(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
A magyar munkásosztály, mint népi demokráciánk vezetője, eddig megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket a történelem eléje állított. Ezért nyugodtan beszélhetünk nehézségeinkről is, amelyek jelen esetben gazdasági életünkben mutatkoznak. Négy kérdést akarok ezzel kapcsolatban felvetni: a termelési fegyelem és egyéni felelősség, a munkaverseny, a norma és az értelmiséghez való viszony kérdését.
A fegyelem az utolsó időben meglazult, bár gyáraink üzemvezetői között egyre több a régi ipari munkás. Ezek a munkás-gyárvezetők megfeleltek a várakozásoknak és igazolták, hogy lényegében jól választottuk ki őket. Egyrészüknél azonban az a hiba mutatkozik, hogy a munkásból lett igazgató volt munkatársaival szemben nem tud eléggé fegyelmet tartani. Nincs szíve vagy nincs bátorsága, hogy a szocializmus építése érdekében feltétlenül szükséges fegyelmet kemény kézzel megteremtse. A munkásigazgatók egy részénél azt tapasztaljuk, hogy kikerülik a népszerűtlen feladatokat, amelyekhez a munkafegyelem is tartozik s helyette afféle „bratyi” szellemet honosítanak meg, amellyel a munkásigazgatók úgy akarnak népszerűséget biztosítani, hogy elnézik a hibákat.
Kétféle népszerűség van. Az egyiket az öntudatos, jó munkások között szerzi meg az igazgató azzal, hogy fegyelmet, rendet, pontosságot követel, a másikat az elmaradott, nem öntudatos munkások között azzal szerzi meg az igazgató, hogy nem fogja keményen a fegyelmet, elnézi, hogy a munkásai későn járnak be a gyárba, hogy sok selejtet csinálnak, elnézi a szimulánsokat, akik néha hónapokig egészségesen húzzák a táppénzt. Ez a módszer biztosíthat népszerűséget az elmaradott munkások között, de elégedetlenséget, sőt felháborodást okoz az öntudatos munkásoknál. Az a munkás, aki maga hét órakor megjelenik a gyárban és azt látja, hogy a félórás, háromnegyedórás késéssel jövőknek abból semmi hátrányuk nem származik, elveszti a kedvét a rendes munkától. Elégedetlen lesz az igazgatójával, sőt elégedetlen lesz a rendszerrel is.
Hasonló a helyzet a bércsalás különböző formáival. Nem akarom itt részletezni ezeket, hiszen az előadó elvtárs nem is egy elrettentő példát hozott fel. De kijelentem, hogy ezen a téren rendet kell teremteni. Itt is helyre kell állítani a fegyelmet. Több mint ezer ipari munkást állítottunk üzemek élére. Most ellenőrizzük őket. Meg fogjuk állapítani, hogy kik azok, akik nem váltak be. Akik nem tartanak fegyelmet, akik a munkásság elmaradt, öntudatlan, még az ellenség befolyása alatt álló részének népszerűségére pályáznak, ahelyett, hogy az öntudatos, jó munkásokra vennék az irányt, — az ilyen vállalatvezetőket el fogjuk távolítani és felelősségre fogjuk vonni.
A vállalatvezető elvtársaknak meg kell érteniök, hogy a demokrácia azért tette őket vezetőhelyükre, hogy vezessenek, tartsanak fegyelmet, a szocializmus építése érdekében ne tűrjék a lopást, a könnyelmű selejtet, a bércsalást és hasonlókat. Ezer meg ezer ilyen eset fordult elő és a legnagyobb ritkaság, hogy a termelést ilyen módon szabotálókkal szemben komoly rendszabályokat alkalmaztak volna. Ennek meg kell szűnnie. Itt az ideje, hogy munkásigazgatóink megértsék: egyéni felelősséggel tartoznak a termelésért és hogy megtanuljanak élni azokkal a jogokkal, amelyeket a demokrácia nekik erre a célra adott.
Mindjárt hozzátehetem, hogy itt nemcsak a munkásigazgatókról van szó. Hasonlót tapasztalunk a mestereknél és a művezetőknél is. Igaza van Kovács elvtársnak abban, hogy különösen azok a művezetők és mesterek tűrik a rossz munkát, akik a kapitalizmus idején hajcsároskodtak. Ezeknek a magatartásában politikai szempontok is közrejátszanak. Ők megértik, hogy amikor tűrik a fegyelmezetlenséget, a rossz munkát, a lazsálást, amikor nem törődnek a munkafegyelemmel és a termelés menetével, akkor a demokrácia gazdasági és ezzel együtt politikai alapjait ássák alá. Szét kell nézni a művezetők és a mesterek között is és kíméletlenül el kell távolítani azokat, akik nem jól végzik munkájukat. Az ilyeneket vissza kell küldeni a satupadhoz, vagy eltávolítani. Bizonyos, hogy éppen a legöntudatosabb munkások, régi kommunista szakmunkások fognak ennek örülni, mert ők szenvednek a legtöbbet a fegyelmezetlenségtől, az ő munkájukból fizetik a szimulánsokat, a selejtgyártókat és hasonlókat.
Vissza kell állítani tehát az egyéni felelősséget. Az igazgató felel az egész gyárért, a művezető, a mester a maga részlegéért. Az Elvtársak itt hallhatták, hogy a WM-gyárban a Fogaskerék szerkesztősége csak akkor adja le a viszonyokat bíráló cikket, ha a vezérigazgató azt előzőleg láttamozta. Holott a lapnak éppen az ellenkezőjét kellene tennie. Fel kellene hívni az igazgatóság figyelmét az üzem minden kérdésére, köztük természetesen a hibákra és hiányosságokra is.
Mégegyszer ismétlem: helyre kell állítani az egyéni felelősséget és ezen keresztül a munkafegyelmet, ott, ahol ez meglazult. Meg kell szűnnie annak, hogy egyes igazgatók a munkásság elmaradt rétegénél a népszerűséget olymódon hajhásszák, hogy engedjenek a munkafegyelemből vagy a minőségből. A munkásigazgatók csakúgy, mint a művezetők, mint a mesterek viszont tudják meg, hogy a termelés, a szocializmus építése érdekében megkövetelt fegyelem megszilárdításánál mögöttük lesz nemcsak a munkásság színe-java, hanem teljes erejével Pártunk, a Magyar Dolgozók Pártja is.
Külön kell beszélnünk a szimulánsokról. Az előadó elvtárs már elmondta, hogy az ellenőrzéseknél kiderült, hogy feltűnően nagy a megbetegedések száma olyan munkásoknál, akiknek Budapest környékén földjük van. Ezen belül külön sok a volksbundista sváb munkások megbetegedése. Mindenki tudja, hogy gazdasági helyzetünk megjavításával egészségügyünk is nagyot javult, hogy a statisztika tanúsága szerint csökkent a megbetegedések száma. Ezzel szemben vannak üzemeink, ahol kétszer-háromszor annyi a beteglétszám, mint háború előtt. Semmi kétség, hogy itt részben a munkafegyelem lazulásával, részben politikai kártevéssel állunk szemben. Ezt a kérdést komolyan fel kell vetni. Az ilyen munkások jó részét politikai felvilágosítással és a fegyelem keményebbre fogásával meg lehet győzni. Aki azonban visszaeső, azzal szemben megfelelő megtorlásokat kell alkalmazni. Rendkívül jellemző, hogy bár rengeteg visszaélés van a táppénzekkel, egyáltalán nem hallunk arról, hogy a táppénzcsalókat felelősségre vonták volna.
Újabban százával vannak esetek, amikor egyik állami gyár elcsalja a másik munkásait. Még gyakoribb, hogy kis mesterekhez, kócerájba mennek dolgozni és ezt nem egyszer sikerül nekik úgy elintézniök, hogy a gyárból szombaton délután megkapják négyheti fizetésüket és hétfőn egy másik gyárban vagy egy kis mesternél folytatják a munkát s kinevetik azokat, akik ilyen manipulációkhoz nem értenek. Ezt a kérdést is keményebben kell fogni. Az olyan kommunista munkást például, aki táppénzcsalást követ el, aki ilyenmódon egyik üzemből a másikba vándorol, megfelelő figyelmeztetés és felvilágosítás után kíméletlenül eltávolítjuk a Pártból, ha nem változik meg. Nem lehet Pártunknak olyan munkás a tagja, aki a termelés terén nem fegyelmezett, és aki a szocializmus adta jogokkal és lehetőségekkel visszaélt. A munkafegyelem megerősítése most elsőrendű pártfeladat. Az ellenség, amelyet nyílt politikai harcban megvertünk, most a munka frontján kísérletezik és meg akarja bontani a munkások között a fegyelmet. Szerencsére a mi Pártunk éber, erős s ezen a téren is az öntudatos munkások segítségével és helyeslésével rendet fog csinálni.
A verseny legelterjedtebb formája nálunk most a brigádmozgalom. Nem lehet azonban minden munkást brigádba tömöríteni, mert a brigád már magasabb versenyforma. Sok helyen nem is hajtható végre. A legszélesebben elterjeszthető és szinte minden munkásra alkalmazható versenyforma az egyéni verseny. A Szovjetunióban a munkások 85 százaléka áll egyéni versenyben. Az egyéni verseny természetesen nem zárja ki, hogy az egyéni versenyző ugyanakkor brigádban ne versenyezhessen. Az egyéni verseny elhanyagolása odavezetett, hogy nálunk a szakmáknak nincs külön ismert munkáshőse. A Szovjetunióban minden szakmának megvan a maga legjobb munkása, akit a szakmában ismernek és mintaképül választanak. Mikor mi elkezdtük tavaly a munkaversenyt, nálunk is úgy indult, hogy az egyéni versenyzés lesz a legelterjedtebb forma. Nálunk is felbukkant akkor a legjobb esztergályosok, öntők neve, akiket kezdtek megismerni és utánozni. Lassankint azonban az egyéni verseny teljesen háttérbe szorult. Például itt senki sem tudná megmondani, hogy mondjuk, ki a legjobb textilmunkás, aki az egyéni versenyben a legjobban kiemelkedett. A Szovjetunióban az ilyen egyéni versenyek iránt az egész város érdeklődött. Ez volt a munkások között a szenzáció, erről beszéltek a villamosokban, az ebédlőkben. Hol vagyunk mi ettől? Pedig a magyar munkás szeret versenyezni és versenyezne is, ha a mi ipari vezetőink tisztában volnának a versennyel, különösen az egyéni munkaverseny módszereinek jelentőségével.
De nemcsak a munkaversennyel van baj. Utánanéztem a dolognak és kiderült, hogy jelenleg 28 iparágban nincs élüzem, ami azt mutatja, hogy az illetékesek valamilyen okból az üzemek egymásközti versenyét is elsorvasztják. Úgyhogy ezen a téren kivétel nélkül egész ipari vezetőségünkben hiba van.
Ismételten tapasztaltuk, hogyha egy-egy versenyző, vagy brigád kiugrott, valóságos ijedelem keletkezett a kalkulánsoknál. Nem kell megijedni attól, hogyha valaki 1000 százalékra is teljesíti a normát. Igaza van Bíró elvtársnak, hogy a munkának is van művésze, aki jobban megszervezi, ügyesebben végrehajtja munkáját, s ezzel kiugrik. Ettől nem kell megijedni, hanem ellenkezőleg, támogatni kell, s az eredmény az lesz, hogy módszereiket mások is megtanulják, utánozzák, s igyekeznek túlszárnyalni. Ezzel növelik a teljesítményt, s az egyéni versenyt. Nem szabad a könnyebb utat, jelen esetben a brigádok versenyét választani, mert kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű és az egyéni versenyzés elsorvasztásával jár. Pedig az egyéni verseny az alap, minden más versenyforma ebből alakul ki, a brigádverseny, a tapasztalatok átadása stb. Az egész versenymozgalmat és ezzel a szocializmus építésének jelentékeny tényezőjét ássák alá az elvtársak, amikor elhanyagolják a legszélesebb, az egyéni versenyformát.
A norma körül kétségkívül a legnagyobb hiba a norma lazítása. Ahová csak nézünk, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a normát február óta fellazították. Ha az általános órabért megnézzük, ma már valamivel magasabb, mint februárban volt, a normák rendezése előtt, ugyanakkor pedig a termelékenység nem egyszer tíz, sőt tizenöt százalékkal esett. Ez kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy a normát fellazították, bércsalással és egyéb machinációkkal. Ez ellen természetesen minden erővel fel kell venni a harcot.
Ugyanakkor küzdeni kell az ellen is, hogy az egyszer megállapított normát bármely okból újra szigorítsák. Még mindig kevesebb baj származik abból, ha a kissé lazán megállapított normát meghagyják, mint hogyha három-négyhetenkint újra megállapítják vagy megszorítják. Mert az ilyesmi a munkást idegesíti, mérgesíti és végeredményben a termelés rovására megy. Ezért helyes az iparügyi minisztériumnak és a Szakszervezeti Tanácsnak az a közös utasítása, hogy az egyszer megállapított normához ebben az évben nem szabad hozzányúlni.
Szólnom kell a tudományos normáról is. Már mérgelődöm, amikor ezt a kifejezést hallom, mert azt tapasztalom, hogy nálunk az a tudományos norma, amelynek alapján a munkás képtelen kiszámítani, hogy mennyit keres. A kapitalisták ki tudtak dolgozni olyan normát, amelynek alapján a munkások zöme mindig ki tudta számítani, hogy mennyit keres. Nálunk a „tudományos norma” mellett olyan nehéz a bér kiszámítása, hogy a legtöbb munkás csak akkor tudja meg, mennyit keresett, amikor már a borítékban megkapta. Emiatt elégedetlen és emiatt nem törődik úgy a munkájával, ahogy kellene.
A norma megállapításával kapcsolatban elterjedt az a nézet, hogy a munkásigazgatót, a művezetőt, a mestert nem érdekli, jó-e a norma. Ezt a kérdést a kalkulánsok és a normamegállapítók magánügyének tekintik. Itt is az illetékesek figyelmébe kell ajánlani, hogy a norma megállapításánál őket is egyéni felelősség terheli, kötelességük törődni a normával és a kezükre járni azoknak, akik a normát megállapítják, hogy jó munkát végezhessenek.
A normalazítókkal szemben, de azokkal szemben is, akik a megállapított normán folyton szigorítanak, fel kell lépni. Fegyelmi és büntető intézkedéseket kell tenni azokkal szemben, akik a szocializmus építését ilymódon gyengítik. Erre annál is inkább szükség van, mert másfél év óta hallunk ezekről a bajokról, de még egyetlen esetről sem tudok, ahol elrettentő példát statuáltunk volna.
Amikor mi a gyárak és üzemek élére munkásigazgatókat tettünk, ez a helyes intézkedésünk az értelmiség, elsősorban a technikai értelmiség körében visszatetszést keltett. Hallottunk olyan hangot, hogy a mérnök azt mondta: a fiamat nem a Műegyetemre küldöm, hanem inasnak, mert akkor hamarabb lesz belőle igazgató, munkásigazgató. Nem kíméltük a fáradságot arra, hogy meggyőzzük az értelmiséget: a szocializmus építése nem jelenti az értelmiség háttérbeszorítását.
Nem kíméltük a komoly anyagi áldozatokat sem, amelyeknek eredményeképpen az értelmiség között nemcsak megnyugvás, hanem komoly rokonszenv keletkezett a szocializmus építésével kapcsolatban. Ha most újra azt tapasztaljuk, hogy az értelmiség ellanyhul, hogy megint csökken az érdeklődése a szocializmus építése iránt, úgy ez nemcsak abból ered, hogy helyenkint nem megfelelően kezelik őket, hanem abból is, hogy látják: helyenkint a rossz igazgatás mellett csökken a munkafegyelem. Az természetes, hogyha a munkásigazgató nem tart fegyelmet, akkor az értelmiségi mérnök vagy üzemvezető ezt még kevésbbé fogja tenni.
Az értelmiséget jobban meg kell becsülni, mint ahogy az eddig történt. És természetesen a technikai értelmiségnek a tudását el kell sajátítani. A mi munkásigazgatóink csak akkor fogják megállni a helyüket, ha erejük megfeszítésével elsajátítják a mérnököktől a technikának legalább azt a részét, amely saját gyárukra vonatkozik. Nyemecz elvtárs a Ganz Vagonból azt mondta, hogy ő minden reggel behívatja egyik vagy másik mérnökét és attól tanul, mert érzi, hogy különben nem tud megfelelni a rábízott feladatoknak és nem tudja ellenőrizni, hogy helyesek-e a neki benyújtott javaslatok. Sok munkásigazgató ahhoz a közmondáshoz tartja magát, hogy akinek az isten hivatalt adott, annak észt is ad. Ez nem mindig válik be. Előre kell látni, hogy 3—4 éven belül megjelennek a munkásokból lett mérnökök is a gyárakban, akik a munkásigazgatókkal szemben más követelményekkel lépnek fel és akik természetesen új, szocialista szemmel néznek az értelmiség megbecsülésének kérdésére.
Az egész Pártnak, a vezetésnek csakúgy, mint az egyes kommunistának meg kell értenie, hogy változtatni kell a termeléshez való beállítottságunkon. Nem lehet jó pártmunkás az, aki rosszul termel. A jó pártmunka próbaköve a jó termelés. Önmagát csalja az a párttitkár, aki eldicsekszik az üzemben végzett jó politikai munkájával és ugyanakkor bevallja, hogy üzemében rosszul folyik a termelés. Rá kell nekünk arra térni, hogy a kommunista politikai öntudatának mérője elsősorban a termelés emelése. A két kérdés szorosan összefügg egymással.
Ha a kommunista munkásigazgató vagy előmunkás nem felel meg a termelésben, akkor a politikájával is hiba van. Az olyan munkás, akinek a zsebében van a kommunista párttagsági könyv s ugyanakkor bércsalást követ el vagy betegséget szimulál, vagy egyik gyárból a másikba vándorol, az ezzel azt mutatja, hogy nem öntudatos és hogy nem való a mi Pártunkba. Az ilyen munkást figyelmeztetjük, próbáljuk megjavítani, de ha ez nem használ, akkor azt mondjuk neki, hogy: kívül tágasabb. Pártunknak fel kell vennie a harcot a fegyelmezetlenség minden formájával szemben és pártvonalon is megtorlást kell alkalmazni azokkal szemben, akik Pártunk tekintélyét, befolyását, eredményeit rossz munkájukkal kompromittálják. Még egyszer ismétlem: nem lehet valaki jó kommunista és ugyanakkor rossz munkás. A mi Pártunk az ország vezetője, reánk hárul ennek megfelelően a vezetéssel járó felelősség is. Meg kell értenie a gazdasági életben dolgozó minden kommunistának, vezetőnek és egyszerű munkásnak egyaránt, hogy a szocializmus építése a termelés vonalán is, nemcsak a pártmunkában, nagyobb felelősséget ró ránk. Az elvtársak politikai munkájának a mérője a termelési vonalon végzett munka eredménye. Azért jöttünk itt össze, hogy az elvtársak ezt most, az őszi termelési kampány kezdetén, megértsék. Munkásaink pihentek a nyáron, most új lendülettel foghatunk a tennivalóknak. Az elvtársak feladata gondoskodni arról, hogy ezt a lendületet a fegyelem helyreállításával, a hibák kiküszöbölésével fokozzák, mi pedig majd támogatni fogjuk őket és együtt folytatjuk a szocializmus építését, amelyben már annyi sikert arattunk, amelyért annyi vért és verejtéket izzadtunk.
(Felszólalás a MDP Nagybudapesti Választmányának 1949 augusztus 31-i értekezletén.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!