A népfelkelők – 2

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1. fejezet/Az egész nép segíti a frontot
2. Puskával és lapáttal

A népfelkelők

Ugyanígy folyt a népfelkelőegységek alakulása más városokban, területeken és köztársaságokban is. Ukrajnában a népfelkelés soraiba 700 000 embert vettek fel, összesen 20 hadosztályt és mintegy 60 önálló ezredet alakítva belőlük. 1941. július-szeptemberben Leningrádban 10 hadosztályt és 14 önálló tüzér-géppuskás zászlóaljat alakítottak, zászlóaljanként 1400 emberrel. Sztálingrád városának és területének önkéntesei népfelkelőhadtestet létesítettek. Parancsnokává I. F. Zimenkovot, a területi végrehajtó bizottság elnökét, komisszárnak pedig M. A. Vodolagint, a területi pártbizottság titkárát nevezték ki. A törzs főnöke N. R. Petruhin, a területi bizottság katonai osztályának vezetője lett. A Don vidékén és Kubánban népfölkelőkből két kozák lovashadosztályt alakítottak.

Az arcvonalra menni és a népfölkelők soraiba lépni kívánkozók száma mindenütt rendkívül nagy volt. Íme, egy példa. 1941. július 7-én a kijevi gőzmozdony javító üzem egyik műhelyéből kifutott az első páncélvonat. Személyzetének kiegészítéséhez 120 emberre volt szükség. Tízezren jelentkeztek.

A párt- és szovjetszerveket a felvételi bizottság elleni panaszokkal árasztották el azok, akiknek kérelmét, hogy az arcvonalba mehessenek, nem teljesítették.

A népfelkelés gerincét az ipari munkások alkották. A „Pravda” akkoriban ezt írta: „Ott kell lenni ezekben a történelmi napokban az üzemekben, a gyárakban, hogy szemtanúi lehessünk a munkásosztály erejének, amely fegyverrel a kezében kiáll az igaz ügyért, látni kell, hogy mennyire eggyéforrt ez az osztály, milyen szilárd meggyőződése, hogy diadallal kerül ki abból a párviadalból, amelyet a hitlerista Németország kényszerített népünkre.” Leningrád Viborgi kerületének önkéntesei között 60 százalék, a moszkvai népfelkelők között 65 százalék volt a munkások aránya. A Donyec-medence bányászaiból K. I. Provalov, A. I. Petrakovszkij és I. D. Zinovjev parancsnoksága alatt népfelkelő-hadosztályok alakultak.

Az arcvonalon előállott súlyos helyzet miatt a háború kezdetén a népfelkelők kiképzésére nagyon rövid volt az idő. Az önkéntesek azonban derekasan megállták helyüket a harcban. Hangulatukat jól tolmácsolja a leningrádi dramaturg, D. Scseglov „A népfelkelők között” című emlékiratában : „… a városban népfelkelő-hadosztályok alakulnak. Alighogy elhangzott a párt felhívása a néphez, s máris mindazok, akikre korábban a mozgósítás nem vonatkozott, a betegeknek számítók, bevonultak népfelkelőnek. Sokan közülük először fognak puskát a kezükbe, először látnak aknavetőt, kezdetben rosszul dobnak kézigránátot, rosszul kúsznak – ez már így van. Mindannyian tudják ezt! S azt is tudják, hogy sok vér ömlik majd, de más megoldás nincsen. És ezért mennek.”

Igen, és ezért mentek. Több mint 40 hadosztály és sok más népfelkelőalakulat – a menetalakulataikkal együtt körülbelül kétmillió ember – a szovjet-német arcvonal különböző szakaszain már 1941 nyarán és őszén szembeszállt az ellenséggel. Úgyszólván semmi tapasztalatuk sem volt, nagyok voltak az áldozatok. Az elkeseredett küzdelmek kohójában a legbékésebb foglalkozású emberek katonákká váltak, megtanultak verekedni, verni a jól képzett és felszerelt ellenséget.

A népfelkelők tekintélyes száma saját szülővárosuk védelmében is részt vett. 1941 augusztusában mind a 12 moszkvai népfelkelő-hadosztály kivonult a fővároshoz vivő távoli felvonulási utakra, és súlyos felszabadító harcokat vívott Isztra, Naro-Fominszk, Malojaroszlavec, Szerpuhov és Kasira körzetében. Itt harcoltak a moszkvai terület népfelkelői is.

1941. október 13-án reggel, amikor a fővárosra oly súlyos órák nehezedtek, gyűlést tartott a moszkvai pártszervezetek aktívája. Az aktíva meghallgatta A. Sz. Scserbakovnak, az SZK(b)P KB és moszkvai bizottsága titkárának beszámolóját a fronthelyzetről, majd határozatot fogadott el, mely szerint minden erőt mozgósítanak Moszkva védelmére. A fő figyelmet a Nyugati Front tartalékcsapatainak megalakítására összpontosították. A gyűlés határozatot fogadott el, amely ezekben a szörnyű napokban esküként hangzott. A határozat kimondja: „A növekvő veszély láttán a pártaktíva szükségesnek tartja az összes moszkvai pártszervezetek, minden kommunista és komszomolista, Moszkva minden dolgozójának mozgósítását, hogy szálljanak szembe a német fasiszta betolakodókkal, keljenek Moszkva védelmére, a győzelem megszervezésére.”

A főváros valamennyi üzemében és intézményében tömeggyűléseket tartottak. A munkások és alkalmazottak kinyilvánították szilárd elhatározásukat, hogy utolsó csepp vérükig megvédik Moszkvát.

A pártaktíva határozatának szellemében a fővárosban újabb önkéntes egységeket létesítettek – kommunista zászlóaljak alakultak. Megalakulásukat az 1941. október 13-án létesített városi és kerületi törzsek irányították.

Öt nap alatt Moszkvában 25 önálló zászlóalj és század alakult, körülbelül 12 000 fős létszámmal. Valamennyit a belső tartalékokból fegyverezték és szerelték fel.

Jellemző vonása volt ezeknek az alakulatoknak, hogy zömükben kommunistákból és komszomolistákból – a fővárosi vállalatok munkásaiból és alkalmazottaiból álltak. Gyakran egész pártszervezetek együttesen léptek be az ilyen alakulatokba. A Krasznaja Presznya-i kerület kommunista zászlóaljába például beolvadt a Geológiai Kutatóintézet egész pártszervezete.

A kommunista zászlóaljak erkölcsi-politikai tekintetben fölöttébb állhatatos alakulatok voltak. „Elfoglalva védelmi terepszakaszunkat – írták a moszkvaiakhoz szóló felhívásukban a Komintern és a Rosztokini kerület kommunista zászlóaljának harcosai – kijelentjük, meghalunk, de nem hátrálunk meg; rajta leszünk, hogy a szeretett Moszkvánkhoz vezető utak a fasiszta banditák temetőjévé váljanak.”

A kommunista zászlóaljak már megalakulásukkor elfoglalták a Moszkva peremén létesült védelmi szakaszokat, fedezték a fővárosba vezető legfontosabb utakat, a volokolamszki, a dmitrovi, a kalugai és leningrádi műutat, a minszki és a kijevi autópályát.

A kommunista zászlóaljak és más önkéntes alakulatok hamarosan a 2. és 3. kommunista, illetve a 4. és 5. moszkvai lövészhadosztállyá alakultak.

Ily módon 1941 októberének első felében Moszkva pótlólagosan csaknem 50 000 fős olyan hadsereget adott az arcvonalnak, amelyben több mint 20 000 kommunista és komszomolista volt.

A moszkvai utcai harcok esetére 169 önkéntes osztagot alakítottak és képeztek ki. Ezenkívül a város minden kerületében, a nagyobb üzemekben szintén alakultak harckocsivadász-csapatok és osztagok. így a „Krasznij Proletarij” (Vörös Proletár), a GPZ-2, és a Szerszámgépgyárban, valamint a Lenini kerület más üzemeiben 3500 harckocsivadász önkéntes volt.

1941 júliusától a Lenin városához vezető távolabbi, majd közeli utakon a szovjet hadsereg katonáival vállvetve heves harcokat vívtak a leningrádi népfelkelők is. Amikor pedig az arcvonal helyzete súlyosbodott, és az ellenség több helyen a város falai alá ért, az üzemekben és az intézményeknél munkászászlóaljak alakultak. 1941. augusztus 19-től 21-ig, három nap alatt, 79 zászlóalj létesült összesen 41 255 fős létszámmal. Ők szolgáltak a 6. és a 7. népfelkelő-hadosztály megalakulásának egyik forrásául.

Számos munkászászlóalj, amely az arcvonal közvetlen közelében alakult meg, azonnal harcba lépett. Elévülhetetlen dicsőséget szerzett az Izsorszki üzem munkászászlóalja. Parancsnoka G. V. Vodopjanov üzemi mérnök volt, aki részt vett a fehérfinnek elleni harcban, komisszárja pedig az üzemi szakszervezeti bizottság elnöke, G. L. Zimin. A zászlóalj megállította a Kolpino felé előretörő fasiszta alegységet, és a szovjet csapatok beérkezéséig szilárdan tartotta védőszakaszát.

1. Tippelskirch a háromhónapos leningrádi harcok során kialakult helyzetet jellemezve a háború után ezt írta: „A német csapatok eljutottak a város déli elővárosaiba, de a fanatikus leningrádi munkásokkal megerősített védő csapatok hallatlanul szívós ellenállása miatt a várt siker elmaradt.”

Kijev védelmében a szovjet csapatokkal együtt több mint 30 népfelkelő és más önkéntes alakulat vett részt. A hadsereg katonáival és a Feketetengeri Flotta matrózaival együtt elszántan védelmezte Odesszát a város dolgozóiból alakult népfelkelő-hadosztály is. Soraiban ott találjuk az odesszai városi pártszervezet kommunistáinak 90 százalékát. Szevasztopol védői között több mint 20 000 népfelkelő volt.

Példátlan bátorságot és hősiességet tanúsítottak a sztálingrádi önkéntes alakulatok is. A roppant méretű volgai csata 200 napjából 142 napig magában Sztálingrádban folytak a harcok. Ezért a hős város védelmezőinek soraiban ott volt csaknem az egész visszamaradt polgári lakosság is. Óriási segítséget nyújtottak a szovjet csapatoknak. A 14. német páncéloshadtest parancsnoka, Wittersheim tábornok azt jelentette Paulusnak, hogy a Vörös Hadsereg magasabbegységei ellenlökéseket hajtanak végre Sztálingrád rendkívüli bátorságot tanúsító egész lakosságának a támogatásával. „Ez nemcsak a védelmi erődítmények építésében nyilvánul meg, és nem is csak abban, hogy az üzemeket és a nagyobb épületeket erődökké alakították át. A polgári lakosság fegyvert is ragadott. A harcmezőn megölt munkások fekszenek, gyakran puskát és pisztolyt szorítva megmerevedett kezükben. Munkásruhát viselő halottak görnyednek a szétlőtt tankok kormányszerkezetére. Ehhez hasonlót még sosem láttunk.”

A népfelkelőegységek rendszerint beolvadtak a reguláris csapatok állományába. Ezért a népfelkelő-mozgalom mindenekelőtt a szovjet hadsereg sorainak feltöltéséről, milliós tartalékok képzéséről való össznépi gondoskodás megnyilvánulása volt.

Nemcsak a háború kezdetén, hanem a következő években is, egészen 1943 közepéig, az önkéntes alakulatok fontos forrásai voltak a harcoló hadsereg kiegészítésének. Így a Rjazani terület több népfelkelőezredet, a Kirovi és az Ivanovói terület hadosztályokat irányított az arcvonalra, a Jaroszlavi és Kosztromai területek népfelkelőiből hadosztály alakult, Baskiria pedig két nemzeti lovashadosztályt adott a frontnak. A Kuznyeck-medence lövészhadosztályt alakított a népfelkelőkből. A Szverdlovi, Molotovi és Cseljabinszki terület népfelkelői jelentős mértékben hozzájárultak az uráli önkéntes harckocsihadtest kiegészítéséhez.

Nem teljes adatok szerint a népfelkelésben és egyéb önkéntes alakulatokban a háború évei alatt nem kevesebb mint 4 millió ember vett részt. A világ egyetlen hadserege sem dicsekedhetik az önkéntesek ilyen áradatával, ilyen kimeríthetetlen népi tartalékokkal.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

Miközben a szovjet harcosok egyik vereséget a másik után mérték Kolcsak csapataira a keleti front középső és északi szakaszán, a déli szárnyon a Vörös Hadsereg egységeinek vissza kellett verniük az uráli és az orenburgi fehérkozákokat, akik megpróbáltak behatolni a szovjet hátországba. A fehérgárdisták itt számbeli fölényben voltak, s elkeseredett kísérleteket tettek, hogy egyesüljenek Gyenyikin seregeivel. Június 26-án a kozákok elfoglalták Nyikolajevszk (Pugacsov) városát, 65 kilométernyire a Volgától.

Amikor Lenin ezt megtudta, július 1-én táviratozott Frunzénak, a déli hadseregcsoport parancsnokának:

„Az ellenség sikereinek kibontakozása Nyikolajevszk körzetében nagy nyugtalanságot kelt. Pontosan tájékoztasson, elegendő figyelmet fordított-e erre a körzetre. Milyen erőket von össze, és miért nem gyorsítja meg az összevonást? Sürgősen értesítsen minden intézkedéséről.”²⁸ Lenin katonai jellegű üzenetváltásai (1917—1920). 159. old.*

Frunze azonnal tájékoztatta Lenint arról, miképpen szándékozik vereséget mérni az uráli és az orenburgi fehérkozákokra. Július 5-én a déli hadseregcsoport támadásba ment át, s a 25. hadosztály egységei már 11-én szétfeszítették az ellenséges gyűrűt és bevonultak Uralszkba. A város helyőrsége ezután két és fél hónapon keresztül állta a kozákok dühödt ostromát. Semmi sem törte meg Uralszk védőit, s győztesen kerültek ki a küzdelemből. Uralszk felszabadítása után a 4. hadsereg déli irányban folytatta támadását.

Az Urál felszabadításáért vívott megfeszített harcok időszakában a kommunista párt Frunzét, a tehetséges proletár hadvezért állította az ország keleti részén küzdő seregek élére. 1919. július 13-án Frunzét kinevezték a keleti front seregeinek parancsnokává.

Az Urál legnagyobb részének felszabadítása után az arcvonal rövidebb lett, s a szovjet parancsnokság újjászervezte az alakulatokat. A 2. hadsereget feloszlatták; Kolcsak leverését az 5. és a 3. hadseregnek kellett befejeznie.

A fehérgárdista parancsnokság, hogy megállítsa hadseregének bomlását és növelje presztízsét az antant-imperialisták szemében, elhatározta, hogy ellenoffenzívát hajt végre Cseljabinszk körzetében. Feltöltötte a 3. hadsereget (így nevezték akkortól fogva a nyugati hadsereget), Novonyikolajevszkből, Barnaulból, Bijszkből és más szibériai városokból érkezett, új hadosztályokat, valamint tiszti iskolásokat küldött a frontra. Az ellenség Cseljabinszk körzetében kelepcébe akarta csalni az 5. szovjet hadsereget. Terve az volt, hogy a várost átengedi a szovjet egységeknek, s a bal és a jobbszárnyon mért egyidejű csapásokkal bekeríti, majd megsemmisíti őket. Erre a célra a fehérek 16 000 főnyi rohamcsapatot vontak össze Cseljabinszktól 25—30 kilométernyire északnyugatra, Vojcehovszkij parancsnoksága alatt. A várostól 20—30 kilométernyire délre Kappel 10 000 főnyi csoportja helyezkedett el.

Július 23-án az 5. hadsereg egységei elérték Cseljabinszkot, másnap reggel pedig a 243. ezred és a 242. ezred egy része Vosztreeov volt kovácsnak, a polgárháború hősének parancsnoksága alatt bevonult a városba. A fehérek védőserege állományának több mint felét elvesztette a városért folytatott harcban. Különösen nagyok voltak a fehérek oldalán küzdő szerbek veszteségei; az ő ezredük itt lényegében megsemmisült.

A Cseljabinszkért vívott ütközetben nagy segítséget nyújtottak a Vörös Hadsereg egységeinek a város munkásai. A felkelő munkások a harc legfeszültebb pillanatában hátulról csapást mértek a várost védő fehérgárdistákra, és segítették a vöröskatonákat az ellenség leverésében. Július 25-én megalakult a városban a forradalmi bizottság, s megkezdte az önkéntesek felvételét a Vörös Hadseregbe. A munkások oly nagy számban özönlöttek a hadseregbe, hogy alig tudták őket elhelyezni.

A szovjet csapatok bevonulása Cseljabinszkba jeladás volt a kolcsakista támadásra. Július 25-én hajnalban a Vojcehovszkij-csoport válogatott egységei támadást indítottak a 35. és a 27. hadosztály érintkezési pontján. Az ellenség, kihasználva a döntő szakaszon meglevő számbeli fölényét és a váratlan támadás okozta meglepetést, estére, heves harcok után, szorongatott helyzetbe hozta a szovjet egységeket. Kappel csoportja is támadásba lendült. Július 28-ára a helyzet rendkívül súlyossá vált. Az ellenség már kezdte átkarolni a várost védő szovjet csapatokat; Cseljabinszk teljes bekerítéséhez a kolcsakistáknak csupán 25 kilométert kellett megtenniük. S ugyanakkor kelet felől is szüntelenül rohamoztak. Július 28-án a fehérgárdisták elérték a város északi peremét. A Vörös Hadsereg egységei háromfelől körülsáncolták Cseljabinszkot, és szívósan visszaverték az ellenséges rohamokat. Már négy napja tombolt-éjjel-nappal a véres ütközet. A kolcsakista parancsnokság harcba vetette utolsó tartalékait, hogy a maga javára döntse el a csatát. De hiába volt minden. Július 29-én a vörösök mentek át támadásba, és megkezdték az ellenség visszaszorítását.

A Vörös Hadseregbe éppenhogy bekerült cseljabinszki munkások hősiesen küzdöttek a harcmezőn; az Internacionálét énekelve rohamozták az ellenséget. Augusztus 1-én az 5. hadsereg az egész arcvonalon támadásba ment át. Az ellenség ellenállt ugyan, de már augusztus 2-án sietve visszavonult az arcvonal teljes hosszában a Tobol folyó felé.

A cseljabinszki csata a Vörös Hadsereg fölényes győzelmével végződött. Ez a győzelem elsősorban a szovjet harcosok hősiességének volt köszönhető. A főleg petrográdi munkásokból álló 228. karéliai ezred például két napig viaskodott bekerítve, töltény nélkül. A harcosok szuronnyal vágtak utat, s kitörtek a gyűrűből, több mint 200 foglyot ejtve.

Vitézül harcoltak a 232. ezred vöröskatonái is. Ezt az ezredet forradalmi vörös díszzászlóval tüntették ki a cseljabinszki harcokért. A Köztársasági Forradalmi Katonai Tanácsnak erre vonatkozó parancsa leszögezte:

„A 232. ezred, amelyet a végletekig meggyengített az arcvonal nagy kiterjedése, a vöröskatonákat és a parancsnoki állományt egyaránt ért hatalmas (20 százalékos) veszteségek ellenére elhatározta, hogy az utolsó emberig védekezve, bármi áron feltartóztatja az ellenséges nyomást és visszaállítja az eredeti fronthelyzetet, mivel megértette, mennyire fontos az általa elfoglalt frontszakasz, és milyen súlyos következmények származhatnak az egész hadseregre nézve abból, ha az ezred arcvonalát áttörik, vagy ha az ezred visszavonul. A 232. ezred, miután megvetette lábát a fent jelzett vonalon, azonnal erőteljes ellentámadásba ment át, és szuronyrohamokig, 150 lépés távolságú tüzérségi kartácstűzig fajuló, elkeseredett harcok után (melyek során egyes pontok 10—12 alkalommal is gazdát cseréltek), állandó bekerítési veszély közepette, bátor, odaadó, hősies előrenyomulási törekvésével nemcsak hogy feltartóztatta az ellenséges lavinát, hanem még visszavonulásra is kényszerítette az ellenséget, és visszaállította az előző fronthelyzetet, biztosítva ezzel a Cseljabinszk körzetében harcoló egész hadseregcsoport helyzetét.

Az ezred ily módon lehetővé tette, hogy végleg biztosítsuk magunknak Cseljabinszkot, a Szibériába, Oroszország éléstárába vezető kaput.”²⁹ A Vörös Hadsereg csapategységeinek hőstettei (1918—1922). 30. old.*

A Kolcsak-haderő cseljabinszki veresége a fehér parancsnokság stratégiájának teljes csődjét jelentette. A cseljabinszki harcokban a fehérgárdisták felhasználták utolsó tartalékaikat; seregeik súlyos, pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek. Az ellenség elvesztett egy fontos vasúti csomópontot, s elvesztette utolsó frontvasútvonalát, a Troick—Cseljabinszk—Jekatyerinburg vonalat. A cseljabinszki hadművelet eredményeként a Vörös Hadsereg egységei augusztus 4-én elfoglalták Troick városát. Ezzel a fehérek arcvonala két részre szakadt; a déli hadsereg elszakadt Kolcsak fő erőitől, és délkelet felé vonult vissza, a többi alakulat pedig Szibéria belsejébe, kelet felé tartott. Cseljabinszk bevételével befejeződött az Urál felszabadítása. A Kolcsak-hadsereg legjavát, legfőbb erőit tönkreverte a Vörös Hadsereg.

Augusztus elején a keleti front vöröskatonái a következőket írták Leninnek: „Drága elvtársunk, igaz, kipróbált vezetőnk! Megparancsoltad nekünk, hogy télre foglaljuk el az Urált. Hadparancsodat végrehajtottuk. Az Urál a miénk. Most Szibériába megyünk … Az Urál nem jut többé a szovjetköztársaság ellenségeinek kezére. Ezt mindenki füle hallatára jelentjük ki. Az Urálnak, gabonatermő parasztvidékeivel és munkásokat foglalkoztató üzemeivel, munkás- és parasztkézen kell lennie.”³⁰ Krasznij Sztrelok, 1919. augusztus 9.*

Az Urál felszabadításában különösen fontos szerepe volt az 5. hadseregnek. Hőstettei elismeréséül a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács a hadsereg megalakulásának évfordulóján határozatot hozott arról, hogy az 5. hadsereg nevét a Tanács Vörös Zászló termében levő arany dicsőségtáblán örökíti meg. Tuhacsevszkij hadseregparancsnokot Vörös Zászló trenddel tüntették ki.

A Vörös Hadsereg és az egész szovjet nép 1919 nyarán újabb nagy győzelmet aratott a belső és a külső ellenforradalom felett.

Augusztus 24-én Lenin levelet intézett a munkásokhoz és a parasztokhoz a Kolcsakra mert vereség alkalmából. Levelében leírta, milyen nagy örömmel töltötte el a dolgozókat az Urál felszabadulása és a szovjet csapatok Szibériába való behatolása, s kifejtette, hogy a munkásoknak és a parasztoknak öt alapvető tanulságot kell levonniuk a Kolcsak elleni harc tapasztalataiból.

Az első tanulság: ahhoz, hogy a szovjet állam megvédje a dolgozók hatalmát a fehérgárdistáktól és az intervenciósoktól, a földbirtokosok és a tőkések visszatérésétől, hatalmas Vörös Hadseregre van szükség.

„Ezért mindenkinek — írta Lenin —, aki komolyan meg akar szabadulni a Kolcsak-uralomtól, minden erejét, minden eszközt, minden tudását teljes egészében oda kell adnia, hogy a Vörös Hadsereget megteremtsük és megerősítsük. Szívvel-lélekkel végre kell hajtani a Vörös Hadseregre vonatkozó minden törvényt, minden parancsot, mindenképpen erősíteni kell a fegyelmet a hadseregben, segíteni kell a Vörös Hadsereget mindennel, amivel ki-ki segítheti — ez az első, legfontosabb és legfőbb kötelessége minden öntudatos munkásnak és parasztnak, aki nem kívánja a Kolcsak-uralmat.”³¹ Lenin Művei. 29. köt. 571. old.*

A második tanulság úgy hangzott, hogy a Vörös Hadsereg nem harcolhatott volna sikeresen nagy állami gabonatartalékok nélkül. S élelem nélkül nem lehetett volna ellátni a munkásokat sem. Ezért — mutatott rá Lenin — aki nem szolgáltatja be gabonafölöslegét az államnak, az Kolcsakot segíti, elárulja a munkások és a parasztok ügyét, nélkülözésre kárhoztatja a hadsereget és a hátországban dolgozó munkásokat.

A harmadik tanulság az alábbi következtetésekben rejlett: Kolcsak és Gyenyikin végleges megsemmisítéséhez a legszigorúbb forradalmi fegyelemre, a szovjethatalom törvényeinek lelkiismeretes végrehajtására van szükség.

A forradalmi törvényesség legcsekélyebb megsértése is az ellenség malmára hajtja a vizet, a tőkéseket és a földbirtokosokat erősíti, támadási felület az ellenforradalom számára.

A negyedik tanulság az volt, hogy a Kolcsakot támogató mensevikek és eszerek ellenforradalmi tevékenységéből le kell vonni a megfelelő végső következtetést. „Oroszországban az öntudatos munkások és parasztok megértették — írta Lenin —, hogy a mensevikek és eszerek a fehérgárdisták szekértolói, egyesek tudatosan és rossz szándékból, mások pedig meg nem értésből és a régi hibák mellett való makacs kitartásból, de valamennyien — a fehérgárdisták szekértolói.”³² Ugyanott, 577. old.*

S végül az ötödik tanulság: ahhoz, hogy a szovjetköztársaság végleg megsemmisítse a Kolcsak-uralmat, úgy, hogy az újból talpra ne állhasson, az egész parasztságnak ingadozás nélkül a munkásállam mellé kell állnia, meg kell erősíteni a munkások és a dolgozó parasztok szövetségét. A kérdés így vetődik fel: vagy a földbirtokosok és a tőkések diktatúrája, vagy a munkásosztály diktatúrája. Középút nincs és nem is lehet. A középútról csak azok az „intellektuelecskék, úrfiak” ábrándozhatnak, akik az égvilágon semmit sem értenek a történelem fejlődési törvényeiből, és mit sem tanultak az utóbbi évszázad nagy összecsapásainak történetéből. Az Urálban és Szibériában a munkások és a parasztok kipróbálták a burzsoázia diktatúráját csakúgy, mint a munkásosztály diktatúráját, s megértették, hogy a munkások diktatúrája nélkül nem menekülnek meg Kolcsaktól.

„Le az ingadozókkal, a gerinctelenekkel, a tőkét segíteni akarókkal, mindazokkal, akiket elbűvölnek a tőke jelszavai és ígéretei! Könyörtelen harc a tőke ellen és a dolgozók szövetsége, a parasztok szövetsége a munkásosztállyal — ez a Kolcsak-uralom utolsó és legfontosabb tanulsága”³³ Ugyanott, 578. old.*

— ezekkel a szavakkal fejezte be Lenin a munkásokhoz és a parasztokhoz írt levelét.

Lenin óva intett a túlzott optimizmustól, hiszen az ellenség vereséget szenvedett ugyan, de még nem semmisült meg. Kolcsak az intervenciósok támogatásával még érzékeny csapásokat mérhetett a Vörös Hadseregre. Nagy erőfeszítésre volt szükség ahhoz, hogy a szovjet haderő a legrövidebb időn belül felszabadítsa Szibériát és végezzen Kolcsakkal. De annak a ténynek, hogy az Urál — hatmillió lakosával, gyáraival, természeti kincseivel — felszabadult, nagy jelentősége volt az ország számára. A csaknem valamennyi nyersanyagforrásától elvágott szovjetország abban az időben igen súlyos hiányt szenvedett szénben, vasban, rézben. A legsúlyosabb hónapokban, amikor Gyenyikin elérte Tulát s nyersanyaghiány miatt üzemek álltak le, az uráli munkások és dolgozó parasztok nagymértékben hozzájárultak az ellenség leveréséhez. 1919. július 1-től decemberig 2 millió pud különböző fajtájú vasat, 115 000 pud félkész árut, 350 000 pud nyersvasat, több mint 10 000 pud rezet és rézből készült terméket szállított az Urál a tulai fegyvergyáraknak. Az izsevszki üzem munkásai hónapról hónapra több puskát, a motovilihinszki üzem munkásai pedig egyre több ágyút állítottak elő.

Az uráli dolgozók a Vörös Hadseregbe való mozgósításnak is lelkesen tettek eleget. Mintegy 200 000-re tehető azoknak a száma, akik 1919 nyarától decemberéig mozgósítás útján vagy önként beléptek a hadseregbe. Hatalmas segítség volt ez a szovjetköztársaság számára a polgárháború legnehezebb hónapjaiban.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!