– A felszabadult főváros első évei, az újjáépítés kezdete

(Idézet: A felszabadított Budapest tizenöt éve)

A főváros gazdasági, kulturális életének, a lakosság ellátásának áttekintése a felszabadulástól napjainkig

A felszabadult főváros első évei, az újjáépítés kezdete

(1945—1947)

Budapest romokban

A Horthy fasizmus, negyedszázados uralmának betetőzéseként, az imperialista háború vérzivatarába vitte a magyar népet, az ország gazdaságát, százezrek életét idegen célok érdekében áldozta fel. 1944. év második felében — amikor a hitleri Németország bukása már nyilvánvaló volt — a német fasiszták és nyilas bérenceik Hitler uralmának meghosszabbítása végett hadszíntérré változtatták az országot és Budapestet a katonai ostrom megpróbáltatásainak tették ki. A Vörös Hadsereg — miután a fővárost megszállva tartó fasiszta csapatok a fegyverletételt esztelenül elutasították és a szovjet parlamentereket meggyilkolták — megindította a hadműveleteket Budapest felszabadításáért. Áldozatos harcok után 1945. január 18-án Pest, február 13-án Buda is felszabadult, és április 4-ig az egész ország területéről kiűzték a fasiszta haderőket.

A szovjet hadsereg történelmi jelentőségű győzelme Magyarországon véget vetett az imperialista megszállásnak, összetörte a Horthy-féle államgépezetet és megadta a nép javát szolgáló társadalom felépítésének lehetőségét. A feladat óriási volt. Megfelelően értékelni csak úgy tudjuk, ha emlékezünk arra, hogy 1945-ben milyen rendkívüli nehézségekkel néztünk szembe.

A német és a magyar fasiszta fegyveres erők megsemmisítése után Budapest romokban hevert. Az épületek és lakások nagyobb része megsérült, illetve egészen összeomlott. Az ipar és a közlekedés a súlyos pusztítások miatt megbénult. Használhatatlanná vált a közművi berendezések nagyrésze. Tönkrement a kereskedelmi hálózat. Az árukészletek elhurcolása, felélése, megsemmisülése, az egészségügyi intézmények működését akadályozó károk a legelemibb életszükségletek kielégítését veszélyeztették.

Budapest épületeit kb. kétszer annyi kár érte, mint az összes vidéki épületeket. Ha az üveg-, vakolat-, továbbá a kisebb tetőkárokat szenvedett épületeket is az épen maradt házak közé soroljuk, akkor is a lakóházaknak mintegy háromnegyede a károsodást szenvedettek között tartható nyilván.

Megsemmisült, illetőleg használhatatlanná vált 113 ezer lakószoba, ami mintegy 250—300 ezer embernek nyújtott otthont.

A háborús pusztítások rendkívül nagy nehézségeket okoztak a lakosság közművi ellátásában is. A szolgáltatások minimálisra csökkentek. Budán heteken keresztül nem volt víz, a villamosenergia- és gázszolgáltatás az egész városban hosszú ideig szünetelt. A Vízművek 5 nagyobb gépegysége teljesen tönkrement, a harcok során mintegy ezer csőtörés keletkezett; a Gázművek súlyos rongálódása mellett, a gázfőcsőhálózatból mintegy 3 km hosszúságú szakasz elpusztult s ugyanakkor a csatlakozó vezetékek több mint 15%-a is használhatatlanná vált. A csatornahálózat rongálódása szintén nagymértékű volt: a beomlások miatt több mint 100 km hosszúságban nem működött a hálózat.

Súlyosan érintette a gazdasági helyzetet az a körülmény, hogy a háborús károk megbénították a helyi közlekedést is. A fasiszták felrobbantották a Duna-hidakat, és ezzel Budát és Pestet teljesen elszakították egymástól. A felszabadulás előtti 1860 villamoskocsiból csak mintegy 900 maradt épségben. A városi autóbuszok nagyobb részét nyugatra hurcolták, a többi megsemmisült, vagy a sérülések következtében üzemképtelenné vált. Mindössze 4 autóbusz maradt használható állapotban. A mintegy 427 km villamos felsővezetékből csupán 70 km volt ép, és erősen megrongálódott, hosszú szakaszokon használhatatlanná vált a sínhálózat is.

A felszabadulás után az a veszély fenyegette a fővárost, hogy a mindenütt nagy mennyiségben felhalmozódott szemét, a romok alatt heverő, vagy csak ideiglenesen elhantolt hullák stb. miatt az esetleg fellépő járványok még több áldozatot szednek a lakosság soraiból, mint maguk a háborús események. Ugyanakkor a főváros az 1940. évi 20 ezer kórházi ággyal szemben, 1945. év végén mindössze 12 500 kórházi ággyal rendelkezett. Korlátozta az egészségügyi tevékenységet az is, hogy a kórházi berendezések és felszerelések jelentékeny része tönkrement. A budapesti klinikákon például megsemmisült az orvosi műszerek 60%-a. Megnehezítette a helyzetet továbbá, hogy a háború alatt működő orvosok 40%-a különböző okok miatt kikapcsolódott az egészségügyi munkából.

A lakosság egészségi állapota rendkívüli mértékben leromlott. 1945-ben 10 ezer lakos közül 27-en haltak meg gümőkórban, az 1940. évi 15-tel szemben. Ugyanebben az évben ezer élveszülöttre 261 egy éven aluli meghalt jutott, míg 1940-ben 98. A hosszú hetekig pincében élt emberek között a rossz táplálkozás okozta általános legyengülés miatt, a tisztálkodás elemi feltételeinek hiánya következtében fertőző betegségek kezdték felütni fejüket. Különösen sok tífusz és vérhas megbetegedés történt.

A háború pusztításai a kulturális igények kielégítésének éppúgy gátat vetettek, mint ahogy megakadályozták az egészségügyi ellátást. Az iskolák jóval több mint fele használhatatlanná vált, 15%-a pedig csaknem teljesen megsemmisült.

A háború természetesen nem kímélte a könyvtárakat, színházakat, mozikat és más kulturális intézményeket sem. A legnagyobb befogadóképességű mozik közül igen sok egészen hasznavehetetlenné lett. A múzeumok megrongálódása során óriási művészi és történelmi érték pusztult el. Ezt tetézte még, hogy a németek és a nyilasok rengeteg műkincset elraboltak. Szinte teljesen tönkrementek a rádió adóberendezések is.

A háborús pusztítás úgyszólván megbénította a kereskedelmi életet. Az üzletek nagyrésze elpusztult, a készletek jelentős részét a fasiszták elhurcolták. Az ostrom végén a főváros lakossága éhes, nyomorgó emberekből állott, ellátásuk szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt. Az élelmiszerhiány olyan nagyfokú volt, hogy az 1945. februárban megalakult Közellátási Kormánybiztosság által bevezetett élelmiszerjegyekre naponta csak 10 dkg kenyeret adtak.

A budapesti lakosság ellátásának, az egészségügyi követelmények és a kulturális igények kielégítésének feltételei annyira hiányoztak, hogy a helyzet normalizálása rövid időn belül akkor sem történhetett volna meg, ha a gazdasági ágazatok teljes kapacitását e cél szolgálatába állíthatják. Még súlyosabbá tette azonban a helyzetet, hogy a termelőmunka megszervezése és megindítása rendkívül nehéz volt.

Budapest esetében, amely legtöbbet szenvedett a háborús cselekményektől, figyelembe kell venni azt is, hogy ipara a háború előtt az országos termelésnek több mint felét szolgáltatta. Tehát veszteségei — az ország és természetesen a főváros talpraállítása szempontjából — ennek arányában estek latba. A bombázások és az ostrom következtében alig maradt Budapesten 100 üzem, amely nem szenvedett jelentősebb kárt vagy rongálódást, 200 üzem működését pedig teljesen meg kellett szüntetni. A pusztítások a budapesti gyáripar erőgépeinek teljesítőképességében mintegy 70%-os csökkenést idéztek elő.

A főváros és közvetlen környékének mezőgazdaságát, mely a városi lakosságnak egyes élelmiszerekből nagy mennyiséget adott, szintén súlyos veszteségek érték.

A növénytermelést különösen a melegágyi ablakkeretek és a vízkiemelő berendezések nagyrészének megsemmisülése miatt érte kár. Az állatállomány csaknem teljesen elpusztult az ostrom alatt. Még az 1945 közepén meglevő állomány is csak alig több mint fele volt az 1944. évinek.

Budapest területéhez hasonlóan károsodás érte az ellátó övezetet is. A városi lakosság részére szállított zöldség- és gyümölcsfélék mennyisége éppen ezért lényegesen alatta maradt a szükségletnek. Az 1945. évi zöldségfelhozatal alig 1/3-a volt a háború előttinek, az ellátó övezet területéről származó zöldségféle pedig csak 1/5-e, a gyümölcs tizedrésze. A felhozatal ilyen nagymérvű csökkenéséhez természetesen hozzájárultak a közlekedési nehézségek is.

A háború utáni népesedési helyzet

A gazdasági javakban és termelőeszközökben, valamint a lakosság életkörülményeit érintő egyéb területeken bekövetkezett háborús pusztulás kifejezésre jutott a népmozgalom eseményeiben, a népesedési helyzet alakulásában. A helyi hadműveletek következményeitől való félelem, sokaknak a németek által történt elhurcolása, az ostrom megpróbáltatásai számottevő változásokat eredményeztek a népesség számában és összetételében. A népesedés helyzetét a pusztulás mértékének megítélésénél sem lehet figyelmen kívül hagyni, de vizsgálni kell — a legfőbb termelőerő nagyságának és állapotának jellemzéséül — a kibontakozás, az építőmunka megszervezése szempontjából is.

A népesedési helyzet vizsgálatánál figyelembe vettük az 1950-ben Budapesthez csatolt peremvárosokat és településeket is, tekintettel arra, hogy ezek lakosságának túlnyomó része már Nagy-Budapest kialakítása előtt is a fővárosban keresett munkaalkalmat, és sok vonatkozásban az itt ellátandók számát növelte.

A háborús években — elsősorban a hadiipar által teremtett munkalehetőség vonzására — évről évre fokozódott a vidékről történő bevándorlás. A népesség száma 1944-ben érte el a maximumot, majd a bombázások, deportálás és a háborús eseményekkel összefüggő más okok következtében megindult az igen nagy ütemű elvándorlás, a lakosság számának nagyfokú csökkenése. 1945 után a lakosság visszavándorlása meglehetősen gyorsan megkezdődött.

A népesség száma

A felszabadulás utáni években a népesség összetétele is megváltozott. Az aktív kereső népesség aránya — a háborúban elpusztult, illetőleg idegen országokban kintrekedt produktív korú lakosság nagy száma következtében, valamint a tönkretett gazdasági élet miatt — kisebb volt, mint a felszabadulás előtt, s a javulás csak lassú fokozatossággal következett be. Mindenesetre 1949-ben 100 aktív keresőre még mindig 102,4 eltartott jutott az 1941. évi 87-tel szemben.

Budapesten éppúgy, mint minden más nagyvárosban, már a felszabadulás előtt több volt a nők száma, mint a férfiaké. A munkaképes férfiak tekintélyes hányadát a háború magával sodorta s így a felszabadulás után a nők aránya igen jelentősen növekedett: még 1949-ben is 5%-kal nagyobb volt, mint 1941-ben.

A háborús események hatása a lakosság korszerinti összetételét is számottevően megváltoztatta. Csökkent a produktív korosztályokba tartozók száma. Még az 1941. és 1949. évi adatok összehasonlítása is ilyen irányú eltolódást mutat. A népességet érintő változások jellegének ismeretében bizonyosra vehető, hogy a felszabadulás utáni esztendőben az eltolódás még nagyobb arányú volt.

Megindul a gazdasági élet vérkeringése

A felszabadulás lehetőséget teremtett arra, hogy a nép saját kezébe vegye sorsának irányítását. Ez a lehetőség hatalmas politikai, államigazgatási, gazdasági feladatok egész sorát vetette felszínre, amelyek megoldása elsősorban a párt vezette munkásosztályra várt.

A Magyar Kommunista Párt 1945. május 20-i országos pártértekezlete meghatározta az újjáépítés programját. E szerint a meglevő gazdasági erőket a legfontosabb feladatokra kell összpontosítani: a vasúti közlekedés és postaforgalom megindítására, az ehhez szükséges iparágak munkájának megkezdésére, az építőmunka megszervezésére, valamint a tönkrement gyárak, elpusztult lakóházak, közlekedési objektumok felépítésére.

Az újjáépítésben Budapestnek fővárosi helyzeténél, munkásainak nagy számánál, újjáteremthető anyagi erejénél fogva igen nagy fontosságú szerep jutott. A magyar vasúti közlekedési hálózat centrális, sugaras szerkezete Budapest pályaudvarainak, hídjainak rendbehozatalát sürgette az ország különböző részei közötti kapcsolat megteremtése érdekében. De a közúti közlekedés zavartalan lebonyolítása is hasonló követelményeket támasztott a fővárossal szemben.

Az építőanyag- és munkaerőhiánnyal küzdő építőipar, melynek műszaki színvonala sem ütötte meg a feladatok szabta mértéket, a munkások hősies helytállásával bámulatosan rövid idő alatt mutatta fel az újjáépítés első nagy eredményeit. Hozzákezdtek a Kossuth-híd építéséhez és a Vörös Hadsereg műszaki alakulatainak segítségével már 1946. január 15-én átadták a forgalomnak. Még ebben az évben befejeződött a Szabadság-híd és a Déli összekötő vasúti-híd helyreállítása is.

Az ipari termelés megszervezése, illetőleg anyagi és személyi feltételeinek megteremtése, az energia- és nyersanyagellátás, a termelőberendezések pótlása, üzemképessé tétele, a munkaerő aktivizálása — tekintettel a lakosság alacsony színvonalú ellátottságának visszahatására — túlontúl nehéz feladatnak ígérkezett.

Az egyik legnagyobb probléma a nyersanyaghiány volt. Készleteinket nyugatra hurcolták, vagy a harci események megsemmisítették. A kitermelő iparágak nem dolgoztak még teljes kapacitással, a mezőgazdaság súlyos helyzetben volt, a külkereskedelmi kapcsolatok a háború következtében megszakadtak. A Szovjetunió felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a nehézségek leküzdésében. Nyersanyaggal látta el az ipart és ezzel elősegítette a termelés megindítását. Textilgyáraink például szovjet gyapot felhasználásával kezdtek dolgozni.

Az élelmiszeripari vállalatok közül először a sütőüzemek és a fővárosi kenyérgyárak kezdték el a munkát, majd a vágóhidak és a tejfeldolgozó üzemek kapcsolódtak be a főváros élelmiszerellátásába. A termelés még ezekben az üzemekben is csak igen kis kapacitással folyhatott, a nem közvetlen fogyasztási cikkeket gyártó iparágak pedig még csak alig láttak munkához. Az ipari munkások létszáma 1945 tavaszán már közel fele volt az 1944. évinek, de az ipari termelés színvonala ebben az esztendőben a háború előttinek még csak 15%-át érte el. Lényeges változás 1945 második felében következett be, amikor a nehézipar ágazataiban és a textiliparban — különösen a szakmunkások tekintetében — már munkaerőhiány jelentkezett. A rendkívüli nehézségek ellenére az ipari termelés fokozatosan növekedett és a munkáslétszám 1946 júniusában már 19%-kal meghaladta az 1945. év végén foglalkoztatottak számát.

A Magyar Kommunista Párt politikai síkon elért sikerei eredményeképpen, a dolgozó nép követelései nyomán, 1946-ban a bankok és a bányák államosítása mellett, már köztulajdonba kerültek az első nagyvállalatok, mint a Weiss Manfréd Művek, a Ganz stb. Ezekkel az államosításokkal kezdetét vette a tulajdonviszonyok megváltoztatása az iparban. Az első államosítások végrehajtása, majd a külföldi kölcsön igénybevétele nélkül 1946. augusztusban megvalósított stabilizáció megerősítette a demokrácia gazdasági alapjait és hitelét, egyben a teljes konszolidáció távlatait körvonalazta.

A stabilizációért folytatott harc sikerének feltételei a Kommunista Párt következetes politikájának eredményeképpen jöttek létre. A párt vezetőszerepe, a munkás-paraszt szövetség, a „Baloldali Blokk” életrehívásával, a földreform eredményeinek megvédésével, a reakciós elemek leleplezésével és fokozatos elszigetelésével megerősödött. A termelés megszervezése, a készletek gyarapodása pedig megfelelő gazdasági alapot adott a stabilizációhoz.

A párt a jó pénz megteremtésével a gazdasági újjáépítés egyik legnagyobb csatáját nyerte meg, amely a termelés színvonalának ugrásszerű növekedését eredményezte. Ezen túlmenően megalapozta a további politikai előrehaladást is. A sikeres gazdasági-pénzügyi intézkedések kezdeményezése tovább szélesítette, növelte a párt befolyását a munkások, szegényparasztok, értelmiségiek, sőt a pénzromlástól szenvedő kispolgárság körében is.

1946 végére a szünetelő iparvállalatok száma minimálisra csökkent, a működő üzemek száma lényegében már elérte az 1938. évit. A termelés azonban még sok fontos fogyasztási cikkből alig közelítette meg az 1938. évi 30%-át, az átlagos munkáslétszám pedig még 20%-kal volt kevesebb, de ez 1945 októberéhez viszonyítva már több mint 30%-os emelkedést jelentett. Az erőgépek és villamosmotorok 1946. évi teljesítőképessége már nem maradt el nagymértékben a háború előttitől, de a felhasznált villamosenergia az iparban még fele sem volt az 1938. évi fogyasztásnak.

A mezőgazdasági termelés Budapesten is nehezen indult meg vonóerő, vetőmag, gépek, felszerelések hiánya miatt. A főváros vezetősége a lehetőségekhez képest segítette a termelőket (vetőmagkiutalás, palántakiosztás stb.), mégis 1945 közepén a szántóterületnek csaknem 14%-a állt megműveletlenül. (A háború előtt általában 1% volt a megműveletlen terület aránya.) Az állatállomány pótlása is eléggé lassan haladt.

Budapest mezőgazdaságában az első jelentős változást a földreform hozta. A nemzet összes demokratikus erejét egyesítő politika alapján sikerült megoldani az utolsó századok legfájóbb kérdését: a földnélküli parasztság földhözjuttatását. A földreform-rendelet Budapesten és a főváros határától számított 30 km-es övezetben az 50 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokok kiosztását írta elő. Ilyen nagybirtok kevés volt a mai Budapest területén (Károlyi birtok, Szemere birtok stb. és néhány birtok a főváros tulajdonában).

Budapesten a földosztás céljára igénybevett terület mégis jelentős nagyságú volt, bár a főváros tulajdonát képező és más közületi birtokok nem kerültek kiosztásra. A háborús bűnösök földjeit ugyanis a birtok nagyságára való tekintet nélkül igénybevették. Ilyen terület pedig Budapesten jelentős számban volt.

A földreform során mintegy 10 ezer katasztrális hold földet, a mezőgazdaságilag művelt összes terület kb. harmadrészét osztották ki 3 234 dolgozó paraszt, üzemi munkás és más dolgozó között. A kiosztott terület túlnyomó része szántó volt, a szőlő és gyümölcsös területe mintegy ezer katasztrális holdat tett ki. Igénybevételre és kiosztásra kerültek azok a — Budapest ellátása szempontjából nagyjelentőségű — kertészeti területek is, melyek a nagybirtokok bérelt területén feküdtek. Az új gazdák közül azonban sokan nem rendelkeztek elegendő anyagi erővel és szakértelemmel a zöldségtermelés folytatásához. Emiatt egyes területeken (pl. Soroksáron, Szigetdűlőn, Gubacspusztán) több évre megszűntek a zöldségtermelő kertészetek.

1946-ban a zöldségellátás javítása érdekében a főváros vezetősége megszervezte a kiskert-akciót, azzal a céllal, hogy minden talpalatnyi területet kihasználjanak zöldségfélék termelésére. Ennek során nemcsak a házak körül található kerteket, hanem átmenetileg nagyobb köztereinket, a Városliget ma viruló virágágyait is zöldséggel ültették be.

1945 végén — 1946 elején a mai Budapest területén is megalakultak az első földművesszövetkezetek, a földreform során ki nem osztott ingatlanok, épületek, gépek, telepítések, gyümölcsösök közös hasznosítására. Ezek voltak az első termelőszövetkezetek csírái.

Küzdelem az alapvető életfeltételek megteremtéséért

A háborús elesettség megszüntetése, a normális emberi élet feltételeinek megteremtése érdekében mindenekelőtt hozzá kellett fogni az újjáépítéshez, rendezni az élet- és munkakörülményeket és gondoskodni a lakosság sokrétű ellátásáról.

A lakosság élelmezése a termelés megfelelő szintre való emelésén kívül — a kereskedelmi hálózat károsodása miatt — elosztási és szervezési nehézségek leküzdését is megkövetelte.

A Községi Élelmiszerüzem 1945 januárjában 12 bolttal kezdte meg tevékenységét, és az év végére, az átvett Meinl-boltokkal együtt, már 83 boltban árusított. 1945 első felében a főváros valamennyi intézményének — beleértve a kórházakat is — a Községi Élelmiszerüzem szállított élelmiszereket. Dolgozóinak száma 1945. februárban 150, az év végén már 1247 fő volt. A Tej szövetkezeti Központ (OMTK) az év közepén nyitotta meg századik üzletét. A magánkereskedelmet az állam 15 milliós kölcsönnel segítette.

1945 márciusában érkezett meg az első jelentősebb, 2 ezer vagonos szovjet élelmiszer szállítmány, amelyet a Közellátási Kormánybiztosság jegyre osztott szét. Az élelmiszerellátás a jó termés következtében a nyári hónapokban érezhetően javult. A javulás azonban csak átmeneti volt, 1945 őszén az ellátási helyzet ismét súlyossá vált, és az előzőleg felemelt kenyérfejadagot ismét 10 dkg-ra kellett leszállítani. Cukrot, tejet csak a gyermekek részére lehetett biztosítani. Decemberben a malmok lisztkészlete 9 napra volt elegendő, burgonyából pedig csak 200 vagon volt raktáron. Zsírhoz, tojáshoz, húshoz még a feketepiacon sem igen lehetett hozzájutni. Ilyen körülmények között nézett a főváros lakossága a tél elé, amit súlyosbított még az is, hogy a tüzelőellátás — a készletek kimerülése, valamint szállítási nehézségek miatt — teljesen kilátástalan volt. 1945—1946 telén a parkok, kertek fáival fűtöttek és 367 katasztrális hold erdőt irtottak ki a budai hegyekben. A kormány a munkahelyeken történő élelmiszerjuttatásokkal igyekezett a dolgozók szükségleteinek legalább minimális részét kielégíteni.

A jegyre kiadható fejadagokat a tél folyamán többször kellett csökkenteni. A téli hónapok táplálkozási körülményeire jellemző, hogy az átlagos fogyasztás az 1938. évi színvonal felét sem érte el (tejből és tejtermékből még 1%-át sem).

Az infláció egyre súlyosabbá vált. Az árakat felhajtó spekuláció óriási hasznot juttatott a nyomor vámszedőinek, az újjáépítés áldozatos munkáját végző dolgozók rovására. A hatóságok árdrágítás, üzérkedés elleni eredményes fellépését pedig részben akadályozta az, hogy a kereskedői engedéllyel rendelkezők száma a felszabadulást követő 1 esztendő alatt kb. 20 ezer fővel növekedett. A gyárakból kikerült áruk sokszor 8—10 kézen át jutottak el a fogyasztókhoz. Az iparcikkekkel, főként a ruházati cikkekkel való láncolás csökkentése érdekében az elosztást a Textil Gazdasági Hivatal vette át. A problémát azonban még a textilkereskedők árukészletének zárolása sem oldotta meg. Ebben az időben minden harmadik textilkiskereskedőre jutott egy nagykereskedő.

Az élelmiszerkészletek 1946 tavaszára csaknem teljesen kimerültek. A hatósági jegyesáru-ellátás teljesen bizonytalanná vált és az üzemek sem tudták kiadni dolgozóiknak a kalóriajárandóságot.

Ebben az időben az élelmiszerek, főként a nagyobb kalóriatartalmúak felhozatala elenyésző volt az 1938. évihez képest. A Budapestre vasúton felhozott fontosabb élelmiszerek mennyisége a következőképpen alakult:

A szédületes iramú pénzromlás során a munkabérek, csillagászati számokat elérő névleges növekedés mellett, 1946. június folyamán reálértékben az 1939. évi színvonal töredékére süllyedtek.

A katasztrofális helyzetből a Magyar Kommunista Párt által előkészített és 1946. augusztus 1-én végrehajtott stabilizáció vezetett ki.

A kibocsátott új pénz, a „jó forint” és az erre alapozott gazdasági intézkedések szinte ugrásszerűen javították a lakosság ellátását. 1946 augusztusában az előző havihoz képest 2 és félszer több élelmiszer érkezett a fővárosba. A felhozatal a következő hónapokban is tovább növekedett. 1946 második félévében például a burgonyából vasúton piacra felhozott mennyiség elérte az 1938. évi teljes felhozatal volumenét. Húsfélékből, tojásból és tejtermékekből az első félévit sokszorosan meghaladó — bár még nem elegendő — mennyiség érkezett.

A lakosság anyagi ellátása, az életfeltételek megteremtése nem merült ki az élelmiszerekről való gondoskodásban, hanem gyors és hatásos intézkedéseket kellett foganatosítani az égető lakásproblémák megoldására, a közművi szolgáltatások, az egészségvédelmi tevékenység megkezdésére, a helyi közlekedés megindítására.

Az elsőrendű fontosságú feladatok között szerepelt a lakások lakhatóvá tétele, a romtalanítások révén az életveszély elhárítása. A romok eltakarítása, a lakóépületek rendbehozatala, az akkori kisipari munkamódszerekkel dolgozó, alig gépesített, kis termelőegységekből álló építőipar erejét meghaladó feladat volt. Ilyen körülmények között igen nagy eredménynek tekinthető, hogy a romeltakarítási munkák jelentős előrehaladása mellett 1945 októberéig a csaknem 24 000 megrongált tetőzetű épület közül 13 000 épület tetejét kijavították. Ugyancsak 1945 folyamán helyreállítottak 5 872, 1946-ban pedig további 6 500 lakást. A helyreállítás ütemét a következő adatok szemléltetik:

A közművek kárainak pótlása és a szolgáltatások megindítása a közegészségügyi helyzet miatt is rendkívül fontos volt. A Vízművek csőhálózatát néhány hónap alatt, a megsérült gépi berendezéseket szintén rövid idő alatt kijavították. 1945 nyarán a Vízművek már a szükségletnek megfelelően szolgáltatott vizet. A Csatornázási Művek 1947-ig befejezte a háborús károk helyreállítását, és ezután megkezdte a hálózat fejlesztését. A csatornahálózat hossza 1947 végén 1 115 km volt, 11 km-rel hosszabb, mint 1938-ban. A gázszolgáltatás a sérülések rendbehozatalával fokozatosan megkezdődött. 1945 márciusában még csak az Óbudai Gázmű közvetlen környékét, áprilistól kezdve azonban egyre több háztartást kapcsoltak be a hálózatba. Ennek ellenére például a II. negyedévben szolgáltatott gázmennyiség az 1938. év azonos időszakában fogyasztott mennyiségnek még 1/5-ét sem érte el, 1946-ban viszont már némileg meghaladta a háború előtti mennyiséget. Ebben az évben 100 millió köbméter gázt használtak fel, beleszámítva az akkor még nem a fővároshoz tartozó peremrészek (Újpest, Kispest) fogyasztását is.

A felszabadulás után a helyi közlekedés helyreállítása is azonnal — Pesten februárban, Budán márciusban — megkezdődött. A vágányok és felsővezetékek kijavításánál az időrendi sorrendet a romeltakarítási munkák és a közegészségvédelmi célok szabták meg: a Villamosvasút Budapest közélelmezése érdekében — egyéb jármű hiányában — élelmiszerszállítási feladatokat is ellátott. Ezért másodsorban a vásárcsarnokokhoz vezető villamos útvonalakat tették használhatóvá.

A személyszállító járművek gyorsütemű rendbehozatala lehetővé tette, hogy már 1945. február 7-én villamosjárat induljon Újpestre, a Víztorony-Forgách utca között. 1945 áprilisában rendszeres járatokat indítottak a város főútvonalain, a külső területeket a belső városrészekkel összekötő és a Duna-part felé vezető útvonalakon. 1945 végéig 44 villamosjárat indult meg, 1 412 személyszállító járművet helyeztek üzemképes állapotba, és a felsővezetékek több mint 90 %-át megjavították. Az év folyamán mintegy 210 millió utas vette igénybe a villamosközlekedést, ami az 1936—38. évek átlagos személyszállítási teljesítményének 2/3-a volt. Az autóbuszforgalmat a roncsokból újjáépített néhány kocsival indították meg. 1945. július 2-án indult a Gellért tér—Apponyi tér közötti járat, augusztus 5-én a Deák tér—Széll Kálmán tér között az 5-ös jelzésű járat. Az autóbuszforgalom megindításának különösen nagy jelentősége abban állt, hogy a felrobbantott Duna-hidak miatt megszakadt villamosösszeköttetést Pest és Buda között pótolta. Az autóbuszközlekedés helyreállítása természetesen nehezebb feladat volt, mint a villamoskocsik üzembehelyezése, tekintettel arra, hogy csaknem a teljes kocsiállományt nyugatra hurcolták a menekülő fasiszta csapatok. Az autóbuszon szállított utasok száma emiatt 1945-ben, sőt még egy évvel később is, csak 10—12 %-a volt a háború előttinek.

1946-ban — a Szabadság-híd megnyitásával — már villamoson is lehetett Pestről Budára utazni. Csökkent az áramhiány miatti forgalom-korlátozás. A villamoson szállított utasok száma 1945-höz képest ebben az évben már másfélszeresére emelkedett, az autóbuszon utazók száma azonban jóval lassabban nőtt, még 1947-ben is csak 54%-a volt a háború előttinek.

A lakosság életkörülményeinek javításában, a halandóság csökkentésében, a járványveszély leküzdésében fontos szerep jutott a fokozatosan újjáépülő egészségügyi intézményeknek. A kórházak újjáépítése során 1946-ban több mint 3 ezer, 1947-ben pedig kb. 2 ezer kórházi ágyat adtak át rendeltetésének. Ilyen módon a kórházak férőhely tekintetében — a peremvárosokban levő kórházakkal együtt számítva — 1947. év végére elérték a háború előtti színvonal 90 %-át. Sikeresen folyt a rendelőintézetek helyreállítása is. 1947-ben az OTI. a MABI, az OTBA, a MÁV és egyéb szervek rendelőintézetei már több beteget tudtak ellátni, mint a háború előtti években. A vizsgálatok és kezelések száma például 1940-ben 7,1 millió, 1947-ben viszont már 8,6 millió volt. A járványveszély megszüntetése érdekében a lakosság nagy részét — még 1945-ben — védőoltásokkal látták el. A nehéz körülmények mellett is több mint 250 ezer embert oltottak be tífusz ellen. Ezáltal a járványt sikerült hamarosan megfékezni.

A Budapesten gyógyító munkát végző orvosok száma is fokozatosan emelkedett, bár 1947-ben a háború előtti években kimutatott létszámnál még kevesebb volt. 1947-ben 3 871 orvos folytatott gyakorlatot a fővárosban, mintegy 700-zal kevesebb, mint 1936—38-ban.

Míg a romok eltakarítása folyt, és az élet anyagi feltételeinek megteremtése volt a legfontosabb feladat, a Magyar Kommunista Párt kezdeményezésére megtörténtek az első lépések a közművelődés legégetőbb kérdéseinek megoldására és a kulturális igények kielégítésére is. Meg kellett szervezni az iskoláztatást, hozzáfogni a volt uralkodó osztályok műveltségi monopóliumának felszámolásához, s a társadalom széles rétegei számára lehetővé tenni a művelődést, szórakozást.

Az oktató-nevelő munka a helyreállított, vagy ideiglenesen használhatóvá tett tantermekben nem sokkal a felszabadulás után megindult. Az első tanévben iskolába járó tanulók száma mindössze 68 %-a volt az

1938—39. tanévinek, mégis, a kedvezőtlen viszonyok miatt egy tanteremben a háború előtti 32 tanulóval szemben 34 tanulót oktattak, és emellett a tanítás váltakozó rendszerben folyt.

A közoktatásügy megreformálásában a legfontosabb intézkedés az elemi iskolák I—VI., valamint a polgári iskolák és gimnáziumok I—IV. osztályai helyett 8 osztályos általános iskola szervezésének megkezdése volt. Az új oktatási rendszer bevezetése, a politikai és társadalmi fejlődés követelményeinek megfelelően, lehetőséget adott az oktatás és nevelés tartalmának fokozatos megváltoztatására. Ennek érdekében 1947 folyamán megkezdődött az általános iskolai tanerők továbbképzése. A felnőttek részére, akik korábban nem szerezhették meg az alap-, illetve középiskolai végzettséget, megszervezték a dolgozók iskoláját. Az egyetemi tanulmányi lehetőségek kereteinek kiterjesztésével egyidejűleg 2 éves esti egyetemi tanfolyamokat is indítottak. Az egyetemi hallgatók száma azelőtt soha nem látott mértékben növekedett. Az 1946—47. tanévben — a háború előtti utolsó tanév 7 ezer hallgatójával szemben — több mint 20 ezer egyetemi hallgató tanult Budapesten.

Hamarosan megélénkült a kulturális élet is. A súlyos háborús károk ellenére a könyvtárak nagyrésze már 1945-ben megkezdte működését. Az év végén a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 14 kerületi fiókjában és 3 mozgókönyvtárában volt olvasószolgálat. 1946-ban már megkezdték az üzemi könyvtárhálózat kiépítését is.

A felszabadulás után két hónappal már több színház is kaput nyitott; az 1946—47-es színházi évadban — 11 ezer főt meghaladó befogadóképességgel — 16 színház működött. A peremvárosokat is figyelembe véve, 1945 végén az 1943. évi 137-tel szemben 113 mozi várta a szórakozni vágyókat.

Lényegesen nehezebb akadályokat kellett legyőzni a múzeumok megnyitása érdekében. A súlyos háborús károkat szenvedett múzeumok közül még 1946-ban is csak a Magyar Nemzeti Múzeum Természettudományi és Történeti Múzeuma, valamint a Fővárosi Képtár fogadta a látogatókat.

A szinte teljesen elpusztult rádió-adók újjáépítése olyan lendülettel haladt előre, hogy Budapesten már 1945. május 1-én megkezdődhetett az adás. A rádióvevő készülékek nagy részének megsemmisülése miatt azonban az előfizetők száma a háború előttinek csaknem felére csökkent.

A felszabadulást követő időkben a közvélemény formálásában, a társadalmi, politikai szemlélet kialakításában talán a legfontosabb szerepet az időszaki sajtótermékek játszották. Az 1946-ban kiadott lapok 60 %-a Budapesten jelent meg.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

Az utolsó volksbundista akció:
kísérlet a magyarországi német lakosság
kiürítésére

(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)

A Szálasi hatalomátvételét katonailag biztosító „Panzerfaust” fedőnevű akció keretében jórészt Budapest térségében voltak összpontosítva a frissen toborzott s még csak félig-meddig kiképzett SS-alakulatok. Október 16. után a Debrecen-Nagyvárad térségben vívott csatákba vetették be ezeket is, ahol különösen a 22. SS-lovashadosztály szenvedett súlyos veszteségeket.¹ A német településterületeken a nyilas hatalomátvétel napjaiban a Heimatschutz legénysége ellenőrzés alá vette az útkereszteződéseket és a falvak kijáratait; biztonsági intézkedéseket téve arra az esetre, ha a mecseki kommunista bányászok – mint tartottak tőle – megtámadnák a volksbundistákat.² Egyedül a Tolna megyei Gyönk községben előzték meg a volksbundisták akcióit: a kormányzói szózat után egy ott állomásozó honvédzászlóalj azonnal megszállta a helybeli Volksbund-házat, ahol 450 kiosztásra váró puskát találtak.³

A Volksbund elrendelte, hogy a német településterületek községeiben a nyilas hatalomátvétel üdvözlése jeléül egy héten át együtt lengjen a községházán a német és a magyar zászló; a községi irodában azonnal elhelyezendő Hitler képe, amelyet a Volksbund helyi szervezete bocsásson rendelkezésre; Horthy képét viszont haladéktalanul távolítsák el, s majd Szálasiéval helyettesítsék. A nyilas fegyveres pártszolgálat és a volksbundista Heimatschutz emberei közt „bajtársi együttműködés” valósult meg. A Volksbund helyi csoportjainak vezetőit utasították, hogy ellenőrizzék a község vezetését. A jegyző csak velük egyetértésben cselekedhet. A községi bíró, ha nem német érzelmű, vagy kifejezetten Volksbund-ellenes, távolítsák el, és teendőit a helyi csoportvezető vegye át. A községi képviselő-testület hatókörét korlátozzák, míg a népcsoport igényeinek megfelelő új képviselő-testület megalakítására sor nem kerül. Amelyik községben nincs megfelelő Volksbund-otthon, annak céljára zsidó házat foglaljanak le.⁴

Basch, aki az elmúlt években többször is arról biztosította a nyilasokat, hogy „ha önök lesznek hatalmon, önöket támogatjuk”, most látogatást tett Szálasi miniszterelnöknél és „nemzetvezetőnél”. Basch és Szálasi összeölelkezése, feltűnően nyájas barátkozása szemet szúrt azoknak, akik – mint Meckel – továbbra is rendkívül bizalmatlanok voltak Szálasival szemben.⁵ Steyernek az volt a véleménye, hogy a Szálasi-kormány szolgálja a legjobban a német birodalom jelenlegi háborús célját, s e szempontból pozitívan értékelendő; távolabbi népiségpolitikai szempontból azonban Szálasi a maga hungarizmusával nem kívánatos nehézségeket okozhat: követelni fogja, hogy az ország minden nemzetisége, a német is, maradéktalanul az ő vezetésének és céljainak rendelje alá magát. Amilyen mértékben fogja teljesíteni a német birodalom vele szemben támasztott követeléseit, olyan mértékben fogja ő viszont azt követelni, hogy a magyarországi németség a magyar államszerkezetbe illeszkedjék. Szőllősi miniszterelnök-helyettes úgy informálta Steyert a nyilas kormány „új utakra lépő” nemzetiségpolitikája felől, hogy az ország valamennyi nemzetisége számára egy-egy államtitkárságot fognak létesíteni, ezek révén az állammal szorosabb kapcsolatba hozva azokat. Steyer ezt jelentve, azonnal felhívta a figyelmet a veszélyre: ily módon a magyarországi német népcsoport asszimilált része újabb ösztönzést kap arra, hogy a magyar államot magáénak vallja. A Szálasi hatalomátvételével előállt helyzetet tömören így jellemezte: „jó idők a pillanatnyi birodalmi politika, rossz idők a népiségpolitika számára”.⁶

A német birodalom politikai érdeke határozta meg alapvetően Basch és a Volksbund magatartását. A VoMi 1944. októberi összefoglaló havi jelentésében az olvasható, hogy a magyarországi német népcsoport a legnagyobb bizalmatlansággal viseltetett Horthy és a Lakatos-kormány iránt, és Basch már október 15-e előtt elvi egyetértésre jutott Szálasival a követendő út tekintetében. A bekövetkezett fordulatot a népcsoport ennek megfelelően a legszívélyesebben üdvözölte, és nyomban a legszorosabb együttműködést valósította meg a nyilasokkal, illetve az új kormány által felállított szervekkel. Ez a háborús időknek megfelelő közeledés természetesen nem feledtetheti – jegyezte meg a VoMi jelentése -, hogy a nyilasok már a korábbi években olyan programpontokat szögeztek le, amelyek tartósan nem egyeztethetők a német népcsoport valódi érdekeivel, de ezeket a dolgokat – okosan – ez idő szerint teljesen háttérbe szorítják.⁷ Basch is arról számolt be jelentésében, hogy a Szálasi-kormánnyal a legjobb kapcsolatot tartja fenn, különösebb követeléseket nem támaszt, hogy ne nehezítse a kormány helyzetét.⁸ A Szálasi-kormány rászolgált erre többek közt azzal is, hogy a Beregfy Károly honvédelmi miniszter által október 23-án aláírt egyezménnyel a magukat magyarnak valló németeket végül is egy magyar parancsnokság alatt álló, magyar vezényleti nyelvű hadosztály – a Hunyadiról elnevezett SS-hadosztály – keretében kényszerítette bele az SS-be, amelyben, mint idegen állam hadseregében, nem akartak szolgálni.⁹

Október 27-én Basch Hamm kíséretében felkereste Vajna belügyminisztert. Elállt attól az igényétől, hogy a német falvakban volksbundistákat nevezzenek ki jegyzőknek – már csak azért is, mert nem volt elegendő jelöltje -, azt azonban sürgette, hogy Sopronnak volksbundista polgármestere legyen. A továbbiakban a hadihelyzet következtében aktuálisnak látott kiürítési kérdésekről tárgyaltak.¹⁰

Minthogy az ország minden részéből a magyar menekültek is – főleg katonatiszti és hivatalnokcsaládok – a Dunántúlon húzódtak meg, e terület zsúfoltsága, s ezzel összefüggő elhelyezési és ellátási, élelmezési problémái a végletekig fokozódtak. Október 15-től november 6-ig tartott, míg az erdélyi németek fogatoszlopai folyamatosan áthaladtak az akkori német-magyar határon, előzetesen leadva fegyvereiket. Ebben az időben hagyták el Magyarország területét a bánáti németek is, akik egyrészt Szeged, másrészt Baja felől érkezve haladtak tovább Veszprém-Pápa-Sopron irányában. Csak ezt követően, körülbelül november második hetében kerülhetett sor a Szatmár-vidéki svábok fogatoszlopainak befogadására. A bácskai németek előtt pedig csak november 14-én nyílt meg a határsorompó, s kb. december 6-ig fejeződött be átvonulásuk.¹¹

A Dunántúl területein tehát még jelentős német menekülttömegek tartózkodtak, amikor az újabb katonai fejlemények következtében magának a dél-dunántúli német lakosságnak a kiürítését is napirendre tűzték. A szovjet csapatok tudniillik október végén Baja térségében eljutottak a Dunához, s így szükségessé vált új védelmi vonal kiépítése, amely Budapesttől a Balaton északi partján a tó nyugati végéig húzódott, s onnan fordult délnek, hogy oltalmazza a zalai olajvidéket. Ez „a német vér kimentésére” irányuló következetes törekvés szempontjából annyit, jelentett, hogy a magyarországi németséget fő településterületéről, a Tolna, Baranya, Somogy megyei ún. „Swäbische Türkei”-ből is ki kell üríteni, mégpedig egyenesen a német birodalomba, hiszen az új védelmi vonal mögötti országrész – rövidesen ennyiből áll Szálasi Magyarországa – túltelítettségénél fogva felvevő területül nem szolgálhat.¹² A kiürítés elrendelését késleltette azonban, hogy a magyarok ezúttal is – mint Bácska esetében – rendkívül éberen és kritikusan figyelték a német lakosság magatartását, mert abból látták, hogy a német haderő tartani akarja-e ezt a területet, vagy sem.¹³ Meckel, aki kezdettől fogva szenvedélyesen sürgette a német vér kimentését, most is azt tartotta, hogy „mindezek a megfontolások másodrangúak ama ténnyel szemben, hogy itt a legértékesebb német állomány megmentéséről van szó. Ha mindig a magyarság érzelmeire vagyunk tekintettel, még többet veszítünk, s ezt – egész délkeleti népiségpolitikánk érdekében – többé nem tehetjük meg” – mondotta.¹⁴

A Magyarországról kiürítésre kerülők felvevő területéül a német birodalomnak a Linz-Prága vonaltól keletre eső részét jelölték ki. Szálasi méltatlankodva figyelt fel arra, hogy a Volksbund a német szervekkel együttműködésben a terület férőhelyeit a magyarok elől a német kiürítettek számára igyekszik nagy sietséggel biztosítani. Meckel álláspontja is az volt, hogy „természetesen ez esetben is a saját bőrünk a legfontosabb; a németeket olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges, a birodalomban kell elhelyezni. Hogy azután a magyarok hol fognak lakni, a cseh-morva erdőkben vagy a Duna berkeiben Linznél, az minket kevéssé érdekel”.¹⁵

A Volksbund funkcionáriusai már október 20-án megkezdték propagandájukat az önkéntes kiürítés érdekében a dél-dunántúli német lakosság körében. Attól tartottak, hogy a legnagyobb nehézséget a fogatok hiánya fogja okozni; az SS ugyanis a hó elején megkezdte 22. lovashadosztálya részére 5000 ló igénybevételét a dél-dunántúli német gazdáktól, s a VoMi közbelépése a kiürítés érdekeit keresztező lósorozás leállítására eredménytelen maradt.¹⁶ Ezért – a vasúti szállítás súlyos problémái ellenére – 52 hosszú szerelvényről gondoskodtak, hogy a jelentkezőket elszállíthassák. A Volksbund-vezetőség és a VoMi áttelepítő különítménye nagy megrökönyödésére azonban napokon belül kiderült, hogy igen kevesen hajlandók önként elhagyni szülőföldjüket: a kiürítéshez biztosított vasúti szerelvényeket élelmiszerrel rakták meg, különben úgyszólván üresen kellett volna kigördülniük.¹⁷ Hasonló kudarccal jártak a Budapest környéki németség önkéntes kiürítésére november 2-án elrendelt intézkedések is, pedig a szovjet csapatok délkeleti irányból 20 kilométerre megközelítették a fővárost.¹⁸ Goldschmidt már be is rendezte Bécsben a magyarországi német népcsoport menekültügyei intézésének központját (Zentralstelle zur Erledigung der Flüchtlingsfragen der Deutschen Volksgruppe in Ungarn), majd Berlinben folytatott tanácskozásokat a német menekültek birodalmi elhelyezése ügyében.¹⁹

A kudarc okainak elemzésével sokat foglalkoztak. Meckel szerint a dél-dunántúli németek 80 százaléka először hajlandóságot mutatott lakóhelye elhagyására, ámde a magyar helyi hatóságok, falusi jegyzők, megfélemlítették őket, s így sorra visszavonták jelentkezésüket. A katolikus papok is a kiürítés ellen agitáltak. Nem elég – méltatlankodott Meckel -, hogy a bolsevista propaganda azt terjeszti: az embereknek semmi bajuk nem lesz, a katonaságtól elbocsátják őket, és zavartalanul élhetnek otthonaikban – a katolikus egyház is olyan utasítást adott papjainak, maradjanak híveikkel együtt falvaikban. Meckel igen csodálkozott ezen a magatartáson, mert nemrég hosszabb beszélgetést folytatott Serédi hercegprímás titkárával, s az volt a benyomása, hogy a legfelsőbb magyarországi egyházi vezetés bolsevistaellenes. Ezért a dél-dunántúli katolikus papok magatartását helyi körülményekkel magyarázta, s azzal a sokéves kísérlettel hozta összefüggésbe, amely különösen ezen a vidéken igyekezett egy államilag támogatott és az egyház által irányított német szervezetet kiépíteni. De ellenségesnek – sőt kifejezetten birodalom- és Hitler-ellenesnek – mutatkozott a Dél-Dunántúlon állomásozó honvédalakulatok tisztjeinek nagy része is – Meckel szerint 70 százaléka. Erről Basch személyesen tett panaszt Szálasinak, aki szigorú vizsgálatot rendelt el. Leginkább megdöbbentőnek azonban Meckel magának a németségnek az ellenkezését találta. Keze közé került a Tolna megyei Nagyszékely községből egy kérvény, amelyet 145 család írt alá; mint „jó magyarok” tiltakoztak az ellen, hogy a Volksbund funkcionáriusai el akarják őket szállíttatni.²⁰

Weibgen SS ezredes, az áttelepítő különítmény parancsnoka, a Volksbundot okolta a kudarcért. Mint jelentésében megállapította, a dél-dunántúli németeket sem az első világháború, sem a második eddig nem érintette; a parasztok és a városlakók egyaránt jólétben élnek; anyagias gondolkodású „jóllakott polgárok”, akiktől a közösségi szellem, a nemzetiszocializmus idegen. Még e terület Volksbund-vezetői is nagyrészt ilyenek. Harcos német magatartást általában kevéssé tanúsítanak, bár abból semmi hátrányuk nem származott, ellenben hű magyar állampolgároknak érzik magukat, s csak egy kis részük hajlandó magára vállalni a német voltukból eredő komoly kötelességeket. Népi fegyelmet, vak bizalmat és feltétlen engedelmességet a Führer iránt még a legtöbb Volksbund-tag sem ismer.

Minden ember, különösen a paraszt, nehezen válik meg birtokától, és nem szívesen cseréli fel otthonának kényelmét az országút fáradalmaival – folytatja Weibgen. Nemcsak a „feketék” – azaz a Volksbundtól magukat távol tartó magyar érzelműek – utasítják el kereken a kiürítést, hanem a Volksbund-tagok tetemes része is, köztük számos olyan asszony, akinek férje az SS-hez vonult be. „Gyakran előfordult, hogy anyák gyermekestül állottak elénk, és felszólítottak minket, hogy inkább lőjük agyon őket, mintsem kiürítsük” – olvashatjuk a jelentésben. Weibgen megállapítása szerint szinte senki sem hiszi el, hogy a bolsevisták kiirtják és kifosztják a németeket. A kiürítéssel szembeni elutasító magatartásukban megerősítik a németeket a magyar papok és jegyzők és a magyar szomszédok is. Még maguk az SS-be kényszerrel bevonultatottak is leveleikben mindenféleképpen óva intenek a kimozdulástól.²¹

Basch hajba kapott Weibgennel, hogy a kudarcot a Volksbund nyakába akarja varrni, a VoMi pedig mentegetődzött. Rámutatott, hogy Dél-Dunántúl már magyarosodásnak indult német lakossága csak az utóbbi években kezdett lassan disszimilálódni a Volksbund vezetése alatt, amely csak részben felelt meg a vele szemben támasztott követelményeknek. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a VoMi figyelmét nem kerülte el a Dél-Dunántúl rendkívül súlyos politikai helyzete, s erre az 1944-es év folyamán már többször utalt; maga Lorenz ismételten felkereste ezt a területet. De a magyar hatóságok, honvédség, papság terrorja és zaklatásai nem hagytak alább. Dél-Dunántúl kiürítésének nem kielégítő eredményében a VoMi szerint a birodalom Magyarország irányában nem következetesen alkalmazott népiségpolitikája tükröződik, amely sem a magyar állam erőit nem tudta teljesen bevonni a birodalom háborús bevetésébe, sem a magyarországi német népcsoportnak ezt a szám szerint legerősebb területét nem tudta magának megnyerni.²²

Meckel helytelenítette a kölcsönös szemrehányásokat, a bűnbakkeresést; „tárgyilagos helyzetmegállapításra” és főleg újabb, összefogott akció indítására törekedett. Jelentései szerint pillanatnyilag igen nehéz megmondani, ki a hibás e kiürítési akciók balsikeréért. A magyarországi németség egy ilyen fejleményre sem lelkileg, sem szervezetileg nem volt felkészülve. Ehhez járult még, hogy a parasztság nehezen mozdítható, és csak igen kelletlenül szánja rá magát a bizonytalanság felé vivő útra a tél küszöbén. Akadályozza továbbá a kiürítést a másik fél rendszeres suttogó-propagandája, amelynek általában az a tendenciája, hogy a lakosságnak a Dunától keletre eső, a bolsevikoktól megszállt területein jó sora van, nyugodtan végezheti napi munkáját.

A VoMi áttelepítő különítménye, amely eddig viszonylag nyugodt és tervszerű kiürítéseket hajtott végre, Magyarországon nap mint nap rögtönözni kénytelen. Meckel véleménye szerint Weibgen különítménye túl későn jött, és egyáltalán nem volt ideje arra, hogy a dolgot alaposan előkészítse, s így nem is lehetett olyan hatásos, mint a régóta előkészített besszarábiai visszatelepítési akciónál; – a Volksbund apparátusa pedig szervezési szempontból alaposan csődöt mondott, s így Weibgen nem kaphatta meg tőle a szükséges segítséget ehhez a rögtönzött akcióhoz. Igaz, hogy a Volksbund nem tudta kellő propagandával felkelteni a magyarországi németség kedvét a kiürítéshez, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy aktív tisztségviselőinek legnagyobb része az SS soraiban volt. Azonkívül a német községeken keresztülvonult szekéroszlopok olyan leverő benyomást tettek a dunántúli német lakosságra, hogy az inkább visszatartotta, semmint buzdította őket szülőfalujuk elhagyására.²³

A német lakosság eredményesebb kiürítése szempontjából Meckel szükségesnek tartotta a szorosabb együttműködést a Szálasi-kormány kiürítési kormánybiztosával, kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredessel, aki e tekintetben messzemenő támogatást ígért. Meckel szerint nyilván azzal a hátsó gondolattal, hogy Magyarország végérvényesen megszabadul a németektől, de ez most egybeesett azzal a törekvéssel, hogy „annyi német vért kell a birodalomba átmenteni, amennyit csak lehetséges”.²⁴ Meckel kérésére Farkas november 17-én rendeletileg adta tudtul, hogy „a német vezetés a Duna-Dráva-szögből a német származású lakosságot a birodalom területére szállítja”, és felhívta az összes hatóságokat és szerveket e kiürítés teljes mértékű támogatására. Mindössze azt kötötte ki, hogy „az áttelepüléshez az egyelőre még lakóhelyükön maradó lakosság járműveit nem szabad igénybe venni”.²⁵ Meckel nem hallgatta el Farkas előtt, hogy a kiürítés során kényszert fognak alkalmazni: a kormánybiztos ezt, mint a németek belső ügyét, minden további nélkül tudomásul vette. Megígérte továbbá Meckelnek, közben fog járni egyházi vezető köröknél, hogy megváltozzon a német falvak papjainak kiürítésellenes magatartása.²⁶

A Volksbund kiürítési propagandáját azért vélték hatástalannak, mert ellentmondásba került eddigi állandó vonalával: eddig eszményítették a német paraszt ragaszkodását a röghöz, melyet az ő munkája tett szerintük német földdé – most egyszerre árulónak mondják, aki földjéhez ragaszkodva szembeszegül a kiürítésnek. Eddig egyébről sem beszéltek, mint a német győzelemről, most pedig azt mondják, hogy meneküljenek. A bolsevistákkal való rémítés maradt a Volksbund-propaganda egyetlen hatékonyabb érve a kiürítés mellett. Meckel november 22-én jelentette: „elrettentési propagandát vezetett be, hogy világossá tegye az emberek előtt, mi vár rájuk, ha a bolsevisták kezébe kerülnek”.²⁷ Florian Krämer egykori területvezető visszaemlékezéseiben felvilágosító propagandának nevezi ezt a tevékenységet, és keserűen szól arról, hogy az emberei által a kiürítés érdekében összehívott falugyűléseket a helyi hatóságok ellengyűlések megszervezésével hatálytalanították.²⁸

Az a sajátos helyzet állt elő, hogy a november 24-i sikeres bezdáni átkelést követő hirtelen szovjet előrenyomulás lendítette ki a holtpontról a dél-dunántúli németek kiürítésének ügyét. Még akik eddig hallani sem akartak arról, hogy elhagyják szülőföldjüket,²⁹ a Volksbund-funkcionáriusok által tervszerűen szított és kihasznált pánik hatására igen sokan menekülni kezdtek, részben szekérsorokban, részben a VoMi áttelepítő különítménye által rendelkezésre bocsátott vasúti szerelvényeken.³⁰ Sok helyütt fizikai kényszer alkalmazására is sor került; így Baranya megye szigetvári járásának számos községében (Ibafa, Szentlászló, Németlad) felfegyverzett Volksbund-funkcionáriusok terrorizálták a lakosságot és a magyar helyi hatóságokat; Teklafalu községben az SS garázdálkodott, négy embert ki is végeztek.³¹ A gyors szovjet előretörés azonban megakadályozta, hogy a kiürítés hatékonyabb és nagyobb méretű legyen: a szovjet csapatok november 29-én felszabadították Mohácsot és Pécset, december 2-án Szekszárdot, Bonyhádot, Paksot, december 4-én pedig tartósan megvetették lábukat a Balaton déli partján, s az onnan Budapest felé húzódó új német védelmi vonal előterében.

Ezek után a németek kiürítése szempontjából az e tekintetben még érintetlen Bakony- és Vértes-vidék, valamint az önkéntes kiürítés során csalódást okozott Budai-hegyvidék került sorra. Meckel szerint e területeken is csak akkor érhető el eredmény, ha katonai vagy rendőri erők segítségével kényszerkiürítésre kerül sor.³² Ezt német részről már december 3-án elrendelték.³³ Farkas kormánybiztos 5-én „A német ajkú magyar állampolgárok kitelepítéséről” kiadott rendeletében tájékoztatta a veszprémi, móri, tatai, Buda környéki és szentendrei járás hatóságait e német akcióról, s felszólította azokat annak támogatására.³⁴

Úgy látszik azonban, hogy egyelőre hiányzott a német karhatalom, amelyre támaszkodva hatékonyabban léphettek volna fel a kiürítés érdekében ezeken a területeken. E nélkül a Volksbund-funkcionáriusok erőfeszítései falvanként legfeljebb 6-8 család kiürítését eredményezték, hacsak az „itt vannak már a bolsevikok!” cselt nem alkalmazták. Így a kiürítésnek mindeddig ellenálló Veszprém megyei Lókút községből, amelyhez valójában csak március 27-én érkeztek el a szovjet csapatok, egyszerre 80 családot sikerült útnak indítani december 28-án. A tatai járásban a kiürítési erőfeszítéseket december 25-én a Budapest bekerítésével kapcsolatos szovjet hadműveletek megszakították; 1945. január 5-én azonban a németek ebben az irányban átmenetileg ismét bizonyos teret nyerve, kényszerkiürítést alkalmaztak, és 19-20-án vasúti szerelvénnyel szállították több falu német lakosait a birodalom ausztriai részére.³⁵ Január első felében már a Bakony-vidéken is alkalmazták a kényszerkiürítést. Bakonyszombathely községből az SS áttelepítő különítmény emberei mindenkit tehergépkocsikra kényszerítettek, aki csak idejében el nem menekült pincékbe, tanyákra. A lakosság visszamaradt állatállományát és ingóságait ugyancsak gépkocsikra rakták, és elszállították. Ácsteszér községben a magukat magyarnak valló németek maradása érdekében szót emelő községi bírót az SS-katonák arcul verték és a lucskos hóba lökték, rokkant és beteg embereket is kíméletlenül az autókra dobtak, nőket hajuknál fogva rángattak, rugdostak. Az így kiürített lakosság gabonakészleteit elszállították, állatait – mintegy 800 marhát – elhajtották; az aprójószágot, sertést, baromfit a községbe magát befészkelő német katonaság prédálta fel, a lakásokat istállónak, a bútorokat tüzelőnek használva.³⁶

Ezekben a napokban német részről már a magyar lakosság Németországba való kiürítését is sürgették bizonyos területekről, főleg ahol ellentámadási hadműveleteikhez nagyobb számú alakulatokat akartak felvonultatni, és számukra elhelyezést biztosítani. Ezért a polgári közigazgatási hatóságok útján felszólíttatták a lakosságot, hogy önként jelentkezzék Németországba való áttelepítésre, s gyülekezzék a megadott vasúti gócpontokon, ahonnan elszállításukat ugyancsak a VoMi Sopronban székelő áttelepítő különítménye intézi, Weibgen irányításával.³⁷

Január 11-én Győr, Moson, Sopron, Zala és Vas vármegyék alispánjait a magyarországi német parancsnoksághoz beosztott magyar vezérkari összekötő tiszt arról értesítette, hogy a Volksbund kiküldöttei a német lakosságot itt is felszólították falvaik három napon belüli elhagyására, s a Németországba való átköltözésre. A magyar hatóságok hasznosnak találták a túlzsúfolt és nehezen élelmezhető lakosság ez általi fellazulását, s csak arra ügyeltek, hogy a német pékeket, mészárosokat stb. lehetőleg visszatartsák a falvakban addig, míg a terület teljes kiürítésére sor nem kerül.³⁸ Január folyamán több helyütt találtak a német falvakban olyan – az egykori Német Népművelődési Egyesület aláírását viselő – német nyelvű röpcédulát, amely arra hivatkozva sürgette távozásra a volksbundistákat, hogy számukra a játszma elveszett.³⁹

A német népcsoport-vezetőség ekkor már nem az ostromlott Budapesten működött, ahol a Lendvay utcai Német Házat ért bombatalálat után a svábhegyi Lóránt utcában helyezte el irodáit, hanem Sopronban, a Volksbund nyugati területvezetőségének (Gebietsführung West) épületében. A vezetőség és a hivatali apparátus egy része – élén Baschsal – már november elején áttelepült Sopronba, másik része Goldschmidt irányítása alatt december elejéig maradt Budapesten.⁴⁰ A Lendvay utcai, elhagyott, romos Volksbund-székházban később egy magyar ellenállási csoport ütött tanyát.⁴¹

November 2-án Ribbentrop figyelmét egy hivatalos előterjesztés ismét felhívta arra, hogy aktuális volna dedikált fényképével kitüntetnie Bascht, aki erre az október közepi magyarországi események alkalmával különösen rászolgált.⁴² Meckelnek azonban időközben megromlott a viszonya Baschsal, és egész sor jelentésben azon fáradozott, hogy megingassa iránta Berlin bizalmát: nem hisz már a német győzelemben, fegyelmezetlen mind a követséggel, mind a VoMi-val szemben, összeférhetetlen legközvetlenebb munkatársaival, Goldschmidttel, Hamm-mal, Keintzellel; meg akarna már szabadulni a népcsoportvezetéstől, csendes magánéletre vágyik, november 12-én Sopronban feleségül vette 22 évvel fiatalabb titkárnőjét, Éva Schmidt kisasszonyt. Meckel nem kis mérgére azonban Basch igen tekintélyes esküvői tanúkat választott: Winkelmann és Lorenz SS tábornokokat, akik képviseletében dr. Heinrich Neun területvezető, illetve dr. Stefan Steyer volt jelen.⁴³

Meckel Szálasival való gyanús, német szempontból nem kívánatos paktálással is vádolta a népcsoportvezetőt. A VoMi 1944. november havi jelentése azonban Basch és Szálasi viszonyát úgy világítja meg, hogy abból kitűnik Basch „hűsége az ügyhöz”, amit utóbb Winkelmann és Veesenmayer egybehangzóan igazolt.⁴⁴ A VoMi jelentése szerint „a népcsoport számára igen jelentősek a magyarországi helyzet általános kérdései. Szálasinak nem sikerült megállítania az általános bomlást. Ebben a politikai helyzetben a népcsoport-vezetőség azt a felfogást képviseli, hogy birodalmi német szerveknek kell átvenniük a parancsuralmat, minthogy Szálasi sem a közigazgatási hatóságoknál, sem a honvédség tisztikaránál nem tudja magát tartósan elfogadtatni, s rendelkezéseinek nem engedelmeskednek. A népcsoport-vezetőség különösen azt tartaná fontosnak, hogy a honvédséget visszavonják, Németországban átneveljék, és küzdőszelleme megjavítására a kártékony elemektől megszabadítsák. Azonkívül a kormánynak rendszabályokat kellene hoznia a totális háborús bevetés biztosítására, és megfelelő rádió- és sajtópropagandát kellene indítania.” Mint a VoMi jelentése megállapítja, „a népcsoportvezető, jóllehet meg volt győződve arról, hogy Szálasi veszélyes ellenfele az ő népcsoport-politikájának, a vele folytatott számos beszélgetés alapján arra hívta fel a birodalmi politika budapesti felelőseinek figyelmét, hogy egyedül a Nyilaskeresztes Párt vezére, Szálasi van még abban a helyzetben, hogy Magyarországot a káoszból kiragadja, és hogy őbenne meg is van erre jelenleg a készség. A népcsoport-vezetőség teljesen tisztában van azonban azzal, hogy a tengelyhatalmak győzelme után Magyarország ismét a maga útját fogja járni, és Európa újjárendezésénél az akkori viszonyoknak megfelelően támasztott követeléseivel és megszokott németellenes beállítottságával a legnagyobb nehézségeket fogja okozni.”⁴⁵

A Szálasihoz való ragaszkodás, de ugyanakkor a közvetlenebb német parancsuralmi módszerek alkalmazásának sürgetése egyaránt rendkívül jellemző Basch ekkori állásfoglalására; ezúttal is radikálisabb politikát javasolt, mint amelyet a német birodalom Magyarországgal szemben ténylegesen alkalmazott.

1944 végén, 1945 elején Basch Brennbergbányán megbeszélést folytatott Szálasival. Erről csak annyi ismeretes, hogy egyrészt az élelmiszer- és közszükségleti cikkek elosztásánál a volksbundistáknak a nyilasokhoz hasonló előnyöket követelt, másrészt azon régi kívánságát hangoztatta, hogy a német származású nyilasokat Szálasi engedje át a Volksbundnak. Ez utóbbi tekintetben ezúttal sem jutott semmire: Szálasi a német népcsoporthoz tartozás kérdésében a bécsi egyezményhez ragaszkodott, s nem az új toborzási egyezménybe foglalt származási elvhez.⁴⁶ Valószínűleg e megbeszélés eredménye volt azonban, hogy Szálasi január 14-i rendelkezésének megfelelően Basch is meghívást kapott a „nemzetvezető” elnökletével havonta összeülő 40 tagú „koronatanácsra”. Az adott viszonyok között és e testület nagymértékben formális működése mellett ennek korántsem volt már az a jelentősége, mint lett volna a Horthy-rezsim minisztertanácsain való részvételnek, amit Basch annak idején hiába szorgalmazott. Veesenmayer mégis hasznosnak tartotta e fejleményt, mert így Basch révén lehetősége nyílt megbízhatóan ellenőrizni a koronatanács tevékenységét. Ribbentrop is egyetértett ezzel.⁴⁷ Egyedül a német népcsoport vezetője kapott meghívást a koronatanácsokra, a többi népcsoport vezetője a magyar vezetés – Csia Sándor elnöklete – alatt álló Népközösségi Tanácsban foglalt helyet. A miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztálya helyébe – a nemzetiségi államtitkárságok felállításának tervét elejtve- „Magyarország Nemzetvezetőjének Népközösségi Irodája” lépett, dr. Leicht József vezetésével.⁴⁸

Basch 1945 januárjában megbeszélést folytatott báró Kemény Gábor külügyminiszterrel is. Ekkor előadott konkrét kívánságai részben a Deutsche Jugend és a Heimatschutz szervezésének támogatására s a német lakosság csapatgondozási, kiürítési célokra való megadóztatásának (Volksopfer) engedélyezésére vonatkoztak. A megbeszélésről készült nyilas feljegyzés jellemző képet ad Basch tárgyalási módjáról és felfogásáról. A népcsoportvezető azzal kezdte, hogy Berlinbe megy két hétre jelentéstételre Himmlerhez, aki népi vonatkozásban a Volksbund irányítója. „Nehéz helyzetben lesz, ezért kéri, hogy bizonyos minimális kéréseit a kormány teljesítse, s így odakint igazolni tudja, hogy a Volksbunddal kapcsolatban valóban rendszerváltozás történt.” Elmondotta, hogy „a hungarizmus elvi elgondolásait alaposan ismeri, másfél év óta emellett szállt síkra Németországban, de szeretné, ha a hungarizmus gyakorlati eredményei – ha még olyan csekély lehetőségek között is – a Volksbundot illetőleg jelentkeznének. Figyelmeztetett a közös szláv veszélyre, mely a partizánmegmozdulásokban jelentkezik.” A továbbiakban rámutatott: „március óta aggállyal figyelte, hogy a (Nyilaskeresztes) Párt és a mozgalom csak a német diplomáciai vonalon (Veesenmayer) mozgott, és nem keresték kellő időben a közeledést Winkelmann Obergruppenführerhez, aki pedig feltétlenül bírja a Reichsführer bizalmát. Reichsführer Himmler is tökéletesen bírja a Führer bizalmát, és így vannak kérdések, ahol őt nem lehet figyelmen kívül hagyni. E szempontból ő is szívesen rendelkezésre áll.”⁴⁹

A népcsoportvezető továbbra is fenntartotta ellentétektől ugyan nem mentes, de szoros viszonyát Szálasival, aki a „nacionalista és szocialista” eszméért küzdő pártok, egyesületek és mozgalmak „érdemeit” megörökítő 1945. évi II. törvénycikkben a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom, az Imrédy-féle Magyar Megújulás Párt és a Pálffy-féle Magyar Nemzetiszocialista Párt mellett, „hálás elismeréssel” emlékezett meg a Magyarországi Német Népcsoportról is.⁵⁰ A Veesenmayer-Winkelmann erőpárból Basch következetesen az utóbbihoz – a nyilván egyre erősebbhez – igazodott, s igyekezett Himmler kegyeit kiérdemelni az utolsó hónapokban is. Vissza kívánt ugyan vonulni – mint hangoztatta – a családi boldogsághoz és a falusi magányba, de előbb végrehajtja Himmler parancsát: a németek kiürítését Magyarországról.

A Budapest felmentésére, majd szovjet felszabadítása után visszaszerzésére ismételten indított német ellentámadások azonban – az ezekkel kapcsolatosan kifejtett propaganda révén – csökkentették a lakosság hajlandóságát a kiürítés iránt a Szálasi uralma alatt álló országrészben. Mint a január 26. és március 10. közti időszakból fennmaradt „nemzetiségi helyzetképek” jól érzékeltetik, különösen a német lakosság illúziói erősödtek meg ekkor a hadműveletek sikere iránt; „a Hungarista Magyar Birodalom mai rendszerét minden erejükkel támogatják, a személyes és dologi hadiszolgáltatást lelkiismeretesen teljesítik”.⁵¹ Ez a magatartásuk erősen elütött a Szálasi uralma alatt álló szláv (horvát, vend, szlovák) nemzetiségeknek a partizánokkal rokonszenvező és az ellenállás számos jelét mutató magatartásától.⁵²

A volksbundistáknak a német falvakban – amennyiben az ide-oda hullámzó front vonalába estek – szégyenletes szerepük volt a német katonai alakulatok informálásában. Az 1944. december 25-én felszabadult Csolnokra 1945. január 5-én nyilas és volksbundista vezetéssel szivárogtak vissza a németek, akik így a község egyik felét március 23-ig birtokolhatták.⁵³ A Volksbund és a Heimatschutz egyik leggyalázatosabb feladata az egyre szaporodó számú német katonaszökevény – főleg Magyarországról az SS-be kényszerített németek – felkutatása és kiszolgáltatása volt az SS-nek, amely kivégezte őket. Sopronban és környékén, még március végén, közvetlenül e terület felszabadítása előtt is volt erre példa.⁵⁴ A Volksbunddal szemben álló németek köréből egyesek bátor antifasiszta tettekkel tüntették ki magukat. Csolnok községből Hoffstädter Lőrinc a sárisápi kommunista partizánokkal tartott kapcsolatot, és szabotázsakciókat hajtott végre a német hírközlési vonalak megszakítására.⁵⁵ A Komárom megyei Kecskéd községben Kirschner József bányász szovjet felderítőknek adott rejtekhelyet.⁵⁶

1945. március végén, április elején a szovjet csapatok óriási lendületű támadása söpört végig a Dunántúl még ellenséges kézen levő területein, teljessé téve az ország felszabadítását. A gyors előretörés megakadályozta a további kényszerkiürítést. A volksbundisták igyekeztek elmenekülni; rajtuk kívül csupán a közvetlen határmenti német településterület lakosai lépték át nagyobb számban a határt.⁵⁷

A „Südostraum” német lakossága kiürítésével kapcsolatos nagyszabású népmozgás számszerű eredményeit csak hozzávetőlegesen lehet felmérni. Az idevágó egykorú német források elégedetlenek az eredményekkel, holott – a megnyilvánuló ellenállás ellenére – szovjetellenes pánikkeltéssel, s ha kellett, erőszakkal, hatalmas tömegeket elszakítottak szülőföldjüktől.⁵⁸ Korabeli becslések szerint 45 000 észak-erdélyi szász kelt útra, ami lélekszámúkat tekintve szinte 100 százalékos „eredményt” jelent; a velük együtt tartó dél-erdélyi szász menekültek további mintegy 3-5000-en lehettek. Szatmár- és Kárpát-vidékről csak a németek 15 százalékát (2500 főt) sikerült kiüríteni; a Nagykároly-Vác-Sopron útvonalon, tehát a Tiszától keletre eső területekről összesen mintegy 50- 55 000 német vonult át a birodalomba. Dél felől a román Bánátból 35-40 000, a szerb Bánátból mintegy 15 000 német igyekezett Magyarországon át a német határ felé;⁵⁹ a Bácskából kitelepülök 80-85 000-en lehettek, egy-két további ezer németet magukkal ragadva a szűkebb – trianoni – országterület Duna-Tisza közi közel eső falvaiból (Kunbaja, Katymár stb.).⁶⁰ A Dél-Dunántúlról 30-35 000, a főváros környékéről 10-12 000, a Dunántúl Balatontól északra eső részéről 10-15 000 lehetett a birodalomba távozók száma.⁶¹ Ez annyit jelent, hogy a „Südostraum” kiürítésével kapcsolatosan Magyarországon át folyó német népmozgás teljes volumene hozzávetőlegesen 250 000 fő lehetett, tehát a „Südostraum” német lakosságának kb. egytizede. Magyarország akkori államterületének német lakosságából 190 000, mai területének korabeli német lakosságából legkevesebb 50-60 000 (10-15 százalék) lehetett a kiürítés során eltávozottak száma.⁶² Egyes becslések Magyarország mai területét illetően magasabb abszolút számot, 80 000 főt, vagy 30 százalékot tételeznek fel.⁶³ A kérdés azonban a jelenleg rendelkezésre álló, eleve becsléseket és nem hiteles kimutatásokat tartalmazó források alapján nem tisztázható. A még e szempontból eléggé szórványos helytörténeti kutatások az egyedi esetek sokféleségére, a kiürítési helyi eredmények széles skálán való ingadozására mutatnak.⁶⁴ A Volksbund-funkcionáriusok erőfeszítései ellenére a kiürítettek közül sokan idejében visszafordultak, és visszatértek lakóhelyükre.

A Volksbund vezetősége 1945. március 22-29. közt hagyta el Sopront, s távozott ausztriai területre, ahol szétszóródott. Basch az Attersee mellett húzódott meg, s négy másik társával április 22-én memorandumot szerkesztett és írt alá, amelyet a nyugati megszálló hatalmakhoz intéztek. Ebben négy oldalon összefoglalva próbálták „megmagyarázni” a Volksbund szerepét, majd kérték, hogy „a három demokrata nagyhatalom”, az esetben, „ha a háború befejeződése után az új magyar kormánnyal kapcsolatot teremteni nem tudnának, avagy az új magyar kormány az evakuáltak hazatérését nem helyeselné, úgy adjon lehetőséget arra, hogy vagy Amerikában, vagy Dél-Afrikában telepedhessenek le”. A megszálló hatalmak képviselői azonban nem voltak hajlandók átvenni a memorandumot. Ekkor Basch Keintzelt bízta meg, hogy a szintén nyugatra távozott, s az egyik közeli faluban tartózkodó gróf Apponyi Györgyöt kérje meg: jó kapcsolatai felhasználásával juttassa azt el az illető hatalmakhoz. Keintzel a Volksbund-vezetőség szélsőségesen radikális nemzetiszocialistáinak volt prominens alakja, s ez ellentmond Basch azon állításának, hogy a szóban forgó memorandum a népcsoportvezetőség magafajta „konzervatív” elemeinek terméke lett volna. A memorandum sorsa ismeretlen. Bascht május 17-én letartóztatták az amerikai hatóságok. Különböző ausztriai és bajorországi internáló táborokban és börtönökben őrizték, majd hazaszállították Magyarországra, ahol 1946-ban a népbíróság háborús bűnösként vonta felelősségre, hasonlóan a magyar háborús bűnösökhöz.⁶⁵

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!