Frontok gyűrűjében

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

A szovjetország területére való fegyveres behatolást az antant-imperialisták azzal kezdték, hogy csapatokat szállítottak partra Észak-Oroszországban és a Távol-Keleten. Az intervenciósok nem véletlenül választották ezeket a vidékeket első csapásaik színhelyéül. Csapataikat csak tengeri úton tudták eljuttatni Oroszországba, minthogy a szárazföldön a német arcvonal választotta el őket a szovjetországtól. A tengeri utak közül viszont az északi tengereken és a Csendes-óceánon keresztül vezető utak voltak a leghozzáférhetőbbek; itt a szövetségesek közlekedését nem veszélyeztette a német flotta támadása. Ezenkívül azonban más okok is közrejátszottak.

A háborút viselő antant-imperialisták nem küldhettek mindjárt nagyszámú sereget. Ezért olyan vidékeket kellett kiválasztaniuk az első csapatok partraszállásához, ahol a szovjethatalomnak még nem volt elég védelmi ereje. Tetejébe még az északi területek és a Távol-Kelet elfoglalása nem csekély haszonnal kecsegtetett. Fontos kikötők voltak itt: Murmanszk, Arhangelszk, Vlagyivosztok. S távol-keleti partraszállásuk révén az intervenciósok mérhetetlen természeti kincsekkel gazdagodhattak volna.

Katonai szempontból is nagy előnyöket biztosított ez a partraszállás. Murmanszkból és Arhangelszkből megnyílt az út Petrográd és Moszkva felé. Az intervenciósok arra számítottak, hogy a csendes-óceáni partvidék felől támadva elfoglalják Szibéria hatalmas térségeit, s a meghódított vidéket felvonulási területül használják fel a Szovjet-Oroszország elleni további támadáshoz.

A külföldi imperialisták ügynökei, hogy megkönnyítsék a szövetséges csapatoknak e tervek végrehajtását és belülről gyengítsék a szovjet állam védelmét, újult erővel szervezték az ellenforradalmi lázadásokat az országban. A nemzetközi imperializmus többek között nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy sikerül lázadást provokálnia a volt hadifoglyok, az osztrák—magyar hadsereg volt katonái és tisztjei körében, akiknek a szovjet kormány engedélyezte a hazatérést.

Az intervenció előkészítésében nagy szerepük volt az antanthatalmak oroszországi diplomáciai képviselőinek, akik arcátlanul sárba tiporták a nemzetközi jogot, s helyzetüket az ország belügyeibe való közvetlen beavatkozásra használták fel. Ezek a „diplomaták” — elsősorban az amerikai, a francia és az angol követ — aljas intrikákat szőttek a szovjethatalom ellen, összeesküvéseket, lázadásokat szerveztek, pénzzel és hamis iratokkal láttak el aktív ellenforradalmárokat, kémkedtek, szovjetellenes agitációt folytattak.

Az első intervenciós osztag 1918. március 9-én szállt partra a murmanszki kikötőben az angol „Glory” cirkálóról. Ezt az egységet nyomban újabb szövetséges osztagok követték, amelyek az „Admiral Aube” nevű francia cirkáló, az „Olympia” amerikai cirkáló és más hajók fedélzetén tették meg az utat a szovjet partokig. Így kezdődött az antant nyílt katonai intervenciója Szovjet-Oroszország ellen.

Segítette az intervenciósok északi behatolását az a kis ellenforradalmár csoport, amely befészkelte magát a murmanszki szovjet vezetőségébe és a helyi fegyveres erők parancsnokságába (Jurjev, Veszelago, Zvegincev és mások). A hazaárulók 1918. március 2-án úgynevezett „szóbeli megállapodást” kötöttek az intervenciósok képviselőivel, s ennek értelmében a tényleges hatalom Murmanszkban az antant kezébe került.

A megállapodáshoz ürügyül szolgált a Murmanszkot fenyegető német támadás veszélyére való hivatkozás. A valóságban viszont Németországnak semmiféle csapatai nem voltak északon. Az árulók arcátlansága Trockij elnéző magatartásában leli magyarázatát.

Midőn a szövetséges csapatok a németek elleni harc ürügyével partra szálltak Murmanszkban, alkalmat adtak a breszt-litovszki béke megszegésére, és a német csapatok újabb támadását provokálták Szovjet-Oroszország ellen. S ez a legnagyobb megelégedésére szolgált mind az antantnak, mind Trockijnak, aki már a Németországgal folytatott tárgyalások idején is a párttól és a szovjet kormánytól kapott, s a békekötés feltétlen szükségességéről szóló útmutatásokkal ellentétben cselekedett. Az antant kellőképpen értékelte Trockijnak a murmanszki árulókkal szemben tanúsított elnéző magatartását. Nemhiába írta Lockhart oroszországi angol diplomáciai képviselő: Trockij „kimutatta azt az óhaját, hogy együtt akar működni a szövetségesekkel … mindig előzékenyen fogadta törekvéseiket, és minden segítséget megadott a szövetségeseknek Murmanszk körzetében.”¹³ W P. Coates—Z. K. Coates: Armed Intervention in Russia 1918—1922. London 1935 84—85. old.*

Az antant-csapatok murmanszki partraszállása csak kezdete volt az imperialista hódító célok megvalósításának. 1918. május 28-án Balfour angol külügyminiszter a washingtoni angol nagykövethez intézett táviratában ezt írta: „Fölöttébb kívánatos az amerikai segítség Murmanszk körzetében … Tartanunk kell Murmanszkot, ha meg akarjuk őrizni annak lehetőségét, hogy behatoljunk Oroszországba.”¹⁴ FRUS 1918. Russia. II. köt. Washington 1932. 477—479 old.*

Az intervenciósok — Murmanszk körzetében erőt gyűjtve — készültek az ország belsejébe irányuló, további támadásra. A soron következő feladat Arhangelszk, majd Vologda és Petrozavodszk elfoglalása volt. Lássuk, mit írt ezzel kapcsolatban Cole arhangelszki amerikai konzul Francisnek, az Egyesült Államok oroszországi nagykövetének 1918 júniusban: „Az intervenció kis méretekben kezdődik, de lépésről lépésre szélesedni fog. Ennek megfelelően egyre több hajóra, emberre, pénzre és anyagra lesz szükség. Ahhoz, hogy Arhangelszket tartani tudjuk, el kell foglalnunk az arhangelszk—vologdai vasútvonal egy részét. S minthogy a Dvina folyó a vasútvonaltól keletre tér el, a folyó egy szakaszát is ellenőrzésünk alá kell majd vonnunk. Ugyancsak szükség lesz arra, hogy megerősítsük a jobbszárnyat Petrozavodszk irányában … Mindez nem pusztán Arhangelszk elfoglalását jelenti, hanem egyszersmind az Oroszország belsejébe indított expedíciót is …” Az intervenció legfőbb célja északon, Cole szavai szerint, olyan új „orosz front” megteremtése, amelynek „valahol Moszkvától északra, Petrográdtól keletre és az Urál-hegység déli nyúlványaitól nyugatra” kellene húzódnia. A konzul hangsúlyozta, hogy ezt a frontot esetleg „Oroszország nagyobb részének aktív vagy passzív ellenállásával szemben” kell tartani.¹⁵ Ugyanott.*

1918. június 3-án az antant katonai képviselői értekezletet tartottak Párizsban. Itt elhatározták, hogy kiterjesztik Oroszország északi részén az intervenciót, és újabb osztagokat — angol, amerikai, francia, olasz és szerb csapatokat — tesznek partra. A szövetségesek északi haderőinek főparancsnokává Poole angol tábornokot nevezték ki.

A szovjet kormány mindent elkövetett, hogy idejekorán véget vessen az antant intervenciójának. Mihelyt Moszkvában ismeretessé vált, hogy a murmanszki vezetők egy része áruló módon lepaktált az intervenciósokkal, Lenin a szovjet kormány nevében haladéktalan, határozott intézkedéseket követelt a külföldi hódítók ténykedéseivel szemben. Jurjevet, a murmanszki szovjet áruló vezetőjét a nép ellenségének nyilvánították, miután megtagadta a szovjethatalom utasításainak végrehajtását.

1918. június 6-án a szovjet kormány Lockhart angol diplomatának átnyújtott jegyzékében tiltakozott az angol csapatok partraszállása ellen. Június 14-én a külügyi népbiztosság jegyzéket intézett az amerikai, az angol és a francia kormányhoz, követelve, hogy haladéktalanul vonják ki a szovjet kikötőkből a külföldi hadihajókat. Két jegyzéket — amelyekben a szovjet kormány tiltakozott Angliának és szövetségeseinek agressziója és a szovjetország belügyeibe való beavatkozása ellen — június 27-én és 29-én adott át a külügyi népbiztosság Lockhartnak.

Ámde az antant-imperialisták nem voltak hajlandók figyelembe venni a szovjet kormány tiltakozását. Továbbra is hazudoztak és köntörfalaztak a hazai közvélemény előtt, a „német veszéllyel” magyarázva a szövetséges hatalmak oroszországi tevékenységét. Az intervenció vezetői természetesen jól tudták, milyen gyenge lábon áll ez a magyarázat. Ironside angol tábornok, az intervenció egyik legaktívabb részvevője, emlékirataiban megállapította, hogy „a fegyveres erők partra szállításával a párizsi legfelsőbb tanács beavatkozott Oroszország belügyeibe”¹⁶. E. Ironside: Archangel 1918—1919. London 1953. 194. old.*

Már Murmanszk megszállásának első napjai megmutatták, hogy az intervenciósok szándéka az elfoglalt hídfő kiszélesítése. Hamarosan támadásba lendültek a murmanszki vasútvonal mentén, és július elején elfoglalták Kem városát, majd egy kisebb szovjet csapategységet visszaszorítva bevették Szoroka vasútállomást.

Az antant-haderők parancsnokságának képviselői a murmanszki határterületi szovjet elnökségében tevékenykedő árulókkal megkötötték az úgynevezett „ideiglenes, rendkívüli egyezményt”. „Az egyezmény célja az — írta Francis Lansingnak —, hogy a szövetséges csapatok akadálytalanul partra szállhassanak és rábírják a helyi szovjetet, hogy pártoljon el a moszkvai központi szovjettől.”¹⁷ FRUS. 1918 Russia. II. köt. 520 old.* Ez az egyezmény lényegében az angol, amerikai és francia intervenciósok kezére juttatta a murmanszki határterületet. Lehetővé tette nekik, hogy felkészüljenek az Arhangelszk elleni támadásra.

Arhangelszket elárasztották a külföldi ügynökök, akik minden eszközzel támogatták a szovjetellenes fordulatot előkészítő fehérgárdista elemeket. Még június 23-án brit katonai misszió érkezett Murmanszkba, 70 tiszttel és 500 egyéb rendfokozatú katonával. Ez a misszió Arhangelszkba készült, hogy ott segítse az ellenforradalmi erők szervezkedését.

Az összeesküvésnek fontos láncszemei voltak azok az antant-diplomaták, akik 1918 július vége felé Vologdából Kandalaksába költöztek, s július 30-án külön táviratban értesítették a szövetséges parancsnokságot, hogy megteremtődtek Arhangelszk azonnali megszállásának feltételei.

A tenger felől szövetséges hajóraj támadt Arhangelszkra. A partraszállással egy időben a szárazföldön Szoroka körzetéből Thornhill angol ezredes parancsnoksága alatt egy fehérgárdista osztagnak az arhangelszk—vologdai vasútvonal mentén fekvő Obozerszkaja vasútállomás felé kellett előrenyomulnia. Az intervenciósok ily módon el akarták vágni a szovjet csapatoknak Arhangelszkből dél felé vezető visszavonulási útját. Magában a városban a hajóraj közeledtére ellenforradalmi lázadás kitörését tervezték.

Július 31-én Francis amerikai nagykövet a következőket írta Lansing amerikai külügyminiszternek: „Az antibolsevista akciót mára tervezzük, s ha — mint várható — sikeresen végződik, a szövetséges csapatok augusztus 2-án ellenállás nélkül partra szállhatnak Arhangelszkban.”¹⁸ FRUS 1918. Russia. I. köt. 624. old.*

Augusztus 1-én az intervenciós hajóraj mintegy 2000 főnyi partra szálló egységgel elérte Mugyjug szigetét, az Arhangelszk felé vezető tengeri utak egyik fontos védelmi pontját. A mugyjugi ütegek ellenőrzésük alatt tartották a fő hajóutat. Ám Arhangelszk védelmének irányításába volt cári tisztek áruló csoportja férkőzött be. Az árulók már jó előre kinevezték embereiket az egyes mugyjugi parancsnoki posztokra, s úgy intézkedtek, hogy mire az intervenciós hajóraj megérkezett, a mugyjugi ütegeknél mindössze harminc katona maradt; a többit elengedték a városba. Amikor az ellenséges hajók a Fehér-tenger ólomszürke hullámait átszelve elérték a szigetet, a szovjet tüzérségnek nem volt ereje a hódítók megállításához. A katonák maroknyi csoportja mégis hősies ellenállást tanúsított.

Fennhéjázóan lobogott a szélben az „Attentive” cinkálón a tarka brit zászló, annak a nagyhatalomnak a zászlaja, amely „a tengerek urának” nevezte magát, s vértengerbe fojtotta sok nép szabadságát. Halált okádó ágyúcsövek meredtek a kis orosz szigetre. A cirkáló tüzet nyitott. Az angolok biztos célokra tüzeltek. Jól ismerték a mugyjugi szovjet ütegek koordinátáit, pontosan tájékoztatták őket a fehérgárdista ügynökök. És ekkor a lövedékek becsapódásának helyéről, onnan, ahol szökőkútszerűen röppentek a föld- és kőtömegek a zord északi égnek — hirtelen válaszlövések hangzottak fel: a mugyjugi ütegek felvették a harcot.

A vöröskatonák helyzete kétségbeejtő volt. Mindjárt az ütközet elején észrevették, hogy parancsnokaik áruló módon elmenekültek. Erre a közkatonák — a proletárforradalom iránti hűség és a katonai kötelesség érzésétől áthatva — öntevékenyen kezdtek cselekedni. Eleinte volt is eredmény. A parti ágyúk tüze láthatólag célt ért: az angol cirkáló sietve eltávolodott, és megszakította a Mugyjugra adott tüzet.

Ám a sziget felett ellenséges repülőgépek tűntek fel, s az ütegek fölött körözve bombákat dobtak le. Majd nyomban ezután hatalmas csapategység szállt partra. Az ellenség a levegőből, a tengerről és a szárazföldről támadta a szovjet harcosokat. Egyenlőtlen küzdelem bontakozott ki.

„Hol vannak a hajóink? Miért nem jönnek segítségünkre?” — tűnődtek a sziget védői, miközben visszaverték az ellenséges támadásokat. S a segítség csak nem jött meg. Ennek oka az Arhangelszk védelmének előkészítését irányító Vikkorszt és Potapov árulása volt. A mugyjugi tüzérek többsége hősi halált halt, csak egy kis csoportnak sikerült megmenekülnie. Visszavonulásuk előtt azonban a harcosok tönkretették a tüzérségi felszerelést, nehogy az ellenség kezébe kerüljön.

Mugyjug eleste után az intervenciósok akadálytalanul nyomultak előre az Északi-Dvina torkolata felé, Arhangelszk irányába.

Közben a fehérgárdisták — a mindössze 800 főt számláló szovjet helyőrség gyengeségét kihasználva — lázadást robbantottak ki a városban. Az akció élére bizonyos Chaplin nevezetű volt haditengerészeti tiszt állt, akinek Thompson angol állampolgár nevére szóló útlevél lapult a zsebében. Ez a Chaplin Thompson elsősorban a szovjet intézmények szétrombolására vetette be a lázadó erőket. A lázadóknak a partra szállt szövetséges egység segítségével sikerült kegyetlenül eltiporniuk az arhangelszki munkások, katonák és tengerészek ellenállását.

A város utcáit elárasztották a különböző nyelven beszélő külföldi katonák és az élelmes spekulánsok, akik azért jöttek ide a földkerekség legkülönbözőbb tájairól, hogy „kiaknázzák” az észak-orosz föld kincseit. Az ünnepi harangzúgástól hangos templomokban hálaadó istentiszteleteket tartottak a „dicsőséges szövetségesek” tiszteletére. A fehérgárdista tisztek előszedték elrejtett aranyváll-lapos egyenruhájukat, s a győztesek szerepében tetszelegve lépkedtek az utcán. Megalakult egy korcs helyi „ideiglenes kormány”, élén Nyikolaj Csajkovszkijjal, egy hétpróbás eszer vezetővel, aki nem sokkal előbb érkezett illegálisan Arhangelszkbe.

Ez a „kormány” nem élvezte a nép támogatását, s teljesen a külföldi szuronyoktól függött, a spanyolfal szerepét töltötte be az intervenciósok hódító terveiben. Ironside tábornok később elismerte emlékirataiban, hogy a Csajkovszkij-„kormány” miniszterei „nem bíztak önmagukban, s egyikükön sem látszott az a győzelembe vetett hazafias hit, amely a bolsevik vezetőket áthatotta. Egy sem volt köztük, aki legalább ellátogatott volna a kerületekbe, és megpróbált volna kapcsolatot teremteni a parasztsággal. Ezek a miniszterek gyáva bürokraták benyomását keltették bennem.”¹⁹ E. Ironside: Id. mű 105. old.*

Arhangelszk a Kotlasz és Vologda elleni támadás kiindulópontjaként szerepelt az intervenciósok terveiben. Az antant sietve jelentős katonai erőket vont össze Murmanszkban és Arhangelszkban. Már 1918. szeptember 4-én 4800 amerikai katona érkezett Arhangelszkba, Stewart ezredes parancsnoksága alatt. Szeptember 20-án újabb intervenciós osztag szállt partra: 500 amerikai, 500 angol és 700 francia katona. Murmanszkban is folytatódott a csapatok partraszállása. Francisnek Lansinghez intézett levele szerint szeptember 30-án öt angol zászlóalj érkezett a városba. „Értesüléseim szerint — írta Francis — hamarosan még öt zászlóalj érkezik. Poole arra számít, hogy … le tudja verni a bolsevikokat, s elfoglalja Vologdát és Kotlaszt.”²⁰ FRUS 1918. Russia. II. köt. 551—552. old.*

Poole tábornok — csakúgy mint annyi más külföldi hadfi, aki hiába ábrándozott „Oroszország meghódítójának” dicsőségéről — megdöbbentő hetykeséggel számlálgatta, hány szurony segítségével kényszeríthetné rövid idő alatt térdre az orosz népet. Akárcsak a szovjetellenes intervenció többi szervezőjének és vezetőjének, neki is rendkívül sürgős volt, hogy csapatai élén végigmasírozzon a Nyevszkij proszpekten és a Vörös téren.

Francis amerikai diplomata is erről ábrándozott. 1918. október 10-én azt írta Lansingnak, hogy a bolsevizmussal való leszámolás egyedüli eszköze „Petrográd és Moszkva azonnali elfoglalása, ami úgy érhető el, hogy a szövetségesek késedelem nélkül kellő létszámú haderőt vezényelnek Murmanszkba és Arhangelszkba. 50 000 katona elég lenne erre a célra — hangsúlyozta —, 100 000 pedig több mint elég. Poole azt tartja, hogy még 10 000 katonával is be tudná venni Petrográdot …”

Francis azonban ott élt a forradalmi Oroszországban, és meggyőződhetett arról, hogy a szovjethatalom szilárd, a nép akaratára támaszkodó és a nép legteljesebb támogatását élvező hatalom. Ezért levelében Poole tábornok optimista számításainak említése mellett a szocialista forradalomtól való félelmét sem rejtette véka alá: „Ha nem verjük le rövid időn belül a bolsevikokat — írta — … minden országot a radikális társadalmi forradalom veszélye fenyeget.”²¹ Ugyanott, 555—556. old.*

A külföldi hódítók a Fehér-tenger partjaitól az Északi-Dvina és az arhangelszk—vologdai vasútvonal mentén déli irányban nyomultak előre. De már az offenzíva első napjaiban a munkások, a vöröskatonák és a tengerészek acélos szilárdságú osztagaiba ütköztek. Ezek az osztagok, Mugyjug védőihez hasonlóan, életre-halálra védelmeztek minden talpalatnyi szovjet földet. Iszakogorka faluban az utolsó töltényig önfeláldozóan küzdöttek Zenkovics arhangelszki kormányzósági politikai biztos osztagának harcosai, akiket az intervenciósok körülzártak. Többségük elesett az egyenlőtlen harcban; a politikai biztost egy áruló orgyilkos golyója ölte meg. Az ellenség által elfoglalt Onyega város közelében az intervenciósokat egy munkásokból és szegényparasztokból álló partizánosztag tüze fogadta; az osztag parancsnoka Goncsarik, az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság instruktora volt. Ilyen osztagok mindenütt alakultak. Arhangelszk kormányzóság parasztjai a kommunisták és a munkások vezetésével fegyvert fogtak szülőföldjük védelmére.

A párt Központi Bizottsága és a szovjet kormány rendelkezésére létrejött az északi front és a 6. hadsereg. Ennek az igen fontos feladatnak a végrehajtásával Kedrov népbiztost, a régi pártmunkást és tapasztalt tömegszervezőt bízták meg. Az Északi-Dvinán az elbizakodott ellenséggel vívott csatákban alakult ki az észak-dvinai hadiflottilla. Ennek szervezője és parancsnoka Vinogradov tekintélyes arhangelszki szovjet funkcionárius volt. A szovjet flottilla már egy héttel Arhangelszk eleste után harcba bocsátkozott. Még csak négy sebtében felfegyverzett folyami hajóból állt, de a Bareznyik község mellett lezajlott első ütközetet máris megnyerte, és zsákmányul ejtette a Zárja nevű ellenséges hajót.

Ámde 1918 augusztusában—szeptemberében a szovjethatalomnak még nem volt elég ereje északon ahhoz, hogy leverje a külföldi intervenciósokat. Az ellenség Kotlasz felé igyekezett. A város bevételével egyesítette volna erőit az ez idő tájt Szibériában keletkezett nagy ellenforradalmi tűzfészekkel. Augusztusban elesett Senkurszk, a Vaga folyó mentén elterülő kis járási székhely, s az angol—amerikai parancsnokság úgy döntött, hogy Senkurszkot a Kotlasz elleni további offenzíva támaszpontjává építi ki.

Így kezdődött, így lángolt fel napról napra nagyobb erővel az imperialista nagyhatalmak hódító, rabló jellegű háborúja Szovjet-Oroszország munkásai és parasztjai ellen.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!