(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)

A trianoni Magyarország német lakosságának nemzetiségi fejlődése lényegesen elmaradt a szomszédos országokhoz csatolt területek németségéhez képest.¹ Ennek oka, hogy központi elhelyezkedése, kevésbé zárt települési viszonyai miatt gyorsabban asszimilálódott. Nem alakult ki számottevő polgársága és értelmisége, nemzetiségi öntudata gyengébb volt, nem voltak nemzetiségi mozgalmi hagyományai. Ezek a már korábban meglevő különbségek a szomszédos országokban alkalmazott eltérő nemzetiségpolitika folytán tovább fokozódtak a két világháború közötti évtizedekben.² A nemzetiségek „elpártolása” és elszakadása miatt a szélsőjobboldali magyar fajvédő erők a megmaradt nemzetiségekkel szemben is ingerült magatartást tanúsítottak a trianoni Magyarországon, s mielőbbi teljes elmagyarosításukat sürgették. A hivatalos magyar nemzetiségpolitika számolt azonban azzal, hogy csak hosszabb távon érhet célt: az asszimiláció türelmetlen erőszakolása csak lassítaná, visszavetné a folyamatot. A magyar kormánynak ezenkívül tekintettel kellett lennie a trianoni békeszerződésben előírt kisebbségvédelmi kötelezettségeire, már csak azért is, hogy a szomszédos országok kormányaitól is megkövetelhesse a békeszerződéseik által ugyancsak előírt védelmet az azokban kisebbségi sorsra jutott magyarok számára.³ Arra törekedett, hogy az elszakadt nemzetiségekre vonzó hatást gyakoroljon, s hogy különösen a német kisebbséget megnyerhesse a magyar kisebbséggel való szoros politikai együttműködésnek a kisantant-országokban. Intézkedéseivel igyekezett csillapítani a magyarországi németek sorsa iránt is éber érdeklődést tanúsító és elégedetlen németországi és más országokbeli német sajtót, majd a magyarországi németek helyzetének rendezése érdekében fellépő német birodalmi kormány állandó sürgetésére a Bethlen-kormány 1923-ban elhatározta a kisebbségi iskolaügy rendezését, a következő évben pedig engedélyezte a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület (Ungarländisch-Deutscher Volksbildungsverein) megalakulását.⁴

A magyarországi németek viszonylag kedvező gazdasági, de nem kielégítő kulturális helyzetéből következően nemzetiségi igényeik, amelyeket ezentúl a Német Népművelődési Egyesület vezetői képviseltek a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásaikban, elsősorban kulturális természetűek voltak, s anyanyelvűknek az iskolai oktatásban való fokozottabb alkalmazására, illetve a Német Népművelődési Egyesület helyi szerveinek a németlakta községékben való széles körű kiépítésére irányultak. A magyar nacionalizmus szélsőséges irányzatának erős befolyása alatt álló helyi hatóságok azonban számos akadályt állítottak ennek útjába.⁵ Az iskolaügy rendezését jelentősen hátráltatta a kisebbségi iskolák mintegy 80 százalékát fenntartó egyházak rendkívül óvatos magatartása. Egyikük sem akarta, hogy a német tanítási nyelv, a német nyelvű hitoktatás elrendelésével a szélsőséges magyar nacionalizmus részéről a hazafiatlanság vádja érje, mert azt a maga javára használhatná ki egy másik, a magyar nyelvűséget esetleg jobban pártoló felekezet.⁶

A kormány belpolitikai okokból, de jórészt őszinte meggyőződés híján is, nem követelte meg kellő eréllyel saját irányvonalának gyakorlati érvényesítését. Nemzetiségpolitikája, amelyet a szélsőséges magyar nacionalisták hevesen támadtak, a kisebbségi kérdéssel űzött német politikát sem elégítette ki, még az ún. weimari köztársaság időszakában sem. A magyar kormány hiába sürgette a kisantantállamok német kisebbségeit az együttműködésre, hogy támogassák az ottani magyar kisebbségi politikát, ez mindegyre váratott magára, s az egész kérdés valójában csak a revíziós törekvésektől áthatott magyar kormány zsarolására szolgált.⁷

A kisantantországok német kisebbségei a magyar kisebbséggel való együttműködésnél előnyösebbnek találták az illető országok kormányaival való egyezkedést. Ezek a kormányok ugyanis, amelyek a magyar kisebbségek jogos nemzetiségi követeléseit is a magyar revíziós törekvések számlájára írták, készek voltak a német (kisebbség magatartását azzal honorálni, hogy asszimilációs politikájukat velük szemben nem erőltették, sőt támogatták az elmagyarosodottak visszanémetesítésére indított akcióikat; lehetővé tették számukra, hogy erős gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai szervezeteiket jelentősen kiterjesszék és továbbfejlesszék.⁸

A magyarországi németség vezetőinek egy része, így a Volksbildungsverein élén a kormány bizalmi embereként álló, elmagyarosodott szepesi szász polgárcsaládból származó Gratz Gusztáv volt külügyminiszter, mint történelmi adottsággal számolt a hazai németség nemzetiségi fejlődése elmaradottságával.⁹ Mások viszont, így mindenekelőtt az egyesület ügyvezető alelnökeként tevékenykedő bácskai parasztszármazású Bleyer Jakab budapesti egyetemi tanár, a germanisztika professzora, volt nemzetiségügyi miniszter, vagy a vele egyébként rivalizáló Gündisch Guidó, erdélyi szász származású ügyvéd, a német nemzetiséget közelíteni kívánták a szomszéd országokban élő németek fejlettségi szintjéhez és sokoldalú szervezettségéhez. Bleyer, aki annak idején mint nemzetiségügyi miniszter nagy erőfeszítéseket tett Magyarország területi integritásának megvédésére, hogy a németség nemzetiségileg éppen legfejlettebb részeinek elszakadását megakadályozza, Trianon után a magyar revíziós politikát is támogatta. Igyekezett meggyőzni a magyar kormányt és a közvéleményt arról, hogy az csak akkor lehet sikeres, ha megszüntetik a hazai németségnek a kisantantországok németségéhez képest hátrányos helyzetét, s ha a kormány nem utolsósorban éppen a német kisebbség iránti előzékeny politikájával biztosítaná a zavartalan együttműködését és szoros szövetségét Németországgal.¹⁰

Bleyer és Gündisch erőteljesen hangsúlyozott „hazafias” mentalitásukat össze tudták egyeztetni azzal, hogy titokban állandó és szoros kapcsolatot tartsanak fenn – már a húszas évek kezdete óta – a német birodalmi kormánnyal, s azt a német kisebbség „érdekében” sajtókampányok indítására, a kisantantországok németségének adandó megfelelő taktikai utasításokra, sőt a magyar kormánynál teendő közvetlen diplomáciai lépésekre bírják rá, több-kevesebb sikerrel. A német Külügyi Hivatal a budapesti német követségen keresztül pénzzel és utasításokkal látta el Bleyert és híveit, akik viszont szóbeli információkkal szolgáltak, illetve terjedelmes memorandumokban hozták nézeteiket, kívánságaikat a német birodalmi kormány tudomására.¹¹ Németországi útjaikon nemcsak a külföldi németség ügyeivel foglalkozó különféle társadalmi szervezetek (pl. Verein für das Deutschtum im Ausland, Deutscher Schutzbund), intézetek (pl. Deutsches Auslandsinstitut), katolikus és evangélikus egyházi szervezetek (pl. Reichsverband für die katholische Auslanddeutsche) vezetőivel, különböző jobboldali politikusokkal, pénzemberekkel folytattak tárgyalásokat, hanem a Külügyi Hivatal vezető tisztségviselőivel is, sőt Bleyert ismételten fogadták bizalmas kihallgatáson a német birodalom kancellárjai is.¹²

Bleyer kapcsolatot létesített a németországi diákszervezetekkel (Deutsche Studentenschaft), amelyek speciálisan felkészített csoportok százait küldték a nyári szünidőkben Magyarországra is, hogy növeljék a falvak német lakosságának nemzeti öntudatát.¹³ A német parasztgazdák megnyerésére németországi kémiai vállalatok közreműködésével már a húszas évek második felében erőteljesen folytatott műtrágyaakció sikerén felbuzdulva, a harmincas évek elejére nagyszabású gazdasági tervek is születtek, s a németek közötti gazdasági munka központi irányítására – egy birodalmi német szakember vezetésével – Budapesten létrejött a Volksbildungsverein gazdasági irodája (Wirtschaftskanzlei).¹⁴

Egy széles nemzetiségi mozgalmat vezetni tudó német értelmiség kinevelése érdekében Bleyer tömegesen szerzett németországi ösztöndíjakat. Az egyetemekre, főiskolákra legalább néhány félévre kikerült magyarországi német fiatalokat bekapcsolták az ottani diákszervezetek „népiségi munkájába” (Volkstumsarbeit), megismerkedtek az akkor már oly bőséges „népiségi irodalom” (Volkstumsliteratur) által terjesztett „népi” (völkisch) ideológiával, és hazatérve, mint elszánt „népiségi harcosok” (Volkstumskämpfer) bekapcsolódtak a német nemzetiségi mozgalom irányításába.¹⁵ Bleyer régebbi hívei mellett ezek a fiatalok tömörültek az elnökletével létrehozott Deutsche Arbeitsgemeinschaft elnevezésű illegális vezető szervbe,¹⁶ amely a Volksbildungsvereinnek a kormány sok megbízható emberével („Regierungsdcutsche”) megerősített választmányával szemben azt az irányvonalat képviselte, hogy a német nemzetiség kívánt mértékű és ütemű fejlődése akadályainak leküzdéséhez külső segítség igénybevétele szükséges. Ezt a segítséget a „népi-német” (volksdeutsch) ideológia szerint határokra való tekintet nélkül minden németet egybefoglaló „német népközösség” (deutsche Volksgemeinschaft) és vezető ereje, a német birodalom jelentette.¹⁷ Bleyer megbízottai részt vettek azokon a titkos tanácskozásokon, amelyeken az európai, de különösen a kelet- és délkelet-európai német kisebbségek vezetőségeinek delegáltjai időről időre egyeztették kisebbségi politikájukat Németország külpolitikai elképzeléseivel.¹⁸

Bleyer irányításával, a müncheni Deutsche Akademie támogatásával megindult a hazai német „néptudomány” (Volkswissenschaft) kifejlesztése is.¹⁹ Ebben nagy szerepet játszott a magyarországi „német kultúrmisszió” vizsgálata a Németországból történt 18. századi idetelepülés óta, amellyel kapcsolatban fellendült a nyelvjáráskutatás és a leszármazás kutatása (Sippenforschung); továbbá a német népismeret (Volkskunde) címén összefogott, a néprajztól a népegészségügy állapotának felméréséig terjedő sokféle kutatás.²⁰

Az 1930. évi népszámlálás nyomán, amelynek felgyorsuló beolvadást jelző adatai nagy izgalmat keltettek a német nemzetiségi mozgalomban, egyszeriben előtérbe került az asszimiláció egész problematikája. Statisztikai kutatások indultak „a valóságos népi állomány” felmérésére,²¹ s harcos törekvéssé vált a „végső pusztulással fenyegető” további magyarosodás meggátlása, sőt felmerült az „elveszett fiák” (verlorene Söhne) visszahódításának, a disszimilációnak gondolata is. A német nemzetiségi mozgalomban már korábban is fel-felbukkant szándék önálló német párt létrehozására akkoriban jutott el konkrét terv kidolgozásáig. Berlinben azonban borúlátóan ítélték meg az önálló német párt kilátásait, és számolva azzal, hogy magyar részről az igen kedvezőtlen visszhangot kelthet, elejtették a pártalakítás tervét.²²

A bleyeri irányzat politikája fokozta a magyar közvélemény bizalmatlanságát a német nemzetiségi mozgalommal szemben. A parlamentben és a sajtóban, Bajcsy-Zsilinszky Endre és mások publicisztikájában egyre több szó esett a pángermán veszélyről, amit a német kisebbségeknek Németország keleti politikájába való bekapcsolása jelentett. A pángermán térképek a Dunántúl nagy részét többé-kevésbé összefüggő és a nyugati nagy német néptömbhöz kapcsolódó településterületnek tüntették fel. A magyar népi írók munkáikban felhívták a figyelmet a dunántúli falvak egykéző magyarságának térvesztésére a helyükbe nyomuló, földvásárlással is terjeszkedő német lakossággal szemben. A magyar sajtóban cikkek egész sora mutatott rá a regermanizációs törekvésekre, Bleyer jól gyanított titkos kapcsolataira, mozgalmának németországi anyagi és propagandisztikus támogatására, valamint arra, hogy a Németországban kiképzett fiatal agitátorok egyre fokozzák izgatásaikat, s ezt a németországi diákszervezetek csapatostul érkező „vándormadarai” (Wandervogel) is segítik. Hazaárulásnak minősítették Bleyer összejátszását a kisantantországok német kisebbségei vezetőivel, akik a magyarországi németség nem kielégítő helyzetére utalva elzárkóztak a magyar politikával való együttműködés elől.²³

Mindez már a húszas évek végén megmerevítette Bethlen magatartását is. A kisebbségi problémák rendezését még inkább visszavetette, hogy a német kormány a kisebbségi együttműködés végett hozzá intézett 1931. évi magyar memorandumot elutasította, és egyoldalúan a magyarországi német kisebbség helyzetének rendezését követelte a Bethlen helyébe lépő Károlyi Gyula kormányától.²⁴ Az asszimilációs veszteségeket hangsúlyozó külföldi és hazai német propagandára válaszul, a magyar társadalmi szervezetek a harmincas évek elején hazafias jelszavakkal nagyarányú névmagyarosítási kampányt indítottak, amelyekhez a katonaságnál, hivatalokban, iskolákban jelentős presszió is járult.²⁵ Ez viszont alkalmat adott arra, hogy a szenvedélyes német propaganda az erőszakos magyar asszimiláció előtérbe állításával elhomályosítsa, hogy alapjában véve természetes magyarosodási folyamatról van szó.

A német választók szavazataira hagyományosan a kormánypárt tartott igényt, amely lehetőleg német származású, de magyar érzelmű jelölteket juttatott mandátumhoz a német jellegű választókerületekben, míg Bleyer és hívei németországi eredetű választási pénzek igénybevételével is csak részben és nehezen tudták ellensúlyozni a többnyire kormánypárti jelölésük ellenére is velük szemben kifejtett nyomást.²⁶ Bleyer és hívei ellen rendszerint kereszténypárti jelölteket állított a kormány választási taktikája; ezek a katolikus egyház és papjai támogatását élvezve dolgoztak a nagy többségében katolikus német választók körében. A szavazatokért folyó küzdelembe a harmincas évek elejétől erőteljesen beleszólt a német gazdaréteghez könnyen utat találó Kisgazdapárt, amely szintén német származású jelölteket állított, s ezek német nyelven mondták el választási beszédeiket.²⁷ A magyarországi belpolitikában szerepet játszó legális pártok közül egyedül a Szociáldemokrata Párt volt az, amely nemcsak választásokkor és nemcsak felszínesen foglalkozott a német lakosság problémáival, hanem az Országos Német Bizottság irányításával rendszeres, igen pozitív munkát végzett, főleg az ipari és mezőgazdasági munkásság és a kispolgári rétegek soraiban. Leleplezte és támadta mind a bleyeri politikát, mind a fajvédők magyar sovinizmusát, de bírálta a kormány nemzetiségpolitikáját is, és síkraszállt a magyarországi németek jogos nemzetiségi követeléseiért, anyanyelvi jogaiért. A pártnak a húszas években még igen számottevő pozíciói azonban a harmincas évek derekára már gyengültek, a nemzetiszocializmus németországi győzelme nyomán megkezdődött a magyar nemzetiszocialista pártok térhódítása a németlakta területeken is.²⁸

A német nemzetiségi mozgalommal magyar fajvédő alapon szemben álló Gömbös miniszterelnök messzire visszanyúló kapcsolatai a Németországban hatalomra került Hitler mozgalmával azt az aggodalmat keltették Bleyerben, hogy Gömbös Magyarországának barátsága érdekében az új kancellár esetleg sorsára hagyja az erősen asszimilálódó magyarországi németséget. Német ösztöndíjakon nevelkedett, nemzetiszocialista érzelmű fiatal munkatársai tanácsára sürgősen kapcsolatot keresett az új rezsimmel, amelynek figyelmét 1933. májusi, nagy botrányt okozott parlamenti beszédével is rá kívánta irányítani a magyarországi németség helyzetére. Kihallgatást kért Hitlertől, de be kellett érnie Rudolf Hesszel, aki pártvonalon Hitler helyettese volt, s legfelsőbb szinten irányította a német népiséggel (Volkstum) kapcsolatos ügyeket.²⁹ A német sajtó, társadalmi szervezetek, sőt a hivatalos német birodalmi diplomácia kiállása Bleyer mellett a parlamenti beszéde miatt támadt magyarországi heves tüntetések idején, azt a benyomást keltették benne, hogy a nemzetiszocializmus hatalomra jutása Németországban a külföldi németek érdekében hatékonyabb beavatkozást tesz lehetővé.³⁰

A német orientációt külpolitikájában előtérbe helyező Gömbös miniszterelnök azonban 1934 februárjában Hitlerhez intézett – válasz nélkül maradt – levelében határozottan leszögezte, hogy a magyarországi német kisebbség ügyeit szuverén módon kívánja rendezni.³¹ Ezt a célt szolgálta az 1935. évi új kisebbségi iskolarendelet előkészítése, a Német Népművelődési Egyesület vezetőségének mérsékelt elemei bevonásával. Fellépett ugyanakkor az egyesület központi vezetésében és vidéki agitációjában egyre hangosabb szerepet betöltő, Németországból pénzelt fiatal értelmiségiek csoportja ellen. A magyar nemzet gyalázása címén vád alá helyezett vezéralakját, a bánáti német családból származó Franz Bascht, aki Bleyer keze alatt nevelkedett és külföldi német mozgalmi tapasztalatokat is szerzett, 1935-ben felfüggesztették, majd elítéltetése nyomán eltávolították a Német Népművelődési Egyesület főtitkári tisztségéből. Ezt követte az egész „centrifugális” irányzat kiszorítása az egyesületből a következő évben. Az eljárásba belejátszott az a körülmény is, hogy az említett csoport, ha már önálló pártot nem indíthatott, szakított az eddigi gyakorlattal, s nem a kormánnyal egyezkedett, hanem az ellenzéki Kisgazdapárttal kötött paktumot, hogy az 1935. évi választásokon öntudatos német képviselőket juttathasson be a parlamentbe, ahol Bleyer 1933 végén bekövetkezett halála után már csak az elmagyarosodott németek szólhattak a magyarországi kisebbség nevében.³²

A Gömbös választási terrorját ért németországi bírálat élét elvette az alapvető elégedettség a jobboldal választási győzelme és annak várható, német szempontból kedvező magyarországi bel- és külpolitikai konzekvenciái fölött; de a náci Németország és az általa irányított egész német népközösség demonstratív módon kiállt az elítélt Basch mellett. A hivatalos német diplomácia sem hagyott kétséget az iránt, hogy a magyarországi németség egyetlen jogosult képviseletének azt az irányzatot ismeri el, amely a Volksbildungsvereinből kiszorítva, Népi-német Bajtársak (Volksdeutsche Kameradschaft) elnevezéssel az önálló szervezkedés útjára lépett.³³ A szervezet élén Richard Huss, debreceni egyetemi tanár, germanista állt, de igazi lelke a mihamar amnesztiát kapott Basch volt, aki hozzá hasonlóan fiatal „bajtársaival” a német népiségi kérdésekkel foglalkozó irodalom legújabb, immár nemzetiszocialista termékeit tanulmányozta.³⁴

Ez az irodalom már a német népközösség eszméjét továbbfejlesztve a népcsoportelméletre alapozta a kisebbségvédelem egyedül hatékonynak állított módját. A német birodalom határain kívül, más országok állampolgáraiként élő németeket „népi-németeknek” (Volksdeutsche) nevezték, megkülönböztetésül a külföldön élő „birodalmi németektől” (Reichsdeutsche) és a két kategóriát együtt „külföldi németségnek” (Auslanddeutschtum) emlegették. A népi-németeket nem tekintették többé nemzeti kisebbségnek (nationale Minderheitnek), amelyet a nekik otthont adó ország (Gastland) „kénye-kedve szerint” (értsd: szuverén nemzetiségpolitikája keretében) kezelhet, hanem német népcsoportnak (Volksgruppe). Nem „elszigetelt és kiszolgáltatott” etnikai csoportot értettek ezen. Felfogásuk szerint a népcsoport a fajilag egységes német nép idegen uralom alatt élő szerves része, amelynek sorsáért az egész német nép felelős, s a birodalom jogosult beavatkozni annak védelmében. A nemzetiszocialista német jogtudományban ekkorra már külön ággá fejlődött a népcsoportjog (Volksgruppenrecht), amely részletesen kidolgozta a népcsoport-autonómiának (Volksgruppenautonomie) „követelményeit”. Ezek a lehető legtágabb lehetőségeket biztosították az önálló német szervezkedéshez, elvben meghagyva az idegen államhatalom ellenőrzési jogát, de egyébként biztosították a „népiségi elkülönülést” (völkische Aussonderung), és kizárták az asszimiláció lehetőségét.³⁵

Míg a Darányi-kormány belügyminisztere, Széll József, 1937 júliusában a magyarországi német kisebbség méltányos kezelésére való készségről nyilatkozott, amit Rudolf Hess e kisebbség lojalitásáról szóló nyilatkozattal honorált,³⁶ a Volksdeutsche Kameradschaft a náci német birodalom támogatását élvezve folytatta kíméletlen harcát a Gratz Gusztáv vezetése alatt álló Volksbildungsverein ellen. Azt akarta elérni, hogy a magyar kormány az általa képviselt – s a nemzetiszocializmustól már elválaszthatatlan – irányzatot legalizálja, sőt a magyarországi német „népcsoport” egyedüli reprezentánsának ismerje el. Basch már ekkor „népcsoportvezetőnek” tekintette magát, és német birodalmi személyes képviseletével Magyarországról kiutasított „bajtársát”, dr. Stefan Steyert bízta meg. Steyernek Berlinben felállított irodája, a Steyer-Büro, rendszeresen informálta a németországi „illetékeseket”, főleg a Belügyminisztériumot,³⁷ a magyarországi német „népiségi harcról” (Volkstumskampf) s azzal összefüggésben az általános magyarországi helyzetről. A külföldi német „népcsoportokkal” való foglalkozás feladatát azonban hamarosan az SS-irányítás alatt létrehozott speciális Népi-német Közvetítőszerv (Volksdeutsche Mittelstelle – VoMi) vette át; Steyer ekkor maga is a VoMi kötelékébe került. A Külügyi Hivatal (Auswärtiges Amt) a budapesti német követség révén, közvetítők útján tartotta a kapcsolatot,³⁸ s gondoskodott a Basch-féle irányzat pénzeléséről. A magyar kormány gyanította, hogy a német nemzetiszocialista párt a Magyarországon élő német birodalmi állampolgárok részére engedélyezett NSDAP-szervezetek felhasználásával támogatást nyújt a magyar állampolgárságú németek, illetve a magyar nemzetiszocialisták, nyilasok szervezkedéséhez. A kormány aggályát az NSDAP Külföldi Szervezetének (Auslandsorganisation) 1938 februárjában Budapestre látogató főnöke, Wilhelm Bohle megnyugtató nyilatkozattal igyekezett eloszlatni, de a titkos kapcsolatok ezen a vonalon is fennálltak, s később nyilvánvalókká is lettek.³⁹

A kívülről pártfogolt, időszaki lappal (Deutscher Volksbote) is rendelkező irányzat megerősödése és az ország németlakta területein tapasztalható veszedelmes térhódítása láttán Gratz Gusztáv Darányihoz intézett 1937. szeptember 14-i memorandumában figyelmeztetett: „Ha ennek a mozgalomnak nem tudjuk útját állni, akkor számolnunk kell azzal, hogy rövid néhány esztendő múlva a magyarországi németség a német politika egyszerű eszközévé fog válni.”⁴⁰ Ez sajnos valóban bekövetkezett – hamarabb, mint gondolta. Darányi utóda, Imrédy sem mert „külpolitikai okokból” határozottan fellépni a Basch-féle irányzat ellen, sőt, végül is Magyarországi Németek Népi Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn) néven 1938 őszén legalizálta az eddig Volksdeutsche Kameradschaftként szereplő szervezetet.

A magyarországi népi-német mozgalom itt csak röviden felvázolt útja⁴¹ a Volksbund megalakulásával új szakaszához érkezett; az egyre inkább fasizálódó irányzat a náci Németország támogatásával és a szomszéd országok német népcsoportjainál már sikerrel végrehajtott „gleichschaltolás” nyomán harcba indult a magyarországi németek feletti kizárólagos hatalom megszerzéséért, a német népcsoport-autonómia magyarországi megvalósításáért.

Ezen a ponton kezdi a téma részletesebb fejtegetését munkánk, amely bemutatja a Volksbund történetét, egyszersmind megvizsgálja Magyarország második világháborús történetében betöltött szerepét.⁴²

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!