Címke: ideológia

…a Komintern IV. kongresszusán
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)
4
A kongresszuson „A tőke támadása” című napirendi pont vitájában, de más napirendi pontok tárgyalásakor is felmerült a fasizmus értékelése. Többnyire azonban csupán néhány szavas megjegyzésekről volt szó. Közülük különösen érdekes Zetkin és Lozovszkij véleménye. Megfigyelhető, hogy a fasizmussal kapcsolatos állásfoglalásuk ebben az időben még nem volt olyan differenciált, mint néhány hónappal később. Zetkin például (aki egyébként a nők körében végzendő munkáról tartott referátumot) elsősorban azt hangsúlyozta, hogy mivel a burzsoázia letért a törvényes útról, ellene csak hasonló módszerekkel, az erőszak fegyverével lehet küzdeni. Lozovszkij a szakszervezeti mozgalomról tartott beszámolójában azon a véleményen volt, hogy a fasizmus nem más, mint preventív („vorbeugende”) ellenforradalom, amelynek segítségével a burzsoázia igyekszik megakadályozni a forradalom kibontakozását.⁴⁷ – Protokoll IV. 736., 450. old.*

Hasonlóan leegyszerűsített fasizmus-megítéléssel találkozhatunk Trockij beszédében is, amelyet az oroszországi forradalom öt évével foglalkozó napirend kapcsán tartott. Véleménye szerint a fasizmus nem más, mint „tökéletes ellenforradalom”, amelyet „a forradalom fiaskója” idézett elő.⁴⁸ – Ugyanott, 269-270. old.*

Zetkin és Lozovszkij megjegyzései elsősorban azért érdekesek, mert itt a Komintern olyan kiemelkedő személyiségeinek első megnyilatkozásairól van szó, akik később jelentős szerepet töltöttek be mind a fasizmussal kapcsolatos elemzések, mind pedig az antifasiszta harc gyakorlatának kidolgozásában. Trockij fejtegetése azért érdemel figyelmet, mert kongresszusi beszédében ugyanabból a megállapításból indul ki, mint a húszas évek fordulóján publikált munkáiban. Ezek az írások pedig napjainkban is hatnak a fasizmussal foglalkozó irodalomra.⁴⁹

⁴⁹ Trockijnak ezt a felfogását, valamint „bonapartizmus”-elméletét későbbi munkái alapján elemzően bírálja Nicos Poulantzas „Faschismus und Diktatur” című könyvében. (Trikont. München 1973. 63-64., 81-82., 163-164. old.) Abban viszont téved, hogy Trockij nézetei lényegében megegyeztek a Kominternnek 1922-1924-ben kidolgozott irányvonalával.*

A fasizmussal foglalkozó számos megjegyzés közül még érdemes felhívni a figyelmet a holland Ravesteyn, a német Edwin Hoernle és a svájci Welti felszólalásában található utalásokra.

Ravesteyn, a keleti kérdéssel foglalkozó napirend egyik előadója hangsúlyozta: az olaszországi fasizmus agresszív jellegű, a Balkánon és az egész Közel-Keleten háborúval fenyeget. A háborút és a fasizmust ilyen szorosan mások még nem kapcsolták össze a kongresszuson. A fasizmusban egyébként Ravesteyn az „imperialista eszmék” új formában való jelentkezését tartotta a legfontosabbnak – és nem csupán Olaszország, hanem a különböző országok fasiszta szervezeteinek esetében is.⁵⁰ – Protokoll IV. 575-576. old.*

Hoernle – akit a kongresszuson a KIVB tagjává, az Elnökség póttagjává választottak – a tőke támadásának egyes problémáit és az ezzel kapcsolatos németországi tapasztalatokat fejtegette. Hangsúlyozta a fasizmus nemzetközi jellegét. Ő volt az első, aki ilyen Komintern-fórumon a németországi fasiszta szervezetekkel, kialakulásukkal és jellemzésükkel foglalkozott. E szervezeteket három típusra osztotta. Először is a déli vagy „bajor típusú” szervezetekre, amelyeknek tömegbázisát – mint mondotta – „a kispolgárság és a középparasztság széles rétegei alkotják”. Az ezen a területen szervezkedő fasiszta mozgalom megítélése szempontjából fontosnak vélte, hogy e szervezetek biztosítják „a szélsőséges monarchista ellenforradalom kapcsolatát e széles, önmagukban demokratikus rétegekkel”. Másodszor az északi szervezeteket említette, ahol a sárga szakszervezetekbe tömörített falusi munkavállalókat tekintette a fasizmus tömegbázisának. Harmadik csoportként a „frontharcosok jól szervezett illegális alakulatait” különböztette meg. Végül rámutatott arra, hogy „akárcsak Olaszországban, az egész mozgalmat a deklasszálódott értelmiségiek vezetik”.

Hoernle beszédének az antifasiszta harc módszereivel, így a munkások védelmi osztagainak megszervezésével foglalkozó részéből az is kitűnik, hogy ő a korábbi felszólalóknál – például Zetkinnél – fontosabbnak tekintette a fasizmus elleni harc elkülönítését a tőke támadása elleni küzdelmen belül. Igen lényeges szempontra hívja fel a figyelmet. A kommunista pártnak „abban a pillanatban kell napirendre tűznie a proletár önvédelem kérdését, amikor a veszély a széles tömegek számára is láthatóvá válik – mondotta. – Nem szabad előzetes okoskodással korábban megkísérelni mesterséges védelmi szervezetek létrehozását. De abban a pillanatban, amikor a veszély a tömegek számára szemmel látható és érzékelhető [Kiemelés tőlem. – Sz. G.], előtérbe kell helyezni a proletár védelem követelését.”⁵¹ – Ugyanott, 386. old.* Hoernle nem mondta ki nyíltan, miért tartja ezt fontosnak, mi az, amitől óvja a pártot. Mivel azonban Hoernle egyike volt azoknak, akik nem csupán helyeselték, hanem meg is értették a munkásegységfront lényegét, figyelmeztetése nyilvánvalóan azoknak szól, akik a fegyveres harc megkezdését ítélték elsődlegesnek. Az olaszországi események egyik tanulsága ugyanis éppen az volt, hogy a kommunisták teendőit nem szabad leegyszerűsíteni a fegyveres ellenállásra. A feladat ennél bonyolultabb: olyan ideológiai és politikai irányvonalra van szükség, amely meggátolja a fasizmus eszmei és politikai térnyerését. Propagandát kell folytatni „a hadseregben, az ellenforradalmi szervezetekben stb.”, és a fegyveres harc eszközéhez csak akkor szabad nyúlni, ha azzal már a széles néptömegek is egyetértenek.⁵² – Ugyanott.*

A svájci Welti, aki Radek zárszavát követően delegációjának egyik határozati javaslatát ismertette, Hoernlénél is konkrétabban fogalmazott. Abból indult ki, hogy „a IV. kongresszusnak a puszta leírások és prognózisok helyett, a kiélezett offenzíva időszakában, erőteljes irányvonalat kell megjelölnie. A fasizmus győzelme Olaszországban, a németországi és a csehszlovákiai helyzet alakulása ezt sürgetően megköveteli.” A tennivalókkal kapcsolatban a következőket mondotta: „Nem tudom elképzelni, hogy ebben a helyzetben a IV. kongresszus ne foglalna állást ezzel kapcsolatban, hogy ne követelné meg legalább a nyugat- és közép-európai pártoktól: a proletár egységfront alapján összehangolt fellépésükkel, parlamentáris és parlamenten kívüli eszközökkel emeljenek gátat a fasizmus elé, adjanak meg minden lehetséges segítséget az olasz proletariátus és különösen az Olasz Kommunista Párt harcához.”⁵³ – Ugyanott, 402. old.* Befejezésül javasolta, hogy jelöljenek ki egy bizottságot, amely a fasizmussal és az antifasiszta harccal kapcsolatos kérdéseket megvizsgálja és a KIVB elé határozati javaslatot terjeszt.

A kongresszus utolsó napján, december 5-én elfogadták a 14 témakört tartalmazó taktikai téziseket. „A nemzetközi fasizmus” című rész a határozat 5. pontja volt, és egyaránt tartalmazta Zinovjevnek a VB-beszámolóban kifejtett nézeteit, Radek és Bordiga főbb gondolatait.

A határozat első részében a fasizmus általános jellemzése található, főleg Zinovjev, de részben Bordiga megfogalmazásai alapján is, meglehetősen leegyszerűsítve. Lényege, hogy a fasizmus nemzetközi ellenforradalom a munkásosztállyal szemben. Mindamellett a fasizmus általános jellemzésénél egy fontos megállapítás kapcsolódik a befejező szakaszhoz: „Ugyanakkor a fehérgárdák nyílt uralma a polgári demokrácia alapjai ellen is irányul.”⁵⁴ – KIVD 149. old.* Ez a mondat azt is érzékelteti, amire Radek határozottan, Zinovjev pedig jelzésszerűen utalt, hogy ti. a fasizmus nem egyszerűen a munkásság és a burzsoázia ellentéteinek terméke, hanem megerősítéséhez a burzsoázián belül feszülő ellentétek is hozzájárultak. A fasizmus nem az egyesült ellenforradalmat, hanem a burzsoázia legreakciósabb rétegeit képviseli.

A határozat második része az olasz fasizmussal foglalkozik. „Az olasz fasizmusnak – a »klasszikus« fasizmusnak, amely most egy időre az egész országot meghódította – az a jellemző vonása, hogy nemcsak szűkebb, állig felfegyverzett ellenforradalmi harci szervezeteket alakít, hanem arra is kísérletet tesz, hogy szociális demagógiával tömegbázist teremtsen a parasztság, a kispolgárság, sőt a munkásság bizonyos részében is. Ebben a törekvésében reakciós céljai érdekében ügyesen kihasználja azt a csalódást, amelyet az úgynevezett demokrácia váltott ki.”⁵⁵

⁵⁵ Az idézet második fele („Ebben a törekvésében… ”) a módosítások során került a határozatba. A szerkesztő bizottság nevében e kiegészítést javasló Hoernle nem indokolta meg a betoldás szükségességét, mint ahogy azt más esetekben tette. A szövegösszefüggésből azonban kiderül, hogy itt is a fasizmus és a polgári demokrácia különbségének érzékeltetéséről van szó. (Protokoll IV. 960. old.)*

Az antifasiszta harc feladatait csak röviden és elvileg határozta meg a dokumentum: „A kommunista pártoknak az a legfontosabb feladatuk, hogy megszervezzék az ellenállást a nemzetközi fasizmussal szemben, hogy az egész munkásság élére álljanak a fasiszta bandák elleni harcban, és ezen a téren is a legerélyesebben érvényesítsék az egységfront taktikáját; s itt feltétlenül szükség van az illegális szervezetek módszereire.”

A határozat utolsó bekezdésének első mondatát sokszor idézték és elmarasztalták. Egyértelműen Bordiga, illetve az olasz delegáció többségének a véleményét tükrözi: „Az esztelen fasiszta szervezkedés azonban egyúttal a burzsoázia utolsó kártyája a játékban.”⁵⁶

⁵⁶ KIVD 149. old. – Ehhez hasonló koncepció olvasható Togliatti korábbi jelentésében, ahol a fasizmust többek között mint „az olasz állam és társadalom válságának utolsó aspektusát” jellemzi. (Palmiro Togliatti: Opere. I. köt. 434. old.)*

Ezt a téves megállapítást a kongresszus utáni elemzőmunka eredményeképp sikerült helyesbíteni. Elsősorban az olasz fasizmus fejlődésének további elemzésére támaszkodva, másodsorban a mindennapok gyakorlatának hatására. Joggal merül fel ugyanakkor a kérdés: vajon a fasizmus olaszországi jelentkezésének ezen első periódusát figyelembe véve le lehetett-e már vonni olyan egyértelmű következtetést, hogy a fasizmus veresége után a burzsoázia továbbra is fenntarthatja osztályuralmát?

A Komintern IV. kongresszusa olyan történelmi pillanatban vizsgálta a fasizmust, amikor az európai terrorista rendszerek – köztük az olasz- még nem fejlődtek totális diktatúrává. Ennek ellenére a referátumokban és a viták során elhangzott egyes elemzésekben már felvetették az ilyen típusú rendszerek térhódításának lehetőségét. Felismerték azokat a jegyeket, amelyek az egyes országokban, különösen Olaszországban és Németországban, e fejlődés irányába mutattak. Mussolini hatalomra jutásának pillanatában már sikerült meghatározni a fasizmus osztályjellegén kívül azokat a sajátos vonásokat is, amelyek eltérnek a tőke támadásának általános jegyeitől. Rámutattak először is arra, hogy nem az egyesült reakciónak, hanem az uralkodó osztályok legreakciósabb csoportjainak diktatúrájáról van szó. Ez a diktatúra pedig a hagyományos burzsoá uralomhoz képest a terror intézményesítésével kedvezőtlenebb körülményeket teremt a munkásosztály osztályharcához és általában az emberi társadalom fejlődéséhez. A fasizmus másik sajátos vonását abban látták, hogy az uralkodó osztályok legreakciósabb csoportjai érdekeik képviseletére tömegmozgalmat tudtak felvonultatni.

Az antifasiszta harc lehetőségeinek felvázolásakor a felszólalók a kongresszust megelőző elemzésekre és gyakorlati tapasztalatokra támaszkodtak. Hangsúlyozták, hogy a munkásosztálynak és szervezeteinek létérdeke a fasizmus elleni fellépés, és e harcban a munkásság számíthat más dolgozó rétegek támogatására is. Elengedhetetlen előfeltételnek tekintették, hogy a kommunista mozgalom vállalja az antifasiszta összefogás szervezését és vezetését, az egységfront-taktika és a munkáskormány jelszavával lépjen fel valamennyi dolgozó réteg érdekeinek védelmében. Szükségesnek tartották az antifasiszta harc fegyveres formáinak szervezését is, ám a legfontosabbnak a legális lehetőségek kihasználását tekintették.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

…a Komintern IV. kongresszusán
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)
3
Radek előadása után – mintegy külön napirendi pontként – hangzott, el Bordiga referátuma a fasizmusról.³¹ – Bordiga „külön referátumára” nem a fasizmus hatalomra jutása következtében került sor. Az 1922 szeptemberében közreadott napirendtervezet már tartalmazza a külön referátumot, és Bordigát mint előadót is feltünteti. (Inprekorr, 1922. szeptember 25. 1243. old.)* Beszédéből világosan kiderült, hogy az Olasz Kommunista Párt vezetői alapvetően másként értékelték az országban kialakult helyzetet, mint a Komintern Végrehajtó Bizottságának képviselői.

Beszédének első részében – ezt az Inprekorrban közreadott, erősen, rövidített változat még csak nem is ismerteti³² – Inprekorr, 1922. december 5. 1661-1663. old.* – visszautasította Radek. bírálatát. Bár elismerte, hogy a fasizmus hatalomra jutása „új helyzetet teremtett” Olaszországban, a változás ellenére sem tartotta szükségesnek, felülvizsgálni a párt irányvonalát, sőt a Marcia su Romát követő politikája védelmében végül is az egész változás újdonságát megkérdőjelezte.

Bordiga a fasizmus kialakulását – Radekkal és Zinovjevvel ellentétben – a világháború éveire teszi. Véleménye szerint a fasizmus azután nem változott; háttérbe szorulását, illetve előtérbe kerülését rajta kívül állótényezők okozták: 1919—1920-ban, a munkásosztály forradalmi előretörése idején szervezeteinek létszáma a minimumra csökkent, a forradalmi periódust követően, a tőke támadásának kibontakozásakor viszont megerősödött.³³ – Protokoll IV. 331-333. old.* Bordiga további elemzéseiben sem törekedett arra, hogy megragadja az olasz társadalom életének azokat a jegyeit, amelyek, magyarázatul szolgálhattak volna a fasizmus kialakulására és hatalomra jutására. Lényegtelennek tüntette fel a politikai szférában bekövetkezett változást, s azt bizonygatta, hogy a korábbi elemek továbbélnek. Ezt különösen jól szemlélteti beszédének az a része, amely a fasizmusnak a polgári demokráciához való viszonyával foglalkozik. Itt, ellentétben Radekkal (és tegyük hozzá, Zinovjevval is), a Mussolini-kormány első intézkedéseinek hatására alapvetően téves következtetésre jutott. „A fasizmus nem az arisztokráciára, a papságra, a civil és katonai főtisztviselőkre támaszkodó polgári jobboldal tendenciája, amely a polgári kormány és az alkotmányos monarchia demokráciáját egy despotikus monarchiával kívánja felváltani – mondotta. – A fasizmus valamennyi polgári elem ellenforradalmi erejét testesíti meg, s ezért számára semmiféleképpen sem feltétlenül szükségszerű, hogy a demokratikus intézményeket szétzúzza. Marxista szemléletünkből kiindulva semmiképpen sem kell ezt a helyzetet paradoxnak minősítenünk, mivel tudjuk, hogy a demokratikus szisztéma csupán olyan hazug garanciáknak az összessége, amely mögött az uralkodó osztályoknak a proletariátus elleni harca rejtőzik.”³⁴ – Ugyanott, 341-342. old.*

Mégsem állíthatjuk, hogy Bordiga egyáltalán nem látott különbséget a polgári demokrácia és a fasizmus között. Egyes gondolatai – főként azok, amelyek a fasizmus funkciójával foglalkoznak – igen figyelemreméltók a korai olasz fasiszta kormányzati rendszer gazdasági és politikai jellemzői szempontjából. Ugyanakkor azt állította, hogy a különbségek ellenére az ellenség nem változott, csupán a hazug színfalak, a demokrácia kulisszái tűntek el, hogy mindenkinek szembe tűnjön a kapitalista társadalom rideg valósága. Az uralkodó osztályok egyesültek, és szövetségeseikkel, a kispolgári rétegekkel együtt a munkásosztály ellen vonulnak. A proletariátus vezető pártjának ebben a helyzetben az a feladata, hogy a korábbinál is erőteljesebben tömörítse sorait, megtisztuljon a reformista elemektől³⁵ – Ez utóbbit Bordiga nem a beszédében hangsúlyozta ilyen egyértelműen, hanem a kongresszus bulletinjében megjelent cikkében. Lásd: Der Bolschewik. Organ des IV. Kongresses der Kommunistischen Internationale, 21. szám. 1. old.* és felkészüljön a jövő harcaira. Bordiga beszédéből kitűnik az is, hogy a kialakult helyzetben nem ragaszkodott minden körülmények között ahhoz a korábbi állításához, hogy mindenért a szocialista párt a felelős. Eklektikus érvelésének célja az volt, hogy olyan „objektív körülményekben” találja meg a fasizmus hatalomra jutásának okait, amelyek eleve lehetetlenné tették a munkásmozgalom aktív ellenállását. E törekvése talán még egyértelműbb, amikor azt fejtegeti, hogy milyen körülmények között vált volna lehetővé a proletariátus antifasiszta harca: „Ha a burzsoázia és a fasizmus közötti kompromisszum helyett polgárháború bontakozott volna ki, úgy a proletariátus esetleg játszhatott volna bizonyos szerepet, sikert érhetett volna el, létrehozva az egységfrontot az általános sztrájk érdekében. A jelenlegi helyzetben azonban a proletariátus nem vett részt az akciókban.”³⁶ – Protokoll IV. 348. old.*

Összefoglalva Bordigának a fasizmusról és az antifasiszta harcokról kialakított nézeteit megállapíthatjuk, hogy hiányosságai leegyszerűsített szemléletéből fakadtak. Abból kiindulva, hogy az osztályharc feltételeit alapvetően a társadalmi rendszer határozza meg, nem tulajdonított kellő jelentőséget a kapitalizmuson belüli különböző politikai berendezkedések különbségeinek. Bár látta és a marxizmusból tudta, hogy az imperializmus korszakában a proletariátusnak van döntő szerepe a társadalmi rendszer megváltoztatására irányuló mozgalomban, mégis lebecsülte azt a harcot, amelyet a nem forradalmi helyzetekben az osztályharc feltételeinek kedvezőbbé tételéért kell folytatni. Mindezek következtében a fasizmus elleni küzdelmet csak a proletárdiktatúráért folytatott harc egyik részfeladatának tekintette. Amíg azonban ennek a harcnak az objektív előfeltételei nem alakultak ki, a kommunista párt belső problémáinak megoldását ítélte a legfontosabbnak. Nem vette észre, hogy éppen ez a befelé fordulás, az egységfront-politika merev elutasítása bontja meg a párt egységét.

Az olasz pártot képviselő delegáció, mint már utaltunk rá, nem volt egységes, híven tükrözte a párton belüli zűrzavaros helyzetet. Gramsci, a kongresszuson felmerült nézeteltérésekre visszaemlékezve, 1924. március 1-i levelében azt írta Mauro Scoccimarrónak és Togliattinak, hogy Bordiga helyzete a többség élén 1922-ben rendkívül meggyengült. Ha ő, Gramsci, akkor, 1922-ben enged Rákosi unszolásának, aki mint a KIVB titkára arra akarta rábírni, hogy vegye át a párt vezetését, akkor Bordiga néhány hívét leszámítva, a küldöttek mellé fognak állni. Gramsci Bordiga feltétlen híveiként említi Terracinit, Bruno Fortichiarit, Luigi Repossit és Ruggero Griecót. Ebben az időben azonban még az volt a véleménye, hogy Bordiga pótolhatatlan a párt élén, és az ő fellépése csak a párt felbomlásához vezetne. Ezért, nézeteltéréseik ellenére, mindent elkövetett annak érdekében, hogy megvédje Bordigát a támadásoktól.³⁷ – A levelet ismerteti: Spriano: Id. mű, 249-250. old.*

Meg kell jegyeznünk, hogy Gramsci álláspontja a Komintern IV. kongresszusa idején nem sokban tért el Bordigáétól. Gramsci hasznosabbnak vélte, ha aktívan részt vesznek a szocialistákkal való egyesülésben, amit a Komintern rájuk kényszerített, míg Bordigáék a passzivitás mellett voltak. A kongresszus plénumán és a bizottságokban folyó vitákban a Bordiga vezette többséggel szemben, a Komintern irányvonala mellett így csak a Tasca—Graziadei-csoport lépett fel, s ők sem következetesen. Gramsci helyzete bonyolult volt. Fenntartásai voltak a többséggel szemben, és külön nézeteltérése Bordigával, aki nem nézte jó szemmel Gramsci befolyásának növekedését; ugyanakkor Tascáékat élesen elítélte, jobboldali opportunistáknak minősítette őket.

Az olasz kérdéssel foglalkozó szűkebb bizottság november 13-án és 15-én ülésezett. Itt Gramsci a többségiekkel együtt az egyesülés ellen érvelt, mondván: az Olasz Szocialista Párt mögött nincsenek tömegek. Zinovjev, a bolgár Hriszto Kabakcsiev, Zetkin, Trockij és Buharin határozottan visszautasították ezt az érvelést. Bordiga és Gramsci összhangjának végül is az vetett véget, hogy az OK(b)P küldöttsége (Lenin, Trockij, Zinovjev, Radek és Buharin aláírással) levélben szólította fel őket, hogy vessék alá magukat a bizottság többsége által elfogadott határozatnak. A kongresszuson tegyenek olyan nyilatkozatot, hogy bár ellenzik az egyesülést, határozat esetén mégis alávetik magukat a többség akaratának. Bordiga végül is a kongresszus utolsó napján, Zinovjevnek az olasz helyzetről tartott referátuma után, a fenti értelemben nyilatkozott, hangsúlyozva az egység feltétlen szükségességét. Külön nyilatkozatot tett Graziadei és Serrati is.³⁸ – Protokoll IV. 923-924. old. – Kabakcsiev már a livornói kongresszuson is felszólalt a Komintern nevében, és később is foglalkozott az olasz párt ügyeivel.*

Joggal feltételezhetnénk, hogy az OKP három irányzatának nézeteltérései mögött az olaszországi helyzet és ezen belül a fasizmus jelentőségének eltérő értékelése húzódott meg. A kongresszus jegyzőkönyvét tanulmányozva azonban ennek nyomát is alig találjuk. Mauro Scoccimarro, Gramsci híve, a többség nevében bírálta Graziadeit; Tasca a szakszervezeti vitában az egész párt nevében lényegében visszautasította a fasiszta szakszervezetekben végzendő munka gondolatát. Graziadei, aki a VB beszámolójához szólt hozzá, elsősorban annak bizonyításával volt elfoglalva, hogy a többség nem hajtja végre a Komintern határozatait.³⁹ – Ugyanott, 214., 505-509., 118-123. old.*

Gramsci nem fejtette ki álláspontját a kongresszuson. A kongresszus bulletinjében lapozva azonban megtalálhatjuk egyik cikkét, amelynél érdemes megállni. Gramsci, mintegy korábbi fasizmus-elemzéseit összefoglalva, a következő tényezőkre vezeti vissza a fasizmus kialakulását és hatalomra jutását: „1. Az olasz burzsoázia, tekintettel a munkásmozgalom megnövekedett súlyára és veszélyességére, 1920 nyarán felmondta azt a szövetséget, amely a múltszázad végén, illetve a század elején fennállott, és amelynek célja a feudális és félfeudális osztályok hatalmának ellensúlyozása volt. 2. A burzsoázia a munkásosztály ellenében kiegyezett a feudálisokkal és a militaristákkal (Giolitti »kiegyezés«-kormánya 1920 júniusában) és a homeöpatikus kezelés helyett a sebészi beavatkozás mellett döntött. Ennek gyakorlati megvalósítását készítette elő a fasiszta szervezetek felfegyverzése és a leszerelt tiszteknek a rohamosztagokhoz irányítása négyötöd fizetéssel. 3. A fasizmus annak következtében tehetett szert tömegbázisra, hogy a szocialista párt elhanyagolta a parasztságot, holott 156 képviselőjéből 110-et, 2500 városi választmányi tagjából 2000-et neki köszönhetett. 4. A szocialista pártnak a fasisztákkal Livorno után történt megegyezése „volt az oka, hogy a reakcióval való szembeszállás e gyenge kísérlete vereséget szenvedett.”⁴⁰

⁴⁰ Gramsci „A Mussolini-kormány” című cikke két folytatásban jelent meg vezércikkszerűen a Der Bolschewik 1922. november 11-i és november 21-i számában. – Gramsci itt az Arditi del popolo mozgalomra utal. „Livorno” pedig az Olasz Kommunista Párt megalakulását jelenti.*

Gramscinak ez a fasizmus-értékelése közelebb áll Bordiga felfogásához, mint Radek elemzéséhez. Ez a közelítés elsősorban a fasizmus funkciójának megítélésében mutatkozik meg. Gramsci, akárcsak Bordiga, a fasizmusban az egyesült reakció képviselőjét látta és nem az uralkodó osztály legreakciósabb elemeinek diktatúráját. Ennek megfelelően Gramsci is lebecsülte a fasizmus hatalomra jutásának veszélyét, úgy vélte, hogy csupán az egyik burzsoá kormánynak egy másikkal való felcseréléséről van szó. Mint cikke végén írta: „Mussolini egy tollvonással hódította meg az olasz kormányt, ahogyan VIII. Károly mondta a XV. században, a nápolyi trónra lépésekor. Ebben a könnyedségben azonban már megtalálhatók, ha rejtve is, az olasz burzsoázia új kormánya és egész kormányapparátusa felbomlásának csírái.”⁴¹

⁴¹ Der Bolschewik, 1922. november 21. 1. old. – Mindezek alapján is meglehetősen túlzott Agostinak (Id. mű, 809-810. old.), valamint Sprianónak (Id. mű, 240. old.) az a véleménye, hogy Radek referátuma Gramsci hatását tükrözi. Az azonosság csupán egy ponton figyelhető meg: mindketten nagy jelentőséget tulajdonítanak a fasizmus tömegbázisának. Gramsci korábbi koncepciójának emellett az volt a lényege, hogy – az olasz kommunisták többségével ellentétben – reálisnak tartotta Mussolini kormányalakítását. E nézetkülönbségnek a jelentősége azonban a Marcia su Roma után csökkent.*

Gramsci álláspontjának vizsgálatánál azonban két dolgot mindenképpen figyelembe kell vennünk. Először, hogy elemzései nem általában a fasizmus keletkezésére, hanem 1922 második felének a fasizmusára vonatkoztak. Egy olyan időszakra, amikor a fasizmus már felszámolta agrár jellegét, s a nagytőke támogatását elnyerve tört a hatalomra. Ekkor valóban képviselte az „egyesült reakciót”. Csupán néhány jel utalt a későbbi alapos fordulatra. Másodszor, hogy Gramsci a kongresszus idején még mindent elkövetett Bordiga védelmére, így megfogalmazásai visszafogottabbak; pl. „a fasizmus elleni harc” helyett – korábbi cikkeivel ellentétben – „a reakcióval szembeni ellenállás” kifejezést használta.

E dokumentumokon kívül az olasz kommunisták hibás elképzeléseinek további bizonyítéka Togliattinak a IV. kongresszusra készített, kifejezetten a fasizmusról szóló jelentése, valamint Terracininak a Marcia su Romát követően az Inprekorrban megjelent cikksorozata, amelyekből az OKP otthon maradt vezetőinek véleményéről alkothatunk képet.

Togliatti, aki éppen a Bordigáéval ellentétes álláspontja miatt nem került be a kongresszusi küldöttségbe, jelentésében szintén elsősorban azt hangsúlyozta, hogy nincs lényeges különbség a fasiszta kormány és az azt megelőző kormányok között, lévén mindkettő alapvetően burzsoá jellegű.⁴²

⁴² Togliatti jelentése már Moszkvában volt, amikor a fasizmusról elhangzott két referátum napirendre került, de még nem jutott el Bordigához. Erre Bordiga maga is utalt beszédének elején. (Protokoll IV. 330. old.) Publikációjára először 1962-ben, a Rinascita december 8-i számában került sor. (P. Togliatti: Opere. I. köt. 1917-1926. Editori Riuniti. Róma 1967. 423-445. old.)*

Terracini a Marcia su Romát követő napok eseményeit részletesen ismertető cikksorozatában egy permanens miniszteriális válság részének tekintette a fasizmus hatalomra jutását. Értékelése szerint a helyzet mit sem változott. A munkásosztály forradalmi szárnyának továbbra is az a feladata, hogy közvetlenül a proletárdiktatúráért harcoljon, mivel az ellenfél változatlanul „a terrort alkalmazó konzervatív kapitalizmus, valamint a demokratikus állam, amely elfogadja és jóváhagyja a fehér reakciót.”⁴³

⁴³ Terracini: Die faschistische „Revolution”. Eine bewegte Ministerkrise. Inprekorr, 1922. november 11. 1544. old. – Megjegyezhető, hogy a „miniszteriális válság” feltételezése nemcsak a kommunista, hanem a szocialista, illetve polgári politikusok körében is elterjedt volt. Ilyen jellegű nyilatkozatot adott pl. a jobboldali szocialista Gino Baldesi.*

Az olasz delegáció helyzetértékelésével Lenin is elégedetlen volt. Október 25-én Gramscival, majd november 1-én, tehát három nappal a Marcia su Roma után Bombaccival, Graziadeivel, Bordigával és más olasz kongresszusi küldöttekkel folytatott megbeszélést. Két dologra hívta fel a figyelmüket: a fasizmus, illetve a fasiszta fordulat lebecsülésének veszélyességére és a demokratikus jogok védelmének fontosságára. Ez utóbbival kapcsolatban kiemelte, hogy a munkásosztály a demokratikus jogokért vívott harcban csak abban az esetben érhet el sikereket, ha meg tudja nyerni más társadalmi rétegek támogatását is.⁴⁴ – Camilla Ravera visszaemlékezése alapján közli: F. I. Firszov: V. I. Lenin i taktyika jegyinovo fronta (1921-1922). Lenin o borbe za revoljucionnij Internacional. Nauka. Moszkva 1970. 630-631. old.; Bordiga részvételét említi Spriano: Id. mű, 238. old.* Az olasz kommunistákkal folytatott beszélgetése bizonyára nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a súlyosan beteg Lenin rádöbbent: a nemzetközi kommunista mozgalomban még nem képesek alkalmazni a Komintern III. kongresszusán „A kommunista pártok szervezeti felépítéséről, munkájuk módszereiről és tartalmáról” elfogadott téziseket. Ezt egyrészt a dokumentum hibájának tulajdonította, másrészt – és itt utalt az olasz kommunistákra – a pártok politikai éretlenségével, és ami ebből következett, téves helyzetértékelésével magyarázta. Amint mondotta: „A határozat túlságosan orosz: az oroszországi tapasztalatokat tükrözi vissza, ezért a külföldiek számára teljesen érthetetlen, a külföldiek pedig nem érhetik be azzal, hogy a falra akasztják, mint valami szentképet, és imádkoznak előtte. Ezzel semmit sem lehet elérni. Külföldi elvtársainknak át kell venniük az orosz tapasztalatok egy részét. Hogy miképpen fog ez végbemenni, azt én nem tudom. Talán nagy szolgálatot tesznek majd nekünk például az olasz fasiszták, megmagyarázva az olaszoknak, hogy még nem elég felvilágosultak, és hogy hazájuk még nincs bebiztosítva a feketeszázak ellen. Lehet, hogy ez igen hasznos lesz.”⁴⁵ – LÖM 45. köt. Kossuth Könyvkiadó 1975. 294. old.; Protokoll IV. 231. old.*

Lenin teljes mértékben egyetértett a szocialista és a kommunista párt egyesülésének gondolatával; ennek szükségességét éppen a fasizmus hatalomra jutásával indokolta. Trockij számára november 25-én diktált feljegyzésében a következőt olvashatjuk: „Ami Bordigát illeti, nagyon tanácsolom az Ön javaslatának elfogadását, hogy Központi Bizottságunk forduljon levéllel az olasz küldöttekhez és határozottan javasolja az Ön által megjelölt taktikát. Ellenkező esetben a legutóbbi események rendkívüli károkat fognak okozni az olasz kommunistáknak a jövőben.”⁴⁶

⁴⁶ V. I. Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. Izdatyelsztvo Politicseszkoj Lityeraturi. Moszkva 1965. 54. köt. 314. old. – A címzésben megjegyzés: „Kópiát Zinovjevnak, Buharinnak, Radeknak, Sztálinnak és Kamenyevnek”. A KB levelét még ugyanazon a napon megkapta az olasz küldöttség.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus és az antifasiszta harc elemzése
a Komintern IV. kongresszusán
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)
2
A beszéd leginkább problematikus megállapításai a munkáskormányhoz kapcsolódnak. Álláspontjának tisztázása itt azért fontos, mert szorosan összefügg a fasizmus elleni harc kérdésével. Nem volt kétséges ugyanis, hogy a munkáskormány jelszava igen fontos, sőt talán a legfontosabb szerepet játszhatja e küzdelemben. „Ha van ország, ahol ezzel a jelszóval maximális eredményt lehet elérni – mondotta Zinovjev az olasz kérdésről tartott beszédében akkor ez az ország Olaszország.”¹³ – Ugyanott, 919. old.*

A munkáskormány az egységfront-politika mellett a kongresszus egyik központi vitakérdése volt. Ellene érveltek a német, a cseh, a francia, a lengyel és az olasz párt, illetve a párton belüli balos ellenzék küldöttei. A kongresszus azonban nagy többséggel (egy ellenszavazattal, 16 tartózkodással) jóváhagyta az előterjesztett határozatot.¹⁴ – Ugyanott, 218. old.* Előadói beszédében és felszólalásaiban Zinovjevnek – akárcsak a Komintern más vezetőinek – mégis tekintettel kellett lennie erre az ellenzékre. Így meglehetősen nehéz eldönteni, hogy Zinovjev megállapításait mennyiben motiválta az ellenzékkel folytatott vita, mennyiben a Komintern általános irányvonala, és miben mutatkozik meg egyéni álláspontja. Az utóbbira támpontot ad, ha áttekintjük az 1921 decemberétől elhangzott beszédeket és az Inprekorrban, valamint a Kommunyisztyicseszkij Internacionalban megjelent cikkeket. Ezekből kitűnik, hogy Zinovjev ekkor egyértelműen az egységfront létrehozása és a munkáskormány megalakítása mellett volt, gondolatmenete és megfogalmazásai ebben a tekintetben nem tértek el a kongresszuson elhangzott KIVB-beszámolóban olvasható fejtegetéstől. Bonyolultabb kérdés, hogy az ő elképzelése az egységfrontról és a munkáskormányról mennyiben egyezett a Komintern ezzel kapcsolatos általános irányvonalával. Ellentétes volt-e vele, esetleg egyes részkérdésekben tükrözte csupán, vagy teljesen megfelelt neki? E kérdés egyértelmű eldöntéséhez tisztáznunk kell: vajon beszélhetünk-e a Komintern IV. kongresszusa előtt egységes álláspontról a munkáskormány értelmezésével kapcsolatban, vagy pedig az csak a kongresszuson alakult ki? Amennyiben ilyen egységes értelmezés a kongresszust megelőzően nem volt, Zinovjev állásfoglalását csupán egy későbbi koncepcióval lehet összevetni.

A Kommunista Internacionáléval és a fasizmussal foglalkozó irodalomban – mind a polgári szemléletű, mind pedig a marxista igényű munkákban – Zinovjevnek a munkáskormánnyal kapcsolatos kijelentéseit és írásait általában hibás álláspontként idézik.¹⁵

¹⁵ A marxista irodalomban pl. Reisbergnek az egységfontról szóló monográfiájában (Id. mű, 643. old.), „A kommunista Internacionálé története” című munkában (153. old.), valamint a „Studien zur Geschichte der Kommunistischen Internationale” (Dietz. Berlin 1974.) című kötetben Gisela Jähn-Horst Köpstein-Erwin Lewin „A demokratikus és a szocialista követelések feltételeinek változásához a Kommunista Internacionálé imperializmus és fasizmus elleni harcában” című tanulmányában.*

A polgári és a szociáldemokrata történetírás – szinte ugyanazokkal a kiragadott idézetekkel – egyaránt azt akarja bizonyítani, hogy a Komintern egész irányvonala hibás volt.

A munkáskormány kérdésében mértékadónak tekinthető Reisbergnek az a megállapítása, hogy mivel a Komintern IV. kongresszusát megelőző, legutóbbi nemzetközi kommunista fórumon, a kibővített VB II. ülésén elhangzott nézetek nem formálódtak egységes koncepcióvá, a viták „újult erővel lángoltak fel a IV. világkongresszuson”.¹⁶ – Reisberg: Id. mű, 484. old.* A kongresszus előtt valóban nem volt egységes, határozatban rögzített állásfoglalás a munkáskormányról. De létezett – bár nem kongresszusi – határozat az egységfrontról, valamint az egységfront és a munkáskormány alapjait meghatározó taktikai határozat is volt, amelyet még 1921-ben fogadott el a III. kongresszus. Ezek a dokumentumok valóban alapot adhatnak az összehasonlításra, csupán egy kérdést kell velük kapcsolatban tisztázni: vajon tartalmazzák-e már a munkáskormány szempontjából döntő stratégiai módosítást, egyértelműen időszerűtlennek ítélik-e a fasizmus fenyegette országokban a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harcot? És erre a kérdésre – jóllehet mind a III. kongresszuson, mind pedig az utána következő nemzetközi szintű tanácskozáson gyakorlatilag már kidolgozták és határozatokban rögzítették is ezt a lehetőséget – nemmel kell válaszolnunk. Az a koncepció, amely az átmeneti célkitűzéseket, a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc előkészítésének fontosságát hangsúlyozta, már megvolt, ám ez még korántsem jelentette azt, hogy egységesen nyilvánult volna meg a Komintern politikájában – az egyes szekciókról, a kommunista pártokról nem is beszélve. Több párt – közöttük az olasz – az egységfront-politikát is csak azért támogatta, mert így lehetővé vált a szociáldemokrata vezetők leleplezése; a munkáskormányt pedig olyan fogalomnak tekintették, amely azonos a proletárdiktatúrával. Röviden összefoglalva megállapítható, hogy az ellenzék a célok módosítását csak formai szempontból tartotta szükségesnek.

Mindezt figyelembe véve hallgassuk meg Zinovjevet, miként érvel a munkáskormány mellett a KIVB beszámolójához tartott beszédében: „A munkáskormány jelszava nem olyan általános jelszó, mint az egységfront-taktika. A munkáskormány jelszava az egységfront-taktika meghatározott, konkrét alkalmazása meghatározott körülmények között. Könnyen követhetünk el hibát ezen a területen. Gondolom, elvtársak, óvakodnunk kell attól, amit gyakran megkísérelnek, hogy ezt a jelszót univerzális eszközként fogják fel oly módon, mintha feltétlenül át kellene mennünk egy munkáskormány szakaszán. [Ti. a proletárdiktatúra felé vezető harc során. – Sz. G.] Azt gondolom, amennyiben jóslásokba bocsátkozhatunk, mielőbb meg kell mondanunk, hogy a munkáskormány csak kivételesen fog megvalósulni, csak egyik vagy másik országban, egészen speciális, konkrét körülmények között. Azonkívül ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy félig békés jellegű periódust fogunk átélni, és a munkáskormány megszabadít bennünket a harc terheitől. Az a munkáskormány, amely csupán parlamenti pozíciókra épül, nem sokat ér. Csupán e harc kis epizódja lenne, és nem tartóztathatná fel a polgárháborút. Nem azt akarom mondani, hogy a munkáskormány meghatározott körülmények között nem alkalmazható. A munkásosztálynak tisztában kell lennie azzal, hogy a munkáskormány csak átmeneti lépcsőfok lehet [Kiemelés tőlem. – Sz. G.], hogy a munkáskormány semmiféleképpen sem fogja kikapcsolni a harcokat, a polgárháborút. Ezt világosan ki kell mondani. Csak akkor nyúlhatunk nyugodtan e fegyverhez, ha látjuk e jelszó veszélyeit is. Az egységfront-taktikának is megvannak a maga veszélyei, erre a VB rámutatott decemberi téziseiben. Különösen nagy veszélyeket rejt az egységfront-taktika munkáskormány-formája. Az olyan parlamenti tradíciókkal rendelkező országban, mint pl. Franciaország, úgy foghatják fel, mintha részünkről valami másról lenne szó, mint a proletárdiktatúráról. Ez a jelszó számunkra a proletariátus diktatúrájának alkalmazását [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] jelenti, és nem mást. A polgárháborút akkor sem kerülhetjük el, ha egy munkáskormánynak létre kell jönnie. A körülmények hatására általa még élesebb lesz a harc.”¹⁷ – Protokoll IV. 67. old.*

Zinovjev beszédének a munkáskormánnyal foglalkozó részéből, különösen a befejező mondatokból a következő derül ki. A szónok nem azt kívánta hangsúlyozni, hogy a munkáskormány azonos a proletárdiktatúrával, hanem azt, hogy a Kommunista Internacionálé, amikor állást foglalt a munkáskormány jelszava mellett, ezzel nem vetette el a proletárdiktatúra jelszavát. A munkáskormány nem helyettesítheti a proletárdiktatúrát, csupán „egy átmeneti lépcsőfok” a hozzá vezető úton. Ebben lehet összefoglalni Zinovjev mondanivalójának lényegét. És ez az állásfoglalás jól tükrözte a Kominternben kialakult általános véleményt. A pozitív példaként általában idézett Ernst Meyer, aki a német párt Politikai Irodáját vezette és az egységfront közismert híve volt, vagy Radek álláspontja tulajdonképpen csak egy ponton tért el Zinovjevétől: világosan kimondták, hogy nem értenek egyet a munkáskormánynak azzal az értelmezésével, hogy az a proletárdiktatúra „álneve”. Meg kell azonban jegyezni, hogy a későbbi, például a fentebb idézett elemzésektől eltérően sem Meyer, sem Radek nem állítja, hogy Zinovjev a IV. kongresszuson ilyen álláspontot fejtett volna ki. Meyer világosan kimondja: „Ma Zinovjev elvtárs megállapította a munkáskormány és a proletariátus diktatúrája közötti ezen különbséget.”¹⁸ – Ugyanott, 76. old.* Zinovjev maga a KIVB beszámolója feletti vitát értékelő záróbeszédében az „álnév” kifejezéssel kapcsolatban a következőket mondotta: „Részemről abszolút nincs szó az álnév kifejezésről, amit itt idéztek. Szívesen kész vagyok e szó körüli vitában engedni.”¹⁹ – Ugyanott, 190. old.*

A fasizmust és szűkebben az olasz fasiszta rendszert a küldöttek a kongresszus harmadik napirendi pontjának keretében elemezték, amely a tőke támadásának különféle formáit vizsgálta. A fő referátumot Radek tartotta, s beszédének harmadik részében foglalkozott a fasizmussal.

Radek már bevezető mondataiban megjegyezte, hogy elsősorban a fasizmus általános meghatározására vállalkozik, illetve egyes jellemző motívumokra akarja felhívni a figyelmet. Fejtegetéseit a nemzetközi ellenforradalom erőinek felvázolásával és csoportosításával kezdte. Megállapította, hogy az ellenforradalmi erőket két nagy csoportra, egy legális és egy illegális csoportra célszerű felosztani. A legálishoz az angol Bonar Law konzervatív kormányát, valamint a német polgári demokrácia irányzatát sorolta. Az illegális vagy jobboldali ellenforradalom erőiként a felső-bajorországi mozgalmat, az orosz emigráció monarchista erőit, a franciaországi katonai pártot, a magyarországi és az olasz rendszert említette.²⁰ – Ugyanott, 309-311. old.*

Radek mondandójának lényege az a felismerés, hogy a tőke támadása – amelyet a korabeli Komintern-szóhasználatban gyakran a „burzsoá ellenforradalom” kifejezéssel jelöltek – nem azonos módon megy végbe az egyes országokban. Ezt egyrészt az egyes országok sajátos gazdasági és politikai helyzete magyarázza, de másrészt hozzájárulnak a nemzetközi helyzetből következő hatások is, illetve különféle erőcsoportosulások konkrét törekvései. Ennek alapján különítette el az ellenforradalom legális erőinek táborát, a tőkés társadalom stabilizációjának, polgári demokratikus útjának képviselőit egyfelől, másfelől az illegális vagy jobboldali szárnyat, amely az európai reakcióval szövetségben egy bajor-magyar-osztrák-olasz ellenforradalmi tömb létrehozásával kívánt fellépni a forradalom további térnyerése ellen.²¹

²¹ Az osztrák-magyar-bajor ellenforradalmi szervezetek célkitűzéseit és kapcsolatait részletesen ismerteti Kerekes Lajos: „Az osztrák köztársaság külpolitikája 1918-1922” című doktori disszertációjában. (Kézirat. 304-348. old.) Érdekes adalékokkal szolgál Zsigmond László: „A német imperializmus és militarizmus újjáéledésének gazdasági és nemzetközi tényezői (1918-1923)” című munkája. (Akadémiai Kiadó 1961. 75., 250-252., 312. old.)*

Radek álláspontjának másik sarkalatos pontja, hogy a polgári demokrácia és a szélsőséges ellenforradalmi erők politikai rendszere között jelentős különbség van a munkásosztály osztály harca és a forradalom lehetőségei szempontjából is. Tisztában volt azzal, hogy „a vörös veszedelem elleni harc” kimondott és tudatosan vállalt programját hiba lenne csupán az ellenforradalmi és fasiszta demagógia egyik kellékének tekinteni.

A legáltalánosabb jellemzők bemutatása után Radek rátért arra a sajátos vonásra, amely a fasizmust megkülönbözteti a reakció más terrorista formáitól. „A fasizmus győzelmében nem csupán a fasiszták fegyvereinek mechanikus győzelmét látom – mondotta hanem egyben a szocializmusnak és a kommunizmusnak a világforradalmi periódus kezdete óta elszenvedett legsúlyosabb vereségét is, súlyosabb vereséget, mint Tanács-Magyarország esetében, mivel a fasizmus győzelme az olasz szocializmus és az egész olasz munkásmozgalom pillanatnyi eszmei és politikai csődjének következménye.”²² – Protokoll IV. 310. old.*

Radek itt elsősorban azt hangsúlyozta, hogy a fasizmus győzelmét nem lehet egyszerűen a fegyveres csoportok terrorjával magyarázni. Ennél többről van szó: az egész olasz munkásmozgalom válságáról. És nem tett különbséget a munkásmozgalom forradalmi és reformista szárnya között.

Mindebből azonban egyáltalán nem következik, hogy Radek a fasizmus győzelmét közvetlenül a munkásmozgalom válságából vezette volna le. Inkább arról van szó, hogy a munkásmozgalom válsága, a forradalmi harcok veresége megelőzte a fasizmus hatalomra jutását, illetve nem a fasizmus volt az az erő, amely gátat vetett a forradalmi kibontakozásnak.

Miután több alapvető kérdésben röviden kifejtette álláspontját, rátért a fasizmus elemzésére. „A kérdés az: hogyan vált lehetővé a fasizmus győzelme, mire támaszkodik, és mi az a különös, amit az európai ellenforradalomban képvisel? – fogalmazta meg a vizsgálandó lényeget. – Valószínűleg elegendő csupán azt a kérdést feltenni: Mussolini társadalmi és politikai szempontból azonosnak tekinthető-e Stinnesszel és Bonar Law-val, vagy valami más? Úgy gondolom, hogy ő valami más, annak ellenére, hogy Mussolini programja semmiben sem különbözik Stinnesétől és Bonar Law-étól. És hogy valami más, annak igen nagy jelentősége van.”²³ – Ugyanott, 310-311. old.*

Mielőtt rátérnénk arra, hogy Radek miben látta a különbséget a Hugo Stinnes német nagytőkés és Bonar Law angol konzervatív miniszterelnök képviselte reakció, valamint a fasizmus között (erre ő maga is csak hosszas fejtegetés után vállalkozott), vizsgáljuk meg magának a problémának az exponálását. Már első pillantásra szembetűnik, hogy az előző csoportosítással ellentétben – miszerint az ellenforradalomnak van egy legális és egy illegális szárnya, s az utóbbinak egyik megnyilvánulása a fasizmus – nem az illegális vagy jobboldali ellenforradalmon belül határozza meg a fasizmus helyét, hanem mint önálló egészet a legális ellenforradalommal veti össze. Ebben az összefüggésben a legális ellenforradalom és a fasizmus közötti különbség a polgári demokrácia és a fasizmus közötti különbséggel azonos. Radek fasizmuskoncepciója ugyanis abból indul ki, hogy bizonyos körülmények között a tőke támadása nem a hagyományos módon és a szokásos eszközök igénybevételével, tehát nem a polgári demokrácia útján valósul meg.

Következő kérdése azoknak az okoknak a bemutatásával kapcsolatos, amelyek folytán nem valósulhatott meg Olaszországban a polgári demokratikus megoldás. „Kik voltak a fasiszták, és hogyan jött létre a fasizmus?” – kérdezi. Mondanivalójának lényege, hogy a fasizmus története nem az első fasiszta szervezetek megalakulásával, az 1919-es milánói választásokon szerzett 4000 szavazattal kezdődik. Ekkor még „… a fasiszták részben D’Annunzióval vannak Fiúméban, részben szétszórt kis csoportok. Eközben forradalmi hullám söpör végig az országon, s ez nem csupán sztrájkokat jelent, hanem az egész polgári Olaszország felbomlását is.”²⁴ – Ugyanott, 311. old.* Ez utóbbi jellemzi, határozza meg alapvetően az olasz valóságot. Radek helyesen állapította meg, hogy fordulatra csak 1920 végén, 1921 elején került sor, amikor „az olasz burzsoázia támadásba ment át”.²⁵ – Ugyanott, 312. old.* E támadás során azonban a burzsoázia nem vehette igénybe „az államapparátust, a karabinieriket, a polgári törvénykezést és a polgári pártokat”, mivel a forradalmi erők támadásának kifulladása nem járt együtt a polgári demokrácia erősödésével, a gazdasági és a politikai válság megoldásával.²⁶ – Ugyanott.* Ennek okait Radek a következőkben látta: 1. A háború után a nacionalista kispolgári tömegek, amelyek a háború időszakában jelentős szerepet játszottak és a győzelemtől társadalmi helyzetük és anyagi létük javulását várták, csalatkoztak reményeikben, szembefordultak a kormánnyal és a hagyományos politikai pártokkal. Radek itt megjegyezte, hogy a munkásmozgalom forradalmi és reformista irányzata egyaránt helytelenül járt el, amikor elítélte a kispolgári tömegek törekvéseit: elmarasztalta őket korábbi politikájukért, háborús részvételükért s elzárkózott tőlük. 2. A polgári állam válsága. Radek ezzel nem foglalkozott bővebben. Csupán megállapította: az államnak nincsenek sem megfelelő gazdasági, sem politikai eszközei. Egyik utalása azonban feltétlenül figyelmet érdemel: az állam válságát nem csupán a munkásosztály, illetve a kispolgárság fellépésére, hanem a burzsoázia soraiban levő ellentétekre is visszavezette. Kimutatta, hogy a burzsoáziának az a része, amely a fasizmusban lehetőséget látott – egyebek között – a burzsoá állam válságának felszámolására, támogatta a fasizálódás folyamatát és szembekerült a liberális szárnnyal. Az uralkodó osztály ellentéteinek taglalásakor Radek ennél lényegében nem ment tovább.²⁷

²⁷ Agosti felveti, hogy Radek eszmefuttatásának ez a része az olasz elemzéseken alapul, valószínűleg a Gramscival folytatott konzultációk eredménye, illetve Ambrosini cikkének hatását mutatja. (Agosti: Id. mű, 809-810. old.) – E vélemények minden bizonnyal szerepet játszottak Radek álláspontjának formálódásában, de az olasz társadalom osztályszerkezetének és politikai viszonyainak vizsgálatakor Radek inkább támaszkodott P. O-ij cikkére, amely a kongresszus előestéjén jelent meg a Komintern elméleti folyóiratában. (A szignót eddig nem lehetett megfejteni. Nagyon valószínű, hogy akárcsak a „V”, ez is Vorovszkijt jelöli, aki a P. Orlovszkij fedőnevet is használta.) (Die Kommunistische Internationale, 1922. 23. szám. 95-102. old. A fasizmus.)*

Összefoglalva Radek álláspontját az 1920 végétől 1922 októberéig, azaz a fasiszta mozgalom kibontakozásától a fasizmus hatalomra jutásáig terjedő időszakról, a következőket állapíthatjuk meg. Először is Radek helyesen határozta meg a fasizálódási folyamat kezdetét, amikor nem a forradalmi periódusban az első fasiszta szervezetek megalakulásától számította, hanem egy olyan időszaktól, amikor a forradalmi válság már elmúlt, ugyanakkor az olasz kapitalizmus válsága még nem oldódott meg. Másodszor, a fasizálódási folyamatot a tőke támadásának sajátos formájaként értékelte, amelynek során a burzsoázia egy része (hogy melyik, arra nem tért ki) a válság megoldása érdekében maga is szembefordul a fennálló, cselekvésképtelen, hatalmától megfosztott kormányzattal. Támogatni kezdi a fasiszta szervezeteket, amelyek e támogatás eredményeképpen válnak tömegmozgalommá. Ebből alakul ki, majd jut hatalomra a fasizmus. Harmadszor, Radek a fasizmust elhatárolta a tőkés társadalom más uralmi formáitól, elsősorban a polgári demokráciától.

A fasizálódási folyamat lényegi jegyeinek bemutatásával párhuzamosan Radek már foglalkozott a fasiszta mozgalom egyes vonásaival, de inkább csak jelzésszerűen. Elsősorban azokat az eszközöket és propagandaszólamokat tanulmányozta, amelyekkel a fasiszták – más politikai csoportosulásokkal ellentétben – meg tudták hódítani a kispolgári tömegeket. A fasizmus politikai, gazdasági célkitűzéseit, tömegbázisának és osztályjellegének alakulását már a hatalomátvétellel összefüggésben vizsgálta. „A fasiszták a kispolgárságot képviselik, amely a burzsoázia támogatásával hatalomra jut és arra kényszerül, hogy ne a kispolgárság, hanem a kapitalizmus programját valósítsa meg. Ezért e heves ellenforradalom Európa ellenforradalmi hatalmainak leggyengébbje. Mussolini a kispolgári entellektüelek hatalmas sleppjével jelenik meg, és az első, amivel szembekerül, egy hétmilliárdos államadósság. Kiadja a takarékosság, a bürokrácia korlátozásának programját, és mögötte a kormányposztok várományosainak tízezrei állanak. Mussolini beveti a fekete-ingesek hadseregét, és azon a napon, amikor a király fogadja, hogy beiktassa mint miniszterelnököt, kijelenti: »Leszerelni, most csak egy hadseregre van szükség!« Az emberek azonban nem Mussolini szép szeméért utazták keresztül-kasul Olaszországot. Fehérzsoldos szakmájukból kellett megélniük. Ezek az emberek be fogják nyújtani a számlát, amikor Mussolini csak a reguláris hadseregre fog támaszkodni és a terrorosztagokat hazaküldi. Mussolini és a fasiszták, amikor a burzsoáziát segítették a munkásosztály leverésében, magukba olvasztották a polgárság ellenforradalmi elemeit is. A fasizmusnak van agrár és van ipari szárnya; és azok a harcok, amelyeket az észak-olaszországi ipari burzsoáziának a dél-olaszországi agráriusok ellen folytatnia kell, konfliktusukhoz vezetnek, s bomlasztani fogják a fasizmust. Mussolini a parancsuralmat, az antidemokratizmust képviseli. Azáltal azonban, hogy hatalmas és széles demokratikus tömegeket vont be mozgalmába, már egy demokratikus szárnya is van. És éppen az lesz halálának is oka, ami a fasizmus erejét jelenti: kispolgári pártként támaszkodott arra a harci lendületre és lelkesedésre, amellyel bennünket legyőzött. De éppen, mert nagy kispolgári párt, nem tudja keresztülvinni az olasz tőke politikáját anélkül, hogy ne idézne elő lázadásokat saját soraiban.”²⁸ – Protokoll IV. 315-316. old.*

Az idézett beszédből kitűnik, hogy Radek a fasizmusban, akárcsak a tőke támadásának más megnyilvánulásában, a kapitalizmus megszilárdítására tett erőfeszítést látta. Sajátosnak, az ellenforradalom más megnyilvánulásaitól eltérőnek tartotta ugyanakkor, hogy céljai érdekében a fasizmus egyesíteni tudta a különböző osztályokat és rétegeket, a legkülönfélébb politikai irányzatokat. Egyesíteni tudta, de nem tudta megszüntetni ezen osztályok és rétegek érdekellentéteit. Ez az, amire különösképpen fel akarta hívni a figyelmet, mivel ebben olyan lehetőséget látott, amelyet a munkásmozgalomnak ki kell használnia a fasizmus elleni harcban. Hangsúlyozta: „Ha a mi olasz elvtársaink, ha az Olasz Szocialista Párt nem értik meg a fasizmus győzelmének és vereségünknek az okait, úgy a fasizmus hosszú uralmára számíthatunk.” Majd az OKP küldötteihez fordulva, a tőle megszokott iróniával így folytatta: „Amennyiben olasz barátaink, a kommunisták, tiszta és kis párt kívánnak maradni, úgy megmondhatom nekik, egy tiszta és kis párt számára igen könnyen akad hely a börtönben. Ott aztán steril kultúrában ápolhatják gondolataikat. Ha azonban az Olasz Kommunista Párt hatalommá kíván válni, úgy mozgósítania kell a proletár- és kispolgári tömegeket a fasizmus ellen.”²⁹ – Ugyanott, 314-315. old.*

Radek beszédének a fasizmussal foglalkozó részét áttekintve megállapítható, hogy Zinovjev beszédéhez képest lényegi, azaz koncepcionális eltérés nem mutatható ki benne a fasizmussal kapcsolatban. Különbség mégis akad, aminek később jelentős szerepe lesz. Az első különbség, hogy Radek nagyobb fontosságot tulajdonított a fasizmus tömegbázisának, mint Zinovjev: lényegében a tömegbázisban, a kispolgárságnak, sőt a munkásság egy részének a megnyerésében látta azt a sajátos tényezőt, amely lehetővé tette a fasizmus hatalomra jutását. Ugyanakkor felismerte, hogy a szóban forgó osztályok és rétegek nagy része nem azoknak a célkitűzéseknek a támogatására csatlakozott a fasizmushoz, amelyeket az képviselni kívánt. Bár lebecsülte Mussoliniék lehetőségeit, hogy hatalomra jutásuk után tompíthatják a különféle, elsősorban a belső ellentéteket, illetve konszolidálhatják hatalmukat, de e lehetőségek reális felmérése ebben az időszakban még nemigen kérhető számon. Azt viszont Radek helyesen ismerte fel, hogy ezeknek az ellentéteknek a kihasználása jelentős szerepet kap az antifasiszta harcban. A másik különbség: Radek még halványan sem célzott arra, hogy a fasizmus elleni küzdelem csak a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc részeként képzelhető el. Radek továbblépett az olasz kommunisták bírálatában is. Határozottan kimutatta, hogy a kommunistáknak nem csupán korábban voltak hibás elképzeléseik az antifasiszta összefogás kereteiről és lehetőségeiről (az Arditi-ügyre nem is utalt), hanem bírálta a párt akkori egységfrontellenes politikáját is. Úgy látszik, nyilvánvaló volt számára, hogy a baloldali szocialistákkal való egyesülés nem egykönnyen valósítható meg a közeljövőben. A KIVB október 10-i felhívásával összhangban egy szocialista—kommunista akcióbizottság létrehozását sürgette,³⁰ – Inprekorr, 1922. október 10. 1324. old.* az akcióegység céljai között azonban nem említette a reformizmus elleni harcot.

Mindebből az is kitűnik, hogy Radek a fasizmusnak nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint Zinovjev, és nagyobbat, ahogy látni fogjuk, mint maguk az olasz kommunisták.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

…a Komintern IV. kongresszusán
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)
1
A Komintern IV. kongresszusa 1922. november 5-én kezdte meg munkáját az Októberi Forradalom ötödik évfordulóját ünneplő Petrográdon, egy héttel a Marcia su Roma és Mussolini miniszterelnökké történt kinevezése után. Sem a Komintern olaszországi képviselői, sem pedig a népes olasz delegáció tagjai (az OKP-t 25 fő, a szocialista pártot Serrati, Giuseppe Romita, Maffi, Giovanni Tonetti és Gavino Garruccio képviselte) nem lehettek tanúi az eseményeknek, mivel már korábban elutaztak Olaszországból.¹

¹ Az OKP jelentősebb vezetői közül Olaszországban maradt Togliatti, Grieco, Terracini, Bruno Fortichiari és Luigi Repossi. A többiek – Bordiga, Gramsci és Tasca, tehát a három irányzat vezetői és főbb képviselői – Szovjet-Oroszországban voltak. Spriano érdekes véletlenre hívja fel a figyelmet: az olasz munkásmozgalom forradalmi szárnyának vezetői minden jelentősebb fordulópont idején távol Olaszországtól, éppen a Komintern kongresszusain voltak. A gyárfoglaló mozgalom idején a II. kongresszus ülésezett, a IV. kongresszus egybeesett a Marcia su Romával, és később, az V. kongresszus idején alakul ki a Matteotti válság. (Spriano: Id. mű, 362. old.)*

Az olaszországi események nagy visszhangot keltettek a kongresszuson. Ezzel is magyarázható, hogy Zinovjev már rövid megnyitó beszédében kitért a történtekre, s nyomban meg is fogalmazta a IV. kongresszus fasizmus-értékeléseinek legáltalánosabb mondandóját: a fasizmus a burzsoá ellenforradalom megjelenési formája, s hatalomra jutásával a forradalom lehetőségét is magában rejtő polgárháborús időszak reakciós megoldása valósult meg.² – Protokoll des Vierten Kongresses der Kommunistischen Internationale. Petrograd-Moskau vom 5. November bis 5. Dezember 1922. Verlag der Kommunistischen Internationale. (Hoym) Hamburg 1923. (A továbbiakban: Protokoll IV.) 3. old.* Ez volt az a két megállapítás, amelyben a fasizmus kérdéséhez hozzászólók, illetve az azt érintő küldöttek egyetértettek. A részletkérdések vizsgálatánál már jóval tarkább kép bontakozott ki.

Kiindulópontnak tekinthetjük a megnyitó ülésen elfogadott felhívást. „Azoknak a véleménye győzedelmeskedett, akik hajlamosak voltak a félmegoldásokra és az óvatoskodásra – olvashatjuk benne. – Ezek, a népben állítólag meggyökeresedett demokratikus szokásokra és a törvényességre hivatkozva, visszarettentek a proletariátus diktatúrájától. És most bekövetkezett az, amit a Kommunista Internacionálé előre megmondott nektek: amíg a centristák a jobboldallal huzakodtak, a burzsoázia magához tért, a reakció támadásba lendült, a hatalom azoknak a banditáknak a kezébe került, akik az osztályellenség legfékezhetetlenebb dühének hordozói ellenetek és eszméitekkel szemben.”³ – Ugyanott, 18-19. old.*

A fasizmus hatalomra jutásának előzményei közül – a fontossági sorrendet figyelembe véve – mindenekelőtt a forradalmi megoldás szubjektív előfeltételeinek hiányát, illetve a reformisták felelősségét hangsúlyozták. A gondolat lényege: ha az olasz proletariátusnak sikerült volna kivívnia a proletárdiktatúrát, ilyen fordulatra nem kerülhetett volna sor. Másik tényezőként a burzsoázia „magához térését”, a „reakció támadását” jelölték meg. Ez az előzővel szoros egységet alkot, és lényegében megfelel a Komintern általános helyzetelemzésének, amely szerint: valamennyi tőkés országban bekövetkezett a „tőke támadásának” időszaka. A harmadik, záró megállapítás nincs kapcsolatban az előző kettővel, csupán tény közlése: a fasizmussal az osztályellenség érdekeinek legkíméletlenebb hordozói ragadták kezükbe az államhatalmat.

A fasizmus eredetének és az osztályharcban betöltött funkciójának a megfogalmazásából egyébként érződik, hogy a dokumentum szerzőinek – az olasz kommunistáknak és a Komintern munkatársainak – eltérő volt az álláspontja. Különösen szembetűnik ez, ha egybevetjük egyfelől a fasiszta mozgalom összetételének és a kialakult helyzet fő jellemzőinek pontos leírását, másfelől a fasizmus osztályjellegét vázoló ellentmondásos és határozatlan bekezdéseket. Az osztályjelleget illetően a dokumentumban egyrészt megállapították, hogy „A fasizmus olyan fegyver, amely elsősorban az agráriusok kezében van. Az ipari és a kereskedő burzsoázia aggodalommal tekint a fékezhetetlen reakció e kísérletére, amelyet egyfajta fekete bolsevizmusnak ítél.” Másrészt, néhány sorral alább ezt olvashatjuk: „A fasizmus végeredményben a nemzetközi kalandorság politikáját jelenti. A fasizmus, amely nélkülöz minden programot, minden eszmét, minden határozott és egységes osztályalapot, a legrövidebb időn belül tömeges felháborodást fog kiváltani azokkal szemben, akik felidézték.”⁴ – Ugyanott, 19-20. old.* (Kiemelés tőlem. – Sz. G.) Az idézett két megállapítás amellett, hogy egymásnak is részben ellentmond, nem felel meg a dokumentum elején megfogalmazott fő tételnek, amely a fasizmusban az osztályellenség érdekeinek hordozóját látja, és ezzel ha nem is egységes, de határozott „osztályalapot” tulajdonít neki.

Az antifasiszta küzdelem szempontjából legfontosabb kérdésre – ki ellen kell harcolni – adandó válasszal a kongresszus elején elhangzott felhívás adós maradt. Még kezdetleges formában sem tartalmazta az antifasiszta harc akcióprogramját, nem jelölte meg az osztályharc frontjait.

Nagy hiba lenne azonban, ha pusztán e felhívás szövegéből messzemenő következtetéseket vonnánk le.⁵

⁵ Aldo Agosti, aki külön tanulmányt szentel a IV. kongresszuson elhangzott fasizmus-elemzéseknek (L’analisi del fascismo al IV. Congresso dell’ Internationale Comunista. Problemi del socialismo, 1972. 11-12. szám. 797-821. old.), azt állítja, hogy a kiáltványban megfogalmazottak külön irányzatot képviselnek: azokét, akik a fasizmust az agrárreakcióval, a squadrizmussal azonosítják. Ehhez az irányzathoz sorolja Lenint is. Agosti szerint a másik két irányzat egyikeként Zinovjevé szintén agrárjellegűnek tartja a fasizmust, de rámutat, tömegbázisának tarkaságára, lényegében pedig „komédiának” nevezi. Radek elemzése viszont összetettebb képet ad: minden hiányossága ellenére is kimutatja a fasizmusban megtestesült irányzat sajátos, a tőke támadásának általános megnyilvánulásaitól eltérő jellegét. (Agosti: Id. mű, 807-810. old.) Látni fogjuk azonban, hogy az irányzatoknak ez a merev elkülönítése nem indokolt. Az olyan leegyszerűsítő felfogás sem tükrözi a valóságot, amely a felszólalások és a dokumentumok azonos jellegű részei alapján úgy írja le a kongresszuson folyó elemző munkát, mint alapjában véve homogén vélemények összegezését, amely a már megalkotott összképet csupán a részletekben egészíti ki. (Lásd még Vladimir Suchopar: Kommunistická internacionála proti fasizmu v letech 1921-1935. Nakladatelstvi politické literatury. Prága 1964. 65-70. old.)*

Az előzmények ismeretében ugyanis nyilvánvaló, hogy a Kominternnek volt átfogó koncepciója. Hogy a felhívás mégsem az egységfrontnak, a munkáskormánynak és a két munkáspárt akcióegységének létrehozását sürgette – ahogyan ezt 1922 nyarától a Komintern vezetői számos dokumentumban megtették -, annak oka elsősorban az olasz delegáció többségének és személy szerint Bordigának a merev, elutasító álláspontja volt.

A kongresszus második ülésén, november 9-én Zinovjev számolt be a Komintern Végrehajtó Bizottságának két kongresszus közötti tevékenységéről. Beszédének a nemzetközi politikai helyzettel foglalkozó részében tért ki a fasizmusra. Az olaszországi változásokat két általános összefüggésben elemezte: a polgári demokráciák válságával és a forradalmi folyamat értékelésével kapcsolatban.

„Mit jelentenek az olaszországi események? Vajon nem mértek-e hallatlan csapást a polgári demokráciára? Nem volt-e Olaszország a polgári demokráciával leginkább megáldott országok egyike? Olaszország valóban ilyen ország volt. A fasiszta támadás nem csupán a monarchista eszmékre, hanem a polgári demokrácia eszméire mért csapás is volt. Nem csupán az olasz uralkodó vesztett presztízséből azáltal, hogy egy banda politikailag háttérbe szorította, hanem a polgári demokrácia egész rendszere is. Számunkra világosnak kell lennie: ami Olaszországban történt, nem helyi jelenség. Más országokban is, valószínűleg más formákban ugyan, de szükségszerűen végbemegy ez a folyamat. Amennyiben a fasiszták Olaszországban tartják magukat – és ez az elkövetkező időkben valószínű -, úgy szinte teljesen bizonyos, hogy hasonló jelenségek, mindenekelőtt Németországban, de talán egész Közép-Európában fellépnek.”⁶ – Protokoll IV. 57. old.* Zinovjev beszédének ez a része két szempontból is érdekes. Egyrészt: nemzetközi kommunista fórumon első ízben mutattak rá arra, hogy a fasizmus és a polgári demokrácia között különbség van, hogy a kapitalizmus két különböző politikai rendszeréről van szó. Azt ugyan Zinovjev pontosan nem határozta meg, hogy milyen különbségre, milyen erőkre gondol, de azáltal, hogy a király presztízséről és a polgári demokráciával szemben a „bandák” hatalmáról beszél, érzékelteti az uralkodó osztályok közt feszülő ellentéteket. E kérdéscsoportot később csak Radek, illetve Bordiga tárgyalta elemzőbben referátumában. Másrészt: a korábbi nézetekkel ellentétben Zinovjev hangsúlyozta, hogy a fasizmus nemzetközi jelenség, megjelölve azokat az országokat, illetve térségeket is, ahol a nemzetközi munkásmozgalomnak számolnia kell a fasizmus hatalomra jutásával.

Az elemzés másik problémaköre, a világforradalom és a fasizmus összefüggése Zinovjev beszédének leginkább félreérthető és általában félre is értett része. Zinovjev abból indult ki, hogy „Ez a folyamat [ti. a világforradalom. – Sz. G.] egyáltalán nem egyenes vonalú. Nem, különböző epizódok következhetnek be. Amit Olaszországban látunk, az az ellenforradalom egy felvonása. Perspektívában azonban a helyzet kiéleződésének, a proletárforradalom érlelődésének egyik epizódja ebben az országban.”⁷ – Ugyanott, 57-58. old.* Zinovjev álláspontját e megfogalmazásból kiindulva, általában helytelenül értékelik. „Balos, s ugyanakkor kapituláns” módon úgy vélekedett a fasizmusról – mondják róla hogy „forradalmasító tényező lesz”, a fasizmus uralomra jutása Olaszországban történelmi perspektívában „a helyzet kiéleződését és az olasz proletárforradalom érlelődését jelenti”.⁸ – A Kommunista Internacionálé története. 152. old. (A Zinovjevtől idézett sorok fordítása itt pontatlan, pl. kimaradt az „egyik epizódja” kifejezés.)* Hogy az ilyen értékelések nem kellőképpen megalapozottak, azt bizonyítja Zinovjev december 4-én elhangzott hozzászólása, amelyben a fasizmus elleni harc feladataival foglalkozott. Zinovjev itt nem tért ki a fasizmus fogalmának taglalására, figyelmének középpontjában ezúttal a konkrét tennivalók megjelölése állt. Mindenekelőtt azokkal vitatkozott, akik lebecsülték a fasiszta mozgalom erejét, illetve a fasizmus hatalomra jutásának jelentőségét.

Mondandóját két témakör köré csoportosította. Az első az olasz munkásmozgalmon belüli irányzatok szerepe és felelőssége a fasizmus hatalomra jutásában; a második a munkásmozgalom feladatai általában a fasizmus és konkrétan a hatalmon levő olasz fasizmus elleni harcban, ezen belül a kommunista párt tennivalói az antifasiszta erők lehető legszélesebb összefogása érdekében.

A fasizmus hatalomra jutásában Zinovjev itt is, akárcsak előzőleg a VB-beszámolóban, jelentős szerepet tulajdonított a szocialista párt által elkövetett hibáknak. Bírálatát nem szűkítette le a párt vezetőinek politikájára, hanem a munkásmozgalom általános elmaradottságából vonta le következtetését: „Amikor a proletárforradalom történetírójának jellemeznie kell majdan évtizedünket, azt fogja mondani: a proletariátus számát tekintve elég erős volt ahhoz, hogy a burzsoázia uralmának ezen utóbbi évtizedében megdöntse a polgári rendet, ez a létszámában hatalmas proletariátus azonban eszmeileg és politikailag túl gyenge volt feladatának megoldásához. Az utóbbi évtizedben osztályunknak az a tragédiája, hogy bár az osztályharcban már régen rendelkezünk azzal a fizikai erővel, amely a kapitalizmus megdöntéséhez szükséges, és bár rég létrejöttek osztályunk győzelmének objektív előfeltételei, a polgári ideológiának olyan jelentősek a maradványai, és a burzsoáziának olyan nagy a befolyása osztályunkra, hogy a munkások számszerű előnye ellenére sem vagyunk még képesek azonnal és véglegesen legyőzni a burzsoáziát.”⁹ – Protokoll IV. 897. old.* A forradalmi helyzet kiaknázásának elmulasztását, illetve a munkásosztálynak és pártjainak felkészületlenségét azonban Zinovjev nem hozta közvetlen összefüggésbe a fasizmus kibontakozásával, Mussolini hatalomra jutásával. Így annak a kérdésnek megválaszolásakor, hogy kit mennyiben terhel a felelősség a fasizmus hatalomra jutásáért, nem azt vizsgálta, ki mit tett a forradalmi harcok idején, hanem azt, hogy a munkásmozgalom különféle irányzatait képviselő szervezetek mit tettek a fasizmus előretörésének megakadályozására. Értékelése mindkét pártot illetően kritikus és elmarasztaló volt. Bírálta a szocialista párt passzív, egyezkedésre törekvő politikáját, utalt összefogási kísérletére a fasisztákkal. A Turati és D’Aragona vezette jobboldal a nyugat-európai jobboldali szociáldemokrácia útját járva nem csupán az általuk hirdetett „evolúciót” nem tudta megvalósítani, de az egész munkásosztály vereségét készítette elő. „Az evolúció nem következett be, áldozatok mégis vannak.”¹⁰ – Ugyanott, 908-914. old.*

A kommunista párt bírálatánál Zinovjev lényegében az 1921. decemberi KIVB-ülés álláspontját erősítette meg, konkrétan megjelölve az egységfronton is túlmutató antifasiszta összefogás lehetőségét és szükségességét. A Mussolini hatalomra jutása után kialakult helyzetben, bár nehezebben megvalósíthatónak, de továbbra is lehetségesnek tekintette ezt. Ugyanakkor – erőteljesebben és határozottabban, mint korábban – az összefogás előfeltételét a két párt egyesülésében látta. Vitatkozva azokkal, akik Mussolini rendszerét önmagától hamarosan összeomló hatalomnak vélték, a következőket mondotta: „Mi tudjuk, hogy még a Mussolini-periódus kezdetén vagyunk. Egy olyan korszakban, amelyben nyugodtan kijelenthetjük: azokkal, akik végül is szakítottak a reformistákkal és most a Kommunista Internacionáléhoz kívánnak csatlakozni, meg kell kísérelnünk a megegyezést.”¹¹ – Ugyanott, 916. old.*

Mint Zinovjev beszédéből is kitűnik, az egységes párt létrehozásának szükségessége nem volt vitakérdés a Komintern vezetői között. Más volt a helyzet az olasz delegációban. Az olasz küldöttek több-kevesebb következetességgel a már említett október 12-i KB-ülésen elfogadott irányvonalat védelmezték, vagyis az egyesülés ellen léptek fel. Ez utóbbi körülményt mindenképpen figyelembe kell vennünk, amikor Zinovjev beszédének egyes megállapításait elemezzük. Az egyesült párttal foglalkozó részben pl. a reformizmus elleni fellépéssel kapcsolatban megállapítja: „Az egyesülés meg fogja változtatni a tömegek hangulatát, összefogja a munkástömegeket a reformisták és a fasiszták elleni igazi harcra. Ezért az egység föltétlenül szükséges, meg kell valósítani.”¹² – Ugyanott, 922. old.* A fasizmus és a reformizmus elleni harcnak ez az összekapcsolása – ha figyelmen kívül hagyjuk Zinovjev beszédének tulajdonképpeni célját, illetve azokat az érveket, amelyekkel az olasz kommunisták az egyesülés elleni magatartásukat igyekeztek igazolni – könnyen félreérthető. Nem arról van szó ugyanis, hogy Zinovjev már 1922 végén egyforma fontosságot tulajdonított volna a szociáldemokrácia és a fasizmus elleni fellépésnek. Mondanivalója egyáltalán nem ez volt. A „reformisták” kifejezés nem a szociáldemokráciát, hanem a jobboldali szociáldemokrata vezetőket jelölte, a szocialista párt és a szakszervezetek kisebbségét képviselő D’Aragona, Turati típusú politikusokat. (Beszédének megelőző részéből ez egyértelműen kiderül.) Zinovjev célja éppen az volt, hogy világosan megértesse: a Kominternnek az az álláspontja, hogy az olasz kommunistáknak egyesülniük kell a jobboldali vezetőkkel szakító szociáldemokrata többséggel.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az antifasiszta egységfront
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

4. A Komintern az OKP irányvonalának megváltoztatásáért.
Az antifasiszta egységfront és a munkáskormány célkitűzése

Az OKP KB tézisei, amelyeket a II. kongresszus elé szándékoztak bocsájtani, nagy ellenállást váltottak ki a Kominternben. A Komintern Végrehajtó Bizottságának Elnöksége március 8-án, tehát közvetlenül a kibővített VB-ülés után, határozatot fogadott el, amelyben Kolarovot és Humbert-Drozt megbízták azzal, hogy javasolják az olasz pártkongresszuson: vitassák meg a téziseket, de a végleges döntést az új KB és a Komintern VB közösen hozza.⁶⁹

⁶⁹ Bericht über die Tätigkeit des Präsidiums und der Exekutive der Kommunistischen Internationale für Zeit vom 6. März bis 11. Juni 1922. Verlag der Kommunistischen Internationale. (Hoym) Hamburg. (A továbbiakban: Bericht über die Tätigkeit…) 3. old.*

A KIVB Elnöksége március közepén fogadta el „Az Olasz Kommunista Párt programtervezetéhez” című dokumentumot, amelyben lényegében elutasította az olasz párt téziseit. „A párt vezető szerveinek tézisei azt mutatják, hogy az elvtársak még nem nőtték ki gyermekbetegségüket, az ifjúi, terméketlen radikalizmus betegségét – hangzik a dokumentum. – Ez pedig azáltal, hogy szektásan fél az élet realitásával való kapcsolattól és nem bízik saját erőiben, a csupán átmeneti jellegű célokért harcoló munkásosztály forradalmi tendenciáiban kimeríti a párt teljes erejét. A Végrehajtó Bizottság bízik abban, hogy a párt Központi Bizottsága eljut e gyengeségek felismeréséig, és hozzálát felszámolásukhoz. Ezt feltétlenül a párt téziseinek megváltoztatásával kell kezdeni. Jobb lenne, ha a párt megelégedne a III. kongresszus és a Végrehajtó Bizottság kibővített ülésének téziseivel, ha eltekintene saját tézisek kidolgozásától és előterjesztésétől, mivel ez arra kényszerítené a Végrehajtó Bizottságot, hogy nyilvánosan a legélesebben vitába bocsátkozzék az olasz Központi Bizottsággal.”⁷⁰

⁷⁰ A dokumentum közlésére azonban a pártkongresszus előtt nem került sor. Később – minden bizonnyal a további nézeteltérések, és nem a „Taktikai programkérdések” megvilágítása miatt, ahogyan azt a publikáció lábjegyzetében közük – szükségesnek vélték közzétenni. (Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1922. 23. szám. 6215-6222. old.)*

Az OKP II. kongresszusán, amelyre 1922. március 20-25. között került sor Rómában, a Komintern képviselőinek nem sikerült a frontáttörés. A kongresszuson igen feszült légkör alakult ki, a párt vezetői már-már lemondásra gondoltak. A kongresszus résztvevői előtt különösen azután vált világossá, milyen nagy a különbség az OKP KB és a Komintern által javasolt politika között, amikor Kolarov ismertette a Komintern koncepcióját. Ennek lényege az egységfront és az antifasiszta összefogás hangsúlyozása, tehát a kibővített KIVB-ülésen elfogadott irányelvek voltak. Kenyértörésre azonban nem kerülhetett sor, mivel a pártban már formálódó ellenzék vezetői nem voltak abban a helyzetben, hogy vállalhatták volna a párt irányítását. (Gramsci a kongresszuson Bordigát támogatta, mivel maga is ellenezte az egységfrontot.) Az ellenzéket az Angelo Tasca—Antonio Graziadei-csoport alkotta, amely túl „absztraktnak” ítélte Bordigáék taktikai téziseit, és a Nicola Bombacci vezette csoport, amely teljesen elfogadta a Komintern irányvonalát.⁷¹ – A kongresszus munkájáról és az ellenzéki csoportok álláspontjáról számol be Paul Böttcher szászországi kommunista, a munkáskormány híve, majd 1923-ban minisztere az Inprekorrban. (1922. március 30. 300-302. old.)*

A Komintern képviselői, felmérve a helyzetet és a lehetőségeket, letettek arról, hogy megakadályozzák a taktikai tézisek elfogadását. Sőt, hogy ne bomlasszák tovább a pártvezetést, rávették Bombaccit, vonja vissza tézistervezetét.

A Komintern képviselői tulajdonképpen egyetlen eredményt értek el kompromisszumukkal: az olasz pártvezetés megerősítette a kibővített VB-ülésen tett ígéretét, amely szerint aláveti magát a kötelező fegyelemnek, és az egységfront-politikáról elfogadott tézisek szellemében alakítja irányvonalát. Míg azonban a Komintern tartotta magát ahhoz, hogy nyilvános fórumain nem bírálta az OKP kongresszusán történteket – ezt mutatja Böttcher említett cikke is -, Bordiga szinte közvetlenül a kongresszus után felrúgta a megállapodást. Utasította a párt képviselőit, hogy tárgyalásaik és felszólalásaik során ne említsék a politikai pártokkal köthető egységfront-megegyezés lehetőségét.⁷² – Spriano: Id. mű, 245. old.* Pedig 1922 nyarán a szocialista és a kommunista párt egységfrontja az antifasiszta harc legfontosabb előfeltétele volt. A Kominternben, elemezve az olaszországi helyzet gyors változását,⁷³ – A Komintern VB Információs és Statisztikai részlege 1921 őszétől részletes anyagokat állított össze az olaszországi helyzetről, különös tekintettel az egységfronttal kapcsolatos állásfoglalásokra. Lásd: Bjuletyen. Kommunyisztyicseszkij Internacional, Otgyel Informácii. 1. szám. 1922. január 4. (Június 27-ig 55 szám jelent meg stencilezett formában, egyenként 30-40 oldal terjedelemben.)* arra a következtetésre jutottak, hogy az OKP politikája nem segíti elő a kibontakozást. Ezért a KIVB Elnöksége április 18-i ülésén olyan határozatot hozott, amelyben „a kongresszust követően Olaszországban kialakult helyzetet élesnek és az adott formában tarthatatlannak” ítélte. Felszólították az olasz pártvezetést, hogy azonnal indítson háromtagú delegációt Moszkvába a nézeteltérések tisztázására. Külön kikötötték, hogy Bordigának is Moszkvába kell jönnie.⁷⁴ – Bericht über die Tätigkeit… 23. old.*

Az olasz párt vezetői azonban nem siettek az indulással. Több mint egy hónappal az ülés után, május 26-án hagyta csak el Olaszországot a Bordiga, Gramsci és Graziadéi összetételű küldöttség. Moszkvában ekkor már készültek a kibővített VB második ülésére, amelynek 6. napirendi pontja „Az Olasz Kommunista Párt és problémái” kérdéscsoport volt.

A Komintern kibővített Végrehajtó Bizottságának plénuma 1922. június 7-én kezdte meg munkáját. Az elemzések középpontjában, amint az várható volt, ismét az egységfront-politika állott. Az egyes kommunista pártokkal kapcsolatos problémák elsősorban Zinovjev főreferátumában kaptak helyet. Kitűnt, hogy a francia és az olasz párt áll legerőteljesebben szemben az egységfronttal. A plenáris üléseken a francia párt politikájával kapcsolatos nézeteltérések megvitatása került a középpontba, míg az olasz kommunisták problémáit végül is nem tűzték napirendre. Zinovjev a június 11-i ülésen tartott rövid beszámolójában ezt azzal indokolta, hogy az olasz bizottság két megbeszélésén „meggyőződtünk arról, hogy az olasz elvtársakban kivétel nélkül megvan az őszinte törekvés a Komintern javaslatainak tényleges megvalósítására. Ezért úgy döntöttünk a bizottságban, hogy a kérdést nem bocsátjuk vitára a plénumon, hanem felhatalmazzuk az elnökséget, hogy az olasz delegációval a még fennálló kis nézeteltéréseket [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] felszámolja.”⁷⁵ – Ugyanott, 122. old.* Zinovjev kis nézeteltérésekről beszélt, holott e nézeteltérések alapvetőek voltak. A bizottságban elhangzottakról nem adtak ki jegyzőkönyvet, annyi azonban kiszivárgott, hogy éles vitára került sor. Éppen Zinovjev bírálta keményen az olasz párt képviselőit. Elítélte az egységfronttal kapcsolatos álláspontjukat, és követelte, hogy „azonnal és kategorikusan” vessenek véget eddigi gyakorlatuknak, „a legrövidebb időn belül adják ki a munkáskormány jelszavát – a fasizmus elleni harc programjának alapját”.⁷⁶ – A L’Ordine Nuovo július 1-i számában megjelent cikk alapján közli: Spriano: Id. mű, 217. old.*

Nem kétséges, hogy az olasz delegáció, talán az egy Graziadéi kivételével, aki már az OKP kongresszusán is „perspektivikusan alkalmazhatónak” ítélte az egységfronttaktikát, nem fogadhatta volna el a Komintern javaslatát, ha ez valóban ilyen kategorikus lett volna. Zinovjev beszámolójából azonban kiderül, mi volt az, ami ismét – bár mint a későbbiekben bebizonyosodott, ezúttal is csak szavakban – meghátrálásra késztette az olasz képviselőket, illetve lehetővé tette számukra a bizottság határozatának elfogadását. Ez pedig Zinovjevnek a munkáskormányról szóló fejtegetése volt. A fasiszta veszélyre való tekintettel Zinovjev kijelentette, hogy amennyiben „egyes olasz tartományokban a választások olyan eredményre vezetnek, hogy Serratiék és Turatiék csoportja többséget szerez, és a kommunistáktól függ, hogy ott egy fasiszta, vagy pedig egy Serrati irányzatú kormány alakul, mi akkor természetesen nem fogjuk a hatalmat a fasiszta kormánynak átengedni, hanem szavazatainkkal egyelőre egy ilyen jellegű munkáskormányt fogunk támogatni.”77 – 77 Bericht über die Tätigkeit… 123. old.* Ez a megfogalmazás semmiképpen sem lehetett elfogadható az olaszok számára, hiszen a két munkáspárt együttműködését és antifasiszta egységfrontját feltételezte egy lényegében polgári demokratikus kormány létrehozása érdekében. Ettől a politikai koncepciótól ekkor még nemcsak Bordiga csoportja, de egységesen az egész pártvezetés is igen távol állott. Ami a megegyezést végül lehetővé tette, az a munkáskormány elméleti megfogalmazása volt. Zinovjev ugyanis erről a következőket mondotta: „A munkáskormány ugyanaz, mint a proletárdiktatúra. A szovjet (tanács-) kormány álneve, amely kényelmesebb az egyszerű munkás számára, és ezért kívánjuk ezt a formát alkalmazni.”⁷⁸ – Ugyanott.*

Az egységfront politikáját elemző irodalomban Zinovjevnek ez a kijelentése úgy szerepel, mint az egységfront és a munkáskormány jelszavának első téves, stratégiailag hibás megfogalmazása, a későbbiekben elterjedt olyan dogmatikus nézetek előfutára, mint a szociálfasizmus és az osztály osztály ellen koncepció.⁷⁹ – Reisberg: Id. mű, 483. old.; Betlen Oszkár: Az antifasiszta népfrontkormány kérdéséről. Párttörténeti Közlemények, 1962. 3. szám. 3. old. – E szélsőséges értékelések lényegében Zinovjev későbbi, a Komintern V. kongresszusán elhangzott kijelentésére vezethetők vissza, amelyben azt állítja, hogy ő már 1922 nyarán egyértelműen ezen az állásponton volt. (Protokoll. Fünfter kongress der Kommunistischen Internationale. [Hoym] Hamburg 1924. 79. old.) – „A Kommunista Internacionálé története” című munka, helyesen, nem vetíti vissza Zinovjev későbbi álláspontját. (204-205. old.)* Ez azonban az igazságnak csupán egyik fele. Ha nem ragadjuk ki összefüggéséből az idézetet, arra is választ kaphatunk, hogy jöhetett létre ez a megfogalmazás az egységfront-politika és a munkáskormány helyes gyakorlati alkalmazása idején. Nem nehéz bebizonyítani, hogy Zinovjev ekkor tisztában volt az egységfront, illetve az ennek alapján létrehozható munkáskormány igazi jellegével. Ez történt az olaszországi helyzettel kapcsolatos elemzésében is: „A munkáskormány jelszava az egyetlen olyan jelszó – mondotta beszámolójában -, amellyel az emberek nagy tömegeit lehet összefogni. Úgy véljük, hogy Olaszországban ezzel a jelszóval tudjuk a reformizmust leküzdeni, és zászlónk alatt nagy tömegeket egyesíteni. Ehhez az szükséges, hogy magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést a fasiszták elleni harcban, és más munkáspártokkal és munkásszervezetekkel együtt [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] javasoljuk a fasiszták elleni harc helyi közös bizottságainak létrehozását valamennyi munkásközpontban.”⁸⁰ – Bericht über die Tätigkeit… 123. old.* Bonyolultabbá teszi az összképet, hogy Zinovjev az egységfrontról tartott referátumban, amikor az Olaszországban, Csehszlovákiában és a Németországban kialakult erőviszonyokról beszél, e munkáskormányok jellegéről a következőket mondja: „A munkáskormány jelszava olyan láncszem, amely a két fázis, az egyszerű részkövetelések és a proletárdiktatúra között kell hogy funkcionáljon.”⁸¹ – Ugyanott, 81. old.*

Nyilvánvaló tehát, hogy Zinovjev egyszerre két, egymással ellentétes álláspontot fejtett ki. A helyes álláspont indoklására nincs szükség, az megfelel a Komintern III. kongresszusa után kialakult koncepciójának. A proletárdiktatúra kormányának a munkáskormánnyal való azonosítása azonban magyarázatra szorul, nem csupán Zinovjev álláspontjának megértése miatt, hanem azért is, hogy választ kapjunk arra, mi késztette a KIVB kibővített ülését ennek az álláspontnak az egyhangú elfogadására. Ez utóbbi a fontosabb, mert tartalmazza a választ Zinovjev nézetének ellentmondásosságára.

Nem véletlen, hogy e hibás megfogalmazásra éppen az olasz kérdésben és az antifasiszta harccal kapcsolatban került sor. Áttekintve a Komintern vezető szerveinek és fórumainak az OKP-val kapcsolatos korábbi állásfoglalásait és általában az OKP és a Komintern közötti nézeteltérések történetét, arra a következtetésre juthatunk, hogy a Komintern korábbi kísérletei az OKP taktikájának és irányvonalának megváltoztatására mindeddig sikerteleneknek bizonyultak. Nem járt eredménnyel az a próbálkozás sem, hogy megváltoztassák a pártvezetés személyi összetételét. Ennek következtében a Kominternnek egy adott, az egységfront-politikával és a munkáskormánnyal szemben álló pártvezetéssel kellett együttműködnie és megegyezésre jutnia. Már a plénumot megelőzően, elsősorban az OKP II. kongresszusán elfogadott tézisekkel kapcsolatos ellentétek hatására, a KIVB és annak Elnöksége határozottabb magatartásra szánta el magát. A határozottság valószínűleg megmutatkozott a bizottsági üléseken – erre utal a korábban már ismertetett „kategorikus” kijelentés is de most sem vezetett eredményre. Az olasz delegáció nem volt hajlandó a proletárdiktatúra stratégiájának feladására, és akárcsak a kongresszusi tézisek esetében, ismét a Komintern kényszerült engedményre.

A Komintern kibővített plénumának résztvevői most is egy közvetlenül elérhető cél, az egységfront és a munkáskormány jelszavának elfogadtatása reményében tettek engedményt. Úgy vélték – és ezt tükrözte Zinovjev beszámolója is -, hogy Olaszországban már e jelszavak kiadása is visszhangot fog kelteni, kiindulópontja lehet az antifasiszta egységfrontnak, és segítségével az OKP kitörhet elszigeteltségéből, tényleges politikai erővé válhat. A munkáskormány megvalósítása Olaszországban olyan perspektíva volt, amelyhez a különböző munkásszervezetek antifasiszta egységfrontján keresztül vezethetett az út. Ezért a munkáskormány azonosítása a végcéllal, a proletárdiktatúra kormányával, az adott időszakban nem tűnt lényeges különbségnek.

A Komintern kibővített Végrehajtó Bizottságának állásfoglalásában nagymértékben közrejátszott az a durva hiba, amelyet az OKP a Munkásszövetség (Alleanza del Lavoro) megalakulásakor követett el. E szövetség a vasutasok szakszervezetének kezdeményezésére jött létre „részben a reakció egyre hevesebbé váló támadásai, részben a Kommunista Internacionálé egységfront-agitációja eredményeképpen”. Belépett az: Általános Munkásszövetség (Confederazione Generale del Lavoro – CGL – szocialisták és kommunisták), az Olasz Szakszervezeti Egyesülés (Unione Sindicale Italiana – szindikalisták), az Olasz Munkásszövetség (Confederazione Italiana dei Lavoratori – kereszténydemokraták), valamint a vasutasok és a kikötői munkások független szakszervezetei.⁸² – PWA 1922-1923.828. old.* Az OKP, bár a szakszervezeti mozgalomban korábban már fellépett az egységfront mellett, a Munkásszövetség létrejöttekor, 1922 februárjában, elutasította a felkínált részvételt.

Ez volt az egyetlen konkrét esemény, amelynek kapcsán a KIVB plenáris ülésén is bírálták az OKP-t. Ehhez talán hozzájárult Gramsci álláspontja, aki 1922 tavaszától volt az OKP képviselője a Kominternben. (A plénumot követően is Moszkvában maradt, beválasztották a Végrehajtó Bizottság tíztagú Elnökségébe is.)⁸³ – Inprekorr, 1922. június 17. 716. old.* A L’Ordine Nuovóban május 5-én publikált cikkében eredményként értékelte a Munkásszövetség létrejöttét, felismerte jelentőségét az antifasiszta harcban. A május elsejei tüntetés tapasztalatainak elemzésekor hangsúlyozta a szövetség erősítésének és a kommunisták bekapcsolódásának szükségességét.⁸⁴ – Gramsci: Scritti politici. Editori Riuniti. Róma 1967. 526-528. old.* Olaszországban ez még közel sem volt általános vélemény. Bordiga, körülbelül ugyanebben az időben született írásában, a Munkásszövetségen belüli kommunista befolyást csupán az opportunisták elleni harcban kívánta gyümölcsöztetni.⁸⁵ – Tanulmánya megjelent: PWA 1922-1923. 806-815. old.* Sőt, a plénumot követően, az OKP KB június 29-i ülésén a munkáskormányról kijelentette: „Az csak a burzsoá rend megdöntése után jöhet létre.”⁸⁶ – Spriano: Id. mű, 217. old.*

A Kominternben 1922 nyarán már egyértelműen kialakult az a meggyőződés, hogy Olaszországban nem a reformizmus elleni harc, hanem a fasizmus elleni küzdelem a kommunista párt fő feladata. A KIVB, mivel az OKP vezetőivel továbbra sem tudott megegyezni a tennivalókban, élve a Komintern világpárt jellegéből adódó lehetőségekkel, közvetlenül is beavatkozott a két olasz munkáspárt közötti nézeteltérések megoldásába. Erre jó alkalom kínálkozott, mivel a szocialista párt küszöbönálló kongresszusán a baloldal döntést kívánt a reformisták kizárása ügyében, Serrati maximalista csoportja pedig ismét fel akarta vetni a Kominternhez való csatlakozást.

Minden bizonnyal nagy megdöbbenést keltett az olasz kommunisták körében, amikor a L’Ordine Nuovo július 30-i számában vezércikként megjelent a Komintern Végrehajtó Bizottságának július 22-i felhívása. Ez a felhívás ugyanis, amellett, hogy a fasizmusról mint fő veszélyről szólt, a legidőszerűbb feladatot a szocialista párt három baloldali képviselőjének nyilatkozatából idézve határozta meg: „Ezért van Maffi, Lazzari és Riboldi elvtársaknak teljes mértékben igazuk, amikor azt mondják: a reformisták ellen nem elég frázisokat pufogtatni; szervezni kell a harcot együtt a kommunistákkal, a fasiszták ellen.”⁸⁷ – Inprekorr, 1922. július 25. 145. old. Az olasz munkásokhoz és munkásnőkhöz!*

Az olasz kommunista sajtóban ekkor került nyilvánosságra a Kominternnek az az álláspontja is, amely szerint a fasizmus elleni harc során nem proletárdiktatúrát, hanem munkáskormányt kell létrehozni. Az olasz munkássághoz fordulva a dokumentum befejező soraiban ugyanis hangsúlyozzák: „Olasz munkások! Szocialisták, szakszervezeti elvtársak és kommunisták! Most láthatjátok, milyen helyesen állapította meg a Kommunista Internacionálé az események fejlődését! Ti, olasz kommunisták, csekély kisebbségként léptetek ki az olasz pártból, és fokozatosan egyre növekvő hatalommá váltatok. Proletár hatalommá váltok, amennyiben megértitek, hogy a fokozódó nyomorúság és a fasiszta reakció fokozódó támadásai elleni közös harcra valamennyi forradalmi munkást össze kell fogni. Amennyiben megértitek, hogy a városok és a falvak millió és millió proletárját össze kell fogni a proletár munkáskormány jelszava érdekében.”⁸⁸ – Ugyanott.*

E sorokból világosan kitűnik, hogy az Olaszországban egyre erőteljesebben jelentkező válság megoldása érdekében a Komintern nem egyszerűen a baloldali szocialistáknak a kommunista párthoz való csatlakozását, az OKP szervezeti erejének erősítését kívánta, hanem valamennyi munkásszervezet összefogását tartotta szükségesnek. Tehát most már nem kizárólag Serratiékat bírálta, hanem nyíltan és határozottan az OKP vezetőségének álláspontját is.

Az események bebizonyították, mennyire indokolt volt a Komintern aggodalma, és egyben arra is rávilágítottak, milyen tragikus következményekkel járhat a munkásosztály politikai szervezeteinek passzivitása és széthúzása.

A fasiszta terror mind erőteljesebben sújtotta a munkásmozgalmat. A támadások súlypontja egyre inkább a városokba helyeződött át; a fasiszták 1922. januártól júniusig ki tudták terjeszteni befolyásukat még a munkásosztály egy részére is. (Az 1922. januárban létrehozott Szakszervezeti Korporációk Nemzeti Szövetsége [Confederazione Nazionale delle Corporazioni Sindicali – CNCS] 250 000-ről 458 000-re növelte taglétszámát.)⁸⁹

⁸⁹ PWA 1922-1923. 827. old.; Lopuhov: Id. mű, 148. old. A tagság szociális összetétele a hivatalos adatok szerint a következő volt:

parasztok és mezőgazdasági munkások:	227 000 (50%)
munkások:	72 000 (15%)
egyéb:	159 000 (35%)

Ezzel párhuzamosan a fasiszta rohamosztagok totális támadásba kezdtek először a kisebb városok közigazgatása ellen, majd 1922. július elején meghódították az első nagyobb várost, Novarát. Szétverték a munkáskamarát, a szervezett munkások helyi szakmaközi központját, és elfoglalták a helyi közigazgatást. Támadásaik egyre jobban veszélyeztették az olasz munkásmozgalom központját, Piemont tartományt, ahol nem csupán a szocialista, hanem a kommunista párt nagy erői is összpontosultak. Torinóban és Milánóban mind gyakrabban csaptak össze a munkások és a fasiszták fegyveres osztagai.

A fasiszta terror azonban nemcsak a munkáspártokat sújtotta, hanem valamennyi ellenzékit és demokratát, mindenkit, aki elítélte a terrort, így született a Munkásszövetség 1922. július 19—20-i ülésének döntése: általános sztrájkot indítanak a fasiszta terror ellen.

A sztrájkot augusztus elsejére hirdette meg a Munkásszövetség, de csak augusztus 2-án bontakozott ki, és akkor sem fogta át az ország egész területét. Ennek ellenére – ha csak rövid időre is – országosan létrejöttek a széles körű antifasiszta összefogás előfeltételei. Több helyen komoly összecsapásokra került sor a sztrájkolok és a fasiszták között. Anconában, Genovában, Pármában, Milánóban, Livornóban folytak elkeseredett harcok, különösen a sztrájk hivatalos lefújása után. Közben ugyanis a fasiszták ultimátumot intéztek a Munkásszövetséghez és a szocialista párthoz: ha a sztrájk folytatódik, országosan terrorakciókat indítanak. A szocialista párt, amely ekkor már látta, hogy a kormány nélküle fog megalakulni, és hogy nem számíthat a polgári pártok támogatására, megrettent a fasiszta fenyegetéstől. A Munkásszövetség augusztus 2-án a szocialisták nyomására beszüntette a sztrájkot. Az OKP, amely szinte pontról pontra megismételte az Arditi del popolóval szemben elkövetett hibáit, nem lévén befolyása a Munkásszövetségben, nem tudott hatást gyakorolni az események menetére. A párt fegyveres osztagai elszánt harccal elértek ugyan helyi eredményeket, de az elzárkózás politikája következtében az antifasiszta összefogást nem biztosíthatták.⁹⁰

⁹⁰ Az eseményeket részletesen ismerteti Terracini „Általános sztrájk Rómában” című cikke. (Inprekorr, 1922. augusztus 12. 1031-1032. old.) E számban található még a pármai harcok leírása is. (Ugyanott, 1033. old.) A fasiszták ultimátumát és az eseményeket tárgyalja: Zdenék Bradác: Pred pochodem na Rim. Svoboda. Prága 1973. 427-429. old. A sztrájk előzményeit, lefolyását és következményeit igen aprólékosan elemzi: P. Alatri: Proiszhozsgyenyije fasizma. Moszkva 1961.198-213. old.; Spriano: Id. mű, 213. old.*

Az általános sztrájk bukása az 1920-as őszi gyárfoglaló mozgalom óta az olasz munkásmozgalom legnagyobb veresége volt. Olyan vereség, amely egyúttal előkészítette a szélsőséges reakciós megoldás sikerét is. A sztrájkot követően ugyanis nem csupán a reformista szocialista párt vesztette el erőinek legjavát, de az olasz kommunista pártból is sokan kiléptek.⁹¹

⁹¹ A szocialista párt taglétszámának alakulásáról ebből az időszakból nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok. Október elején ez a szám 72 000 körül volt. (Inprekorr, 1922. október 10. 1321. old.; Spriano: Id. mű, 223. old.) A kommunista párt taglétszáma 1922 szeptemberére 24 638-ra csökkent. (Spriano: Id. mű, 220. old.)*

A munkásosztály, amely döntő szerepet játszhatott volna az antifasiszta harcban, és szövetségeseivel együtt megakadályozhatta volna a fasizmus hatalomra jutását, vezető pártjainak megalkuvó, illetve eredménytelen politikája, valamint a fokozódó terror hatására demoralizálódott, és egyre passzívabb magatartást tanúsított.

Egyre súlyosbodó helyzetről számolt be Rákosi Mátyás, aki a Kommunista Internacionálé megbízottjaként 1922 második felében több ízben járt Olaszországban. Az OKP vezetőivel igen rossz volt a viszonya. Fő feladata a szocialisták – a Serrati-féle maximalisták meg a Maffi-Riboldi-Lazzari-csoport – és a kommunisták közeledésének elősegítése volt. Képviselte ugyanakkor a Kominternnek azt az elképzelését is, hogy első lépésként csatlakoztatni kell a Kominternhez a szocialista párt említett irányzatait. Ez utóbbi különösen az OKP vezetőinek ellenállásába ütközött, mivel ők maguk e szocialisták beolvasztására törekedtek.⁹²

⁹² Rákosi beszámolója megjelent az Inprekorrban, 1922. október 10-én. 1320-1321. old. – A statáriális bíróság előtt tett vallomásában maga is szólt olaszországi tevékenységéről, amit később a főtárgyaláson visszavont. (PI Archívum, 614. f. 1/1925-1/8771. Budapesti Büntetőtörvényszék, 65-66. old.)*

Rákosi információi is hozzájárultak ahhoz, hogy a Komintern Végrehajtó Bizottsága a korábbinál is jobban szorgalmazta a kommunisták és a baloldali szocialisták szövetségét. Így a szocialista párt kongresszusához intézett felhívásában felszólította a pártot, hogy a kommunistákkal együtt hozzon létre közös bizottságot. Meghívta a szocialisták képviselőit a Komintern IV. kongresszusára, hogy ott fejtsék ki álláspontjukat. A Komintern célja a szocialista és a kommunista párt egyesülése volt, tehát nem az előbbiek beolvadása az OKP-ba. Sőt, ennél is tovább ment az engedményekben: az olaszországi helyzetre való tekintettel egyelőre megelégedett az akcióegység létrehozásával.⁹³ – A dokumentumot a szocialista párt kongresszusa után közölte az Inprekorr, 1922. október 10-én. 1323-1324. old.*

Az Olasz Szocialista Párt kongresszusa Rómában ülésezett 1922. október 1 — 4-én. Amint várható volt, bekövetkezett a szakadás. A jobboldal kizárására irányuló baloldali javaslat (a maximalisták és Lazzari—Maffi—Riboldi csoportja) többséget szerzett. Erre 32 106 párttagot képviselő küldött, ellene 29 119-et képviselő szavazott. A kizárt szélsőséges reformisták új pártot hoztak létre Egységes Szocialista Párt – Partito Socialista Unitario – néven. A tőlük megtisztult szocialista párt nevében október 4-én Fabrizio Maffi a következő szövegű táviratot küldte Moszkvába: „A reformista-centrista blokk likvidálását követően az Olasz Szocialista Párt kongresszusa egyhangúan megújítja a III. Internacionáléhoz való tartozását.”⁹⁴ – Inprekorr, 1922. október 10. 1317. old.*

A szocialista párt kongresszusán bekövetkezett szakadást a KIVB nagy megelégedéssel vette tudomásul.⁹⁵ – Inprekorr, 1922. október 10. Zinovjev: A Kommunista Internacionálé győzelme.1317-1318. old.; Rákosi: Az olasz tanulság. 1320-1321. old.* Az Olaszországban tartózkodó Komintern-megbízottak (Rákosi, aki rövid moszkvai tartózkodását követően visszatért Olaszországba, valamint Vuja Vujovic, a Kommunista Ifjúsági Internacionálé titkára és Böttcher) azonnal tárgyalásokat kezdtek a kommunista és a szocialista párt akcióegységének megteremtéséről. Feladatuk azonban közel sem volt könnyű. Az olasz párt vezetői közül többen, köztük Bordiga és Terracini, lemondással fenyegetőztek abban az esetben, ha a KB az együttműködés mellett dönt. Igaz, néhány vezető, így Palmiro Togliatti, akit ekkor már támogatott Gennari és Anselmo Marabini is, megértve, hogy a Komintern nem a két párt azonnali összeolvadását kívánja, támogatta az együttműködés gondolatát. Ennek ellenére a Komintern kongresszusára utazó küldöttség azt a feladatot kapta a pártvezetéstől, hogy védje meg Moszkvában az OKP elzárkózó politikáját.⁹⁶ – A Moszkvában levő Ambrogit és Gramscit a pártvezetés október 8-i levelében tájékoztatta, közölve, hogy ha a Komintern számukra kedvezőtlenül dönt, lemondanak.(Spriano: Id. mű, 228. old.)*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az Arditi-vita
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

3. Az Arditi-vita

Az Arditi del popolo és az OKP kapcsolata 1921 nyarától, tehát közvetlenül a szervezet megalakulásától kezdve az OKP és a Komintern közötti nézeteltérések egyik fontos pontja volt.

Az Arditi del popolo 1921 júniusának végén jött létre, szervezeti előzményei azonban még a világháború utolsó évére nyúlnak vissza. 1918 második felében az olasz hadsereg elit alakulatainak (arditi jelentése: rohamosztagok) a tagjai, látva a hadsereg felbomlását és a központi irányítás tétlenségét, szervezkedni kezdtek. Közvetlen céljuk a leszerelés megakadályozása és a hadseregellenes közhangulat elfojtása volt. (Ebben az időszakban Mussolini is kísérletet tett megnyerésükre.) A kormány betiltotta e rohamosztagok működését, ez azonban éppen az ellenkező hatással járt: 1919 januárjában szervezetük önállósulását eredményezte. 1921 nyaráig a szervezet összetételében és célkitűzéseiben is fokozatos változás következett be. A polgári és kispolgári elemek mellett beléptek soraiba munkások is, akik úgy látták, hogy a politikai helyzetet fegyveres harccal lehet stabilizálni. Az Arditi egyre inkább polgárőrség jellegű szervezetté vált, fellépett mindenfajta zavargás ellen. Így került fokozatosan szembe a fasisztákkal, míg végül 1921 nyarára az antifasiszta erők tömörülésévé lett. 1921. július 29-én, a helyi szervezetek római konferenciáján, Argó Secondari hadnagy vezetésével az Arditi del popolo országos szervezetté alakult: antifasiszta programmal, leszavazva a jelenlevő fasiszta képviselőket. A szervezet tagjai között szinte valamennyi politikai irányzat képviselői fellelhetők, beleértve a kommunistákat is.⁴⁹

⁴⁹ Monografikus feldolgozás e szervezet történetéről mind ez ideig nem készült. A legrészletesebb elemzést Spriano adja idézett művében (139-151. old.), továbbá Lopuhov: Id. mű, 53-54., 127-137. old. – Az Arditi és a fasizmus kapcsolatáról (1920 végéig) ír Gennari a „Fasizmus Olaszországban” című cikkében. (Inprekorr, 1921. szeptember 29. 26. old.) Értékeli az eseményeket: Luigi Longo-Carlo Salinari: Torinói szárnybontás. Kossuth Könyvkiadó 1977. 83., 107-108. old.*

Az OKP vezetése, amely egy önálló, csak kommunistákat tömörítő ütőerő létrehozásán fáradozott, nem látta szívesen tagjai részvételét e szervezetben. Kifogása alapvetően az volt, hogy az Arditi del popolo heterogén, és politikailag inkább polgári, kispolgári célkitűzéseket követő szervezet. (Állítólag maga Secondari Nitti olasz miniszterelnök [1919—1920] ügynöke volt.) És bár a L’Ordine Nuovóban megjelent egy olyan tartalmú cikk is, hogy a részvétel, majd a szervezet meghódítása célszerű, a vezetőség álláspontja elutasító volt.⁵⁰ – Lopuhov: Id. mű, 133-134. old.* Az OKP VB nevében Ruggero Grieco 1921. november 7-i levelében foglalta össze nézeteiket.⁵¹ – Grieco levele tulajdonképpen tiltakozásul íródott Ambrosini már ismertetett cikkének a Kommunyisztyicseszkij Internacionalban való közlése ellen. (Giorgio Amendola: Comunismo, antifascismo e Resistenza. Editori Riuniti. Róma 1967.46. old.)* Azt állította, hogy az Arditi del popolóba való belépés „elkerülhetetlenül egyik vagy másik szervezet fegyelmének megbontásával járna”, hogy az Arditi csupán Nitti eszköze volt Giolitti megbuktatására, és így annak bukását követően, majd az Ivanoe Bonomi vezette kormány megalakulásával (1921. július) már vesztett jelentőségéből. Arra is hivatkozott, hogy a részvétel azért is felesleges, mivel „amikor létrejöttek az Arditi del popolo egységei, a mi pártunknak már volt katonailag képzett szervezete”.⁵² – A levelet és a Komintern válaszát teljes terjedelemben közli Amendola: Id. mű, 46-52. old.* A nézeteltérés lényegét azonban csak ezután fogalmazta meg:

„Arra a következtetésre jutottunk, hogy jobb lesz, ha nem vonjuk el a kommunistákat a tervszerű munkától, amelynek nem a fasiszták elleni fegyveres harc a célja, hanem az, hogy az idő haladtával erőinket összpontosítva dolgozhassunk.”⁵³ – Ugyanott, 48. old.*

A Komintern szinte az Arditi del popolo-szervezetek kiépülésével egyidőben felfigyelt a mozgalomban rejlő lehetőségekre. Vezetőinek az volt a véleménye, hogy az OKP e szervezetbe belépve leküzdheti elszigeteltségét, és az antifasiszta harcban széles tömegek rokonszenvét vívhatja ki. Ezzel olyan politikai irányvonal valósulna meg, amelyet a III. kongresszuson az olasz párt számára különösen időszerűnek véltek. A Komintern több alkalommal is kifejtette nemtetszését az OKP-nak az Arditi del popolóval szemben folytatott politikája iránt,⁵⁴ – A kritikai észrevételeket többek között Vorovszkij is tolmácsolta. (Lásd Spriano: Id. mű, 149. old.)* majd Grieco levelére válaszolva igen keményen mondott véleményt az olasz kommunisták álláspontjáról: „Világos, hogy kezdetben proletár tömegmozgalommal és részben kispolgári jellegű szervezettel volt dolgunk, amely ösztönösen bocsátkozott harcba a terrorral… Hol voltak ekkor a kommunisták? Nem azzal foglalkoztak-e, hogy nagyítóval vizsgálgatták ezt a mozgalmat, azt óhajtva megállapítani, vajon megfelelő mértékben marxista jellegű-e a szervezet, és megfelel-e programjuknak?… Az OKP- nek azonnal és energikusan be kellett volna kapcsolódnia az Arditi del popolo-mozgalomba, maga köré kellett volna tömörítenie a munkásokat, és ily módon meg kellett volna nyernie a kispolgári elemek rokonszenvét, le kellett volna lepleznie a kalandorokat és el kellett volna távolítania őket a vezető posztokról, megfelelő embereket állítva a mozgalom élére. A kommunista párt a munkásosztály agya és szíve; nem képzelhető el a munkásoknak olyan tömegmozgalma, amelyet a párt túlságosan alacsony színvonalúnak vagy nem kellőképpen tisztának ítél.”⁵⁵ – Ugyanott, 50. old. Részben idézi: Longo-Salinari: Id. mű, 96-97. old.*

Miután megbírálták az egységfront-politika alkalmazásának elmulasztását, rátértek az antifasiszta harc szükségességének indoklására. Az OKP elutasító álláspontjával szemben az antifasiszta harc sajátos, jellegére utalva a következőket hangsúlyozták: „A fasizmus egyrészt széles rétegek ellen irányul (a munkásokon kívül a parasztság, a kispolgárság stb. ellen), másrészt nincs más párt, amely szervezni és vezetni tudná a demokratikus osztályok önvédelmi harcát.”⁵⁶ – Ugyanott, 52. old.* Ebből következik, hogy a kommunista pártnak az Arditival szembeni fenntartásai ellenére is részt kell vennie, sőt vezető szerepet kell betöltenie az antifasiszta harcban, vállalva azt a kockázatot is, hogy e tevékenysége során nemkívánatos hatások érik a mozgalmat. Ez utóbbi gondolatot fogalmazzák meg az OKP-hez intézett levél befejező soraiban: „Kedves elvtársak! Bátorkodtunk köntörfalazás nélkül megírni véleményünket, mivel úgy tűnik nekünk, hogy ti e problémát kissé elvontan, teoretikus módon vetettétek fel. Fiatal kommunista pártotoknak bármely lehetőséget meg kell ragadnia annak érdekében, hogy kapcsolatot teremtsen a munkások tömegeivel és az ő életüket élje. A mi mozgalmunk számára a tömegekkel együtt tévedni mindig hasznosabb, mint tőlük elszakadva, a szűk pártvezetők körébe zárkózva, az elvekben megőrizni az erényességet” – fejeződik be a levél.⁵⁷

⁵⁷ Dátum és aláírás nélkül. Valószínűleg a KIVB Elnökségének 1921. december 3-i ülésén említett dokumentum. Ezen az ülésen Jules Humbert-Drozt, Boris Souvarine-t és Gennarit bízzák meg egy bizalmas levél megfogalmazásával. (Die Tätigkeit. 290. old.)*

A Komintern Végrehajtó Bizottságának dokumentumaiból kitűnik, hogy bár az Arditi del popolóval kapcsolatban elvileg sikerült jobb belátásra bírni az OKP egyes vezetőit, a konfliktus lényegét érintő kérdésben nem történt előrelépés. Mindez meglehetősen világosan kiderül a Komintern vezető fórumain 1921 decemberében-1922 januárjában lezajlott vitákból.

Az Elnökség ülését követő napra, december 4-re hívták össze a VB-t, hogy megkezdje a III. kongresszus óta vajúdó egységfront koncepció összefoglalását és határozati rögzítését.⁵⁸ – A december folyamán lezajlott vitákat részletesen ismerteti A. Reisberg: Id. mű, 331-340. old.; J. L. Molcsanov: Komintern u isztokov polityiki jegyinovo proletarszkovo fronta. Miszl. Moszkva 1969.114-118. old.* Zinovjev az ülésen, érdekes módon, fő referátumában az OKP politikáját mint az antifasiszta egységfront pozitív példáját említi: „Ez a párt, amely némileg doktrinerségben szenved, a szakszervezetekben, a fasizmus ellen stb. vívott harcában arra a felismerésre jutott – kezdetben minden bizonnyal csupán félig tudatosan, ösztönösen -, hogy egész agitációjának központjába az egységfront jelszavát helyezze.”⁵⁹ – Die Tätigkeit. 305. old.* Nem sokáig maradt azonban kétség afelől, hogy az olaszok, akik a szakszervezeti munkában valóban lehetségesnek tartották az egységfrontot, más területeken határozottan az elutasítás álláspontjára helyezkedtek. Gennari, aki felszólalásában egyetlen szót sem ejtett a fasizmus elleni harcról, nagyon világosan megmondta: az olasz pártvezetés nem látja célszerűnek, hogy nem sokkal a szakítás után együttműködést javasoljon a szocialistáknak. (Az Arditi del popolóról nem is tett említést.)60 – Ugyanott, 317. old.*

Minden bizonnyal az OKP mereven egységfrontellenes magatartása is hozzájárult ahhoz, hogy a KIVB továbbra sem vette le a napirendről az Arditi del popolo-ügyet. Ez ugyanis – szemben a szocialista párttól való elzárkózás politikájával – egy már lezárult és a gyakorlatban is hibásnak bizonyult lépés volt, amelyből egyértelmű következtetéseket lehetett levonni. A Komintern vezetői ennek segítségével próbálták megvilágítani az OKP vezetői előtt az egységfront-taktika célszerűségét, illetve felhívni a figyelmet e taktika konkrét olaszországi alkalmazásának egyik lehetőségére.

1922. január 21-i ülésén a KIVB Elnöksége megbízta Adamovicsot, hogy készítsen levéltervezetet az Arditi del popolóról, „amelyben a mozgalommal kapcsolatos egész tényanyagot bemutatja”.⁶¹ – Ugyanott, 388. old.* Január 24-én a VB tárgyalta a kérdést. Beszámolójában az OKP nevében Francesco Misiano, a párt 15 parlamenti képviselőjének egyike a munkásmozgalmon belüli erőviszonyokat taglalta. Büszkén jelentette, hogy a kommunista pártnak „a hatalmas nehézségek ellenére is egyre inkább sikerül háttérbe szorítania a fasisztákat”.⁶² – Ugyanott, 393. old. – Misiano a Komintern III. kongresszusán még a szocialista pártot képviselte, most viszont már az OKP küldötteként vett részt az ülésen.* A vitában, Zinovjevnek válaszolva elismerte, hogy „a párt az Arditi del popolo kérdésében elkövetett egy kis [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] hibát”, amit az olaszok korábbról már ismert érvelésével magyarázott, sőt megígérte, hogy amennyiben a mozgalom ismét színre lép, „a párt más álláspontot fog elfoglalni”.⁶³ – Ugyanott, 393-394. old.*

Nyikolaj Buharin, a Komintern VB elnökségének tagja, bár diplomatikusan, de keményen mondott véleményt az elhangzottakról: „Meg szeretném jegyezni, hogy a referátum világos volt. A párt az Arditi del popolo-ügyben nagy [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] hibát követett el. Ez a legjobb helyzet volt arra, hogy vezetésünkkel nagy tömegeket nyerjünk meg.” Úgy vélte: „Az olasz pártban egy bizonyos szektásságnak a maradványáról van szó, azoknak a törekvéséről, akik bármi áron is, de a saját zászlajukat akarják lobogtatni.”⁶⁴ – Ugyanott, 394. old.*

A napirend végén a KIVB határozatot fogadott el, amelyben Buharint, Misianót és Rákosit megbízták egy levél kidolgozásával. A levelet azonban csak az Olaszországban tartózkodó Komintern-küldöttek – valószínűleg Humbert-Drozról és Kolarovról van szó – megérkezését követően kívánták elküldeni.

Az Arditi del popolo-ügy vitáját ismertető dokumentumokból két fő következtetés vonható le. Az egyik, hogy a Komintern, figyelembe véve a fasizmus képében jelentkező tömegmozgalmat, élesen szembehelyezkedett az olasz kommunisták többsége által vallott és a gyakorlatban megvalósított szektás elvekkel. Az antifasiszta harc sikerének zálogát már ebben az időben is egy széles, a kommunisták részvételével – és lehetőség szerint vezetésével – kibontakozó népi mozgalomban látták. A másik következtetés: tekintettel arra, hogy az olasz párt éppen kongresszus előtt állt, a Komintern vezetői csupán részkérdésben gyakoroltak éles bírálatot (noha e részkérdések érintették az OKP irányvonalának alapjait). Mindez viszont magában rejtette annak lehetőségét is, hogy a fasizmus elleni harc konkrétabb formában kerüljön napirendre. Ez azonban 1922 tavaszán elmaradt, elsősorban az olasz pártvezetés álláspontjának megmerevedése miatt.

Az OKP II. kongresszusát megelőzően ülést tartott a kibővített KIVB. A korábbi üléseken elhangzott önkritikus megállapításokkal ellentétben az olasz párt küldöttei ezúttal mereven elutasították a Komintern bírálatát. Az olaszországi helyzetről Terracini tartott beszámolót, s kiállt a párt elzárkózó politikája mellett. „A pártot azzal a szemrehányással illették, hogy az Arditi del popolo kérdésében hibát követett el – mondotta.- Feltételezték, hogy ez a mozgalom spontán proletár kezdeményezés volt. Csakhogy egy polgári pártvezető, Nitti hívta életre. Polgári kalandorok állnak az élén, az állam tekintélyének helyreállítását vallja programjának, és egyáltalán nem áll fenn annak lehetősége, hogy rajta keresztül széles tömegek rokonszenvét nyerjük meg.”⁶⁵

⁶⁵ Die Taktik der Kommunistischen Internationale gegen die Offensive des Kapitals. Bericht über die Konferenz der Erweiterten Exekutive der Kommunistischen Internationale. Moskau, vom 24. Február bis 4. März 1922. Verlag der Kommunistischen Internationale. (Hoym) Hamburg 1922. (A továbbiakban: Die Taktik …) 18. old.*

Hogy az olasz kommunisták mennyire tévesen értékelték a napirenden levő feladatokat, azt tanúsítják az OKP KB januárban közzétett⁶⁶ – A L’Ordine Nuovo 1922. január 3-i száma közölte. Ugyanitt jelent meg Bordiga öt részből álló sorozata is a január 12-25. közötti számokban. (CPA IML, 5. f. 3. op. 325. ő. e. [A Varga Iroda összefoglalói.] 261-262., 295-324., 598. old.) – A Varga Iroda a Komintern Berlinben működő Információs és Statisztikai részlege volt, melyet vezetőjéről, Varga Jenőről röviden csak így neveztek. * tézisei, amelyeket szintén Terracini olvasott fel az ülésen. „Semmiféle harcot a mindennapi követelésekért, amelyek nemcsak hogy semmiféle megoldást nem eredményeznek, de veszélyessé válnak a proletariátus számára, amelynek egy napon véglegesen döntenie kell sorsáról. A KP tisztában van azzal, hogy az általános harc jelszavának kiadásával egyes kategóriák – vagy valamennyi kategória – munkásait, azaz egy nemzet egész proletariátusát magával ragadhatja.”⁶⁷ – Die Taktik… 60. old. A téziseket Bordiga és Terracini készítette elő.*

Az OKP vezetői azáltal, hogy a napi követelésekkel szemben az általános harc jelszavát hirdették meg, nem csupán az egységfront-politika ellen foglaltak állást, hanem lemondtak arról is, hogy olyan „részproblémákkal” foglalkozzanak, mint amilyen az antifasiszta harc. Joggal mutatott rá hozzászólásában Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij, válaszolva a Terracini által elmondottakra: igen veszélyes az az elképzelés, miszerint „erőinket nem szabad helyi harcokban, kisebb csatározásokban felaprózni, hanem időben és helyileg egyetlen csapásra, az utolsó ítéletre kell összpontosítani. Ez az elmélet ellentétben van a III. kongresszus taktikájával.”⁶⁸

⁶⁸ Ugyanott, 65. old. – Az OKP KB téziseiben egy szociáldemokrata kormány megalakulásának valószínűségére számítottak. Így vélekedett Gramsci is a L’Ordirte Nuovóban február 13-án megjelent cikkében: a kormány megalakulása, illetve annak nyilvánvaló csődje után „frontális támadással” kívánta megoldani a helyzetet. A fasizmust a burzsoá társadalom elkerülhetetlen velejárójának tekintették, amit szintén e támadás során lehet csak leküzdeni.*

Az OKP vezetőségének politikája azonban nem csupán a III. kongresszus, hanem az olaszországi valóság követelményeivel is szöges ellentétben állt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Kommunista Internacionálé – a fasizmus első átfogó elemzései
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

2. Erőfeszítések az olaszországi antifasiszta egységfront létrehozására;
a fasizmus első átfogó elemzései

A kommunista és a szocialista küldöttek súlyos gondokkal tértek haza a Komintern III. kongresszusáról. Az OKP-nak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a Komintern vezetői nem támogatják a szocialista párttal szemben folytatott „engesztelhetetlen” politikáját és továbbra sem hajlandók feladni a két párt egyesülésével kapcsolatos elképzeléseket. Csekély vigaszul szolgálhatott ugyan számukra, hogy pártjukat most már a világ- kongresszus fórumán is a Komintern egyetlen olaszországi szekciójának ismerték el. Emellett azonban tudomásul kellett venniük, ha másból nem is, a Komintern képviselőinek a szocialista vezetőkkel folytatott tárgyalásaiból, hogy a kongresszus és a Komintern vezető szervei továbbra sem látják megoldottnak az olaszországi forradalmi párt problémáját.

A Komintern két úton is próbálkozott az OKP helytelen irányvonalának megváltoztatásával. Egyrészt igyekezett saját küldöttei útján megnyerni a pártegyesülés gondolatának a szocialisták többségi irányzatát. (Ezt a célt szolgálta a Komintern-küldöttek, Henryk Walecki és Zetkin részvétele is az Olasz Szocialista Párt XVIII. kongresszusán, 1921 októberében.) Másrészt az OKP-n belül azzal próbálkozott, hogy a pártvezetést a Bordiga merev irányvonalával szemben álló vagy azzal nem teljesen egyetértő emberekkel erősítse. Kísérletet tettek arra is, hogy Gramscit rábírják a főtitkári tisztség vállalására, ám ez akkor, 1921 őszén, még nem járt sikerrel.²⁰ – Spirano: Id. mű, 160. old.*

A szocialisták küldöttségét a Komintern-kongresszuson vezető Constantino Lazzari sem számolhatott be sikerről. Törekvése nem annyira a párt szélső jobboldalának (Filippo Turati, Ludovico D’Aragona) védelmére irányult, hanem sokkal inkább a szocialista párt többségi irányzata által folytatott határozatlan, de a kommunista párttal mereven szemben álló politika elfogadtatására. Ezt a kongresszus nagy többsége elutasította. Így, amikor Lazzari vállalta, hogy pártja szembeszáll az „anarchista fantáziákkal és a reformista illúziókkal”, Lenin hamar lehűtötte lelkesedését. Megmagyarázta: a „ne csináljatok butaságokat, legyetek okosak és ügyesek” útmutatás csak azokra a kommunistákra vonatkozik, „akik szakítottak az opportunistákkal, amit önökről még nem lehet elmondani.”²¹ – Protokoll III. 355. old.; Lenin Összes Művei (A továbbiakban LÖM) 44. köt. Kossuth Könyvkiadó 1975.17. old

Az olasz munkásmozgalom két politikai pártjának kapcsolatában nem következett be lényeges változás a kongresszus után. Egymással való merev szembenállásuk továbbra is akadályozta az antifasiszta harc kibontakozását. Ahhoz, hogy nem ismerték fel viszályuk leküzdésének szükségességét, hozzájárult az is, hogy éppen a kongresszust követően, tehát 1921 július-augusztusában éles válság bontakozott ki a fasiszta mozgalom két szárnyának vezetői között. Ez a válság egy időre visszavetette a mozgalmat, sőt felbomlásával fenyegetett. A fasiszták közötti széthúzás eredményeképpen a rohamosztagok legjelentősebb akciói, elsősorban a városokban, 1921 nyarán kudarccal végződtek. Különösen nagy visszhangot váltottak ki a viterbói és sarzanai események, ahol 21 csendőr futamított meg 500 felfegyverzett fasisztát, majd a visszavonulókat kommunista parasztok szórták szét.²² – Kis Aladár: Az olasz fasizmus története. Kossuth Könyvkiadó 1970. 138-139. old.*

A fasiszta veszély alábecsüléséhez hozzájárult, hogy a mozgalom megőrizte túlnyomórészt agrár jellegét. (A korszakot később a kommunista szerzők munkáikban az „agrárfasizmus” korszakaként jelölik.) Így a kommunista párt számára a fasizmus csak a „parasztkérdés” részeként játszott szerepet. Ez a terület pedig nemcsak a kommunista, hanem a szocialista párt politikájának is a legelhanyagoltabb területe volt.

A Komintern III. kongresszusát követő hónapokban a nemzetközi szervezet vezetőinek és más szerzőknek a tollából megjelenő munkák elsősorban az olaszországi forradalmi mozgalom stratégiáját és taktikáját világítják meg; ugyanakkor ez az az időszak, amikor napvilágot látnak az első, a fasiszta mozgalom keletkezésével és fejlődésével mélyebben foglalkozó elemzések is.

A stratégia és taktika kérdéseivel kapcsolatos munkák közül kiemelkedő jelentőségű Leninnek 1921 augusztusában a német kommunistákhoz intézett levele. Ebben Lenin röviden és tömören összefoglalja a Komintern III. kongresszusán megfogalmazott irányvonalat, amelyet a német párt baloldali frakciója (Ruth Fischer, Arcady Maslow) és az olasz pártnak szinte az egész vezetősége ellenzett. A korszak fő stratégiai célkitűzését Lenin a többség megnyerésében látta. És a többség megnyerésének értelmezésekor, valamint gyakorlati megvalósításának vázolásakor az 1921 nyarán lezajlott olaszországi összecsapások egyikét ragadta ki példának: „Amikor Rómában 1921 júliusában az egész proletariátus – a szakszervezetek reformista proletariátusa és Serrati pártjának centrista proletariátusa egyaránt – a kommunistákat követve a fasiszták ellen fordult, ez a munkásosztály többségének megnyerése volt. Ez a többségnek még korántsem döntő, hanem csak részleges, csak múló, csak helyi jellegű megnyerése volt. De mégis a többség megnyerése volt.”²³ – LÖM 44. köt. 92-93. old.*

Az olaszországi példa említése azonban korántsem jelentette azt, mintha Lenin az OKP taktikáját és stratégiáját kívánta volna a német kommunisták elé példaként állítani. Tisztában volt azzal – ahogy a III. kongresszuson és azt követően kiderült -, hogy az olasz kommunisták, legalábbis ami a pártvezetést illeti, éppen nem ezen az úton járnak. A spontán kialakult és egyes akciókra korlátozódó közös fellépés jelentőségét kívánta kiemelni: úgy látta, hogy az ilyen akciók tudatos politikává fejlesztésével oldhatók meg a német, de az olasz párt előtt álló feladatok, a tömegek megnyerése is.

Az OKP stratégiájának és taktikájának bírálata nem hiányzik a Bordiga-irányzattal szembeforduló olasz kommunista, Vittorio Ambrosini tanulmány-jellegű cikkéből sem, amelyet Ardito Rosso néven publikált a Kommunyisztyicseszkij International 1921. októberi számában. E tanulmány jelentőségét elsősorban az adja, hogy ez az első olyan, nagy nyilvánosságot kapott elemzés, amely behatóan foglalkozik az olaszországi fasizmus keletkezéstörténetével, helyzetével és további lehetőségeivel.²⁴

²⁴ A Komintern III. kongresszusa után a lap elméleti folyóirattá vált. Az információ- és dokumentumközlést az 1921 szeptemberében megjelentetett Internationale Presse- Korrespondenz – Inprekorr – vette át. (Die Tätigkeit der Exekutivkomitees der Kommunistischen Internationale vom 13. Juli 1921. bis 1. Február 1922. Petrograd 1922. (A továbbiakban: Die Tätigkeit.) 16., 17., 86. old.; Komját Irén: A kommunista mozgalom világlapja. Az Inprekorr története. Kossuth Könyvkiadó 1977.17-18. old.*

A tanulmány első fejezete az olaszországi szocialista mozgalom felbomlásának folyamatát elemzi. Az egyik fő problémát abban látta, hogy a párt vezetői és többségükben tagjai is mindig szociáldemokraták maradtak. A Serrati-féle maximalizmust és bolsevizmust, „ha nem is volt teljes mértékben őszintétlen és kalandor jelenség”, mégis úgy kell tekinteni, mint olyan, a háborút követő jelenséget, amelyre születésekor a kommunista alapelvek nem pontos ismerete a jellemző.²⁵ – Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1921.18. szám. 4648.* Az OKP-t és a maximalistákat azzal a bevallott céllal bírálja, hogy e két irányzatnak végül is egyesülnie kell. A tanulmány egyik érdekessége, hogy az egyesülés szükségességét éppen a fasizmus előretörésével indokolja. Ambrosini véleménye szerint ugyanis a fasizmus egyaránt veszélyezteti a munkásmozgalom különféle irányzatait. Többek között megállapítja: „A fasizmus, amelynek sikerei a legutóbbi évben teljes mértékben megváltoztatták a helyzetet Olaszországban, volt az a tényező, amely közreműködött a tartalmatlan és erőtlen olasz maximalizmus pusztulási folyamatában.”²⁶ – Ugyanott, 4649. old.*

Ezek után a tanulmány szerzője rátér a fasizmus elemzésére. A fasizmus keletkezését egyetlen alapvető tényezőre vezeti vissza: a világháború gazdasági és politikai következményei által kiváltott nacionalista jellegű elégedetlenségre. Meghatározását a következőképpen fogalmazza meg: „A fasiszta mozgalom keletkezése, valamint a Fiúméval kapcsolatos konfliktus²⁷ – D’Annunzio, az ultranacionalista költő és politikai kalandor csapatai 1919. szeptember 12-től 1920. december végéig tartották megszállva Fiúmét. (Kis Aladár: Id. mű, 76-79., 100-103. old.)* – két igen érdekes jelenség Olaszország életében. Ismert nézőpont alapján²⁸ – Itt a szerző a Komintern III. kongresszusán elfogadott taktikai tézisekben kifejtett elemzésre utal.* ezek a nemzetközi reakció megnyilvánulásának tekinthetők az olaszországi körülmények között, ugyanakkor specifikus sajátosságaik is vannak, amelyek Olaszország nemzetközi helyzetében gyökereznek.”²⁹ – Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1921.18. szám. 4649. old.*

A fasizmus megerősödésében közrejátszó tényezők közül a legnagyobb figyelmet az Olasz Szocialista Párt hibás politikájának szenteli. E vonatkozásban Ambrosininál már nem csupán arról van szó, hogy e párt képtelen volt a forradalmi helyzet kihasználására, a proletárdiktatúra kivívására (a III. kongresszuson még ezen volt a fő hangsúly), hanem a pártnak a proletariátus lehetséges szövetségeseivel folytatott politikájáról is. Kimutatja, hogy a párt idegennek tekintette a nem proletár dolgozó középrétegeket, és azok legelkeseredettebb részével, a frontokról hazatért értelmiségiekkel és más rétegekkel szemben „ellenséges hangulatot kívánt teremteni a tömegekben, nem téve különbséget a kizsákmányolok és az áldozatok között.”³⁰ – Ugyanott, 4651. old.* E kirekesztettségen kívül – állapítja meg Ambrosini – „a középosztályokat az a körülmény is a fasizmus felé taszította, hogy a fasizmus mintegy tiltakozás volt a munkásarisztokráciával és a szociáldemokraták utilitarista és opportunista visszaéléseivel szemben. Nem szabad elhallgatni azt sem, hogy az Olasz Szocialista Párt és a vörös munkásszervezetek képviselői a községi és területi irányító szervekben gyakran tevékenykedtek oly módon, mintha maguk akarnák kiváltani a rendszerük elleni felháborodást, és éppen ott, ahol vezető szerepet töltöttek be (Bologna, Reggio-Emilia és Ferrara).”³¹ – Ugyanott, 4652. old.*

Ambrosini tehát úgy véli, hogy az olasz kormány és a burzsoázia elsősorban akkor kezdte támogatni a fasisztákat, amikor már mind a munkásmozgalommal, mind a nacionalista mozgalom legszélsőségesebb irányzatát képviselő D’Annunzióval leszámolt, és a fasizmus – Ambrosini szerint – már konzervatív, a világháború előtti állapotok helyreállítására törekvő erővé vált. A fasiszta mozgalom 1920-1921 fordulóján tapasztalható megerősödését azonban nem csupán e tényezőre vezeti vissza. Döntőnek tartja a „pszichológiai faktort, amely véget vetett a középosztálybeli tömegek ingadozásának a proletariátus és a burzsoázia között. Az olasz népesség nagy tömege teljes két éven át várta és áhította, hogy a szocialisták megvalósítsák a forradalmat, amely megszabadította volna őket az állandó félelemtől és feszültségtől. A félproletárok és a kispolgárok kezdetben hajlottak arra, hogy a bolsevik társadalmi rendszerben lássák a legjobb megoldást. De amikor világossá vált, hogy az olasz szocialisták csak rombolni tudnak, s nem képesek létrehozni mélyreható forradalmi mozgalmat, nem képesek megvetni az új rend alapjait, akkor megnőtt azoknak a száma, akik a régi rend helyreállítását kívánták minden áron, azaz akár a reakció árán is.”³² – Ugyanott, 4653. old.* Ez az a folyamat, amely a fasizmus számára lehetővé teszi a kispolgári tömegek megnyerését.

Ambrosini képlete meglehetősen egyszerű és logikus: ahhoz, hogy a fasizmus tömegmozgalommá váljon, az szükséges, hogy a mozgalom vezetői ugyanazt a konzervatív megoldást válasszák, amelyet időközben a korábban még ingadozó kispolgári tömegek is választottak. Ehhez járul még a burzsoázia támogatása is, amely, miután felismerte e mozgalomban a céljainak megfelelő eszközt, különböző módon igyekszik elősegíteni a mozgalom fejlődését. E két tényező, a fasiszta mozgalom és a burzsoázia merev szétválasztása azonban nem tette lehetővé azoknak a kapcsolatoknak a vizsgálatát, amelyek megvilágíthatták volna a fasiszta mozgalom összefüggését a burzsoázia táborán belül végbement változásokkal. Hogy mennyire nem engedhető meg ez a merev szétválasztás, magából a tanulmányból is kitűnik, amikor e koncepció alapján Ambrosini a következő téves következtetést vonja le: „Mi úgy véljük, hogy amennyiben a fasizmus valóban a kapitalista társadalmi szervezet élenjáró osztaga lenne, úgy nem csupán a gazdasági területen, hanem a politika területén is a kapitalista érdekek irányában tevékenykedne, azaz a politikai hatalom meghódítására törekedne és védelmezné a kapitalisták érdekeit mind a parlamenti kombinációkban, mind a háború és béke kérdésében. Azonban a fasizmus elkülönült a többi polgári frakciótól, létrehozva 35 fős parlamenti csoportját, amely még a nacionalistáktól is elhatárolja magát; mint ahogyan eddig sem lépett a hatalom meghódításának útjára, úgy, szemmel láthatóan, a későbbiekben sem lép erre az útra.”³³ – Ugyanott, 4655. old.*

Ambrosini – hibás következtetése ellenére – itt igen érdekes, a későbbiekben nagy fontosságú fordulat első megnyilvánulásáról számol be. A választásokat követően a fasizmus Mussolini vezette szárnya valóban tett kísérletet a nagyipari tőkével szembenálló konzervatív erőktől és a még szélsőségesebben konzervatív nagybirtokos osztálytól történő elszakadásra. E kísérlet azonban igen csekély eredménnyel járt. Mussolini túlértékelte az olasz burzsoázia monopolista szárnyának erejét, és alábecsülte a konzervatív, a földbirtokos osztállyal szövetséges burzsoázia befolyását, mégpedig nem csupán általában, hanem magán a fasiszta mozgalmon belül is. Az a kijelentése, hogy „egy fasiszta nem kiálthatja: Éljen a király!”, még csak néhány fasiszta képviselő kiválásával járt; de a squadristák (rohamosztagosok) elleni fellépése miatt már távozásra kényszerült a fasciók végrehajtó bizottságából.

Ambrosini tanulmánya minden hiányossága ellenére előrelépést jelent a vele egyidőben megjelent más értékelésekhez képest: mégpedig a fasizmus tömegbázisának kérdésében. Az olasz kommunista vezetők, akárcsak a szocialisták, nem tulajdonítottak ennek különösebb jelentőséget. Általában megelégszenek azzal, hogy a burzsoá ellenforradalom egy formájáról van szó. Az olasz valóságban való eligazodáshoz azonban ennél többre volt szükség. A párttá szerveződő fasiszta mozgalomban 1921 végén már egyértelműen fellelhetők voltak annak a politikai erőnek a körvonalai, amely a munkásmozgalmat a korábbinál is súlyosabb veszéllyel fenyegette. Egyre érzékelhetőbbé vált, hogy Olaszországban a tőke támadásának különlegesen drasztikus formája van kibontakozóban, hogy Olaszországban egy időre lezárult az a korszak, amelyben lehetőség volt a proletárdiktatúra gyors győzelmére. Éppen ez a helyzet tette szükségessé a Komintern új stratégiájának kidolgozását.

A „Be a tömegekbe!” jelszó azonban túl általános volt, nem fogalmazta meg a konkrét tennivalókat, s lehetőséget adott arra, hogy a kommunista mozgalom különböző irányzatai a saját elképzelésük szerint magyarázzák. Egy dologra, mégpedig igen fontos dologra azonban felhívta a figyelmet: a konkrét helyzet és ezen belül elsősorban az egyes társadalmi rétegek és osztályok helyzetében bekövetkezett változások elemzésének szükségességére. Ebben a tekintetben jelentős előrelépés történt. Tükrözik ezt az Inprekorrban 1921 novemberében megjelent cikkek is. A fasizmussal kapcsolatban egyre ritkábbak az olyan leegyszerűsített megfogalmazások, hogy a fasizmus nem más, mint „glaszékesztyűs banditizmus”.³⁴ – Inprekorr, 1921. november 17. 215. old. Pfiffro: Az olasz maximalisták Szovjet-Oroszország ellen.* Inkább a fasiszta mozgalom párttá alakulása folyamán bekövetkezett formai és tartalmi változások elemzése a jellemző. Ugyanakkor még ebben a kérdésben is számottevő a különbség az olasz kommunisták és a Komintern elemzései között.

A különbséget jól érzékelteti az OKP egyik vezetőjének, Umberto Terracininek az Inprekorrban és a „V”-vel jelölt szerzőnek a Kommunyisztyicseszkij Internacionalban egyazon eseményről, a fasiszták 1921. november 7-9. között Rómában megtartott III. kongresszusáról megjelent írása.

Terracinit a Komintern III. kongresszusán a KIVB-tagjává választották. Elemzése elsősorban azért nyújt többet a korábbi fejtegetéseknél, mert részletesebben bemutatja a fasizmusnak az olasz társadalomban játszott szerepét és a fasizmuson belüli politikai irányzatokat. Megállapítja, hogy a fasiszta mozgalomban fellelhetők szinte valamennyi politikai áramlat képviselői, „a liberálisok, radikálisok, köztársaságiak, demokraták, nacionalisták, frontharcosok” és a monarchisták is.³⁵ – Inprekorr, 1921. november 22. 229. old. A fasiszta kongresszus és a római sztrájk.* Ebből azonban már korántsem azt a következtetést vonja le, mint korábbi cikkeikben Egidio Gennari és Alfonso Leonetti.³⁶ – Inprekorr, 1929. szeptember 29. 26. old.; október 6. 50. old. – Az előbbi az OKP Komintern-képviselője s egyben a KI vezető szervének, a Szűkebb Irodának a tagja, az utóbbi az OKP vezetőségi tagja volt.* Bár Terracininak is az a véleménye, hogy ez a politikai tarkaság nem teszi lehetővé, hogy a fasizmus „komoly tartalommal és céllal” bíró politikai párttá szerveződjön, de már nem tagadja komoly befolyását az események lehetséges alakulására: „A római kongresszus ténylegesen bebizonyította, hogy a fasizmus, ha nem³⁷ – Értelemszerűen következik. Az eredeti szövegben a „nem” szó kimaradt.* épül is ki szilárd és hatalmas erejű szervezetté, képes rá, hogy az olaszországi események menetére nagy befolyást gyakoroljon. Mindazonáltal nincs abban a helyzetben, hogy tartalmán és fellépésének módján változtasson. Sohasem lesz képes arra, hogy akcióinak bázisául felhasználja az állami élet szerveit. Ténykedése a parlamentben, az államtanácsban, a minisztériumokban semmiben sem fog különbözni a hagyományos konzervatív polgári pártok tevékenységétől.” Ugyanakkor Terracini rendszerében megvan a fasizmus sajátos helye és a többi polgári pártétól eltérő funkciója: „A fasizmus nem más, mint a burzsoázia különleges védállása a kiéleződött osztályharcnak ebben a szakaszában.”³⁸ – Inprekorr, 1921. november 22. 229. old.* Fő funkciója, hogy a polgári pártok lehetőségein túl az illegális terror eszközeivel biztosítsa a tőkés érdekeket.

Terracini elemzésének pozitívuma, hogy a mindennapi fegyveres harcok szempontjából nem becsüli le a fasizmus erőit, és perspektivikusan is számol velük. Viszont nem figyel fel arra a változásra, amely a fasiszta kongresszust megelőző hónapokban és a kongresszuson is végbement, és amelynek eredményeképpen a fasizmus országos politikai jelentőségű erővé vált.

A másik említett szerző, „V”,³⁹ – A „V” szignó csupán itt fordul elő olasz, illetve a fasizmust tárgyaló cikknél. Van ugyan egy „E. W.” aláírású cikk, amelyet stílusa és a feldolgozott anyag jellege miatt Varga Jenőnek lehet tulajdonítani. Valószínűbb azonban, hogy a szovjet Vaclav Vorovszkijtól származik ez az írás, aki 1921-től 1923-ig teljesített diplomáciai missziót Olaszországban. (Inprekorr, 1921. december 3. 278-279. old.)* éppen e változás előzményeinek és jellegének meghatározását tartja alapvető feladatának. E célnak megfelelően mondanivalóját nem korlátozza a kongresszus elemzésére, hanem kitér a fasizmussal kapcsolatos főbb problémákra is.

A bevezetőben röviden meghatározza a fasizmust, illetve elhatárolja magát mások koncepcióitól: „A fasizmus olyan megítélései, mint például hogy »a fasizmust forradalmi mozgalomnak kell tekinteni«, vagy ennek éppen az ellenkezője; »a fasizmus az ellenforradalom fehérgárdája«, nem helytállóak és felszínesek. A fasizmus a finánc- és ipari tőke harci osztaga; harcának iránya és módszerei a megfelelő gazdasági és politikai helyzettől függnek.”⁴⁰ – Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1921. 19. szám. 4935.* Ez a meghatározás azonban „V”-nél nem egy általános, időtől elvonatkoztatott definíció; ő az 1921-es év második felének fasizmusát ítéli meg így, s ez már egy hosszabb fejlődés eredménye. „V” ugyanis az olaszországi osztályviszonyok mellett az egyes osztályokon belüli erőviszonyok változásait is figyelemmel kíséri. A fasizmus genezise és fejlődése szempontjából az uralkodó osztályon belüli erőviszonyok alakulását tartja elsődlegesnek.

A tanulmány szerzője abból indul ki, hogy Olaszországban a kapitalista társadalom kialakulása elhúzódó folyamat volt, és a burzsoázia a tőkés termelési viszonyok uralkodóvá válását követően sem volt képes arra, hogy politikai és gazdasági hatalmát az egész ország területén, valamint az állami és közigazgatási apparátusban egyértelműen biztosítsa. Kénytelen-kelletlen meg kellett osztania a hatalmat a földbirtokosok osztályával, hogy azután lépésről lépésre, megerősödésével párhuzamosan, pozícióharcokat folytasson ellene. Fordulatra a világháború idején került sor, amikor az olasz burzsoázia a külföldi, elsősorban a francia tőke támogatásával döntő győzelmet aratott. A háborúba való belépés elsősorban az ő céljainak felelt meg – írja „V”. – Ez az a pillanat, amikor feltűnik Mussolini, létrehozva a Popolo d’Italia (Olaszország Népe) című lapot „azzal az egyetlen céllal, hogy a lehető legenergikusabb propagandát fejtse ki Olaszországnak a háborúba való belépése érdekében”.⁴¹ – Ugyanott.* Mussolini e ténykedésében látja „V” a fasizmus közvetlen előzményét, magában Mussoliniban pedig a fasizmus következetes képviselőjét. Azt is érzékelteti ugyanakkor, hogy a fasizmus nem azonos magával a burzsoáziával, hanem az azon kívül elhelyezkedő erők gyűjtőpontja. A szerző e koncepciója abból a megfigyelésből ered, hogy Mussoliniék mindig azokban az időszakokban erősödnek meg, amikor a burzsoáziának támogatásra van szüksége a földbirtokosokkal szemben. Amikor erre a támogatásra már nincs szüksége – mint például a háborúba lépést követően, az első sikerek idején -, Mussolini és hívei tért veszítenek. Hasonló folyamat játszódik le a világháború után is, csakhogy éppen fordított sorrendben. Mussolini irányzata hiába adja ki még 1919-ben „Az államhatalom tekintélyének helyreállítása minden áron!” jelszót, hogy visszaállítsák a világháborúban megteremtett, de azt követően szinte teljesen felbomlott burzsoá államhatalmat. Ezzel az államhatalommal és mindenfajta akkori államhatalommal szemben egy jóval veszélyesebb erő, a proletariátus jelenik meg a küzdőtéren: „Ezért az agráriusok és a burzsoázia közötti harc egy bizonyos időre háttérbe szorult.”⁴² – Ugyanott, 4936. old.* Ez az az időszak, amikor a fasiszták a munkások és a parasztok elleni terrorista támadások mellett „elkeseredett kampányba kezdenek a kormány és a dinasztia ellen (melyek az agráriusok érdekeit védelmezik). 1921 tavaszán már Giolitti fejét és a királyi ház trónfosztását követelik. Aosta herceg (a királyi ház tagja) állig felfegyverzett rohamosztagokat szervez a fasiszták elleni fellépés érdekében …”⁴³ – Ugyanott, 4936-4937. old.* A burzsoázia – írja „V” – azonban még nem heverte ki a válságot, a fasisztákat továbbra is fel kell használnia a munkások elleni harcban. Ez az a pillanat, amikor „Giolitti kihasználja a helyzetet, és egész politikai pályafutásának legragyogóbb húzását teszi meg: feloszlatja a parlamentet, és május 15-re új választásokat ír ki … Ahelyett, hogy éles támadásokat intézne a fasiszták ellen (ez lélegzetvételnyi szünethez juttatta volna a munkásokat, s ezt Giolitti semmiképpen sem akarta), teljesen szabad kezet biztosít számukra (az államhatalom semlegessége a politikai pártok harcában). Részben ezáltal, részben a fasisztákkal közös választási blokkra lépve az agráriusokat arra biztatja, hogy lépjenek a fasiszták soraiba”. Miután e folyamat Giolitti elképzeléseinek megfelelően lezajlott, változás következett be a fasizmus jellegében; bár megnőtt a mozgalom résztvevőinek száma, a korábbi, viszonylag központosított irányítás megszűnik, sőt Mussolini hívei kisebbségbe kerülnek. „Ez egyben az az időszak is, amikor a fasizmus mintegy az egyesült ellenforradalom harci egysége. [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] Hangsúlyozzuk: ez a burzsoázia beleegyezése nélkül és reményei ellenére történt.”⁴⁴ – Ugyanott, 4937. old.*

A fasizmus jellegében bekövetkezett változás azonban korántsem jelent végleges változást „V” rendszerében. Sőt, mivel számára egyáltalán nem kétséges, hogy a burzsoázia és a földbirtokos osztály harcából melyik erő kerül majd ki győztesen, illetve a közeljövőben melyikük előretörése várható, e változásban csupán a fasizmus kialakulásának egy kitérőjét látja. A fasiszták kongresszusának céljával kapcsolatban kijelenti: „A III. kongresszus programjának fő pontja: a mozgalom párttá alakítása. Elsősorban azt a célt szolgálja, hogy véglegesen eltávolítsák az agráriusokat, és ugyanakkor kiindulópont legyen igen messze vezető tervek megvalósítására.”⁴⁵ – Ugyanott, 4938. old.* Hogy melyek ezek a tervek? Erre válaszul Mussolininak a Popolo d’Italiában a kongresszust követően megjelent írásából idéz: „Attól, hogy a fasizmus párttá alakult, nem várhatók közvetlen eredmények. Az első időszakban a fasizmus az marad, ami volt: tagadó erő, abban az értelemben, hogy mindig kész lesz az antinacionalista pártok erőszakos harcára erőszakkal válaszolni; ugyanakkor azonban hozzákezd ahhoz a valóban politikai előkészítő munkához, amely lehetővé teszi számára, hogy egészében vagy részben saját kezébe vegye a nemzet sorsát. Az a körülmény, hogy ha csupán hipotézis formájában is, de jelentkezett a fasiszta állam létrehozásának eszméje, bizonyítéka annak, hogy a fasizmus tendenciájában már ma is képes a nemzet sorsának irányítására.”⁴⁶ – Ugyanott, 4940. old.*

„V” elemzése Terracini cikkéhez képest jelentős előrelépés. Az első olyan írás, amely felhívja a figyelmet a fasizmusban rejlő veszély komolyságára. Először ő ábrázolja a fasizmust olyan erőként, amelynek lényege nem a terrorkülönítmények garázdálkodása, a gyújtogatás és a gyilkosságok, hanem az, hogy a legsötétebb elnyomást megvalósító politikai rendszer csírája.

Az elméleti következtetéseket, az egységfront-politika alkalmazásának szükségességét a gyakorlat is hamarosan igazolta.

A nemzetközi kommunista mozgalomra igen nagy hatással volt a fasiszta kongresszust követően lezajlott epizód, amely a fasisztákat mélységesen megalázta, s ugyanakkor az akcióegység példájává vált. Az események a következőképpen zajlottak le. A fasiszták november 4-ét, az Osztrák-Magyar Monarchia felett aratott győzelem évfordulóját, valamint magát a kongresszust erejük demonstrálására is fel kívánták használni. Csakhogy már a pályaudvarokra érkező fasiszta rohamosztagokat antifasiszta tüntetők fogadták. Véres összetűzésekre került sor. Az összetűzések során november 7-9-én heten (köztük egy fasiszta) életüket vesztették, és mintegy 150-en (köztük 20 fasiszta) megsebesültek. A kommunistákból, szocialistákból, anarchistákból és köztársaságiakból létrejött Proletár Védelmi Bizottság általános sztrájkot hirdetett, ugyanakkor más, polgári szervezetekkel együttműködve megszervezték a fegyveres ellenállást is. A fasiszta rohamosztagoknak végül is el kellett hagyniuk a várost.⁴⁷ – Az eseményeket részletesen elemzi Pippo (az OKP egyik vezetőjének, Giuseppe Dozzának a fedőneve): „Az olasz fasizmus súlyos kudarca” című cikkében. (Inprekorr 1921. november 29. 266. old.; Kis Aladár: Id. mű, 143-144. old.)*

Az 1921 nyarától folyó antifasiszta harcok, kezdve a sarzanai eseményektől a római sztrájkig, már igen kézzelfoghatóan bizonyították, hogy a fasizmus elleni harc sikere érdekében nem csupán szükséges, de lehetséges is széles néptömegek és különböző irányzatú proletár, sőt nem proletár szervezetek összefogása. Ezek voltak az első olyan küzdelmek, amelyek során, bár spontánul és csupán időlegesen, de Olaszországban megvalósult az akcióegység. Az az akcióegység, amelynek kezdeményezését és szervezését 1921 második felében mind erőteljesebben sürgette a Komintern, és amellyel szemben az OKP vezetői, beleértve a Moszkvában, a Komintern Végrehajtó Bizottságában dolgozó Gennarit is, határozott ellenállást tanúsítottak. Nyílt konfliktusra a KIVB és az olasz pártvezetés között azonban csak 1921 novembere után került sor, az OKP közelgő II. kongresszusával kapcsolatos feladatok és irányelvek meghatározásakor.

A KIVB Elnöksége 1921. december 3-i ülésén a 9. napirendi pontként hallgatta meg Gennarinak, az OKP képviselőjének a beszámolóját. Beszédében más témák mellett Gennari az Arditi del popolóval (Népőrség) kapcsolatos politikát is ismertette.⁴⁸ – Die Tätigkeit. 290. old. – A jegyzőkönyv kivonata az Arditi mellett csak az agrárkérdést említi.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Kommunista Internacionálé – az olasz fasizmus
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

A Kommunista Internacionálé
és az olasz fasizmus 1921-1922-ben

A Kommunista Internacionálé, mint köztudott, 1919 márciusában alakult. Ugyanebben az évben és hónapban szervezte meg Benito Mussolini a frontharcosokat tömörítő Fasci di Combattimento mozgalmát, amely később fasiszta mozgalom néven vált közismertté. 1919-ben azonban csupán az egyik esemény váltott ki visszhangot: a Komintern születése. A fasiszta szervezet létrejötte még az olasz belpolitikai életben is csupán jelentéktelen epizód volt. A fasizmusnak még jó két évre volt szüksége ahhoz, hogy tényezővé váljon Olaszországban, további évekre, hogy befolyásolja az európai politikai életet, és több mint egy évtizedre ahhoz, hogy a nemzetközi munkásmozgalom és az egész haladó emberiség fő ellenfelévé váljon. A Komintern és a fasizmus történetének szálai azonban korán találkoztak: a nemzetközi kommunista mozgalom képviselői az elsők között ismerték fel a fasizmus veszélyét, kerestek magyarázatot a jelenségre, dolgozták ki az ellene folytatott harc stratégiáját és taktikáját. 1920 végén a Komintern vezetői már egyre világosabban látták, hogy Európában és különösen Olaszországban már nem feltétlenül a forradalom az egyetlen kiút a háborút követő gazdasági és politikai válságból. „Olaszország olyan időket él át, amikor a forradalom győzelme csupán a munkásosztály nem kellő szervezettsége következtében húzódik, és amikor teljes mértékben lehetséges egy dühödt burzsoá reakció ideiglenes győzelme” – írta Grigorij Zinovjev, a Komintern Végrehajtó Bizottságának elnöke az olasz szocialisták legtekintélyesebbikének, Giacinto Menotti Serratinak, 1920. október 22-i nyílt levelében.¹ – Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1920. 14. szám, 2708. old.*

A burzsoá reakció térnyerése, „a tőke támadása” – ahogyan a Kominternben a bérek csökkentésére, a munkaidő meghosszabbítására, a tanácsok és más munkásképviseleti szervek jogkörének csorbítására irányuló kísérleteket nevezték – sokféle formában jelentkezett. Ekkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy a fasiszta mozgalom, akár csak Olaszországban is, jelentősebb szerepet tölthet be a folyamatban. A fő veszélyt a munkásmozgalom aktivistái egyelőre a polgári demokráciára apelláló irányzatokban látták. Ebben az időszakban az olaszországi politikai életet is a hagyományos csoportosulások kiútkeresése jellemezte. Mindebből a nemzetközi munkásmozgalom figyelmét különösen a szocialista párton belüli erők összecsapása kötötte le. Az események átfogó értékelésére 1921 nyarán, a Komintern III. kongresszusán került sor.

1. Megjegyzések az olasz fasizmusról a Komintern III. kongresszusán

A kongresszus 1921. június 22-én kezdte meg munkáját. Központi feladata az előző, 1920. július-augusztusi II. kongresszus óta jelentősen megváltozott nemzetközi helyzet elemzése, illetve a kommunista pártok és az Internacionálé ebből adódó tennivalóinak kimunkálása volt. Az olaszországi fasiszta mozgalom előretörésének visszhangja elhalkult a közép-németországi munkásság 1921 tavaszán kirobbant fegyveres harcának veresége, illetve ama nézeteltérések jelentősége mellett, melyek ennek hatására a nemzetközi kommunista mozgalomban kialakultak. A „márciusi akció” már meglehetősen egyértelműen jelezte, hogy „A forradalmi mozgalom háború utáni első szakasza, amelyet spontán és hatalmas ütőerő, a módszerek és célok kialakulatlansága és az uralkodó osztályok hallatlan pánikja jellemzett, lényegében, úgy látszik, lezárult. A burzsoáziának mint osztálynak az önbizalma és állami szerveinek külső ellenállóképessége kétségtelenül megerősödött.”² – A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai. Kossuth Könyvkiadó 1975. (A továbbiakban: KIVD) 61. old.*

Az olaszországi helyzetről mégis gyakran szó esett, de nem elsősorban a fasizmus kapcsán: az Olasz Szocialista Párt (OSZP) 1921 januárjában Livornóban tartott kongresszusának, az Olasz Kommunista Párt (OKP) létrehozásának sajátosságai és tanulságai nemcsak az olasz, hanem a nemzetközi munkásmozgalom számára is jelentősek voltak.³ – E folyamatról részletesen ír Paolo Spriano: Storia del Partito Comunista Italiano. I. Da Bordiga a Gramsci. Einaudi. Torinó 1967. 20-106. old., valamint Pankovics József : Az Olasz Kommunista Párt kialakulása és fejlődése 1926-ig. Tudományos szocializmus füzetek. 18. szám. 1972. 9-50. old.*

A kommunista párt megalakulása ezúttal olyan országban került napirendre, ahol lehetségesnek tűnt egy újabb nyugat-európai kommunista tömegpárt létrehozása. Míg azonban 1920 decemberében a Németország Független Szociáldemokrata Pártjának (USPD) többsége (280 000 tag) csatlakozott a kommunistákhoz, s a Francia Szocialista Párt tours-i kongresszusán a küldöttek háromnegyede (180 000 tag képviseletében) szavazott a Kominternhez csatlakozás mellett, Olaszországban a kisebbség alakította meg a kommunista pártot. Amadeo Bordiga hívei 58 000 szavazatot szereztek; Serrati 98 000 szavazattal biztosította a többséget ún. maximalista irányzatának; a jobboldalra mindössze 14 000 szavazat jutott. A Kommunista Internacionálé vezetői számára nyilvánvaló volt, hogy a Bordiga vezette OKP csupán kiindulópontja lehet egy valóban új típusú forradalmi tömegpártnak, hiszen jelentős forradalmi érzelmű, szervezett munkástömegek rekedtek kívül a párton, részben éppen a pártot létrehozó vezetők szektás politikája következtében. Ez talán a legdöntőbb oka annak, hogy Mussolini hatalomra jutásáig e kérdés állott a nemzetközi kommunista mozgalom és a Komintern figyelmének középpontjában.⁴

⁴ Erre utal Zinovjev „A Kommunista Internacionálé harmadik kongresszusa előtt” című cikkében: „A Kommunista Internacionálé néhány legnagyobb szekciójában most folyó viták középpontjában kétségtelenül az olasz kérdés áll.” (Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1921.16. szám. 3529. old.)*

A fasizmus ebben az időben az olasz munkásmozgalomban sem elsőrendű probléma. A kommunista párt élesebben reagált a fasiszták terrorakcióira, több felhívást tett közzé a fegyveres védelmi harc megszervezésének szükségességéről, mint a szocialisták, akik többnyire csupán a fegyelem fenntartására, a provokációk elkerülésére és védekezésül „a szocializmus és a párt hagyományainak megfelelő módszerek” alkalmazására szólítottak fel.⁵

⁵ Az Il Comunista 1921. február 6-i és az Avanti! (Milánó) 1921. február 18-i számából idézi: B. R. Lopuhov: Fasizm i rabocseje dvizsenyije v Italii 1919-1929. gg. Izdatyelsztvo „Nauka”, Moszkva 1968.118. old.*

A fő feladatot azonban mindkét irányzat esetében a munkásmozgalmon belüli erőviszonyok alakulásának vizsgálata jelentette. Ez a felfogás is abba az irányba hatott, hogy a Komintern VB és más kommunista vezető szervek elsősorban e kérdést elemezzék.

A Komintern III. kongresszusán – ahol mind az olasz szocialisták, mind a kommunisták képviseltették magukat – több összefüggésben vitatták a fasizmussal kapcsolatos feladatokat. Ennek oka nem utolsósorban az volt, hogy fokozatosan felismerték a fasizmus rendkívüli veszélyességét. 1920-1921 fordulóján Olaszországban aktivizálódtak a fasiszta rohamosztagok. Jelentősen megnőtt a létszámuk, és – ami talán még fontosabb – tevékenységük ekkor vált mind egyértelműbben munkásellenessé. 1921 tavaszától a világsajtó szinte naponta ad hírt összecsapásokról, kommunisták és fasiszták csatározásairól. Az erőviszonyok azonban ekkor még korántsem egyenlők: a fasiszták a csekély létszámú kommunista párttal szemben sem léphetnek fel anélkül, hogy ne számolnának a vereséggel, sőt a szocialista párt által tanúsított „passzív ellenállás” is elegendő lehet a komolyabb akciók megakadályozására.

A szocialisták, a kommunisták, valamint a fasiszták szervezeti erejének alakulása (1919—1922)⁶

Év	szocialisták		kommunisták		fasiszták
	tagság	képviselők	tagság	képviselők	tagság	képviselők	fasciók
1919 vége	70 000	154	–	–	17 000	–	56
1920 nyara	216 000	–	–	–	30 000	–	125
1921 eleje	112 000	123	58 000	15	100 000	35	800
1921 vége- 1922 eleje	70 000	–	42 000	–	310 000	–	2200

⁶ A fasizmussal foglalkozó korabeli dokumentumok és így a későbbi monográfiák is csak hiányos adatokat tartalmaznak a mozgalom szervezeti erejének formálódásától. Nem ritka, hogy a közölt adatok ellentmondanak egymásnak, illetve a felvétel időpontjának megállapíthatatlansága miatt nem használhatók. A táblázatunkban közöltek is csupán megközelítően pontosak. (Jahrbuch für Politik, Wirtschaft und Arbeiterbewegung – a továbbiakban: PWA – 1922-1923. Verlag der Kommunistischen Internationale. Hamburg é. n. 817-819., 833-834. old.; B. R. Lopuhov: Id. mű, 72., 122., 154., 156. old.; Ignazio Silone: Der Faschismus. Seine Entstehung und seine Entwicklung. Europa-Verlag. Zürich 1934. 79. old.; Federico Chabod: Olaszország története 1918—1948. Gondolat 1967. 57., 60. old.; A Munka Alkotmánya Olaszországban. Studium. Budapest é. n. 20. old.; Julius Deutsch: Antifaschismus! Proletarische Wehrhaftigkeit im Kampfe gegen den Faschismus. Wien 1926. Verlag der Wiener Volksbuchhandlung. 6. old.)*

A fasizmus már ekkor mint a tőke támadásának egyik megnyilvánulása szerepelt a különböző felszólalásokban és került be a kongresszusi határozatokba.

A kongresszus első napján, az üdvözlő beszédek során elhangzott rövid felszólalásában a bolgár Vaszil Kolarov tett először említést a fasizmusról. Sommás megfogalmazásában már megtalálható a fasizmus első általánosan elfogadott kommunista jellemzése, amely szerint a fasizmus a forradalmi hullámot követő fehérterror olaszországi megjelenési formája. A fasizmusnak, akárcsak a fehérterrornak, a célja, hogy ha kell, illegális eszközökkel is fellépjen a munkásmozgalommal szemben a tőkés társadalom stabilizációja érdekében.⁷ – Protokoll des III. Kongresses der Kommunistischen Internationale. Moskau, 22. Juni bis 12. Juli 1921. Verlag der Kommunistischen Internationale 1921. (A továbbiakban: Protokoll III.) 40. old.*

A fasizmussal kapcsolatos fejtegetéseiben szinte minden felszólaló hangsúlyozta az utóbbi megállapítást. És nem véletlenül. A munkásmozgalom és ezen belül a kommunista mozgalom számára igen lényeges volt annak a mítosznak az eloszlatása, hogy a fasizmus forradalmi, a burzsoá társadalmi rend ellen irányuló politikai erő. E mítosz terjedése, amely 1919-1921-ben Mussoliniék propagandájának legtöbbet hangoztatott tételeiből táplálkozott, azzal fenyegetett, hogy a fasiszták a burzsoáziával szemben álló tömegeket is, közöttük munkásokat, megnyernek saját céljaiknak. Lev Trockij, a Komintern VB póttagja, aki a kongresszuson az első napirendi pontról tartott referátumot („A gazdasági világválság és a Kommunista Internacionálé új feladatai” címmel), e kérdés kapcsán, hogy érvelését alátámassza, a polgári, konzervatív Neue Zürcher Zeitung egyik 1921 áprilisában megjelent cikkéből idézett: „1919: a polgári pártok a teljes felbomlás állapotába kerültek; reménytelen szétforgácsoltságukban, öngyilkos rezignáltságukban teret engedtek a jól szervezett vöröstömegek határozott előrenyomulásának; 1921: a polgári seregek szilárd koalícióba tömörülve, győzelmi tudattal eltelve szállnak harcba, míg a bolsevisták megosztottságuk és csüggedésük eredményeképpen mutatkozni sem merészelnek. Az érdem a fasisztáké.”⁸ – Ugyanott, 50. old.*

A fasizmus és a burzsoázia lényegi kapcsolódásának bemutatásakor első ízben merült fel nemzetközi kommunista fórumon a kérdés: a munkásmozgalom és annak pártjai (ebben az időben természetesen csak az olaszokról van szó) mennyiben felelősek a fasizmus előretöréséért? A kongresszuson egyértelműen elmarasztalták az Olasz Szocialista Pártot, hangsúlyozva jobboldali és centrista vezetőinek különleges felelősségét.

Zinovjev, a Komintern Végrehajtó Bizottságának tevékenységéről tartott beszámolójában, szinte kizárólag a vezetők felelősségével foglalkozott. „A burzsoázia teljesen dezorganizált volt – mondotta. – Maga Giolitti [1920. júniustól 1921. júniusig olasz miniszterelnök – Sz. G.] ismerte be: szeptemberben semmit sem tudott volna tenni. Ha megkérdezték volna, hogy miért nem küldött katonaságot a gyárak megtisztítására, Giolitti azt válaszolja: Nem rendelkeztem az ehhez szükséges erőkkel. Először homöopatikus eszközök alkalmazására kényszerültem, és csak később folyamodhattam a sebészeti beavatkozáshoz. Először a homöopátia alkalmazásával, mégpedig Serrati és elvbarátai segítségével verte le a mozgalmat, most pedig áttérnek a sebészeti beavatkozásra. A fasiszták igen kiváló sebészek; igen lelkiismeretesen és alaposan végzik szennyes munkájukat az olasz munkásosztályon. A párt és különösen Serrati bűne az, hogy elszalasztották a harc kedvező pillanatát és objektíve kiszolgáltatták a munkásosztályt a burzsoáziának,”⁹ – Ugyanott, 166-167. old.* Mindaz, amit Zinovjev elmondott, lényegében nem volt más, mint a Komintern II. kongresszusán a centrizmussal és a centristákkal kapcsolatban elfogadott elméletnek és gyakorlatnak az olaszországi eseményekre való alkalmazása. Kétségtelen ugyanis, hogy éppen e centrista többség és vezetői, így elsősorban Serrati, a pártot megbénító tehetetlen politikájukkal szinte kikényszerítették a párttagság tudatosan forradalmi részéből, hogy egy cselekvőképes párt létrehozására gondoljanak. E kényszer aztán nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy „Az új párt … a szélsőségesség és a szektásság határozott jegyében született meg.”¹⁰ – Palmiro Togliatti: Az Olasz Kommunista Párt. Kossuth Könyvkiadó 1960. 45. old.* E két tényező, a szocialista párt változatlan politikai irányvonala és a kommunista párt szektás magatartása, nagy nehézségekkel terhelte a nemzetközi kommunista mozgalmat; továbbra is napirenden kellett tartania, sőt előtérbe helyeznie a reformizmussal való szakítás szükségességét és a centrizmus elleni harcot.

E meglehetősen szerteágazó problémát, ha szubjektív kiindulópontból is, de érdekesen – és ami még fontosabb: a Komintern legtapasztaltabb vezetőinek véleményét tükrözve – fejtegette Clara Zetkin. Zetkin – akit egyébként 65. születésnapja alkalmából köszöntöttek a kongresszuson – beszédének célja elsősorban az volt, hogy megértesse hallgatóságával, mi késztette arra, hogy a livornói kongresszust követően a német pártban ellenvéleményének adjon hangot, majd felülvizsgálja ezt az álláspontját.

Zetkin elmondotta, hogy Rákosi Mátyás, a Komintern VB küldötte, a német párt központi bizottságának ülésén és magánbeszélgetésekben is annak a véleményének adott hangot, hogy az adott helyzetben a Kommunista Internacionálénak „nem egy tömegpárt létrejötte a kedvező, hanem egy kis, tiszta párté”. Rákosi továbbá kifejtette, hogy a kommunista mozgalomban, konkrétan a francia pártban nemkívánatos elemeknek tartja többek között az olyan embereket, mint Marcel Cachin, sőt a német párt taglétszámának csökkentését is szükségesnek vélte. „»… Az ön németországi pártja is, Zetkin elvtársnő – idézte Zetkin Rákosit -, túlságosan naggyá vált, és kisebbíteni kell«; mire én a szeme közé nevettem, és kijelentettem: »Bocsásson meg, de ezen az állításon csak kacagni tudok«.”¹¹

¹¹ Protokoll III. 289. old. Rákosinak a KPD KB 1921. február 16-i ülésén elmondott beszéde. Centralnij Partyinij Arhiv Insztyituta Markszizma-Lenyinizma pri CK KPSZSZ (A továbbiakban: CPA IML) 528. f. X. illetve Sacerdote (az Avanti! tudósítója Genosse álnéven publikált) cikke a Comunismóban.*

Zetkin 1920 végén azon kommunisták kicsiny táborába tartozott, akik nemigen hitték, hogy az OKP létrehozása erősíteni fogja az olasz munkásmozgalom akcióképességét; úgy vélték, hogy a Bordiga képviselte alapokon, a maximalisták és különösen személy szerint Serrati elutasításával nem lehet megnyerni a szocialista párt forradalmi tömegeit. Ami végül is a szocialistákkal és az általa személy szerint igen nagyra becsült Serratival kapcsolatos korábbi véleményének megváltoztatására késztette, az nem volt más, mint e pártnak és vezetőinek passzív magatartása a tőke támadásával, konkrétan a fasizmussal szemben. „Az a véleményem, hogy Serratinak és pártjának a livornói kongresszust követően folytatott politikája egyértelműen megmutatta, hogy ez a politika a reformizmus és az opportunizmus politikája. (Helyeslés.) Ezt teljes mértékben elismerem. Csupán a párt állásfoglalása a fehérgárdisták, a fasizmus elleni harccal kapcsolatban napnál világosabban mutatja ezt. Nevezhető-e kommunista pártnak – sőt, továbbmegyek ennél – politikai pártnak az a párt, amely a fasizmussal kibontakozó polgárháborút morális prédikációkkal akarja leküzdeni, kijelentve, hogy a fasizmust a keresztény etika eszközével kell legyőzni? (Zúgás.) Nem! Kijelentem, hogy véleményem a proletariátus harcáról változatlan: szemet szemért – fogat fogért. Az erőszakot erőszakkal kell megtörni. És a fasizmust Olaszországban nem lehet leküzdeni az Avanti! szelíd fuvolahangjaival, hanem csak a proletariátus fegyveres harcával. (Élénk taps.)”¹² – Protokoll III. 393-394. old.*

Zetkin elgondolása a fasizmusról, vagyis az, hogy a fasizmus lényegében a fehérterror olaszországi megjelenési formája, a tőke támadásának egyik megnyilvánulása, megegyezik a Komintern általános értékelésével. Megegyezik, de egy ponton élesen eltér attól a több felszólalónál – így Kolarovnál is – még megtalálható koncepciótól, amely szerint a fehérterror leküzdése csak az egész tőkés társadalom ellen irányuló, a proletárdiktatúrát közvetlen célnak tekintő harc útján lehetséges. Az antifasiszta harcot ugyanis Zetkin alapvetően védelmi jellegűnek tekintette, míg a többiek a burzsoá rendszer elleni totális támadás időszerűségét hirdették.

Hasonló következtetésre jutott Wilhelm Koenen is, akinek az USPD titkáraként nagy szerepe volt a forradalmi irányzat németországi egyesülésében. Külön harci területként jelölte meg a fasiszták elleni küzdelmet, „háromfrontos” harcot tartott szükségesnek: az opportunista munkásvezetők, a fasizmus és a kormány elleni fellépést elválasztotta egymástól. Nála az utóbbi kettő különválasztása érdemel figyelmet. Meg kell azonban jegyezni, hogy a megkülönböztetés csupán viszonylagos, és kizárólag a módszerekre vonatkozott. Koenen szerint a megoldás – amint az beszédének egészéből kitűnik – mindhárom tényező egyidejű leküzdése, amit a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc során vélt megvalósíthatónak.

Zetkin álláspontjához jóval közelebb állt Szolomon Lozovszkijé. Lozovszkij nem vehetett részt a kongresszus valamennyi ülésén, mivel éppen ebben az időben zajlott az ő vezetésével a Vörös Szakszervezeti Internacionálé (Profintern) alakuló kongresszusa (1921. július 3-19-én). A Profintern a reformista Nemzetközi Munkásszövetséggel szemben álló forradalmi szakszervezeteket tömörítette. Főtitkárává Lozovszkijt választották. Véleményét azonban kifejtette. A Komintern más vezetőihez (Leninhez, Dmitrij Manuilszkijhoz, Karl Radekhez stb.) hasonlóan továbbra is lehetségesnek tartotta, hogy bevonják az antifasiszta harcba a szocialista pártot. Zetkin ezt a személye ellen irányuló éles támadások hatására a kongresszuson nem hangoztatta, de mint az később, elsősorban 1921 őszén nyilvánvalóvá vált, ezt a meggyőződését is fenntartotta.¹³ – Reisberg: An den Quellen der Einheitsfrontpolitik. Dietz Verlag, Berlin 1971. I. köt. 266-267. old.* Sőt, a szocialista párt politikáját döntőnek ítélte az antifasiszta harc szempontjából: „Az, hogy a fasiszták munkásotthonokat dúlnak fel és pogromokat rendeznek, szakszervezeteket vernek szét, és gyilkolják a harcoló munkásokat, csak azért lehetséges, mivel az elvtársak az Olasz Szocialista Pártból nem tanúsítanak kellő ellenállást. Olvastam egy jelentést a szocialista gyűlésről, ahol a fasizmus elleni ellenállást tárgyalták. Tolsztojánus színezetű beszédek hangzottak ott el. És most nincs idő semmiféle tolsztojanizmusra, nincs idő a passzivitásra. Ahhoz, hogy legyőzzék a fasizmust, az olasz pártnak ki kell zárnia soraiból a reformistákat.”14 – Protokoll III. 407. old.*

Lozovszkijnak az olasz kérdés vitája során elhangzott hozzászólása egyben válasz volt az OKP-t képviselő Egidio Gennarinak is, aki a Serratiékkal való teljes szakítást követelte. Gennarival ellentétben ugyanis – aki álláspontját szintén a fasisztákkal szembeni tétlenségre hivatkozva indokolta meg – Lozovszkij kijelentette: „A szakadás az Olasz Szocialista Pártban jobbratolódást eredményezett. A párt egyáltalán nem tanúsít határozottságot a fasiszták támadásaival szemben.”¹⁵ – Ugyanott, 360. old.* Lozovszkij ugyanakkor nem zárkózott el a szocialista párttal való együttműködéstől, amire lehetőséget éppen az antifasiszta harcban látott.

A Komintern III. kongresszusán éles viták kíséretében formálódott egy új stratégiai és taktikai irányvonal, alapvetően eltérő nézetek csaptak össze a kommunista pártok időszerű feladataival kapcsolatban. A vitakérdések összefüggésben álltak ugyan a fasizmus és a fasizmus elleni harc kérdéseivel, de korántsem olyan közvetlenül – még Olaszország esetében sem -, mint az új típusú párt fogalmával és a proletárdiktatúráért folytatott harccal. A fasizmussal foglalkozó fejtegetések is elsősorban e két utóbbi téma kapcsán hangzottak el. Amint az az idézett hozzászólásokból kitűnik, céljuk nem elsősorban a fasizmus problémáinak elemzése volt, sokkal inkább egy olyan tényezőnek a felmutatása, amely érvelésüket alátámaszthatja: az olasz fasizmus előretörésével illusztrálták a tőke támadását, a szocialista párt opportunizmusát vagy a kommunista párt szektás elzárkózásának hibás voltát, magyarázták a kispolgári tömegek politikai aktivizálódását, az államhatalom válságát. Mindezekkel – vagy csupán egyet-egyet kiragadva közülük – érveltek a szűkebb, „tiszta” kommunista párt, vagy ellenkezőleg, a tömegeket mozgósítani képes, a proletárdiktatúra közvetlen kivívása helyett a tömegek megnyerését időszerűnek tekintő párt mellett. Magával a fasizmussal kapcsolatban nem került sor vitára, a róla alkotott vélemény egyértelműen fogalmazódott meg a kongresszus dokumentumaiban is.

A Radek fogalmazta és Lenin által – nem utolsósorban az olasz kommunistákkal és szocialistákkal szemben – védelmezett taktikáról elfogadott tézisekben, akárcsak a kongresszusi vitában, a fasiszta terrorosztagok funkcióját a tőke támadásának részjelenségeként határozták meg. „Olaszországban a burzsoázia, a fasiszták fehérgárdáinak támogatásával, támadásba indult a munkásosztály ellen. A polgári demokráciának mindenütt még jobban meg kellett mutatnia igazi arcát – a polgári demokrácia régi államaiban éppúgy, mint az újakban, amelyek az imperialista összeomlásból nőttek ki.”¹⁶ – KIVD 79-80. old.* Nem foglalkoztak külön a fasiszta mozgalomnak azzal a vonásával, hogy sajátos demagóg jelszavaival jelentős tömegeket képes mozgósítani. Ezt egy már korábban is feltételezett folyamat bekövetkezésének tulajdonították. „Az imperializmus csődje a legyőzött országokban, a pacifizmus és a szociálreformista törekvések csődje a győztes országokban a középrétegeknek ezt a részét [az életkörülményeik romlásának hatására politikailag aktivizálódott paraszti, kispolgári, alkalmazott rétegekről van szó. – Sz. G.] vagy a nyílt ellenforradalom táborába, vagy a forradalom táborába kergeti”¹⁷ – Ugyanott, 97. old.* – írták.

A kongresszus befejezését követően, július 17-én jelent meg a Komintern Végrehajtó Bizottságának kiáltványa, melyben összefoglalták a tanácskozás fő mondanivalóját. Az egységfront-taktikát, amelynek lényege az a felismerés volt, hogy a „világburzsoázia stratégiájával a Kommunista Internacionálénak saját stratégiáját kell szembeszegeznie”,¹⁸ – Thesen und Resolutionen des III. Weltkongresses der Kommunistischen Internationale. Hamburg. Verlag der Kommunistischen Internationale, 1921. 186. old.* nem utolsósorban éppen a fasizmus és a fehérterror elleni harc megszervezése végett tartották szükségesnek. „Ha milliók és milliók zárt sorokban harcba szállnak, kudarcba fulladnak a burzsoázia fondorlatai, a burzsoá erőszak: akkor elakadnak azok a szerelvények, amelyeken a burzsoázia fehérgárdista egységeit a proletariátus ellen vonultatja fel, akkor jeges félelem keríti hatalmába a fehérgárdista egységeket. A proletariátus elragadja fegyvereiket, hogy fegyverekkel szálljon harcba más fehérgárdista formációkkal.”¹⁹ – Ugyanott.*

Az idézett sorokból két érdekes dolog tűnik ki. Az első, ami már a szövegből is világos, hogy a fehérterror általános vonásaként egy, elsősorban az olasz fasisztákra jellemző módszert említenek: a területileg szétszórt fegyveres rohamosztagok koncentrálását. A másik, hogy most már – ellentétben a kongresszuson elhangzott nagyszámú felszólalással – a fehérterror, illetve a fasizmus elleni küzdelmet nem a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc részének tekintik, hanem az e harcot megelőző időszak feladatának. E harc célja nem a proletárdiktatúra kivívása, hanem a fehérterrorista csoportok szétzúzása. E cél megvalósítási módját, tehát a taktikát, a kongresszuson még nem fogalmazták meg pontosan. Ugyanakkor a kongresszuson kiadott „Be a tömegekbe!” jelszó már jelezte: nem pusztán a nemzetközi és az egyes országokban megváltozott erőviszonyok felmérése és elemzése történt meg, hanem ennél több is. A Komintern vezetői már meglelték azt a lehetőséget és konkrét módszert, amellyel a fiatal kommunista pártok, eszmei és szervezeti megerősödésüket is szolgálva, eredményesen léphetnek fel e folyamatokkal szemben.

A kongresszus után még hosszú ideig a nemzetközi kommunista mozgalom vitáinak középpontjában álló új taktika az egységfront vagy más néven az akcióegység taktikája volt. E taktika formálódása és értelmezése 1921-1924 folyamán, de a későbbiekben is szorosan összefüggött az antifasiszta harccal, elsősorban az e taktikát meghatározó stratégiai célkitűzésen keresztül.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

[1946. november 28.]

Tisztelt országgyűlési képviselők, hölgyeim és uraim!

A kormány, amelynek elnöke vagyok, összetételénél és jellegénél fogva a Hazafias Front kormánya. Kormányom az előző kormánynál még nagyobb eréllyel és szilárdsággal folytatja a Hazafias Front programjának teljes és következetes megvalósítását.

A Hazafias Front, amely az 1944. szeptember 9-i népi felkelés történelmi győzelmének eredményeként vette át az ország vezetését, két év folyamán háromszor kérhetett tanácsot a népakarattól, és háromszor nyerte el a nép bizalmát.

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés választásai – teljesen demokratikus választási törvény alapján – minden elfogulatlan megfigyelő megállapítása szerint teljes rendben és szabadon folytak.

A Hazafias Front fényes győzelme ezeken a választásokon különösen világosan megmutatta a bolgár nép hatalmas többségének a Hazafias Frontba vetett megingathatatlan bizalmát. Ez a győzelem tanúsítja, mennyire mélyek a gyökerei a Hazafias Frontnak, a bolgár nép antifasiszta, demokratikus és haladó erőit egyesítő, történelmileg szükségszerű szövetségének.

A népköztársaság kikiáltása és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés választásainak megrendezése a szeptember 9-e után végbement demokratikus változások alapján, országunk fejlődésének és a népi hatalom megszilárdításának egy szakaszát zárja le. A reakció restaurációs reményei, hogy az új Bulgáriát visszafordíthatja az átkozott múltba, teljesen kudarcba fulladtak az Alkotmányozó Nemzetgyűlés választásain. A Hazafias Front, Bulgária sorsának irányítójaként, véglegesen megszilárdította hatalmát. Arra a kérdésre, hogy a Hazafias Front rendszere megfelelően képviseli-e az országot, népünk pozitív választ adott.

Országunk fejlődésének új szakaszába lép. A népi demokrácia alapjait szilárdan leraktuk, s szabaddá tettük az utat fiatal népköztársaságunk teljes felépítése előtt. Lehetőség nyílt arra, hogy az ország belső és külső helyzetét egészében rendezzük.

A kormány jól tudja, hogy népünk ellenségei továbbra is megkísérlik a néphatalom aláásását, és ezért szilárdan és következetesen folytatja a harcot a fasizmus maradványainak végleges megsemmisítése és a reakció megfékezése érdekében. Ugyanakkor lehetségesnek és szükségszerűnek tartja, hogy a közeljövőben hozzálásson egy sereg intézkedés visszavonásához, amelyek az 1944. szeptember 9-i népi felkelést követő első szakaszban elkerülhetetlenek voltak népünk demokratikus vívmányainak biztosítására. Gazdasági téren szintén lehetségesnek és szükségesnek tartja, a termelés fokozásának előmozdítására, hogy a magángazdaságok, különösen a mezőgazdasági termelők kezdeményezését és tevékenységét korlátozó rendelkezések egész sorát enyhítse és megszüntesse, amennyiben ezeket a korlátozásokat nem a népélelmezés biztosítása és más össznépi szükségletek követelték meg.

A kormány szilárd elhatározása, hogy mindent elkövet a szigorú rend és törvényesség végleges megszilárdítása, az alkotó munka teljes biztonsága és zavartalansága, minden hasznos egyéni gazdasági kezdeményezés és a lakosság életének és vagyonának biztosítása érdekében.

A kormány szilárd elhatározása, hogy szigorú állami fegyelmet léptet életbe, amely a rendszer minden hivatalától és szervétől megköveteli, hogy gyorsan és lelkiismeretesen teljesítsék szolgálati kötelességeiket, valamint a kormány határozatait és utasításait is. Határozottan és tétovázás nélkül folytatja az államgépezet, a társadalmi és kulturális intézetek, tanintézetek és iskolák megjavítását és erősítését, hogy azokat teljesen a nép szolgálatába állítsák. A kormány a legszigorúbb intézkedéseket foganatosítja annak érdekében, hogy az államgépezetből gyökerestől kiirtsa a bürokratizmust és a korrupció minden megnyilvánulását.

Hangsúlyozva a népi rendőrség szervezetében és munkájában eddig elért javulást, a kormány fontos feladatának tartja, hogy ezt a javulást tartóssá tegye és olyan mértékben fokozza, hogy a népi rendőrség az új viszonyok között is méltón teljesíthesse a rend és a törvényesség őrzőjének funkcióját.

A kormány nagy gondot fordít katonaságunknak, a nép hadseregének megszilárdítására és harcképességének fokozására; hadseregünk mindörökre egybekötötte sorsát a néppel, hű őre földünknek, nemzeti szabadságunknak és függetlenségünknek. Meg fogjuk teremteni azokat a szükséges erkölcsi-politikai feltételeket, amelyek szeretett hadseregünkben szavatolják a tiszti és altiszti állomány biztonságos szolgálati és anyagi helyzetét.

A kormány még nagyobb következetességgel és állhatatossággal folytatja az egészségügy és a szociális politika megszervezését, különösen az anya- és gyermekvédelem területén. Ösztönöz és segít minden egyéni és társadalmi kezdeményezést a lakásépítés terén, hogy enyhítse a lakásínséget.

A kormány előmozdítja a népi kultúra sokoldalú fejlődését és felvirágoztatását. Segít anyagi eszközökkel, támogatással és ösztönzéssel minden alkotótevékenységet és minden kezdeményezést, amely a népi kultúrát gazdagítja és fejlődését a haladás irányába viszi.

A kormány minden tekintetben megvédi a fizikai és a szellemi munkát, népünk jólétének forrását. A nők és a fiatalok munkája különösen nagy védelmet és ösztönzést élvez.

A kormány merészen előnyben részesíti a néphez hű ifjúságot az állami, társadalmi-politikai, gazdasági és kulturális életben. Hazafias ifjúságunk, amely méltóképpen kivette részét a fasizmus elleni harcból, és a Hazafias Front egészséges élcsapatává vált, most a legnagyobb lehetőséget kapja, hogy részt vegyen a népköztársaság felépítésében. A fiatalság oktatására és művelődésére, a kulturális és technikai szakemberek nagy számának kiképzésére, a sportra, a nyári táborozásokra, az ifjúsági brigádmozgalomra, a gyermekekre és a serdülő ifjúságra a kormány különös figyelmet fordít.

A kormány nagyra értékeli a nők kiterjedt tevékenységét, amelyet a megérdemelt egyenjogúság elnyerése után tanúsítanak, és mindent megtesz annak érdekében, hogy biztosítsa a nők széles körű és hasznos részvételét társadalmi-politikai, gazdasági és kulturális életünk minden területén.

A Hazafias Front megadja a bolgár népi egyháznak az őt megillető figyelmet, és teljes mértékben együttműködik vele egyházjogi szervezetének megszilárdításában, ami lehetővé teszi az egyházi szakadás megszüntetését és a kapcsolatok újbóli felvételét az összes pravoszláv egyházakkal. Ennek pozitív hatása megnyilvánult a rilai kolostor ezeréves évfordulójának ez évi ünnepségén Alekszej moszkvai és összoroszországi pátriárka látogatása, valamint az ünnepségeken való személyes szereplése alkalmával.

Az egyház és az állam szétválasztása, amit a Hazafias Front programjában kilátásba helyezett a lelkiismereti és a vallásszabadság elvének alapján, abban a tudatban született, hogy ez erősíti a bolgár egyház népi jellegét, lehetőséget nyújtva az egyház dolgozóinak arra, hogy a nép hű szolgái legyenek.

A kormány közreműködik népi egyházunk demokratizálásában és abban, hogy az még teljesebben azonosuljon a bolgár nép szükségleteivel és fejlődésével. A hívők vallásos érzelmét tiszteletben tartva, a kormány a jövőben is biztosítja az egyháznak és a papságnak a szükséges anyagi támogatást, amíg lehetőség nem nyílik arra, hogy maguk a hívők tartsák el őket.

Tisztelt országgyűlési képviselők, hölgyeim és uraim!

Aligha kell hangsúlyoznom, hogy a kormány még erélyesebben folytatja a Hazafias Front eddigi helyes és a gyakorlatban bevált külpolitikáját. A kormány, külpolitikája sarkkövének a Bolgár Népköztársaság és a nagy Szovjetunió – hazánk felszabadítója – közötti őszinte és következetes barátságot tartva, minden erőfeszítést megtesz Bulgária és az észak-amerikai Egyesült Államok, valamint a Nagy-Britannia közötti viszony teljes normalizálására. A kormány mélységesen meg van győződve arról, hogy ennek nincsenek elháríthatatlan akadályai.

A kormány kötelességének tartja, hogy legforróbb háláját és az egész bolgár nép mélységes köszönetét fejezze ki a Szovjetunió kormányának a nemzeti ügyünk védelmében nekünk nyújtott felbecsülhetetlen támogatásért. Ugyancsak hangsúlyoznunk kell, hogy az igazságos bolgár követelések határozott védelemben részesültek az ukrán és a belorusz küldöttség részéről is a békekonferencián, amiért a bolgár nép köszönetét és háláját tolmácsolja.

Elégedettséggel állapítjuk meg a demokratikus Franciaország növekvő rokonszenvét az új Bulgária iránt, és kormányunk minden tőle telhetőt megtesz, hogy a két ország közötti hagyományos baráti kapcsolatokat tovább erősítse.

A kormány ugyancsak kifejezi forró köszönetét Lengyelországnak és Csehszlovákiának azért a nagy segítségért, amelyet küldöttségük kifejtett az igazságos békéért folytatott küzdelmünk során.

A kormány nagyra értékeli barátságát északi szomszédunkkal, Romániával. A demokrácia ragyogó győzelme mindkét országban záloga annak, hogy népeink a gazdasági és kulturális haladás útján egyre nagyobb, kölcsönös segítséget nyújtsanak egymásnak.

A kormány ápolja a jószomszédi viszonyt Törökországgal, és ösztönzi a kereskedelem fejlődését a két ország között.

A kormány erőfeszítéseket tesz, hogy felvegye és megerősítse a diplomáciai kapcsolatokat minden demokratikus országgal.

A gazdasági kapcsolatok előnyös fejlődése Bulgária és a Szovjetunió között, valamint a kereskedelmi kapcsolatok felújítása a legtöbb európai országgal teljességgel biztosítanak bennünket arról, hogy a kormány erőfeszítése annak érdekében, hogy népgazdaságunk termékeinek egyre nagyobb külföldi piacot találjon az európai és a tengeren túli, valamint a közel-keleti országokban, és megjavítsa országunk ellátását a legszükségesebb nyersanyagokkal és technikai felszerelésekkel, kedvező eredményekhez vezet.

Tisztelt országgyűlési képviselők, hölgyeim és uraim!

A kormány legfontosabb feladata a külpolitika terén, hogy megkösse az igazságos és megfelelő békét az egyesült nemzetekkel.

Az ilyen béke reménye azokra a tényekre épül, hogy a bolgár nép makacs ellenállással meghiúsította a hitleri Németországnak azt a tervét, hogy a bolgár hadsereget hadműveleteiben felhasználja bármely fronton is, sőt a felszabadító háborúban az egyesült nemzetek oldalán segített a hitleri Németország végleges szétzúzásában.

A bolgár népnek ez a lényeges hozzájárulása a szabadság ügyéhez kivívta a Szovjetunió és a testvéri szláv országok elismerését, amelyek határozottan támogattak és támogatnak bennünket az igazságos békéért folytatott harcunkban. Bár országunkban és a határokon kívül is tapasztalhatjuk az ellenséges ellenállást, az igazság utat tör magának, és népünk s az új Bulgária iránti rokonszenv szüntelenül nő más államok széles, mérvadó köreiben is. A nemzetközi demokratikus közvélemény Bulgáriát küzdőtársának tartja; és a kormány folytatja erőfeszítéseit, hogy ez kifejezésre jusson a Bulgáriával kötendő békeszerződés végleges szövegében és különösen abban, hogy a jóvátételt minimális összegre csökkentsék, amely elviselhető a németektől kifosztott és kimerült országunk számára.

A kormány megkettőzött eréllyel folytatja országunk védelmét minden idegen támadással szemben, és védelmezi Bulgáriának azt az elvitathatatlan jogát, hogy visszakapja a tőle igazságtalanul elvett Nyugat-Trákiát, amely biztosítja természetes kijutását az Égei-tengerhez. Ebben az erőfeszítésében a kormányt egyedül az a vágy vezérli, hogy biztosítsa a tartós békét a Balkánon, és őszintén együttműködjék az összes szomszéd néppel, köztük a görögökkel is, akik iránt a bolgár nép a legszívélyesebb érzéseket táplálja. S ha Bulgária és Görögország között mégsem valósulhatnak meg olyan jószomszédi kapcsolatok, amilyenek az összes többi szomszédhoz fűznek bennünket, azért nem mi vagyunk a hibásak. A kormány a leghatározottabban visszautasítja azokat a Bulgária elleni rágalmazó vádakat, amelyeket Athénban rendszeresen terjesztenek, s amelyek között az az utolsó vádaskodás is szerepel, miszerint Bulgáriából csapatok léptek át görög területre.

Egyszóval: a kormány a Hazafias Front programjának szellemében jár el, és mindent megtesz annak érdekében, hogy Bulgária sikerrel tölthesse be szerepét a béke, a demokrácia és a népek közötti testvéri együttműködés egészséges képviselőjeként.

Tisztelt országgyűlési képviselők, hölgyeim és uraim!

A Hazafias Front új kormánya különösen fontosnak tartja a gazdasági kérdéseket, és nagy figyelmet szentel nekik. Egész tevékenysége során előnyben részesíti a gazdasági kérdéseket, és minden erőfeszítést megtesz annak érdekében, hogy minél előbb leküzdje azokat a nehézségeket és zavarokat, amelyeket a fasizmus és a háború hagyott ránk, és amelyeket elmélyített az azt követő két aszályos esztendő.

Az elmúlt évi szörnyű aszály következtében beállt nehéz körülmények ellenére a nép megmenekült az éhségtől, az állatállomány a pusztulástól, mégpedig a Hazafias Frontnak és kormányának erélyes intézkedései következtében, továbbá annak a segítőkészségnek eredményeképpen, amellyel a nép ezeket az intézkedéseket fogadta, valamint azért, mert a Szovjetunióból időben érkezett élelem és takarmány.

Az ez évben megismétlődő aszály ellenére a mezőgazdasági termelés általában véve megnövekedett a múlt évhez viszonyítva, annak a készségnek és szorgalomnak következtében, amellyel a lakosság teljesítette a kormány által előirányzott vetéstervet. Ez évben az ipari termelés kilenc hónap alatt 10 százalékkal növekedett. Ez még tovább nő a következő hónapokban, mivel az ipart jól ellátjuk helyi és behozott mezőgazdasági nyersanyagokkal, valamint azért is, mert a munka termelékenysége és a munkafegyelem is növekedni fog.

Jelentősen megnőtt a forgalom a vasúton és a közlekedés más területein.

Belkereskedelmünkben növekedett az áruforgalom. A külkereskedelem növekedést mutat mind az áruforgalomban, mind a más országokkal való kereskedelmi kapcsolatokban. Az elmúlt tíz hónapban a kivitel és a behozatal jelentősen megnövekedett a múlt évhez viszonyítva. Nem csupán a Szovjetunióval alakultak kedvezően kereskedelmi kapcsolataink, hanem Csehszlovákiával, Lengyelországgal, Svájccal, Franciaországgal, Romániával, Jugoszláviával, Törökországgal, Belgiummal, Olaszországgal, Svédországgal, Ausztriával, Magyarországgal, Dániával és más országokkal is.

A leva megszilárdulása azt bizonyítja, hogy a kormány sikerrel munkálkodik azon, hogy megjavítsa az ország pénzügyi és gazdasági helyzetét, valamint igazolja a nép bizalmát is, amelyet a Hazafias Front kormánya iránt táplál.

Mindeme kétségtelen sikerek ellenére, amelyeket ebben az évben elértünk, Bulgária gazdasági helyzete továbbra is nehéz és feszült. A kormány tudatában van annak, hogy még nagy nehézségek állnak előttünk, s legyőzésükhöz a kormánynak és a nép minden rétegének rendkívüli erőfeszítései szükségesek.

Tisztelt országgyűlési képviselők, hölgyeim és uraim!

A kormány gazdaságpolitikájában a jövőben is abból indul ki, hogy csupán a termelés növelésével, a minőség javításával és a termelési költségek csökkentésével biztosíthatja a népgazdaság helyreállítását, fejlődését és az állam pénzügyeinek teljes rendezését.

A kormány határozottan és tétovázás nélkül folytatja azoknak az intézkedéseknek keresztülvitelét, amelyek az ország lehetőleg minél gyorsabb iparosodását szolgálják. Ennek érdekében arra fog törekedni, hogy az állam, a közösségek, a szövetkezetek és a magánvagyonnal rendelkező emberek anyagi eszközeivel egy sereg új üzemet és gyárat építsen, mint például nitrogénműtrágya, szóda, kénsav és egyéb gyárat, valamint hogy bővítse és tökéletesítse a meglevő ipari vállalatokat. Annak érdekében, hogy a mezőgazdasági termelést a legracionálisabban hasznosítsák, a mezőgazdasági termelés hozamát növeljék, a lakosság ellátását javítsák és szélesítsék exportlehetőségeinket, intézkedéseket hajtanak végre: ésszerűsítik a mezőgazdasági termékek feldolgozását, és kiépítik az ilyen új vállalatok széles hálózatát. A kormány ösztönzi a magánkézben levő ipar kezdeményezését újabb iparvállalatok építésére és a meglevők fejlesztésére.

Különleges figyelmet szentelünk az energiaellátás válságának leküzdésére egységes villamosítási rendszer kiépítésével, amely megfelelő gőz- és vízerőművekre épül, és amelynek elosztó hálózata beborítja az egész országot és eljut a legeldugottabb kis helyekre is.

Figyelembe véve azt a nagy veszélyt, amelyet az elégtelen és elmaradott kőszénbányászat jelent az egész népgazdaság fejlődése szempontjából, a kormány kidolgozta programjában az új bányák maximális feltárását gazdag barnaszénmedencéinkben, a szófiai és a maricai medencékben.

A kormány feltétlenül gondoskodik a vasúti, közúti és légi közlekedés megjavításáról és fejlesztéséről.

Annak érdekében, hogy a falu jólétét előmozdítsa és ezzel megerősítse az egész gazdasági élet bázisát, a kormány minden tekintetben segíti a földművelést és az állattenyésztést. Ösztönzi és támogatja a mezőgazdaság gépesítését és korszerűsítését. Azért, hogy öntözéssel növelje a terméshozamot, a kormány felveszi programjába a víztartalékok legszélesebb és teljes felhasználását. A legfontosabb víztárolók építését gyorsított ütemben fejezzük be. A kormány ugyancsak széles körű intézkedéseket foganatosít a Duna melletti és az ország belső részében levő mocsarak mielőbbi lecsapolására.

A kormány továbbra is minden támogatást megad a földművesszövetkezeti gazdaságoknak és az egyéni gazdálkodóknak.

A kormány ugyancsak nagy gondot fordít a kisipar fejlesztésére és korszerűsítésére, a kisiparosok rendszeres nyersanyagellátására. Ugyanakkor ösztönzi a kisipari szövetkezetek megalakítását.

A belkereskedelem terén a kormány folytatja erőfeszítéseit a közvetítőhálózat ésszerűsítése érdekében, és elsődleges feladatának tekinti, hogy teljesen megszüntesse a társadalmilag káros és népgazdaságilag indokolatlan közvetítést, különösen a nagykereskedelem területén. Hogy az árakat szabályozhassa, a kormány szorgalmazza egy új, állami kereskedelmi vállalat, a Népi Áruház létrehozását. A kormány támogatja a szövetkezetek részvételét az árucserében, hogy megrövidítse és olcsóbbá tegye az áruk útját a termelőktől a fogyasztókig; ugyanakkor erélyes küzdelmet folytat a névleges szövetkezés és a szövetkezeti parazitizmus ellen, amely egyes szövetkezetekben előfordul. Lehetőséget nyújt a magánkereskedőknek, hogy részt vegyenek az árucserében a szövetkezeti kereskedelemmel párhuzamosan és azzal versenyezve.

A külkereskedelem sokoldalú fejlesztése érdekében a kormány folytatja erőfeszítéseit, hogy egészséges külkereskedelmi szervezetet hozzon létre az állami vállalatok, szövetkezeti szervezetek és más államosított vállalatok részvételével, valamint a tekintélyes és bizalmat érdemlő magánkereskedelmi vállalatok bekapcsolásával.

A kormány nagy figyelmet fordít a szakemberképzés megjavítására és bővítésére, hogy felkészítse a szükséges szakképzett munkásokat növekvő iparunk, az építkezés, a kisipar és a mezőgazdaság számára.

Tisztelt országgyűlési képviselők, hölgyeim és uraim!

A Hazafias Front, folytatva eddigi gazdaságpolitikáját, amely megnyilvánult abban, hogy a népgazdaságból eltávolította a spekulációra alapozott, parazita tőkét, bátorította az alkotó magánkezdeményezést és összhangba hozta az állami és szövetkezeti szektor erősítésével és a gazdasági élet szükséges tervszerűségének bevezetésével, arra törekszik, hogy a gazdaságpolitikában minden szükséges módosítást végrehajtson, amelyet az élet megkövetel. A kormány erélyesen fellép a fennálló rendellenességek ellen az utalványok elosztásában és a lakosság élelmiszer-, ruházat- és fűtőanyag-ellátásában, s ugyancsak megszünteti a munka, az alkotó magánkezdeményezés és a lakosság vagyona elleni káros túlkapásokat és önkényes intézkedéseket, amennyiben a magántőke és a magánkezdeményezés összhangba kerül a nép általános érdekeivel és az állam gazdaságpolitikájával, hogy biztosítva legyen a bolgár nemzeti ipar és az egész népgazdaság helyes fejlődése.

Miután megtette a szükséges intézkedéseket a lakosság élelmiszer-ellátására abban a nehéz helyzetben, amelybe az országot a német fosztogatás, a háború és az aszály sodorta, a kormány könyörtelen harcot vív a nép kenyerével, valamint a legszükségesebb árukkal való üzérkedés ellen.

A kormány támogatja az élmunkásmozgalmat és a hazafias munkaversenyt, előmozdítja a munkafegyelem megszilárdítását az üzemekben és a vállalatoknál, és megteremti a helyes viszonyt egyrészt a munkások és az alkalmazottak között, másrészt a gyárosok, a vállalatok és hivatalok vezetői között; ezzel egy időben a kormány minden lehetőt megtesz annak érdekében, hogy a munkások, alkalmazottak és más dolgozók helyzetén javítson. A kormány hangsúlyozza, hogy csupán a termelés fokozása, a gazdaság megerősödése teremtheti meg az alapot a munkások helyzetének tartós és biztos javulásához, és emelheti az egész dolgozó bolgár nép életszínvonalát.

A kormány szükségesnek tartja, hogy felülvizsgálja az állami hivatalnokok és alkalmazottak fizetési besorolását azzal a céllal, hogy megszilárdítsa és megjavítsa helyzetüket, ugyanakkor azonban végrehajtja a szükséges racionalizálást és a hivatalok egyszerűsítését.

A helyi tartalékok és lehetőségek teljesebb felhasználása érdekében a kormány a közigazgatás szerveit egyre inkább buzdítja a gazdasági és szervező kezdeményezésre.

Az új kormány pénzügyi téren kiegyensúlyozott, reális, jövedelmező költségvetést dolgoz ki, amely megfelel a bolgár nép adófizető képességének, és hatást gyakorol a gazdasági és kulturális fejlődésre. Az új kormány adópolitikájában továbbra is alkalmazza azt az elvet, amely figyelembe veszi minden egyes adófizető adóterhét és fizetőképességét; ez az elv képezi alapját a progresszív jövedelmi adókivetésnek. A kormány buzdítja és támogatja a takarékosságot, átalakítja és tökéletesíti hitelrendszerünket, hogy még jobban a termelés szolgálatába állítsa. Szigorú takarékosságot vezet be mindenhol – az államgépezetben és a népgazdaságban -, takarékoskodik az élelemmel és a takarmánnyal, a nyersanyaggal, a szénnel és a villamos energiával, takarékoskodik a munkával és az idővel; elrendeli a szigorú elszámolást és ellenőrzést, s így küzd a bolgár leva szilárdságának további biztosításáért.

A kormány még nagyobb határozottsággal folytatja eddigi árpolitikáját a mezőgazdasági és ipari termékek és kisipari szolgáltatások árának kiegyensúlyozására, szem előtt tartva a világpiaci árakat. A kormány e célból átszervezi az árhivatalt. Szigorú intézkedéseket léptet életbe a gazdasági élet minden rendbontója, a kártevők, a spekulánsok és a szabotőrök ellen.

A kormány kétéves tervet dolgoz ki a népgazdaság fejlesztésére, hogy megteremtse népgazdaságunkban a szükséges tervszerűséget és a nagyobb rendet a biztos és határozott fejlődés érdekében, a rendszertelenség és rendetlenség elemeinek maradéktalan megszüntetése céljából.

A kijelölt gazdasági feladatok teljesítése, és különösen a népgazdaság kétéves fejlesztési tervének megvalósítása nagy terheket ró a kormányra. Helyzetét súlyosbítják a szegénységünkből, gazdaságunk elmaradottságából eredő nehézségek, az előző reakciós és fasiszta rendszer által okozott pusztítások, valamint a két aszályos év csapásai.

A kormány ezért úgy véli, hogy a Hazafias Front gazdasági programjának megvalósításához teljesen igénybe kell venni a nép anyagi és erkölcsi erejét, és átmenetileg vállalni kell a nélkülözéseket. Mert országunk gazdasági fellendülését és népünk jólétét csak a kitartás és a megfeszített munka biztosíthatja.

Tisztelt országgyűlési képviselők, hölgyeim és uraim!

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek, mint az ismeretes, igen fontos feladatokat kell megoldania, történelmi jelentőségű feladatokat.

Először is kidolgozza és elfogadja a népköztársaság valóban haladó szellemű alkotmányát, amely figyelembe veszi a bolgár nép szükségleteit és történelmi fejlődését, és összhangban áll nemzeti sajátosságaival és hagyományaival. Nem kétséges, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés kellő figyelmet szentel azoknak a véleményeknek és javaslatoknak, amelyek a választások alatt és után hangzottak el a Hazafias Front Nemzeti Bizottsága által kidolgozott alkotmánytervezet össznépi megvitatása során.

Másodszor: a kormány megvitatás és jóváhagyás céljából az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elé terjeszti az 1947-es állami költségvetést és a kétéves népgazdasági tervet.

Harmadszor: a kormány beszámol az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek a törvénytervezetről, amely összhangba kívánja hozni a jelenlegi törvényhozást a népköztársaság jövőbeli alkotmányával. A kormány ugyancsak vitára bocsátja, jóváhagyás céljából, azokat a törvényjavaslatokat, amelyeket a kormányzás folyamatos szükségletei igényelnek.

Tisztelt országgyűlési képviselők, hölgyeim és uraim!

A kormány nagy és felelősségteljes feladatainak megoldásában számít az Alkotmányozó Nemzetgyűlés támogatására és a nép egészséges erőinek egységére, amely a Hazafias Frontban valósult meg. Az új kormányt egész tevékenységében az a tudat vezérli, hogy feltétlenül szükséges a Hazafias Front pártjai és társadalmi szervezetei közötti együttműködés folytatása és elmélyítése, továbbá a Hazafias Front egységének megerősítése, amely az egészséges népi erők törhetetlen szövetsége, a bolgár nép sorsának irányítója és a Bolgár Népköztársaság legfőbb, megdönthetetlen támasza. A kormány elfogadja azoknak a társadalmi és politikai csoportoknak és személyeknek az együttműködését is, akik a Hazafias Fronton kívül állnak, de akik készek becsületesen és őszintén szolgálni hazánkat. A kormány készséggel üdvözöl minden komoly, józan és a nép számára hasznos javaslatot az ország kormányzásával kapcsolatban, bárkitől is jöjjön az.

A kormány mélységesen meg van győződve arról, hogy minden becsületes és hazafias ember országunkban szorosan felzárkózik a Hazafias Front köré, és tevékeny részt vesz programjának megvalósításában.

A Hazafias Front igaz ügye győzedelmeskedni fog!
Éljen a Bolgár Népköztársaság!
Éljen a Hazafias Front!
Éljen a bolgár nép!

Georgi Dimitrov: Izbrani proizvedenija.
7. köt. 228-247. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

A „Borba” című jugoszláv lap képviselőjének adott nyilatkozat

[1945. december 5.]

Kérdés: Milyen jelentősége van az 1945. november 18-i választási győzelemnek?

Válasz: A Hazafias Front választási küzdelmének és november 18-i választási győzelmének nagy politikai jelentősége van. A választások megszilárdították az 1944. szeptember 9-i győzelmet. Megerősítették a Hazafias Front belső és nemzetközi helyzetét. Az egész világnak megmutatták, hogy a bolgár nép túlnyomó többsége szilárdan áll a Hazafias Front mögött, elfogadja programját, és hogy a nép a Hazafias Front demokráciájának zászlaja alatt kíván előrehaladni és nem akar visszatérni a gyűlölt fasiszta múltba. A választások végül megmutatták, hogy a Hazafias Front az egyetlen társadalmi-politikai erő, amely élvezi a bolgár nép bizalmát, és hogy egyedül képes megbirkózni a nagy belső gazdasági feladatokkal és a külpolitikai kérdésekkel, hogy a Hazafias Front szilárd elhatározottsággal megvédi az ország szabadságát, nemzeti függetlenségét és állami szuverenitását mindenféle külső beavatkozás ellen. Nincs és nem is lehet semmiféle visszatérés a múlthoz.

Kérdés: Mik a következményei a Hazafias Front győzelmének?

Válasz: A választások eredményeit úgy értékelhetjük, mint a Hazafias Front fényes győzelmét és az ellenzék megsemmisítő vereségét. A választójoggal rendelkezők 86 százaléka, a szavazók 88 százaléka a Hazafias Frontra adta szavazatát – ez olyan eredmény, amellyel a Hazafias Front büszkélkedhet, és amelyet kitűnőnek tarthatunk. Ahhoz, hogy ezt a nagy eredményt jobban értékelhessük, figyelembe kell vennünk azt a légkört, amelyet a mindenféle híresztelések, az ellenzéknek és pártfogóinak fenyegetése teremtett, és amelyben a választások lefolytak. Amikor tömegesen a Hazafias Frontra szavazott, a bolgár nép megmutatta fejlett öntudatát és hazaszeretetét, nagy állhatatosságát és szilárdságát.

A Hazafias Front a választásokból megerősödve került ki, megnövekedett egysége és összeforrottsága, az általános politikai helyzet megszilárdult. A közös választási harc megerősítette a Hazafias Front pártjai között a baráti együttműködést. Ezzel még nagyobb lehetőség nyílt arra, hogy megszilárduljon a Hazafias Front erőinek összekovácsoltsága a Hazafias Front programjának megvalósítása közben, a demokratikus rendszer megerősítése és a méltó béke kivívása érdekében. A külföldi ügynökség szerepét játszó, más nyelvet beszélő és elvtelen ellenzék szörnyű erkölcsi-politikai vereséget szenvedett, és a teljes felbomlás állapotában van.

A jugoszláv népfront fényes választási győzelménél nem kisebb a Hazafias Front fényes győzelme Bulgáriában, és ez nagymértékben hozzájárul a demokrácia és a béke megerősödéséhez a Balkánon.

Kérdés: Mi a szerepe a Bolgár Munkáspártnak a Hazafias Frontban?

Válasz: A munkáspárt a legfőbb tényező a bolgár nép egységének támogatásában, valamint a Hazafias Front belső nehézségeinek leküzdésében. Először azért, mert a munkáspárt szoros kapcsolatban áll a munkásosztállyal és az egész dolgozó néppel. Másodszor azért, mert a munkáspárt mindenféle önző, szűk párt- és ideiglenes érdekek fölött áll, és minden kérdést úgy old meg, ahogyan azt Bulgária és a bolgár nép általános nemzeti érdekei kívánják. Végül azért, mert 1944. szeptember 9-én a kommunisták voltak a legtevékenyebb szervezői a monarcho-fasiszta diktatúra elleni, a német megszállók elleni harcnak, ők voltak a szervezői a partizánmozgalomnak, és a gyakorlatban bebizonyították következetes hazafiasságukat; most pedig ők a Hazafias Front politikájának legőszintébb és legkövetkezetesebb végrehajtói, azért harcolnak, hogy a Hazafias Front egysége és összeforrottsága még szorosabbá váljék.

Kérdés: Milyen feladatok állnak a választások után a Hazafias Front és az új Nemzetgyűlés előtt?

Válasz: Komoly feladatok állnak előttünk, amelyeket meg kell oldanunk választási győzelmünk megszilárdításához és az ország további demokratikus fejlődése érdekében.

A Hazafias Front első feladata: haladéktalanul hozzá kell látnunk a gyors, gyakorlati építőtevékenységhez a Hazafias Front programjának megvalósítása, a dolgozók helyzetének megkönnyítése, ellátásuk megjavítása, a gazdasági élet fellendítése érdekében. Itt nemcsak a széles törvényhozói tevékenységről van szó, amelynek fejlesztenie kell az új Nemzetgyűlést, hanem a meglevő anyagi eszközök, természeti kincsek és minden adott hely lehetőségeinek közvetlen mozgósításáról is. A tömegek lelkesedésének és kezdeményezésének (mint amilyen különösen a munkás- és kulturális brigádok mozgalma) a Hazafias Front vezetése alatt egész sor életbevágó kérdés gyakorlati megoldásában hatalmas tényezőnek kell lennie. Népünk figyelme és energiája minden területen az alkotó munkára irányul, ellentétben a rosszindulatú ellenzék zugpolitizálásával és cselszövényeivel. A Hazafias Front szervezetei – a Hazafias Front bizottságai, a pártok és a szakszervezetek is, valamint a kulturális és egyéb szervezetek – munkájuk homlokterébe ezeket a gyakorlati kérdéseket fogják helyezni. Dolgozunk a termelés fokozásáért, a munkafegyelem megszilárdításáért a gyárakban és a hivatalokban, az igazi élmunkásmozgalom és a munkaverseny kibontakozásáért, a mezőgazdaság és a falu kulturális életének fejlődéséért. A Hazafias Front minden erejével hozzálát a gazdasági kérdések megoldásához a néptömegek, elsősorban a munkások és a parasztok helyzetének könnyítése érdekében, s ezzel egyidejűleg könyörtelenül lesújt a gazdasági szabotálókra és azokra, akik a nép kenyerével üzérkednek.

Az új Nemzetgyűlésnek ki kell dolgoznia egy sor fontos törvényt, így például a népi demokratikus költségvetésről, a progresszív jövedelmi adóról, a parasztasszonyok nyugdíjáról, a földreformról, a villamosításról, a munka tényleges védelméről és így tovább. A Nemzetgyűlésnek úgyszintén foglalkoznia kell az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívásával, hogy az módosítsa az alkotmányt, mivel azt feltétlenül összhangba kell hozni a történelmi szeptember 9-i felszabadítás által megteremtett és életbe léptetett Hazafias Front-demokráciával. S ez többek között az olyan konzervatív és káros intézmények megszüntetését is jelenti, mint például a monarchia, amely akadályozta Bulgária és a testvéri Jugoszlávia, valamint más szabadságszerető népek közötti együttműködést, és mindig veszélyt jelentett a demokráciára és a békére Bulgáriában és a Balkánon. A Koburg-dinasztia eddigi, a bolgár népre káros tevékenysége a népnél semmiféle támogatásra nem számíthat.

A Bulgária előtt álló egyik legfontosabb feladat az, hogy megerősítse nemzetközi helyzetét, és minél előbb elérje az igazságos és tartós béke megkötését, amely véglegesen meghatározza Bulgária helyét az egyesült nemzetek családjában.

A másik feladat: következetesen győzelemre kell vinnünk a küzdelmet a fasizmus és a reakció mindennemű maradványának gyökeres kiirtásáért, mert ezek az erők kísérleteket tesznek a sötét fasiszta múlt visszaállítására; a bolgár nép az ez évi november 18-i választásokon ugyan megsemmisítő csapást mért a reakcióra, de annak maradványai még léteznek.

Ezzel kapcsolatban úgy vélem, hogy a rendezés kulcsa a nemzetközi kérdések terén mindenekelőtt a bolgár nép kezében van, és függ a nép egységétől, szilárdságától és állhatatosságától.

Kérdés: Mi a szerepe a Hazafias Front bizottságainak a választás után?

Válasz: A Hazafias Front bizottságai, amelyek a fasizmus ellen vívott harcban jöttek létre, 1944. szeptember 9-e után nagyon fontos szerepet játszottak. Elősegítették a Hazafias Front új, demokratikus Bulgáriájának azonnali felépítését 1944. szeptember 9-e után; kezdeményezésre és tettekre mozgósították a tömegeket, például a front megsegítésére, a népkölcsön-akcióra, a jugoszláv gyermekek megsegítésére, a vetési kampányra, a munkás- és kulturális brigádok megszervezésére és így tovább. A Hazafias Front bizottságai most, a választások után fognak csak igazán nagy és fontos szerepet játszani a Hazafias Front demokráciájának tömegszervezeteiként. Tudni kell, hogy a Hazafias Front demokráciája nem szovjet-demokrácia, de már nem is a régi, reakciós, konzervatív, népellenes demokrácia, és nem is lehet az. Ez népi demokrácia, nem a szavak, hanem a tettek demokráciája. Ez a demokrácia teljesen megfelel a bolgár nép demokratikus, szabadságszerető és békeszerető jellemének, valamint országunk demokratikus gazdasági felépítésének. A Hazafias Front bizottságai – a tömegek mozgósítói a néphatalom intézkedéseinek végrehajtásában, a társadalmi kezdeményezés és ellenőrzés szervei, a Hazafias Frontba tömörült öt párt és a széles párton kívüli tömegek erőfeszítéseinek egyeztető szervei, a Hazafias Front programjának megvalósításáért folytatott konkrét munka megszervezői – nemcsak hogy nem veszítettek jelentőségükből, hanem fontosságuk még inkább nőtt. A Hazafias Front az, amely népünk sorsát továbbra is irányítja.

Kérdés: A reakciós körök külföldön miért ellenzik az új Bulgáriát és az új Jugoszláviát?

Válasz: Szerintem ezt egyáltalán nem nehéz megérteni. A reakciós körök a közeli és távoli országokban ellenünk vannak.

Először azért, mert Bulgária és Jugoszlávia már nem az idegen kizsákmányolás tárgya, nem az imperialista célok eszköze.

Másodszor azért, mert országaink a Balkánon és Európában a demokrácia és a béke tényezői lettek, és ellenzik az agresszív és rablóháborúk különféle híveinek kalandor terveit.

Harmadszor azért, mert a gyökeres demokratikus átalakulás Jugoszláviában és Bulgáriában feltétlenül hatni fog a reakciós és félfasiszta rendszerek országainak népeire harcukban.

Negyedszer azért, mert a demokratikus Bulgária és a demokratikus Jugoszlávia közeledése, szoros testvéri együttműködése fenekestül felforgatja azok számításait, akik megszokták, hogy raboljanak, hogy leigázzanak más népeket és uralkodjanak a Balkánon, alkalmazva azt az álnok elvet: oszd meg és uralkodj!

De éppen azért annyira szükséges testvéri országaink számára, hogy szilárdan és megingathatatlanul haladjanak az általuk választott egyedüli helyes úton – a népfront útján Jugoszláviában, és a Hazafias Front útján Bulgáriában.

Mi – Bulgária és Jugoszlávia – nem vagyunk egyedül. Velünk van a nagy orosz nép, a hatalmas Szovjetunió. Velünk vannak a Balkán félsziget, Európa és az egész világ összes demokratikus erői. Velünk vannak azok a népek, amelyek nem akarnak rabságban élni, amelyek a tartós és igazságos békét akarják a nagy és a kicsiny demokratikus államok között.

Georgi Dimitrov: Izbrani proizvedenija.
6. köt. 242-250. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!