

Rákosi, bár a Komintern IV. kongresszusa után már nem a VB Elnökségének titkáraként, hanem titkárhelyettesként volt tagja a Komintern irányító apparátusának, még mindig igen jelentős szerepet játszott az olasz kommunista és szocialista párt tárgyalásain.⁹

⁹ Rákosi a Komintern III. kongresszusát követően, titkárként, az ún. Szűkebb Iroda tagja volt – 1921 őszétől e szervezetet nevezték Elnökségnek — tehát a Komintern 10 legfelsőbb vezetője közé tartozott. A IV. kongresszuson újjáválasztott Elnökségből már kimaradt, és csupán a Komintern VB újonnan létrehozott Titkárságának lett tulajdonképpeni póttagja. (Negyedszázados harc. Akadémiai Kiadó. 1975. 520., 527. old.)*

Első, rövidebb cikkében elsősorban azt elemzi, milyen szerepe volt a fasiszták programjának a tömegmozgalom kibontakozásában, majd a hatalom megragadásában.¹⁰ – A fasiszták programja és annak megvalósítása. Inprekorr, 1923. március 16. 385-386. old.* Megállapítja, hogy ez a demagóg program a fasiszták hatalomra jutása után minden jelentőségét elvesztette. Hangsúlyozza különben, hogy a programnak eredetileg is csak másodlagos jelentősége volt az erőszakhoz képest – ez utóbbiban látja a fasizmus kibontakozásának és uralomra jutásának lényegét.

A meglehetősen vázlatosan kifejtett gondolatsor kibontására Rákosi második cikkében vállalkozott.¹¹– Forrongás a fasizmuson belül. Inprekorr, 1923. június 15. 843-844. old.* Kiindulópontja az egyre súlyosabbá váló gazdasági helyzet. Megállapítja, hogy a fasiszta kormányzat nem váltotta be sem az őt hatalomra juttató uralkodó osztály, sem pedig a hozzá csatlakozott tömegek reményeit. A gazdasági válság politikai válsággal egészül ki. Az uralkodó osztály arra törekszik, hogy a fasizmust saját céljai szempontjából kezelhetőbb és eredményesebb politikai rendszerrel, katonai diktatúrával váltsa fel. Ugyanakkor a fasiszta mozgalom belső válsággal küzd, amely a különféle érdekeket képviselő csoportok egymás elleni fellépésében jelentkezik. Mindezek alapján leszögezi, hogy a fasiszta rezsimnek, első féléves tevékenységével, nem sikerült felszámolnia a kapitalizmus válságát, sőt az osztályharc még inkább kiéleződött. A gazdasági és politikai válság megoldására Rákosi csupán egyetlen reális lehetőséget lát: a proletárdiktatúrát. A proletárdiktatúra azonban nála – ellentétben az olasz kommunistákkal – nem közvetlen harci jelszó. Úgy látja: a fasizmus olyan helyzetet teremtett Olaszországban, hogy a kispolgárság, a parasztság és a munkásság nagy tömegei véglegesen elfordultak a demokrácia eszményétől és a liberális rendszertől. Hangsúlyozza azonban, hogy ehhez szükség van a kommunisták és a „forradalmi szocialisták” egységfrontjára.¹² – Ugyanott, 844. old.*

Rákosi is utal rá, hogy Olaszországon kívül más országokban is létrejöhetnek a fasizmus hatalomra jutásának előfeltételei. Amikor azonban e feltételeket, lehetőségeket mérlegeli, abszolutizálja a helyzetet, akárcsak a demokráciából való kiábrándulás esetében: „Mindazonáltal valamennyi országban léteznek jelentős munkásrétegek, amelyek a szociáldemokrata politika következtében kiábrándultak az osztályharcból; azonkívül valamennyi országban megtalálhatók a kétségbeesett kispolgárság széles tömegei. És minden országban meg fogja kísérelni a válságba jutott kapitalizmus, hogy kihasználja ezt a hangulatot, és léprecsalva a kétségbeesett tömegeket, meghosszabbítsa fennmaradását. Ebben az értelemben valamennyi kapitalista országban megvannak a fasizmus előretörésének természetes előfeltételei.”¹³ – Ugyanott.*

Rákosi cikkeiben megtalálhatók azok a fő gondolatok, amelyek akkor leginkább foglalkoztatták a Komintern vezetőit. Milyen okok következtében alakulhatott ki a fasiszta mozgalom, és miképpen lehetséges, hogy e heterogén összetételű tömeget mozgósítani lehetett az uralkodó osztály, a tőkés társadalom érdekeinek védelmére? Rákosi válaszai azonban közelebb állnak az egyes események kapcsán megjelentetett cikkek leegyszerűsítő szemléletéhez, mint az átfogóbb értékelésekhez. Mondanivalójának lényege ugyanis nem több, mint az az általános megállapítás, hogy a fasiszta tömegmozgalom egy gazdasági és politikai válság eredménye, amely csak az erőszak és a megtévesztő propaganda hatására vált az uralkodó osztályok eszközévé.

Rákosi írásainak érdekessége, hogy tartalmazzák a Komintern IV. kongresszusát követően kialakult, a fasizmus időszakának kommunista programjával kapcsolatos két fő koncepciót. És nem csupán tartalmazzák, de össze is kívánják egyeztetni. Így a Zetkin-Radek-féle koncepciót, amely az egységfront-politika alkalmazását sürgeti, ugyanakkor az olasz és a német „baloldal” (a Ruth Fischer és Arcady Maslow vezette berlini pártvezetőség) koncepcióját is, amely a proletárdiktatúra következetesebb propagandájában és a forradalmi harcban látja a kiutat. Rákosi úgy igyekszik összeegyeztetni a két irányvonalat, hogy az egységfront megvalósításánál nem hangsúlyozza a munkásosztály és más társadalmi rétegek közvetlen, napi érdekeit képviselő program szükségességét, a különféle irányzatú szervezetek összefogásának lehetőségét, de elveti a fasizmus automatikus összeomlásának elképzelését és ezzel azt a koncepciót is, amely szerint a fasizmus időszakát elsősorban a forradalomra való felkészülésnek kell szentelni.¹⁴ – Inprekorr, 1923. június 15. 844. old.; Rákosi Mátyás: Italjanszkij fasizm. Rabocseje Izdatyelsztvo „Priboj”. Leningrád 1924. 71. old.* Rákosi vállalkozása a két elméleti elképzelés összeegyeztetésére azonban éppúgy nem járhatott sikerrel, mint ahogy sikertelen volt próbálkozása a két politikai irányzat megbékítésére is a Komintern IV. kongresszusa idején.

Mint említettük, a fasizmussal foglalkozó cikkek második csoportját az átfogó, elemző írások alkotják. Közülük mind színvonalával, mind pedig a korabeli kommunista mozgalomban betöltött szerepét tekintve kiemelkedik Sas Gyula Giulio Aquila néven publikált két munkája, a Kommunista Internacionálé című folyóiratban megjelent „Hatalmon a fasizmus” című írása, valamint az orosz és német nyelven (németül két kiadásban) megjelent könyve, „Az olaszországi fasizmus”.¹⁵

¹⁵ Die Kommunistische Internationale, XXIV—XXV. szám. 1923. 62-68. old. Magyarul megjelent: A Politikai Főiskola Közleményei (A továbbiakban: PFK), 1975. 3. szám. 102-131. old.; Fasizm v Italii. Krasznaja Nov. Moszkva 1923., Der Faschismus in Italien. (Hoym) Hamburg 1923. (A második, kibővített és átdolgozott német kiadás ugyanott.)*

Sas Gyula életútjáról viszonylag keveset tudunk. Vázlatos, fehér foltokkal teli, rövid összefoglalása elsősorban visszaemlékezéseken alapul. 1893. december 18-án született Jászberényben. Apja szatócs volt; mindhárom fiát iskoláztatta. Sas a nagyváradi kereskedelmi iskola elvégzése után rövid ideig a budapesti Gazdák Bankjában, ezután Miskolcon, az első világháború kitörésekor pedig Bécsben gyapjúbizományosként dolgozott. 1916-ban megnősült, majd a békéscsabai 101-es zászlóalj bakájaként rövid kiképzés után az orosz frontra küldték. Az októberi forradalmat követően egységével Olaszországba vezényelték, itt szolgált a háború végéig. Ezután rövid ideig a szolnoki kórházban kezelték, majd Pestre került. A Tanácsköztársaság idején már kommunista. Előbb Bokányi munkatársa, majd – egy 1931-ből való nyomozati jelentés szerint, amely Sast mint agitátort és megtorló intézkedések irányítóját említi¹⁶ – PI Archívum BM VII. res. 1935-1-6678. 99. old.* – feltehetően a belbiztonság területén dolgozott.

A Tanácsköztársaság megdöntése után Bécsbe, majd Olaszországba emigrált (itt vette fel a Giulio Aquila nevet), s a Komintern munkatársaként jelentésekben számolt be a helyi eseményekről. 1921 novemberétől a Komintern Varga Jenő irányításával Berlinben szerveződő Információs és Statisztikai Részlegének munkatársaként elsősorban az olasz munkásmozgalmat, párt- és osztályviszonyokat kísérte figyelemmel. E témáról jelent meg első brosúrája 1922 nyarán.¹⁷ – Die Italienische Sozialistische Partei. Verlag der Kommunistischen Internationale. Hamburg 1922. 46. old.*

A brosúra rövid első fejezetében már megfigyelhető, hogy Sas a fasizmust mint különös társadalmi jelenséget vizsgálta; nem elégedett meg annyival, hogy pusztán kimutassa ellenforradalmi, terrorista jellegét. Ahogyan azt a bevezető, a fasizmus lényegét meghatározni kívánó sorokban írja: „A fasizmus tipikusan olasz jelenség, amely az ország gazdasági és politikai körülményeiből fakad, amely egyáltalán nem, vagy csupán igen csekély mértékben hasonlít más országok reakciós áramlataira, fehérgárdáira.”¹⁸ – Ugyanott, 25. old.* Sas, akárcsak a többi kommunista munka szerzője, természetesen látta, hogy a fasizmus a tőke nemzetközi méretekben kibontakozó támadásának része. Ám a jelenséget olasz sajátosságnak tekintette, az olaszországi osztályviszonyok, és különösen az uralkodó osztályon belüli csoportok ellentéteiből vezette le. Már e munkájában a fasizmust kifejezetten az ipari tőke eszközének tartotta, amely sajátos, az agrártőke irányzatával ellentétes érdekeitől indíttatva támogatta Mussolini mozgalmát. Sas véleménye szerint a fasizmus, amely a munkásosztály 1920-as vereségét követően jött létre, tulajdonképpen 1921 tavaszáig, amikor az uralkodó osztályok ellentétei még másodrendűek voltak a munkásosztály visszaszorításának feladatához képest, az egyesült reakciót képviselte; ezt követően azonban szembefordult az agrárérdekekkel és a dinasztiával, mivel „feladata már nem csupán a »bolsevista veszély« leküzdése volt, hanem a burzsoáziát foglalkoztató helyreállítási problémák integráns részének megoldása is.”¹⁹ – Ugyanott, 29. old.*

1923-ban publikált írásaiban Sas koncepcionálisan csupán egy lényeges módosítást tesz: a IV. kongresszuson elhangzott elemzések jogosultságát elismerve a fasizmust mint nemzetközi jelenséget mutatja be. Ugyanakkor továbbra is szükségesnek véli hangsúlyozni a fasizmus sajátos voltát: „A »fasizmus« szó ma túlságosan is divatos. Visszaélnek vele. Így neveznek minden ellenforradalmi folyamatot és fellépést, anélkül, hogy behatóan tanulmányoznák a fasizmus lényegét.” Már e kiindulópontból is látszik, hogy Sas munkái nem csupán elemző, de polemikus jellegűek is. Vállalják a Kominternben kialakult koncepció összefoglalását – erre Sas konkrétan is utal a Die Kommunistische Internationaléban megjelent tanulmányában -,²⁰ – PFK 1975. 3. szám. 105. old.* a fasizmusnak mint új típusú hatalmi struktúrának az elemzését. Ez kitűnik már 1922 decemberében elkészült munkájából is. A „Hatalmon a fasizmus” bevezető részében a következőképpen kezdi a téma kifejtését: „Amellett az általános elképzelés mellett, hogy a fasizmus tulajdonképpen ellenforradalom, egészen a legutóbbi napokig hallani lehetett olyan hangokat is, hogy a fasizmus nem más, mint az agráriusok fehérgárdája. Ugyanakkor létezik olyan nézet is, hogy a fasizmus a kispolgárság forradalmi mozgalma, más, kevésbé elterjedt vélekedésekről már nem is beszélve, amelyek például megpróbálják a fasizmust korunk egyik kalandor vállalkozásának tekinteni, amely a társadalomból kiszakadt, deklasszált elemek többé-kevésbé jelentős csoportjára támaszkodik. Az az érdekes, hogy mindezekben és a hozzájuk hasonló ítéletekben és véleményekben benne van az igazság egy része: a hiba ott van, hogy a fasizmusnak mint egésznek tulajdonítják azokat a részleteket, amelyek fejlődésének csupán egyes szakaszaiban jellemzik; emiatt nem tudják megérteni a jelenséget egészében.”²¹ – Ugyanott, 105-106. old.*

Sas vizsgálódásának módszere történeti. A fasizmust nem egy adott pillanatban, hanem fejlődésében elemzi, sajátos történelmi fejlődés termékének tekinti. Igyekszik beilleszteni a konkrét társadalmi környezetbe, amely maga is változik. Így közelíti meg és teszi érthetőbbé a fasizmus sokszínű, nemritkán igen zavaros politikai megnyilvánulásait, a társadalom osztálystruktúrájában elfoglalt helyét és kapcsolódását a különféle osztályokhoz és rétegekhez. E kép felvázolására kísérletet tesz tanulmányában. Sőt, már az első, az Olasz Szocialista Párttal foglalkozó írásában is, de részletesebben csak könyv alakban megjelent, „Az olaszországi fasizmus” című munkájában vizsgálja ezeket az összefüggéseket.

„A fasizmus fejlődési folyamata” így könyvének nem csupán legterjedelmesebb, hanem egyúttal legfontosabb része is.

A fasizmus keletkezése szempontjából igen fontosnak tartja az első világháborút és az azt követő, 1920 végével záruló időszakot. Fontosnak, annak ellenére, hogy – ezt munkájában több ízben is hangsúlyozza – ebben az időszakban még nem lehet szó a későbbi értelemben vett fasizmusról. Itt különösen hangsúlyozza annak jelentőségét, hogy a háború mellett fellépő Mussolini vezette csoport nacionalista és soviniszta propagandája elsősorban az ipari tőkés érdekeknek felelt meg. A háború alatt kifejtett tevékenységükkel teljes mértékben elnyerték az uralkodó osztály ezen részének a rokonszenvét, és ami ezzel együtt járt, anyagi támogatását is. A burzsoázia azonban, amelynek a háború nem csupán gazdasági, hanem politikai téren is kedvezett – hiszen Giolitti miniszterelnök lemondásával végső soron elérte az agrárius irányzat kiszorulását a politikai hatalomból -, a háború végére mind gazdaságilag, mind pedig politikailag csődbe jutott. Csakhogy már ebben az időszakban bebizonyosodott, hogy támaszkodhat a demagóg szólamokkal és terrormódszerekkel dolgozó mozgalomra.

Az 1919-1920-as időszakot – azaz az első fasiszta szervezetek megalakulásának periódusát – Sas szerint Mussolini tudatos politikai manővereinek sorozata jellemzi. E manőverek egyetlen célja a tömegbázis-szervezés. Rámutat ugyanakkor, hogy az osztályharc adott szakaszában erre még nem volt mód. Az uralkodó osztály politikájával szembeforduló erők a következetesen háborúellenes politikát folytató munkásmozgalom zászlói alatt csoportosultak, és a fasiszták hiába igyekeztek demokratikus mezbe öltöztetni, sőt „forradalmi mozgalomként feltüntetni” törekvéseiket, komolyabb eredményt nem érhettek el. Sas kimutatja, hogy az első fasiszta program, amelyben a demokratikus szabadságjogok, a bérminimum, a nyolcórás munkanap biztosítása, az üzemi tanácsok elismertetése, a tőke progresszív megadóztatása, a hadihaszon 85 %-ának levonása, az egyházi javak kisajátítása egyaránt benne foglaltatott, csupán csekély számú volt szocialista, szindikalista és nacionalista csoportocska megnyerésére bizonyult elegendőnek.²² – Der Faschismus in Italien. 22-24. old.*

Fordulatra a gyárfoglaló mozgalom után került sor. Az olasz munkások 1920 augusztus-szeptemberében megszállták a gyárakat, és üzemi tanácsaik segítségével irányították a termelést. A tisztán gazdasági jellegű mozgalom vereséggel végződött. A fasiszták e vereséget követően ismét kísérletet tettek rá, hogy a kispolgári tömegeket az ipari tőke érdekeinek képviseletére sorakoztassák fel. Az idő azonban még nem érett meg erre. Az ipari tőkének még nem voltak megfelelő lehetőségei, az agráriusok pedig egyrészt Giolitti ügyes politikai sakkhúzásával, aki képviselői bársonyszékhez juttatta a fasiszta vezetőket, másrészt pedig azzal, hogy a terrorosztagok jelentőségét felismerve maguk is támogatták, sőt szervezték azokat, befolyásra tettek szert a mozgalmon belül.²³ – Ugyanott, 24-29. old.* Ezzel a fasizmusnak egy újabb szakasza, az agrárfasizmus kialakulása és előtérbe kerülése kezdődött meg. Jellemző volt erre a belső ellentétek kiéleződése (egyes képviselők kilépése, Mussolini időleges háttérbe szorulása). Mindebben az uralkodó osztályon belüli két csoport ellentétei fejeződtek ki. Sas megállapítja, hogy 1921 novemberében a párttá alakulás már az ipari burzsoázia befolyásának túlsúlyát mutatja, de az ellentétek a továbbiakban is fennmaradtak. (Többek között ezzel magyarázza a fasizmus eklektikus jellegét is.) Ennek bizonyítéka, hogy ebben az időszakban, tehát 1922 elejétől bontakozik ki a fasizmus erőteljesebb támadása a munkásosztály és szervezetei ellen; megjelenik a „nemzeti szakszervezetek”, a fasiszta korporációk szervezésének programja.²⁴ – Ugyanott, 33-35. old.*

Sas munkája igen gazdag adatokban. Végigkíséri Mussolini kormányának tevékenységét egészen 1923 nyaráig, kitér az egyes politikai pártok tevékenységére, a gazdasági helyzet alakulására, részletesen ismerteti a fasiszta programokat, áttekinti szinte valamennyi problémát, amelyet a kor irodalma is felvet. Koncepciója ma is az újdonság erejével hat.²⁵

²⁵ Sas tanulmányát és könyvét teljes terjedelemben közli: Il fascismo. Le interpretazioni dei contemporanei e degli storici. Editori Laterza 1970.; Il fascismo e partiti politici italiani. Testimonianze del 1921-1923. Capelli Editore. é. n.*

Elsősorban az teszi fontossá tanulmányozását, hogy napjainkban ismét több olyan munka jelenik meg, amelyben az olasz fasizmus első időszaka differenciálatlanul, mint az agrárfasizmus példája jelenik meg.²⁶ – Alatri: Id. mű, 45. old.; Ernst Nolte: Faschismus in seiner Epoche. Piper, München 1963. 255. old.*

Természetesen nem arról van szó, hogy Sas tagadja az agrárfasizmus szakaszát. Csupán azt mutatja ki, hogy a fasiszta mozgalom kibontakozásának folyamatában ez nem az első, hanem már a második szakasz; osztályjellegét tekintve a fasiszta mozgalom nem változott, tömegbázisát tekintve azonban szélesedett. Ennek kapcsán hangsúlyozza, hogy az agrárfasizmus idején is, különösen Mussolini személyén keresztül, érvényesült a nagytőke befolyása, bár a korábbinál átmenetileg kisebb mértékben.

Ami viszont magyarázatra szorul Sas koncepciójában, az maga az „ipari tőke” fogalma. Felmerül a kérdés: itt vajon elírásról van-e szó, és Sas tulajdonképpen nem inkább a finánctőke megjelölésére használja-e ezt a kifejezést? A munka áttekintése után határozottan meg lehet állapítani, hogy nem erről van szó. Sas a korabeli olasz kapitalizmus egyik sajátosságának tartja, hogy az ipari tőke az agrár- és banktőkénél agresszívabb, és ha nem is teljesen önálló, de mindenesetre attól eltérő politikát folytat. Ennek két oka volt. Az egyik ok az olasz kapitalizmus fejlődésének az a jellemzője, hogy a nagyipari vállalatok, amelyek már jóval a fasizmus hatalomra jutása előtt létrejöttek (pl. a Fiat, a Viscosa, a Montecatini, a Pirelli, az Olivetti, az Edison), részvénykibocsátásokkal csak igen kis részben tudták fedezni tőkeszükségleteiket, tehát pénzügyi források tekintetében rá voltak utalva a bankokra. A bankok viszont állandó tőkehiánnyal küszködtek, így elsősorban a kisebb befektetésekkel járó és nagyobb hasznot hozó agrárbefektetéseket finanszírozták és nem az ipart – ez a körülmény, valamint tőkeszegénységük végül is azt eredményezte, hogy az állami hiteleknek, intézkedéseknek is nagyobb mértékben voltak kiszolgáltatva. A másik ok, amely ezzel szorosan összefüggött és még bonyolultabbá tette a helyzetet, magának az államhatalomnak az ingatagsága volt. Az államhatalom megszilárdulását pedig nem csupán az alapvető osztályok harca, hanem az uralkodó osztály egyes csoportjai között dúló küzdelem is gátolta. Mindez az egységes olasz állam létrejöttekor megoldatlanul maradt problémák kései maradványaként élt tovább.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus-elméletek és a Komintern
kibővített Végrehajtó Bizottságának III. ülése

1923 tavaszán, a frankfurti konferencia idején megkezdődött a kibővített KIVB ülésének előkészítése. Az Inprekorr április 4-i számában közzétett napirendi javaslatban már külön pontként szerepel a fasizmus.¹ – Inprekorr, 1923. április4. 471-472. old.* Ez a dokumentum lényegében a KIVB egy korábbi, március 16-i levelének rövidített változata, amelyben a legfontosabb szekciókat, köztük az olasz pártot is tájékoztatták az előzetes elképzelésekről. Jelentős eltérés a két dokumentum között, hogy a terjedelmesebb VB-levél indokolja is az egyes témák napirendre tűzésének fontosságát. A fasizmusról a levél szerzői a következőket írják: „Már bőségesen bocsátottunk ki általános jellegű tiltakozásokat a fasizmus ellen. Most a tettekre kell áttérni. Elsősorban minden erővel az olasz munkásosztálynak kell gyakorlati segítséget nyújtanunk, akkor is, ha ez a segítség csekély. A lehető leggondosabban minden országban össze kell gyűjteni a fasizmusra és az úgynevezett nemzetiszocializmusra vonatkozó anyagokat.” A gyakorlati teendők általános megjelölése után kifejtik, mi indokolja, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom és a Komintern behatóbban vizsgálja a fasizmus jelenségét. „E reakciós mozgalom, amelynek sikerült a munkásosztály egy részét, ha csak jelentéktelen részét is, a maga oldalára állítania, részünkről nagy figyelmet érdemel. Nekünk, kommunistáknak, mindenekelőtt a legapróbb részletekig ismernünk kell ezt a mozgalmat: programját, irodalmát, belső folyamatait, személyiségeit, szervezeti formáit, anyagi forrásait, a kormány részéről nyújtott támogatás mértékét, a parasztság viszonyát ehhez a mozgalomhoz, fegyveres erőinek nagyságát.”² Novije dokumenti Kominterna. Kommunyiszt, 1969. 3. szám. 12. old. – Dokumentumkötetében Hermann Weber egy március 13-i KIVB levelet közöl, amelyet az elnökség nevében Kuusinen küldött a KPD KB-nak. E dokumentum csak a napirendi pontokat tartalmazza, tehát előzetes tájékoztató anyag lehetett. (Die Kommunistische Internationale. Eine Dokumentation. Dietz. Hannover é. n. 108. old.)*

A fasizmussal foglalkozó napirendi pont megvitatására a KIVB elnökségének május 4-i ülésén került sor. A referátum elkészítésével Zetkint bízták meg. Gramscit felkérték, hogy állítson össze egy anyagot az olasz fasizmusról; megkérték Sas Gyulát is, dolgozzon ki egy „írásbeli referátumot”.³ – CPA IML 495. f. 2. op. 19. ő. e. 2. old. – Sast a „Varga Irodában dolgozó S-elvtárs”-ként jelöli a dokumentum.* Ez utóbbi két dokumentum elkészítésére most egészen más okból volt szükség, mint a IV. kongresszuson Bordiga kiegészítő referátumára. Akkor az információk hiánya okozott gondot, most viszont az, hogy össze kellett foglalni a nagyszámú és különféle jellegű, részben eltérő koncepciójú értékeléseket.

1. Fasizmus-elméletek

A IV. kongresszusig a Komintern a fasizmussal az olaszországi forradalom és ellenforradalom egyik részkérdéseként foglalkozott. Addig kevesen ismerték fel, hogy a fasiszta mozgalom nem csupán az olasz ellenforradalom segédcsapata, hanem egy újfajta ellenforradalom csírája, amely az erőviszonyoknak nem csupán részleges, de alapvető változását idézi elő. A Komintern IV. kongresszusán ez a felismerés már általánossá vált, sőt továbbfejlődött. Világossá vált, hogy a fasizmus, mint a tőkés társadalom egyik uralmi rendszere, korántsem olasz sajátosság. Egyes jellemzői megtalálhatók más országokban, sőt újabb fasiszta rendszerek hatalomra jutásával is számolni lehet. Közvetlenül a kongresszus után e szempontok alapján indult meg a munka, kettős céllal. Az egyik cél magának a fasizmusnak a tanulmányozása volt, a másik – ezzel szoros összefüggésben – az antifasiszta harc taktikájának és stratégiájának kimunkálása. Most már sürgős volt a dolog, így a kommunista mozgalom nem tehette meg azt, amit még 1923 májusában is megtett a hamburgi kongresszuson a szociáldemokrácia: ti. hogy a helyzet elemzésének szükségességére hivatkozva a fő hangsúlyt a fasizmus elméleti vizsgálatára helyezte. Már a IV. kongresszus az ellenforradalom, a tőke támadásával szemben kidolgozott és sikeresen alkalmazott egységfront-politika azonnali alkalmazása mellett döntött. A munkáskormányról, majd a munkás-paraszt kormányról – mint a proletárdiktatúrához vezető átmeneti időszak uralmi rendszeréről – éppen a fasizmus elleni harc részeként, az olasz és a német helyzet elemzése kapcsán fogalmazták meg a KI jelszavait. Mindezek ellenére azonban senki előtt nem volt kétséges, hogy az antifasiszta harc taktikájának és stratégiájának pontosítása megköveteli a hatalomra jutott olasz fasiszta rendszer, valamint az Európa-szerte elszaporodó fasiszta szervezetek behatóbb tanulmányozását.1923 nyaráig többször tettek kísérletet arra, hogy a fasizmust elemző munkálatokat szervezetileg is összefogják. A nemzetközi kommunista mozgalom vezető szervei – a KIVB és a PVI, valamint a Komintern és a Profintern Akcióbizottsága – üléseiken végül is azt az elképzelést támogatták, hogy ezt a feladatot is a Háborús Veszély és a Fasizmus Elleni Harc Akcióbizottságának kell végeznie. A bizottság azonban csak az egyes akciók előkészítése kapcsán tett közzé elemzéseket. Az így publikált anyagok jellegéből arra lehet következtetni, hogy az alapjukat képező információkat főleg a Varga Iroda bocsátotta az Akcióbizottság rendelkezésére. Általános jellemzőjük, hogy bár röviden kitérnek a fasizmus meghatározására és a vele összefüggő elméleti problémákra, fő feladatuknak az egyes akciók körvonalazását tartják. E dokumentumok közé tartozik a már fentebb ismertetettek közül a frankfurti konferencián elfogadott határozat és az agitációs hét tartalmi és módszertani feladataival foglalkozó kiadvány.

A fasizmussal foglalkozó elemzések többsége azonban az Akcióbizottságtól függetlenül készült. Ezek az írások két nagy csoportra oszthatók. Az első csoportba sorolhatók azok a cikkek, amelyek – hasonlóan az Akcióbizottság által közreadott dokumentumokhoz – az egyes eseményekhez kapcsolódva vázolják a kialakult helyzetet, igyekeznek meghatározni a feladatokat. A másik csoportot azok az írások alkotják, amelyek nagyobb történeti korszakot átfogva a fasizmus mélyebb és sokoldalúbb elemzésére tesznek kísérletet.

A konkrét harci feladatokat megjelölő cikkek száma igen nagy. A német és a francia kommunista párt orgánumaiban, a Die Rote Fahnéban és a L’Humanitében szinte naponta jelentek meg kisebb-nagyobb közlemények és elemzések; csupán az Inprekorrban 1923 első félévében 69 fasizmussal foglalkozó írást tettek közzé. (Olaszországban 1923. április 23-án megtiltották több munkáslap, így a Die Rote Fahne, a L’Humanité és az Inprekorr behozatalát, s a beérkezett példányokat elkobozták.)⁴ – PWA 1923-1924. 742. old.*

A szóban forgó cikkek már nem csupán az olasz fasizmussal foglalkoznak, hanem a német, a finn, a francia, az osztrák, a spanyol és a magyar fasiszta szervezetek formálódásával is. Ilyen jellegű Révai Józsefnek a Munkás 1923. február 4-i és március 21-i számában megjelent cikke, amely egyben érdekes adalék a magyar kommunistáknak a fasizmusról és a Horthy-rendszerről alkotott felfogásához. Koncepciója később – valószínűleg Sas közvetítésével – felbukkan Zetkinnek a magyar fasizmusról alkotott véleményében is. Révai úgy véli, hogy Magyarországon „az ellenforradalom győzelme után tulajdonképpen a fasizmus volt uralmon (csak ekkor még nem nevezte magát annak), szerepének eljátszása után pedig átengedte helyét a nagytőkének”. Szerinte a fasizmus erői a későbbi korszakban a Gömbös-, a Haller- és a Wolff-csoportban tömörültek. Koncepciójának szerves része, hogy hasonló folyamat lezajlását várja Olaszországban is.⁵

⁵ A két cikket közli Márkus László-Vásárhelyi Miklós: Az ellenforradalmi rendszer baloldali sajtójáról. 1919-1932. MUOSZ 1975. 185-189. old. – Révai a húszas évek első felében hasonló koncepciót fejtett ki más cikkeiben is, így „A magyar fasizmus fejlődése” és a „Fasizmus és parasztság” című írásaiban. (Chronik des Faschismus, 1924. március 28. 7. füzet 112-115. old.; május 9. 12-13. füzet, 289-292. old.)*

Az Inprekorrban megjelent írások érdekessége, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom olyan vezetői, mint a német Hugo Eberlein, Hermann Remmele, Heinz Neumann, a francia Albert Treint, továbbá Andrés Nin, a Profintern egyik titkára és a magyar Rákosi Mátyás itt fejtik ki első ízben véleményüket a fasizmusról.

A cikkek közül már igen sok foglalkozik a fasiszta mozgalom németországi terjedésével. Így Neumann az Inprekorr 1923. március 4-i számában részletesen beszámol a németországi olasz fasiszta szervezetek létrehozásáról – Berlinben, Kölnben -, lapjuk megjelenéséről – Gagliardetto (Leonardo Verlag GmbH. Berlin) -, valamint programjukról. Május 23-án jelent meg az Inprekorrban Eberlein elemzése a bajor fasiszták május 1-re tervezett munkásellenes fellépésének elmaradásáról. Eberlein megállapítja, hogy ennek oka elsősorban a nagynémet és a szeparatista irányzat mozgalmon belüli ellentéte volt: hiszen a kommunista párt 8000-10 000 tagú területi szervezete egymaga nem tartóztathatta volna fel a fasiszták előretörését. A náci pártnak akkor Bajorországban 32 000 tagja volt, amihez 5200 jól felfegyverzett rohamosztagos járult. Kitér Eberlein a bajor pártok parlamenti és tömegbefolyására, szociális összetételére és politikájára is. Végkövetkeztetése, hogy a jobboldal ellentéteivel időt nyert a munkásmozgalom, amely az egységfront létrehozásával képes elhárítani a fenyegető veszélyt. Remmele május 9-i írásában („A fasizmus májusi offenzívája Németországban”) Eberleinnel ellentétben a kommunista párt szervezeti erejének és tömegbefolyásának növekedésében látja a megoldást. Véleménye szerint valamennyi polgári párt és a szociáldemokrácia is „fasiszta ideológia és fasiszta befolyás” alatt áll, azaz fasizálódik. A müncheni fasiszta akció kudarcát a 80 000-100 000 munkás fellépésének tulajdonítja. Cikkében lényegében azt a koncepciót fejti ki, hogy „a fasiszta veszély likvidálása Németországban a kapitalista uralom likvidálását fogja jelenteni”.

Több cikk foglalkozik a francia és a spanyolországi fasiszta szervezetekkel is. Treint „Fasizmus, kommunizmus és a Baloldali Blokk Franciaországban” című írásában ismerteti a fasiszta Action Francaise-nek és a Camelots du Roiban tömörült rohamosztagoknak a tevékenységét. Megállapítja, hogy a soron következő választásokon a Baloldali Blokk, a kispolgárság és a kispolgári vezetés alatt álló munkásszervezetek győzelme várható, amelynek következtében majd a szociáldemokrácia által támogatott labilis demokratikus rendszer jön létre. A kommunista párt feladata ebben a helyzetben az, hogy a lehetőségeket kihasználva következetesen fellépjen az egységfront mellett és visszaszorítsa a fasiszta próbálkozásokat.⁶ – Inprekorr, 1923. június 22.* Az 1924 májusában tartott választások igazolták a helyzetelemzés helyességét.⁷

⁷ A Francia Kommunista Párt története. Kossuth Könyvkiadó 1968. 90-91. old. – A 83 000-res taglétszámú kommunista párt Munkás-Paraszt Blokkja a leadott szavazatok 10,1%-ával, 875 812 szavazattal, 26 mandátumot szerzett. (PWA 1925-1926. 799. old.; Sz. Sz. Szalicsev: Francuzszkaja szocialisztyicseszkaja partyija v period mezsdu dvumja mirovimi vojnami. 1921-1940. Miszl. Moszkva 1973. 67. old.)*

Három hónappal Primo de Rivera diktatúrája előtt írott cikkében Nin áttekinti a spanyolországi fasiszta és jobboldali szervezeteket; közülük a tényleges tisztek illegális szövetségét (Juntas de Defensa) ítéli a legerősebbnek. Kimutatja, hogy az olaszországi fordulat nagyban megnövelte a fasiszta veszélyt, s elhárítására a munkásosztály, erős és fegyelmezett szervezetek híján, csak az egységfront létrehozásával válhat képessé.⁸ – Inprekorr, 1923. június 11.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az Akcióbizottság tevékenysége
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)
2
3. Az Akcióbizottság tevékenysége a frankfurti konferencia után.
Az agitációs hét.
Kísérlet a nemzetközi szociáldemokrata szervezetek bevonására

Az Akcióbizottság tevékenységét azonban nemcsak a reformista szervezetek akadályozták, hanem a kommunista pártok és szervezetek passzív magatartása is. Ez kiderül Heckert egyik későbbi körleveléből, amelyet április 23-án küldött szét az angol, francia, csehszlovák, szovjet, bolgár, olasz és osztrák kommunista pártnak, a csehszlovák szakszervezeti szövetségnek, a CGTU-nak, a Profintern angol irodájának és a szovjet szakszervezeti szövetségnek (Szakszervezetek Össz-szövetségi Központi Tanácsa – VCSZPSZ).⁷⁷ – Ugyanott, 61. old. – A levélben ismételten kéri, hogy küldjék el az Akcióbizottságnak ama nagyvállalatok címét, amelyeknek dolgozóival kapcsolatba lépve elő lehetne mozdítani a nemzetközi egységakciók szervezését.* Nehézséget jelentett továbbá, hogy nem tisztázódtak kellőképpen a bizottság anyagi ügyei. A költségek már az első időszakban sem lehettek csekélyek, mivel a bizottság, mint láttuk, jelentős kiadói tevékenységet folytatott. Kétségtelenül nagy elvi és gyakorlati jelentősége lett volna annak, ha gyűjtésekkel biztosítani lehet a szükséges összegeket – az Akcióbizottság mindig is törekedett erre, ám nem sok sikerrel. A propagandahét meghirdetésekor közzétett felhívásban, valamint a hét idején megjelent rövidhírben⁷⁸ – Inprekorr, 1923. április 30. 610. old.* kért gyűjtés nem hozott számottevő eredményt. Így az Akcióbizottság pénzelése továbbra is szerepelt a KIVB és a PVI üléseinek napirendjén, s végső soron e szervek kasszáját terhelte.⁷⁹ – CPA IML 542. f. 1. ő. e. 4. old.*

Az Akcióbizottság, annak ellenére, hogy jelentős nehézségekkel kellett megküzdenie, a propagandahét mellett még egy akcióra vállalkozott: a frankfurti konferencia határozata értelmében megpróbálta felvenni a kapcsolatot a nemzetközi reformista szervezetekkel.

A Frankfurtban alakított bizottság nevében április 7-én küldöttség jelent meg Bécsben, hogy a Szocialista Pártok Nemzetközi Munkaközösségének vezetőivel tárgyaljon az együttműködés formáiról és módszereiről. A Két és feles Internacionálé vezetőinek azonban akkor kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem hogy egy kommunista többségű egységszervezet küldötteivel tárgyaljanak. Javában folytak részvételükkel a Hamburgba tervezett nemzetközi szocialista munkáskongresszust, azaz a reformista nemzetközi szervezetek egyesülését előkészítő megbeszélések. A centristák azonban nem akartak mereven elzárkózni a frankfurti kezdeményezés elől, vagy legalábbis nem kívánták ezt nyilvánosan tenni. Ezért a Végrehajtó Iroda válaszát tolmácsoló dr. Pollak közölte az Akcióbizottság küldötteivel, hogy már a frankfurti konferencia óta foglalkoztatják őket az ott felvetett gondolatok, s már akkor eldöntötték, hogy valamilyen módon állást foglalnak a határozatokkal kapcsolatban. Majd bejelentette: „Ez a mai napon sikerült. Határozat született arról, hogy az Akcióbizottságnak írásban válaszolunk. Ebben a helyzetben most már nem tartjuk alkalmasnak arra a pillanatot, hogy az önök delegációjával szóbeli tárgyalásokat folytassunk.”

Figyelmet érdemel, hogy a korábbi gyakorlattal szemben az Inprekorr nem fűz kommentárt a közleményhez, sőt azt igen diplomatikusan a „Bécsi Munkaközösség ideiglenes válasza” cím alatt közli.80 – Inprekorr, 1923. április 16. 519. old.* E címben, akárcsak a reformista szervezetekkel való együttműködéssel akkoriban foglalkozó dokumentumokban, annak az irányzatnak a térnyerése figyelhető meg, amely nem a mindenáron való „leleplezést”, hanem a tényleges egységfrontot, az együttműködés lehetőségeinek maximális kihasználását kívánta.

Ez a törekvés látszik az Inprekorr egy másik közleményéből is, amelyben az Akcióbizottság bejelenti, hogy a hamburgi szocialista konferenciára is elküldi képviselőit. Ebben a szövegben, a korábbi dokumentumoktól eltérően, nem ítélik el élesen a szociáldemokrácia világháború utáni politikáját. Bár utalnak korábbi ellenforradalmi szerepére, inkább azt hangsúlyozzák, hogy a jelenlegi időszakban a fő feladat a munkásosztály akcióképes erőinek nemzetközi összefogása. Megállapítják ugyan, hogy a szociáldemokrata vezetőkkel folytatott eddigi tárgyalásokon nem sikerült eredményt elérni – a Szocialista Pártok Nemzetközi Munkaközösségétől sem kapták még meg az ígért írásos választ -, mégis szükségesnek tartják a delegáció Hamburgba küldését. Sőt, előzőleg még a Munkás- és Szocialista Internacionáléval és a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetséggel is külön-külön kívánnak tárgyalni a lehetőségekről.⁸¹ – Inprekorr, 1923. április 23. 572. old.*

Az Akcióbizottság küldöttségének tagjai a következők lettek: Dupilet, az Egyesült Bányászszövetség titkára, Friege, Heckert, valamint P. Kalnin, a szovjet bányászszövetség és a Profintern egyik vezetője. Május 3-án érkeztek Amszterdamba, s minden huzavona nélkül fogadták őket. A tárgyalásokon a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség részéről Jan Oudgeest, Edo Fimmen, Brown és Johannes Sassenbach, a szervezet titkárai vettek részt. Az Akcióbizottság nevében előterjesztett javaslat a frankfurti határozatok akcióprogramjának négy legfontosabb pontját tartalmazta. Indítványozták az együttműködést: „1. a háborús veszély ellen; 2. a fasizmus ellen, amely a kapitalizmus hanyatlásának periódusában a burzsoá erőszak megnyilvánulása, és nemzetközi veszéllyé vált; 3. a kapitalistáknak a munkásosztály ellen intézett általános offenzívájával szemben, valamint 4. a munkásszervezeteknek a nemzeti burzsoáziával való együttműködése ellen.”⁸² – Inprekorr, 1923. május 7. 651-652. old.*

A tárgyalások folyamán az NSZSZ titkárai kifejtették, hogy az egységfrontot „egy sor tényező akadályozza.” Mégsem utasították el teljesen az együttműködést. Így a megbeszélések eredményeképpen a következő – a korszakban szokásos dokumentumoknál jóval barátságosabb hangvételű – közös közleményt adhatták ki: „A frankfurti konferencia által a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség vezetőségével való tárgyalásokra kijelölt bizottság május 3-án Amszterdamba érkezett, és délután megbeszélést folytatott az NSZSZ titkáraival. A bizottság részletesen előadta látogatásának célját; javasolta, hogy az NSZSZ és a hozzá csatlakozott szervezetek, valamint a frankfurti konferencián megjelent szervezetek működjenek együtt a háborús veszély és a fasizmus közös leküzdése céljából. Az NSZSZ titkárai egyértelműen kijelentették, hogy az NSZSZ szintén valamennyi munkás egységét kívánja a kapitalizmus és annak megnyilvánulásai elleni harcban. Csakhogy nincsenek felhatalmazva arra, hogy a javaslatról végleges megállapodást kössenek, mivel az az Iroda, illetve a Vezetőség hatáskörébe tartozik. Megegyeztek, hogy a bizottság írásban javasolja az állásfoglalást az NSZSZ-nek. A továbbiakban mindkét részről elismerték, hogy meg kell tenni a szükséges előkészületeket valamennyi ország munkásainak egységes akciójára a kapitalizmus ellen. Mindkét részről úgy nyilatkoztak, hogy ebben az értelemben fognak munkálkodni az általuk képviselt szervezetekben és felsőbb szervekben.”⁸³ – Ugyanott, 652. old.*

A korabeli nemzetközi szociáldemokrácia politikai irányvonalának ismeretében meglepőnek tűnhet, hogy Amszterdamban jóval kisebb ellenállással találkozott az Akcióbizottság, mint Bécsben, ahol a korábban minden irányzat egyesítésének gondolatával kacérkodó centristák nyíltan visszautasították a tárgyalásra tett javaslatot. (Sőt, végül az ígért írásos választ sem küldték el.) Mindez azonban érthetővé válik két tényező figyelembevételével. Az egyik, hogy az NSZSZ vezetőit nem érintette közvetlenül a készülődő hamburgi konferencia, így a kezük kevésbé volt megkötve, mint a jobboldaliakkal egyezkedő centrista szociáldemokratáké. A másik tényező – és ez minden bizonnyal az előzőnél fontosabb szerepet játszott -, hogy az NSZSZ titkárainak egyike, Edo Fimmen, az igen tekintélyes Szállítómunkások Nemzetközi Szövetségének vezetője, ebben az időben határozottan a kommunistákkal való együttműködés mellett foglalt állást.⁸⁴ – CPA IML 538. f. 2. op. 19. ő. e. 42., 89. old.*

A bécsi és az amszterdami tárgyalásokat követően, az Akcióbizottság május 17-18-i ülésén kijelölték a hamburgi Nemzetközi Szocialista Kongresszusra indítandó delegációt és meghatározták a feladatait. A delegáció összetétele a következő volt: A. A. Andrejev, a VCSZPSZ titkára és Acskanov (Szovjetunió), Alfred Rosmer, Béron (Franciaország), Harry Pollitt, Jackson (Nagy-Britannia), Ersilio Ambrogi, Quaglierini (Olaszország), Wilhelm Koenen, Fritz Heckert (Németország), Smeral, Vacek (Csehszlovákia), Henryk Walecki (Lengyelország). Az eredeti elképzelés szerint a delegációnak a kongresszus plénuma előtt kellett volna előterjesztenie egységfront-javaslatát; a beszéd megtartásával Pollittot bízták meg. Felhatalmazása volt arra, hogy a háborús veszély és a fasizmus elleni harc kérdéseiről a Komintern és a Profintern nevében is tárgyaljon. Az ülésen elfogadták az Akcióbizottság felhívását is. ⁸⁵ – CPA IML 543. f. 1. ő. e. 22. old.*

Az Akcióbizottság küldöttsége május 19-én érkezett Hamburgba. Előző nap már megjelent az Inprekorr különszáma a bizottság felhívásával, amelyet a küldöttség Hamburgba érkezésekor röplap formájában is közreadtak. A felhívás címe ez volt: „Kívántok-e segíteni az egységfront létrehozásában a háborús veszély, a Szovjetunió és Németország megfojtása, az előretörő fasizmus ellen?” , alcíme pedig: „A hamburgi Nemzetközi Szocialista Kongresszusnak!”. A dokumentum a nemzetközi helyzet áttekintése és ennek alapján az egységfront szükségességének hangsúlyozása mellett csupán egyetlen konkrét kérdést tartalmazott: jelöljön ki a szocialista kongresszus egy delegációt az egységfront-tárgyalásokra.⁸⁶ – Inprekorr, 1923. május 18. 711-712. old.* Május 21-én az Akcióbizottság küldöttségének tagjai megismételték e kérést a kongresszus elnökéhez címzett levelükben, s előterjesztették azt a kívánságukat, hogy az egyik plenáris ülésen szóban is megindokolhassák akciójukat, illetve egységfrontjavaslatuk célját.⁸⁷ – A levelet a delegációból mindenki aláírta. Közlik, hogy valamennyi Frankfurtban képviselt szervezet nevében lépnek fel, amire a felhatalmazást az Akcióbizottság május 18-i ülésén kapták meg. (Inprekorr, 1923. május 13. 718. old.; CPA IML 542. f. l. ő. e. 4. old.)*

A KPD hamburgi szervezete az Akcióbizottság levelének átadása napjára tömegtüntetést és nagygyűlést szervezett, amelyen „a munkások tízezrei vettek részt”.⁸⁸ – Inprekorr, 1923. május 28. Különszám. A hamburgi hét. 755. old.* Még a polgári Hamburger Echo szerint is igen sikeres megmozdulásról volt szó.⁸⁹ – A tüntetésről és a sajtó reagálásáról Willi Münzenberg számol be 1923. május 22-i levelében. (CPA IML 545. f. 1.6. e. 16. old.) – Münzenberg szerepére, levelére, illetve az Akcióbizottság munkájában való részvételére később még visszatérünk.* A nagygyűlésen delegációt választottak, amely a következő kérdésekkel fordult a szocialista kongresszushoz: „1. Mit kíván tenni a kongresszus a fenyegető háborús veszély ellen, amelyet a Szovjet-Oroszország elleni angol lépés idézett elő?⁹⁰

⁹⁰ Itt a május 8-i Curzon-jegyzékre utalnak, amelyben az angol kormány ultimátumszerűén követelte, hogy Perzsiából és Afganisztánból hívják vissza a Szovjetunió hivatalos képviselőit, fizessenek kártérítést a kivégzett angol kémek hozzátartozóinak stb. Az ultimátumot olyan események kísérték, mint a lausanne-i konferencia munkájának megszakítása, annak megakadályozására, hogy a Szovjetunió kifejthesse békeprogramját a világ közvéleménye előtt, majd ezt követően Vorovszkijnak, a szovjet küldöttség vezetőjének meggyilkolása. (Dolmányos István: A Szovjetunió története. Kossuth Könyvkiadó 1971. 283. old.) Mindez igen nagy visszhangot váltott ki nem csupán a munkásmozgalomban, hanem a nemzetközi haladó közvéleményben is, így az Akcióbizottság joggal számíthatott a reformista szervezetek támogatására.*

Kész-e rá a kongresszus, hogy azonnal fellépjen a hágai kongresszuson elfogadott határozat (az általános sztrájk, a háborús veszély ellen) megvalósítása érdekében? 2. Mit kíván tenni a kongresszus a fasiszta veszéllyel szemben? 3. Milyen lépéseket tesz a kongresszus a versailles-i békeszerződés érvénytelenítése, valamint a Ruhr-vidék kiürítése érdekében? 4. Kész-e a kongresszus ezen intézkedések megvalósítása érdekében a világproletariátus ütőképes egységfrontjának létrehozására?”⁹¹ – Inprekorr, 1923. május 28. 755. old.*

A hamburgi munkások kérdései összhangban voltak az Akcióbizottság elképzeléseivel, megfogalmazásukban valószínűleg közreműködtek a bizottság küldöttségének tagjai is. Ugyanakkor az Akcióbizottság korlátozott lehetőségeit bizonyítja, hogy a tömeggyűlést és a tüntetést nem sikerült egységfontos alapon megvalósítani, azaz a szociáldemokrata, a párton kívüli munkások és szervezeteik bevonásával. Ez minden bizonnyal megkönnyítette a szocialista kongresszus elnökségének dolgát, amikor úgy határozott, hogy nem fogadják a kommunista küldöttséget.

Ezek után az Akcióbizottság vezetősége a korábbinál is kevésbé reménykedett abban, hogy tervét megvalósíthatja. Május 22-én, tehát azután, hogy elküldték a levelet a kongresszus elnökségének és megkapták a delegáció fogadását elutasító választ, úgy értékelték a helyzetet, hogy elő kell készíteni azokat az anyagokat, amelyeket javaslataik elutasítása esetén akartak publikálni. Eredetileg úgy tervezték – ez Münzenberg már említett május 22-i leveléből derül ki -, hogy május 24-ig várni fognak a kongresszus válaszára; Berlinben viszont azon a véleményen voltak, hogy újabb levelet kell intézni a kongresszus elnökségéhez.⁹² – A levelet Münzenberg valószínűleg Zetkinnek küldte, Berlinbe, mivel az Akcióbizottság többi tagja és Lozovszkij, aki szintén részt vett az akcióban, Hamburgban volt. (CPA IML 543. f. 1. ő. e. 15-16. old.)* A levelet még aznap megfogalmazták és másnap eljuttatták. A dokumentum csupán egy pontban tér el az előző felhívástól, amennyiben hangsúlyozza: ha nem kapnak választ, azt elutasításnak tekintik.⁹³ – Ugyanott, 19-20. old.; Inprekorr, 1923. május 28. 754-755. old.*

Az Akcióbizottság levele nem került a szocialista kongresszus elé, csupán a kongresszus szervező bizottsága vitatta meg. E bizottság nevében azután május 23-án Friedrich Adler, a szociáldemokrata mozgalom centrista vezéregyénisége szólalt fel, akit a kongresszuson a Szocialista Munkásinternacionálé (SZMI) titkárává választottak.

A plenáris ülésen Adler a következő nyilatkozatot olvasta fel: „A kommunisták – jelen esetben mint egy Akcióbizottság a Háborús Veszély és a Fasizmus Ellen – különféle írásos anyagokat juttattak el hozzánk abból a célból, hogy egységfrontra lépjünk velük. Ma egy ultimátumot küldtek, s benne ma estig választ követelnek arra, hogy kívánunk-e tárgyalni velük ezen a kongresszuson, alkalmat adunk-e arra, hogy terveiket kifejthessék. A szervező bizottságnak az a véleménye, hogy mi természetesen nem vagyunk abban a helyzetben, hogy e kongresszust, amelyre enélkül is nehéz feladatok hárulnak, még valami más feladattal is megterheljük. Úgy véljük – legalábbis mi, a szervező bizottság részéről -, hogy igen csekély kilátás van az eredményes tárgyalásokra a kommunistákkal.” Otto Bauer hozzátette: a későbbiekben is csak akkor hajlandók tárgyalni, hogyha „a kommunisták elismerik a proletariátuson belüli demokratikus bázist [azaz a szociáldemokráciát – Sz. G.], a proletariátus egyenjogúságát. Ez a demokratikus egyenjogúság az egyetlen alap, amelyen egységes akciókról szóló határozatokban megállapodhatunk. E tárgyalásokat mi kevéssé tartjuk gyümölcsözőknek, mivel mi elvileg különbözünk önöktől. Tapasztalatainkból azt a következtetést vontuk le, hogy csak abban az esetben haladhatunk előre szervezeteinkkel, ha tartjuk magunkat ahhoz az alapelvhez, hogy a proletariátus akcióiról csak a proletariátus többségének van joga dönteni. Éppen ezért a tárgyalás azokkal, akik azon az elven vannak, hogy a kisebbségnek kell döntenie arról, mit tegyen a proletariátus, nemigen lehet gyümölcsöző. Nem hagyjuk magunkat megtéveszteni semmiféle beszéd által, míg meg nem győződtünk arról, hogy azok, akik velünk együtt kívánnak egységfrontot létrehozni, készek elismerni: a proletariátus önrendelkezési jogának kell meghatározónak lennie a proletariátuson belül és nem a proletariátus valamely kis klikkje diktatúrájának.”⁹⁴ – Az Inprekorr minden kommentár nélkül közli az Adler-nyilatkozatot. (1923. május 28. 755. old.)*

Nem kell sokat hozzáfűzni e nyilatkozathoz. Adler válasza kitűnően bizonyítja a centrista irányzat teljes behódolását, ami a kongresszus más napirendi pontjainál nem volt ilyen nyílt. Azt is érdemes megemlíteni, hogy az elutasító választ ugyanaz az Adler tolmácsolta, aki a kongresszus előző napján „A nemzetközi harc a nemzetközi reakció ellen” napirend előadójaként, a fasizmus elleni nyílt harc lehetőségeit elemezve többek között kijelentette: amennyiben a kongresszus nem lenne képes valamilyen megoldást találni a fasizmus elleni fellépésre, úgy igazolná azokat a szkeptikus véleményeket, amelyek vele szemben elhangzottak.⁹⁵ – Protokoll des internationalen sozialistischen Arbeiter-Kongress in Hamburg. 21. bis. 25. Mai 1923. Berlin. Dietz. 1923. 29. old.* A „szkeptikusoknak” igazuk lett. Előrelátásukat maga Adler igazolta, amikor a következő javaslatot terjesztette elő a szocialista pártoknak a reakció elleni tevékenységére vonatkozóan: „Nem hatalmas dolgokra gondolok itt, amit nem lehet mindenkor és mindenütt végrehajtani. Inkább mindenekelőtt szorosabb kölcsönös tájékoztatásra, a hallgatás falának áttörésére, amely a leigázott országokat körülveszi. (Nagyon helyes!)” Ezt követően általánosságban megjegyezte: helyes lenne a parlamenti és a parlamenten, kívüli akciókban rejlő lehetőséget kihasználni. Ennél a kongresszuson elfogadott határozat sem mondott többet, sőt az Adler által javasoltakat is csak ajánlások formájában tartalmazta.⁹⁶ – Ugyanott, 29.; 104-106. old.*

Miután az Adler által előterjesztett nyilatkozat semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a szociáldemokratákkal nem lehet akcióegységet kötni, az Akcióbizottság nyilvánosságra hozta dokumentumait, mindenekelőtt Pollitt el nem hangzott beszédét.

Pollitt beszédéről megállapítható, hogy az egységtárgyalások addigi tapasztalatai alapján állították össze. Kizárólag olyan javaslatokat tartalmaz, amelyek nem mondtak ellent egyik nemzetközi szervezet célkitűzéseinek sem. Ennek megfelelően a háborúellenes összefogás szükségességét hangoztató részeknél az angol Munkáspárt 1922-es júliusi kongresszusán elfogadott határozatokra hivatkozik, a fasizmus elleni harccal foglalkozó bekezdésnél pedig a Mussolini-rendszernek a szociáldemokráciát sújtó intézkedéseit említi. A delegáció ajánlata is igen szerény: nem javasol tárgyalásokat, egységfrontszervezetet vagy nemzetközi munkáskongresszust, csupán egy 24 órás általános sztrájkot és tüntetéseket „1. egy újabb háború és egy újabb Oroszország elleni intervenció ellen, 2. a francia csapatoknak a Ruhr-vidékről történő kivonásáért és 3. a fasizmus elleni harc érdekében”.⁹⁷ – Inprekorr, 1923. május 28. 757. old.*

„A Háborús Veszély és a Fasizmus Elleni Akcióbizottság nyilatkozata a hamburgi egyesítő kongresszus válaszáról” című dokumentum első részében ismertetik az Akcióbizottság szándékát, amit a nemzetközi helyzet rövid áttekintésével indokolnak. Ezt követően Adler nyilatkozatára válaszolnak, idézve a dokumentumnak a demokráciával és a „proletariátus önrendelkezésével” foglalkozó részét. Rámutatnak arra, hogy a nyilatkozat hamis színben tünteti fel a kommunista politikát, amelynek szerves része, különösen a Komintern III. kongresszusa óta, a tömegek megnyeréséért és a mindennapi követelésekért folytatott harc. Nem rejtik véka alá, hogy a kommunista mozgalom célja, akárcsak korábban, a proletariátus diktatúrájának kivívása; ugyanakkor egyértelműen kimondják, hogy az adott időszakban, többek között éppen a munkásosztály többségének állásfoglalása következtében, nem a proletárforradalomért folytatott közvetlen harc van napirenden: „Amíg a proletariátus többsége nem szánta el magát a hatalom megragadására, szükség van a munkásosztály legégetőbb gazdasági és politikai szükségleteiért folytatott küzdelemre.”⁹⁸ – Ugyanott, 756. old.*

Az Akcióbizottság hamburgi dokumentumait vizsgálva két figyelemre méltó mozzanatot kell kiemelni. Az egyik: a húszas évek utolsó olyan kísérlete idején, amikor megpróbálták összefogni a különféle irányzatokat képviselő nemzetközi munkásszervezeteket, a kommunista mozgalom kezdeményezően lépett fel. Programja a történelmi helyzet beható elemzésén alapult, helyesen határozta meg a korszak jellegét és a munkásmozgalom gyakorlati tennivalóit. A hamburgi dokumentumban megfogalmazott egységfront-politika formája és tartalma haladást jelent az 1921 végén kidolgozott taktikához képest. Nem olyan általános, nehezen körülhatárolható területen körvonalazta a munkásszervezetek lehetséges akcióit, mint amilyen a tőke támadása volt, hanem megállapította a Ruhr-vidék megszállásával, az olaszországi fasizmus hatalomra jutásával és a Curzon-ultimátum következményeivel szembeni konkrét fellépés szükségességét, és összegezte az ebből adódó tennivalókat. A nemzetközi kommunista mozgalom ismét bebizonyította, hogy az egységfront-politika nem rövidtávú, nem csupán a kommunista pártok taglétszámának vagy tömegbázisának kiszélesítését szolgáló taktika, hanem része annak a stratégiának, amelynek célja, hogy a munkásosztály számára kedvezőbb pozíciókat teremtsen az osztályharcban.

A másik mozzanat: a frankfurti konferencia eredményei ellenére sem sikerült elérni, hogy Hamburgba olyan küldöttség utazzon, amelyben a kommunistákon kívül a tekintélyesebb szociáldemokrata irányzatú szervezetek képviselői is részt vesznek. Ez nagyban megkönnyítette, hogy a kongresszuson a szociáldemokrata vezetők visszautasíthassák az egységfrontjavaslatot, hogy Adler újabb, az egész szociáldemokrácia ellen irányuló kommunista „ultimátumról” beszélhessen.

A frankfurti határozatok megvalósításában és továbbfejlesztésében tapasztalható hiányosságok – amelyek megmutatkoztak a szociáldemokrata szervezetek bevonásával kapcsolatos elképzeléseknél és a kommunista szervezetek nemzetközi akcióinak, így a propagandahétnek a szervezésénél és lebonyolításánál – egyebek mellett azt is jelezték, hogy az Akcióbizottság nem képes az adott személyi összetételben ellátni feladatát. Átszervezése 1923 április végén, május elején kezdődött meg és július végén fejeződött be. A cél egy olyan szervezet létrehozása volt, amely a korábbinál alkalmasabb a nem kommunista pártokkal, a szakszervezetekkel és más szervezetekkel folytatott tárgyalásokra. Ennek megvalósítását úgy képzelték el, hogy erősítik az Akcióbizottság „politikai irányzatok feletti” jellegét. A feladat megoldásával Willi Münzenberget bízták meg, aki mint a Nemzetközi Munkássegély főtitkára és gyakorlati irányítója, már jelentős tapasztalatokat szerzett az egységfront-jellegű, a szociáldemokrata, a haladó polgári és más irányzatokat képviselő szervezetekkel folytatott együttműködésben.⁹⁹ Ezután már Münzenberg is részt vett a hamburgi akcióban, Lozovszkijjal és Heckerttel együtt segítette az Akcióbizottság delegációjának munkáját.¹⁰⁰

Az Akcióbizottság átszervezése azonban nem fejeződött be a KI kibővített Végrehajtó Bizottságának III. plénumáig.

⁹⁹ CPA IML 538. f. 2. op. 19. ő. e. 49-50., 55., 81. old. – A Nemzetközi Munkássegély 1921-ben Lenin kezdeményezésére létrejött szervezet volt, amely a természeti csapások sújtotta országok dolgozóinak, a sztrájkoló munkások hozzátartozóinak nyújtott segélyt. Vezetésében a kommunisták mellett haladó értelmiségi, polgári személyiségek is részt vettek, ellentétben a már említett Nemzetközi Vörös Segéllyel, amely kifejezetten az elfogott kommunisták, forradalmárok támogatását tűzte ki célul és kommunista vezetéssel működött. Mindkét szervezetnek – amint azt látni fogjuk – nagy szerepe volt az antifasiszta mozgalmak szervezésében.*
¹⁰⁰ Erről tanúskodnak Münzenberg már ismertetett hamburgi levelei, amelyekben beszámol a tárgyalások fejleményeiről.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az Akcióbizottság tevékenysége
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)
1
3. Az Akcióbizottság tevékenysége a frankfurti konferencia után.
Az agitációs hét.
Kísérlet a nemzetközi szociáldemokrata szervezetek bevonására

A frankfurti konferencia után az újonnan alakított Akcióbizottság, a nemzetközi kommunista szervezetek, valamint a kommunista pártok vezetésével megkezdődik a konferencia határozatában kijelölt szervező munka. Ennek során március második felében és április elején több olyan megmozdulásra, illetve megbeszélésre került sor, amelyek keretében az antifasiszta és a háborúellenes harc egyes problémáit kívánták megoldani. Mindezt jól tükrözik a konferenciáról, illetve annak határozatairól a nemzetközi kommunista sajtóban megjelent elemzések.⁵³ – Inprekorr, 1923. március 23. Különszám. 403-424. old.; Krasznij Internacional Profszojuzov, 1923. 4. szám. (Április.) 540-556. old.; Jugend-Internationale, 8. szám. 1923. április. Berlin. 226. old.*

Egy héttel a konferencia után az Akcióbizottság meghirdette az antifasiszta harc hetét. A Komintern valamennyi szekciójának és a világ valamennyi osztálytudatos proletárjának azt javasolta, hogy április 15. és 22. között rendezzenek tüntetéseket, gyűléseket az „olaszországi győztes fasizmus és az egész világon szervezkedő fasizmus ellen… Politikai szempontból az egész akció középpontjában a munkásság szervezett védelmi harcának, munkásszázadok létrehozásának a szükségessége álljon.” Ezt követően az ifjúsági szervezetek bevonásának fontosságáról írnak, majd kérik, hogy indítsanak gyűjtést az Akcióbizottságnak, amely a pénzt az olasz üldözöttek, az antifasiszta ellenállás támogatására és propagandaanyagok kiadására fogja felhasználni.⁵⁴ – Inprekorr, 1923. március 28. 456. old.*

A rövid felhívást április 4-én részletes dokumentum követte. Ez az első olyan akcióprogram és módszertani útmutatás, amely az antifasiszta harc átfogó kommunista irányvonalát tartalmazza, 11 pontban összefoglalva.⁵⁵ – Inprekorr, 1923. április 4. 473. old.*

A frankfurti határozatok szellemét jól tükrözi a felhívás első, szóbeli propagandával foglalkozó része, amely a nemzetközi reformista szervezetek bevonásának lehetőségét is felveti. „Bár a frankfurti konferencián sajnálatos módon a II., a Két és feles és az Amszterdami Szakszervezeti Internacionálé nem képviseltette magát – szól a felhívás -, lehetőséget kell adni a számukra, hogy a propagandahét alkalmával előadók vagy korreferensek felléptetésével véleményt nyilvánítsanak a frankfurti konferencia határozatairól. Ezen internacionálék vezetőit tehát a legnagyobb mértékben (a lehető legnagyobb számban) meg kell hívni a gyűlésekre.” Végül bejelentik, hogy a szervezés megkönnyítése érdekében az Akcióbizottság össze fog állítani egy előadói listát és egy anyaggyűjteményt.⁵⁶ – Ugyanott.*

A második pontban az írásos propaganda lehetőségeiről van szó. Bejelentik, hogy az Akcióbizottság az Inprekorrban fog közölni cikkeket,⁵⁷ s említést tesznek a készülő propagandaanyagokról.

⁵⁷ Két jelentősebb cikk jelent meg, mindkettő az Inprekorr 1923. április 27-i számában, amely „Propagandahét a háborús veszély és a fasizmus ellen” fejléccel került ki a nyomdából. Zetkin terjedelmes vezércikkében („Előrelépés az ellenséggel szemben”, 581-583. old.) a nemzetközi helyzetet tekintette át, majd két dolgot hangsúlyozott: az egységfront létrehozásának szükségességét, „tekintet nélkül a szakmai, politikai, szakszervezeti, társadalmi és vallási különbségekre” (582. old.), valamint azt, hogy e határozatoknak nem elméleti kérdések feszegetése, hanem a tömegek gyakorlati cselekvésének („Massentat”) segítése a célja. (583. old.) Lozovszkij „A frankfurti konferencia és a szakszervezetek feladatai” című cikkében (589-590. old.) a szakszervezetek feladatain kívül kitér az üzemi tanácsok és a gyári, üzemi ellenőrző bizottságok teendőire is.*

A harmadik és negyedik pontban az előadók szervezésével foglalkoznak. Felkérik azokat a szervezeteket, akik külföldi előadókat kívánnak meghívni, hogy forduljanak az Akcióbizottsághoz. Adnak témajavaslatot is: 1. A frankfurti konferencia és a munkásszervezetek feladatai. 2. A proletárok harca a háborús veszély és az imperializmus ellen. „3. Harc a fasizmus ellen. E témánál különösen kézenfekvő, hogy rámutassanak az olasz példára, arra, hogy a proletármozgalmat valamennyi országban hasonló veszély fenyegeti, ha a proletariátus nem teszi meg a megfelelő védelmi intézkedéseket.”⁵⁸ – Inprekorr, 1923. április 4. 473. old.*

Az akcióprogram további részében röviden ismertetik a Frankfurtban elfogadott programot. Így e dokumentum egyben tájékoztatás is a frankfurti alapelvekről. Aláírói a Háborús Veszély és a Fasizmus Elleni Nemzetközi Akcióbizottság nevében Zetkin és Barbusse.⁵⁹ – Ugyanott, 474. old.* Barbusse ettől kezdve, 1935-ben bekövetkezett haláláig, vezető szerepet töltött be valamennyi antifasiszta, háborúellenes megmozdulásban.

Az agitációs hétre megjelent anyagok közül legjelentősebb a már idézett frankfurti jegyzőkönyv kiadása Lozovszkij utószavával, továbbá Lozovszkijnak egy rövidebb, összefoglaló jellegű brosúrája, valamint egy agitációs segédanyag a frankfurti konferenciáról.⁶⁰ Ez utóbbi kiadványt az Akcióbizottság valamennyi kommunista lap szerkesztőségének megküldte egy kísérőlevéllel, s ebben felkérte a pártokat az anyag terjesztésére.⁶¹

⁶⁰ Protyiv novoj vojni. Frankfurtszkaja Konferencia. Viszsij Vojennij Redakcionnij Szovjet. Moszkva 1923. 19. old.; Die Frankfurter Internationale Konferenz. Der Kampf gegen Ruhrbesetzung, Kriegsgefahr und Faschismus. Material für die Agitation. 10. April. 1923. Herausgegeben vom Internationalen Aktionsausschuss zum Kampf gegen Kriegsgefahr und Faschismus. 16. old.*

⁶¹ CPA IML 543. old. f. 1. d. – Az Antifasiszta Bizottság jelentései a Kominternnek. Berlin 1923. április 10.*

A Die Rote Fahne mellékleteként megjelent Zetkin: „Gegen Poincaré und Cuno”, valamint a szerző megjelölése nélküli Lozovszkij: „Von Frankfurt bis Hamburg” című írása. Nagy példányszámban adták ki a konferencia kiáltványát, valamint a szociáldemokrata és független szociáldemokrata nyilatkozatot.⁶²

⁶² Die Rote Fahne, 90. szám. 1923. április 24.; 87. szám. 1923. április 20.; illetve Staatsarchiv Potsdam. (A továbbiakban: StAP) 30 Bln. C. Tit. 95. Sek. 9. Nr. 3. 1. köt. 98. old.*

A szakmai szövetségek Frankfurtban tervbe vett nemzetközi konferenciáját végül is nem rendezték meg, bár több kommunista szakmai szervezet tett kísérletet a reformisták bevonására. (Így pl. az orosz, francia, német, belga, csehszlovák és lengyel bányászokat tömörítő szövetség.) Csupán a szállítómunkások szervezeteinek konferenciájára került sor. A május 23-24-i megbeszéléseken a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetséghez tartozó Nemzetközi Szállítómunkás Szövetségtől Robert Williams (elnök), Johann Döring, Marcel Bidegaray (az elnökség tagjai), Edo Fimmen (főtitkár) és N. Natans (másodtitkár) vett részt. A szovjet vasúti, szállítómunkás és tengerész szövetségeket A. Szadovszkij, G. Acskanov, az Összoroszországi Szakszervezeti Szövetséget Lozovszkij képviselte. A konferencián anélkül, hogy utalás történt volna rá, a frankfurti határozatokkal szinte szó szerint megegyező döntések születtek, azzal a különbséggel, hogy a feladatok meghatározásánál csak a szállítómunkások különféle szervezeteinek egységes megmozdulásairól szóltak. Ez a konferencia, amelynek létrehozásában a fő szerepet Fimmen és Lozovszkij játszotta, a húszas évek legeredményesebb egységtárgyalása volt. A nemzetközi munkássajtó hosszasan ismertette a megbeszéléseket és az egyhangúlag elfogadott határozatokat. Az Inprekorr 1923. május 26-án különszámot adott ki a konferencia alkalmából.

Az agitációs hétre – amint ezt Fritz Heckert április 4-én Lozovszkijnak írt leveléből tudjuk⁶³ – CPA IML 534. f. 3. op. 50. ő. e. 59. old. – Heckert ekkor a KPD KB és a PVI tagja, egyben az Akcióbizottság titkára.* – a kommunista pártok nem tudtak időben felkészülni. Az Akcióbizottság ezért elfogadta a Francia Kommunista Párt és a francia antifasiszta szervezetek javaslatát, hogy az agitációs hetet halasszák el április utolsó hetére; emellett szólt az is, hogy így a május 1-i ünnepségeket mintegy a hét zárómegmozdulásaiként lehet megrendezni. Az Akcióbizottság április 9-én rövid közleményben hozta nyilvánosságra a határidőmódosítást. A franciák levelében jelzett elképzeléseitől eltérően azonban nem egyszerűen elhalasztásról van szó, hanem egy előkészítő hét beiktatásáról: ezalatt, április 15-22 között, üzemi és szakszervezeti gyűléseket kell rendezni, az azt követő, május 1-vel záruló héten pedig nyilvános gyűléseket és más tömegmegmozdulásokat, amelyekre az Akcióbizottság már külföldi előadókat is biztosít.⁶⁴ – Inprekorr, 1923 április 9. 491. old.*

A propagandahét előkészítésében részt vett a KIVB és a PVI is. Május elsejei felhívásaikban – ezeket még áprilisban megjelentették – a Frankfurtban elfogadott jelszavak propagálására szólítottak fel.⁶⁵ – Krasznij Internacional Profszojuzov, 1923. 4. szám. 537-539. old.; Inprekorr, 1923. április 11. 497-498. old.* A Profintern Végrehajtó Iroda április 18-i ülésén külön is foglalkozott a nemzetközi akciók lehetőségével, megtárgyalta és jóváhagyta az Akcióbizottság tervezetét, és 1000 dollárt szavazott meg a várható költségekre.⁶⁶ – CPA IML 534. f. 3. op. 45. ő. e. 35. old.*

A propagandahét eseményeiről igen kevés forrás áll rendelkezésünkre. Az mégis megállapítható, hogy nagyobb szabású megmozdulásokra elsősorban Németországban és Franciaországban került sor.

Az első akciókat még április elején Moszkvában és Pétervárott indították. A szolidaritási gyűléseket a KIVB és az OK(b)P közösen szervezte, feladatuk a Frankfurtban elfogadott dokumentumok ismertetése volt.⁶⁷ – A gyűlések megszervezésével a KIVB Elnöksége március 29-én bízta meg Joszif Pjatnyickijt, a KIVB titkárát. (CPA IML 495. f. 18. op. 162. ő. e. 141. old.)*

Németországban két esemény is közrejátszott abban, hogy a megmozdulásokban jelentős tömegek vegyenek részt. 1923. március 31-én a Krupp Műveket megszálló francia csapatok belelőttek a tömegbe, és az összecsapásnak 11 halálos és 32 súlyos sebesültje volt; április 19-én pedig a német rendőrség lőtt a Mühlheimben (szintén Ruhr-vidék) tüntető munkanélküliekre. A kommunista párt kezdeményezte akciók mindkét esetben egységfrontos megmozdulásokká fejlődtek.⁶⁸ – CPA IML 504. f. 1. op. 29. old. A Varga-iroda jelentése.*

A propagandahét szervezésében igen nagy szerepet játszottak az üzemi tanácsok, amelyek – kommunista és baloldali szociáldemokrata vezetésük következtében – egyhangúlag állást foglaltak a frankfurti határozatok mellett. Bekapcsolódásukat főképp Friege kezdeményezte, a konferencián is jelentős szerepet betöltő Rajna-Westfáliai Üzemi Tanácsok Területi Bizottságának elnöke. Friege a Die Rote Fahne április 7-i számában felszólította a szociáldemokrata pártokat és szakszervezeteket a propagandahéten való részvételre. Javaslatát támogatta a berlini üzemi tanácsok határozata is. A propagandahét idején és annak jegyében zajlott le április 25-én Essenben a Rajna-Westfáliai Bányász és Kohász Üzemi Tanácsok konferenciája, melynek egységfrontfelhívását támogatta Németország Független Szociáldemokrata Pártja, a Hirsch-Duncker szervezetek, a keresztény szakszervezetek és több más szakszervezeti szövetség.⁶⁹ – PWA 1923-1924. 605. old.; CPA IML 504. f. 1. op. (26) 5. old. (171) 30. old. – A Hirsch-Duncker szervezetek kisebb szakmai egyesülések voltak, közel álltak a keresztény szakszervezetekhez.*

A Németország Kommunista Pártja befolyása alatt álló szakszervezetek is kivették a részüket a szervező munkából. Április 19-20. között Berlinben 12 helyi gyűlést tartottak, amelyekre meghívták az Akcióbizottság által javasolt külföldi szónokokat is.⁷⁰ – Die Rote Fahne, 1923. április 19. 86. szám. Melléklet.* Április 26-án a kommunista párt hannoveri szervezete tartott jól sikerült gyűlést; itt a frankfurti konferencia határozatainak ismertetését külföldi előadók tették színesebbé. Külföldi kommunisták érkezéséről számol be a rendőrség jelentése is, utalva a frankfurti konferencia határozatára. Felhívja a figyelmet arra, hogy a küldöttek nagy része valószínűleg illegálisan, hamis útlevéllel érkezik majd, illetve lépte már át a határt, beszámol egy francia kommunista letartóztatásáról.⁷¹ – Institut für Marxismus-Leninismus beim ZK der SED. Zentrales Parteiarchiv. (A továbbiakban: IML ZPA) Fond KPD. DF. VI/117.*

Az Akcióbizottság nem csupán szónokokat küldött ki, hanem segített a propagandában is. Egyik legismertebb plakátja a kommunista és szociáldemokrata munkások antifasiszta, háborúellenes összefogását hirdette: „A háború és a fasizmus mindnyájatokat pusztulással fenyeget! Létre kell hoznotok az egységfrontot!”⁷² – A nagyalakú, két színes képből álló plakát a háború és a fasizmus pusztító fekete farkasát, illetve a fenevadat legyőző szociáldemokrata és kommunista munkások csoportját ábrázolja. (StAP 30. Bln. C. Tit. 95. Sek. Nr. 3. 2. köt.)*

A május elsejei megmozdulások résztvevői országszerte a frankfurti jelszavakat hangoztatták. „A felvonulások élén Berlinben és más nagyvárosokban először meneteltek a proletár védelmi századok.”⁷³ – Geschichte der Deutschen Arbeiterbewegung. Dietz. Berlin 1966. (A továbbiakban: GDA) 3. köt. 392. old. – Májusig mintegy 300 század jött létre, elsősorban Berlinben, a Ruhr-vidéke Szászországban, és Türingiában. (Ugyanott.)*

A franciaországi megmozdulások szervezésében fontos szerepet töltött be a kommunista párt április 15-i nyílt levele. Ebben felszólították a szocialista párt vezetőségét, hogy vegyen részt az agitációs hét rendezvényein, közösen lépjenek fel május elsején, és támogassák a frankfurti konferencia kezdeményezését, a munkás világkongresszus összehívását.⁷⁴ – Inprekorr, 1923. április 23. 566. old.* A május elsejei gyűléseket és tüntetéseket, amelyeknek résztvevőit a fasizmus elleni harc mellett a Ruhr-probléma is foglalkoztatta, az ún. Központi Akcióbizottság szervezte. Részt vett benne a Francia Kommunista Párt mellett az Egységes Általános Munkásszövetség (CGTU), a Háború Kárvallottjainak Szövetsége és az Anarchista Unió. A megmozdulások sikere láttán, nem sokkal május 1-ét követően a Központi Akcióbizottság újabb egységakciókra szólította fel a dolgozókat az 1871-es „véres hét” és a Bastille bevételének közelgő évfordulója alkalmából.⁷⁵ – A propagandahéthez hasonlóan a május 27-i akciókat először a nagyobb városokban rendezték meg, majd az itt született akcióegység-megegyezések alapján július 14-én országos rendezvényekre is sor került. (Az előkészületeket ismerteti: Inprekorr,1923. május 11. 666. old.)*

A propagandahét eseményeiről nem maradt fenn összesítés, így nem lehet megállapítani, hogy a gyűléseken hányan és kik vettek részt. Sőt az is csupán megközelítően ismeretes, hogy a gyűléseken milyen mértékben foglalkoztak a fasizmussal. Nem kétséges ugyanis, hogy ezekben a hetekben a világ, de legalábbis az európai közvélemény figyelmét Mussolini hatalomra jutásánál nem kevésbé foglalkoztatta a Ruhr-válság. A nemzetközi kommunista mozgalom jól látta a két esemény veszélyességét. Számolt azzal a lehetőséggel is, hogy mind a fasizmus, mind pedig a háborús veszély ellen tömegeket mozgósíthat. Megállapítható az is, hogy Németország belpolitikai helyzete jobban kedvezett a mozgalom kibontakozásának, mint Franciaországé. Az április-májusi megmozdulások eredményeinek értékelésénél mindenesetre figyelembe kell venni, hogy a nemzetközi folyamatok iránya, akárcsak az olasz fasizmus általános népellenes jellege, még nem vált teljesen nyilvánvalóvá.

A propagandahét idején az Akcióbizottság megszervezése még kezdeti stádiumában volt. Jelzi ezt, hogy a hét megkezdéséről szóló március 28-i közleményt Zetkin még a Fasizmus Leküzdésére Alakult Nemzetközi Ideiglenes Bizottság nevében írta alá, vagyis a Komintern és Profintern Akcióbizottsága által februárban létrehozott szervezet nevében. Az április 4-i dokumentumot, amelyen Zetkin és Barbusse kézjegye szerepel, már a Háborús Veszély és a Fasizmus Elleni Akcióbizottság adta közre. A névváltozás – melynek lényege az „ideiglenes” kifejezés elmaradása – azt mutatja, hogy Zetkin és Barbusse már a frankfurti konferencián megválasztott Akcióbizottság képviseletében lépett fel. (Bár az konkrétan nem mutatható ki, hogy a berlini ideiglenes bizottság kiegészült a konferencián kijelölt tagokkal.) Az egyes országok akcióbizottságainak megszervezése vontatottan haladt – ez maradt a későbbiekben is az Akcióbizottság tevékenységének leggyengébb pontja. A propagandahét mindenesetre jó alkalom volt arra, hogy megkezdjék e bizottságok szervezését, s hogy ténylegesen beindítsák a berlini központ munkáját. Ennek során nem kis nehézségekkel kellett megbirkózni. Amint azt Heckert, a szervező munka gyakorlati irányítója már említett, április 4-i levelében a következőket írta Lozovszkijnak: „Egész munkánk technikai kivitelezése még sok kívánnivalót hagy maga után; a legtöbb országban még nem mennek olyan jól a dolgok, mint ahogy szeretnénk. Az is teljesen világos, hogy a frankfurti határozatok megvalósítása érdekében nemcsak pártjainkra és szakszervezeteinkre kell támaszkodnunk, hanem más csoportokat is meg kell nyernünk az együttműködés érdekében.” A továbbiakban megemlíti, hogy a nehézségeket csak fokozzák a nemzetközi reformista szervezetek, amelyek „nemhogy támogatnák, de szabotálják munkánkat”.⁷⁶ – CPA IML 534. f. 3. op. 50. ő. e. 59. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A frankfurti nemzetközi munkáskonferencia
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

2. A frankfurti nemzetközi munkáskonferencia
a háborúellenes és antifasiszta egységfrontért

1923. március 17-én, néhány héttel azután, hogy a Komintern, a Profintern és a Kommunista Ifjúsági Internacionálé képviselői megállapodtak a fasizmus elleni nemzetközi harc szervezeti kereteiben és alapelveiben, Frankfurt am Mainban összeült egy konferencia, hogy megtegye az első gyakorlati lépéseket. Összehívását az olasz fasiszta fordulat mellett az indokolta, hogy 1923 januárjában francia és belga csapatok megszállták a Ruhr-vidéket és Rajna-Vesztfáliát. A szociáldemokrata és más munkásszervezetek részvételének megkönnyítésére célszerűnek vélték, ha a konferenciát nem kommunista nemzetközi szervezet kezdeményezi. Ezért egy kommunista többségű, de szociáldemokratákat és pártonkívülieket is egyesítő területi szervezet, a Rajna-Vesztfáliai Üzemi Tanácsok 23-as Bizottsága tette meg az előkészítő lépéseket.

A 23-as Bizottság 1923. február 4-i felhívása – a kommunista egységfront-politika jegyében – a különféle irányzatú nemzetközi munkásszervezeteken kívül külön meghívta Németország, Anglia, Franciaország és Belgium munkáspártjait, szakszervezeti szövetségeit és üzemi tanácsait. A javasolt témák a következők voltak: a háborús veszély és a megszállás; a reálbérek csökkentése és a munkaidővel kapcsolatos manipulációk elleni tiltakozás; a munkáskormány lehetősége; a német ellenforradalmi szervezetek le- és a proletariátus felfegyverzése; a bebörtönzött német és francia politikai foglyok azonnali szabadon bocsátásának követelése, végül a fasizmus elleni harc.³⁰ – Inprekorr, 1923. február 12. 206-207. old.*

A konferencia napirendje ezzel szemben így alakult: 1. a franciaországi helyzet; 2. a németországi helyzet; 3. a Ruhr-vidéki francia rablóhadjárat és a fenyegető háborús veszély; 4. a nemzetközi fasiszta reakció elleni harc.³¹

³¹ Der internationale Kampf des Proletariats gegen Kriegsgefahr und Faschismus. Protokoll der Verhandlungen der internationalen Konferenz in Frankfurt am Main vom17. bis 21. (sic!) März 1923. Vereinigung Internationaler Verlagsanstalten. Berlin 1923. (A továbbiakban: Protokoll der Verhandlungen.) 2. old. (A konferencia valójában március 20-án ért véget.)*

A konferencián 243 küldött jelent meg. Németországból a Komintern és a Profintern tagszervezeteinek 165, Németország Független Szociáldemokrata Pártjának 17, Németország Egyesült Szociáldemokrata Pártjának 9 tagja és két pártonkívüli, továbbá 50 külföldi, valamennyi kommunista. Nagy lelkesedéssel fogadták a Marius fedőnevű Emilé Béront, aki – mint valamennyi francia küldött – illegálisan vett részt a tanácskozáson, mivel hazájában a nemzetközi tiltakozó akciókban részt vevő kommunistákat letartóztatták. Börtönben volt Gaston Monmousseau, az Egységes Általános Munkaszövetség (CGTU) titkára, Pierre Sémard, a kommunista párt egyik vezetője, Gabriel Péri, az ifjúsági szövetség titkára és a mentelmi jogától megfosztott Marcel Cachin is.³²

³² Ugyanott, 7-8., 27-28. old.; CPA IML 504. f. 1. op. 20. d. 9-10. old.; A Francia Kommunista Párt története. Kossuth Könyvkiadó 1968. 81. old.*

A Kominternt és a Profinternt vezető munkatársaik képviselték. Kolarov, a KIVB titkára tartotta a konferencia bevezető előadását; Lozovszkij, a Profintern főtitkára a 3. napirend előadója volt; Lazar Schatzkin, a Kommunista Ifjúsági Internacionálé egyik vezetője referátumot tartott; a Németország Kommunista Pártja küldöttségét Heinrich Brandler, a párt elnöke vezette. A megjelent szociáldemokraták viszont csupán egyes területi üzemi tanácsokban játszottak fontos szerepet. A legtekintélyesebb közülük Friege, a rajna-vesztfáliai, és Fuchs, a mecklenburgi Üzemi Tanácsok Területi Bizottságának vezetője volt.³³

³³ Csupán egyetlen jelentős nemzetközi szociáldemokrata szervezet, a Nemzetközi Bányászszövetség vezetője, Frank Hodges tartotta szükségesnek, hogy távolmaradását megindokolja. Írásban közölte, hogy a konferencián azért nem vehet részt, mivel azt nem az Amszterdami Internacionálé hívta össze. (Protokoll der Verhandlungen. 10. old.)*

A részt vevő irányzatok képviselőinek számaránya és eltérő politikai súlya is csökkentette némileg a konferencia egységakció-jellegét. Azt azonban nem gátolhatta meg, hogy a háborús veszély és a fasizmus elleni nemzetközi harc megalapozójává váljék.

A Komintern Végrehajtó Bizottsága március 12-én irányelveket fogadott el küldötteinek tevékenységéről. Ebben elsősorban azt hangsúlyozták: törekedni kell arra, hogy a tanácskozás „munkakonferencia” jellegű legyen. A fő feladat a részt vevő szervezetek együttműködését szervezetileg és tartalmilag összehangoló intézkedések elfogadása. A KIVB vezetői javasolták, hogy a Komintern-küldöttek lehetőleg még a konferencia előtt igyekezzenek rábírni a kommunista szervezeteket az egységes szemléletet tükröző fellépésre, az egységes alapelvek elfogadására.³⁴ – A dokumentumot idézi Zinovjev a KIVB 1924. januári ülésén. (Inprekorr, 1924. március 24. [Különszám.] 423-424. old.)*

A konferencia megnyitását megelőzően, e dokumentum szellemében megbeszélést tartottak annak az akcióbizottságnak a delegációi, amelyet a Komintern, a Profintern, a német és a francia kommunista párt a Ruhr-megszállás idején létrehozott. Egyetlen kérdésben bontakozott ki vita. Lozovszkij felvetette, hogy az Amszterdami Internacionáléval közösen tartsanak 24 órás általános sztrájkot. A KPD vezetői, így Heinrich Brandler, a párt elnöke és Ernst Meyer ellenezte ezt, mondván, hogy a javaslatot Amszterdamban csak az erőtlenség jelének vélnék. Karl Becker (a Politikai Iroda tagja, az üzemitanács-mozgalom egyik vezetője) ennél is tovább ment: csak olyan akciók tervezését helyeselte, amelyeket a konferencia egymaga végre tud hajtani; pl. általános sztrájk helyett tüntetést ajánlott. Koncepciójuk szöges ellentétben állt az egységfront-politikával, a Komintern és a Profintern 1922 végén tartott kongresszusainak alapelveivel, így tulajdonképpen megkérdőjelezték az egész konferencia létjogosultságát. Javaslataikat elvetették.

Amennyire érdekes, hogy majd másfél évvel az egységfront-tézisek elfogadása után a nemzetközi kommunista mozgalom egyik legfontosabb pártjának vezetői mereven szembe állottak e politikával, annyira jellemző a tiltakozásukat visszautasító két Komintern-küdött – Rákosi Mátyás (ekkor a KIVB helyettes titkára) és Alpári Gyula (a dokumentumban Julius, az Inprekorr szerkesztője) érvelése. Azért kell az amszterdamiakhoz fordulni – mondták -, mert, korábbi ígéretükkel ellentétben, biztosan elutasítják az együttműködést, s ezzel ismét leleplezik magukat a nemzetközi proletariátus előtt.³⁵

³⁵ Az Amszterdami Internacionálé Irodája január 17-én határozatot fogadott el arról, hogy az érintett szakszervezeteknek egy Ruhr-vidéki, esetleg egész Franciaországra és Németországra kiterjedő 24 órás általános sztrájkot javasolnak. Erre azonban nem került sor. (Inprekorr, 1923. február 12. 208. old.)*

Az előzetes megbeszélésen azonban az is ismét világossá vált – különösen Kolarov hozzászólásából hogy a Komintern nem ilyen leegyszerűsítve fogja fel az egységfrontot. Kolarov határozottan leszögezte, hogy a konferencia legfontosabb feladata egy olyan akcióbizottság létrehozása, amellyel a reformista nemzetközi szervezetek remélhetően felveszik a kapcsolatot.³⁶ – CPA IML 504. f. 1. op. 20. d. 11-12. old.* A frankfurti konferencián a kommunista küldöttek végül is egységesen ezt az álláspontot képviselték.

A konferenciát 1923. március 17-én 7 órakor nyitották meg a Városháza nagytermében. Első nap egyebek között két érdemi felszólalás hangzott el.

Kolarov röviden megállapította, hogy a konferencia az egységfront létrehozásáért folytatott erőfeszítések része. Lozovszkij a háborúellenes, forradalmi mozgalom békepolitikája és a nemzetközi szociáldemokrácia pacifista politikája közötti különbséget világította meg. Majd – minden bizonnyal a konferenciát megelőző vita hatására is – világosan és egyszerűen igyekezett megfogalmazni az egységfront-politika lényegét: „A kizsákmányolók blokkjával szembe kell szegezni a dolgozó és kizsákmányolt proletártömegek blokkját… Mit is értünk egységfronton, és milyen alapon akarjuk létrehozni valamennyi ország valamennyi dolgozójának egységfrontját? Ma még nem kívánjuk, hogy a széles szociáldemokrata munkástömegek és azok a munkások, akik nem állnak mögöttük, a proletariátus diktatúrájának alapján egyesüljenek. Mi csak egyet kívánunk: jöjjön létre egy egységfront a szociáldemokrata szervezetek követelései alapján.”³⁷ – Protokoll der Verhandlungen. 3-4. old.*

A konferencia második napján, március 18-án, az 1848-as berlini forradalom és a Párizsi Kommün évfordulóján nagygyűlést rendeztek, amelyen több mint ötezren vettek részt. Felszólaltak csehszlovák, angol, olasz, szovjet-oroszországi és lengyel küldöttek, továbbá a Kommunista Ifjúsági Internacionálét képviselő Schatzkin. Valamennyien az egységfront mellett nyilatkoztak. Érdemes megemlíteni, hogy míg az előző napi plenáris ülésen a felszólalók – különösen Béron és a holland Lansing – nem fukarkodtak a szociáldemokratákat szidalmazó, meggondolatlan és még taktikailag is káros kitételekkel, a 18-i gyűlést higgadt, elemző hang jellemezte.³⁸ – CPA IML 540. f. 1. op. 20. d. 15. old.*

Március 19-én került sor az első két napirendi pont megtárgyalására, a francia és a német helyzetről szóló referátumok meghallgatására, továbbá egy tájékoztatóra az angliai belpolitikai viszonyokról.

E nap legfontosabb eseménye kétségtelenül a szociáldemokraták és a független szociáldemokraták nyilatkozata volt. Az előbbiek megállapították, hogy „a Ruhr-megszállás újabb tápot ad a sovinizmusnak

Német- és Franciaországban. A nemzeti érdekek védelmének leple alatt a fasiszták itt is, ott is fegyverkeznek a proletariátus ellen.” Követelték, „hogy Németország Egyesült Szociáldemokrata Pártja és az Általános Német Szakszervezeti Szövetség vessen véget a német tőkével való mindenfajta koalíciónak és együttműködésnek, s mindenütt kezdjen harcot a munkáskormányért”.³⁹ – Protokoll der Verhandlungen. 15. old.* E felhívást a független szociáldemokraták nyilatkozata szinte szó szerint megismételte azzal a kiegészítéssel, hogy nyíltan elítélte a jobboldali munkásszervezeteket, mert bojkottálták a konferenciát.⁴⁰ – A független szociáldemokraták küldöttsége, ellentétben a konferencia többi szociáldemokrata résztvevőjével, a pártvezetőség által jóváhagyott hivatalos delegáció volt.*

„A nemzetközi fasizmus elleni harc” című napirendi pont megvitatására március 20-án, a konferencia utolsó napján került sor. Előadója Clara Zetkin volt. Beszédének első részében azzal foglalkozott, hogy mit jelent a fasizmus színre lépése a munkásmozgalom szempontjából. Elöljáróban hangsúlyozta: a Ruhr-megszállás nyomán fokozódó fasiszta veszély valamennyi munkást fenyegeti, „függetlenül attól, hogy a szelíd szociáldemokrata vagy a megrágalmazott kommunista szervezetek tagja-e”.⁴¹ – Ugyanott, 28. old.* Ezt követően válaszolt a feltett kérdésre. „A fasizmus nemcsak annak veszélyét jelenti, hogy a világ proletariátusa egy új világháborúba sodródik, amely hatalmasabb és barbárabb lesz mindannál a barbárságnál, förtelemnél és bűntettnél, amelyet az imperialista világháború során átéltünk – mondotta Zetkin. – Van egy másik veszély is, hogy a nacionalista jelszavak megosztják és harcképtelenné teszik a proletariátust, és így elpusztul az egyetlen erő, amely nem csupán a francia kohóbizottság hatalmasainak, hanem Németország szén- és fináncmágnásainak legyőzésére is képes: a nemzetközi harcot folytató proletariátus.”⁴² – Ugyanott. – Az ún. kohóbizottság a jóvátétel fejében Franciaországba irányuló szénszállítmányokat ellenőrizte. Széles ügynökhálózattal és jelentős befolyással rendelkezett, különösen a Ruhr-vidéken.*

1923 tavaszáig számtalan nézet látott napvilágot a fasizmusról. Több idevágó alapvető kérdésben a marxista igényű irodalomban sem volt egység. Különösen zavaróan hatott az antifasiszta stratégia és taktika kimunkálásánál a fasiszta és a fehérterrorista rendszerek közötti különbségek tisztázatlansága. Ezért tartotta szükségesnek Zetkin, hogy a konferencián – majd később a Komintern VB 1923. júniusi kibővített III. plénumán – kiemelje: „Ahhoz, hogy e harcban győzhessünk, világosan kell látnunk a fasizmus jellegét. Egyes elvtársak túlságosan is gyorsan alkotnak véleményt, amikor a fasizmust a fehérterror egyik megjelenési formájának, a burzsoázia harci ereje megnyilvánulásának fogják fel. A Horthy-terror és a fasizmus esetében, külsődleges hasonlóságuk ellenére, lényegileg különböző jelenségekről van szó. A magyarországi fehérterror a magyar proletariátus erőteljes és dicsőséges kísérletét követte, amely arra irányult, hogy a kapitalizmust a Tanácsköztársaság létrehozásával legyűrje. E túlnyomórészt agrárországban a junkerek és a militaristák szűk rétege a forradalom leverése után valósította meg erőszakuralmát. Egészen más a fasizmus a modern ipari államokban: itt nem csupán a kispolgárság és a szegényparasztság, hanem a felvilágosulatlan proletárelemek széles rétegeinek tömegmozgalmába is testet ölt. A fasizmus a kapitalizmus gazdasági hanyatlásának és a polgári állam felbomlásának megnyilvánulása.”⁴³ – Ugyanott, 28. old.*

Zetkin gondolatmenete lényegében megegyezik Radeknak a Komintern IV. kongresszusán kifejtett felfogásával. Eszerint a fasizmust a tőke támadásának más formáitól széles tömegbázisa is megkülönbözteti, s éppen ez teszi alkalmassá funkciójának betöltésére.⁴⁴ – Protokoll IV. 310-311. old.* Ebből következik – hangsúlyozta Zetkin -, hogy a fasizmus ellen más alapelvek szerint és más módszerekkel kell küzdeni, mint a hatalmat alapvetően erőszakszervezetei útján gyakorló fehérterrorral. Az „erőszakot az erőszak ellen” álláspontot valló Terracininak válaszolva a következőképpen foglalta össze a különbséget: „A fasizmust nem csupán erőszakkal kell legyűrnünk, hanem politikailag is fel kell számolnunk.”⁴⁵ – Protokoll der Verhandlungen. 32. old.*

A fasizmust eszerint az különbözteti meg az ellenforradalom más formáitól, hogy nem egy nyíltan vagy kevéssé burkoltan népellenes politikát folytató szűk csoport diktatúrája, hanem a lakosság legkülönfélébb rétegeit felsorakoztató mozgalomra támaszkodó szervezet. Ezért vált különösen fontossá annak tisztázása, hogy bázisát mely rétegek alkotják, illetve miért sikerült megnyerni őket. „Miként fejlődhetett a fasizmus tömegmozgalommá, hogyan arathatott győzelmet Olaszországban a munkásmozgalmon?” – tette fel a kérdést Zetkin, majd válaszul kifejtette: „Ez csak a polgári társadalom széthullásának következtében volt lehetséges. A kispolgári értelmiség széles rétegei elveszítették a háború előtti létfeltételeiket; nem csupán proletarizálódtak, hanem pauperizálódtak is. A polgári gazdaság e rétegek számára nem tudta biztosítani még a proletár egzisztenciát sem, csupán lumpenproletariátusként vonszolta magával őket. Ehhez jönnek még az állami hivatalnokok és az alkalmazottak, akiknek egzisztenciáját a csődtől veszélyeztetett állam többé nem biztosíthatta. Így a polgári állam egykor szilárd támaszai részben közömbösen, részben ellenségesen tekintenek a polgári kormányra. A fasizmus jelszavai azonban sokakat megnyertek azok közül is, akik korábban bizalommal voltak a szocialista jelszavak iránt, akik ösztönösen ellenszenvvel viseltettek a nagytőke iránt, és korábban reménykedtek a kapitalizmus demokratikus úton való megszelídítésének lehetőségében. Ezeket a reménységeket azonban szertefoszlatták a reformista pártok, mivel e reformok ma önmagukban is csak a forradalmi osztályharc útján érhetők el. Ide tartozik még a jelentős számú munkanélküli, valamint a háború idején fölös számban kiképzett tiszt. Így a fasiszta szervezetek a hajléktalanok politikai menhelyeként jöttek létre.”⁴⁶ – Ugyanott, 28-29. old.*

A fasiszta mozgalomnak ez az elemzése két ponton különbözött a korábbi megfogalmazásoktól. Először is, nem tért ki részletesen arra, miképp kerülhettek a fasiszta szervezetekbe munkások. Zetkin persze látta, hogy a munkásokat és a munkaadókat egyesítő korporációkban igen sok munkás van. A korporációk taglétszámának növekedését annak tulajdonította, hogy „véres terrorral és az éhség korbácsával” olyanokat is sikerült belépésre kényszeríteni, akik semmiképpen sem meggyőződéses fasiszták.⁴⁷ – Ugyanott.*

A másik, a jelentősebb különbség a reformok és a polgári társadalom megítélésében mutatkozott. Zetkin a reformokért vívott küzdelmet nem a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc részének tekintette, hanem úgy látta, hogy erre „a polgári társadalom talaján” van lehetőség és szükség a fasiszta tömegmozgalom kialakulásának megakadályozására. Ennek megfelelően a szociáldemokrata és a szocialista vezetőktől sem azt kérte számon, hogy megfelelő körülmények közepette miért nem állnak ki a forradalmi megoldás mellett. Azt kifogásolta, hogy a reformokért való megmozdulásokban nem tanúsítanak osztályharcos magatartást. Noha a Komintern IV. kongresszusán Radek kiemelte: a mindennapi követelések teljesítéséért folytatott küzdelem rendkívül fontos, a fasizmus elleni harcban, Zetkin csupán a fasiszta programok elemzése kapcsán tért ki arra, hogy e követelések alkalmasak a munkások megnyerésére.⁴⁸ – Ugyanott; Protokoll IV. 318-319. old.*

Zetkin ezután a fasiszta programokról szólt. E programoknak – mondotta – kezdettől fogva egyetlen következetes pontjuk volt: „a szocialista munkásszervezetekkel szembeni elkeseredett gyűlölet”.⁴⁹ – Protokoll der Verhandlungen. 29. old.* Ezután a munkásegységfront szükségességét indokolja, majd elemezte a fasizmus, elleni harcról elfogadott határozat intézkedéseit.

A referátumot követő vitában Terracini kifejtette, hogy az olasz kommunisták egészen másképp ítélik meg a fasizmus hatalomra jutásának okait. Lényegében Bordiga nézeteit tolmácsolva, három pontban foglalta össze az okokat: „1. A proletariátus pszichológiailag egyáltalán nem volt előkészítve az antifasiszta harcra; mégpedig azért nem, mert reformista szellemben nevelkedett; 2. A proletariátusnak semmiféle antifasiszta védelmi szervezete nem volt; 3. Azt remélték, hogy az állam beavatkozik a fasisztákkal szemben.”⁵⁰ – Ugyanott, 31. old.* Zárszavában Zetkin nem vitatkozott ezzel a felfogással, de elutasította a határozattal ellentétes végkövetkeztetést, az „erőszakot az erőszak ellen” elvet.

A frankfurti kongresszus utolsó napján elfogadták „A fasizmus elleni harcról” szóló határozati javaslatot. Ez összefoglalta és a nyilvánosság elé tárta a három nemzetközi kommunista szervezet, a Komintern, a Profintern és a Kommunista Ifjúsági Internacionálé 1923. január-februárjában kidolgozott antifasiszta akcióprogramját.

A határozat két részből áll. Első része a fasizmus elleni harc nemzeti, összefogásának és irányításának feladatait foglalja össze a következőképpen. „A fasizmus elleni harc vezetésére valamennyi országban létre kell hozni egy különleges szervet a munkáspártok és -szervezetek valamennyi irányzatának részvételével.

Feladatai a következők:

a) A fasiszta mozgalomra vonatkozó anyagok gyűjtése az egyes országokban;

b) A munkásosztály rendszeres felvilágosítása a fasiszta mozgalom osztályellenes jellegéről újságcikkek, brosúrák, plakátok, gyűlések stb. útján;

c) A munkásság önvédelmi harcának szervezése századok létrehozásával és felfegyverzésével. Ellenőrző munkásbizottságokat kell létrehozni a fasiszta bandák szállításának, illetve a számukra történő fegyverszállítmányok fogadásának megakadályozására. Kíméletlenül le kell verni a munkásokat terrorizáló, osztályéletük megnyilvánulásait gátló fasiszta próbálkozásokat;

d) A munkásokat megkülönböztetés nélkül be kell vonni e harcba. Valamennyi munkáspárt, szakszervezet és általában valamennyi proletár tömegszervezet közösen védekezzen a fasizmus ellen;

e) Harc a fasizmus ellen a parlamentben és valamennyi közintézményben;

f) Különös figyelmet kell fordítani a munkásifjúság felvilágosítására, mivel a fasiszták elsősorban az ő soraikból toborozzák híveiket. A forradalmi ifjúsági szervezeteknek aktívan részt kell venniük az össz-proletár védelmi szervezetekben.”

A dokumentum második része megállapítja: mivel „a fasiszta erők szervezése nemzetközi méretekben folyik, a munkásság fasizmus elleni harcát is nemzetközi méretekben kell megszervezni”. E célból nemzetközi akcióbizottságot kell létrehozni. Ennek feladata a tapasztalatcserén kívül a nemzetközi, elsősorban az olasz fasizmus elleni harc szervezése. Ennek érdekében a teendők a következők: nemzetközi kampányt kell indítani az olasz fasiszta uralom abszolút osztályellenességének leleplezésére a sajtó, brosúrák, képek és tömeggyűlések útján; nemzetközi tömeggyűléseket, tüntetéseket tartani a fasizmus és az olasz fasiszta állam külföldi képviselői ellen stb.; a parlamentek felhasználása, felhívások a parlamentekhez, különösen a parlamenti munkásfrakciókhoz, valamint a nemzetközi munkásszervezetekhez a munkásosztály helyzetét vizsgáló bizottságok Olaszországba küldése céljából; harc a letartóztatott forradalmár proletárharcosok szabadon bocsátásáért; Olaszország üldözött proletariátusának anyagi és erkölcsi támogatása, pénzgyűjtés, a menekültek elhelyezése, külföldi foglalkoztatásuk támogatása stb.; ennek megfelelően át kell szervezni a Nemzetközi Vörös Segélyt, s a segélynyújtásba be kell vonni a munkásszövetkezeteket; a konferencia felhatalmazza a nemzetközi akcióbizottságot, hogy a fasiszta kormány politikai és gazdasági bojkottjának valamennyi lehetőségét mérlegelje. Felhatalmazza az akcióbizottságot arra is, hogy lépjen kapcsolatba a fasizmus elleni harc ideiglenes bizottságával és azzal a szervezettel, amely e bizottságot létrehozta, s alakítsanak egy állandó bizottságot.⁵¹ – Protokoll der Verhandlungen. 41-42. old. – Az utolsó mondatban az a szervezet, amelyre az utalás történik, a Komintern és a Profintern Akcióbizottsága.*

A fasizmus elleni akcióprogram, akárcsak a Lozovszkij-referátum alapján elfogadott határozat, kizárólag a munkásszervezetek feladatait tartalmazta. Ez is jelzi, hogy a konferencia csupán az antifasiszta és a háború elleni harc egy részterületén, a munkásegység, a különféle irányzatú és szintű munkásszervezetek együttműködése vonatkozásában kívánt kezdeményező lépéseket tenni. A kommunista mozgalom nemzetközi központjai, elsősorban a Komintern és a Profintern, ennél szélesebb együttműködési lehetőségeket is kerestek, de minden elképzelésük alapja és kiindulópontja a munkás-akcióegység volt.

A frankfurti konferencián 25 tagú Akcióbizottságot választottak, amelyet felhatalmaztak a konferencia határozatainak népszerűsítésére, a különféle irányzatú munkásszervezetekkel való tárgyalásra.⁵² Ezt követően öt küldöttséget jelöltek ki, amelyeknek Angliában, Belgiumban és Németországban, valamint Amszterdamban és Bécsben kellett tárgyalásokat kezdeményeznie az akcióegységről. Végül határozatot fogadtak el arról, hogy április 15-től nemzetközi agitációs hetet rendeznek a háború és a fasiszta veszély ellen.

⁵² A jegyzőkönyv nem közli az akcióbizottság összetételét. A Varga Iroda jelentésében a következő szerepel: Németország Egyesült Szociáldemokrata Pártja – Friege; Németország Független Szociáldemokrata Pártja – Zachow; Németország Kommunista Pártja – Meyer, Fritz Heckert; Németország Kommunista Ifjúsági Szövetsége – ?; Fizikai és Szellemi Munkások Szövetsége – Hammer; Üzemi Tanácsok Birodalmi Bizottsága – Rädel; Francia Kommunista Párt – Bernard, Duffont; Egységes Általános Munkásszövetség (CGTU) – Robert, Durant; Francia Kommunista Ifjúsági Szövetség -?; Nagy-Britannia Kommunista Pártja – ?; Lengyelország Kommunista Pártja – ?; Csehszlovákia Kommunista Pártja – ?; Balkáni kommunista pártok – ?; OK(b)P- Schuek; Hollandia Kommunista Pártja – Lansing; Olasz Kommunista Párt – Ambrogi; Belgium Kommunista Pártja – ?; Nemzetközi Frontharcos Szövetség – Barbusse; Kommunista Ifjúsági Internacionálé – ?; Profintern – Lozovszkij; Komintern – Kolarov. Egy képviselő kijelölése még nem történt meg. (CPA IML 504. f. 20. d. 5-6. old.)*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az antifasiszta Akcióbizottság
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

A nemzetközi antifasiszta harc
szervezeti kereteinek kimunkálása és az első akciók
(1922. december—1923. június)

A nemzetközi kommunista mozgalom antifasiszta tevékenysége olyan időszakban bontakozott ki, amikor a forradalmi pártok és szervezetek megszilárdítása, a mozgalom tömegkapcsolatainak és tömegbefolyásának növelése volt a napirenden. A Kommunista Internacionálé és az 1921 júliusában létrehozott Vörös Szakszervezeti Internacionálé, a Profintern célul tűzte nemzeti szekciói elé minden erő összefogását és mozgósítását a tőke támadása ellen, illetve az ehhez szükséges nemzeti és nemzetközi szervezeti keretek létrehozását. E problémakörön belül különleges helyet foglalt el a fasizmus elleni harc. A mozgalom egy alakulóban levő, gyorsan változó erővel került szembe. A fasizmus megmutatta, hogy képes a hatalom meghódítására és – az egyes országok viszonyaihoz alkalmazkodva – az osztály-erőviszonyok nemzetközi eltolódásával fenyeget.

1. Az antifasiszta Akcióbizottság feladatainak
és szervezeti kereteinek kidolgozása

1922. december elején mind a Kominternben, mind a Profinternben foglalkoztak az antifasiszta harccal. Megvizsgálták az egyes országokban kialakult helyzetet, keresték a megfelelő szervezeti kereteket. Ennek része volt a Profintern Végrehajtó Irodájától kiinduló egyik próbálkozás is. A december 3-i ülésen javasolták, hogy a Profintern és a Komintern hozzon létre egy szakszervezeti albizottságot, amely antifasiszta akcióprogramot dolgozna ki. A meglehetősen általános megfogalmazásokat tartalmazó akcióprogram azonban végül nem került nyilvánosságra, és az albizottság sem töltött be jelentősebb szerepet az antifasiszta harc feladatainak kimunkálásában.¹ – CPA IML 534. f. 3. op. 24. ő. e. 18., 32-33. old.*

A kommunista mozgalom antifasiszta tevékenységének nemzetközi összehangolását és szervezeti kereteinek kialakítását végül is az 1922 decemberének második felében létrehozott csúcsszervezet valósította meg. Teljes neve a Komintern és a Profintern Akcióbizottsága volt. Megalakítását a Profintern II. kongresszusán (1922. november 19-december 2.) kezdeményezték, és a két Internacionálé koordináló szerve lett. Célja elsősorban az volt, hogy megkönnyítse az együttműködést a nem kommunista és általában a politikai tevékenységgel szemben fenntartásokkal élő szindikalista szervezetekkel, illetve az egységes szakszervezetek esetében a különféle csoportokkal.² – Die Organisationsfrage auf dem 2. Kongress der Roten Gewerkschaftsinternationale. 1923. Verlag der RGI. Berlin, 30. old.*

Az Akcióbizottság először december 18-án ült össze. A megbeszélésen a Komintern Végrehajtó Bizottságának és a Profintern Végrehajtó Irodájának korábbi ülésein kijelölt képviselők vettek részt: Kolarov, Gramsci, Boris Souvarine, illetve August Enderle, Andrés Nin, Pietro Tresso, valamint a Kommunista Ifjúsági Internacionálét képviselő Richard Schüller.³ – CPA IML 534. f. 3. op. 50. ő. e. 1. old.*

Az ülés jegyzőkönyve röviden ismerteti a napirendet és közli a határozatokat. Kitűnik belőle, hogy az Akcióbizottság ezekben a hetekben még elsősorban a tőke támadása elleni fellépés általános problémáit helyezte előtérbe. Összefoglalta a Komintern IV. és a Profintern II. kongresszusán az egységfronttal kapcsolatban elfogadott határozatokat, s széles körű, nemzetközi méretekben szervezett akció kibontakoztatását tűzte ki célul. Már az első ülést követő napokban megkezdődött az előkészítő munka az antifasiszta harc konkrét feladatainak megoldására. Ennek első mozzanata volt, hogy az Akcióbizottság december 26-i ülésén megbízták Scoccimarrót egy antifasiszta kiáltvány megfogalmazásával.⁴ – A december 26-i ülés jegyzőkönyve nem maradt fenn. Az ülés napirendjére a későbbi megbeszéléseken elhangzott utalásokból lehet következtetni. (CPA IML 494. f. 1. op. 74. ő. e. 1. old.; 534. f. 3. op. 50. ő. e. 3. old.)*

A Profintern Végrehajtó Irodájának, a PVI-nek december 30-i ülésén Lozovszkij, a szervezet főtitkára, a 2. napirendi pont („Nemzetközi harc a fasizmus ellen”) előadója azt javasolta, hogy hozzák létre a Fasizmus Elleni Nemzetközi Harci Alapot. Mindenki egyetértett azzal, hogy ilyen alapra szükség van, vita csupán arról támadt, hogyan kapcsolódjon az a kommunista mozgalomhoz. Otto Heller hozzászólásában javasolta, hogy a Fasizmus Elleni Nemzetközi Harci Alapot a Profintern a Nemzetközi Vörös Segéllyel⁵ együtt hozza létre.

⁵ A Nemzetközi Vörös Segély (VS) a Komintern IV. kongresszusán elhangzott javaslat alapján született. Feladatait ekkor még nem határozták meg pontosan. A VS az egyes országokban már működő, a letartóztatott forradalmárok támogatására alakult segélyszervezetek tevékenységét koordináló Központi Bizottság megalakulásával 1923 elején kezdte meg tevékenységét. (Bericht der Exekutive dér Kommunistischen Internationale. 15. Dezember 1922-15. Mai 1923. Moskau. Verlag des EKKI 1923. [A továbbiakban: Bericht der EKKI…] 16-17. old.)*

Lozovszkij álláspontja ezzel szemben az volt, hogy célszerűbb lenne egy, a KIVB és a Profintern Végrehajtó Iroda közös irányításával tevékenykedő szervezet létrehozása. Az ülés vitáiból már kiderült, hogy a résztvevők többsége nem egyszerűen egy újabb segélyszervezet megalakítására gondol.

Az antifasiszta mozgalom kibontakoztatása szempontjából különösen jelentős volt az Akcióbizottság január 11-i ülése. Ekkor már konkrétan a fasizmus elleni akciókat meghatározó dokumentumok véglegesítése volt a feladat. Elsőnek a Scoccimarro és Tresso által készített kiáltványt vitatták meg, amelyet kisebb módosításokkal elfogadtak. Ezt követően jóváhagyták az Enderle és Schüller szerkesztette tervezetet, amely végleges formájában „A Fasizmus Elleni Nemzetközi Harci Alap pénzgyűjtésének és pénztára irányításának alapszabályzata” címet kapta.⁶ – PI Archívum. 500 f. 16. ő. e. 5. old.*

Az Akcióbizottság kiáltványa a nemzetközi kommunista mozgalom első olyan dokumentuma, amely a fasizmus általános meghatározásán kívül a fasizmus elleni harc lehetőségeit és módszereit is elemzi. A bevezető rész ismerteti az olaszországi fasizmus rendszerét, s különösen a munkásosztály helyzetében bekövetkezett változásokra hívja fel a figyelmet. Egyes kitételeiből már megállapítható, hogy a Komintern vezetői látták a korábbi hatalmi viszonyok megváltozását, a hatalomnak a tőkés társadalomban végbement koncentrációját. „A parlamentáris rendszer megszűnt, a sajtószabadságot még a félliberális polgári sajtó számára is megsemmisítették; az egész törvényhozó, végrehajtó és irányító hatalom egy szűk, magát »Nagytanácsnak« nevező, Mussolini vezette klikk kezében összpontosul, amely egy százezres pretoriánus gárda segítségével tartja fenn magát.”⁷ – Inprekorr, 1923. január 29. 150. old.*

A kiáltvány második része a fasizmust mint nemzetközi jelenséget határozza meg. Hangsúlyozza tömegmozgalom-jellegét, rámutat heterogén tömegbázisára. A fasizmus elleni harc szempontjából – mintegy a bevezetőben rögzített gondolatsor folytatásaként – a kiáltvány fontos momentumaként hangsúlyozza, hogy „a fasizmus nem a munkásosztály egyik vagy másik irányzata ellen harcol, hanem az egész munkásosztály ellen, mivel a burzsoázia csak valamennyi munkás intenzív kizsákmányolásában és teljes politikai elnyomásában találhatja meg a kapitalizmus helyreállításának lehetőségét.”⁸ – Ugyanott.

Ez a kiindulópont a fasizmus specifikus vonásainak elemzésénél is. Közülük elsőként említették a nacionalizmust, valamint a társadalom militarizálását és egy újabb világháborúra való felkészítését. Magát az imperialista háborút a hatalomra jutott fasizmus „legfontosabb programpontjának” ítélték.

Fontos volt, hogy megkülönböztették a hatalom meghódítására törekvő fasiszta mozgalmat és a már hatalmon levő fasiszta rendszert. Hiszen a fasizmus ellen kedvezőbb körülmények között lehet fellépni hatalomra jutása előtt, mint utána, s ez befolyásolja az antifasiszta harc taktikájának kidolgozását.⁹ – A felhívásban csak Mussolini diktatúráját nevezték egyértelműen fasiszta rendszernek. Más országokban, így Lengyelországban, Magyarországon és Németországban „fasiszta jelenségeket” említettek. (Ugyanott.)*

Az antifasiszta harc kibontakoztatásának közvetlen célját az egységfrontban, „valamennyi munkás és paraszt megkülönböztetés nélküli” együttes harcában jelölték meg. A nemzetközi proletariátusnak és szövetségeseinek alapvető feladata, hogy a fasiszták minden akciójára, a fasiszta olasz állam valamennyi hivatalos lépésére tömeges tiltakozó megmozdulásokkal válaszoljanak, és segítsék elő az olasz emigrációban az antifasiszta szervezkedést.

A dokumentumból egyértelműen kitűnik, hogy a kommunista mozgalom a fasizmus elleni harc kibontakoztatása céljából ismét az egységfront széles körű alkalmazását tartotta szükségesnek. A megváltozott körülmények hatására a mozgalom vezető szerveiben ismét reálisnak ítélték a munkásosztály különböző irányzatait képviselő nemzeti és nemzetközi szervezetek együttműködését, s komolyabban kezdtek foglalkozni a munkásosztály és más rétegek szövetségének gondolatával is.

A kiáltványban vázolt elképzelések gyakorlati megvalósítását szolgáló első intézkedést a Harci Alap szabályzata tartalmazta.

Az Inprekorrban publikált szabályzat 1. pontjában az Alap kezdeményezőiként a Komintern Végrehajtó Bizottságát és a Profintern Végrehajtó Irodáját tüntették fel. A 2—6. pontban az alap célját, létrehozásának módját és működésének alapelveit vázolták. Ezen belül a 2. pontban a kiáltványban már kifejtettek alapján bejelentették, hogy az Alap a fasizmus ellen küzdő valamennyi erőnek segítséget kíván nyújtani, ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a legsürgetőbb „a fasizmus ellen aktívan harcoló olasz munkásszervezetek” támogatása. A 3. pontban az anyagi eszközök gyűjtésének módját rögzítették: a csatlakozott szervezetek bocsássanak nagyobb összeget az alap rendelkezésére, szervezzenek nemzetközi gyűjtést a munkások között ismételten leszögezve (4. pont): „A gyűjtésbe való bekapcsolódásra minden országban valamennyi munkásszervezetet fel kell szólítani.” Az 5. pontban a szervezéssel kapcsolatos feladatokat jelölték meg: „A pénzgyűjtés megszervezésére, minden országban hozzanak létre egy bizottságot, amelyben a gyűjtésben részt vevő különböző irányzatokat képviselő munkásszervezetek egy-egy taggal képviseltessék magukat.” Ez a bizottság állítsa össze a gyűjtési listákat és publikálja a gyűjtés eredményét (6. pont). A következőkben egy nemzetközi központ létrehozásáról intézkedtek: „7. A nemzetközi harci Alap központja Berlinben van. E központ a gyűjtésben résztvevő különböző politikai és szakszervezeti internacionálék egy-egy képviselőjéből áll. A Központi Bizottság két főpénztárost és revizorokat jelöl ki. Feladatuk a pénz kezelése és a befolyt összegekről időszakonként a hivatalos elszámolási jelentések közzététele. 8. Az országos bizottságok az általuk összegyűjtött pénzt kötelesek a Központi Bizottságnak elküldeni. 9. A Központi Bizottság dönt a pénz felhasználásáról és célszerű elosztásáról.”

Mindezek után a lapban bejelentették, hogy a Profintern 10 000 aranyrubelt (125 millió márkát) bocsát az alap rendelkezésére.¹⁰ – Inprekorr, 1923. január 29.149-150. old.*

Az eredeti tervezet és a nyilvánosságra került dokumentum között csupán egy lényegesebb eltérés van. A 7. pontban, a berlini Központi Bizottság összetételénél eredetileg nem szerepelt a „különböző … internacionálék” kifejezés, hanem – akárcsak a kiáltványban – az általánosabb, „valamennyi irányzat” megfogalmazás.¹¹ – CPA IML 542. f. 1. ő. e. 1. old.* Ez a különbség az első pillantásra nem tűnik lényegesnek, hiszen mindkét esetben a munkásszervezetek nemzetközi összefogásának szükségességéről van szó. A korabeli kommunista mozgalom terminológiájának ismeretében azonban megállapítható, hogy igen lényeges probléma, az egységfront szűkebb és tágabb, a nemzetközi munkásszervezetek közvetlen együttműködését is magában foglaló értelmezésének eltérése húzódik mögötte. A dokumentumok jellegéből az a következtetés is levonható, hogy 1923 januárjának első napjaiban még nem foglaltak állást egyértelműen a nemzetközi munkásszervezetek együttműködése mellett.

Az Akcióbizottság iratai között viszont megtalálható a berlini bizottság számára készült határozat, melynek címe: „Harc a fasizmus ellen. Utasítás a Berlinbe küldendő Központi Bizottság számára.” Ez már nem csupán jelzi, hanem konkrétan meg is fogalmazza a különféle irányzatok nemzetközi együttműködésének szükségességét. Tervezetének elkészítésével az Akcióbizottság január 18-i ülésén Enderlét és Pjatnyickijt bízták meg, a teljes dokumentum vitájára pedig a február 6-i ülésen került sor.

A tervezet 1. pontjában megfogalmazott állásfoglalásból egyértelműen kitűnik, hogy a kommunista mozgalom igen széles összefogást kívánt kezdeményezni. Ennek megvalósítása érdekében – bármennyire tisztában voltak is azzal, hogy nemzetközi méretekben sürgősen meg kell indítani az antifasiszta akciókat a kommunistákkal szemben bizalmatlan szervezetek várható fenntartásait figyelembe véve, úgy döntöttek, hogy a Harci Alapot még nem alakítják meg. Így próbálták elérni, hogy az együttműködésre hajló szervezeteknek ne egy már működő kommunista szervezetbe kelljen bekapcsolódniuk, hanem maguk is aktívan vegyenek részt az Alap létrehozásában. „A három elvtárs [A Komintern, a Profintern és a Kommunista Ifjúsági Internacionálé képviselőiről van szó – Sz. G.] ideiglenes bizottságot alkot, amíg megállapíthatóvá válik, hogy a fasizmus elleni harcba és a Harci Alap létrehozásába mely nemzetközi szervezetek kívánnak bekapcsolódni, és ennek alapján a Központi Bizottság összetétele meghatározható lesz.”¹² – A Komintern részéről Zetkint, a Kommunista Ifjúsági Internacionálé részéről Walter Schulzot jelölték. A Profintern képviselőjét nem nevezték meg. (CPA IML 534. f. 3. op. 50. ő. e. 47. old.)*

Javasolták továbbá, hogy az egyes országokban hozzanak létre nemzeti bizottságokat, amelyek egy-egy titkár irányításával szervezik a különböző irányzatú munkásszervezetek antifasiszta harcát. Itt, a nemzeti bizottságok megalakításának előfeltételeit tárgyaló pontban van a dokumentum egyik legfigyelemreméltóbb és a taktika változását igen világosan jelző része: felszólították a berlini bizottságot, hogy „forduljon levéllel a többi munkásinternacionáléhoz, s kérje fel őket a fasizmus elleni harcban, illetve a pénzgyűjtésben való részvételre”.¹³ – Ugyanott, 48. old.*

A különleges intézkedéseket tartalmazó 4. pontban hangsúlyozták, hogy a berlini bizottság „szervezetileg teljesen független a Kominterntől és a Profinterntől”.¹⁴ – Ugyanott, 49. old.*

Az Akcióbizottság ülésén nézeteltérések is támadtak, mégpedig az antifasiszta harc súlypontjának megítélésében. A határozatban így fogalmazták meg a két álláspontot: vajon „a Harci Alap és a Központi Bizottság kizárólag az olaszországi, vagy pedig a valamennyi országban jelentkező fasizmus ellen irányuljon-e”. Az ülés résztvevői (Lozovszkij, Otto Kuusinen, Pjatnyickij, Tresso, Gramsci, Schüller, Enderle) végül is a KIVB-t hatalmazta fel a vita eldöntésére.¹⁵ – CPA IML 495. f. 1. op. 74. ő. e. 3-28. old. alapján.*

Február 11-én összeült a Komintern Végrehajtó Bizottsága, s ülése ezúttal lényegében a három nemzetközi kommunista szervezet vezetőinek tanácskozása volt. A megbeszélésen többek között részt vett a Komintern (Zinovjev, Buharin, Pjatnyickij, Radek, Kuusinen), a Profintern (Lozovszkij, Andrés Nin, Tresso, Enderle) legszűkebb vezetősége, valamint a Kommunista Ifjúsági Internacionálé egyik vezetője (Schüller).

Első napirendi pontként megtárgyalták a fasizmus elleni harcnak azokat a nemzetközi feladatait, amelyeket az antifasiszta Alap, illetve az azt irányító berlini bizottság tevékenységének keretében kívántak megoldani. A napirendhez a bevezetőt Enderle tartotta. Beszámolt az Akcióbizottság január 9-i és 11-i üléséről, ismertette az elfogadott irányelveket, a szabályzat és a kiáltvány főbb mondanivalóját, majd a február 6-i ülésen elfogadott határozat alapján röviden összefoglalta a berlini Központi Bizottsággal kapcsolatos vitát. Ezt követően kifejtette saját álláspontját, amely szerint célszerűbb lenne az antifasiszta harc súlypontját a nemzetközi akciókra helyezni, mivel ezek nagyobb lehetőséget nyújtanak a tömegek mozgósítására.

Enderle után Gramsci szólalt fel. Az Olaszországban kialakult súlyos helyzetre hivatkozva ellenezte a „nemzetközi irányvonal” képviselőinek álláspontját, s konkrét akciókat sürgetett. Gramsci mellett érvelt Lozovszkij is, aki az olaszországi fasizmusban rejlő közvetlen fenyegetésre hívta fel a figyelmet.¹⁶ – Ugyanott, 11. old.*

A felszólalók meglehetősen szélsőségesen érveltek álláspontjuk védelme érdekében. Egyes megfogalmazásokból már-már úgy tűnt, a vita tulajdonképpeni tárgya az, hogy a fasizmust egyesek csak olasz, mások nemzetközi jelenségnek tekintik. Az antifasiszta harc nemzetközi jellege mellett kardoskodók igyekeztek egyoldalúnak beállítani az ellenvéleményt képviselők álláspontját; ez utóbbiak pedig a fasizmus nemzetközi jellegét hangsúlyozó megfogalmazásaikban azt vélték felfedezni, hogy tagadják a fasizmusnak a tőke támadása más formáihoz képest eltérő jellegét. Az elhangzottakat összegezve megállapítható, hogy e feltételezések mindkét fél részéről alaptalanok voltak. A vitát azonban mégsem egyszerűen a félreértés szülte, hanem az egységfront céljának kétféle értelmezése: a felszólalók egy része az egységfrontot közvetlenül a proletárdiktatúrára történő felkészülés stratégiai célkitűzésének rendelte alá, az olasz fasizmus elleni harc elsődlegessége mellett érvelők viszont az egységfront sajátos, antifasiszta akcióegység tartalmú változatának kimunkálását és alkalmazását tartották szükségesnek. Ennek az akcióegységnek pedig már nem a proletárdiktatúra kivívása, hanem a fasiszta rendszer leküzdése volt a célja. Meg kell azonban jegyezni, hogy Gramsci álláspontját nem csupán ezek az elképzelések motiválták. Rövid hozzászólásából is kitűnik – ami egyébként az ő helyzetében teljesen természetes volt -, hogy elsősorban az olasz munkásmozgalom közvetlen érdekeit igyekezett képviselni.

A vitát lényegében Zinovjev felszólalása zárta le. Zinovjev kifejtette, hogy bár a fasizmus nemzetközi jelenség, az ellene folytatott harcot leghatásosabban az olasz fasizmus elleni nemzetközi fellépés útján lehet kibontakoztatni. Zinovjev nem fogalmazott olyan kategorikusan, mint Lozovszkij vagy Gramsci; ő, taktikai okokból, az olasz fasizmus elleni harc „előterébe helyezése” kifejezést használta. Végül is, a Zinovjev által használt kifejezéssel ellentétben, a fasizmus elleni harc jellegéről hozott határozatba a következő megfogalmazás került: „Az akció speciálisan az olaszországi fasizmus ellen irányul.”¹⁷ – CPA IML 495. f. 1. op. 80 ő. e. 1.13-14. old.*

A vitából, majd a szűkszavú határozatból megállapítható: a kommunista mozgalom vezetői a nemzetközi antifasiszta harcot egy konkrét veszély, az olasz fasizmus elleni akciókra alapozva kívánták kifejleszteni. Elvi szempontból ez az állásfoglalás egyet jelentett a stratégiai célkitűzés bővítésével: felismerték, hogy a fasizmus felszámolása elengedhetetlen előfeltétele a forradalmi mozgalom fejlődésének, a felkészülés stratégiájának, azaz a proletárdiktatúráért vívott közvetlen harc előkészítésének. De nem feltétlenül magának e harcnak a része. Az antifasiszta politika ilyen meghatározása lehetővé tette az egységfront kiterjesztését olyan pártokra, szervezetekre és politikailag rendszerint passzív tömegekre, amelyek általában közömbösek voltak a kommunista mozgalom végső céljai iránt.

Az ülés végén a berlini bizottsággal kapcsolatos személyi problémákat beszélték meg.

Kuusinen hangsúlyozta: óvakodni kell attól, hogy a bizottság teljesen kommunista jellegű legyen, mert ez tevékenységének leszűküléséhez és a mozgalom elszigetelődéséhez vezetne. Lozovszkij Kuusinenhez kapcsolódva azt javasolta, hogy már az ideiglenes berlini bizottságba is vonjanak be nem kommunista tagokat. „Kívánatos, hogy egy ilyen formát találjunk – mondotta. – Van három képviselőnk [a Komintern, a Profintern és a Kommunista Ifjúsági Internacionálé képviselőire gondol – Sz. G.], akiket megbízhatunk azzal, hogy olyan emberekhez, mint Barbusse és Shaw, intézzenek körlevelet, s kérjék fel őket a bekapcsolódásra.”¹⁸ – Ugyanott, 19. old.*

Végül is a berlini Központi Bizottság elnöke Clara Zetkin lett, a Bizottság tagjai pedig a következők: Henryk Walecki (Komintern), Reinhardt (Profintern) és Schulz (Kommunista Ifjúsági Internacionálé). A Központi Bizottság működési szabályzataként az Akcióbizottság által kidolgozott utasítást hagyták jóvá.¹⁹

¹⁹ Ugyanott, 1. old. – A Reinhardt és a Schulz név fedőnév, a korszakban az előbbit a német kommunista Alexander Abusch használta, míg az utóbbi valószínűleg az igen sok fedőnévvel utazó Abraham Guralsky lehetett. (Bundesarchiv, Koblenz. [A továbbiakban: BA] Reichskommissar für die Überwachung der öffentlichen Ordnung und Nachrichtensammelstelle im Reichsministerium des Innem. [A továbbiakban: RÜO-NRI] R 134/4 101. old.; R 134/6 138. old.; Zentrales Staatsarchiv, Potsdam. [A továbbiakban: ZStA] Auswärtiges Amt. Nr. 25 661. 113-114. old.)*

Az ülés második napirendi pontjaként „A fasizmus elleni harc irányelvei” című dokumentumot tárgyalták meg és hagyták jóvá. Ez a dokumentum – mintegy kiegészítve a nemzetközi antifasiszta harcról szóló határozatokat – az egyes kommunista pártok és szervezetek közvetlen feladatait foglalta össze. Keletkezése, majd elfogadása arról tanúskodik, hogy a berlini Központi Bizottságot, valamint az antifasiszta Alapot az egész antifasiszta mozgalom vezető szerveként kívánták létrehozni, biztosítva „pártonkívüliségét”. A forradalmi mozgalom ezért külön is kidolgozta antifasiszta tevékenységének taktikáját. A kommunista pártok közvetlen feladatainak és az egységfront-szervezetek sajátos tevékenységi körének különválasztása mellett szóltak a korábbi, hasonló kísérletek tapasztalatai. A munkásmozgalom reformista irányzatának képviselői ugyanis arra hivatkozva utasították el a kommunista mozgalom nemzetközi egységfront-törekvéseit, hogy ez a politika nem más, mint a kommunista pártok és szervezetek tevékenységi körét bővítő „manőver”.

A dokumentum 1. pontjában a fasizmus és a fasizmus elleni harc általános jellemzését adták, külön kiemelve: „Ahhoz, hogy sikert érhessünk el, a kommunista pártoknak különösen azokban az országokban kell aktívan és határozottan fellépniük, ahol a fasizmus még kezdeti stádiumban van.”²⁰ – CPA IML 542. f. l. ő. e. 61. old.*

A határozat 2. pontjában a hatalomra törő fasiszta mozgalom elleni harc feladatait elemezték. „A kommunista pártoknak és a vörös szakszervezeteknek ott, ahol a fasizmus először bukkan fel, a fasizmussal szemben már a kezdet kezdetén az elutasítás és az ellenszenv általános légkörét kell megteremteniük – és nem csupán a proletariátus, hanem a széles néptömegek, azaz a szegényparasztság és a kispolgárság körében is. Emellett fáradhatatlan felvilágosító munkát kell végezniük a fasizmus ellen, rá kell mutatniuk a fasizmus veszélyességére, a közvéleményt a lehető legalaposabban tájékoztatni kell a fasizmus gaztetteiről.”²¹ – Ugyanott, 61-62. old.*

A dokumentum 3. pontjában a fasizmuson belül jelentkező eszmeáramlatokat és a tömegekre gyakorolt hatásukat vizsgálták. Ezzel kapcsolatban megállapították: „A fasizmus szociális demagógiája elleni harcnak igen nagy jelentősége van. E szociális demagógia a legkülönfélébb formákban jelentkezik: nacionalizmus, antiszemitizmus, nemzetiszocializmus, fellépés a munkások és alkalmazottak érdekeiért, fasiszta gazdasági és szakszervezeti szövetségek, fellépés a háborús rokkantak stb. érdekében. A fasizmus nem csupán a kispolgársághoz fordul, hanem a proletariátusnak ahhoz a jelentős részéhez is, amely a szociáldemokrácia csődje következtében kiábrándult a helyzetének megváltoztatását célzó aktív megoldásokból.” A fasizmuson belüli különféle eszmeáramlatok közül kiemelték a nacionalizmus és az ellene vívandó harc helyes megítélésének fontosságát: „A kommunista pártoknak és a vörös szakszervezeteknek azt is meg kell érteniük, hogy tekintettel legyenek a nemzeti érdekekre, amelyek ma még élnek a kispolgárság, az elszegényedett vidéki lakosság és a munkásság széles rétegeinek körében (különösen a versailles-i békeszerződés által sújtott országokban). Ennek során rá kell mutatniuk arra, hogy csak a munkásosztály, a kommunista pártok és a vörös forradalmi szakszervezetek harca jelenthet menekvést a külföldi imperializmus elnyomásával és a burzsoázia újabb háborús kalandjaival szemben, amelyek az országot szörnyű nyomorba döntik.”²² – Ugyanott, 63. old.*

A fasizmus szociális demagógiájával foglalkozó részekben megfigyelhető az a törekvés, hogy különbséget tegyenek a fasizmus lényegi, tehát elsődleges, valamint csupán a jelenség szintjén megnyilvánuló vonásai között. Magát a szociális demagógiát a fasizmus szerves részének, alapvető jellemzőjének tekintették, bár utaltak arra, hogy nem kizárólag a fasizmus él ezzel az eszközzel. A szociális demagógia tartalmi vonatkozásait illetően – amint az a nacionalizmussal foglalkozó részből látszik – differenciált megközelítést tartottak szükségesnek. Felhívták a figyelmet arra is, hogy e jelenségek tulajdonképpen a tőkés társadalom ellentmondásainak megjelenési formái. Lényegében ez az oka annak, hogy a kommunista mozgalom ebben az időszakban a fasizmus módszereinek leleplezését, a felvilágosító munkát tartotta a legfontosabbnak. Az antifasiszta harc sikere szempontjából nem tekintették elengedhetetlennek a polgári társadalomra általánosan jellemző eszmeáramlatok felszámolását; ezt egy későbbi időszak feladatai közé sorolták.

A dokumentum 4. pontja az antifasiszta harc szervezeti kérdéseit foglalja össze. A bevezető sorok a harc védelmi jellegét hangsúlyozták, majd egy fontos taktikai szempontra hívták fel a figyelmet: „A fasiszta rohamosztagok támadásaival szemben nem kis rohamosztagok ellencsapásait, hanem az egész proletariátus védelmi harcát kell szembeállítaniuk.” Itt, az antifasiszta harc szervezeti formáival kapcsolatos elképzeléseket tartalmazó részben is felbukkan egy utalás, mely a munkásegységnél, a munkásszervezetek összefogásánál szélesebb antifasiszta front elképzelését fogalmazza meg: „A kommunista pártoknak meg kell győzniük a munkásosztályt arról, hogy szükségszerű az ellenállás és a harcképes szervezetek létrehozása. Ahol már léteznek általános proletár harci szervezetek (mint amilyen annak idején Olaszországban az Arditi del popolo volt, vagy Ausztriában az Ordner-szervezetek), ott a kommunista pártoknak és a vörös szakszervezeteknek részt kell venniük e szervezetekben.”²³ – Ugyanott, 63-64. old. – Az osztrák szocialisták rendezőgárdájáról van szó.* Az antifasiszta harc kibontakoztatása érdekében tehát szükségesnek ítélték a kommunista harci szervezetek létrehozását. Hangsúlyozták: e szervezeteknek, éppen azért, hogy részét képezhessék az antifasiszta egységnek, illetve vezető erejévé válhassanak, „nem szabad a párton belül külön szervezeteket alkotniuk, hanem magát a pártot kell oly módon megszervezni, hogy képessé váljon a fasizmus erőszakos támadásaival szemben az ellenállás vezetésére, és be tudja vonni a munkástömegeket ebbe a harcba.” Ezt követően a rendezőgárdák (Ordnerorganisationen), illetve a védelmi szervezetek (Wehrorganisationen) tevékenységével foglalkoztak.

A dokumentum 5. pontjában a vidéki munka fontosságát hangsúlyozták. Hiszen a fasiszta mozgalom az első időszakban éppen a mezőgazdasági és általában a kevéssé fejlett területeken bontakozik ki, és csak később indít támadást a városok ellen, ahol a munkásmozgalom nagyobb erőt képvisel. Ezért: „A fasiszta támadások és felvonulások veszélye esetén meg kell szervezni a szomszédos területek munkásainak tömegfelvonulásait a veszélyeztetett területre.”²⁴ – Ugyanott, 65. old.*

Ezután, a 6-8. pontban, a különféle szervezetek kereteiben kihasználható lehetőségeket elemezték. Részletesebben tárgyalták az ifjúsági szervezetekkel kapcsolatos feladatokat, majd utaltak a munkás-sportmozgalom és a katonaság körében folytatott propaganda jelentőségére. Kiemelték a fasiszta szervezetekben folytatott munka fontosságát: „A fasizmus elleni nyílt és direkt küzdelmen kívül szükség van a fasiszta szervezetekben, különösen a katonai szervezetekben végzett, e szervezetek felbomlasztására irányuló illegális munkára. Ez a tevékenység különösen nagy jelentőségű abban az esetben, ha a fasizmus már győzelmesen tör előre vagy már hatalmon van.”²⁵ – Ugyanott, 66. old.* Befejezésül a dokumentum felszólítja a kommunista szervezeteket: a lehető legrövidebb időn belül kezdjék meg az irányelvek gyakorlati megvalósítását, és az eredményekről tájékoztassák a KIVB-t.

Az ülés végén elfogadott határozatban jóváhagyták az irányelveket, és egyben vázolták a kommunista mozgalom vezető szerveinek a dokumentumban megfogalmazott programmal kapcsolatos feladatait. Ezek a következők: „a) A taktikai irányvonal tervezetét a Komintern és a Profintern Akcióbizottságának véglegesítenie kell. b) Készíteni kell egy szöveggyűjteményt a fasizmusról; ezzel a feladattal külön meg kell bízni egy elvtársat. Radek és Gramsci írjon levelet az ún. Varga Irodában tevékenykedő elvtársnak, aki e munkával kapcsolatban szóba került,²⁶ valamint az Inprekorrnak. c) A Komintern Végrehajtó Bizottságának egyik olaszországi képviselőjét²⁷ – fel fogják kérni, hogy a fasizmussal foglalkozó valamennyi híranyagról azonnal tegyen jelentést az Inprekorrnak.”

²⁶ CPA AML 495. f. 1. op. 80. ő. e. 1. old. – Sas Gyulára utal, aki az olasz fasizmussal foglalkozó írásait Giulio Aquila néven publikálta. Életútjáról részletesebben az antifasiszta irodalom kapcsán lesz szó. 1929 végéig egyik szervezője, irányítója az antifasiszta propagandának, tevékenysége végighúzódik a tárgyalt korszakon.*

²⁷ Ugyanott. – Ebben az időszakban Manuilszkij (Beruzzi), Rákosi Mátyás (Giacomo, Pinquino) és Jules Humbert-Droz volt a Komintern képviselője Olaszországban. (Spriano: Id. mű, 239. old.)*

A határozatok elfogadásával lényegében befejeződött az egyes kommunista pártok antifasiszta akcióprogramjának előkészítésére irányuló munka. Ez lehetővé tette, hogy az Akcióbizottságban is lezáruljon a fasizmus elleni nemzetközi harc elvi és gyakorlati kérdéseinek vitája. Az Akcióbizottság ülésén jóváhagyták a berlini bizottság számára készült utasítást. Megbízták Enderlét és Schüllert, hogy tájékoztassák a döntésről a német párt vezetőségét, valamint Waleckit, Reinhardtot, Schulzot és Zetkint, azaz a bizottság leendő tagjait.²⁸ – CPA IML 534. f. 3. op. 50. ő. e. 57-58. old.*

Az antifasiszta harc nemzeti és nemzetközi feladatainak meghatározásával egyidőben került sor az Akcióbizottság hatáskörének végleges rendezésére is. A Komintern és a Kommunista Ifjúsági Internacionálé február 11-én elfogadott határozatával csatlakozott a Profintern Végrehajtó Irodájának február 9-i határozatához: „Amennyiben a bizottság egyhangúlag hoz határozatot, azt mindkét vezető testület [A KIVB és a PV – Sz. G.] végleges határozatának kell tekinteni. Más esetben a KIVB Elnöksége dönt.”²⁹ – CPA IML 534. f. 3. op. 44. ő. e. 137. old.; 495. f. 1. op. 80. ő. e. 1. old. – A Kommunista Ifjúsági Internacionálé a Komintern szekciójaként tevékenykedett, így a határozatban külön nem utalnak rá.*

E dokumentum elfogadásával a Komintern és a Profintern Akcióbizottsága az egész kommunista mozgalomra kiterjedő hatáskörű szervezetté vált. Határozatai-köztük az antifasiszta harccal foglalkozó dokumentumok – valamennyi kommunista szervezet számára kötelező érvényűekké váltak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!