Alekszandr Fagyejev

Első rész

34.

Ugyanakkor, amikor Turkenyics lakásán javában folyt a megbeszélés, Andrej Valko és Matvej Sulga ott álltak Brückner „mester” és helyettese, Balder őrmester előtt, ugyanabban az irodában, amelyben néhány nappal ezelőtt Viktor apjával szembesítették Sulgát.

Mind a ketten javakorabeli emberek, széles vállúak, úgy álltak egymás mellett, akár két ikertölgy a réten. Valko kissé szikárabb, feketébb, komorabb, a szeme fehérje veszedelmesen csillogott bozontos szemöldöke alatt, míg Kosztyijevics széles arca, melyet apró pontok árnyékoltak, az elszánt, kemény vonások ellenére is derűs és nyugodt volt.

Olyan sok embert tartóztattak le, hogy e néhány nap alatt egy időben vallatták őket Brückner mester, Balder őrmester és Szolikovszkij „policáj”-főnök irodahelyiségében. De Valkót és Kosztyijevicset eddig még egyszer sem zavarták. Sőt, jobban táplálták őket, mint amikor még Sulga magában volt. Ezekben a napokban Valko és Sulga cellájuk falán át szakadatlanul sóhajokat, káromkodásokat, csizmák topogását, fegyvercsörgetést, mosdótálak és vedrek zörgését, kiloccsant víz csobogását hallották, amikor a padlót felmosták a vértől. Időnként valamelyik távoli cellából gyereksírás ért hozzájuk.

Amikor kihallgatásra vitték őket, nem kötözték meg a kezüket, amiből arra következtettek, hogy jó szóval és ravaszsággal akarják őket megvásárolni és becsapni. De hogy az előírás, az „Ordnung” szerint menjen minden, Brückner főtörzsőrmester szobájában a tolmácson kívül még négy fegyveres katona, továbbá Fenbong altiszt is – ugyanaz, aki elővezette a foglyokat – ott állt a hátuk mögött, revolverrel a kezében.

A kihallgatás Valko személyazonosságának megállapításával kezdődött. Valko megmondta a nevét. Olyan ember volt, akit mindenki ismert a városban. Surka Reiband is tudta, kivel van dolga, amikor Brückner részére lefordította válaszait. Valko Surka Reiband szemében félelmet és élénk, szinte személyes kíváncsiságot fedezett fel.

Brückner „mester” megkérdezte Valkót, ismeri-e azt az embert, aki mellette áll, és hogy ki az illető. Valko majdnem elnevette magát.

– A cellában ismerkedtünk meg – válaszolta.

– Ki ő?

– Mondd meg a főnöködnek, hogy ne adjon fel hiábavaló kérdéseket – szólt komoran Reibandhoz. – Értse meg, hogy csak annyit tudok, amennyit ez az ember maga mondott nekem.

Brückner mester elhallgatott, de úgy kidüllesztette a szemét, mint a bagoly, olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, mit kérdezzen. Hogyan is kérdezzen, ha az, akit vallatott, nincs megkötözve, és nem verik. Ilyenkor unta a dolgot, és kényelmetlenül érezte magát. Aztán így folytatta:

– Ha a társadalmi helyzetének megfelelő bánásmódra tart igényt, akkor először is nevezze meg azokat, akiket magával együtt kártevő munkára hagytak itt.

Reiband lefordította.

– Nem ismerek ilyeneket – felelte Valko. – És azt gondolom, nem is volt rá idő, hogy visszahagyjanak ilyeneket. Én a Donyectől jöttem vissza, mert nem tudtam evakuálni – és Valko kegyetlen cigányszemével keményen előbb Reibandra, majd Brückner mesterre nézett.

Brückner mester arcának alsó részén, ott, ahol a nyaka kezdődött, vastag, pöffeteg ráncok sorakoztak. Így állt pár percig, aztán felvette az asztalról szivartárcáját, kivett belőle egy gyűrűtlen szivart, és két ujja között odanyújtotta Valkónak, miközben megkérdezte:

– Maga mérnök?

Valko régi gazdasági vezető volt, még a polgárháború után bányászból léptették elő, s a harmincas években elvégezte az Ipari Akadémiát. De semmi értelme, hogy elmondja mindezt ennek a németnek. Úgy tett, mintha nem venné észre a felkínált szivart, és igennel válaszolt.

– Ilyen képzettséggel és tapasztalattal sokkal magasabb és anyagilag hasonlíthatatlanul jobb helyet foglalhatna el az új rendben, ha hajlandó erre – mondta Brückner mester, és komoran oldalt hajtotta fejét, de a szivart még mindig Valko felé nyújtotta.

Valko hallgatott.

– Fogja, fogja a szivart … – mondta Surka Reiband ijedt szemmel, sziszegő hangján.

Valko, mintha nem hallaná, tovább nézte Brückner mestert, és cigányszemében víg szikra gyulladt ki.

Brückner mester vastag, sárga keze a szivarral remegni kezdett.

– Az egész donyeci szénvidék, bányáival és üzemeivel együtt, a Szén- és Kohóipari Üzemek Kiaknázására Létesített Keleti Társaság vezetése alá került – mondta Brückner, és olyat sóhajtott, mintha nagyon nehezére esett volna a beszéd. Aztán még mélyebbre hajtotta fejét, és most már határozott mozdulattal nyújtotta Valko felé szivarját, majd kijelentette: – A nevezett társaság meghatalmazásából felajánlom önnek a helyi igazgatóság főmérnöki állását.

Surka Reiband erre szinte megmerevedett, fejét a nyaka közé húzta, és úgy fordította le Brückner mester szavait. Mintha köhögés ingerelné a torkát.

Valko néhány pillanatig nézte Brückner mestert. Fekete szeme összeszűkült.

– Én belemennék ebbe az ajánlatba … – mondta végre. – Abban az esetben persze, ha jó munkafeltételeket biztosítanak …

Még ahhoz is volt ereje, hogy hangja behízelgő legyen. Közben attól félt, hogy Sulga nem érti meg, milyen távlatokat nyithatna meg az ügy számára Brückner mester váratlan ajánlata. De Sulga meg se mozdult, nem nézett rá – nyilvánvaló tehát, hogy mindent jól megértett.

– Feltétel? – Brückner arcán olyan mosoly futott végig, amelytől valahogyan állativá változott. – A feltételek szokásosak: ön feltárja előttem a maguk szervezetét – az egészet, mindent! … Mindent! Most, rögtön! – Brückner az órájára nézett.

– És tizenöt perc múlva szabad lesz, egy óra múlva pedig már az igazgatóság hivatalában ül.

Valko nyomban mindent megértett.

– Nem tudok semmiféle szervezetről, véletlenül kerültem ide- mondta természetes hangján.

– Ahá, te gazember! – ordította kárörvendően Brückner mester, mintegy igazolva, hogy Valko jól értette őt. – Te vagy a feje az egésznek! Mi mindent tudni! … – nem tudta magát tovább féken tartani, és a szivart belenyomta Andrej bácsi arcába. A szivar összetört, és a csendőr kölni szagtól bűzlő ujjait Andrej bácsi szájába pöckölte.

Ebben a pillanatban Valko barna, erős kezével nagy lendülettel Brückner mester arcába vágott.

Brückner mester felhorkant. Az eltört szivar kiesett a kezéből, ő pedig nagyot zuhanva elterült a földön.

Egy pillanatra mindenki megmerevedett. Brückner mester mozdulatlanul feküdt a földön, kerek, keményre feszült hasa kidagadt vaskos, lomha testéből. Aztán minden a feje tetejére állt Brückner mester irodájában.

A nem nagyon magas, de testes és nyugodt Balder őrmester a kihallgatás egész ideje alatt az asztal mellett állt, álmosan nézegetett körbe puffadt, vizenyős, de sokat tapasztalt szemével, szabályos időközökben szuszogott, és ilyenkor szürke egyenruhába szorított nagy teste, mint a kelt tészta, hol emelkedett, hol meg lesüppedt. Amikor a dermedtség felengedett, Balder arcát egyszerre elöntötte a vér, és egy helyben toporzékolva elordította magát:

– Vigyétek!

Fenbong altiszt katonáival Valkóra vetette magát. Fenbongnak, bár mindegyiknél közelebb állott hozzá, mégse sikerült megragadnia Valkót, mert ebben a pillanatban Matvej Kosztyijevics iszonyú, érthetetlen rekedt hangon elkiáltotta magát:

– Eh, te leprás nyavalya! – és egyetlen ökölcsapással a szoba túlsó sarkába lódította Fenbongot. Aztán, mint veszett bika, leszegve széles koponyáját, rárontott a katonákra.

– Ej, kemény gyerek vagy, Matvej! – mondta elragadtatással Valko, kitépte magát a német katonák kezéből, aztán teljes erejével az elhízott Balder őrmesterre ugrott. Az védekezően maga elé kapta izzadt kezét, és rákiáltott a katonákra:

– Ne lőjetek! … Tartsátok, fogjátok az átkozottakat!

Matvej Kosztyijevics hihetetlen erővel, keményen dolgozott öklével, lábával, fejével. Felborította a katonákat. Közben az elszabadult Valko rávetette magát Balder őrmesterre. Az elhízott, kövér Balder meglepő fürgeséggel futott előtte az asztal körül.

Fenbong főnöke segítségére akart sietni, de Valko fogcsikorgatva, mintha harapni, marcangolni akarna, csizmája orrával a lába közé rúgott, és Fenbong altiszt összerogyott.

– Ah, ez aztán igen, Andrij! – mondta őszinte gyönyörűséggel Matvej Kosztyijevics, és mint a bivaly, fordult jobbra-balra, minden fordulattal leszórva magáról a német katonákat. – Ugorj ki az ablakon! Hallod!

– Drót van ott … Te gyere ide hozzám!

– Ah, te leprás nyavalya! – ordította Kosztyijevics, hatalmas lendülettel kitépte magát a katonák markából, Valko mellett termett. Megragadta Brückner mester karosszékét, és feje fölé emelte.

A katonák, akik utána vetették magukat, visszatorpantak. Valko csikorgó foggal, fekete szemében diadalmas, kegyetlen kifejezéssel mindent lesöpört az asztalról, ami rajta volt – a tintatartót, levélnyomót, a fém pohártálcát, és kivédhetetlen lendülettel, olyan gyönyörűséggel, elszántan és rettenetes lármával vágta mindezt ellenségei felé, hogy Balder őrmester a földre vetette magát, kövér ujjú kezével védte kopasz fejét, Surka Reiband pedig, aki eddig a fal mellett kuporgott, most halkan nyöszörögve a dívány alá mászott.

Amikor Valko és Kosztyijevics harcba vetették magukat, a szabadulás utolsó reménye lobbant fel bennük. Így van ez, amikor bátor és erős férfiak megtudják, hogy menthetetlenek. Az életnek ez az utolsó, kétségbeesett felvillanása megszázszorozta erejüket. Harc közben érezték, hogy nem tudják, nem is merik, megölni őket, mert erre nem kaptak engedélyt elöljáróiktól. Ez diadalérzéssel, a büntetlenség, szabadság olyan fölényével töltötte meg lelkűket, hogy már-már legyőzhetetlennek érezték magukat.

Véresen, rettenetesen összevissza tépve álltak ott váll váll mellett, háttal a falnak. Senki sem mert hozzájuk nyúlni.

Brückner mester magához tért, és megint rájuk uszította a katonákat. Felhasználva a zavart, Surka Reiband kimászott a dívány alól, és kisurrant az ajtón. Pár perc múlva újabb csoport katona rontott a szobába, aztán ahány csendőr meg „policáj” csak ott volt, ragadozóként rávetették magukat Valkóra és Kosztyijevicsre. Földre teperték, majd szabad folyást engedve dühüknek, ököllel, lábbal, térddel ütötték, verték, rúgták, fojtogatták a hősiesen küzdőket. Még azután is tomboltak rajttik, amikor Valko és Kosztyijevics szemében már kialudt az öntudat világa.

Mindez abban a csöndes, virradat előtti órában történt, amikor a fiatal hold már elvonult az égről, de a fénylő hajnalcsillag még nem jött fel, amikor a természet még fáradtan, mélyen lehunyt szemmel alszik, amikor a legédesebb álom ül az emberek szemén, és még a börtönökben is alszanak a fáradt porkolábok és megkínzott áldozataik.

Ezen a sötét, pirkadat előtti órán elsőnek Matvej Sulga tért magához mély, vak álmából, mely nagyon távol volt a rája leselkedő sorstól. Felébredt, megfordult a sötét padlón és felült. Szinte ugyanabban a pillanatban ébredt fel hangtalan sóhajjal – de talán sóhaj sem volt, csak lélegzés, olyan csöndesen hallatszott – Andrej Valko is. Felültek a sötét padlón. Közelhajoltak egymáshoz. Arcuk dagadt volt, és ragadt a vértől.

Bár sugárnyi fény sem hatolt a fekete, keskeny cellába, nekik mégis úgy tetszett, mintha látnák egymást.

– Eh, derék kozák vagy te, Matvij! Nagy erővel áldott meg az úr – mondta Valko rekedten. És egész testével kezére borulva olyan nevetésben tört ki, mintha mindketten szabadok lennének.

Sulga ugyancsak rekedten, vígan nevetett.

– De te is kemény legény vagy ám, Andrij!

És az éji csöndben, a feneketlen sötétben harsogó hahotájuk megremegtette a börtön falait.

Reggel nem kaptak enni, napközben nem vitték kihallgatásra őket. Senkit sem vallattak ezen a napon. A börtön csendes volt, csak valami zavaros beszélgetésféle – mint bokor alatt a víz csobogása – szivárgott időnként hozzájuk a cellák falain át. Délfelé személyautó kanyarodott zajtalanul a börtön elé, majd rövid idő múlva megint távozott. Kosztyijevics, aki már jól ismerte a cellán kívüli zajokat, tudta, hogy az autó akkor érkezik és távozik, amikor Brückner vagy helyettese valahová mennek.

– A parancsnokságra mentek – mondta Sulga halkan és komolyan.

Valko és Kosztyijevics összenéztek, s bár egy szót sem szóltak, tekintetük elárulta, hogy mindketten tudják: közeledik a vég. Felkészültek rá. De mintha mindenki tudta volna ezt a börtönben, csönd és ünnepélyes hallgatás volt körös-körül.

Így ültek néhány óra hosszat szótlanul, egyedül a lelkiismeretükkel. Már esteledett.

– Andrij – kezdte Sulga csendesen még nem mondtam el neked, hogy is jutottam ide, hallgass meg …

Sulga nemegyszer töprengett ezen egymagában is. De most, amikor hangosan elmondta a dolgokat annak az embernek, akihez olyan tiszta és eltéphetetlen szálak fűzték, mint senki máshoz a világon, majdnem felnyögött a gyötrő önvádtól. Megint maga előtt látta Liza Ribalovát, amint fogadta és kikísérte őt. Látta egyenes, becsületes és derék arcát, amelybe mélyen-mélyen belevésődtek a munka nehéz ráncai, s amely tele volt az anyai jóság mélységes bánatával.

És magát nem kímélve, elmesélte, mit mondott Liza Ribalova, és ő milyen fölényes egykedvűséggel válaszolt neki. Mennyire nem akarta Liza, hogy elmenjen, úgy nézett rá, mint a tulajdon édesanyja, és ő mégis elment, inkább hitt a megbízhatatlan címeknek, mint szíve egyszerű és természetes hangjának.

Minél tovább beszélt, annál komorabban hallgatta Valko.

– A papírforma! – kiáltotta Valko. – Emlékszel, mit mondott Ivan Fjodorovics? „Inkább hittél a papírnak, mint az embernek” – a hangja férfias keserűséggel volt tele. – Sokszor így volt ez nálunk! … Magunk írjuk a papírt, aztán észre sem vesszük, és már legyűr bennünket.

– Ez még nem minden, Andrij – szólt Matvej, szomorúan még Kondratovicsról is el kell valamit mondanom.

Elmesélte Valkónak, hogyan kételkedett Kondratovicsban, akit gyerekkora óta ismert. Bizalmatlan lett hozzá, mert megtudta a fia dolgát. Merthogy Kondratovics elhallgatta a fiát, amikor beleegyezését adta, hogy lakását a földalatti szervezet rendelkezésére bocsátja.

Matvej Kosztyijevicsnek újra eszébe jutott mindez, és újra elszörnyedt: hogyan történhetett, hogy egy ilyen közönséges családi história, mely egyszerű emberek életében oly gyakori, úgy befeketítette előtte Kondratovicsot, ugyanakkor pedig Ignat Fomin, akiben annyi ellenszenves vonás volt, megtetszett neki, holott nem is ismerte.

Valko, miután mindezt már hallotta Kondratovicstól, még inkább elkomorodott.

– A forma! … – mondta rekedten. – Megszoktuk a formát, megszoktuk, hogy jobban élünk, mint ahogy apáink régen. Az embereket takarosan, kivasaltan szeretjük látni. Ez a derék Kondratovics kiesett a formából és – maszatosnak, feketének tűnt fel előtted. De Fomin, verje meg az isten, akkurátos formát vett fel. Takaros és kivasalt, bár ő az, aki aztán feketébb a fekete éjszakánál … Valamikor alaposan elnéztük, nem vettük észre ezt a feketeséget, de valahogy magunk mostuk fehérre. Előléptettük, híres emberré tettük, szóval formát adtunk neki, és akkor aztán elvakította az éberségünket … Most aztán az életeddel fizetsz érte.

– Igaz, szentigaz, Andrij – mondta Matvej Kosztyijevics, és akármilyen keserves volt, amiről beszéltek, szeme felragyogott. – Ahány éjszaka, ahány nap, folyton csak erre gondolok … Andrij, Andrij! Én alulról jöttem, és nem akarok beszélni róla, hogy életemben mennyi munka szakadt a vállamra. És most is, ha körülnézek az életemben, látom, miben hibáztam, és látom, hogy nem ma követtem el ezt a hibát. Már a negyvenhatodik évemet taposom, és még mindig egy helyben topogok – húsz év óta, amint mondják, „a régi vágányon”. És mindig mint valakinek a helyettese … Igen, bizony. Régen úgy hívtak bennünket, hogy „ukomscsik”*, most meg „rajkomscsik”**-nak hívnak – mondta Sulga mosolyogva. …

* Járási bizottság munkatársa *

** Kerületi bizottság munkatársa **

… – Körülöttem hány új pártmunkás emelkedett fel, hány elvtársam, ugyanolyan rajkomcsik, mint én, emelkedett magasra, én meg ugyanazt a szekeret húzom. És megszoktam! Magam sem tudom, hogyan, de megszoktam. Ez pedig azt jelenti, hogy lemaradtam.

Sulga hangja egyszerre megbicsaklott, és felindultan kapott nagy kezével homlokához.

Valko megértette, hogy Matvej Kosztyijevics, mielőtt halni indulna, kiönti neki a lelkét, éppen ezért nem tehetett neki szemrehányást, nem keresett mentséget a számára.

– Mi az, ami a legdrágább számunkra a világon – kezdte megint Sulga -, amiért igazán érdemes élni, dolgozni és meghalni? A mieink azok, ember! Van-e, ami szebb a világon, mint a szovjet ember? Mennyi munkát, mennyi ínséget, viszontagságot vett a vállára a nép ügyéért! A polgárháborúban nyolcad kenyeret evett, nem zúgolódott, sorba állt az újjáépítés éveiben, rongyos ruhában járt és nem cserélte el csecsebecsére szovjet elsőszülöttségét. A Honvédő Háborúban boldogan és büszke szívvel áldozta életét, magára vállalva minden balsorsot, terhet, munkát. Még a gyerek is vállalta a terheket, hogy az asszonyokról ne is beszéljek! És ezek mind-mind a mi embereink, olyanok, mint te meg én. Közülük valók vagyunk mi is, legjobb, legtehetségesebb, legeszesebb, leghíresebb embereink is közülük, az egyszerű népből kerültek ki. Beszéljek-e róla, hogy egész életemben csak értük és nekik dolgoztam … Hiszen tudod, hogy van ez minálunk: forogsz, forogsz a dolgok körül, a dolgok pedig egyre fontosabbak, egyre sürgősebbek, és észre sem veszed, hogy a dolgok mennek a maguk útján, az ember meg él a maga módján. Hej, Andrij! Amikor elmentem Liza Ribalovától, három legényt meg egy lányt láttam náluk: a fiát, a lányát meg két pajtásukat, ha jól tudom … Andrij … Micsoda szemük volt! Milyen csodálkozva néztek rám! Egyszer éjszaka felébredek itt a cellában, remeg minden porcikám. Komszomolisták! Egészen biztosan komszomolisták! Hogyan kerülhettem el őket? Hogyan történhetett ez? Hát én tudom, hogyan. Nemegyszer jöttek hozzám a kerület komszomolistái: „Matvej bátyám, tarts előadást az aratásról, a vetésről, a kerületünk fejlesztési tervéről, a szovjetek területi kongresszusáról” – a jó ég tudja, még miről. Én meg ahogy már szokás: „Nincs énnekem időm, hagyjatok engem, komszomolisták, törjétek a fejeteket magatok!” Előfordul, hogy az ember nem tudja lerázni őket, beleegyezik, aztán kiderül, milyen nehéz egy ilyen előadást összetákolni. Jelentést kell készíteni a területi mezőgazdasági osztálynak, ülést tart az egyeztető, földmérő és tagosító bizottság, közben egy órácskát kell szakítani, mert a bányaigazgató vár – az öreg, látod, ötvenéves elmúlt, a gyereke meg éppen egyesztendős, szörnyen büszke rá, valami névnapot vagy születésnapot tart, ha nem jössz, megsértődik … Hát efféle elfoglaltságok közt, készületlenül szalad az ember a komszomolistákhoz előadást tartani. Emlékezetből beszél, „általában és nagyjában”, és tücsköt-bogarat összehord, annyira, hogy a háta is beleborsózik, hát még a komszomolistáké! Eh, szégyen, gyalázat! – fakadt ki Matvej Kosztyijevics, széles arca elpirult, és fejét a kezébe rejtette. – Ők okos dolgokat várnak tőlünk, azt, hogy miként éljenek, mi meg „általában és nagyjában” … Ki a mi ifjúságunk első nevelője? A tanító. Tanító! Micsoda nagy szó! Te is, én is az egyházi népiskolába jártunk, te öt évvel korábban, mint én, de biztosan emlékszel tanítónkra, Nyikolaj Petrovicsra. Tizenöt évig tanítóskodott a bányaiskolában, aztán meghalt hektikában. De én még most is emlékszem rá, amikor elmondta, hogyan keletkezett a világ, a Nap, a Hold, a sok csillag. Talán ő volt az első ember, aki az istenben való hitet megrendítette bennünk, szóval felnyitotta a szemünket … Tanító! Könnyű ezt kimondani! De a mi országunkban, ahol minden gyerek tanul, a tanító végeredményben a legelső ember! Gyerekeink jövője, népünk jövője a tanító kezében, a tanító arany szívében nyugszik. Úgy kellene, hogy tiszteletünk jeléül az utcán ötven lépésnyire leemeljük előtte a sapkánkat. Én pedig? … Még rágondolni is szégyellek, hogy minden áldott esztendőben, amikor felmerült az iskolák kitatarozásának, fűtésének kérdése, az iskolaigazgatók irodáink ajtajában fogtak el, és ott könyörögték ki az épületfát, téglát, meszet és szenet. Én meg tréfálkoztam: nem az én dolgom: intézze a kerületi közoktatásügyi osztály. És nem restelltem magam. Úgy gondolkoztam: teljesítettük a széntermelés tervét, túlteljesítettük a gabonabeadás tervét, elvégeztük az őszi szántást, a húst beadtuk, a gyapjút is, a területi pártbizottság titkárához üdvözlő táviratot intéztünk – engem ezek után hagyjatok békében! Nem így volt? … Későn értettem meg mindezt, de mégis könnyebb a lelkemnek, hogy megértettem. Jómagam miféle vagyok? – szólt Matvej Kosztyijevics szégyenlős, jóságos és bűnbánó mosollyal. – A nép leg-sűrűjéből, legmélyéből való vagyok, a nép fia és szolgája is egyben. Én már akkor, tizenhétben, ahogy meghallottam Leonyid Ribalov szavát, megértettem: nincs tisztább boldogság ennél, mint a népet szolgálni, és akkor kezdődött az én kommunista pártmunkáséletem. Emlékszel-e a mi földalatti és partizánmunkánkra? Honnan a csudából vettük mi, írástudatlan apák és anyák gyermekei, azt a nagyszerű lelkierőt és bátorságot, hogy feltartóztassuk és legyűrjük a német megszállókat és a fehéreket? Akkor úgy látszott, hogy ez a legnehezebb, vagyis legyőzni őket, utána jön a könnyebb rész. De kiderült, hogy a legeslegnehezebb még előttünk van. Emlékszel a szegényparaszt-bizottságainkra, a kulákbandákra, a Mahno-lázadásra, és egyszerre – puff! A NEP! Tanulj kereskedni! Mi? És kereskedtünk. Megtanultuk!

– Hát arra emlékszel, hogyan állítottuk helyre a bányákat? – kérdezte váratlanul felélénkülve Valko. – Én éppen hogy leszereltem, s ugyanannak az öreg bányának az igazgatójává neveztek ki, amelyet most aknáztunk ki. Ez volt a munka! Ajjajjaj! Gyakorlat semmi, a szakemberek elgáncsoltak, a gépek állnak, villanyáram nulla, a bankok nem hiteleznek, a munkásokat nincs mivel fizetni. Lenin meg egyre küldi a táviratokat: „Adjatok szenet, mentsétek meg Moszkvát és Pityert*”! …

* Leningrád népies neve *

… Olyanok voltak előttem ezek a táviratok, mint a szentírás. Én hallottam Lenint, ez még a szovjetek második kongresszusán történt, az Októberi Forradalom alatt, amikor még frontkatona voltam. Emlékszem, odamentem hozzá, megérintettem az ujjaimmal, mert nem tudtam elhinni, hogy ugyanolyan élő ember, mint jómagam … No és? Adtam szenet!

– Ez igaz … – mondta Sulga elégedetten. – De mennyi terhet cipelt ezekben az időkben a kerületi, illetve a területi pártmunkás! Mennyi barackot nyomtak a fejünkre! Ugyan ki mást szidtak olyan kegyetlenül, mint a pártmunkást? Azt hiszem, a szovjet hatalmi szervek összes munkatársai közül bennünket szidtak a legtöbbet! – mondta Matvej Kosztyijevics, és arca sugárzott.

– Na, úgy vélem, a gazdasági vezetők sem maradtak el mögöttetek – jegyezte meg Valko mosolyogva.

– Nem, valóban – bólintott Sulga mély meggyőződéssel a pártmunka azonban szobrot érdemelne. Én egyre csak azt hajtogattam: a terv, a terv… De próbáld csak meg évről évre, napról napra, órapontossággal hektárok millióit felszántani, bevetni, learatni a gabonát, begyűjteni, megcsépelni, beszolgáltatni az államnak, munkaegységekre elosztani. Hát még az őrlés, a cukorrépa, a napraforgó, a gyapjú, a húsbeadás, a jószágállomány szaporítása, traktorok megjavítása és a mezőgazdaság gépesítése, amiben egyedülállók vagyunk a világon, amilyenekről másutt nem is álmodhatnak! … Minden ember öltözködni, enni akar, no meg cukros teát szürcsölni. Hát sürög-forog ám, mint mókus a ketrecben, a pártmunkás, hogy eleget tegyen nekik. A rajkomscsik – ami a kenyeret és a nyersanyagot illeti – az egész Honvédő Háborút a maga vállán cipeli …

– És a gazdasági vezető?! – vágott közbe Valko ünnepélyes méltatlankodással. – Ha már szobrot állítunk valakinek, hát akkor elsősorban neki! Ő az, aki az ötéves terveket, az elsőt is, a másodikat is a vállán hordta, és ki viseli a Honvédő Háborút, ha nem ő? Nem igaz? Vajon van-e a faluban terv? Az iparban, ott igen! Vajon a faluban van-e ütem? Az iparban igen, az iparban van. Hogy megtanultunk gyárakat építeni, tiszták, ragyogóak, pontosak, mint az óra. És a bányáink? Talán akad egyetlen olyan bányájuk is a kapitalistáknak, mint a mi Egyesünk? Cukor! Pedig ők kapitalisták, megszokták, hogy sok mindenük már régen megvan. Mi meg a mi munkaütemünkkel, lendületünkkel, állandó lázban: munkás- és építőanyag-hiány. A vasúti szállítás nem tart lépést, ezer és egy nagy és kis nehézség. De mi egyre előbbre és előbbre törünk. Nem, a mi gazdasági vezetőnk valóságos óriás! …

– Szóról szóra így van – szólt boldogságtól ragyogva Sulga. – Emlékszem, a kolhozisták moszkvai kongresszusán beválasztottak a határozati javaslatot összeállító bizottságba. Ott aztán szó esett a rajkomscsikokról. Egy pápaszemes, fiatalos ember, a híres „vörös professzorok” egyike – ahogy akkor hívták őket kissé lóhátról kezdett beszélni rólunk, hogy elmaradtunk, nem olvastuk Hegelt, és még olyasvalamit, hogy nem mosakszunk mindennap. Meg is kapta a magáét: „El kéne magát küldeni ezek közé a rajkomscsikok közé, hogy tanuljon tőlük, talán megokosodna …” Ha-ha-ha! – nevetett Sulga. – Én akkor olyan hírben álltam, hogy ismerem a falut. Kiküldtek falura, segítsek a parasztoknak a kulákság felszámolásában és a kollektivizálásban … Nem, azok nagy idők voltak, ugyan ki felejthetné el? Megmozdult az egész nép. Nem tudtuk, mikor aludtunk. Aludtunk-e egyáltalán? Sok paraszt ingadozott akkor, de már a háború előtt is megérezte a legelmaradottabb is, hogy mit jelentettek azok az évek … Bizony, a háború előtt már jobban éltek az emberek …

– Emlékszel, mi volt akkor a bányákban? – és Valko cigányszeme felcsillant. – Néhány hónapig még feléje se néztem a lakásomnak, ott éjszakáztam a bányában. Te jó isten, amikor most körülnézel, tulajdon szemednek sem hiszed, hogy mindezt magunk csináltuk. Olykor, becsületszavamra, úgy tetszik nekem, hogy nem is én csináltam mindazt, hanem egy közeli rokonom. Most behunyom a szemem, és látom magam előtt a mi egész Donyec-medencénket, az országban mindenütt építőállványok, látom viharos éjszakáinkat.

– Amióta a világ világ, emberfiának nem jutott ki annyi, mint nekünk, és lám, mégsem gebedtünk bele. Azt kérdem én tőled, hogy miféle emberek is vagyunk mi – kérdezte naiv, gyerekes arccal Sulga.

– Ez az ostoba ellenség meg azt hiszi, hogy félünk a haláltól- tette hozzá nevetve Valko. – Nem, mi, bolsevikok, megszoktuk a halált. Vajon hány ellenség gyilkolt már minket? Gyilkoltak a cár hóhérai és zsandárjai, gyilkoltak októberben a junkerek, gyilkoltak a fehérek, külföldi intervenciósok a világ minden részéből, Mahnóék és Antonovék, orozva lőttek ránk vadászpuskájukból a kulákok, mégis élünk, a nép szeretetéből. Csak hadd gyilkoljanak most meg minket a német fasiszták, mégis ők kerülnek a föld alá, és nem mi! Igaz-e?

– Szent és nagy igazság, Andrij … Életem végéig büszke leszek rá, hogy nekem, egyszerű munkásembernek jutott osztályrészemül, hogy életemet a mi kommunista pártunkban élhettem le, amely a boldog élet útjára vezette az embereket …

– Szentigaz. Ez a mi nagy boldogságunk, Matvij – mondta Valko olyan mély érzéssel, mely egész szokatlan volt ennél a zord embernél. – Még egy öröm ért engem: ez, hogy halálom órájában olyan elvtársam akadt, mint te, Matvij …

– Szívem mélyéből köszönöm a megtiszteltetést! … Mindig tudtam, hogy milyen tiszta lelkű ember vagy, Andrij …

– Adjon az isten boldogságot embertársainknak, akik itt maradnak a földön! – mondta Valko csendesen, ünnepélyes hangon.

Haláluk órájában így gyóntak egymásnak és a lelkiismeretüknek Andrej Valko és Matvej Sulga.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!