- A „Schlageter-agitáció”
és az antifasiszta nap Németországban
A KPD és az Akcióbizottság kísérletet tett rá, hogy más tartományokban is bevonja az akciókba az alsóbb szintű pártszervezeteket. Így járt el Poroszországban – és nem sikertelenül. Ezt igazolja a porosz belügyminisztérium egyik jelentése, amelyet a szabadságát töltő Severingnek küldött meg államtitkára. A jelentés szerint Poroszországban 50 000-100 000 ember megmozdulására lehet számítani, és nem csupán kommunistákra, hanem szociáldemokratákra, valamint pártonkívüliekre, antifasiszta szervezetek tagjaira is. A jelentés készítője felhívja a figyelmet, hogy éppen ezért nem lenne célszerű a rendezvények teljes betiltása, de meg kellene kísérelni legalább „a szabad ég alatt tartandó gyűlések, felvonulások megakadályozását”.18
18 Archiv der sozialen Demokratie. (A továbbiakban: ASD) (1969 előtt Archiv des Parteivorstandes der SPD. Bonn-PVA) Nachlass Severing. Mappe 20. 147. dok. 1-2. old.*
A porosz kormány, miután a központi kormányzattal is konzultált, végül július 24-én, vagyis öt nappal az antifasiszta nap előtt hozta meg döntését. A sajtó másnap közölte: a belügyminiszter rendeletileg betiltott minden szabad ég alatt tartandó összejövetelt. A betiltás precedenssé vált, Szászország és Türingia kivételével kiterjedt egész Németországra.19 – Ugyanott. Mappe76. 13., 14. dok., 1.old.; Volks-Zeitung, 1923. július 25.*
A Komintern, de elsősorban a KPD vezetői súlyos és felelősségteljes döntés elé kerültek: lehet-e vállalni az összecsapást, vagy visszakozzanak, és csak az engedélyezett keretek között szervezzék meg az akciót? A Kominterntől a válasz gyorsan, már július 26-án megérkezett. Radek táviratban közölte, hogy a KIVB nem tartja eléggé felkészültnek a német pártot, így javasolja, hogy korlátozzák a megmozdulásokat, gyűléseket.20 –
20 Ebben az időben a Komintern felelős vezetői közül többen szabadságukat töltötték, így Radek maga hozta e döntést. Eljárását és álláspontját később Zinovjev élesen bírálta, többek között az OK(b)P XIII. konferenciáján. (Inprekorr, 1924. február 25. 286. old.) Mindez azonban mára hamburgi felkelés leverése után történt, amikor Radek és Brandler leváltása lényegében eldöntött kérdés volt. Bár az antifasiszta nap az 1923-as év jelentős eseménye lett, erős túlzásnak kell tekinteni azokat a megállapításokat, mintha Moszkvában, illetve a Komintern vezetőségében az akció lefolyásának megváltoztatása nagy vitákat váltott volna ki. Erre már az események között eltelt rövid idő sem adhatott alkalmat. Azok a szerzők (Verner T. Angress: Stillborn Revolution. The Communist Bid for Power in Germany, 1921-1923. Princeton 1963. 359. old.; Edward H. Carr: History of Soviet Russia. IV. köt. London 1954. 186. old.; Marie-Luise Goldbach: Karl Radek und die deutsch- sowjetischen Beziehungen 1918—1923. Neue Gesellschaft GmbH. Bonn-Bad Godesberg 1973. 124-125. old.), akik éles vitákat feltételeznek, túlértékelik a júliusi események fontosságát, illetve, teljesen alaptalanul, a fegyveres felkelés első szakaszának tekintik. A dokumentumok ennek ellenkezőjét bizonyítják, bár a legfontosabb közülük, Zinovjev beszéde, némileg félreérthető.*
Egyértelmű volt a KPD Központi Bizottságának döntése is. A kommunista lapokhoz július 26-án eljuttatott közlemény kimondja, hogy az antifasiszta napot a lehetőségekhez képest kell megrendezni. Majd a szociáldemokrata és a jobboldali propaganda vádjaira válaszolva leszögezik: „Az az igazság, és ezt mi nyíltan és világosan kimondjuk, hogy a kommunisták nem gondolnak arra, hogy július 29-én kirobbantják a polgárháborút.” A megmozdulások azt a célt szolgálják, hogy mozgósítsák azokat a tömegeket, „amelyek ma még megengedik, hogy igába fogják őket, vagy tévedésből az ellenség táborában vannak”.21 – ZPA IML f. KPD DF VI/106.13. old. – E dokumentum alapján jelent meg Ernst Meyer neve alatt az Inprekorr július 27-i vezércikke „Antifasiszta nap Németországban” címmel. (1081. old.)*
Július 29-én országszerte megtartották a tervezett gyűléseket. Összetűzésre sehol sem került sor. Néhány városban, ahol a KPD erős és befolyásos szervezetekkel rendelkezett, nyilvános megmozdulások is voltak, de a rendőrség ezeken a helyeken nem avatkozott be. A szervezők figyelembe vették a KPD KB döntését. Frölich, az antifasiszta nap tapasztalatairól szólva, a következőket írta: „A tüntetések megtartása a párt számára egyet jelentett volna a hatalom megragadásáért folytatott harccal, és ebben a helyzetben ez csak vereséggel járhatott.”22 – Inprekorr, 1923. augusztus 1. 1108. old.*
A polgári sajtó csupán a berlini gyűlések résztvevőinek számát 160 000-re becsülte; a korabeli források országosan – beleértve Szászországot és Türingiát is – 500 000 és 1 millió közötti résztvevőről írtak.23 – A résztvevők számát igen nehéz lenne megállapítani, hiszen számtalan kis összejövetel zajlott le. A GDA és a Chronik még megközelítő számadatot sem közöl, csupán azt írja, hogy „százezrek vettek részt”. (GDA 3. köt. 403., 147. old.)* A már idézett források megegyeznek abban, hogy bár a Komintern és a KPD kimondottan egységfronton alapuló, de annál szélesebb, parasztokat, értelmiségieket és más szimpatizánsokat is mozgósító akciókat kívánt szervezni, az antifasiszta nap végül is elsősorban munkásmegmozdulás lett, s résztvevőinek többsége kommunista szervezetek tagja volt.
E hiányosság ellenére az antifasiszta nap a húszas évek legjelentősebb olyan demonstrációja volt, amelynek során valóban tömegek mozdultak meg, tiltakozva nem csupán az egyre fokozódó gazdasági terhek miatt, hanem a reakció, elsősorban a fasiszta szervezetek fokozódó aktivitása ellen is. Olyan politikai megmozdulás, amelynek célja a baloldal pozícióinak erősítése, a válság hatására aktivizálódott tömegek megnyerése volt.
Az antifasiszta nap másik sajátosságaként értékelhetjük, hogy nem kampány jellegű megmozdulás volt, mint több korábbi és későbbi rendezvény, amely egy-egy eseményhez kapcsolódott (pl. Mussolini hatalomra jutásához vagy a Ruhr-válsághoz), hanem egy átfogó, de különösen a németországi körülmények között kiteljesedő koncepció megvalósulásának láncszeme.
Radek július 29-én, az antifasiszta nappal egyidőben Moszkvában vetette papírra elemző cikkét. A németországi helyzet főbb vonásainak és várható perspektíváinak figyelembevételével körvonalazta a német munkásmozgalom és a KPD előtt álló feladatokat.24 – Inprekorr, 1923. augusztus 3. 1115-1117. old. A német burzsoázia közelgő csődje és Németország Kommunista Pártjának feladatai.* Miben látta Radek a kialakult helyzet lényegét? Kikövetkeztetve az események alakulását, tényként szögezte le, hogy a Ruhr-vidék megszállásával szemben meghirdetett passzív ellenállás csődöt mondott, a német burzsoázia kapituláció előtt áll.25
25 A passzív ellenállás feladását a Stresemann-kormány jelentette be nem egészen két hónap múlva, szeptember 26-án. A gyors összeomlást elsősorban külpolitikai okok idézték elő, bár feltétlenül hozzájárult a német gazdaság erőtlensége és a belpolitikai viszonyok labilitása is. Részletesen elemzi a történeteket Zsigmond László: Id. mű, 354-383. old. Színesen írja le az eseményeket Kerekes Lajos: Hitler-puccs a sörházban. Kossuth Könyvkiadó 1976. 80-82. old.*
Ez pedig feltétlenül a belpolitikai helyzet kiéleződéséhez fog vezetni. A válság egyik sajátossága, hogy a szociáldemokrácia „többé nem az ellenforradalom döntő tényezője, mint 1919-ben és 1920-ban volt. A szociáldemokrácia holt tömeggé változott. A polgári ellenforradalom aktív erői a fasisztáknál, az egységet nélkülöző nacionalista mozgalmak szervezeteinek százaiban találhatók.”26 – Inprekorr, 1923. augusztus 3. 1116. old.* A szociáldemokrata politikából, a párt megváltozott helyzetéből azonban az is következett, hogy az ellenforradalmi kísérletekkel szemben egyedül a kommunista párt vezetésével lehet felvenni a harcot. Egyedüli megoldás Radek szerint a szociáldemokrata baloldallal létrehozott egységfront, amely „ma egyet jelent átmeneti követeléseink szilárd fenntartásával, a termelés ellenőrzésének, a proletariátus felfegyverzésének jelszavával, a munkás-paraszt kormánnyal mint a baloldali szociáldemokratákkal való együttműködés bázisával.” Mindennek megvalósítására azonban egyedül a proletariátus nem képes. Meg kell nyerni a kispolgári tömegeket is – tér rá cikkének második felében Radek a lényegre, amit különben számtalan más írásában is hangsúlyoz. Itt azonban már kifejezetten azt akarja bizonyítani, amit a Schlageter-beszédet követően a nacionalisták és a fasiszták kétségbe vontak: a kommunisták nem csupán taktikai megfontolásokból hirdetik a kizsákmányoltak nemzeti egységét. „A kisparasztok, a tisztviselők, a magánalkalmazottak, a proletarizálódott értelmiségiek, gondolkodjanak bár ma még reakciós-nacionalista módon, ők a mi erőtartalékaink. Amikor Németország Kommunista Pártja kijelenti, hogy nem csupán az ipari munkásság érdekeiért kíván harcolni, hanem mindenki érdekében, aki a kapitalizmus igáját nyögi, ez egyáltalán nem taktika, hanem a proletariátus osztálystratégiája. Taktikának azokat az intézkedéseket nevezzük, amelyek egyetlen ütközet megnyeréséhez szükségesek. A stratégia intézkedések összessége, amelyek a háború megnyeréséhez szükségesek. Amikor megkíséreljük a kispolgári tömegek megnyerését, azt nem kicsinyes ravaszkodásból, nem a fasiszta mozgalom rövid időre történő szétrobbantása céljából tesszük, sőt nem is azért, hogy szövetségeseket nyerjünk meg a hatalom megragadásához. Egy hatalmas, sokmilliós réteg meghódításáról van szó, amelyre szükségünk van a hatalomért folytatott küzdelemben, amelyre szükségünk van a szocializmusért folytatott harcban.”27 – Inprekorr, 1923. augusztus 3. 1117. old.*
Radek cikke olyan időpontban jelent meg, amikor a KPD már javában dolgozott az agitációs gyűlések előkészítésén. E gyűlések célja azonos volt a cikkben megfogalmazott koncepcióval: a helyi kommunista szervezetek nyilvános vitagyűlésekre hívták meg a nacionalista és fasiszta szervezetek tagjait. Augusztus folyamán több ilyen gyűlésre is sor került, melyeknek egy részét – viszonossági alapon – fasiszta szervezetek hirdették meg. A néhány fennmaradt dokumentumból28 – Ilyen Münzenberg augusztus 4-én kelt Zinovjevnek küldött beszámolója az antifasiszta nap sajtóvisszhangjáról. Részletes beszámolót csupán a Stuttgartban augusztus 2-án az NSDAP és 10-én a kommunisták által megrendezett gyűlésekről adtak ki. (CPA IML 542. f. 1. ő. e. 8-14.; Hakenkreutz und Sovietstern. Deutschlands Weg-Deutschlands Rettung. VIVA. Berlin 1923.)* megállapítható, hogy ezeken a vitákon mind a kommunista, mind pedig a völkisch- és fasiszta szervezetek agitátorai azokat az érveket használták – kiegészítve természetesen a konkrét vitapartner szájából éppen elhangzott kijelentésekre adott replikával -, amelyek már június-július során a Schlageter-cikkel kapcsolatos sajtóvisszhangban is szerepeltek.
A vitagyűlések eredményeit a KPD KB augusztus 2. és 5. között megtartott ülése összegezte, amelyen a Radek-Brandler irányvonal ellen apelláló ellenzék vezére, Ruth Fischer is elismerően szólt a párt tömegbefolyásának növekedéséről. Az ellenzék kilenc tagja csupán formai okokból tartózkodott a politikai helyzetről szóló határozat megszavazásakor. Tulajdonképpen csak azt kifogásolták, hogy beszámolójában Brandler „súlyos megjegyzéseket tett” rájuk.29 – Inprekorr, 1923. augusztus 8. 1141. old. A Chronik (148. old.), bár jelzi, hogy az ellenzék csak tartózkodott, úgy állítja be, mintha elvi nézeteltérésekről, a stratégia bírálatáról lett volna szó.* A fasizmusról és az antifasiszta harcról szóló határozatot – amelyben egyebek mellett hangsúlyozták, hogy ezután is kell akciókat szervezni a középrétegek megnyerésére – egyhangúlag fogadták el. Tehát 1923 augusztusának elején az ellenzék is egyetértett abban, hogy „A kispolgári tömegeknek az aktív együttműködés érdekében való megnyerése, de legalábbis teljes semlegességének biztosítása a proletár osztályharc érdekében semmiképpen sem taktikai manőver, hanem abszolút stratégiai szükségszerűség. Ez nem a fasizmussal, hanem a fasizmus ellen kötött szövetség.”30 – Inprekorr, 1923. augusztus 8. 1142. old.*
A Schlageter-agitációhoz kapcsolódó antifasiszta rendezvények egészen az októberi harcokig fontos szerepet játszottak a Komintern és a KPD politikájában. Ezzel az antifasiszta harc előzőleg kidolgozott feladatait alkalmazták a sajátos németországi feltételek között. Ennek során a KPD ki tudott törni a korábbi elszigeteltségből. Tömegpolitikát folytatott, megfogalmazta és képviselte a német társadalom valamennyi elnyomott és kizsákmányolt rétegének érdekeit, az 1921-es márciusi vereség óta először mozgatott meg milliós tömegeket. Ha nem is tudjuk pontosan, számokkal mérni a párt befolyásának növekedését, a pozitív változást a taglétszám jelentős gyarapodása is jelzi: míg 1921 harmadik negyedének végén a pártnak 218 555 tagja volt, 1923 nyárutóján elérte, majd őszén túlhaladta a 300 000 főt.31 – Chronik, 140. old.; Inprekorr, 1923. augusztus 3. 1116. old., PWA 1923-1924. 51. old.*
Joggal merült fel ugyanakkor a kérdés: mi ösztönözte a Kominternt és a KPD-t egy ilyen erőteljes, a pártélet egészét meghatározó antifasiszta politika folytatására olyan időszakban, amikor a korabeli politikusok előtt is nyilvánvaló lehetett, hogy a szervezetileg gyenge, kisebb-nagyobb csoportokra tagolódó fasiszta szervezetek Németországban nem olyan erősek, hogy egy Marcia su Berlint megvalósíthassanak? Annál is fontosabb a válasz erre a kérdésre, mivel a KPD a tárgyalt időszakban nem csupán az egyik, hanem a szovjet párt után a legfontosabb osztaga volt a nemzetközi kommunista mozgalomnak, politikájának sikerei és balsikerei nagyban meghatározták a Komintern irányvonalát.
Mindent összevetve, Németországban az erőteljes antifasiszta politika kialakítását több tényező magyarázza. Először is: a Kominternben 1921 nyarát követően mind határozottabban érlelődött az a felismerés, hogy az európai munkásmozgalom, és azon belül is különösen a német mozgalom feladata pillanatnyilag nem a proletárdiktatúra kivívása, hanem a kommunista párt szervezeti erejének, eszmei tisztaságának és egységének, nem utolsósorban tömegbefolyásának szélesítése. Másodszor: azoknak a pártoknak, illetve párton belüli csoportoknak a politikája, akik ezzel az irányzattal szembehelyezkedtek, nem volt eredményes, sőt ez a politika Olaszországban és nem sokkal később Bulgáriában a munkásmozgalom súlyos vereségének egyik oka lett. Végül, harmadszor: a németországi helyzet értékelésekor eltérő vélemények is napvilágot láttak, különös tekintettel az újabb lehetőségekre.
Az első két pontban szereplő tényezők hatása nem lehetett kétséges: egyértelműen az antifasiszta politika előtérbe kerülését segítették. A harmadsorban említett nézetkülönbségekre hivatkozva azonban többféle következtetésre is lehet jutni, különösen ha az októberi kudarc szerves előzményének tekintjük az eseményeket.32
32 A nem marxista történészek munkáiban általánosan elterjedt véleményt fogalmaz meg Nolte (Die Krise des liberalen Systems und die faschistischen Bewegungen. Piper. München 1968. 92., 95. old.), aki az egész folyamatban, beleértve a munkás-paraszt kormány jelszavát is, nem lát mást, mint egy kommunista puccskísérlet előkészítését. (Lásd még Franz Borkenau: Der europäische Kommunismus. Francke Verlag. Bern 1952. 48. old.; Pirker: Id. mű, 59. old,;Poulantzas: Id. mű, 180-181. old.) A marxista történetírás nagyobb figyelmet fordít az események ismertetésére, bár nemritkán eltúlozza a gazdasági és politikai válság mélységét és hatását, a munkások harckészségének fokozódását („Az antifasiszta nap bebizonyította, hogy a munkásosztály nagy része nem kívánt csupán védelmi harcokra korlátozódni” – írja pl. a GDA 403. old.).*
A nézeteltérések a korszak jellegének más-más megítéléséből fakadtak. Egyesek úgy vélték, hogy a németországi válság az egész polgári társadalom felbomlásának jele, érlelődik a forradalmi helyzet. E vélemény legszélsőségesebb hirdetői a Ruth Fischer és Arcady Maslow vezette berlini szervezethez tartoztak. Mások, így elsősorban Radek és Brandler, a reakciós erők fokozatos térnyerését látták jellemzőbbnek, és perspektivikusan lehetségesnek tartottak egy olaszországihoz hasonló fordulatot. Ennek megfelelően az egyik csoport a forradalmi harcokat közvetlenül elősegítő intézkedéseket sürgette, a másik a munkásosztály és ezen belül is a kommunista párt pozícióinak erősítését tartotta fő feladatnak. Tehát ismét ama két irányzat szembenállásának vagyunk tanúi, amelyek vitája 1921 óta jellemezte a nemzetközi kommunista mozgalmat. Csakhogy ezúttal, a németországi helyzetben, már nem csupán elméletileg vetődik fel a kérdés, hanem a két álláspont szembesül a gyakorlattal. Döntésre azonban nem kerülhetett sor: a gyakorlati lépéseket, a konkrét intézkedéseket, amelyeket kétségkívül a Komintern és a német párt vezetésében aktív és döntő szerepet betöltő második irányzat kezdeményezett, a balos irányzat is elfogadta. Támogatta a munkásszázadok szervezését, s a fasiszta szervezetek elleni fellépésben az egész tőkés társadalom elleni általános támadás első ütközeteit üdvözölte. Elfogadta – jóllehet bizonyos fenntartásokkal – az egységfront-politikát, a munkás-paraszt kormányt, s ebben a tömegek, a szociáldemokrata párttagok meghódításának lehetőségét értékelte. Így állt elő az a történelemben nemritkán megismétlődő helyzet, hogy a stratégiailag szemben álló, egymással ellentétes célokat valló politikusok a napi feladatok, a taktikai lépések kitűzésekor és megoldásában lényegesebb kompromisszumok nélkül is szorosan együttműködhettek. Ezt elsősorban a KPD-vezetés egységének megszilárdulása bizonyítja, amit jól tükrözött a KB augusztus 2-5-i ülése. Más kérdés, hogy a baloldal vezetése alatt álló pártszervezetek, így elsősorban a berlini és a hamburgi, nem jeleskedtek sem az antifasiszta nap szervezésében, sem pedig a Cuno-kormány megbuktatását eredményező kampány idején. Sőt, az októberi megmozdulás is a tömegektől való elszakadásukat bizonyította. Nem csupán a „vádlott” és „elítélt” Brandler állította ezeket, de az objektív Zetkin is ezt hangsúlyozta a Komintern V. kongresszusán.33 – Protokoll. Fünfter Kongress der Kommunistischen Internationale. Hoym. É. n. h. n. [Berlin 1924.] 327. old. (A továbbiakban; Protokoll V.)*
Az eredmények végül is igazolták az egységfrontos, széles szövetségi politikát, ám anélkül, hogy az ellenkező álláspont tarthatatlanságát nyilvánvalóvá tették volna. Ez pedig nagy szerepet játszott abban, hogy a németországi helyzet megváltozásával az antifasiszta harc és a vele szorosan összeforrott, széles körű szövetségi politika háttérbe szoruljon.
Augusztus második felétől ez a folyamat fokozatosan ment végbe, elsősorban a németországi belpolitikai helyzet robbanásszerű megváltozásával összefüggésben. A Cuno-kormány nem tudott felülkerekedni az egyre fokozódó infláción, a növekvő munkanélküliségen, a Ruhr-vidéki káoszon; tehetetlennek bizonyult mind az egyre tömegesebb munkásmegmozdulásokkal, mind pedig a reakciós csoportok szervezkedéseivel szemben. Augusztus 12-én Cunót hárommillió ember általános sztrájkja kényszerítette lemondásra. Az erőviszonyok megváltozását mi sem mutatta jobban, mint az, hogy két nappal korábban a szociáldemokraták és a polgári pártok együttműködése még a kormány fennmaradását ígérte, az országos sztrájkok és tüntetések hatására azonban mégis meg kellett hátrálniuk. Ezzel az általános sztrájk elérte fő célját, melyért a KPD küzdött legkövetkezetesebben.34 – Die Rote Fahne, 1923. augusztus 11. – A KPD mellett az augusztusi válság idején a gazdasági követeléseken kívül (pl. bérrendezés) a munkás-paraszt kormány létrehozását, a munkásszázadokat betiltó rendelkezések felfüggesztését, a munkás ellenőrző bizottságok elismerését javasolta.*
Németország Kommunista Pártja megerősödése és tömegbefolyásának növekedése szembetűnő volt. A meglepő gyorsasággal már augusztus 13-án hivatalba lépő Stresemann-kabinet első intézkedései nem hagytak kétséget afelől, hogy a fő veszélyt a baloldal előretörésében látja: a jobboldali szociáldemokrata miniszterek asszisztálásával35 – A kormányban a szociáldemokratákat Rudolf Hilferding, Gustav Radbruch, Robert Schmidt és Wilhelm Sollmann képviselte, az utóbbi mint belügyminiszter. (Chronik, 150. old.)* sorra tiltották be a kommunista lapokat. Ez alól a Die Rote Fahne sem volt kivétel: szerkesztőségét augusztus-szeptemberben két ízben is feldúlták, több munkatársát letartóztatták, feloszlatták a munkástanácsok kommunista többségű berlini, majd birodalmi bizottságát.36 A KPD „felvette a kesztyűt”, elfogadta a kihívást, más lehetősége nem volt.
36 Die Rote Fahne, 1923. augusztus 17. – A polgári történészek igen részletesen foglalkoznak az októberi események előzményeivel. Vizsgálják mikor, hol és ki tűzte napirendre az októberi fegyveres felkelést, behatóan „elemzik” a KPD politikájának alakulását. Igen kevés munka van azonban, amely (mint pl. Werner T. Angress: Die Kampfzeit der KPD 1921-1923. Drostem. Düsseldorf é. n. 442-449. old.) arra is rámutat, hogy a KPD új irányvonalának kialakulásában a tömegmozgalmak fellendülésénél nem kisebb szerepet játszottak a jobboldal és a szociáldemokrata miniszterek által kezdeményezett represszív intézkedések. Bírálható a marxista történetírásnak az az álláspontja is, amely szerint a terror „a forradalmi mozgalom további növekedését kívánta megakadályozni” (GDA 409. old.). Hiszen az intézkedések jellege nem hagy kétséget afelől, hogy a cél a kommunisták visszaszorítása, szervezeteik felszámolása volt, tehát mindenképpen több, mint a „további növekedés megakadályozása”. A KPD reakcióját is ennek megfelelően kell értékelni.*
A Komintern és a KPD úgy értékelte a helyzetet, hogy Németországban jobboldali fordulat kezdődött, amelyben azonban már nem a fasiszta szervezetek játsszák a fő szerepet, hanem a hagyományos reakció és a vele együtt haladó jobboldali szociáldemokrácia. Ennek következtében háttérbe szorult a munkás-paraszt kormány és vele együtt minden átmeneti jellegű követelés, ami kedvezőtlenül hatott az antifasiszta harc szervezésére is.
A folyamatot jól érzékeltetik a Komintern és Profintern augusztus 25-i felhívásai. Az egyik nyílt levél – az SZMI-hez és az Amszterdami Internacionáléhoz – „legkésőbb szeptember 10-ig közös konferenciát javasol a Németország ellen készülő intervenció megakadályozására”. A másik a világ proletariátusához szól, szolidaritási akciókat sürgetve. Mindkettőben szó van az antifasiszta harcról, de az intervenció gondolatának felvetése nyilvánvalóvá teszi, hogy a nemzetközi forradalmi mozgalom a proletárdiktatúra győzelme esetén bekövetkező külföldi agresszió elhárításához kéri a nemzetközi munkásmozgalom támogatását.37 – Inprekorr, 1923.augusztus 21. 1219-1220.old.; Die Rote Fahne, 1923. szeptember 3.*
Megjegyezzük, hogy a változás nem minden tekintetben volt gyökeres. Ezt egyébként a Komintern és Profintern felhívása is tükrözi, elsősorban az a körülmény, hogy egyáltalán az SZMI-hez fordultak. Még kevésbé változott a Németországi Kommunista Ifjúsági Szövetség propagandája. A „Flugschriften der deutschen Revolution” sorozatban megjelent brosúrájukban az antifasiszta harcot tekintik időszerű feladatnak, célnak pedig a munkás-paraszt kormányt.38 – Was bringen die Faschisten der Arbeiterjugend? Herausgegeben von KJI. 13. old.* Kimutatható a korábbi irányvonal hatása a szászországiak és a türingiaiak politikájában, és nem utolsósorban abban az ingadozásban, amely a fegyveres felkelés előfeltételeinek megteremtésekor volt megfigyelhető.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!