A fasizmus-elméletek

A fasizmus-elméletek és a Komintern
kibővített Végrehajtó Bizottságának III. ülése

 

A kibővített KIVB III. plénuma előtt készült fasizmus-elemzések sorában jelentőségüket tekintve is másodsorban kell említeni a Nyikolaj Mescserjakov szerkesztette köteteket. Közülük az első 1923 tavaszán – Sas Gyula könyvének első kiadásával körülbelül egyidőben – jelent meg. „Fasizmus Olaszországban” volt a címe, s Mescserjakov: „A burzsoá-diktatúra utolsó formája” című tanulmánya mellett tartalmazta G. M. Serrati „Fasizmus Olaszországban” című írását is.²⁷ – ^{Fasizm v Italii. Szbornyik. Goszizdat. Moszkva-Petrograd 1923.; Ny. L. Mescserjakov: Poszlednyaja forma burzsuaznoj gyiktaturi. (5-56. old.; G. M. Serrati: Fasizm v Italii. (57-59. old.)} A két tanulmány közül a korabeli olvasó számára is minden bizonnyal Serrati írása volt az érdekesebb. Serrati részt vett a Komintern IV. kongresszusán, és azt követően Mescserjakov felkérésére készítette el elemzését.

Írásának terjedelmesebb első részében Serrati a fontosabb eseményeket ismertetve, de nem elemezve, áttekinti a fasizmus előretörésének és hatalomra jutásának időszakát. Majd kifejti véleményét magáról a fasizmusról és az antifasiszta harc lehetőségeiről. Megfogalmazásai határozatlanabbak, mint amilyenek a korabeli kommunista irodalomban találhatók, vagy akár a IV. kongresszuson elhangzott állásfoglalások. Politikai szempontból azonban teljesen egyértelműen a kongresszuson elfogadott dokumentumok végrehajtása mellett állt ki. Határozatlansága azoknál a részeknél szembeötlő, ahol a fasizmus funkciójával foglalkozik. Egyik ezzel kapcsolatos megfogalmazása a következőképpen hangzik: „Néha felteszik azt a kérdést, hogy mit jelent a fasizmus győzelme Olaszországban – komédiát vagy tragédiát? Kétségtelen, hogy a mostani időszakban a proletariátus számára tragédiát. De, úgy gondolom, joggal állíthatom, hogy a burzsoázia számára inkább »misztériumot«. A burzsoázia megtalálta eszközét és diktátor típusú emberét. Meglehet, inkább előnyben részesített volna valami »demokratikusabbat«, a lengyel Pilsudskihoz vagy a csehszlovák Beneshez hasonlót, aki képes a szociáldemokrácia segítségével kormányozni. Azonban nem mindig azt leled, amit keresel. Mussolini, a volt forradalmár, aki a munkásosztály soraiból jött – itt a csoda az olasz burzsoázia számára.”²⁸ – Serrati: Id. mű, 83. old.* Serrati nem látja világosan a fasizmus szélsőségesen reakciós jellegét sem. Úgy véli, hogy valamennyi, korábban a demokratikus megoldások mellett fellépő, de a proletárdiktatúrával egyet nem értő erő támogatni fogja a fasiszta kísérletet, sőt csatlakozni fog a fasizmushoz. Ez koncepciójának lényege a reformista szociáldemokrácia értékelésekor is. Serrati itt először azt fejtegeti, hogy az olaszországi „demokratikus” lapok – amelyek az osztályegyüttműködést hirdették és még néhány hónappal korábban, a római szocialista kongresszusig a reformista szociáldemokrácia nem hivatalos orgánumai voltak – most átálltak a fasizmus oldalára. Majd megemlítve D’Aragona, Baldesi, Turati tárgyalásait, egyezkedési kísérleteit a fasisztákkal, kijelenti: „… a reformisták e lépései világos bizonyítékai a reakcióval való elkerülhetetlen összeolvadásuknak”.²⁹ – Ugyanott, 92-93. old.*

Eltekintve néhány részletkérdéstől – mint amilyen például a munkások részvétele a fasiszta szervezetekben (ezt Serrati „az éhségnek és az erőszaknak” tulajdonítja) – ez a koncepció lényegében megegyezik a Kominternben ekkor már túlhaladott „egyesült reakció” elképzeléssel. Ennek megfelelően szűken fogja föl az antifasiszta harc lehetséges bázisát is. A fasizmus ellen eszerint kizárólag a munkásokat lehet mozgósítani. Ehhez azonban az szükséges – és itt Serrati véleménye teljesen megegyezik az OKP Bordiga képviselte irányzatáéval -, hogy egyrészt a munkások mindannyian forduljanak el a fasizmustól, másrészt a fasizmuson belül kiéleződjenek az ellentétek. Ekkor kell majd színre lépnie a kommunista pártnak: „Amennyiben a forradalmárok erre a napra pártapparátusukat egységessé, fegyelmezetté és cselekvőképessé formálják, amennyiben képesek létrehozni tömegpártjukat, és nem csupán egy szektát, úgy minden kétséget kizáróan győznek.”³⁰ – Ugyanott, 99. old.*

Serrati írásának értékeléséből könnyen megállapíthatók azok a motívumok, amelyek megfogalmazásait befolyásolták. Közülük a leglényegesebb, hogy Serrati a Komintern IV. kongresszusán és a kongresszust követően is a legfontosabb feladatnak a szocialista baloldal és a kommunisták egyesülését, illetve a jobboldali szocialistáktól való elhatárolódást tartja. Mindez befolyásolja fasizmus-értékelését és az antifasiszta harccal kapcsolatos elképzeléseit is. Csupán egy dologban nem ért egyet az olasz kommunistákkal: abban, hogy azok nem hajlandók együttműködni a szocialista baloldallal.

Serrati fejtegetéseiből az is kitűnik, hogy az olasz szocialista baloldal a kommunistáknál is határozottabban vallotta: a fasizmus időszakát a forradalomra való felkészülés szervezeti előkészítésére kell felhasználni. Lebecsülte azokat a nehézségeket, amelyek a fasiszta rendszer lényegéből következtek. Nem látta, hogy az elsődleges feladat – éppen mivel a fasizmus a munkásmozgalom számára igen kedvezőtlen körülményeket teremtett -, magának a fasiszta rendszernek a felszámolása. Egy lényeges körülményről azonban nem szabad megfeledkezni: Serrati 1922 decemberében-1923 januárjában Moszkvában írta munkáját. Nem tartózkodott otthon Mussolini hatalomátvételekor, és csak másod-harmadkézből kapott hírek alapján tájékozódhatott az otthoni állapotok felől. A Komintern-kongresszuson pedig az olaszok, így Serrati számára sem a fasizmus elemzése tűnt a legfontosabb feladatnak, hanem a két párt egyesülésének lehetőségei. Érdekes módon Serrati, aki 1920-ban és 1921-ben, a Komintern II., illetve III. kongresszusa idején nem látta időszerűnek az egyesülést, most elsősorban a fasiszta terror hatására változtatta meg álláspontját. Serrati csak most tanulta meg „a fasizmus nagyszerű (bár igen sokba kerülő) szemléltető leckéit”.³¹

³¹ Lenin írja 1922 februárjában „Egy publicista jegyzetei” című munkájában: „… hajthatatlanul forradalmi világnézetre és forradalmi cselekvésre kell nevelni a tömegeket; gyakorlatilag és gyakorlatiasan kell felhasználni a fasizmus nagyszerű (bár igen sokba kerülő) szemléltető leckéit, s ez biztosítani fogja az olasz kommunizmus győzelmét.” (LÖM 44. köt. 418. old.)*

Moszkvában és később Olaszországban is úgy politizált, ahogyan azt Lenin remélte tőle: igyekezett, hogy semmiféle okot ne szolgáltasson a bizalmatlanságra. (Lenin, akit betegsége megakadályozott abban, hogy személyesen beszéljen Serratival, december 11-i, Lazzarinak írt levelében kifejtette azt a reményét, hogy Serrati elő fogja segíteni a pártegyesülést. Lazzarira abban az esetben számított volna elsősorban, ha Serrati „talán akaratlanul is” nehézségeket támaszt.)³² – Lenin a Kommunista Internacionáléról. Kossuth Könyvkiadó 1969. 357-358. old.* Serrati február 26-án érkezett vissza Olaszországba, ahol megpróbálta kiszorítani az Avanti! szerkesztőségéből a kommunistaellenes irányzatot. Március 1-én azonban letartóztatták, és csak június 5-én szabadult ki. Ennek következtében nem tudott részt venni az Olasz Szocialista Párt 1923. április 15-18-i rendkívüli kongresszusán sem, ahol az egyesülés ellenzői kerültek többségbe. Ezt követően június 20-án Maffival, Francesco Buffonival, Riboldival és Mario Malatestával együtt kiadta a Pagine Rosse című lapot, amelyben az egyesülés mellett agitált. E tevékenységükért augusztus 3-án kizárták őket a szocialista pártból. (A szocialista párt ekkor már csupán 500 helyi szervezettel és 12 000 taggal rendelkezett. Ebből 4000 volt Serrati híve, az ún. harmadik internacionálésok.) Ezt követően Serrati újabb kongresszus összehívását követeli. Egyrészt a kizárás tényét igyekszik megtámadni, másrészt szorosan együttműködve a kommunista párttal (együtt jelentetik meg a L’Unitát, valamint hetilapjuk, az Il Piu Avanti és a kéthetente megjelenő Pagine Rosse is egyértelműen kommunista irányvonalat követ), a szocialista pártban maradt ellenzéket próbálja megnyerni.³³ – PWA 1923-1924. 727-729. old.*

Mescserjakov második tanulmánygyűjteménye 1923 nyarán jelent meg. A kötet tizenhat írást tartalmaz, amelyekben egy-egy kommunista vezető vagy Komintern-szakreferens körvonalazza elképzeléseit a fasizmusról, illetve az egyes országokban kialakult helyzetről.³⁴ – Mirovoj fasizm. Szbornyik. Goszizdat. Moszkva-Petrográd 1923.* (A kötet előkészületeiről Buharin már 1923 februárjában, a KIVB fasizmus-vitáján beszámolt.) Hiba lenne azonban a tanulmányokban kifejtetteket, vagy akár Mescserjakov utószavának koncepcióját a Komintern hivatalos állásfoglalásának tekinteni. Az eszmefuttatások csupán az egyes szerzők gondolatait közvetítik. A gyűjtemény inkább abból a szempontból érdekes, hogy első ízben írtak benne a fasizmusról olyan vezető kommunisták, mint a lengyel Maria Koszutska (Kostrzewa néven), a litván Vincas Mickevicius-Kapsukas (Mickiewicz-Kapszukasz néven), a japán Sen Katayama, az amerikai A. Trachtenberg, a cseh A. Goldfabr, a finn J. Lassi, a jugoszláv G. Penov, az észt G. Poegelman és a lett O. Dzenis. Ausztriáról Nikodim (Londoni) nevű szerző írt,³⁵ a szovjet történészek közül N. Jordanszkij és a később agrártörténetíróként ismertté vált Sz. Tyimov.

³⁵ A szerzők között akadt egy titokzatos személy is, a német fasiszta mozgalmat elemző Heinz Möller. Életéről keveset tudunk, csupán a húszas évek elején kifejtett tevékenységéről maradtak fenn dokumentumok. Eredeti neve Ivan Gyevodomikov volt, és Ukrajna fővárosában, Kijevben született 1897-ben. Azok közé a bolsevikok közé tartozott, akik a Komintern megbízásából utaztak külföldre, hogy segítsék az egyes kommunista pártok munkáját. Neve Németországban mint a kommunista Nord-westdeutsche Echo brémai lap kiadójáé vált ismertté. A Möller álnéven kívül használta a Heinz Günther nevet is. (ZStA – Auswärtiges Amt. Nr. 25661. 15. old.) 1923 februárjában tért vissza Moszkvába, ahol – továbbra is Heinz Möller néven – a Kominternben dolgozott.*

A fasizmussal foglalkozó korabeli irodalomban jelentős helyet betöltő, közismert munka tanulmányai két csoportra oszthatók. Két írás, Mescserjakov és Jordanszkij terjedelmes munkája kísérletet tesz a fasizmus általános meghatározására. A többi, jóval rövidebb tanulmány az egyes országok helyzetét elemezve írja le a jobboldali és a fasiszta jellegű szervezetek tevékenységét. Ez utóbbi csoportban is vannak azonban szerzők, akik a konkrét események ismertetése, az egyes szervezetek leírása mellett a fasizmus jellegének általánosabb jellemzésére, meghatározására is vállalkoznak. (A kötet egyik érdekessége, hogy nem tartalmaz elemzést az olaszországi helyzetről.)

Mescserjakov és Jordanszkij koncepciója eltér egymástól. Ellentétük lényegében annak a két elképzelésnek a felbukkanását mutatja, amelyek a húszas évek második felétől egyre határozottabban jelentkeznek a marxista, illetve marxista igénnyel írt munkákban. A nézeteltérés lényege az, hogy az egyes szerzők különböző szerepet tulajdonítanak a fasizmus tömegbázisát alkotó társadalmi osztályoknak és rétegeknek. Mussolini hatalomra jutása után, tehát a IV. kongresszus idején és azt követő hónapokban a kommunista szerzők nagy többsége, bár felfigyelt a fasizmusnak a korábbi uralmi rendszerektől eltérő jellegére, a legfontosabbnak mégis a fasizmus ellenforradalmi lényegének és ezzel összefüggésben tőkés, imperialista vonásainak kimutatását tartották. „A fasizmus a burzsoázia nyílt, semmivel sem leplezett diktatúrája” – írja Mescserjakov.³⁶ – Mirovoj fasizm. 56. old.* Jordanszkij és Möller kivételével lényegében ezt a koncepciót képviseli a többi szerző. Különbségek, nem is elhanyagolható különbségek azonban itt is akadnak. Nem minden szerző osztja ugyanis Mescserjakovnak azt a nézetét, hogy a fasizmus lényegében „a proletárforradalom elkerülhetetlen kísérője”, azaz egy olyan jelenség, amely törvényszerűen megjelenik az imperializmus válságának utolsó szakaszában, s lényegében nem más, mint az uralkodó osztály utolsó elkeseredett és reménytelen kísérlete a forradalom megakadályozására, „a burzsoá államhatalom utolsó formája”.³⁷ – Ugyanott, 278., 56. old.* Az egyes országokban kialakult fasiszta és fasiszta jellegű mozgalmakat elemezve ugyanis a legtöbben az adott ország sajátos társadalompolitikai, strukturális és gazdasági helyzetét és annak előzményeit vizsgálva keresik a fasizmus gyökereit, nem tekintik a fasizmust a fejlődés elkerülhetetlen lépcsőfokának. Különbség továbbá, hogy valamennyien hangsúlyozzák ugyan a finánctőke meghatározó szerepét a fasizmus kibontakozásában, ugyanakkor azonban rámutatnak arra, hogy e folyamatban jelentős szerepet játszanak az uralkodó osztály más rétegei is, nem utolsósorban a még meglehetősen nagy gazdasági és politikai súllyal rendelkező nagybirtokosok. Ezen túl – különösen Andrés Nin és Kostrzewa – fontosnak, sőt lényegében előfeltételnek tekintik a társadalmi struktúrában bekövetkezett változást, valamint – például Nin, aki a spanyol és az argentin fejlődést elemzi – „a kispolgárság és a deklasszált elemek szervezett [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] tevékenységét”.³⁸ – Ugyanott, 135. old.* Nin kimutatja, hogy lényegében Argentínában is megtalálhatók azok a válságjelenségek, amelyek kiválthatnak egy fasiszta típusú fejlődést, de „az ehhez szükséges kis földtulajdonosok és kispolgárok jelentős tömegei nem alakultak ki”.³⁹ – Ugyanott, 265-266. old.*

Kostrzewa Lengyelországgal foglalkozó tanulmányában nagyobb teret szentel a fasizmus meghatározásának: „A fasizmus az osztályharc gyakorlatilag ellentétes és ellenséges tényezőinek és tendenciáinak sajátos együttműködése, egy olyan együttműködés, amelyet a háborút követő periódus specifikus körülményei váltottak ki.” Először, az első csoportba osztva, a fasizmus tömegbázisát alkotó társadalmi rétegek (kispolgárság, parasztság, értelmiség, a munkásosztály elmaradott része) helyzetét és szerepét vizsgálja. Megállapítja, hogy a társadalmi erők a gazdasági és politikai válság hatására radikalizálódtak, de nem a forradalmi kiút, hanem az ellenforradalom, „a kapitalista gazdaságot helyreállító erős kormány” érdekében lépnek fel. Ebben az értelemben a fasizmust „a háború utáni bomlási folyamat során gyorsan proletarizálódó kispolgárság és értelmiség széles tömegei lázadásának” tekinti, s úgy értékeli, mint annak következményét, hogy „az elmaradott proletár és félproletár elemek” elfordultak a polgári demokráciától, kiábrándultak a forradalomból, s már nem bíznak a munkásosztály erejében sem. Kostrzewa ezután második csoportként az uralkodó osztállyal foglalkozik, amely meghatározza a folyamatot. Tevékenysége megváltozott helyzetével és lehetőségeivel függ össze. Ennek rövid vázolása során vonja le Kostrzewa a végkövetkeztetést: a fasizmus annak világos felismerése folytán jött létre, hogy a tőkének totális diktatúrára van szüksége; a fasizmus az uralkodó osztály olyan kísérlete, amelynek célja az államapparátus feletti ellenőrzés megtartása, valamint a gazdasági bomlás politikai eszközökkel való feltartóztatása.⁴⁰ – Ugyanott, 149-150. old.*

Jordanszkij és különösen Möller még tovább megy ezen az úton. Míg ugyanis Kostrzewanál csak formai problémát jelent, az összkép kialakulását zavarja a két csoport különválasztása, de az egy pillanatra sem kétséges, melyik csoport tölti be a vezető szerepet, melyiknek az érdekeit jeleníti meg a fasizmus, addig Jordanszkij már egy „paraszti-kulák” jellegű mozgalomról ír, amely „új ideológiája és új államformája által szellemileg és fizikailag béklyózza meg a forradalmi proletariátust”. Jordanszkij úgy véli: a fasizmus lényege az, hogy a burzsoázia kompromisszumot köt hatalmának fenntartása érdekében a kispolgársággal, hogy a „világvárossal” szemben felvonultathassa a „falu és a vidék” parasztságát és a kisváros burzsoáziáját.⁴¹ – Ugyanott, 76. old.* Bár fejtegetéseit éppenséggel nem teszi világosabbá a spengleri terminológia használata, annyi megállapítható, hogy Jordanszkijnál a fasizmus bizonyos mértékben már osztályok feletti jelleget ölt. Ennek reakciója Mescserjakov bírálata. Mescserjakov – igen szélsőségesen érvelve – Jordanszkij két alapvető állítását kérdőjelezi meg. Egyrészt szerinte a fasiszta mozgalom szociális összetételének nincs különösebb jelentősége, hiszen az uralkodó osztályok sohasem voltak képesek irányító tevékenységüket és hatalmukat egyedül önmaguk gyakorolni, másrészt pedig a mozgalom ideológiája sem jelent újat a korábbi polgári nézetekhez képest.⁴²

⁴² Ugyanott, 289. old. – Arról, hogy vajon van-e a fasizmusnak sajátos ideológiai rendszere, szélesebb körű vita bontakozott ki, amely egészen a III. plénumig, sőt azt követően is folyt. Tegyük hozzá: még napjainkban sem ért véget. G. Szandomirszkij szintén tagadja létezését (Fasizm. Moszkva-Petrográd 1923. 3. old.), a munkájával vitatkozó A. Antonov (Ocserki fasizma v Italii. Moszkva 1923. 29. old.) viszont „elsietettnek” ítéli e következtetést. 1924-ben Georg Tscharmann a fasizmus ideológiáját „régi lim-lomnak” nevezi, és mint ilyet lényegtelennek. (Der Weg der Intellektuellen. Verlag für Literatur und Politik. Bécs 1924.32. old.)*

Möllernél ez a koncepció már határozottabban figyelhető meg. A németországi eseményeket, a jobboldali szervezeteket és különösen a nemzetiszocialista mozgalmat igen jól mutatja be, majd kifejti álláspontját. A fasiszta szervezetekkel kapcsolatban kijelenti: „Ezt a szervezetet, amely az olasz példa után a fasizmus elnevezést kapta, a nagyburzsoázia finanszírozza, de magában rejti az önállóvá válás, egy sajátos bonapartizmussá alakulás tendenciáját is.”⁴³ – Mirovoj fasizm. 96. old.* Möllernél nem csupán az az érdekes, hogy írásában elsők között utal a fasizmus és a bonapartizmus közti hasonlóságra, hanem az is – és témánk szempontjából ez a fontosabb -, hogy a leghatározottabban ő veti fel a szerzők közül az egységfront antifasiszta változatának koncepcióját: „A munkások egységes tömegként állnak szemben a fasizmussal, és amennyiben a kommunista pártoknak a szociáldemokrata vezetők szabotázsa ellenében sikerül e tömegeket egységfrontba tömöríteniük, úgy ez az egységfront nemcsak a fasiszták hatalomért folytatott harcát és a nehézipar vezető köreinek terveit kárhoztatja biztosan sikertelenségre, hanem ugyanakkor elősegíti a fasiszta mozgalom gyors felbomlását is.”⁴⁴ – Ugyanott, 119-120. old.* Írásából igen egyértelműen kitűnik, hogy nem csupán azért tartja szükségesnek és fontosnak az antifasiszta harc kibontakoztatását közvetlenül az első fasiszta szervezetek megjelenésekor, mivel a munkásmozgalom erőit ekkor még nem érintette a forradalmi fellendülést követő visszaesés, és a harci feltételek számukra kedvezőbbek voltak, hanem azért is – és elsősorban azért -, mivel úgy véli, hogy a fasiszta mozgalom, amennyiben nincs lehetősége a hatalom megragadására, eleve felbomlásra van kárhoztatva.

A korabeli fasizmus-értékelések között érdemes figyelmet szentelni Bergler „A fasizmus az ellenforradalom rohamosztaga” című brosúrájának.⁴⁵ – Bergler: Fasizm – najomnij otrjad kontr-revoljucii. Goszizdat. Ukraini 1923.* Bergler nem részletezi az eseménytörténetet, inkább az olasz fasizmus társadalmi gyökereit kutatja. Történelmi analógiákat keresve ő is visszanyúl Marxhoz. Míg azonban Möllernél, aki a németországi fasiszta mozgalom helyzetét és lehetőségeit elemzi, még csak tendenciaként merül fel a fasizmus viszonylagos önállósulása, addig ebben a munkában már kiforrott koncepcióval találkozhatunk. Az olasz fasizmus első hónapjait áttekintő Bergler ugyanis már egyértelműen kijelenti, hogy a fasizmus lényege azonos a bonapartizmuséval: „Kitűnő analógiára lelhetünk az 1848-as Franciaországban. Amikor a liberális burzsoázia veszélyeztetettnek érezte magát a proletariátus által, maga fegyverezte fel Louis Bonaparte banditáit a proletárok ellen; de azok, miután lecsendesítették a proletariátust, a burzsoáziát is elkergették, és létrehozták III. Napoleon katonai diktatúráját. A fasizmus [itt Mussolini diktatúrájáról van szó – Sz. G.] vonzó példa, amelyet a burzsoázia mindenütt igyekszik követni. De amikor e bérencek segítségével valóban sikerül lecsendesítenie a proletariátust, mint például Olaszországban, maga is annak a veszélynek teszi ki magát, hogy saját pretoriánusainak diktatúrája alá kerül. A burzsoá liberalizmus csak abban az esetben menekülhet meg tartósan a proletariátus fenyegetésétől, ha önmagát aláveti pretoriánusai katonai diktatúrájának.”⁴⁶ – Ugyanott, 22. old.*

A fasizmus és a bonapartizmus összevetésére Müller és Bergler mellett sokan mások is vállalkoztak a korabeli marxista irodalomban. A szerzők többsége azonban (pl. Radek) a marxi elemzést elsősorban a kispolgárság politikai arculatának és társadalmi elhelyezkedésének meghatározásánál veszi igénybe. Az első olyan koncepció, amely e két fogalmat tulajdonképpen azonosítja, Thalheimeré.⁴⁷

⁴⁷ Über den Faschismus. Újra közli: Faschismus und Kapitalismus. Theorien über die sozialen Ursprünge und die Funktion des Faschismus. Párizs 1972. 19-38. old. – Napjainkban ismét előtérbe került a fasizmus hasonló jellegű megközelítése. (Lásd erről Nemes Dezső: A fasizmus kérdéséhez. Magvető 1976.) Ezek a mai törekvések azonban inkább arra irányulnak, hogy a Thalheimer előtti helyes irányvonalat folytassák, tehát a marxi elemzésből hasznosítható részek felhasználását és nem a sematikus azonosítást tekintik feladatuknak. (Vő. A. A. Galkin: Szociolcgija neofasizma. Nauka. Moszkva, 1971. 31. old.)*

A korabeli marxista irodalomban tehát már egyértelműen körvonalazódott az a gondolat, hogy a fasizmus a kapitalizmus rendszerében többet jelent egyszerű államforma-változásnál, bár a változás lényegét még nem sikerült egyértelműen megfogalmazni. A megközelítés sokoldalú: egyrészt vizsgálja a fasizmusnak az uralkodó osztályhoz, illetve annak egyes csoportjaihoz való viszonyát, a mozgalom tömegbázisának jellegéből fakadó sajátosságait, a hatalomért küzdő és a már hatalmon levő fasizmus közötti különbséget, másrészt mindezeket figyelembe véve igyekszik meghatározni a munkásmozgalom feladatait. Lényegében tehát minden fontosabb, a fasizmus marxista meghatározásához szükséges elemet felvillant. Általánosan elfogadott összefoglaló szintézis azonban még nem jött létre. Ez a feladat a Komintern kibővített Végrehajtó Bizottságának III. ülésére várt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!