A szovjet hátország védelmére

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A háború elején rendkívül nagy jelentősége volt az arcvonalközeli körzetek védelmének. Mindenekelőtt az ellenséges ejtőernyősök, diverzánsok és kémek elleni harcot kellett megszervezni. Az ellenség azért vetette be őket, hogy meghiúsítsák az üzemek működését, a vasúti és közúti forgalmat, rémhíreket terjesszenek, és pánikot keltsenek a polgári lakosság körében.

A nyugat-európai országokban a hitleristáknak ezúton sikerült nagymértékben megkönnyíteniük csapataik előnyomulását. A német fasiszta hadvezetés a Szovjetunió elleni háborúban is nagy figyelmet fordított a szovjet hátország dezorganizálására, lakosai erkölcsi állapotának aláásására.

A frontkörzeteknek az ellenséges ejtőernyősöktől és diverzánsoktól való védelmét illetően a párt a lenini útmutatásokból indult ki, amelyeket Lenin és Dzerzsinszkij „Óvakodjatok a kémektől!” című, 1919. május 31-én megjelent felhívása szabatosan meghatározott.

A felhívás a többi között ezt mondja: „… a fehéreknek az egész frontövezetben, minden nagyobb városban kiterjedt szervezetük van, amelynek feladata kémkedés, árulás, hidak felrobbantása, felkelések kirobbantása a hátországban, kommunistáknak és a munkásszervezetek neves tagjainak meggyilkolása.

Mindenkinek résen kell lennie.

Mindenütt meg kell kettőzni az éberséget, fontolóra kell venni és a legszigorúbban életbe kell léptetni több rendszabályt a kémek és a fehér összeesküvők kinyomozása és elfogásuk érdekében …

Minden öntudatos munkásnak és parasztnak testével kell védelmeznie a szovjethatalmat, fel kell vennie a harcot a kémekkel és fehérgárdista árulókkal. Álljon mindenki az őrhelyén – állandó, katonai módon megszervezett kapcsolatban a pártbizottságokkal, a Rendkívüli Bizottsággal, a megbízhatóbb és legtapasztaltabb elvtársakkal a szovjetfunkcionáriusok közül.”³ – Lenin összes Művei. 38. köt. Kossuth Könyvkiadó 1973. 388—389. old.*

A párt és a kormány a frontövezet védelmét megszervezve a Nagy Honvédő Háború éveiben is, a dolgozók széles tömegeire támaszkodott.

Az SZSZKSZ Népbiztosainak Tanácsa 1941. június 24-én rendeletet adott ki „Az ejtőernyős deszantok és diverzánsok elleni harc rendszabályairól”. E rendeletnek megfelelően különleges katonai jellegű – vadászzászlóaljakat alakítottak. Ezek feladatai közé tartozott: az ellenséges ejtőernyősök és diverzánsok felkutatása és megsemmisítése, az ipari vállalatok, villanytelepek, vasúti és közúti objektumok, hírközlési vonalak, hidak stb. őrzése, őrjáratok szervezése és a rendőrségi szervekkel való együttműködés a közrend fenntartásában ellenséges berepülések idején.

A vadászzászlóaljak személyi állományát a pártbizottságok irányításával a legteljesebb önkéntesség alapján egészítették ki. Felállításukat a Belügyi Népbiztosság szervei végezték. Tagjaik az esetek többségében nem mentesültek az üzemi és hivatali munka alól. Íme, a leningrádi fémmegmunkáló üzem munkásának, a vadászzászlóalj harcosának, B. A. Belovnak a feljegyzése: „Július 2-a óta vadászzászlóalj harcosa vagyok. 9 órát dolgozom, 4 órát katonai kiképzésben részesülök. Laktanyai viszonyok közt élek. Naponta 5-6 óra pihenés …”

A viszonylag „nyugalmas” időkben volt így. A vadászzászlóaljak harcosainak és parancsnokainak azonban rendszerint megfeszítetten kellett dolgozniuk a vállalatoknál, és mindenféle szolgálatot kellett ellátniuk az objektumok őrzése, az ellenséges ejtőernyősök és kémek megsemmisítése végett.

Ám a nehézségek nem riasztották vissza a hazafiakat. A termelésben maradt dolgozók tízezrei igyekeztek bejutni a vadászzászlóaljakba. Néhány hét leforgása alatt a frontövezetben megalakultak a vadász-harcosok osztagai, amelyek az arcvonalkörzetet fedezték az ellenséges merénylőkkel szemben. Moldovában 63 vadászzászlóaljat, Belorussziában 78 zászlóaljat alakítottak, összesen 13 000 fős létszámmal, Ukrajnában több mint 650 zászlóaljat, az Oroszországi Föderáció járásaiban és területein több mint 1000 osztagot, melyek létszáma mintegy 186 000 ember volt. 1941 júliusának végéig a frontövezetben összesen 1755 vadászosztag tevékenykedett aktívan, létszámuk: több mint 328 000 ember. A vadászzászlóaljak a lakosság nagyszámú aktíváira támaszkodtak. Tízezerszámra alakultak csoportok, melyek az egész frontövezetben a vadászzászlóaljakkal együttműködtek.

Az ellenség, amely a háború kezdetétől fogva ejtőernyősöket, kémeket és diverzánsokat dobott le a szovjet hátországba, katonai módon szervezett néppel került szembe. Minden objektumot, minden helyet, ahol várható volt a fasiszta ejtőernyősök feltűnése, szüntelenül a hazafiak ezrei őriztek. A vadászzászlóaljak és együttműködési csoportok a lakosság aktív segítségével az esetek többségében idejében meghiúsították az ellenség próbálkozásait, hogy dezorganizálja a hátországot, tömeges diverzánsakciókat hajtson végre az ipari vállalatok és a szállítás ellen. Az ellenséges kémek és felforgatók ellen vívott harcban tanúsított bátorságáért és hősiességéért a vadászosztagok 600 harcosát és parancsnokát rendjelekkel és érdemérmekkel tüntették ki.

A háború kezdetén, amikor az ellenség gyorsan nyomult előre, a vadászzászlóaljak feladataik ellátása mellett közvetlenül részt vettek a harccselekményekben is. Elszántan tevékenykedtek például a moldovai vadászzászlóaljak. A kisinyovi kommunista ezred és a bengyeri, tyiraszpoli, kalarasi vadászzászlóaljak részt vállaltak a csimislijszki járás kulákfelkelésének leverésében és a szovjet csapatok hátába betört egyik román ezred szétzúzásában. A kisinyovi ezred részt vett a harcokban és a revaki vasútállomás körzetében megjelenő ejtőernyősök megsemmisítésében. A Kagul városi vadászosztag kétszer is átkelt a Pruton, és a szovjet hadsereg csapataival együtt csapásokat mért az ellenségre Románia területén.

A vadászzászlóaljak önállóan, de többnyire a népfelkelőegységekbe olvadva vagy a szovjet hadsereg soraiban részt vettek a fasiszta betolakodók elleni harcokban, Belorussziában, Ukrajnában, az orjoli és szmolenszki területen, Moszkva, Leningrád, Kijev, Odessza, Szevasztopol és Sztálingrád védelmében egyaránt. 1941 folyamán a harcoló hadsereg állományába 1350 vadászzászlóalj lépett be mintegy 250 000 fős létszámmal. Ez a szovjet csapatok igen értékes utánpótlása volt.

Egyidejűleg újabb vadászosztagokat is alakítottak. A háború alatt állományukban 400 000 ember harcolt. Az együttműködési csoportokkal vállvetve őrizték az arcvonalkörzeteket az ellenséges diverzánsok romboló tevékenységével szemben.

Derekas segítséget nyújtott a helyi légvédelmi szolgálatnak maga a polgári lakosság is. Ennek a szolgálatnak az volt a rendeltetése, hogy felszámolja az ellenséges berepülések következményeit. A háború első felében, amikor az ellenség légi fölényben volt, repülői rendszeres támadásokat intéztek városaink és egyéb lakott településeink ellen, különösen a frontövezetben. Az ellenséges repülők tömeges bombázásokat hajtottak végre Moszkva, Leningrád, Odessza, Szevasztopol, Sztálingrád és sok más város, vasúti csomópont és vasútállomás ellen. Ilyen körülmények között jelentős mértékben a helyi légvédelmi szolgálattól függött a frontközeli hátország munkája és polgári lakosságának biztonsága. Ez a légvédelmi szolgálat alá volt rendelve a belügyi szerveknek is, különleges egységei, tűzoltórészlegei stb. voltak. A háború követelte feladataikhoz képest azonban erőik nem bizonyultak elegendőeknek. Csakis a néptömegek aktív támogatásával bírták ellátni feladataikat.

Már 1941. június 23-án a pártszervezetek felhívására és irányításával a frontövezet egyes helységeiben – például Leningrádban és külvárosaiban, valamint a leningrádi terület 15 nagyobb településén – megkezdődött a zárt és nyitott fedezékek, óvóhelyek építése nagy számban a polgári lakosság részére. 1941. augusztus 20-ig több mint 500 000 folyóméter fedezéket ástak, amely körülbelül egymillió embernek nyújtott védelmet. A háború harmadik napján Leningrádban 18 000 épület padlásáról eltávolították a fából való választófalakat, lebontottak 50 000 fapalánkot, bódét, tetőt stb. Nagy munka folyt a város álcázásáért is. A légvédelmi létesítmények építéséről szólva a Lenenergo magasfeszültségű hálózat igazgatója, A. K. Kozlovszkij ezt írja: „Valóságos erődítmények jönnek létre. Az emberek éjjel-nappal dolgoznak, lelkesedésük határtalan. Az egész várost álcázzák, oltalmazzák. Kicsinyek és nagyok, mindannyian a város védelmén munkálkodnak …”

Hasonló lelkesedéssel fáradozott a helyi légvédelem megerősítésén más városok lakossága is. A körülmények azonban az erőfeszítések megtízszerezését követelték. A könnyű típusú fedezékek (árkok stb.) mellett egyre több óvóhely és más erős fedezék is épült. Csupán Moszkvában, főképp a polgári lakosság erejéből 1941 június-júliusában 3332 közös fedezéket létesítettek, köztük 2613 bomba elleni és 719 gázvédelmi óvóhelyet. Leningrádban 1941. augusztus végéig a lakosság 800 000 ember számára 4600 óvóhelyet épített. Fontos feladat volt mindenütt homok- és vízkészletek tárolása, s a gyújtóbombák hatástalanítására és a tüzek elfojtására szolgáló egyéb eszközök biztosítása. Ehhez a munkáskezek százezreire volt szükség. Hiszen a legrövidebb idő alatt homokbányákat kellett létesíteni, víztartályokat készíteni, a házak százezreinek padlásán tűzoltóeszközöket kellett elhelyezni. 1941. augusztus második felében naponta körülbelül 4000 köbméter homokot szállítottak Leningrádba. A város számos kerületében megtisztították a víztárolókat, és újakat építettek, artézi kutakat fúrtak és így tovább. Néhány hónap leforgása alatt a leningrádiak 220 000 köbméter földet ástak ki, vízzel töltöttek fel 500 víztárolót és 140 állandó jellegű vízszolgáltató művet szereltek fel, 150 álláshelyet építettek a tűzoltó-gépkocsik számára a vízforrások megközelítéséhez.

A fedezékek és óvóhelyek építésével egy időben különböző alakulatokat: osztagokat, ún. druzsinákat, önvédelmi csoportokat, tűzoltócsapatokat és mentőrészlegeket hoztak létre, melyek rendeltetése az ellenséges légitámadások következményeinek felszámolása volt. Ezeket a tennivalókat a helyi szovjetek irányították.

A helyi légvédelem megszervezéséről, a lakosságnak az e téren nyújtandó sok irányú segítségre való mozgósításáról mindenkor a pártszervek gondoskodtak. Ezzel foglalkoztak közvetlenül a területi, a városi, a kerületi pártbizottságok és a pártsajtó is. 1941. augusztus 24-én a „Pravdá”-ban vezércikk jelent meg „A helyi légvédelmet katonai módon szervezzük meg” címmel. A vezércikk ismertette az ellenséges repülők által elérhető övezetek helyi légvédelmi rendszerének további megerősítésével és tökéletesítésével kapcsolatos konkrét feladatokat.

A párt irányelveinek szellemében a Moszkvai Szovjet végrehajtó bizottsága 1941. június 30-án határozatot fogadott el „Moszkva város polgárai, az iparvállalatok és intézmények vezetői, a házgondnokságok légvédelemmel kapcsolatos kötelességéről”. Hasonló határozatokat hoztak más városok szovjetjeinek végrehajtó bizottságai is. Figyelemmel a helyi viszonyokra meghatározták bennük a helyi légvédelem megsegítésére szolgáló alegységek megalakításának feladatait és rendjét, a lakosság soraiból való feltöltését.

A helyi légvédelem megerősítése szempontjából nagy jelentőségű volt a Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának 1941. július 2-i rendelete „A lakosság általános, kötelező légvédelmi kiképzéséről”. E rendelet szerint a 16-tól 60. életévig az egész felnőtt lakosságot kiképezték az ellenséges légitámadások elleni védekezés módszereire, a védekezés eszközeinek használatára. Ezt a kiképzést összekapcsolták a lakóházi és vállalati önvédelmi csoportok és légvédelmi osztagok tagjainak kiválogatásával, az ilyen alakulatok hálózatának kiszélesítésével.

Az így végzett munka valóban eredményesnek bizonyult. Júniusban és júliusban már Moszkva minden üzemében, intézményénél, tanintézetében működtek helyi légvédelmi alegységek. A házgondnokságok 3600 önvédelmi csoportot alakítottak 81 600 részvevővel, valamint 12 736 tűzoltóosztagot 205 200 emberrel. Nagy létszámú alakulatok létesültek Leningrádban. Az építési trösztök támaszpontjain mentő-, helyreállító zászlóaljak és brigádok alakultak. Más iparvállalatoknál és a házgondnokságok keretében kisebb helyi légvédelmi alegységek létesültek. 1941. szeptember elejére Leningrád helyi légvédelmi alakulatai összesen körülbelül 270 000 tagot számláltak.

Nagyszámú helyi légvédelmi segédalakulat jött létre más városokban is. Amikor pedig az ellenség megkezdte az arcvonal menti területek városainak rendszeres bombázását, a lakosság már fel volt rá készülve.

Moszkvában az első légiriadó 1941. július 22-én hangzott fel. A főváros az ellenséges repülőket teljes fegyverzetben fogadta, s a légvédelmi eszközök szétszórták és részben megsemmisítették őket. Ám néhány repülőgépnek sikerült robbanó- és gyújtóbombáit a városra szórni. A helyi légvédelem azonban a helyén volt. Alegységeik harci tetteiben a bátor helytállás számos példája mutatkozott meg. Több mint 200 gyújtóbomba esett az l-es orvosi intézet területére. A diákok és a tanárok önvédelmi csoportjai és tűzoltóosztagai valamennyit hatástalanították. Más helyen I. Sz. Truszov ács elvtársaival együtt 17 gyújtóbombát fojtott el. Társai közül többen megsérültek, de nem hagyták ott a helyüket, és folytatták a gyújtóbombák hatástalanítását. P. Utyinszkij nyugdíjas megszervezte a tűzoltást, és veszélyes helyzetben egymaga 15 gyújtóbombát fojtott el.

Bátran működtek a házgondnokságok tűzoltóosztagai is. Közülük különösen kitűnt a Marija Haledrda vezette osztag. Moszkva gyorsan kiheverte a kapott sebeket.

Igen erős légitámadások érték Leningrádot. Ahhoz, hogy képet alkothassunk a leningrádi helyi légvédelmi szolgálat és a polgári lakosságból alakult nagyszámú segédalakulat tevékenységének méreteiről, elégséges utalni a következő adatokra. Csupán 1941. szeptember 8-án a németek 12 000 gyújtóbombát dobtak a városra. Egyedül a Moszkva kerületben 144 tűz keletkezett. A légitámadásokat az ellenség tüzérségi tűzzel is kísérte. Így szeptemberben 5364, októberben 7590, 1941 novemberében pedig 11 230 lövedéket zúdított a városra. A leningrádiaknak gyakran a nap nagy részét az óvóhelyen kellett tölteniük. Például szeptember 15-én 18 óra és 32 percen át, szeptember 17-én 18 óra 33 percen át tüzérségi tűz alatt tartották a várost.

A légitámadások következményeinek felszámolásában minden erőt latba vetettek. Az üzemi és a házgondnoksági önvédelmi csoportok és tűzoltóosztagok bámulatos bátorságot tanúsítottak. Még a gyermekek is aktívan segédkeztek. A 178-as számú iskola harmadik osztályos tanulója, Kolja Andrejev két társával együtt 43 gyújtóbombát fojtott el, a kilencéves Oleg Nyegov 14-et, a tizenkét éves Gena Tolsztoj pedig 19 ilyen bombát tett hatástalanná.

Merészen tevékenykedtek a helyi légvédelmi egészségügyi csoportok is. A mentőosztagok és önvédelmi csoportok tagjaival együtt hatoltak be a romos épületek padlására, emeleteire, pincéibe, elsősegélyt nyújtottak a sebesülteknek, részt vállaltak a tüzek oltásában. 1941 szeptemberétől decemberéig a házgondnokságok kötözőhelyei az ellenséges légitámadások és a tüzérségi belövések sebesültjeinek 19 105 esetben nyújtottak elsősegélyt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Gyenyikin és Jugyenyics nem menti meg Kolcsakot!

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

A Kolcsak-haderő után a legerősebb fehérgárdista hadsereg Gyenyikin serege volt. Igaz ugyan, hogy 1919 tavaszának elején ez a sereg a pusztulás szélén állott, mivel a szovjet csapatok a Fekete-tengerhez szorították. A déli front akkor mindössze 40 kilométernyire volt a Don menti Rosztovtól. Még egy csapás, és a fehérgárdistákat a tengerbe vetik. Am ez a csapás nem következett be. A déli front szovjet seregei a több hónapos szakadatlan harcokban súlyos vérveszteségeket szenvedtek, az utánpótlás pedig 1919 tavaszán főképpen a keleti frontra ment.

Közben a fehérgárdisták nem fecsérelték az időt: gyors ütemben újabb mozgósításokat hajtottak végre. S az antant-imperialisták egyre inkább segítették őket fegyverrel és lőszerrel. Gyenyikinék sokkal jobban voltak felszerelve a szovjet csapatoknál; még angol harckocsikat is kaptak. Gyenyikinnek már 1919 májusában több mint 100 000 gyalogos és lovas katonája volt, míg a déli fronton küzdő szovjet csapatok létszáma abban az időben nem haladta meg a 75 000-et. Az ellenség számbeli fölénye különösen megmutatkozott a lovasságnál, s ez nagy előnyt biztosított neki a sztyeppés vidéken folytatott harcban.

Erősen megnehezítette a szovjet seregek helyzetét az, hogy mögöttes területükön a doni kozákok ellenforradalmi lázadást robbantottak ki. S noha a déli front erőinek jelentős részét ellenük vetették be, a lázadást mégsem sikerült teljesen leverni.

Segíthették volna a déli frontot az ukrán front csapatai, ezeknek a zöme azonban Ukrajna nyugati és délnyugati határán tartózkodott, távol a Donyec-medencétől, ahol a döntő harcok kibontakoztak. Emellett egyes ukrajnai katonai vezetők nem értették meg, mennyire szükség van a déli és az ukrán front szoros együttműködésének megteremtésére, s késve indították az utánpótlást a Donyec-medencébe.

Nagy kárt okozott a szovjet csapatoknak az a fehérgárdista lázadás, amelyet Grigorjev volt petljurista tiszt, a 2. ukrán hadsereg egyik hadosztályának parancsnoka robbantott ki májas elején. 15 000 gyalogos és lovas katona volt ennek a kalandornak a keze alatt. Grigorjev megpróbálta bevonni a szovjethatalom elleni harcba az ukrán középparasztságot, kihasználva a parasztoknak a természetbeni beszolgáltatás miatt érzett elégedetlenségét. Az események azonban megmutatták, hogy a szovjethatalom ellenségei nem számíthattak a középparaszt valamelyest is jelentős támogatására. A középparasztság nem támogatta Grigorjevet. Kalandját csakhamar felszámolták, de következményei sokáig éreztették hatásukat a hadseregben, mivel a déli frontnak segítségül küldött ukrajnai ezredeket lekötötte a Grigorjev elleni harc.

Mindez megkönnyítette délen a fehérgárdisták helyzetét.

Gyenyikin hatalmas támadó éket létesített a Donyec-medencében, s 1919. május 19-én offenzívát indított a szovjet csapatok ellen, amelyek addig maguk szorongatták az ellenséget. Skuro tábornok lovashadteste Guljaj Polétól délre ízzé-pórrá zúzta az anarchista Nyesztor Mahno dandárját³⁴, Mahno abban az időben a Vörös Hadsereg oldalán harcolt.* majd a 13. hadseregre vetette magát. A mahnoisták maradványai, miután védtelenül hagyták a frontot, a hátországba menekültek, s Mahno csakhamar váratlanul szembefordult a szovjethatalommal. A 13. hadsereg bátran harcolt, de az ellenség sokszoros túlerőben volt. A hadsereg ezredei súlyos veszteségeket szenvedtek, és megkezdték a visszavonulást: június 1-én kiürítették Bahmut városát. A szomszédos 8. hadsereg is visszavonult. Az egész Donyec-medence Gyenyikinék kezére került; az arcvonal Harkov felé közeledett.

Gyenyikin, miután jelentős sikereket ért el a Donyec-medencében, keletre helyezte át támadásainak súlypontját, és hatalmas offenzívába kezdett a 9. és a 10. szovjet hadsereg arcvonalán. Ezzel az offenzívával Kolcsak segítségére sietett, remélve, hogy egyesülhet vele a Volgánál.

Május utolsó harmadában Gyenyikin nagy erőket vetett be a 9. és a 10. szovjet hadsereg ellen, áttörte az arcvonalat, egyesült a fellázadt doni kozákokkal, és délkelet felé, Caricin irányában folytatta támadását. Ilyenformán délen — az Azovi-tengertől a Volgáig terjedő fronton — a kezdeményezés ismét az ellenség kezébe került.

Gyenyikin úgy döntött, hogy a fő csapást Caricinra méri. Itt vonta össze legjobb, válogatott seregeit. Június közepén az ellenség elérte Caricint, de az a kísérlete, hogy menet közben betörjön a városba, nem járt sikerrel. A fehérgárdisták hatalmas veszteségeket szenvedtek. Caricinért — akárcsak az előző év nyarán — elkeseredett harcok indultak meg, s a szovjet csapatok szívósan állták az ellenség rohamait. Vitézül harcoltak Bugyonnij lovashadtestének katonái. Június 26-án Loznó körzetében erős csapást mertek Mamontov fehérgárdista lovashadtestére.

De a fenyegető veszély nem szűnt meg. Az ellenség mitsem törődött a veszteségekkel, s június 29-én tüzérség, páncélvonat, légierő és harckocsik bevetésével megkezdte Caricin ostromát. A fehérgárdista haderő hatalmas technikai fölénye hamarosan eldöntötte az ütközet kimenetelét: június 30-án a fehérek elfoglalták Caricint. Az ellenség nagy árat fizetett a városért. Vrangel tábornok kaukázusi hadserege, amely Gyenyikinnek alárendelve Caricint elfoglalta, a városért vívott harcok után három hétig rendezte sorait.

S Gyenyikinnek mégsem sikerült elérnie legfőbb célját — nem tudta megsegíteni Kolcsakot. Június végére Kolcsak seregei már annyira eltávolodtak a Volgától, hogy Gyenyikin nem tudott velük egyesülni. Végleg füstbe ment Kolcsak és Gyenyikin Moszkva elleni együttes támadásának terve.

De a déli front helyzete Gyenyikin sikerei következtében súlyos volt. Június 24-én a fehérgárdisták elfoglalták Harkovot. Seregeik egészen közel jutottak az ország központi kormányzóságaihoz. Ebben az időszakban, amikor Kolcsak már súlyos vereségeket szenvedett, Gyenyikin lett a munkás-paraszt állam legnagyobb, legveszélyesebb ellensége.

1919 májusában az antant-imperialisták egy másik kísérletet is tettek Kolcsak megsegítésére: támadásba küldték Petrográd ellen Jugyenyics és Rodzjanko fehérgárdista seregeit. Itt északnyugaton jelentős erői voltak az ellenforradalomnak. A petrozavodszki szakaszon intervenciósok és fehérgárdisták harcoltak, az olonyecin a kétezer főnyi finn, úgynevezett „önkéntes” olonyeci hadsereg. A Karéliai-földszoroson, a határ mentén, finn reguláris egységeket vontak össze. A narvai szakaszon Rodzjanko fehérgárdista északi hadteste (mintegy 6000 gyalogos és lovas katona) és az 1. fehérészt hadosztály (ugyanilyen létszámmal) állomásozott. Pszkovot a 2. fehérészt hadosztály vette célba. A Balti-tengeren 12 cirkálóból, 20 torpedórombolóból, 12 tengeralattjáróból és egyéb hajókból álló, hatalmas angol hajóraj tartózkodott.

Mindezeket az erőket bevetették Petrográd ellen. A városhoz vezető utakat a 7. szovjet hadsereg és a balti flotta védte; a hadseregnek 15 500 gyalogos és lovas katonája, több mint 400 géppuskája és 162 lövege volt.

Májusban a Petrográd ellen összevont fehérgárdista erők akcióba lendültek. Anglia számításai Finnország esetében ugyan nem váltak be teljesen: Mannerheim finn diktátornak nem sikerült megegyeznie Kolcsakkal Finnország függetlenségének elismerésében. Ilyen körülmények között a finn burzsoázia nem tartotta lehetségesnek a fehérgárdistákkal való együttműködést. Mégis elküldte Karélia meghódítására az „olonyeci hadsereget”, amely behatolt az Onyega- és a Ladoga-tó közti területre, és ezzel hátulról fenyegette Petrográd védőit. Eleinte az ellenség még a finn reguláris hadosztályok nélkül is jelentős számbeli fölényben volt.

Az ellenség fő erőinek Petrográd elleni támadása május 13-ára virradó éjjel kezdődött. Rodzjanko fehérgárdista északi hadtestének egyik osztaga vörösalakulatnak álcázva behatolt a 7. hadsereg arcvonala mögé, és szétrombolta a 19. hadosztály egyik dandárjának törzsét. A fehéreknek sikerült foglyul ejteniük Nyikolajev szovjet dandárparancsnokot, a régi orosz hadsereg egykori tábornokát. Megpróbálták rávenni értékes foglyukat, hogy tagadja meg a szovjethatalmat és álljon szolgálatukba, de ezt Nyikolajev kereken elutasította. Végig hű maradt a munkás-paraszt államnak tett fogadalmához. A fehérgárdisták felakasztották a bátor parancsnokot.

Május 13-án reggel az ellenség fő erői támadásba mentek át a narvai szakaszon. A fehérgárdisták áttörték az arcvonalat és Jamburg felé közeledtek. Erőik egy részét Narva körzetéből a Csud-tó keleti partja mentén délre, Gdov és Pszkov irányába vezényelték. A fehérgárdistákkal együtt a fehérészt hadosztályok is harcba szálltak, s az angol hajók is megkezdték a hadműveleteket a szovjet balti flotta ellen.

A 7. hadsereg heves ellenállást tanúsított az ellenséggel szemben. Sok parancsnok, politikai munkatárs, egyszerű sorkatona és tengerész vitt véghez példamutató hőstetteket. Így halt hősi halált a harcok során Tolmacsov, a keleti front 3. hadseregének politikai főbiztosa. Hősiesen küzdöttek annak a kommunista osztagnak a harcosai, amely a csapatok visszavonulását fedezte Jamburgnál, valamint a „Gavriil” torpedóromboló tengerészei, akik harcba bocsátkoztak 4 angol hadihajóval. A harc egyik részvevője később így emlékezett vissza az eseményekre: „A »Gavriil« ágyúi dühösen viszonozták a tüzet. A hajóhídon álló jeladók égési sebeket kaptak, az egyik parancsnok — Butakov— elkábult, arca és ruhája megpörkölődött. De valamennyien helytálltak és megtették a magukét.

A csata tetőfokára hágott. A két szemben álló fél közti távolság 34 kábelhosszra³⁵ Tengerészetben használatos hosszmérték = 185,2 m.* csökkent. Lövedékek és szilánkok süvítve csapódtak be a hajó minden részébe …

A hajókürt visszavonulót fújt. A pihenő matrózok valamennyien felugráltak, hogy még egyszer meglássák az angolokat, akik lógó orral távoztak. A tengerészek elégedetten sereglettek össze a híd körül. Az ellenség nem is volt olyan „rettenetes”, mint amilyennek a fehérek beharangozták. Meg kell adni azonban, hogy az angolok meglehetősen jól céloztak: 21 helyen lyuggatták ki közvetlenül a víz fölött a »Gavriil«-t. A megtalált szilánkokat összegyűjtöttük és leadtuk a társalgóba, hogy őrizzék meg emlékül.

Ezután megkérdezték a tüzért, hogy hány lövedéket lőttek ki a „Gavriil”-ra. A tüzér ezt mondta:— Ha mi 156 lövést adtunk le, és nem is tüzeltünk minden ágyúból, akkor mit gondoltok, hány lövést adott le a négy ellenséges hajó megszakítás nélkül tüzelve valamennyi ágyújából? Körülbelül 1500-at.”³⁶ Petrográd hősi védelme 1919-ben. (A részvevők visszaemlékezései.) Leningrád 1959. 178—179. old.*

A hősiesen küzdő szovjet csapatok mégis kénytelenek voltak meghátrálni a túlerő elől. Május 15-én elesett Gdov, 17-én pedig Jamburg. 25-én a fehérésztek és a fehérgárdisták betörtek Pszkovba.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!