Frontok gyűrűjében

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

Az antant nyílt fegyveres intervenciójának első felvonása Murmanszk meghódítása volt. S nem egészen egy hónap múlva mérték az imperialisták a második csapást Szovjet-Oroszországra: 1918. április 5-én japán, majd angol csapatok szálltak partra Vlagyivosztokban. Az északi tragédia megismétlődött az ország távol-keleti határvidékein.

Az antant-imperialisták hosszú ideig és gondosan készültek az orosz Távol-Keletre való behatolásra. Hivatalos indoklásul itt is azt a hazug verziót használták fel, hogy biztosítani kell a hadviselő szövetséges hatalmak érdekeit. Igaz, ezúttal nem emlegették a közvetlen „német veszélyt”, mivel Vlagyivosztok vonatkozásában ez ugyancsak ostobán hangzott volna. De az antanthatalmak kormányzó körei és a burzsoá sajtó — ha már a német hadsereg támadása nem volt mumusnak felhasználható — nem átallották kijelenteni, hogy a német hadifoglyok részéről veszély fenyegeti a távol-keleti hadianyagkészleteket és a transzszibériai vasutat. Ezenkívül egy másik, nem kevésbé lehetetlen magyarázattal is előálltak: a távol-keleti intervenciót eszerint az ott élő külföldi állampolgárok élet- és vagyonbiztonságának megvédése tette szükségessé. Világos, hogy a külföldi állampolgárokat senki sem fenyegette, ami pedig a hadianyagkészleteket és a transzszibériai vasutat illeti, az antant csupán arra törekedett, hogy ezek ne kerüljenek a szovjethatalom birtokába.

Erről teljes tervszerűséggel írt Lansingnak Jusserand washingtoni francia nagykövet 1918. január 8-án. „Mint Excellenciád előtt ismeretes — írta Jusserand, amikor a közös szibériai hadműveletek tervének megvitatását javasolta —, a legutóbbi párizsi értekezleten a szövetségesek figyelme az együttes fellépés szükségességére irányult, hogy a lehetőség szerint megóvjuk Szibériát a bolsevista mételytől, biztosítsuk Dél-Oroszországnak a transzszibériai vasút, a szövetségeseknek az orosz vasutak használatát. Vlagyivosztok elszigetelése révén — ha még nem késő — megőrizzük a városban felhalmozott készleteket.”²² Ugyanott, 20—21. old.*

A szövetséges hatalmak ügynökei már jóval a nyílt fegyveres beavatkozás előtt hozzáláttak Távol-Keleten a helyi ellenforradalmi erők megszervezéséhez. Nagy létszámú fehérgárdista bandák alakultak az amerikai, a japán és az angol imperialisták segítségével: Szemjonov atamán bandája a Bajkálontúlon, Gamové és Kuznyecové az Amuri területen, Kalmikové a Tengermelléken garázdálkodott. Így alakultak ki ezeken a vidékeken imperialista támogatással a polgárháborús frontok.

1917 decemberében titkos tárgyalások kezdődtek angol és japán diplomaták között a transzszibériai vasút és a vlagyivosztoki katonai raktárak „védelmével” kapcsolatos intézkedésekről.

Már 1917 novemberében Vlagyivosztok kikötőjében horgonyzott a „Brooklyn” amerikai cirkáló, fedélzetén Austin Knight tengernaggyal, az Egyesült Államok ázsiai flottájának parancsnokával. Az intervenciósoknak az volt az elgondolásuk, hogy a cirkáló puszta jelenléte megakadályozza Vlagyivosztokban a szovjethatalom megteremtését, és felbátorítja a helyi ellenforradalmi erőket. A vlagyivosztoki szovjet követelésére az amerikai kormány 1917 decemberében kénytelen volt egy időre kivonni a cirkálót a kikötőből. De 1918 januárjában Vlagyivosztokba érkezett az „Ivami” és az „Aszahi” nevű japán, valamint a „Suffolk” nevű angol cirkáló. S március 1-én a „Brooklyn” is visszatért a vlagyivosztoki kikötőbe.

Ám az intervenciósok, midőn hadihajókat küldtek a szovjet partokhoz, még nem szánták rá magukat a Távol-Kelet megszállására. Abban az időben folytak a breszt-litovszki béketárgyalások, s az antant kormányzó körei attól tartottak, hogy csapataik vlagyivosztoki partraszállása meggyorsítaná a szovjet—német tárgyalások sikeres befejezését. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy az antant kissé elodázta a nyílt hadműveletek megkezdését. Voltak azonban más okok is. Többek között bizonyos szerepük volt azoknak az ellentéteknek, amelyek egyfelől az Egyesült Államok, másfelől az angolok és a franciák között fennállottak. Ez utóbbiak úgy gondolták, hogy a szovjetország elleni távol-keleti háborút a legcélszerűbb a japán fegyveres erőkre bízni. 1918. február 20-án az antant főtanácsa amellett foglalt állást, hogy Japán szállja meg a transzszibériai vasutat Vlagyivosztoktól Cseljabinszkig.

Az angol és francia kormány álláspontját tükrözte a „Daily Chronicle” angol újság, amikor 1918. március 2-án ezt írta: „Reméljük, hogy a szövetségesek nem fognak sokat vitatkozni a japán intervenció formájáról és jellegéről. A helyzet teljesen világos: a japán hadsereg gyorsan meg tudja teremteni az ellenőrzést a transzszibériai vasút felett. A szövetségesek közül erre senki más nem képes.”

Az Egyesült Államok kormányzó körei más állásponton voltak. Ők sem ellenezték a japán katonaság fokozott felhasználását a szovjethatalom megdöntéséért folytatott harcban. Lansing ezzel kapcsolatban nyíltan megírta, hogy a csapatok, amelyek Szibériában tevékenykedni fognak, „elkerülhetetlenül főleg japán csapatok lesznek”. De az Egyesült Államok, Angliától és Franciaországtól eltérően, ellenezte az egyoldalú japán intervenciót, mert félt, hogy Japán — az Egyesült Államok legnagyobb távol-keleti konkurense — uralkodó helyzetbe kerül Szibériában.

Ezért ragaszkodott az Egyesült Államok ahhoz, hogy a távol-keleti és a szibériai intervenció ne egyoldalú, hanem szövetséges jellegű legyen, amerikai, angol és francia csapatok részvételével. S az Egyesült Államok nyomására az angol, a francia és a japán kormány kénytelen volt beleegyezni az amerikai tervbe. Ezek után az Egyesült Államok nem ellenezte, hogy elsőnek Japán szállítsa csapatait a szovjet partokra.

„Anglia is, Franciaország is megpróbálta, hogy ilyen módon legyűrje Oroszországot. Szerződést kötöttek Japánnal, amely alig vett részt az imperialista háborúban és amely százezernyi katonát adott, hogy a Távol-Kelet felől megfojtsák a szovjetköztársaságot …” — így értékelte Lenin később ezeket az eseményeket.²³ Lenin Művei 30. köt. 384. old.*

A japán hódítók kedvelt módszerükkel, a provokációval kezdték sötét üzelmeiket. 1918. április 4-én ügynökeik megszervezték Vlagyivosztokban két japán állampolgár meggyilkolását. Másnap reggel a japán intervenciósok, állampolgáraik biztonságának védelme ürügyével, a városba vezényelték az első partra szálló egységet. Este angol csapatok is érkeztek. Megkezdődött az antant nyílt katonai intervenciója a Távol-Keleten.

A japán egység partraszállásával egy időben Szemjonov csapatai újabb támadásba kezdtek a Bajkálontúl. 1918 májusa és júliusa között azonban a bajkálontúli front csapatai Lazónak, a polgárháború legendás hírű hősének parancsnoksága alatt Mandzsúria határáig vetették vissza Szemjonov bandáit.

A szovjetköztársaság dolgozó népe haraggal és felháborodással fogadta az angol—japán hódítók távol-keleti behatolásának hírét. Április 6-án a szovjet kormány nyilatkozatban leplezte le a két japán állampolgár meggyilkolásának provokációs jellegét, megállapítva, hogy ez nélkülözhetetlen része volt az imperialista agresszió előkészítésének, s követelte a japán és az angol csapatok haladéktalan kivonását Vlagyivosztokból.

De a hódítók nem akarták kiengedni kezükből a zsákmányt. Az antantországok diplomáciai képviselői nyilatkozataikban azzal próbálták félrevezetni a szovjet kormányt, hogy a partraszállás „ideiglenes” és „korlátozott” rendészeti intézkedés, amelynek célja a külföldi állampolgárok élet- és vagyonbiztonságának megóvása.

A kommunista párt és a szovjet kormány megértette a helyzet komolyságát, világosan látta, hogy ez nem helyi konfliktus, hanem olyan fegyveres intervenció kezdete, amelyet az antant-imperialisták régóta előkészítettek és alaposan átgondoltak. Lenin 1918. április 5-én a következőket írta a Szibériai Központi Végrehajtó Bizottságnak küldött táviratában: „Világos, hogy most semmiféle nyilatkozatoknak nem adhatunk hitelt, s az egyetlen komoly garancia az alapos katonai felkészülés a mi részünkről.”²⁴ Lenin-gyűjtemény. XXXIV. 22. old. (oroszul).* Lenin ismételten felhívta a szibériai pártmunkások és állami vezetők figyelmét arra, hogy szívós és hosszú küzdelemre kell felkészülni. Április 7-i táviratában a vlagyivosztoki szovjetet is figyelmeztette, hogy az antant nem éri majd be a partraszállással, és támadást fog indítani Szibéria belseje felé. Követelte, hogy késedelem nélkül készítsék elő az értékes készletek hátraszállítását, az utak és a hidak felrobbantását. Szibériát hadműveleti területté nyilvánították. Valamennyi szibériai kormányzóságban rövid idő alatt megalakultak a forradalmi katonai vezérkarok, hogy élére álljanak területükön az ellenállás szervezésének.

Lenin előrelátása tökéletesen beigazolódott. Az antant-imperialisták további nagyszabású hadműveletekre készültek keleten. Miközben az intervenció „korlátozott” és „helyi” jellegéről szóló frázisok mögé rejtőztek, kitervelték a Szibéria belsejébe irányuló támadást. Nagy titokban rendkívül veszélyes összeesküvést készítettek elő a szovjethatalom ellen azzal a céllal, hogy váratlanul hátba támadják a forradalmi munkásosztályt és parasztságot. Az intervenciósoknak sikerült is elérniük céljukat: orvul csapást mértek a szovjetköztársaságra a csehszlovák hadtest ellenforradalmi lázadásával, amelynek nem csekély szerepe volt a polgárháború kirobbantásában és az intervenció kiterjesztésében.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A leningrádi ostromzár áttörése

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A szovjet hadsereg 1942-1943-as téli hadászati támadásának igen fontos része volt a Leningrádi és a Volhovi Front támadó hadművelete a leningrádi ostromzár áttörésére. 1942 folyamán ebből a célból több támadást szerveztek, de sikertelenül. A hős Leningrádot 16 hónapon át ostromolták a fasiszta megszállók. Ezalatt a város lakói két nehéz háborús telet éltek at. Különösen az 1941—1942-es tél volt súlyos. De se az állandó ellenséges rohamok, se a barbár bombázások és tüzérségi össztüzek, se az éhezés megpróbáltatásai nem törték meg a hős leningrádiakat. A fasiszták sehogy sem akartak beletörődni kudarcukba. Még 1941-ben rögzítették a német parancsnokság egyik titkos okmányában: „Ha a városban kialakult helyzet hatására megoldást kérnek, ezt elutasítjuk …” „Leningrád, majd később Moszkva kapitulációját nem fogadjuk el”. De ilyen kérésekre hiába várt az ellenség. Egymás után fulladtak kudarcba a Leningrád elleni rohamok. Hitler a saját illúzióiban ringatta magát, amikor kijelentette: „A német gránátosok, akik Kelet-Poroszországtól Leningrád külvárosáig győzelmesen járták meg az utat, találnak még magukban erőt ahhoz, hogy a hátralevő néhány kilométernyi távolságot is megtegyék.”

A Néva-parti hős város kitartott, és kivárta felszabadulását. A dicső forradalmi hagyományok városa, Lenin városa nem hajtott térdet az ellenség előtt. Az ostromlott városba vezető utak gigantikus malomkövekké váltak, amelyben összezúzódtak a válogatott Wehrmacht-hadosztályok.

1943 elejére lényegesen javult Leningrád helyzete, de még mindig súlyos maradt. Minthogy nem volt szárazföldi összeköttetése az országgal, rendkívül nehezen tudták ellátni az ipar számára szükséges fűtő- és nyersanyaggal, s nem tudták megfelelően kielégíteni a csapatok és a lakosság szükségleteit.

1942. december közepén ismét megnyílt az „élet útja”. Éjjel-nappal használták a rendkívül súlyos körülmények között, az ellenséges légierő állandó támadásai közepette. Naponta átlagban 5-6000 tonnányi, különböző összetételű szállítmányokat, fegyvert, lőszert, üzemanyagot, élelmet, fűtőanyagot stb. – juttattak el rajta Leningrádba. De mind az anyagi eszközöknek, mind a fegyverszállítmányoknak ez a mennyisége kevés volt a lakosság és a csapatok szükségleteihez mérten.

Alexander Werth, angol újságíró, a Nagy Honvédő Háború sok eseményének szemtanúja írta: „A németek minden lehetőt megtettek, hogy zavarják mind a Kabonba vezető vasútvonal építését, mind pedig a jégutakon való közlekedést. Repülőgépeik bombázták, tüzérségük lőtte ezeket az utakat. A szovjet vadászgépek azonban a lehetőségekhez képest fedezték őket.”

Leningrád a blokád szorításában maradt. A város utcáin és terein gránátok és bombák robbantak. Naponta ezrek vesztették életüket.

A hadműveleti-hadászati helyzet Leningrád alatt továbbra is bonyolult volt. A városba délről, délkeletről és északnyugatról vezető utakat védő Leningrádi Front csapatait elszigetelték a harcoló hadsereg többi erőitől, a Balti Flottát pedig a Finn-öböl keleti részébe szorították. Az arcvonal továbbra is közvetlenül Leningrád közelében húzódott: délen mindössze 4 kilométerre, északnyugaton és délkeleten pedig 25-30 kilométerre a várostól.

Miután a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása átnézte a Leningrádi Front haditanácsának az 1942-1943. év telén folytatandó további tevékenységére vonatkozó elképzelését, december első napjaiban megparancsolta a Leningrádi és a Volhovi Frontnak, hogy készítsék elő és hajtsák végre a leningrádi ostromzár áttörésére irányuló hadműveletet.

A „Szikra” fedőnevet viselő hadműveleti elképzelés lényege az volt, hogy egyidejű találkozó irányú csapásokkal a Leningrádi Front csapatai nyugat felől, a Volhovi Front csapatai kelet felől Szinyavino irányában támadva, a Balti Flottával együttműködésben szétzúzzák a Ladoga-tótól délre levő német fasiszta csapatokat, felszámolják a schlüsselburg-szinyavinói ellenséges kiszögellést, majd Mga irányában észak felől mért csapással felszabadítják a volhov-leningrádi vasútvonalat, a Ladoga-tótól déli irányban visszaszorítják az ellenséget, és megteremtik a feltételeket a Leningráddal való zavartalan szárazföldi összeköttetéshez. A két front és a flotta tevékenységének összehangolásával K. J. Vorosilov marsallt és G. K. Zsukov hadseregtábornokot bízták meg.

A főhadiszállás konkretizálta a hadműveleti feladatokat, és meghatározta végrehajtásuk sorrendjét. Január folyamán a Volhovi és a Leningrádi Front csapatainak közös erővel szét kellett zúzniuk a schlüsselburg-szinyavinói kiszögellésben védő német fasiszta csoportosítást, a hónap végére el kellett érniük a Mojka-folyó—Mihajlovszkij település-Tortolovo-vonalat, és itt megvetve lábukat, biztosítaniuk kellett a Leningrádi Front utánpótlási vonalait. E feladatok teljesítése után február első felében Mga körzetében újabb támadást kellett indítani a kirovi vasútvonal felszabadításáért. E hadművelet eredményeképp a szovjet csapatoknak el kellett érniük a Voronovo-Vojtolovo-Voszkreszenszk-vonalat.

A Volhovi Front (parancsnok K. A. Mereckov tábornok) és a Leningrádi Front (parancsnok L. A. Govorov tábornok) csapatai 1943. január 12-én lendültek támadásba. Ekkor a leningrádi ostromzár egyik legfontosabb szakaszát alkotó schlüsselburg-szinyavinói kiszögellésben a 18. német hadseregnek mintegy öt hadosztálya tartózkodott. Ezek a hadosztályok jól fel voltak töltve, és gazdag harci tapasztalatokkal rendelkeztek az e szakaszon vívott harcokban.

Meg kell említeni azt is, hogy a schlüsselburg-szinyavinói kiszögellés erdős-mocsaras terepen húzódott, s ez nagyon megkönnyítette az ellenség számára a tűzeszközökkel és élőerőkkel alaposan megrakott, jól megerődített védelem létrehozását. A szovjet harcosoknak le kellett küzdeniük a Néva meredek jeges partjait, a be nem fagyott tőzegmocsaras részeket, a hótorlaszokat, a rengeteg ellenállási támpontot és gócot, amelyeket az ellenség a munkástelepüléseken rendezett be. Mindez nagy fizikai és pszichikai erőfeszítést és magas fokú katonai szaktudást követelt a csapatoktól.

A Volhovi Front parancsnoka úgy döntött, hogy a főcsapást V. Z. Romanovszkij tábornok 2. csapásmérő hadserege méri. Ez támadásba is lendült a Lipka-Gajtolovo közötti arcvonalszakaszon. Feladata az volt, hogy a Ladoga-tótól délre áttörje az ellenséges védelmet, foglalja el Szinyavinót, majd miután itt egyesült a Leningrádi Front 67. hadseregének egységeivel, ezekkel együtt fejezze be a Szinyavinótól északra levő hitlerista csapatok szétzúzását. Tőle délre F. N. Sztarikov tábornok 8. hadserege mért csapást. A két hadsereg támadását I. P. Zsuravljov tábornok 14. légi hadserege biztosította.

A Volhovi Front csapataival való találkozás céljából M. P. Duhanov tábornok 67. hadseregének át kellett kelnie a Néva felső szakaszán, Schlüsselburgtól délre meg kellett törnie az ellenség védelmét és kifejlesztenie a csapást Szinyavino felé. A Leningrádi Front támadó csapatait Sz. D. Ribalcsenko tábornok 13. légi hadserege fedezte. A hadműveletbe bekapcsolódtak a távolsági repülőerők, valamint a Balti Flotta tüzérsége és katonai repülőerői is.

Mindössze hét nap kellett a Volhovi és Leningrádi Front támadó csapatainak ahhoz, hogy szétzúzzák az ellenséges védelmet a schlüsselburg-szinyavinói arcvonal-kiszögellésben. 1943. január 18-án, Szinyavino körzetében sor került a 67. és a 2. csapásmérő hadsereg történelmi jelentőségű találkozására. A Ladoga-tótól délre kialakítottak egy 8-11 kilométer széles folyosót, amelyen át Leningrád és a várost védő csapatok közvetlen szárazföldi összeköttetésbe kerültek az országgal. Ez az esemény mintegy feltette a koronát a leningrádi ostromgyűrű áttöréséért folytatott harcokra, s még lendületesebb támadásra serkentette a két front csapatait.

Sok hőstett fűződött a 136. lövészhadosztály harcosainak nevéhez. Eredményes harcainak elismeréseképpen a hadosztályt 63. gárdahadosztállyá szervezték át, parancsnoka, N. P. Szimonyak tábornok pedig a Szovjetunió Hőse lett. Ugyancsak gárda magasabbegységgé változtatták N. A. Poljakov ezredes 327. lövészhadosztályát. A Leningrádi és a Volhovi Front, valamint a Balti Flotta mintegy 22 000 katonája és tisztje kapott különböző kitüntetéseket. Huszonöten megkapták a Szovjetunió Hőse címet. L. A. Govorov és K. A. Mereckov frontparancsnokokat a Szuvorov-rend 1. fokozatával, I. I. Fegyunyinszkij frontparancsnok-helyettest, M. P. Duhanov és V. Z. Romanovszkij hadseregparancsnokokat a csapatok mesteri irányításáért a Kutuzov-rend 1. fokozatával tüntették ki.

A leningrádi ostromzár áttörésének nagy katonapolitikai jelentősége volt az egész Nagy Honvédő Háború menetében. A Szovjetunió hatalmas politikai, ipari és kulturális központja, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom bölcsője, Lenin városa ismét szárazföldi összeköttetésbe került az országgal. Az ellenséges ostromzár áttörése fordulópont volt a történelmi jelentőségű leningrádi csatában. Ezzel a Leningrád körüli harcokban végérvényesen a szovjet csapatok kezébe került a hadműveleti kezdeményezés. Az ellenség ezentúl már nemcsak hogy újabb kísérleteket nem tudott tenni Leningrád elfoglalására, de még addig elfoglalt terepszakaszait is nehezen tudta tartani, s ez jelentős erőit kötötte le.

A leningrádi győzelemről szóló örömhír messze túlszárnyalt a határokon. Bejárta az egész világot. F. Roosevelt külön díszoklevélben írta Leningrád védőinek: „…sikeresen megvédelmezték szeretett városukat az 1941. szeptember 8-a és 1943. január 18-a közötti válságos időszakban. Ezzel szimbolizálták a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében élő népek és az agresszív erőkkel szemben ellenállást tanúsító valamennyi nép rettenthetetlen elszántságát.”

Az ostromzár áttörése, valamint a Leningráddal létesített vasúti és gépkocsi-összeköttetés számottevően javította a csapatok és a lakosság lőszerrel, harci technikai eszközökkel és élelemmel való ellátását. A leningrádi ipari üzemekbe ismét jöttek a termeléshez szükséges nyersanyag- és fűtőanyag-szállítmányok. Ugrásszerűen megnövekedett a városban a villamosenergia-termelés és a fegyvergyártás.

A sikeresen végrehajtott hadművelet nyomán javult a Leningrádi Front és a Balti Flotta hadműveleti-hadászati helyzete. A helyreállított szárazföldi közlekedés lehetővé tette, hogy a csapatok és a flotta folyamatosan kapjon ember- és hadianyagpótlást. Végérvényesen kudarcba fulladt a német fasisztáknak az a kannibál terve, hogy az éhhalál csontkezével fojtsák meg Leningrád védőit.

A leningrádi ostromzár 1943. januári áttörése után a Leningrádi és a Volhovi Front fő erőfeszítéseit a város szárazföldi közlekedési vonalainak kibővítésére, valamint a Slüsszelburgot állandóan támadással fenyegető erős mgai-szinyavinói német csoportosítás felszámolására irányították. A csapatok 1943 februárjában és márciusában folytatták ugyan támadó tevékenységüket a mgai irányban, de nem értek el sikert. A Leningrádi és a Volhovi Front csapatai mindamellett tartósan lekötötték a 18. német hadsereg főerőit, s megakadályozták, hogy átdobják őket más irányba, elsősorban a déli irányba, ahol abban az időben bontakoztak ki az 1942-1943-as téli hadjárat döntő eseményei.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!