(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

 

A magyar munkásosztály, mint népi demokráciánk vezetője, eddig megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket a történelem eléje állított. Ezért nyugodtan beszélhetünk nehézségeinkről is, amelyek jelen esetben gazdasági életünkben mutatkoznak. Négy kérdést akarok ezzel kapcsolatban felvetni: a termelési fegyelem és egyéni felelősség, a munkaverseny, a norma és az értelmiséghez való viszony kérdését.

A fegyelem az utolsó időben meglazult, bár gyáraink üzemvezetői között egyre több a régi ipari munkás. Ezek a munkás-gyárvezetők megfeleltek a várakozásoknak és igazolták, hogy lényegében jól választottuk ki őket. Egyrészüknél azonban az a hiba mutatkozik, hogy a munkásból lett igazgató volt munkatársaival szemben nem tud eléggé fegyelmet tartani. Nincs szíve vagy nincs bátorsága, hogy a szocializmus építése érdekében feltétlenül szükséges fegyelmet kemény kézzel megteremtse. A munkásigazgatók egy részénél azt tapasztaljuk, hogy kikerülik a népszerűtlen feladatokat, amelyekhez a munkafegyelem is tartozik s helyette afféle „bratyi” szellemet honosítanak meg, amellyel a munkásigazgatók úgy akarnak népszerűséget biztosítani, hogy elnézik a hibákat.

Kétféle népszerűség van. Az egyiket az öntudatos, jó munkások között szerzi meg az igazgató azzal, hogy fegyelmet, rendet, pontosságot követel, a másikat az elmaradott, nem öntudatos munkások között azzal szerzi meg az igazgató, hogy nem fogja keményen a fegyelmet, elnézi, hogy a munkásai későn járnak be a gyárba, hogy sok selejtet csinálnak, elnézi a szimulánsokat, akik néha hónapokig egészségesen húzzák a táppénzt. Ez a módszer biztosíthat népszerűséget az elmaradott munkások között, de elégedetlenséget, sőt felháborodást okoz az öntudatos munkásoknál. Az a munkás, aki maga hét órakor megjelenik a gyárban és azt látja, hogy a félórás, háromnegyedórás késéssel jövőknek abból semmi hátrányuk nem származik, elveszti a kedvét a rendes munkától. Elégedetlen lesz az igazgatójával, sőt elégedetlen lesz a rendszerrel is.

Hasonló a helyzet a bércsalás különböző formáival. Nem akarom itt részletezni ezeket, hiszen az előadó elvtárs nem is egy elrettentő példát hozott fel. De kijelentem, hogy ezen a téren rendet kell teremteni. Itt is helyre kell állítani a fegyelmet. Több mint ezer ipari munkást állítottunk üzemek élére. Most ellenőrizzük őket. Meg fogjuk állapítani, hogy kik azok, akik nem váltak be. Akik nem tartanak fegyelmet, akik a munkásság elmaradt, öntudatlan, még az ellenség befolyása alatt álló részének népszerűségére pályáznak, ahelyett, hogy az öntudatos, jó munkásokra vennék az irányt, — az ilyen vállalatvezetőket el fogjuk távolítani és felelősségre fogjuk vonni.

A vállalatvezető elvtársaknak meg kell érteniök, hogy a demokrácia azért tette őket vezetőhelyükre, hogy vezessenek, tartsanak fegyelmet, a szocializmus építése érdekében ne tűrjék a lopást, a könnyelmű selejtet, a bércsalást és hasonlókat. Ezer meg ezer ilyen eset fordult elő és a legnagyobb ritkaság, hogy a termelést ilyen módon szabotálókkal szemben komoly rendszabályokat alkalmaztak volna. Ennek meg kell szűnnie. Itt az ideje, hogy munkásigazgatóink megértsék: egyéni felelősséggel tartoznak a termelésért és hogy megtanuljanak élni azokkal a jogokkal, amelyeket a demokrácia nekik erre a célra adott.

Mindjárt hozzátehetem, hogy itt nemcsak a munkásigazgatókról van szó. Hasonlót tapasztalunk a mestereknél és a művezetőknél is. Igaza van Kovács elvtársnak abban, hogy különösen azok a művezetők és mesterek tűrik a rossz munkát, akik a kapitalizmus idején hajcsároskodtak. Ezeknek a magatartásában politikai szempontok is közrejátszanak. Ők megértik, hogy amikor tűrik a fegyelmezetlenséget, a rossz munkát, a lazsálást, amikor nem törődnek a munkafegyelemmel és a termelés menetével, akkor a demokrácia gazdasági és ezzel együtt politikai alapjait ássák alá. Szét kell nézni a művezetők és a mesterek között is és kíméletlenül el kell távolítani azokat, akik nem jól végzik munkájukat. Az ilyeneket vissza kell küldeni a satupadhoz, vagy eltávolítani. Bizonyos, hogy éppen a legöntudatosabb munkások, régi kommunista szakmunkások fognak ennek örülni, mert ők szenvednek a legtöbbet a fegyelmezetlenségtől, az ő munkájukból fizetik a szimulánsokat, a selejtgyártókat és hasonlókat.

Vissza kell állítani tehát az egyéni felelősséget. Az igazgató felel az egész gyárért, a művezető, a mester a maga részlegéért. Az Elvtársak itt hallhatták, hogy a WM-gyárban a Fogaskerék szerkesztősége csak akkor adja le a viszonyokat bíráló cikket, ha a vezérigazgató azt előzőleg láttamozta. Holott a lapnak éppen az ellenkezőjét kellene tennie. Fel kellene hívni az igazgatóság figyelmét az üzem minden kérdésére, köztük természetesen a hibákra és hiányosságokra is.

Mégegyszer ismétlem: helyre kell állítani az egyéni felelősséget és ezen keresztül a munkafegyelmet, ott, ahol ez meglazult. Meg kell szűnnie annak, hogy egyes igazgatók a munkásság elmaradt rétegénél a népszerűséget olymódon hajhásszák, hogy engedjenek a munkafegyelemből vagy a minőségből. A munkásigazgatók csakúgy, mint a művezetők, mint a mesterek viszont tudják meg, hogy a termelés, a szocializmus építése érdekében megkövetelt fegyelem megszilárdításánál mögöttük lesz nemcsak a munkásság színe-java, hanem teljes erejével Pártunk, a Magyar Dolgozók Pártja is.

Külön kell beszélnünk a szimulánsokról. Az előadó elvtárs már elmondta, hogy az ellenőrzéseknél kiderült, hogy feltűnően nagy a megbetegedések száma olyan munkásoknál, akiknek Budapest környékén földjük van. Ezen belül külön sok a volksbundista sváb munkások megbetegedése. Mindenki tudja, hogy gazdasági helyzetünk megjavításával egészségügyünk is nagyot javult, hogy a statisztika tanúsága szerint csökkent a megbetegedések száma. Ezzel szemben vannak üzemeink, ahol kétszer-háromszor annyi a beteglétszám, mint háború előtt. Semmi kétség, hogy itt részben a munkafegyelem lazulásával, részben politikai kártevéssel állunk szemben. Ezt a kérdést komolyan fel kell vetni. Az ilyen munkások jó részét politikai felvilágosítással és a fegyelem keményebbre fogásával meg lehet győzni. Aki azonban visszaeső, azzal szemben megfelelő megtorlásokat kell alkalmazni. Rendkívül jellemző, hogy bár rengeteg visszaélés van a táppénzekkel, egyáltalán nem hallunk arról, hogy a táppénzcsalókat felelősségre vonták volna.

Újabban százával vannak esetek, amikor egyik állami gyár elcsalja a másik munkásait. Még gyakoribb, hogy kis mesterekhez, kócerájba mennek dolgozni és ezt nem egyszer sikerül nekik úgy elintézniök, hogy a gyárból szombaton délután megkapják négyheti fizetésüket és hétfőn egy másik gyárban vagy egy kis mesternél folytatják a munkát s kinevetik azokat, akik ilyen manipulációkhoz nem értenek. Ezt a kérdést is keményebben kell fogni. Az olyan kommunista munkást például, aki táppénzcsalást követ el, aki ilyenmódon egyik üzemből a másikba vándorol, megfelelő figyelmeztetés és felvilágosítás után kíméletlenül eltávolítjuk a Pártból, ha nem változik meg. Nem lehet Pártunknak olyan munkás a tagja, aki a termelés terén nem fegyelmezett, és aki a szocializmus adta jogokkal és lehetőségekkel visszaélt. A munkafegyelem megerősítése most elsőrendű pártfeladat. Az ellenség, amelyet nyílt politikai harcban megvertünk, most a munka frontján kísérletezik és meg akarja bontani a munkások között a fegyelmet. Szerencsére a mi Pártunk éber, erős s ezen a téren is az öntudatos munkások segítségével és helyeslésével rendet fog csinálni.

A verseny legelterjedtebb formája nálunk most a brigádmozgalom. Nem lehet azonban minden munkást brigádba tömöríteni, mert a brigád már magasabb versenyforma. Sok helyen nem is hajtható végre. A legszélesebben elterjeszthető és szinte minden munkásra alkalmazható versenyforma az egyéni verseny. A Szovjetunióban a munkások 85 százaléka áll egyéni versenyben. Az egyéni verseny természetesen nem zárja ki, hogy az egyéni versenyző ugyanakkor brigádban ne versenyezhessen. Az egyéni verseny elhanyagolása odavezetett, hogy nálunk a szakmáknak nincs külön ismert munkáshőse. A Szovjetunióban minden szakmának megvan a maga legjobb munkása, akit a szakmában ismernek és mintaképül választanak. Mikor mi elkezdtük tavaly a munkaversenyt, nálunk is úgy indult, hogy az egyéni versenyzés lesz a legelterjedtebb forma. Nálunk is felbukkant akkor a legjobb esztergályosok, öntők neve, akiket kezdtek megismerni és utánozni. Lassankint azonban az egyéni verseny teljesen háttérbe szorult. Például itt senki sem tudná megmondani, hogy mondjuk, ki a legjobb textilmunkás, aki az egyéni versenyben a legjobban kiemelkedett. A Szovjetunióban az ilyen egyéni versenyek iránt az egész város érdeklődött. Ez volt a munkások között a szenzáció, erről beszéltek a villamosokban, az ebédlőkben. Hol vagyunk mi ettől? Pedig a magyar munkás szeret versenyezni és versenyezne is, ha a mi ipari vezetőink tisztában volnának a versennyel, különösen az egyéni munkaverseny módszereinek jelentőségével.

De nemcsak a munkaversennyel van baj. Utánanéztem a dolognak és kiderült, hogy jelenleg 28 iparágban nincs élüzem, ami azt mutatja, hogy az illetékesek valamilyen okból az üzemek egymásközti versenyét is elsorvasztják. Úgyhogy ezen a téren kivétel nélkül egész ipari vezetőségünkben hiba van.

Ismételten tapasztaltuk, hogyha egy-egy versenyző, vagy brigád kiugrott, valóságos ijedelem keletkezett a kalkulánsoknál. Nem kell megijedni attól, hogyha valaki 1000 százalékra is teljesíti a normát. Igaza van Bíró elvtársnak, hogy a munkának is van művésze, aki jobban megszervezi, ügyesebben végrehajtja munkáját, s ezzel kiugrik. Ettől nem kell megijedni, hanem ellenkezőleg, támogatni kell, s az eredmény az lesz, hogy módszereiket mások is megtanulják, utánozzák, s igyekeznek túlszárnyalni. Ezzel növelik a teljesítményt, s az egyéni versenyt. Nem szabad a könnyebb utat, jelen esetben a brigádok versenyét választani, mert kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű és az egyéni versenyzés elsorvasztásával jár. Pedig az egyéni verseny az alap, minden más versenyforma ebből alakul ki, a brigádverseny, a tapasztalatok átadása stb. Az egész versenymozgalmat és ezzel a szocializmus építésének jelentékeny tényezőjét ássák alá az elvtársak, amikor elhanyagolják a legszélesebb, az egyéni versenyformát.

A norma körül kétségkívül a legnagyobb hiba a norma lazítása. Ahová csak nézünk, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a normát február óta fellazították. Ha az általános órabért megnézzük, ma már valamivel magasabb, mint februárban volt, a normák rendezése előtt, ugyanakkor pedig a termelékenység nem egyszer tíz, sőt tizenöt százalékkal esett. Ez kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy a normát fellazították, bércsalással és egyéb machinációkkal. Ez ellen természetesen minden erővel fel kell venni a harcot.

Ugyanakkor küzdeni kell az ellen is, hogy az egyszer megállapított normát bármely okból újra szigorítsák. Még mindig kevesebb baj származik abból, ha a kissé lazán megállapított normát meghagyják, mint hogyha három-négyhetenkint újra megállapítják vagy megszorítják. Mert az ilyesmi a munkást idegesíti, mérgesíti és végeredményben a termelés rovására megy. Ezért helyes az iparügyi minisztériumnak és a Szakszervezeti Tanácsnak az a közös utasítása, hogy az egyszer megállapított normához ebben az évben nem szabad hozzányúlni.

Szólnom kell a tudományos normáról is. Már mérgelődöm, amikor ezt a kifejezést hallom, mert azt tapasztalom, hogy nálunk az a tudományos norma, amelynek alapján a munkás képtelen kiszámítani, hogy mennyit keres. A kapitalisták ki tudtak dolgozni olyan normát, amelynek alapján a munkások zöme mindig ki tudta számítani, hogy mennyit keres. Nálunk a „tudományos norma” mellett olyan nehéz a bér kiszámítása, hogy a legtöbb munkás csak akkor tudja meg, mennyit keresett, amikor már a borítékban megkapta. Emiatt elégedetlen és emiatt nem törődik úgy a munkájával, ahogy kellene.

A norma megállapításával kapcsolatban elterjedt az a nézet, hogy a munkásigazgatót, a művezetőt, a mestert nem érdekli, jó-e a norma. Ezt a kérdést a kalkulánsok és a normamegállapítók magánügyének tekintik. Itt is az illetékesek figyelmébe kell ajánlani, hogy a norma megállapításánál őket is egyéni felelősség terheli, kötelességük törődni a normával és a kezükre járni azoknak, akik a normát megállapítják, hogy jó munkát végezhessenek.

A normalazítókkal szemben, de azokkal szemben is, akik a megállapított normán folyton szigorítanak, fel kell lépni. Fegyelmi és büntető intézkedéseket kell tenni azokkal szemben, akik a szocializmus építését ilymódon gyengítik. Erre annál is inkább szükség van, mert másfél év óta hallunk ezekről a bajokról, de még egyetlen esetről sem tudok, ahol elrettentő példát statuáltunk volna.

Amikor mi a gyárak és üzemek élére munkásigazgatókat tettünk, ez a helyes intézkedésünk az értelmiség, elsősorban a technikai értelmiség körében visszatetszést keltett. Hallottunk olyan hangot, hogy a mérnök azt mondta: a fiamat nem a Műegyetemre küldöm, hanem inasnak, mert akkor hamarabb lesz belőle igazgató, munkásigazgató. Nem kíméltük a fáradságot arra, hogy meggyőzzük az értelmiséget: a szocializmus építése nem jelenti az értelmiség háttérbeszorítását.

Nem kíméltük a komoly anyagi áldozatokat sem, amelyeknek eredményeképpen az értelmiség között nemcsak megnyugvás, hanem komoly rokonszenv keletkezett a szocializmus építésével kapcsolatban. Ha most újra azt tapasztaljuk, hogy az értelmiség ellanyhul, hogy megint csökken az érdeklődése a szocializmus építése iránt, úgy ez nemcsak abból ered, hogy helyenkint nem megfelelően kezelik őket, hanem abból is, hogy látják: helyenkint a rossz igazgatás mellett csökken a munkafegyelem. Az természetes, hogyha a munkásigazgató nem tart fegyelmet, akkor az értelmiségi mérnök vagy üzemvezető ezt még kevésbbé fogja tenni.

Az értelmiséget jobban meg kell becsülni, mint ahogy az eddig történt. És természetesen a technikai értelmiségnek a tudását el kell sajátítani. A mi munkásigazgatóink csak akkor fogják megállni a helyüket, ha erejük megfeszítésével elsajátítják a mérnököktől a technikának legalább azt a részét, amely saját gyárukra vonatkozik. Nyemecz elvtárs a Ganz Vagonból azt mondta, hogy ő minden reggel behívatja egyik vagy másik mérnökét és attól tanul, mert érzi, hogy különben nem tud megfelelni a rábízott feladatoknak és nem tudja ellenőrizni, hogy helyesek-e a neki benyújtott javaslatok. Sok munkásigazgató ahhoz a közmondáshoz tartja magát, hogy akinek az isten hivatalt adott, annak észt is ad. Ez nem mindig válik be. Előre kell látni, hogy 3—4 éven belül megjelennek a munkásokból lett mérnökök is a gyárakban, akik a munkásigazgatókkal szemben más követelményekkel lépnek fel és akik természetesen új, szocialista szemmel néznek az értelmiség megbecsülésének kérdésére.

Az egész Pártnak, a vezetésnek csakúgy, mint az egyes kommunistának meg kell értenie, hogy változtatni kell a termeléshez való beállítottságunkon. Nem lehet jó pártmunkás az, aki rosszul termel. A jó pártmunka próbaköve a jó termelés. Önmagát csalja az a párttitkár, aki eldicsekszik az üzemben végzett jó politikai munkájával és ugyanakkor bevallja, hogy üzemében rosszul folyik a termelés. Rá kell nekünk arra térni, hogy a kommunista politikai öntudatának mérője elsősorban a termelés emelése. A két kérdés szorosan összefügg egymással.

Ha a kommunista munkásigazgató vagy előmunkás nem felel meg a termelésben, akkor a politikájával is hiba van. Az olyan munkás, akinek a zsebében van a kommunista párttagsági könyv s ugyanakkor bércsalást követ el vagy betegséget szimulál, vagy egyik gyárból a másikba vándorol, az ezzel azt mutatja, hogy nem öntudatos és hogy nem való a mi Pártunkba. Az ilyen munkást figyelmeztetjük, próbáljuk megjavítani, de ha ez nem használ, akkor azt mondjuk neki, hogy: kívül tágasabb. Pártunknak fel kell vennie a harcot a fegyelmezetlenség minden formájával szemben és pártvonalon is megtorlást kell alkalmazni azokkal szemben, akik Pártunk tekintélyét, befolyását, eredményeit rossz munkájukkal kompromittálják. Még egyszer ismétlem: nem lehet valaki jó kommunista és ugyanakkor rossz munkás. A mi Pártunk az ország vezetője, reánk hárul ennek megfelelően a vezetéssel járó felelősség is. Meg kell értenie a gazdasági életben dolgozó minden kommunistának, vezetőnek és egyszerű munkásnak egyaránt, hogy a szocializmus építése a termelés vonalán is, nemcsak a pártmunkában, nagyobb felelősséget ró ránk. Az elvtársak politikai munkájának a mérője a termelési vonalon végzett munka eredménye. Azért jöttünk itt össze, hogy az elvtársak ezt most, az őszi termelési kampány kezdetén, megértsék. Munkásaink pihentek a nyáron, most új lendülettel foghatunk a tennivalóknak. Az elvtársak feladata gondoskodni arról, hogy ezt a lendületet a fegyelem helyreállításával, a hibák kiküszöbölésével fokozzák, mi pedig majd támogatni fogjuk őket és együtt folytatjuk a szocializmus építését, amelyben már annyi sikert arattunk, amelyért annyi vért és verejtéket izzadtunk.

(Felszólalás a MDP Nagybudapesti Választmányának 1949 augusztus 31-i értekezletén.)

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

3

Az imperialistáknak természetesen nem tetszik az alkotmánytervezet. Mindjárt hozzátehetem, hogy a tervezetet kidolgozó bizottság erre nem is törekedett. A burzsoá bírálók túlnyomó többsége az alkotmányt az első betűtől az utolsóig elveti és nem talál benne semmi jót. Emellett azonban szép számmal találhatunk olyan bírálatokat is, amelyek fanyalogva elismerik, hogy alkotmánytervezetünk valóban demokratikus. Ahogy az egyik nyugati tudósító írta: „Benne van minden, ami a demokráciában szem-szájnak ingere.” De mindjárt hozzáteszi: csak az a kérdés, hogy szerkesztői végre is hajtják-e majd, amit a tervezetben lefektettek.

Errevonatkozóan csak annyit mondhatok, hogy a magyar demokráciának és benne nem utolsósorban a mi Pártunknak ereje éppen abban áll, hogy amit megígér vagy célul tűz ki, azt végre is hajtja. A magyar kommunisták éppen azzal nyerték meg a dolgozó nép rokonszenvét és támogatását, hogy azt ígérték és azt tűzték ki célul, ami a dolgozóknak hasznos volt és szükséges és éppen azért be is tudták minden ígéretüket váltani. Amikor felosztottuk a földeket, ellenségeink megjövendölték, hogy ezzel évtizedekre visszavetjük a magyar földművelést, különösen a gyümölcsösöket, a szőlőket tesszük tönkre. Ma, négy évvel-a jövendölések után a mezőgazdaság minden téren utolérte, sőt el is hagyta a békebelit. Amikor mi arra vettük az irányt, hogy saját erőnkből, a nyugati kapitalisták segítsége nélkül építsük fel az országot, ellenségeink negyven évet kevésnek tartottak ahhoz, hogy a békebeli termelés színvonalát elérjük. E jövendölések ellenére ipari termelésünk már másfél év előtt elérte az 1938-as év színvonalát és ami még fontosabb, dolgozó népünk gazdasági és kulturális nívója ugyancsak a békebeli fölé emelkedett.

Ellenségeink kilátástalannak tartották a jó pénz megteremtésére irányuló terveinket, puszta propagandának mondották hároméves tervünket, megjósolták, hogy iparunk a munkásigazgatók kezén tönkremegy és így tovább és így tovább. Az elmúlt 4—5 esztendő minden eredménye mellettünk szól és azt mutatja, hogy amit célul tűzünk ki, azt meg is valósítjuk.

Az alkotmány új bizonyítéka lesz annak, hogy a mi szavunkra építeni lehet, mint a kősziklára.

Végül a burzsoá kritikusok egyhangúan kétségbevonják, hogy ez az alkotmánytervezet demokratikus, mert biztosítja a kommunisták vezette munkásosztály döntő szerepét az államon belül.

Az alkotmánytervezet ebben a tekintetben valóban világos, minden kétséget kizár. Kétszer is aláhúzza a munkásosztály vezető szerepét. Egyszer a munkásság és a dolgozó parasztság szövetségén belül, másodszor, amikor kimondja: „A nép demokratikus egységére támaszkodó és élcsapata által irányított munkásosztály az állami és társadalmi tevékenység vezető ereje.” Ez a megállapítás, mely a munkásosztály élcsapatának, a Magyar Dolgozók Pártjának az államon belüli szerepét rögzíti le, szintén csak a meglevő állapot tükörképe. Túlzás és dicsekvés nélkül el lehet mondani, hogy minden tetthez, mely a felszabadulás óta hazánkat a mélységből és a romokból a felemelkedés felé vitte, a magyar kommunisták, a Magyar Dolgozók Pártja adták a kezdeményezést, a lendületet, ők vállalták az áldozatot és a vezetést. Nyugodtan el lehet mondani, hogy a Kommunista Párt nélkül nem tudtuk volna megverni a régi reakciós rendet, nem építettük volna fel az országot. Nélkülünk nem valósultak volna meg az újjáépítés nagy eredményei. Ha a magyar dolgozó népet ma a biztonság, a megelégedés, a jövőbe vetett bizalomnak az az érzése tölti el, mely újabb sikereink záloga és jövő boldogulásunk biztosítéka, úgy ebben Pártunké az érdem oroszlánrésze.

A magyar munkásosztály élcsapatának, a kommunistáknak vezetőszerepe nem erőszak vagy furfang eredménye, (hanem hosszú esztendők és évtizedek áldozatos, fegyelmezett, átgondolt, eredményes munkájának természetes következménye és gyümölcse. A magyar dolgozó nép azzal ismeri el és azzal hálálja meg teljesítményeinket, hogy eddigi jó tapasztalatai alapján és a további jó munka biztos tudatában önként, szívesen követi a magyar kommunisták, a Magyar Dolgozók Partjának vezetését. És ezt a tényt helyes, szükséges a Magyar Népköztársaság alkotmányában is leszögezni.

Rátérek most a módosítások kérdésére. Egy sor módosítási javaslat érkezett az Előkészítő Bizottsághoz, mely lényegében mind arra futott ki, hogy az alkotmánytervezetbe lehetőleg sok törvényt is szorítsunk bele. Ezt a tendenciát a többi szocializmust építő országban is tapasztaltuk, amikor náluk az alkotmányon dolgoztak. Sztálin elvtárs a szovjet alkotmánytervezettel kapcsolatban ezekről a módosításokról mondta: „Az alkotmányból szinte törvénytárat akarnak csinálni.” Az ilyen módosításokat, amelyeknek tárgya nem az alkotmányba, hanem különböző törvényalkotásokba kívánkozik, a Bizottság nem fogadta el.

Ugyancsak el kellett utasítani egy sor olyan módosító javaslatot, mely nem a meglevőt akarta visszatükrözni az alkotmányba, hanem olyan célkitűzésekre vonatkozott vagy olyasmit tartalmazott, amiket még nem értünk el és ami a szocializmus építésének jövőbeli kérdéseire vonatkozik. Ezeket szintén elutasította a Bizottság.

A Bizottság elfogadott egy sor stiláris javaslatot. A Bizottság elfogadta azt a javaslatot, hogy néhány helyen a „közérdek” szó helyett „a dolgozó nép érdekei” meghatározást alkalmazza. Elfogadta az Előkészítő Bizottság azt a javaslatot, hogy a tanácsok választására vonatkozó 30. §-t egészítsék ki azzal, hogy a választás az országgyűlési képviselők választására megállapított alapelvek szerint történjék.

A Bizottság ezt a javaslatot azért fogadta el, mert ez az új szövegrész egyrészt világosan kimondja, hogy a tanácsokat is az általános demokratikus alapelvek szerint kell választani, másrészt ez a megoldás kihangsúlyozza az államhatalom helyi szerveinek alapvető egységét az országgyűléssel.

Sok javaslatot kaptunk arra vonatkozólag, hogy az Előkészítő Bizottság mindenütt az alkotmányszövegbe a „munkások és dolgozó parasztok” kitételhez iktassa be a „haladó értelmiséget” is. Ez a kérdés felmerült már a szovjet alkotmány kidolgozásánál is, ahol Sztálin elvtárs mutatott rá, hogy a munkások és parasztok osztálya mellett az értelmiség soha nem volt és nem is lehet osztály. „Az értelmiség mindig olyan réteg volt s az is marad, mely tagjait a társadalom összes osztályaiból toborozza. A mi időnkben — mondotta Sztálin elvtárs —, a szovjet korszakban, az értelmiség tagjait főleg a munkások és a parasztok soraiból toborozza. De akárhogyan toborzódik is az értelmiség és akármilyen jelleget visel is, mégis csak réteg, nem pedig osztály.”* Sztálin, A leninizmus kérdései. Id. kiad. 622. old.* És Sztálin külön megmagyarázza, hogy ez a körülmény semmiképpen nem csorbítja a dolgozó értelmiség jogait vagy egyenjogúságát.

Az Előkészítő Bizottság e javaslatok figyelembevételével mégis utólag bedolgozta az alkotmánytervezetbe az 53. §-t, mely így szól:

„A Magyar Népköztársaság hathatósan támogatja a dolgozó nép ügyét szolgáló tudományos munkát, valamint a nép életét, harcait, a valóságot ábrázoló, a nép győzelmét hirdető művészetet, s minden rendelkezésre álló eszközzel elősegíti a néphez hű értelmiség kifejlődését.”

Ezzel a megállapítással nemcsak a demokrácia eddigi tényleges gyakorlatát akarták lerögzíteni, hanem egyben megnyugtatásul is szánták azok számára, akik attól tartanak, hogy az alkotmány a munkások és a dolgozó parasztok mellett azért nem említi a haladó értelmiséget, mert jelentőségén vagy szerepén változtatni kíván. Meg vagyok győződve arról, hogy alkotmányunknak ez a szakasza teljes egészében kielégíti és megelégedéssel tölti el a haladó értelmiséget.

Érkezett hozzánk olyan javaslat, hogy az államhatalom helyi szerveinek meghatározásánál az alkotmány az egyes szervezeti egységeket ne említse, csak magát az elvet rögzítse le. Erre a javaslat szerint azért lenne szükség, hogy ne kössük le magunkat a megyerendszer mellett. A javaslatot a Bizottság elutasította, mert a megye mint területi egység, megfelelő javításokkal még jóideig fenn fog maradni.

Javasolták, hogy az Elnöki Tanács jogkörével kapcsolatban mondja ki az alkotmány, hogy az Elnöki Tanács a kormány javaslatára hozza rendeleteit. A Bizottság a javaslatot nem fogadta el, mert ez csorbítása lenne az Elnöki Tanács jogkörének és így csorbítása lenne a népszuverenitásnak, amely akkor, ha az országgyűlés nem ül együtt, az Elnöki Tanácsban van megszemélyesítve.

Néhány javaslat kifogásolta a főügyész intézményét és javasolta, hogy ne vegyük bele az alkotmánytervezetbe. A mi véleményünk az volt, hogy ez a javaslat nem elfogadható, mert az országgyűlés által választott és az országgyűlésnek felelős legfőbb ügyész egyik biztosítéka annak, hogy a minisztériumok, az államszervek és a polgárok a törvényeket be is tartják.

Az alkotmánytervezetet megtárgyaló gyűlések során a helyi tanácsok felépítésével kapcsolatban, különösen a tisztviselők részéről, ismételten felmerült az a kérdés, hogy szükség lesz-e majd a továbbiakban a közigazgatási tisztviselőkre, vagy a tanácsok maguk végzik az ügyeket. Az alkotmányba errevonatkozólag természetesen nem vettünk fel semmit, nemcsak azért, mert ez a jövőre vonatkozik, hanem azért is, mert nyilvánvaló, hogy a közigazgatási tisztviselőkre a jövőben is szükség lesz.

Végül még két kérdéssel óhajtok foglalkozni. A Független Demokrata (Balogh) Párt az állam és az egyház elválasztásáról szóló bekezdést a következőképpen kérte megváltoztatni: „A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól és figyelembe veszi az egyes egyházak és az állam közt már létrejött megegyezéseket és hasonló értelmű megegyezést kíván létrehozni a katolikus egyházzal is.”

A Bizottság ezt a javaslatot nem fogadta el, minthogy ilyen jellegű határozatok nem valók az alkotmányba. Magától értetődik, hogy azok a megegyezések, amelyeket a népi demokrácia állama az egyes egyházakkal már megkötött, érvényben maradnak. Ugyanúgy magától értetődik, hogy demokráciánk, mint ezt a múltban gyakran kihangsúlyoztuk, a jövőben is szívesen kötne hasonló értelmű, kölcsönös megegyezésen és engedékenységen alapuló szerződést, ha a katolikus egyházban még mindig meglévő demokráciaellenes erők és külföldi támogatóik ezt meg nem hiúsítanák.

Egyébként e kérdéssel kapcsolatban még megemlíthetem, hogy kaptunk olyan javaslatokat is, melyek az összes felekezetek lelkészeit és papjait ki akarták zárni a választójogból. Hivatkoztak arra, hogy ezt nem egy polgári demokrata állam is megteszi. Ezt és a választójog megrövidítésére vonatkozó egyéb javaslatot a Bizottság nem fogadta el.

Módosító javaslatok érkeztek a címerre vonatkozólag is. Néhányan azt ajánlották, hogy tartsuk meg az 1848-as Kossuth-címert. Az Alkotmánytervezetet Előkészítő Bizottság ezt a javaslatot nem fogadta el. A kossuthi címer leválasztotta a régi címerről azoknak a területeknek a jelképeit, amelyek már régen nem tartoztak az 1848-as Magyarországhoz és azonkívül levette a címerről a koronát is. Azóta több mint száz esztendő telt el. A népi demokrácia címerének, csakúgy mint alkotmányának, a tényleg meglevő helyzetet kell visszatükröznie. Amikor az országok uralkodó osztálya az elnyomó nemesség volt, akkor a címerek tele voltak karddal, páncélokkal, pajzsokkal.

A magyar népi köztársaság a dolgozó nép állama, helyesen teszi, ha címerében egyszerűen, világosan és félreérthetetlenül kifejezésre juttatja azt, ami az öntudatos, szocialista munkás és dolgozó paraszt jelképe: a kalapácsot, a vörös csillagot, a búzakoszorút és az aranyos búzakalászt, a piros-fehér-zöld nemzeti színekkel. Aki e címert látja, magyarázat nélkül is rögtön megérti belőle, hogy ez a dolgozók országát jelképezi.

Voltak, akik tradíciókra való hivatkozással kérték az „ősi címer” meghagyását. Mi, magyar kommunisták és velünk együtt a népi demokrácia a legnagyobb gondossággal őrizzük és ápoljuk az ezeréves magyar történelem minden eleven és fejlődésreképes tradícióját. Féltő gonddal őrködünk azon, hogy a jó tradíciók ne csak megmaradjanak, hanem új életre keljenek, új tartalmat kapjanak népi demokráciánkban. Különösen őrizzük és ápoljuk azokat a történelmi tradíciókat, melyek dolgozó népünkkel függnek össze. Ezért keltettük új életre az annyit ócsárolt és rágalmazott Dózsa György emlékét. Ezért ünnepeltük olyan bensőségesen és az egész dolgozó nép együttesével az 1848—1849-es forradalom emlékét. A legutóbbi napokban lánglelkű költőnk, Petőfi Sándor halálának százéves évfordulója alkalmával elértük, hogy nemcsak a magyar nép ünnepelt, hanem először a történelemben, velünk ünnepelte és méltatta a magyarság e nagy fiát az egész haladó világ. A magyar nemzetet ezer esztendőn keresztül azok a munkások és parasztok építették és tartották meg, akiknek kérges keze békében keményen szorította a szerszámot és kapanyelet és a háborúban nem kevésbbé erősen a fegyvert. A hazát ezer esztendőn keresztül verejtékével, vérével védő és építő — és ezer esztendőn át mellőzött, elnyomott — dolgozó magyar nép elégtétele és megtisztelése az új címer. Ezért fogadja örömmel és helyesléssel minden öntudatos munkás és dolgozó paraszt, minden igaz hazafi!

Legyen szabad még néhány szót mondanom új alkotmányunk jelentőségéről. Amióta az alkotmánytervezet szövege nyilvánosságra került, a magyar dolgozó nép száz és ezer jelét adta annak, hogy az alkotmányt, mint új erő forrását, emelkedett hangulatban fogadják és lelkesen helyeslik. Országszerte érzik a dolgozók, hogy az alkotmány rengeteg munkájuk és szenvedésük eredményeképpen jött létre. Az egész magyar dolgozó népet áthatja az a felemelő és lelkesítő tudat, hogy nem voltak hiábavalók eddigi áldozatai, hogy a rengeteg nélkülözés, melyet az újjáépítés nehéz hónapjaiban, a pénzromlás idején, éhezve és fázva, de a jövőbe vetett bizalommal tűrt a magyar nép, most hozza meg dús kamatait. A munkás, aki a felszabadulás után az aknák és törmelék közül éhezve, rongyosan kaparta ki a gépeket, a dolgozó paraszt, aki iga híján maga húzta az ekét, az értelmiség, aki romok között fagyoskodva látott újra munkájához, most, az alkotmány fényénél meggyőződik róla, hogy jó ügyért szenvedett, jó ügyért hullatta verejtékét. És jó ügyet védett, amikor a régi reakcióval, a külföldi imperialistákkal szemben elszántan, meg nem tántorodva harcolt a demokrácia politikai és gazdasági vívmányaiért. Most előtte az eredmény, a tengernyi erőfeszítés, a szívós munka, a dolgozó nép igazába és a szocializmusba vetett hit gyümölcse: a Magyar Népköztársaság Alkotmánya.

Befejezésül engedjék meg, hogy alkotmánytervezetünk első mondatát idézzem: „A nagy Szovjetunió fegyveres ereje felszabadította országunkat a német fasiszták igája alól, szétzúzta a földesurak és nagytőkések népellenes államhatalmát, megnyitotta dolgozó népünk előtt a demokratikus fejlődés útját.” Népi demokráciánk minden sikerének, minden eredményének kiindulópontja a Szovjetunió felszabadító harca és az a segítség, amelyet a magyarság megértő, nagy barátja, Sztálin nyújtott és nyújt nekünk. Ezen a napon, amikor a magyar népi demokrácia új határkövét tesszük le, újra hálatelt szívvel és forró köszönettel fordulunk nagy segítőnk és támaszunk, a Szovjetunió felé.

Kérem a tisztelt Országgyűlést, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmánytervezetét fogadja el. Kívánom a magyar dolgozó népnek, az egész magyar nemzetnek, hogy ez alkotmány jegyében, annyi balsors és szenvedés után a jövendő századokon át éljen békében, erőben, boldogan és szabadon!

 

(Beszéd az Országgyűlés 1949 augusztus 17-i ülésén.)

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

1

Tisztelt Országgyűlés!

Tisztelt Elvtársak!

Engedjék meg, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmánytervezetének benyújtásánál röviden vázoljam az Alkotmányelőkészítő Bizottság munkájának előzményeit.

A népi demokrácia alkotmányának kérdését a Magyar Dolgozók Pártjának tavaly nyáron megjelent Programnyilatkozata vetette fel. Ez a Programnyilatkozat a következőket mondotta:

„A Párt szükségesnek tartja a népi demokrácia alaptörvényének megalkotását, hogy az állampolgárok jogait és kötelességeit, az állami, gazdasági és társadalmi rend alapvető változásait, a magyar köztársaság népi jellegét a törvény erejével, alkotmányban szentesítsük.”

Ettől az időtől kezdve az új alkotmány szükségességének tudata csak erősödött. S amikor az idén februárban megalakult a Magyar Függetlenségi Népfront, nyilatkozatában főcéljául az új alkotmány létrehozását tűzte ki. A nyilatkozat követeli

„új népköztársasági alkotmány megteremtését, mely a magyar nép nagy politikai és társadalmi vívmányait a népi demokrácia alaptörvényévé emeli.”

A Magyar Függetlenségi Népfront választási felhívásában megismételte ezt a célkitűzést és a hatalmas választási győzelem után a kormány rögtön hozzá is látott, hogy ezt az ígéretét beváltsa. 1949 május 27-én — ennek megfelelően — a Minisztertanács bizottságot küldött ki az alkotmánytervezet előkészítésére.

Az Alkotmányelőkészítő Bizottság kidolgozta javaslatát és a Minisztertanács elé terjesztette, mely augusztus 5-én a tervezetet el is fogadta.

Az Előkészítő Bizottság munkájában szem előtt tartotta nagy tanítónknak, Sztálinnak a megállapítását:

„Az alkotmányt nem szabad összetéveszteni a programmal … Amíg a program arról beszél, ami még nincs meg, amit még el kell érni és ki kell harcolni, addig az alkotmánynak arról kell beszélnie, ami már megvan, amit már most, a jelenben elértünk és kiharcoltunk. A program főleg a jövőre vonatkozik, az alkotmány a jelenre.”* Sztálin. A leninizmus kérdései. Szikra 1949. 608 old.*

Az új alkotmánytervezet ilyenmódon a már megtett út, az elért eredmények lerögzítése. Az alkotmánytervezet tehát regisztrálása és törvény formájában való rögzítése annak, amit a valóságban létrehoztunk és kivívtunk.

A magyar népnek eddig nem volt alkotmánya. Amit általánosságban annak neveztek, a különböző jogszokások és jogalkotások gyűjteménye volt.

Az Előkészítő Bizottság az alkotmánytervezet kidolgozásánál a sztálini tanításnak megfelelően arra törekedett, hogy a meglevőt rögzítse le. Ezt mindjárt kifejezésre juttatta az alkotmánytervezet bevezető részében, amikor megállapítja:

„Évtizedes harcokban megedződött munkásosztályunk vezetésével, az 1919. évi szocialista forradalom tapasztalataival gazdagodva, a Szovjetunióra támaszkodva, népünk megkezdte a szocializmus alapjainak lerakását s országunk a népi demokrácia útján halad előre a szocializmus felé. E küzdelem és országépítő munka már megvalósult eredményeit, országunk gazdasági és társadalmi szerkezetében végbement alapvető változásokat fejezi ki és a további fejlődés útját jelöli meg: A Magyar Népköztársaság Alkotmánya „

A mi népi demokráciánk erőteljes, de fiatal csemete és a szocialista fejlődésnek még a kezdetén jár. Ezért elkerülhetetlen, hogy helyenként, a már elért eredmények csoportosításából önként adódik bizonyos utalás a jövő fejlődésre, mint ahogy a fiatal fa is sejteti, hová veti árnyékát, ha kiterebélyesedik. Ezért a Bizottság lehetőleg nemcsak a meglevőt rögzítette, de a folyamatra is rámutatott, például ott, ahol arról szól, hogy a dolgozó nép fokozatosan kiszorítja a tőkés elemeket, vagy ahol arról beszél, hogy „a Népköztársaság megvalósítani törekszik a szocializmus elvét: mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint”.

Munkájában a Bizottság azokból a gazdasági és politikai változásokból indult ki, amelyek hazánk fejlődésében előállottak, mióta a Szovjetunió felszabadította. Ezért ezekre a változásokra és erre a fejlődésre röviden kitérek. A magyar munkásosztály a dolgozó parasztsággal szövetségben és a Szovjetunió támogatásával, nehéz harcok után győzött a régi renddel szemben, hatalomra jutott és rálépett a szocializmus építésének útjára.

Ennek eredményeképpen az ipar túlnyomó részében kiszorította a kapitalistákat, megszüntette a kizsákmányolást, a mezőgazdaságban felszámolta a nagybirtokot, földhöz juttatta a parasztságot és egyre erőteljesebben szorítja korlátok közé a falu kizsákmányoló elemeit, a kulákokat és spekulánsokat. Számszerűen ez abban mutatkozik, hogy az ipar 91.1 %-a már az államosított, illetve társadalmasított szektorhoz tartozik és csak nem egészen 9%-a a kapitalistáké. Főleg ennek az államosításnak köszönhető, hogy iparunk termelése már messze túlhaladta a békebelit és jelenleg 30%-kal többet termel, mint az utolsó békeévben. Ez a termelés már nem egyszerű folytatása a réginek, hanem a szocialista termeléssel járó új módszerek eredményeit is mutatja.

A mezőgazdaságban a szocialista építés még a kezdet kezdetén van. A demokratikus állam birtokai és a termelőszövetkezetek még csak apró szigetek a paraszti birtokok tengerében, de így is már világosan látható, hogy a fejlődés a közös, társas termelésre vesz irányt. Társas, szövetkezeti termelésben dolgozik jelenleg 587 termelőcsoport, mely szántóterületünknek 1%-át műveli. Ez a szám csak a hivatalosan elismert termelőszövetkezetekre vonatkozik. A ténylegesen szövetkezetben termelők száma ennél jóval nagyobb. Csongrád megyében például, 16 elismert szövetkezet mellett, több mint 50 önkéntes földműves termelőszövetkezet működik, ahol dolgozó parasztságunk kísérletképpen kipróbálja a társas termelés előnyeit. Az ősszel az engedélyezett termelőszövetkezetek száma, illetve az általuk megművelt földterület előreláthatólag meg fog háromszorozódni és mert közben az állami birtokok is nőnek, a mezőgazdaságon belül ez a két társasgazdálkodást folytató részleg még az idén el fogja érni a vetésterület 5—6%-át.

Sokkal világosabban mutatkozik ez a fejlődés a gépesítés terén, ahol az ország 11 000 traktorából majdnem 3 000 — több mint 25% — a mezőgazdasági gépállomások és az állami birtokok tulajdonában van. Ez a szám gyorsan változik: 220 mezőgazdasági gépállomásunk a most birtokában levő 2350 traktor mellé ez év decemberéig még 1100 újat kap és az ötéves terv végére ezek az állomások és az állami birtokok 20 000 traktorral — traktorállományunk jó 90%-ával fognak rendelkezni.

A szocialista építésnek eredményeképpen könnyebbé és eredményesebbé válik a földet művelő munka.

Gyors a változás a kereskedelem terén. Az állami nagykereskedelem és a szövetkezeti mozgalom fejlődése következtében a nagykereskedelem 93,9%-át az állam bonyolítja le és csak 6,1%-a maradt tőkés kézben. A kiskereskedelemben természetesen a fejlődés lassúbb. Itt az állam és a szövetkezetek az áruforgalom körülbelül 25%-át bonyolítják le, de árellenőrzéssel és egyéb rendszabályokkal a népi demokratikus állam igyekszik gondoskodni róla, hogy a tőkés kereskedelem spekulációval ne juthasson jogosulatlan haszonhoz és ne zsákmányolhassa ki a falu és a város dolgozó népét.

Ezek a változások azt jelentik, hogy útban vagyunk a gazdasági élet minden terén a szocializmus felé. Ezeknek a változásoknak eredményeképpen egyre inkább gátat vetünk annak, hogy az ember az embert kizsákmányolja. Nő és erősödik népgazdaságunkban a termelőeszközök szocialista tulajdona, mint népi demokráciánk megingathatatlan alapja. Ezek a változások, melyekhez szervesen kapcsolódik hároméves tervünk sikeres megvalósítása, azt is eredményezték, hogy megszűnt nálunk a munkanélküliség, a válságtól való félelem és erőteljesen nő dolgozó népünk jóléte és kultúrája.

Ezek a gazdasági változások természetesen megfelelően kihatottak társadalmunk osztályösszetételére is. Eltűnt a földesurak osztálya, a tőkéseket pedig kiszorítottuk az ipari termelés, a nagykereskedelem döntő területeiről, a külkereskedelemből, a hitelszervezetből. A kulákok és egyéb spekuláló elemek működését korlátok közé szorítottuk és tovább is vissza fogjuk szorítani.

Ami megmaradt és erőben meggyarapodott, az a munkásosztály, a dolgozó parasztság és az értelmiség. De ezeken belül is lényeges változások történtek. A magyar ipari munkásságnak több mint 90%-a már az államosított üzemekben, tehát nem a tőkésnek dolgozik, hanem a szocializmust építő népi demokráciának. Nem kizsákmányolt proletár többé.

Ez a tény viszonylag új, hiszen még nincs másfél éve, hogy a nagyipar államosítását végrehajtottuk. Másfél esztendő nem elég arra, hogy a sokszázezerfőnyi ipari munkás mindegyike megértse ennek az óriási változásnak a jelentőségét. De az a felismerés, hogy más a kapitalistákra és más a népi demokráciára dolgozni, egyre szélesebb ipari munkás rétegeket hat át. Kezd átmenni az öntudatukba, hogy most már övék az ország, maguknak építenek. S ennek a felismerésnek eredménye a munkához való új viszony, a munkaverseny, a munkásújítók mozgalma és az a tudat, hogy a munka, ami azelőtt kényszerű robot volt, ma becsület és dicsőség dolga.

A tőkések által kizsákmányolt proletariátus túlnyomó többsége felszabadult, szocializmust építő munkásosztállyá változott.

A parasztságnál a fejlődés lassúbb. A parasztság zöme ma még bizonytalanul, sőt félve néz a szocializmus építésére a falun. Legtöbbjük még rabja a magántulajdonnak. Sorai közt még ott vannak a kulákok és nem egyszer uzsorázza ki őket a városban vagy falun még meglevő spekuláció. A parasztságnál ezért még nem lehet olyan gyökeres változásról beszélni, mint az ipari munkásoknál.

És mégis: mindenütt azt látjuk, hogy a dolgozó parasztság között is megindult az erjedés. Őket is megcsapta a szocialista fejlődés szele. Közöttük is egyre mélyebb gyökeret ver az a gondolat, hogy a szocialista átalakulásból a falu sem maradhat ki. Az újgazdák, akik földműves népünknek majdnem a felét teszik ki, már tudják, hogy további fejlődésük elválaszthatatlanul egybe van kötve azzal az ipari munkásosztállyal, azzal a munkássággal, mely 1945-ben földhöz segítette őket, mely 1946-ban visszaverte a régi nagybirtokosok és tőkések támadását és amely azóta is szakadatlanul, minden eszközzel és minden téren segít nekik. Segíti a kulákok és spekulánsok elleni harcban, segíti a gépállomások útján, a modern technika vívmányaival és új, magasabb mezőgazdasági kultúrák meghonosításával.

Már szóltunk arról, hogy parasztságunk érdeklődése egyre inkább a szövetkezeti, a társas termelés felé fordul. A Szovjetunióból visszatért parasztküldötteket a szó szoros értelmében ostrom alatt tartják.

Száz- és százezer dolgozó paraszt akarja ilyenmódon megismerni a Szovjetunió kollektív, társas mezőgazdaságát. Hogy a szövetkezés gondolata általában milyen gyorsan terjed, arról a számok tanúskodnak. A földműves-szövetkezetek taglétszáma egy esztendő alatt, mióta a szabotáló kulákokat eltávolítottuk a vezetésből és a dolgozó parasztság maga vette kezébe az irányítást, 400 000 főről közel 900 000-re nőtt. Ha a fejlődés ebben az iramban folytatódik tovább, úgy fél év alatt a tagság eléri az 1 200 000-et.

Az értelmiség zömét a szocialista átalakulás előkészületlenül és váratlanul érte; ennek megfelelően tartózkodó magatartást tanúsított. Amikor sorait kezdtük a munkásság és parasztság legjobbjaival feltölteni, bizonyos ellenszenvet, sőt ijedelmet tapasztaltunk. Az értelmiség egy részében az a gondolat merült fel, hogy a szocializmus építése az intelligencia szerepének és jelentőségének lebecsülésével, csökkenésével jár.

Mi sem tévesebb, mint ez a hiedelem. A szocializmus számban és jelentőségben rendkívül meg fogja növelni az értelmiséget. Ha mi Magyarországon jól építünk és jól dolgozunk, úgy tíz éven belül megduplázódik az egyetemi végzettségűek száma és ezen belül megháromszorozódik a technikai értelmiség, a mérnökök, gazdászok száma. A szocializmus nem a régi értelmiség félreszorítását, hanem felfrissítését fogja eredményezni.

A kapitalizmus idején az értelmiség zömét egészen szűk, legfeljebb egy-kétszázezer embert számláló rétegből toborozták. Ez a réteg most ki fog szélesülni. A dolgozó nép, a munkások és parasztok legjobb fiai is odakerülnek az egyetemekre, ahonnan eddig tudatosan kizárták őket. Ez a vérfelfrissülés, az utánpótlás alapjának ez az egészséges kiszélesedése a magyar értelmiség olyan megújhodására, jelentőségének és tekintélyének olyan megnövekedésére vezet, amiről a kapitalizmusban szó sem lehetett.

 

(Beszéd az Országgyűlés 1949 augusztus 17-i ülésén.)

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

 

Még nincs egy éve, hogy a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája megállapította: „A jugoszláv vezetők erősen túlbecsülve Jugoszlávia nemzeti erőit és lehetőségeit, azt hiszik, hogy megőrizhetik Jugoszlávia függetlenségét és felépíthetik a szocializmust más országok kommunista pártjainak támogatása nélkül, a népi demokráciák országainak támogatása nélkül, a Szovjetunió támogatása nélkül. Azt hiszik, hogy az új Jugoszlávia megállhat a forradalmi erők segítsége nélkül.”

Az események menete megmutatta, hogy a jugoszláv árulóknál nem az erők túlbecsüléséről, vagy más érthető hiedelemről van már szó. Tizenegy hónap alatt a Tito-banda a szocialista építés és nemzetközi békefront ellenségeinek egyik legaktívabb rohamcsapatává változott. Az imperialisták gyűlöletét a szocializmus építőivel szemben a jugoszláv vezetőknél még fűti az áruló rossz lelkiismerete és az a feneketlen aljasság és elvtelenség, mely a trockista mozgalmat mindig jellemzi.

Tavaly nyáron, a Tájékoztató Iroda közleményei után a jugoszláv trockisták még „félreértésről”, „rossz információkról” beszéltek és azt erősítették a megdöbbent jugoszláv munkásosztály felé, hogy a népi demokráciákkal és a Szovjetunióval való szakítás ellenére, saját erejükből tovább építik a szocializmust.

Az ilyen teóriákat azóta mint használhatatlanokat félredobták. Most már egyre nyíltabban támaszkodnak a nyugati imperialistákra. Saját elégedetlen munkásosztályuk felé azt hangoztatják, hogy azért kell a kapitalistákra támaszkodniok, mert a népi demokráciák „cserben hagyták” őket. A jugoszláv munkások joggal felvetik a kérdést: mivel magyarázható, hogy ugyanazok az imperialisták, akik minden erővel meg akarják akadályozni a szocializmus építését a népi demokráciákban és a Szovjetunióban, hirtelen olyan bőkezűen állanak rendelkezésre a Tito-féle „szocializmus” építésére. Titóék erre azzal mentegetődznek, hogy a népi demokráciák is „folytatnak kereskedelmet az imperialistákkal”. Csak arról hallgatnak, hogy ebben a kereskedelemben az imperialisták kínos gonddal ügyelnek arra, hogy amit eladnak, abba lehetőleg semmi olyan áru ne kerüljön, mely a népi demokráciák hadierejét növelné. És megfordítva: a népi demokráciák is kénytelenek ezt a szempontot szigorúan szem előtt tartani.

Ezzel szemben a jugoszláv kereskedelem az imperialisták felé elsősorban haditermelés szempontjából fontos nyersanyagokból, színesfémekből és hasonlókból áll és cserébe olyan anyagokat, gépeket kapnak, amelyek eladása a valóban szocializmust építő népi demokráciák számára szigorú tilalom alá esik. A „The Daily Telegraph and Morning Post” május 11-i tudósítása például felsorolja azokat a hadianyagokat, amelyeket Tito Nyugaton vásárolhat. A hadianyagok közt szerepel 1500 tonna acélötvözetű lemez, 700 repülőgépmotor és hasonlók.

Azzal a változással kapcsolatban, ami Jugoszláviában Tito árulása következtében történt, gyökeresen megváltozott a kapitalista Nyugat magatartása is. Tavaly nyáron, a Tájékoztató Iroda állásfoglalása után hetekig lehetett olvasni az imperialista sajtóban figyelmeztető cikkeket, hogy óvatosnak kell lenni „Tito színváltozásával kapcsolatban, mert ez csak valami új kommunista trükk, amivel Jugoszláviát, a fekete bárányt, be akarják csempészni a kapitalista akolba”. Ilyen „figyelmeztetések” már régen megszűntek. Helyette egyre szaporodnak azok a „használati utasítások”, amelyek célja az, hogy egyrészt Titóék árulásával a legnagyobb tőkét kovácsolják az imperialisták számára és ugyanakkor lehetővé tegyék, hogy Tito otthon ne járassa le magát gyorsan. Az „Economist”, az angol nagytőke lapja ez év március 26-i számában például hosszasan foglalkozik e kérdéssel: „minden brit vagy amerikai kísérletnek, mely Titót gazdasági nehézségein át akarja segíteni, gondos kalkuláció tárgyává kell tenni ellenállási képességét az ellene felsorakozott politikai erőkkel szemben”. S a cikk sóhajtva hozzáteszi: „Ilyen pontos kalkuláció megtétele távolról sem könnyű.”

Ezzel kapcsolatban rendkívül jellemző a jugoszláv árulók magatartása a Nemzetek Szövetségében. Az imperialisták cinkos szemhunyorgatással veszik tudomásul, hogy Titóék egy sor kérdésben a népi demokráciákkal szavaznak, mert megértik, hogy ez nekik bőven megtérül azzal, hogy Titóék ennek fejében saját népük egy részét még mindig megtéveszthetik, mondván: „Íme, mi mégis a szocialista államok családjához tartozunk.”

Persze, még így is megtörténik, hogy az imperialisták ormótlanul, ügyetlenül támogatják Titót. Ez történt például azoknak a titkos tárgyalásoknak kapcsán, amelyeket Titóék a görög fasiszta kormánnyal folytattak. Jugoszlávia négy népi demokrácia között fekszik. Természetesen nem töri magát, hogy a görög szabadságharcosok győzelmével egy ötödik népi demokráciát kapjon szomszédul. Ezért kezdett titkos tárgyalásokat a görög fasisztákkal. Azonban a görög külügyminiszter, Caldarisz, a sajtóval idő előtt közölte azt a reményét, hogy Tito marsallt és a görög királyt nemsokára szövetségesként üdvözölheti. Ez a leleplezés elég kellemetlen volt Titónak és a „Daily Mail”, az angol szélső reakció lapja április 14-i számában méltatlankodva követel „több tapintatot” Titóval szemben.

Az ilyen apró melléfogások nem változtatnak azon a tényen, hogy Titóék nemzetközi magatartása és az imperialisták szocialistaellenes hidegháborúja között megvan a belső összefüggés. Amikor például az amerikai imperialisták szükségesnek tartják a háborús hisztéria fokozását, akkor Tito a maga szerény eszközeivel hűségesen szekundál ebben a zenekarban. Például légvédelmi elsötétítési gyakorlatokat tartanak, csapatmozdulatokat hajtanak végre Jugoszláviában és hasonlókat.

Az imperialisták természetesen kész örömmel fogadják Titó segítségét és mindaz a rágalom, mely a népi demokráciák ellen Belgrádban felröppen, százszorosan megnagyítva visszhangzik az amerikai, az angol rádióban és az imperialista sajtóban. Ugyanakkor természetesen a kapitalisták maguk között nem rejtik véka alá Tito iránti megvetésüket. A „Newsweek” című amerikai folyóirat április 25-i száma gúnyosan írja le, „hogyan vetkőzik a szemérmes Tito kapitalista megmentői előtt”. Az „Economist”, az angol nagytőke folyóirata olvasóinak okulására megvizsgálja azokat a vádakat, amelyeket Tito klikkje terjeszt arról, hogy a Szovjetunió állítólag túl drágán adott volna iparcikkeket Jugoszláviának. Az egyszerű jugoszláv munkásnak valóban szinte lehetetlen egy írógép vagy egy esztergapad burgonyában, vagy kukoricában kifejezett ellenértékét a világpiaci árakkal összehasonlítania.

Az „Economist” azonban rászánja a fáradságot és vizsgálatának eredményeképpen ezévi április 16-i számában azt írja: „Ezek az árak távolról sem olyan nagyok, mint ahogy azt a jugoszláv propaganda el akarja hitetni. Az a vád például, hogy: 3000 kg kukoricát kellett fizetni egy írógépért, azt jelenti, hogy az ár 40 font sterlingnél alacsonyabb, amikor Angliában egy írógép eladási ára 65 font sterling körül van”, A cikk gúnyosan beszél Titóék „naív méltatlankodásáról” és értésére adja a jugoszlávoknak, hogy: „Kétséges, hogy Britannia, vagy az Egyesült Államok hajlandók lesznek-e veszteséget vállalni magukra csak azért, hogy Jugoszlávia gyenge iparán segítsenek”. Nem egyszer az „Economist” maga húzta alá, hogy az imperialisták szívesen használják ki Tito helyzetét arra, hogy megzsarolják. Ennek megfelelően például Jugoszlávia jóval többet fizet most Angliának kártérítés és régi adósságainak fejében, mint amennyit az „Economist” megállapítása szerint maguk az angolok reméltek.

Hogy az imperialisták nem támogatják nyíltabban és gyorsabb tempóban Titót, annak két oka van. Az egyik az, hogy az áruló jugoszláv vezetők értéke olyan mértékben csökken, amilyenben a jugoszláv munkások észreveszik az árulást. A másik az, hogy az imperialisták nem óhajtanak bizonytalan kockázatot vállalni. Kína példáján az imperialisták meggyőződtek arról, hogy a Kuomintang hadseregnek juttatott felszerelés jelentékeny része a kínai népfelszabadító hadsereg kezébe került és most őket erősíti. A nyugati imperialisták realisták is és számolnak azzal, hogy a jugoszláv dolgozó nép előbb vagy utóbb, de megszabadul Tito klikkjétől.

Ilymódon Titónak e „támogatása” nagyon költséges. A hitelekért, amelyeket a jugoszláv árulók kapnak, nagy engedményeket kell tenniök, le kell kötniök zálogul az Amerikában, Angliában levő aranykészletüket. A hadifelszerelésért, amit az imperialisták adnak, fontos sztratégiai anyagokkal kell fizetniök.

Ez a fejlődés természetesen nem maradhatott hatás nélkül Jugoszlávia belső viszonyaira. Az összes kapitalista elemek, a város spekulánsai és a falu kulákjai szabadabban lélekzenek. A jugoszláv trockisták a kipróbált és a Szovjetunióhoz hű ipari munkásság ellen egyre inkább támaszkodnak a meglevő kapitalista elemekre. Tito eme munkás- és népellenes politikájának eredménye a spekuláció megnövekedése, az iparcikkek és az élelmiszerek átvándorlása a közellátásból a feketepiacra. Amikor tavaly tavasszal a jugoszláv viszonyok megismerésére Pártunk néhány politikai bizottsági tagját odaküldtük, azok meglepetéssel tapasztalták, hogy milyen rendkívül alacsony ott a dolgozók életszínvonala. Azt is közölték velünk, hogy ezt a körülményt a reakciós suttogó propaganda azzal magyarázza, hogy sok élelmet visznek ki a Szovjetunióba és a népi demokráciák országaiba. Azóta ez aljas vádak Titóék hivatalos propagandájának állandó műsordarabjává váltak.

A népi demokráciákkal való szakítás után a közellátás helyzete rohamosan romlott. A kulákság és a spekulánsok szarva még jobban megnőtt, még kevesebb lett az élelem és az iparcikk. Fokozta az áruhiányt, hogy az erőszakszervezetek: a rendőrség, katonai tisztikar, a magasabb tisztviselők, a „janicsárok” ellátását rendkívül felfokozták. A levelekben, amelyeket Jugoszláviából kapunk, a dolgozók elpanaszolják, hogy míg a csecsemők számára nincs tej, addig egy tábornok, ha nős, napi 5 liter tejet kap, ha nőtlen, 3 liter a fejadagja. A munkások hónapszámra nem látnak húst és ugyanakkor ezek a kiváltságosok korlátlanul kapnak húst, zsírt, vajat. A felháborodás emiatt olyan nagy, hogy az ilyen speciális üzletek előtt a tisztiasszonyok és a munkásnők között gyakran verekedésre kerül sor. Emiatt újabban az ilyen üzletekből az elárusítás az udvaron keresztül történik.

Amíg a dolgozók nyomorognak, addig a felső réteg tejben-vajban fürdik és a legjobb szállítója és vevője a spekulánsoknak. Hogy ezen a téren hol tartanak ma Titóék, arra nézve jellemző a „Sie und Er” című svájci lapnak április 29-i cikke, mely Tito egy estélyét írja le. Az újságíró, aki ezen az estélyen — Pál, volt régensherceg palotájában — résztvett, leírja: „A nagyteremben háromszáz díszegyenruhás tábornok áll, tetőtől-talpig aranyba, ezüstbe és kitüntetésekbe burkoltan. Mellettük a szép nők nagystílű, drága estélyiruhákban. Mindez és az aranydíszítésű hófehér frakkba öltözött pincérek a képet olyanná teszik, mint valami hollywoodi filmoperett díszlete. Az asztalok valósággal roskadoznak az óriási arany- és ezüsttálakon tálalt pecsenye alatt, amelyet 80 különböző előétellel szolgálnak fel. Bőségesen van ital is, tokaji, bordeaux-i, frascati, sherry és természetesen pezsgő.”

Jugoszláviából menekült elvtársak elmondják, hogy mióta a kulákokat előszeretettel veszik fel a kommunista pártba, egyre gyakoribb látvány a kommunista párttag béres, aki a kommunista kuláknál dolgozik, vagy a volt partizán, aki a Nedicset vagy Pavelicset kiszolgált kuláknál napszámos. Ez nem akadályozza meg Titóékat abban, hogy nagyhangon ki ne jelentsék: „Az alapok lerakását befejeztük, egyenesen nekifoghatunk a szocializmus építésének.”

A munkások elkeseredésére a jugoszláv trockisták terrorral és bebörtönzéssel válaszolnak. A rosszultáplált, elégedetlen munkások nem vigyáznak a gépekre, sok a selejt, amiért a trockisták a népi demokráciákat vádolják, hogy rossz gépet és anyagot szállítottak. Ez azonban nem sokat használ és a dolgozók elkeseredése egyre fokozódik.

Tito és klikkje a dolgozó tömegek elkeseredését a Szovjetunió és a népi demokráciák elleni uszítással akarja ellensúlyozni és a bajok igazi okáról így próbálja a figyelmet elterelni. A Szovjetunióval való szakítás óta a jugoszláv árulók ezenkívül féktelen nacionalista uszításba fogtak. A régi, nagyszerb sovinizmus minden tartozéka újra előkerül a kelléktárból és vad nacionalista uszítás folyik a magyar, bolgár, román, albán és más szomszédnépek ellen. Petr Sztanbolics, a szerb szövetséges köztársaság miniszterelnöke és a kommunista párt titkára, a szerb nép-szkupscsina előtt tartott beszámolójában egyszerűen kijelentette, hogy a Magyar Köztársaság vissza akarja hódítani Bácskát, a románok Bánátot, a bolgárok Macedóniát és az albánok Metokhiát. A prímhegedűt ebben a hangversenyben Tito viszi, aki például május 15-én, a gárdista hadosztály pártértekezletén e szomszédok ellen aljas uszító beszédet tartott, amely tele volt például ilyen kitételekkel: „Jugoszlávia békejobbot nyújtott a magyaroknak minden gonosztettük után. Ők azonban a legaljasabban förmednek Jugoszláviára” stb. Ez a Tito-féle módszer, mely Horthy gaztetteit egyszerűen a népi demokrácia nyakába varrja, egyébként kedvenc módszerük.

A sovinizmus természetesen nemcsak a szomszédokkal szemben nyilvánul meg. Titóéknál ezelőtt is hallgatólagos megállapodás volt arra, hogy köztársaságukban a szerbek, horvátok és szlovének vigyék az első szerepet. Árulásuk óta a nemzeti kisebbségek elnyomása rendkívül fokozódott. Crnagorában, Boszniában, a Vojvodinában egyre jobban kiszorulnak a helybeli elemek, mert megbízhatatlannak tartják őket és helyükbe elsősorban nagyszerb soviniszták kerülnek. Recseg-ropog a szerb-horvát-szlovén összefogás is, mert a sovinizmus ezekben az országokban is fellángolt és egyre több panaszt hallunk a menekültektől, hogy a nagyszerb sovinizmus, ugyanúgy mint a királyság alatt, újra ráfekszik a többi népekre.

Ezzel kapcsolatban előkerülnek a múlt rezsimnek olyan tényezői, akik eddig háttérben voltak. Újra szerephez jutott Misa Trifunovics, a volt királyi kormány miniszterelnöke, Lázica Markovics, a hírhedt ügyész, Miátov Toso, volt rendőrkapitány, a feloszlatott „Szokol” és egyéb nacionalista szervezetek vezetői.

Jugoszlávia és szomszédainak viszonya egyre feszültebbé válik. A provokációk és az incidensek Jugoszlávia részéről egyre gyakoribbak és egyre kihívóbbak. Ezek a tapasztalatok különösen arra mutatnak, hogy Titóék kém- és provokációs tevékenysége a népi demokráciák és a Szovjetunió ellen nem tavaly nyáron, vagy 1947 őszén kezdődött, hanem sokkal régebbi keletű.

A Magyar Köztársaság Államvédelmi Hatósága tavaly augusztusban letartóztatta a budapesti jugoszláv követség sajtóattaséját, Boarovot, aki feletteseinek utasítására megölte Moic Milost, mert a Tájékoztató Iroda nyilatkozata mellett foglalt állást. Boarov bevallotta, hogy rendőrségi besúgó volt. 1947 áprilisában behívták a jugoszláv kommunista párt központi bizottságának káderosztályára, ahol a vajdasági pártbizottság titkára, Vidic közölte vele, hogy rájöttek a múltjára és csak akkor kegyelmeznek meg neki, ha megfelelő szolgálatra vállalkozik az UDB államvédelmi szerveinél. Boarov, a besúgó, ezt készséggel vállalta. És erre még az év áprilisában kinevezték a budapesti követségre azzal, hogy a jugoszláv kémhálózat kiépítésében, Magyarországon dolgozzon. Ismétlem, ez 1947 áprilisában volt. Az utasításai között, mint vallomásában leírja, többek közt benne volt: „Azon kell dolgozni, hogy Magyarországon csökkentsük a Szovjetunió politikájának népszerűségét, vagyis a Jugoszláviában uralkodó burkolt Szovjetunió-ellenes politikát kell érvényesíteni.” Boarov vallomása részletesen elmondja, hogy hogyan végezte a kémek beszervezését, hogyan igyekezett a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság munkáját dezorganizálni és végül, hogyan gyilkolta meg feletteseinek utasítására Moic-ot.

A magyar népi demokrácia a Tito-kormánnyal szemben a legteljesebb lojalitással viseltetett. Csak 1948 tavaszán kezdtünk gyanakodni, hogy valami nincs rendben. Tito árulása után alaposabban megnéztük Titóék magyarországi működését. Kivizsgáltuk például Anton Rob esetét, aki egy időben zágrebi párttitkár volt, a háború alatt Budapesten Horthy rendőrségének kezébe került és alaposan gyanúsítható volt, hogy egy sor jó elvtársat beárult a fasisztáknak. A felszabadulás után az esetet kivizsgálás céljából átadtuk a jugoszláv párt képviselőinek, akik egy idő múlva közölték velünk, hogy Rob tisztázta magát a vádak alól és azt javasolták, hogy ő legyem a magyarországi jugoszlávok antifasiszta szövetségének a vezetője. Mint ilyet, az országgyűlésbe is beválasztották.

A Tájékoztató Iroda közleménye után Rob Jugoszláviába szökött és mi utólag voltunk kénytelenek megállapítani, hogy esete a Boarovéhoz hasonló. Azt is megállapítottuk, hogy Rob előszeretettel szervezte be az antifasiszta szövetségbe a magyarországi jugoszláv kulákokat, sőt kitelepítésre előjegyzett svábokat is, mert ezek annak a kémszervezetnek, melyet Rob az antifasiszta szövetség cégére alatt Magyarországon létrehozott, a legjobban megfeleltek.

Hasonló esetünk volt Bán Antallal, az azóta Svájcba szökött volt szociáldemokrata iparügyi miniszterrel. 1946 folyamán Noviszádról, ahol Bán az 1942-es megszállás után dolgozott, azt az értesülést kaptuk, hogy ott a rendőrség szolgálatában állott. Felkértük Jugoszlávia képviselőit, hogy vizsgálják ki az ügyet. Megfelelő idő múlva értesítettek bennünket, hogy az ügyet kivizsgálták és a gyanú alaptalan. Mi ezt gyanútlanul elfogadtuk és nem kifogásoltuk, hogy Bán, aki folyékonyan beszélt szerbül, a jugoszláv antifasiszta szövetség egyik fő támogatója lett. Ő kötötte meg a különböző jugoszláv-magyar szerződéseket, melyekben egy sor súlyos kötelezettséget vállaltunk a jugoszláv ötéves terv támogatására. Ma már tudjuk, hogy Bán Antal valóban Horthy rendőrségének szolgálatában állott, de Titóék ugyanúgy beszervezték, mint Boarovot, aki Bán működésére vallomásában egyébként részletesen ki is tért.

A Magyar Népköztársaság tényezőinek egész sora kezdte észrevenni, hogy a szerződések végrehajtása a magyar népi demokráciára egyre előnytelenebb. Ugyanakkor a jugoszláv gazdasági tényezők előszeretettel vették ki a keretszerződésből és adták át angol vagy egyéb kapitalista érdekeltségeknek azokat a megrendeléseket, amelyek előnyösek voltak és Magyarországnak a hátrányosakat juttatták. A dolog olyan méretet öltött, hogy egy delegációnk ezt magával Titóval közölte és közbenjárását kérte. Tito álnok módon biztosította megbízottunkat, hogy itt csak az alsóbb szervek túlbuzgóságáról vagy hibájáról lehet szó.

Ma már világos, hogy ez fentről jövő utasítás volt. Ma már világos, hogy Titóék árulása sokkal régebbi időkre nyúlik vissza. Világos az is, hogy az a beállítás, amely szerint az árulók rossz-szelleme az, ami Titót magával ragadja, ugyanolyan költött legenda mint az, hogy Jugoszlávia most a szocializmust építi. Tito árulásának gyökerei sokkal mélyebbek és régebbiek, de természetesen most nő ki belőlük a maga terebélyességében a mérges fa.

Déli határainkon valóságos kéminváziót szerveztek. A Tájékoztató Iroda tavaly júniusi közleménye óta az imperialista kémek, spekulánsok, volt csendőrtisztek zavaros áradata, mely azelőtt nyugat felé ment, hirtelen irányt változtatott: Jugoszlávia felé fordult. A jugoszláv hatóságok a határon átszökőket, ha alkalmas összeköttetéseik voltak, tovább adják az angol kémszervezetnek. A többieket pedig megfelelő megdolgozás után, kémkedés céljából, visszadobják a magyar határon.

Ezek a visszadobott kémek kivétel nélkül azt vallják, hogy az első feladat, amit a jugoszláv kémszervezet rájuk szabott, a Magyarországon levő szovjet képviselet, a magyar hadsereg és a magyar gazdasági élet pontos kikémlelése. A kémek átdobása szakadatlan határincidensekkel van összekötve. Ezeknek az incidenseknek az időpontja rendszerint összevág valamely nemzetközi vagy magyar eseménnyel, annyira, hogy mi már előre tudjuk, körülbelül mikor várhatók ezek a provokációk. A május 15-e előtti választási hetekben, a szó szoros értelmében, valósággal ostrom alatt állott déli határunk. Volt olyan hét, hogy több mint száz kémet dobtak át. A kémeket feltartóztató határőreinkre tüzet nyitnak és az utolsó három héten öt határőrt megöltek. Az egyik ilyen provokáció május 14-én, a választás előestéjén történt.

Ezek az aljas gyilkosok nem elégszenek meg azzal, hogy ártatlan emberek vérét ontják. E gyilkosságok alapján megkísérlik … hogy vádat emeljenek Magyarország ellen. A belgrádi rádió május 20-án például az aljasság minden határát túllépve, kijelenti: „A Tájékoztató Iroda magyarországi követői szisztematikus hajszát indítottak, amely a szavakról közvetlenül ellenséges tettekre tért át és arra irányul, hogy a magyar katonáknak a határon való halálát idézze elő”(!?)

A jugoszláv dolgozó nép, különösen a munkásságnak az a befolyásos rétege, amely változatlanul kitart a szocializmus és a proletár nemzetköziség mellett, mohón hallgatja a moszkvai, a budapesti és a többi demokratikus rádiók híradását. Ezt Titóék azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy a legkíméletlenebbül üldözik azokat, akik a Szovjetunió és a népi demokráciák rádióját hallgatják.

A mai Jugoszlávia tipikus rendőrállam, ahol a trockista klikk a Gestapótól kölcsönzött módszerekkel és a Gestapo-ügynökök segítségével tartja fenn uralmát. A Magyar Dolgozók Pártja a többi testvérpártokkal együtt, erejét megfeszítve azon igyekszik, hogy a jugoszláv dolgozók megtudják az igazságot. Lépten-nyomon le fogjuk leplezni Tito bandáját mint árulókat és az imperializmus ügynökeit, különösen azt az aljas módszert, amelynek segítségével Titóék a szocializmus építésének ürügyével az imperialistákat támogatják.

Az ipari munkásságnak és az ifjúságnak, amelyet Tito klikkje — kihasználva hazafias érzésüket és a szocializmus felé való törekvésüket — félrevezet, meg kell magyarázni, hogy kizsákmányolják és arra kényszerítik őket, minél több rezet és ónt termeljenek, minél több erdőt termeljenek ki, nem a szocializmus építésére, hanem a szocializmus esküdt ellenségei — az imperialisták javára. Testvéri üdvözletünket küldjük azoknak a hősöknek, akik önfeláldozóan harcolnak az elnyomók ellen. Tudjuk, hogy ezeknek a harcosoknak a lelkében ugyanaz a láng és ugyanaz az eltökéltség lobog, amely annyi hőstett végrehajtására buzdította őket a fasizmus elleni harcban és amely kivívta számukra az egész haladó emberiség elismerését.

Ez a tűz ma is lobogó lánggal ég. Ez biztos záloga annak, hogy az a szörnyű rendszer, amelyet ma a szocializmus aljas árulói, Titóval élükön Jugoszláviában bevezettek, nem lesz hosszúéletű. Ez a rendszer el fog pusztulni és Jugoszlávia dolgozó népe ujjongva térhet majd vissza a szocializmust építő népek nagy családjába.

(Megjelent a „Tartós békéért, népi demokráciáért” 1949 június 1-i, a „Pravda” és a Komszomolszkaja Pravda” 1949 június 5-i, a „Szabad Nép” 1949 június 8-i számában.)

 

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

5

A zárszóból

— Örömmel állapítom meg — jelentette ki Rákosi elvtárs záróbeszédének bevezető részében — hogy bár 20 hozzászólás volt, mindannyian teljesen egyetértettek mindazzal, amit itt elmondottam. A húsz hozzászóló az országnak területileg is, munkakör tekintetében is a legkülönbözőbb részéből való és ez az egység is mutatja, hogy Pártunk vonalvezetésében nincsen rés, ami egyébként természetes is.

Rákosi elvtárs ezután megállapította, hogy egy ilyen nagy győzelem, mint amelyet elértünk, az eddig végzett munka legjobb kritikája. Majd arra a közmondásra utalva, hogy „a győztest nem szokták elítélni”, hozzátette: a győzelem következtében mi azért a világért sem feledkezünk meg gyengéinkről. Ezután rátért a hozzászólásokban elhangzott legfontosabb kérdésekre.

Rákosi elvtárs mindenekelőtt a parasztkérdéssel foglalkozott.— Horváth elvtárs Hajdú megyéből felhívta figyelmünket arra az új jelenségre, hogy a parasztság a tavaszi mezőgazdasági munka idején szívesen otthagyta a mezei munkát a pártmunka kedvéért. Száz és száz falusi szervezetből kaptuk az értesítést, hogy a választást megelőző hetekben a párthelyiségben késő éjszakáig, hajnalig is dolgoztak a parasztok, ha szükség volt rá. Nem kímélték magukat azért, hogy a Pártot győzelemre vigyék.

— Felhívták a figyelmet arra a fontos tényre, hogy tisztázódott a hatalom kérdése a parasztok előtt. Megértették, hogy ez a rendszer tartós, ez a rendszer szilárd. Megszűnt már az a félelem, amely valaha gyötörte az újgazdát: hogy visszajönnek a régi urak és mi lesz azzal, aki földet kapott. Mindez a parasztság választási magatartását rendkívül erősen befolyásolta. Természetesen szerepet játszott az is, amit Dögei elvtárs húzott alá, hogy még soha olyan jó élete a dolgozó parasztságnak nem volt, mint a mai rendben. Ez a két dolog együttvéve adott nagy lökést abban az irányban, hogy ránk szavazzanak.

Dögei elvtársnak válaszolva, Rákosi elvtárs kitért a DÉFOSz kérdésére is:

— Sok helyről hangzik el a panasz, hogy a DÉFOSz nem támaszkodik eléggé a falusi proletariátusra. Most a megyei titkárok tették szóvá a DÉFOSz-nak ezt az egyik legnagyobb hibáját. Ha a régi földmunkásokat figyelmen kívül hagyják és helyettük csak a középparaszt felé fordulnak, az eredmény az, hogy a középparasztságot sem nyerjük meg és régi támaszaink is elidegenednek, vagy legalább is elégedetlenekké válnak.

Ezután Rákosi elvtárs rátért a szövetkezés kérdésére.

— Mindaddig, amíg a dolgozó parasztok nem látnak maguk előtt nagyon jó földműves termelőszövetkezeteket, meglesz bennük a társas termeléstől való félelem. Mi természetesen fel fogjuk őket világosítani, de nincs az a népnevelő, aki jó, kézzelfogható, tapasztalati példák nélkül eredményt érhet el. Ha majd falun azt látják, hogy a sarkadi vagy az etyeki szövetkezet jobban termel, mint az egyéni gazdálkodó, akkor ez — a jó politikai munkával együtt —, le fogja győzni a félelmet. Ezért nekünk nemcsak jó népnevelői munkát kell folytatnunk, hanem minden eszközzel gondoskodni kell arról is, hogy a földműves termelőszövetkezetek valóban példásak is legyenek.

— Nálunk az a helyzet, hogy a szövetkezés szükségességét sok újgazda nem érzi. Miért? Mert az újgazdák legtöbbje vagy béres, vagy cseléd, vagy, törpebirtokos volt; ez a Horthy-időkben olyan szörnyű, állati, kilátástalan, bizonytalansággal teljes sorsot jelentett, hogy akkor sem kellett volna többet szenvedniük a munkanélküliség félelmétől, az ispán botjától, a leányuk sorsától és egész jövendőjüktől, ha az őserdőben éltek volna. Ehhez képest az újgazda sorsa ma valóban paradicsom. És természetes, hogy ezek az emberek, akik alig néhány éve élnek jómódban, görcsösen ragaszkodnak a meglevőhöz.

— A mai újgazdák zömének azelőtt soha nem volt saját lova, saját tehene, saját háza, saját földje. Ezenfelül a népi demokrácia még meg is védi őket, úgyhogy a birtoklásnak csak a pozitív, előnyös oldalait látják. Most nem kell félni attól, hogy jön a végrehajtó és elárverezi a fejük felöl a házat, a fejük alól a párnát. Megváltozott társadalmi állásuk is, az állam is komolyan megbecsüli, előtérbe tolja őket. Újgazdának lenni a faluban ma sokkal különb dolog, mint kuláknak lenni — társadalmi megbecsülés szempontjából. Ezért is ragaszkodnak annyira a meglevőhöz.

— Ez természetesen fékezi a szövetkezési mozgalom fejlődését. Nekünk ezzel számolnunk kell és ezért hangsúlyozzuk annyira a gyakorlati példák fontosságát. Ha látják, hogy a sarkadi, az enyingi szövetkezet még többet ad nekik, akkor ez — jó népnevelő munkával együtt — döntő hatással lesz. Németh elvtárs említette, hogy a 60 főnyi sarkadi szövetkezetnél már kétszázan várják, hogy ősszel beléphessenek. Többé-kevésbbé hasonlóképpen áll a dolog más szövetkezetekkel is. Mennél jobb anyagi eredményt tud a szövetkezet felmutatni, annál több a várakozó. Ne tévesszen meg tehát bennünket az újgazdák bizonyos húzódozása, hanem folytassuk a felvilágosító munkát és a példaadást.

A falu kérdéseivel kapcsolatban foglalkozott Rákosi elvtárs az „osztálybéke” veszélyével is.

— Olyan falvakban (és ezeknek száma nem csekély), ahol 90—100 százalékot kaptunk a választásokon, elvtársaink nem ritkán mondják, hogy most már mindenki, kivétel nélkül Pártunk mögött áll, összetehetjük tehát a kezünket, nem kell többé dolgozni. És ez a hangulat elhatalmasodhatik, sőt még az üzemekbe is behatolhat, hiszen ott is eltölti az elvtársakat a győzelem tudata. Ha ez megtörténik, ez leszerel, hamis biztonságérzetet ad. Több sem kell az ellenségnek, hiszen maga is erre törekszik. Az a kulák például, aki elment nyíltan szavazni, a többi között azzal a mellékgondolattal tette ezt, hogy elaltassa osztályéberségünket.

Utalt Rákosi elvtárs arra, hogy a kulákok részéről igen ügyes húzás volt, amikor sokan elmentek a Népfrontra szavazni.

— Egy kicsit meg is tévesztették falusi szervezeteink éberségét. De nekünk nem szabad hagyni magunkat megtévesztetni ettől a „jó kulák” hangulattól. Hamarosan meg fog mutatkozni, hogy a kulák nem is olyan jó — és a dolgozó parasztság is meg fogja érteni, hogy nincsen jó kulák, hiszen a kulák funkciója: a kizsákmányolás. Egy-két hétig meg tudja téveszteni a falut, de mikor igakölcsönre s hasonlóra lesz szükség, kibújik a szög a zsákból.

— Természetes: igyekeznek éberségünket elaltatni. De nekünk egy pillanatig sem szabad engednünk ennek az osztálybéke-hangulatnak, nem szabad engednünk hipnotizálni önmagunkat. Az egyik jelentés a választások után azt mondotta, hogy nincs többé klerikális reakció Veszprémben. Tartok tőle, hogy az öröm korai. Az ilyen felfogás is jellemző a sikerek következtében jelentkező túlzott optimizmusra.

— Az éberség fokozása: a harc mai szakaszában az egyik legdöntőbb feladatunk. Olyan helyzetben, amikor jól felhasználható legális pártjai, legális szervezetei az osztályellenségnek alig vannak, arra veszi az irányt, hogy behatoljon a mi pártunkba. Ez régi tapasztalat. Az ilyen veszély rendkívül komoly: hiszen Pártunk tapasztalatai még nagyon fiatalok a vezetésben, az állam irányításában.

— Az Elvtársak itt hoztak egy sor példát. Szóltak például az ondi kulákról, aki azt követelte, hogy nyíltan szavazhasson, miközben követőit titokban arra beszélte rá, hogy üres borítékkal szavazzanak. Száz és száz ilyen helyileg született eset van. Erre nem valami külföldi imperialista tanította őket, a reakció találékony.

— De képzeljék, mi történik ott, ahol az ellenség meg van szervezve. Egyik rendkívül fontos vállalatnál felfigyeltünk egy mérnökre, aki állandóan veszekedett a munkásigazgatóval. Gyanakodtak, hogy ez a mérnök az ellenség ügynöke lehet. Azóta az illetőt le is tartóztatták mint kémet. A nyomozás során kiderült, hogy miután kidobták a vállalattól, az, aki a kémkedési vonalon felettese volt, lehordta a sárga földig. Azért tették oda — mondta neki — hogy bevágódjék a vállalatnál, hogy a legszorgalmasabb mérnök legyen, akit mindenki szeret, akire mindent rábíznak. Ehelyett összeveszett a munkásigazgatóval! …

— Jól mutatja ez az eset, mivel is állunk szemben. Olyan dolgok ezek, amelyeket elméletben ismerhetünk, de a gyakorlatban még nem tudjuk eléggé kivédeni. Pedig hosszú esztendőkre ez lesz az ellenség politikája és mi nem azért tanultunk a Bolsevik Párt példájából, hogy feltétlenül mindent a saját hibánkból tanuljunk meg újra. Sokkal komolyabb, sokkal nagyobb éberségre van tehát szükség!

Ezzel kapcsolatban Rákosi elvtárs megemlékezett még a munkáskáderek elpuhulásának veszélyéről.

— Ez része annak, amit beszámolómban úgy jellemeztem, hogy a mai sztratégiai helyzetben komoly a jobboldali elhajlás veszélye. Az említett elpuhulás abból keletkezik, hogy egy munkás, aki tavaly még 600 forintot keresett havonta, most, amikor egy nagy vállalat vezetője lett, havi 3000 forintot is kap, jobb lakást stb. A régi reakciós tisztviselők udvarolnak neki, körülfogják, benyálazzák, mint kígyó az áldozatát — és néhány hónap múlva, miközben maga sem veszi észre, hozzáidomul új környezetéhez. Így vész el az ébersége, így puhul el, megfeledkezve proletár voltáról. És egy szép napon a legnagyobb bajba keveredik.

Rákosi elvtárs foglalkozott néhány ideológiai vonatkozású kérdéssel is.

— Az amerikai imperialisták ügynökei a jehovisták és más hasonló szekták is. Amit végeznek, politikai tevékenység. Ha mi azt mondjuk, hogy a Népfrontra kell szavazni, ők azt felelik, hogy már leszavaztak az úristenre. Amikor új demokratikus honvédséget kell szervezni, kiderül, hogy ők nem fognak fegyvert. Fokozott figyelmet fogunk ezekre a kérdésekre fordítani. Tudjuk, hogy ezeknek az irányzatoknak a gyökere Amerikába nyúlik vissza és kétségkívül azokból a százmilliókból táplálkozik, amelyet a „vasfüggöny” mögötti propagandára szavazott meg az amerikai szenátus.

— Szó volt itt a kozmopolitizmus veszélyéről és felvetődött a kérdés, melyik megyebizottságunk foglalkozik vajon megyéje kulturális problémáival, a megye székhelyén levő irodalmi társaság kérdésével? Valóban nekünk ezen a helyzeten változtatnunk kell, megértek hozzá a feltételek. Maga az írói, művészi és tudós társadalom várja tőlünk az útmutatást. Amikor itt voltak a szovjet művészek és tudósok, láttuk, milyen eleven, értékes kérdészápor zuhogott rájuk egy-egy előadás után. Komoly tartozásokat kell tehát lerónunk. Minél rövidebb idő, legfeljebb néhány hónap alatt, meg kell tudnunk adni íróinknak, művészeinknek azt a fokozott támogatást, amely helyes irányba vezeti őket.

— Bodor elvtárs felhívta a figyelmünket egy rendkívül érdekes jelenségre: arra, hogy a parasztságnál az egykori sovinizmus helyett egészséges, demokratikus patriotizmus kezd kifejlődni. Tudni kell, hogy egészen más volt a nacionalizmus, a régi „hurrá-hazafiság”, amelyet Horthy iskolakönyveiből tanítottak és amelynek semmi köze nem volt a nép nyomorúságos, kilátástalan életéhez — és egészen más a mostani hazafiság, amikor a dolgozók maguktól jöttek rá, hogy ez a haza végre az ő hazájuk, büszkék lehetnek teljesítményükre, amely az ő munkájuk, erőfeszítésük, áldozatkészségük eredménye. Ezt az egészséges patriotizmust, amely nem ellentéte, hanem szerves része a proletár nemzetköziségnek, mi nemcsak a parasztságnál, hanem az egész dolgozó magyar népnél tudatosan ápolni, fejleszteni fogjuk. Egyik legnagyobb eredményünk ez, ha tekintetbe vesszük, milyen soviniszta uszítások, hamis elképzelések közepette, milyen helytelen nacionalizmusban nevelték a régi nemzedéket. Ez tehát rendkívül figyelemreméltó tünet és rajta leszünk, hogy ez az egészséges patriotizmus eredményesen továbbfejlődjék.

A pártszervezés kérdéseivel kapcsolatban Rákosi elvtárs igazat adott Lakatos elvtársnak, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy nem szabad a népnevelők kedvéért a pártbizalmiakat elhanyagolni. Rákosi elvtárs rámutatott, hogy pártéletünk, habár nagyot fejlődött, némileg még mindig szélsőségekben mozog. Most, hogy a választásokon a népnevelők igen jól beváltak, ez azt a veszélyt hozta magával, hogy a pártbizalmiakat elhanyagolják. Holott a kétféle funkció nem azonos és a pártbizalmiak pártbizalmiak maradnak még akkor is — és különösen akkor — ha nagyon jók a népnevelők.

— Non elvtárs felhívta a figyelmünket arra, hogy az ifjúsági szervezetek felé százezrével áramlanak a fiatalok. Itt a Pártnak valóban teljes erejével segítenie kell, hogy ezeket a fiatalokat jól megszervezzük. Igyekezni kell ezeket a százezreket elsősorban új ifjúsági káderekkel megszervezni: az ifjúság a saját megszervezése közben fog tanulni. Pártszervezeteink azonban figyeljenek fel erre az áramlásra, csakúgy mint az asszonyok körében is. Nehogy az történjék, hogy miután négy évig hozzászoktunk az MNDSz és az ifjúság gyengeségéhez, most, amikor fordul a kocka, ne ragadjuk meg két kézzel a lehetőséget és ne adjunk meg minden segítséget az MNDSz-nek és a MINSz-nek arra, hogy lerögzítsék ezt az eredményt.

— Jóború elvtársnő rámutatott arra, hogy az asszonyok között fellángolt a tanulási kedv. Mindenütt fellángolt — és ez rendkívül kedvező tünet. A mi oktatási osztályunknak minden erejét meg kell feszítenie, hogy ezt a tudásszomjat kielégítse.

Titkáraink szerepével kapcsolatban Rákosi elvtárs a következőket mondotta:

— Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a megyei titkár mindenért felelős, ami megyéjében történik. Azért áll mögötte egész súlyával a Párt, hogy ő ott első ember legyen. Ha mi megállapítjuk, hogy eldőlt, tisztázódott a hatalom kérdése, ennek egyik következménye az is, hogy tisztázódott megyei titkáraink szerepe is. Néhol azt tapasztalom, hogy városi titkárunkra sok helyen úgy néznek, mint 1910-ben a Szociáldemokrata Párt titkáraira. Tartanak is tőle egy kicsit, de egyébként nem tisztelik. Ma azonban 1949-et írunk és a mi párttitkárainknak városban, járásban és falun egyaránt tekintéllyel kell rendelkezniük és tudniok kell tekintélyt tartani. Annál fontosabb ez, mert Pártunk nemcsak országos méretekben vívott ki magának tekintélyt, hanem — ami nem kevésbbé fontos — falun is.

— Sem a Párt, sem a dolgozó nép felett nem múlt el nyomtalanul az eltelt négy és fél esztendő Az egész dolgozó nép politikai színvonala emelkedett. Négy és fél esztendő természetesen nem hosszú idő a nemzet életében, de mégis elég idő ahhoz, hogy mindenütt megmutatkozzék a fejlődés. Aki ismeri a magyar történelmet, az tudja, hogy soha még a magyar nép ennyi ideig nem élt demokratikus rendszerben, különösen nem olyan rendben, amelynek élén munkások és parasztok állottak. Érthető tehát, hogy ennek már komoly eredményei mutatkoznak a Párton belül és kívül. Nagy erőnk, hogy népünknek már alkalma volt saját tapasztalataiból tanulni.

— Nekünk történelmi adósságokat kell törlesztenünk. Elsősorban a Szovjetunióval szemben a Horthy-rezsim alatt elkövetett bűnöket kell jó munkával letörlesztenünk és megmutatnunk, hogy ez a dolgozó magyar nép, amelynek régi forradalmi hagyományai vannak, megfelelő történelmi helyzetben komoly teljesítményeket tud elérni. Erre minden lehetőség megvan.

— Egyes vereségek és hibák után nagyban és egészben beletanultunk a vezetésbe. Látjuk azt is, hogy a munkásság egy évvel ezelőtt létrejött egysége milyen hatalmas, új lendületet adott nemcsak a magyar népnek, hanem általában a fejlődésnek Európának ezen a részén. És ha nem veszítjük el a sikerektől a fejünket, ha tántoríthatatlanul kitartunk a Szovjetunió és a béke, a nemzetközi proletárszolidaritás frontján, akkor nyugodtan és egyre gyorsuló ütemben haladhatunk tovább a végső győzelem felé.

 

(A MDP Központi Vezetőségének 1949 május 31-i ülésén elhangzott beszéd és kivonat a zárszóból.)

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Az ember valójában csak a kommunizmus/szocializmusban válhat gondolkodó emberré! Az emberiség számára gondolkodó emberi lét feltételei csak a kommunizmus/szocializmusban válik lehetővé!

A gondolkodó emberi lét feltétele a kommunizmus/szocializmus társadalmi modell, ahol már a kollektivizmus, a tudományos világnézet, a termelőerők magas színvonalú fejlettsége és a szocialista demokrácia, a valódi gazdasági-politikai-társadalmi egyenjogúságon alapuló demokrácia van!

A tudományos világnézet – a dialektikus és történelmi materializmus tudománya alapján – a következetesen objektív tudományos módszerre épít, ez az egyetlen út a gondolkodó emberré válásra, ez azonban teljességében csak a kommunizmus/szocializmusban valósulhat meg!

Csak a gondolkodó ember törekszik arra, hogy a következetesen objektív tudományos módszerrel vizsgálja a világot, hogy ne a képzelet, hanem a valóság következetesen objektív vizsgálata alapján gondolkodva építse fel a világnézetét!

Ha az ember-állat gondolkodó ember akar lenni, akkor a gondolatainak a következetesen objektív tudományos módszer legyen a meghatározója, vezérfonala, erre alapozza világnézetét. Az így nyert tudását a saját és az emberiség érdekében a létfeltételeinek megjavítására használja fel!

Mivel az ember-állat csak a társadalomban élhet valóban emberként, így ha gondolkodó ember, ha gondolkodó emberré akar válni, akkor az egész emberiség érdekeit is vizsgálnia kell és törekednie kell ennek megvalósulására! Ezt következetesen azonban csak a marxizmus-leninizmus vezérfonalán járó kommunisták képviselik!

A gondolkodó EMBER a tudományos világnézetre alapozottan a következetesen objektív tudományos módszerrel vizsgálja a világot és a valódi demokráciában megvalósítja az emberi és szabadságjogokat, ehhez szükségszerűen a társadalom a kollektív kommunista/szocialista formában létezik, a gondolkodó ember ennek megvalósítására törekszik!

A gondolkodó ember már a valódi, a gazdasági-politikai- társadalmi egyenjogúságban, a szocialista demokráciában, kollektivizmusban, a kommunista/szocialista társalomban él vagy ennek megvalósítására törekszik! Ezek a marxista-leninista kommunisták!

Gondolkodó anyag

A csillagok, a galaxisok, az élővilág, a gondolkodó anyag, az ember is minden céltudatos ok nélkül jött létre, aki már a tevékenysége által a természetben nem létező formákat is céltudatosan képes létrehozni. Ez a következetesen objektív tudományos világnézet megállapítása!

A gondolkodó anyag, mivel létrejött az csak anyagban lévő lehetőség, de ebben külső valaminek a jelenléte tudományosan nem bizonyítható!

Az emberiség csak olyanná fejlődhet amilyenné a természet törvényei szerint a gondolkodó anyag válhat, de ez csak akkor valósulhat meg, ha a marxizmus-leninizmus vezérfonalán jár, mert ez a gondolkodó emberré válás útja!

SaLa világnézete

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!