(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
Még nincs egy éve, hogy a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája megállapította: „A jugoszláv vezetők erősen túlbecsülve Jugoszlávia nemzeti erőit és lehetőségeit, azt hiszik, hogy megőrizhetik Jugoszlávia függetlenségét és felépíthetik a szocializmust más országok kommunista pártjainak támogatása nélkül, a népi demokráciák országainak támogatása nélkül, a Szovjetunió támogatása nélkül. Azt hiszik, hogy az új Jugoszlávia megállhat a forradalmi erők segítsége nélkül.”
Az események menete megmutatta, hogy a jugoszláv árulóknál nem az erők túlbecsüléséről, vagy más érthető hiedelemről van már szó. Tizenegy hónap alatt a Tito-banda a szocialista építés és nemzetközi békefront ellenségeinek egyik legaktívabb rohamcsapatává változott. Az imperialisták gyűlöletét a szocializmus építőivel szemben a jugoszláv vezetőknél még fűti az áruló rossz lelkiismerete és az a feneketlen aljasság és elvtelenség, mely a trockista mozgalmat mindig jellemzi.
Tavaly nyáron, a Tájékoztató Iroda közleményei után a jugoszláv trockisták még „félreértésről”, „rossz információkról” beszéltek és azt erősítették a megdöbbent jugoszláv munkásosztály felé, hogy a népi demokráciákkal és a Szovjetunióval való szakítás ellenére, saját erejükből tovább építik a szocializmust.
Az ilyen teóriákat azóta mint használhatatlanokat félredobták. Most már egyre nyíltabban támaszkodnak a nyugati imperialistákra. Saját elégedetlen munkásosztályuk felé azt hangoztatják, hogy azért kell a kapitalistákra támaszkodniok, mert a népi demokráciák „cserben hagyták” őket. A jugoszláv munkások joggal felvetik a kérdést: mivel magyarázható, hogy ugyanazok az imperialisták, akik minden erővel meg akarják akadályozni a szocializmus építését a népi demokráciákban és a Szovjetunióban, hirtelen olyan bőkezűen állanak rendelkezésre a Tito-féle „szocializmus” építésére. Titóék erre azzal mentegetődznek, hogy a népi demokráciák is „folytatnak kereskedelmet az imperialistákkal”. Csak arról hallgatnak, hogy ebben a kereskedelemben az imperialisták kínos gonddal ügyelnek arra, hogy amit eladnak, abba lehetőleg semmi olyan áru ne kerüljön, mely a népi demokráciák hadierejét növelné. És megfordítva: a népi demokráciák is kénytelenek ezt a szempontot szigorúan szem előtt tartani.
Ezzel szemben a jugoszláv kereskedelem az imperialisták felé elsősorban haditermelés szempontjából fontos nyersanyagokból, színesfémekből és hasonlókból áll és cserébe olyan anyagokat, gépeket kapnak, amelyek eladása a valóban szocializmust építő népi demokráciák számára szigorú tilalom alá esik. A „The Daily Telegraph and Morning Post” május 11-i tudósítása például felsorolja azokat a hadianyagokat, amelyeket Tito Nyugaton vásárolhat. A hadianyagok közt szerepel 1500 tonna acélötvözetű lemez, 700 repülőgépmotor és hasonlók.
Azzal a változással kapcsolatban, ami Jugoszláviában Tito árulása következtében történt, gyökeresen megváltozott a kapitalista Nyugat magatartása is. Tavaly nyáron, a Tájékoztató Iroda állásfoglalása után hetekig lehetett olvasni az imperialista sajtóban figyelmeztető cikkeket, hogy óvatosnak kell lenni „Tito színváltozásával kapcsolatban, mert ez csak valami új kommunista trükk, amivel Jugoszláviát, a fekete bárányt, be akarják csempészni a kapitalista akolba”. Ilyen „figyelmeztetések” már régen megszűntek. Helyette egyre szaporodnak azok a „használati utasítások”, amelyek célja az, hogy egyrészt Titóék árulásával a legnagyobb tőkét kovácsolják az imperialisták számára és ugyanakkor lehetővé tegyék, hogy Tito otthon ne járassa le magát gyorsan. Az „Economist”, az angol nagytőke lapja ez év március 26-i számában például hosszasan foglalkozik e kérdéssel: „minden brit vagy amerikai kísérletnek, mely Titót gazdasági nehézségein át akarja segíteni, gondos kalkuláció tárgyává kell tenni ellenállási képességét az ellene felsorakozott politikai erőkkel szemben”. S a cikk sóhajtva hozzáteszi: „Ilyen pontos kalkuláció megtétele távolról sem könnyű.”
Ezzel kapcsolatban rendkívül jellemző a jugoszláv árulók magatartása a Nemzetek Szövetségében. Az imperialisták cinkos szemhunyorgatással veszik tudomásul, hogy Titóék egy sor kérdésben a népi demokráciákkal szavaznak, mert megértik, hogy ez nekik bőven megtérül azzal, hogy Titóék ennek fejében saját népük egy részét még mindig megtéveszthetik, mondván: „Íme, mi mégis a szocialista államok családjához tartozunk.”
Persze, még így is megtörténik, hogy az imperialisták ormótlanul, ügyetlenül támogatják Titót. Ez történt például azoknak a titkos tárgyalásoknak kapcsán, amelyeket Titóék a görög fasiszta kormánnyal folytattak. Jugoszlávia négy népi demokrácia között fekszik. Természetesen nem töri magát, hogy a görög szabadságharcosok győzelmével egy ötödik népi demokráciát kapjon szomszédul. Ezért kezdett titkos tárgyalásokat a görög fasisztákkal. Azonban a görög külügyminiszter, Caldarisz, a sajtóval idő előtt közölte azt a reményét, hogy Tito marsallt és a görög királyt nemsokára szövetségesként üdvözölheti. Ez a leleplezés elég kellemetlen volt Titónak és a „Daily Mail”, az angol szélső reakció lapja április 14-i számában méltatlankodva követel „több tapintatot” Titóval szemben.
Az ilyen apró melléfogások nem változtatnak azon a tényen, hogy Titóék nemzetközi magatartása és az imperialisták szocialistaellenes hidegháborúja között megvan a belső összefüggés. Amikor például az amerikai imperialisták szükségesnek tartják a háborús hisztéria fokozását, akkor Tito a maga szerény eszközeivel hűségesen szekundál ebben a zenekarban. Például légvédelmi elsötétítési gyakorlatokat tartanak, csapatmozdulatokat hajtanak végre Jugoszláviában és hasonlókat.
Az imperialisták természetesen kész örömmel fogadják Titó segítségét és mindaz a rágalom, mely a népi demokráciák ellen Belgrádban felröppen, százszorosan megnagyítva visszhangzik az amerikai, az angol rádióban és az imperialista sajtóban. Ugyanakkor természetesen a kapitalisták maguk között nem rejtik véka alá Tito iránti megvetésüket. A „Newsweek” című amerikai folyóirat április 25-i száma gúnyosan írja le, „hogyan vetkőzik a szemérmes Tito kapitalista megmentői előtt”. Az „Economist”, az angol nagytőke folyóirata olvasóinak okulására megvizsgálja azokat a vádakat, amelyeket Tito klikkje terjeszt arról, hogy a Szovjetunió állítólag túl drágán adott volna iparcikkeket Jugoszláviának. Az egyszerű jugoszláv munkásnak valóban szinte lehetetlen egy írógép vagy egy esztergapad burgonyában, vagy kukoricában kifejezett ellenértékét a világpiaci árakkal összehasonlítania.
Az „Economist” azonban rászánja a fáradságot és vizsgálatának eredményeképpen ezévi április 16-i számában azt írja: „Ezek az árak távolról sem olyan nagyok, mint ahogy azt a jugoszláv propaganda el akarja hitetni. Az a vád például, hogy: 3000 kg kukoricát kellett fizetni egy írógépért, azt jelenti, hogy az ár 40 font sterlingnél alacsonyabb, amikor Angliában egy írógép eladási ára 65 font sterling körül van”, A cikk gúnyosan beszél Titóék „naív méltatlankodásáról” és értésére adja a jugoszlávoknak, hogy: „Kétséges, hogy Britannia, vagy az Egyesült Államok hajlandók lesznek-e veszteséget vállalni magukra csak azért, hogy Jugoszlávia gyenge iparán segítsenek”. Nem egyszer az „Economist” maga húzta alá, hogy az imperialisták szívesen használják ki Tito helyzetét arra, hogy megzsarolják. Ennek megfelelően például Jugoszlávia jóval többet fizet most Angliának kártérítés és régi adósságainak fejében, mint amennyit az „Economist” megállapítása szerint maguk az angolok reméltek.
Hogy az imperialisták nem támogatják nyíltabban és gyorsabb tempóban Titót, annak két oka van. Az egyik az, hogy az áruló jugoszláv vezetők értéke olyan mértékben csökken, amilyenben a jugoszláv munkások észreveszik az árulást. A másik az, hogy az imperialisták nem óhajtanak bizonytalan kockázatot vállalni. Kína példáján az imperialisták meggyőződtek arról, hogy a Kuomintang hadseregnek juttatott felszerelés jelentékeny része a kínai népfelszabadító hadsereg kezébe került és most őket erősíti. A nyugati imperialisták realisták is és számolnak azzal, hogy a jugoszláv dolgozó nép előbb vagy utóbb, de megszabadul Tito klikkjétől.
Ilymódon Titónak e „támogatása” nagyon költséges. A hitelekért, amelyeket a jugoszláv árulók kapnak, nagy engedményeket kell tenniök, le kell kötniök zálogul az Amerikában, Angliában levő aranykészletüket. A hadifelszerelésért, amit az imperialisták adnak, fontos sztratégiai anyagokkal kell fizetniök.
Ez a fejlődés természetesen nem maradhatott hatás nélkül Jugoszlávia belső viszonyaira. Az összes kapitalista elemek, a város spekulánsai és a falu kulákjai szabadabban lélekzenek. A jugoszláv trockisták a kipróbált és a Szovjetunióhoz hű ipari munkásság ellen egyre inkább támaszkodnak a meglevő kapitalista elemekre. Tito eme munkás- és népellenes politikájának eredménye a spekuláció megnövekedése, az iparcikkek és az élelmiszerek átvándorlása a közellátásból a feketepiacra. Amikor tavaly tavasszal a jugoszláv viszonyok megismerésére Pártunk néhány politikai bizottsági tagját odaküldtük, azok meglepetéssel tapasztalták, hogy milyen rendkívül alacsony ott a dolgozók életszínvonala. Azt is közölték velünk, hogy ezt a körülményt a reakciós suttogó propaganda azzal magyarázza, hogy sok élelmet visznek ki a Szovjetunióba és a népi demokráciák országaiba. Azóta ez aljas vádak Titóék hivatalos propagandájának állandó műsordarabjává váltak.
A népi demokráciákkal való szakítás után a közellátás helyzete rohamosan romlott. A kulákság és a spekulánsok szarva még jobban megnőtt, még kevesebb lett az élelem és az iparcikk. Fokozta az áruhiányt, hogy az erőszakszervezetek: a rendőrség, katonai tisztikar, a magasabb tisztviselők, a „janicsárok” ellátását rendkívül felfokozták. A levelekben, amelyeket Jugoszláviából kapunk, a dolgozók elpanaszolják, hogy míg a csecsemők számára nincs tej, addig egy tábornok, ha nős, napi 5 liter tejet kap, ha nőtlen, 3 liter a fejadagja. A munkások hónapszámra nem látnak húst és ugyanakkor ezek a kiváltságosok korlátlanul kapnak húst, zsírt, vajat. A felháborodás emiatt olyan nagy, hogy az ilyen speciális üzletek előtt a tisztiasszonyok és a munkásnők között gyakran verekedésre kerül sor. Emiatt újabban az ilyen üzletekből az elárusítás az udvaron keresztül történik.
Amíg a dolgozók nyomorognak, addig a felső réteg tejben-vajban fürdik és a legjobb szállítója és vevője a spekulánsoknak. Hogy ezen a téren hol tartanak ma Titóék, arra nézve jellemző a „Sie und Er” című svájci lapnak április 29-i cikke, mely Tito egy estélyét írja le. Az újságíró, aki ezen az estélyen — Pál, volt régensherceg palotájában — résztvett, leírja: „A nagyteremben háromszáz díszegyenruhás tábornok áll, tetőtől-talpig aranyba, ezüstbe és kitüntetésekbe burkoltan. Mellettük a szép nők nagystílű, drága estélyiruhákban. Mindez és az aranydíszítésű hófehér frakkba öltözött pincérek a képet olyanná teszik, mint valami hollywoodi filmoperett díszlete. Az asztalok valósággal roskadoznak az óriási arany- és ezüsttálakon tálalt pecsenye alatt, amelyet 80 különböző előétellel szolgálnak fel. Bőségesen van ital is, tokaji, bordeaux-i, frascati, sherry és természetesen pezsgő.”
Jugoszláviából menekült elvtársak elmondják, hogy mióta a kulákokat előszeretettel veszik fel a kommunista pártba, egyre gyakoribb látvány a kommunista párttag béres, aki a kommunista kuláknál dolgozik, vagy a volt partizán, aki a Nedicset vagy Pavelicset kiszolgált kuláknál napszámos. Ez nem akadályozza meg Titóékat abban, hogy nagyhangon ki ne jelentsék: „Az alapok lerakását befejeztük, egyenesen nekifoghatunk a szocializmus építésének.”
A munkások elkeseredésére a jugoszláv trockisták terrorral és bebörtönzéssel válaszolnak. A rosszultáplált, elégedetlen munkások nem vigyáznak a gépekre, sok a selejt, amiért a trockisták a népi demokráciákat vádolják, hogy rossz gépet és anyagot szállítottak. Ez azonban nem sokat használ és a dolgozók elkeseredése egyre fokozódik.
Tito és klikkje a dolgozó tömegek elkeseredését a Szovjetunió és a népi demokráciák elleni uszítással akarja ellensúlyozni és a bajok igazi okáról így próbálja a figyelmet elterelni. A Szovjetunióval való szakítás óta a jugoszláv árulók ezenkívül féktelen nacionalista uszításba fogtak. A régi, nagyszerb sovinizmus minden tartozéka újra előkerül a kelléktárból és vad nacionalista uszítás folyik a magyar, bolgár, román, albán és más szomszédnépek ellen. Petr Sztanbolics, a szerb szövetséges köztársaság miniszterelnöke és a kommunista párt titkára, a szerb nép-szkupscsina előtt tartott beszámolójában egyszerűen kijelentette, hogy a Magyar Köztársaság vissza akarja hódítani Bácskát, a románok Bánátot, a bolgárok Macedóniát és az albánok Metokhiát. A prímhegedűt ebben a hangversenyben Tito viszi, aki például május 15-én, a gárdista hadosztály pártértekezletén e szomszédok ellen aljas uszító beszédet tartott, amely tele volt például ilyen kitételekkel: „Jugoszlávia békejobbot nyújtott a magyaroknak minden gonosztettük után. Ők azonban a legaljasabban förmednek Jugoszláviára” stb. Ez a Tito-féle módszer, mely Horthy gaztetteit egyszerűen a népi demokrácia nyakába varrja, egyébként kedvenc módszerük.
A sovinizmus természetesen nemcsak a szomszédokkal szemben nyilvánul meg. Titóéknál ezelőtt is hallgatólagos megállapodás volt arra, hogy köztársaságukban a szerbek, horvátok és szlovének vigyék az első szerepet. Árulásuk óta a nemzeti kisebbségek elnyomása rendkívül fokozódott. Crnagorában, Boszniában, a Vojvodinában egyre jobban kiszorulnak a helybeli elemek, mert megbízhatatlannak tartják őket és helyükbe elsősorban nagyszerb soviniszták kerülnek. Recseg-ropog a szerb-horvát-szlovén összefogás is, mert a sovinizmus ezekben az országokban is fellángolt és egyre több panaszt hallunk a menekültektől, hogy a nagyszerb sovinizmus, ugyanúgy mint a királyság alatt, újra ráfekszik a többi népekre.
Ezzel kapcsolatban előkerülnek a múlt rezsimnek olyan tényezői, akik eddig háttérben voltak. Újra szerephez jutott Misa Trifunovics, a volt királyi kormány miniszterelnöke, Lázica Markovics, a hírhedt ügyész, Miátov Toso, volt rendőrkapitány, a feloszlatott „Szokol” és egyéb nacionalista szervezetek vezetői.
Jugoszlávia és szomszédainak viszonya egyre feszültebbé válik. A provokációk és az incidensek Jugoszlávia részéről egyre gyakoribbak és egyre kihívóbbak. Ezek a tapasztalatok különösen arra mutatnak, hogy Titóék kém- és provokációs tevékenysége a népi demokráciák és a Szovjetunió ellen nem tavaly nyáron, vagy 1947 őszén kezdődött, hanem sokkal régebbi keletű.
A Magyar Köztársaság Államvédelmi Hatósága tavaly augusztusban letartóztatta a budapesti jugoszláv követség sajtóattaséját, Boarovot, aki feletteseinek utasítására megölte Moic Milost, mert a Tájékoztató Iroda nyilatkozata mellett foglalt állást. Boarov bevallotta, hogy rendőrségi besúgó volt. 1947 áprilisában behívták a jugoszláv kommunista párt központi bizottságának káderosztályára, ahol a vajdasági pártbizottság titkára, Vidic közölte vele, hogy rájöttek a múltjára és csak akkor kegyelmeznek meg neki, ha megfelelő szolgálatra vállalkozik az UDB államvédelmi szerveinél. Boarov, a besúgó, ezt készséggel vállalta. És erre még az év áprilisában kinevezték a budapesti követségre azzal, hogy a jugoszláv kémhálózat kiépítésében, Magyarországon dolgozzon. Ismétlem, ez 1947 áprilisában volt. Az utasításai között, mint vallomásában leírja, többek közt benne volt: „Azon kell dolgozni, hogy Magyarországon csökkentsük a Szovjetunió politikájának népszerűségét, vagyis a Jugoszláviában uralkodó burkolt Szovjetunió-ellenes politikát kell érvényesíteni.” Boarov vallomása részletesen elmondja, hogy hogyan végezte a kémek beszervezését, hogyan igyekezett a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság munkáját dezorganizálni és végül, hogyan gyilkolta meg feletteseinek utasítására Moic-ot.
A magyar népi demokrácia a Tito-kormánnyal szemben a legteljesebb lojalitással viseltetett. Csak 1948 tavaszán kezdtünk gyanakodni, hogy valami nincs rendben. Tito árulása után alaposabban megnéztük Titóék magyarországi működését. Kivizsgáltuk például Anton Rob esetét, aki egy időben zágrebi párttitkár volt, a háború alatt Budapesten Horthy rendőrségének kezébe került és alaposan gyanúsítható volt, hogy egy sor jó elvtársat beárult a fasisztáknak. A felszabadulás után az esetet kivizsgálás céljából átadtuk a jugoszláv párt képviselőinek, akik egy idő múlva közölték velünk, hogy Rob tisztázta magát a vádak alól és azt javasolták, hogy ő legyem a magyarországi jugoszlávok antifasiszta szövetségének a vezetője. Mint ilyet, az országgyűlésbe is beválasztották.
A Tájékoztató Iroda közleménye után Rob Jugoszláviába szökött és mi utólag voltunk kénytelenek megállapítani, hogy esete a Boarovéhoz hasonló. Azt is megállapítottuk, hogy Rob előszeretettel szervezte be az antifasiszta szövetségbe a magyarországi jugoszláv kulákokat, sőt kitelepítésre előjegyzett svábokat is, mert ezek annak a kémszervezetnek, melyet Rob az antifasiszta szövetség cégére alatt Magyarországon létrehozott, a legjobban megfeleltek.
Hasonló esetünk volt Bán Antallal, az azóta Svájcba szökött volt szociáldemokrata iparügyi miniszterrel. 1946 folyamán Noviszádról, ahol Bán az 1942-es megszállás után dolgozott, azt az értesülést kaptuk, hogy ott a rendőrség szolgálatában állott. Felkértük Jugoszlávia képviselőit, hogy vizsgálják ki az ügyet. Megfelelő idő múlva értesítettek bennünket, hogy az ügyet kivizsgálták és a gyanú alaptalan. Mi ezt gyanútlanul elfogadtuk és nem kifogásoltuk, hogy Bán, aki folyékonyan beszélt szerbül, a jugoszláv antifasiszta szövetség egyik fő támogatója lett. Ő kötötte meg a különböző jugoszláv-magyar szerződéseket, melyekben egy sor súlyos kötelezettséget vállaltunk a jugoszláv ötéves terv támogatására. Ma már tudjuk, hogy Bán Antal valóban Horthy rendőrségének szolgálatában állott, de Titóék ugyanúgy beszervezték, mint Boarovot, aki Bán működésére vallomásában egyébként részletesen ki is tért.
A Magyar Népköztársaság tényezőinek egész sora kezdte észrevenni, hogy a szerződések végrehajtása a magyar népi demokráciára egyre előnytelenebb. Ugyanakkor a jugoszláv gazdasági tényezők előszeretettel vették ki a keretszerződésből és adták át angol vagy egyéb kapitalista érdekeltségeknek azokat a megrendeléseket, amelyek előnyösek voltak és Magyarországnak a hátrányosakat juttatták. A dolog olyan méretet öltött, hogy egy delegációnk ezt magával Titóval közölte és közbenjárását kérte. Tito álnok módon biztosította megbízottunkat, hogy itt csak az alsóbb szervek túlbuzgóságáról vagy hibájáról lehet szó.
Ma már világos, hogy ez fentről jövő utasítás volt. Ma már világos, hogy Titóék árulása sokkal régebbi időkre nyúlik vissza. Világos az is, hogy az a beállítás, amely szerint az árulók rossz-szelleme az, ami Titót magával ragadja, ugyanolyan költött legenda mint az, hogy Jugoszlávia most a szocializmust építi. Tito árulásának gyökerei sokkal mélyebbek és régebbiek, de természetesen most nő ki belőlük a maga terebélyességében a mérges fa.
Déli határainkon valóságos kéminváziót szerveztek. A Tájékoztató Iroda tavaly júniusi közleménye óta az imperialista kémek, spekulánsok, volt csendőrtisztek zavaros áradata, mely azelőtt nyugat felé ment, hirtelen irányt változtatott: Jugoszlávia felé fordult. A jugoszláv hatóságok a határon átszökőket, ha alkalmas összeköttetéseik voltak, tovább adják az angol kémszervezetnek. A többieket pedig megfelelő megdolgozás után, kémkedés céljából, visszadobják a magyar határon.
Ezek a visszadobott kémek kivétel nélkül azt vallják, hogy az első feladat, amit a jugoszláv kémszervezet rájuk szabott, a Magyarországon levő szovjet képviselet, a magyar hadsereg és a magyar gazdasági élet pontos kikémlelése. A kémek átdobása szakadatlan határincidensekkel van összekötve. Ezeknek az incidenseknek az időpontja rendszerint összevág valamely nemzetközi vagy magyar eseménnyel, annyira, hogy mi már előre tudjuk, körülbelül mikor várhatók ezek a provokációk. A május 15-e előtti választási hetekben, a szó szoros értelmében, valósággal ostrom alatt állott déli határunk. Volt olyan hét, hogy több mint száz kémet dobtak át. A kémeket feltartóztató határőreinkre tüzet nyitnak és az utolsó három héten öt határőrt megöltek. Az egyik ilyen provokáció május 14-én, a választás előestéjén történt.
Ezek az aljas gyilkosok nem elégszenek meg azzal, hogy ártatlan emberek vérét ontják. E gyilkosságok alapján megkísérlik … hogy vádat emeljenek Magyarország ellen. A belgrádi rádió május 20-án például az aljasság minden határát túllépve, kijelenti: „A Tájékoztató Iroda magyarországi követői szisztematikus hajszát indítottak, amely a szavakról közvetlenül ellenséges tettekre tért át és arra irányul, hogy a magyar katonáknak a határon való halálát idézze elő”(!?)
A jugoszláv dolgozó nép, különösen a munkásságnak az a befolyásos rétege, amely változatlanul kitart a szocializmus és a proletár nemzetköziség mellett, mohón hallgatja a moszkvai, a budapesti és a többi demokratikus rádiók híradását. Ezt Titóék azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy a legkíméletlenebbül üldözik azokat, akik a Szovjetunió és a népi demokráciák rádióját hallgatják.
A mai Jugoszlávia tipikus rendőrállam, ahol a trockista klikk a Gestapótól kölcsönzött módszerekkel és a Gestapo-ügynökök segítségével tartja fenn uralmát. A Magyar Dolgozók Pártja a többi testvérpártokkal együtt, erejét megfeszítve azon igyekszik, hogy a jugoszláv dolgozók megtudják az igazságot. Lépten-nyomon le fogjuk leplezni Tito bandáját mint árulókat és az imperializmus ügynökeit, különösen azt az aljas módszert, amelynek segítségével Titóék a szocializmus építésének ürügyével az imperialistákat támogatják.
Az ipari munkásságnak és az ifjúságnak, amelyet Tito klikkje — kihasználva hazafias érzésüket és a szocializmus felé való törekvésüket — félrevezet, meg kell magyarázni, hogy kizsákmányolják és arra kényszerítik őket, minél több rezet és ónt termeljenek, minél több erdőt termeljenek ki, nem a szocializmus építésére, hanem a szocializmus esküdt ellenségei — az imperialisták javára. Testvéri üdvözletünket küldjük azoknak a hősöknek, akik önfeláldozóan harcolnak az elnyomók ellen. Tudjuk, hogy ezeknek a harcosoknak a lelkében ugyanaz a láng és ugyanaz az eltökéltség lobog, amely annyi hőstett végrehajtására buzdította őket a fasizmus elleni harcban és amely kivívta számukra az egész haladó emberiség elismerését.
Ez a tűz ma is lobogó lánggal ég. Ez biztos záloga annak, hogy az a szörnyű rendszer, amelyet ma a szocializmus aljas árulói, Titóval élükön Jugoszláviában bevezettek, nem lesz hosszúéletű. Ez a rendszer el fog pusztulni és Jugoszlávia dolgozó népe ujjongva térhet majd vissza a szocializmust építő népek nagy családjába.
(Megjelent a „Tartós békéért, népi demokráciáért” 1949 június 1-i, a „Pravda” és a Komszomolszkaja Pravda” 1949 június 5-i, a „Szabad Nép” 1949 június 8-i számában.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!