Beszéd a XV. Moszkva-kormányzósági pártkonferencián

1927. január 14

Elvtársak! Nem volt szándékomban, hogy felszólaljak. Nem volt szándékomban, mert mindazt, amit egy konferencián el kellett mondani, elmondották más elvtársak, újat itt nemigen lehet hozzátenni, az elmondottakat ismételni pedig — semmi értelme. Ennek ellenére, mivel több küldöttség ezt követeli, szólnom kell néhány szót.

Mi a legfontosabb és mi jellemző országunk helyzetében, ha az ország kormányzása szempontjából, egész építőmunkánk vezetése szempontjából nézzük a dolgot?

A legfontosabb és jellemző az, hogy a párt meg tudta találni a helyes politikát — a párt vezérvonala helyesnek bizonyult, iránymutatásai pedig életrevalók voltak.

Lenin mondotta:

Tíz-húsz évi helyes politika a parasztság irányában és győzelmünk biztosítva van.

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a jelenlegi történelmi helyzetben a proletariátus és a parasztság közötti kölcsönös viszony kérdése számunkra a legfőbb kérdés. És lám, gyakorlatunk, munkánk, a párt munkája azt mutatja, hogy a párt meg tudta találni ennek a kérdésnek helyes megoldását.

Mi szükséges ahhoz, hogy a párt politikája helyes legyen ebben az alapvető kérdésben?

Először, szükséges, hogy a párt politikája biztosítsa az összefogást, a szövetséget a munkásosztály és a parasztság között.

Másodszor, szükséges, hogy a párt politikája állandóan biztosítsa a proletariátus vezetését ezen a szövetségen, ezen az összefogáson belül.

Ahhoz, hogy az összefogást biztosítsuk, szükséges, hogy pénzügyi politikánk általában és különösen adópolitikánk megfeleljen a dolgozó tömegek érdekeinek, hogy árpolitikánk helyes, azaz olyan legyen, amely előnyös a munkásosztály és a parasztság érdekei szempontjából, hogy a szövetkezeti szervezkedést meghonosítsuk mind a városban, mind pedig különösen a falun, rendszeresen, napról napra.

Azt hiszem, ebben a tekintetben helyes úton járunk. Ellenkező esetben komoly bonyodalmaink volnának.

Nem mondom, hogy ezen a téren nálunk nincsenek nehézségek. Vannak nehézségek, mégpedig nagyon komolyak. De ezeket a nehézségeket leküzdjük. Mégpedig azért küzdjük le őket, mert politikánk általában helyes.

És mire van szükség annak biztosítására, hogy a proletariátus vezesse a parasztságot? Ehhez az ország iparosítására van szükség. Arra van szükség, hogy szocialista iparunk nőjön és erősödjön. Arra van szükség, hogy növekvő szocialista iparunk vigye magával a mezőgazdaságot.

Lenin mondotta: minden új gyár, minden új üzem annyira megerősíti a munkásosztály pozícióit a falu vezetése értelmében, hogy nem kell félnünk semmiféle kispolgári környezettől. Lenin ezt 1921-ben mondotta. Azóta öt év telt el. Ez alatt az időszak alatt iparunk megnőtt, új gyárak keletkeztek. És csakugyan kiderül, hogy minden új gyár új erőd a proletariátus kezében, amely biztosítja számára a parasztság milliós tömegeinek vezetését.

Látják tehát, hogy a párt ezen a téren is meg tudta találni a helyes politikát.

Nem mondom, hogy nincsenek nehézségeink ezen a téren. Nehézségek természetesen vannak, de nem félünk tőlük, és leküzdjük őket, mert politikánk alapjában véve helyes.

Azt mondják, hogy a Szovjetek hatalma a legszilárdabb hatalom a világ valamennyi ma létező kormánya között. Ez igaz. Mi ennek a magyarázata? Ennek az a magyarázata, hogy a Szovjethatalom politikája az egyetlen helyes politika.

De elegendő-e a helyes politika egymagában ahhoz, hogy legyőzzünk minden néven nevezendő nehézséget, amely utunkon felmerül?

Nem, nem elegendő.

Ehhez legalább két további feltétel szükséges.

Az első feltétel. Mindenekelőtt az szükséges, hogy a párt által kidolgozott helyes politikát valóban átültessék az életbe, valóban teljes egészében megvalósítsák.

Persze, a helyes politika mindennél fontosabb. De ha ezt a politikát nem ültetik át az életbe, ha ezt a politikát a gyakorlatban, amikor az életbe átültetik, eltorzítják — mi a haszna akkor az ilyen politikának? Az életben előfordulnak olyan esetek, hogy a politika helyes, de nem valósítják meg, vagy nem úgy valósítják meg, ahogy kell. Nálunk most szép számmal vannak ilyen esetek. Éppen ilyen esetekre gondolt Lenin, amikor a XI. kongresszuson utolsó beszédében azt mondotta:

Politikánk helyes, de ez nem elegendő, s ezért most az a feladat, hogy nyélbe üssük az emberek helyes kiválasztását és megszervezzük a végrehajtás ellenőrzését.

Az emberek kiválasztása és a végrehajtás ellenőrzése — erre élezte ki a kérdést Lenin utolsó beszédében. Azt hiszem, ennek a lenini útmutatásnak építőmunkánk egész ideje alatt szemünk előtt kell lebegnie. Az építés vezetéséhez nem elegendők a helyes irányelvek, — ehhez az is szükséges, hogy szovjet, gazdasági, szövetkezeti és minden egyéb építőmunkánk vezető pozícióiba olyan embereket állítsunk, akik fel tudják fogni ezeknek az irányelveknek értelmét és jelentőségét, akik képesek arra, hogy becsületesen és lelkiismeretesen megvalósítsák ezeket az irányelveket, akik ezeknek az irányelveknek a megvalósítását nem üres formaságnak tekintik, hanem becsület dolgának, legfőbb kötelességüknek a párttal és a proletariátussal szemben.

Így kell érteni Lenin jelszavát: helyesen válaszd ki az embereket és ellenőrizd a végrehajtást.

Ámde nálunk néha éppen ennek az ellenkezője történik. Tessék-lássék módra elismerik ugyan a párt és a Szovjethatalom legfelsőbb szerveinek utasításait, a valóságban azonban véka alá rejtik azokat és továbbra is egészen más politikát hajtanak végre. Vagy talán nem tény az, hogy olykor egyes gazdasági, szövetkezeti és egyéb apparátusok egyes vezetői véka alá rejtik a párt helyes utasításait és továbbra is a régi, kitaposott ösvényen haladnak? Ha például a párt és a Szovjethatalom központi szervei úgy döntenek, hogy politikánk soronlevő feladata a kiskereskedelmi árak leszállítása, de számos szövetkezeti és általában kereskedelmi funkcionárius erre a határozatra a füle botját sem mozdítja és inkább megkerüli a határozatot — minek nevezzük az ilyesmit? Mi ez, ha nem aláásása annak a helyes politikának, amelynek lelkiismeretes végrehajtásától függ a munkás-paraszt összefogás sorsa, a munkás-paraszt szövetség sorsa, a Szovjethatalom sorsa?

Éppen ilyen esetekre gondolt Lenin, amikor azt mondta:

Vonalunk helyes, de a gép nem oda megy, ahová mennie kell.

Ugyan mivel magyarázható ez, hogy a gép letér a vonalról? Nyilván azzal, hogy ennek a gépnek az összetétele, ennek az apparátusnak az összetétele nem mindig jó minőségű.

Ezért a pártnak és a Szovjethatalomnak most egyik soronlevő feladata a funkcionáriusok helyes kiválasztása és a végrehajtás ellenőrzése.

Ezért kell a pártnak éberen ügyelnie arra, hogy építőmunkánk vezető funkcionáriusait annak a szempontnak megfelelően válogassák ki, hogy vajon lelkiismeretesen át tudják-e ültetni a gyakorlatba a párt és a Szovjethatalom politikáját.

A második feltétel. Persze, ez még nem minden. Emellett feltétlenül el kell érni, hogy a tömegek pártvezetésének színvonala emelkedjék, ami egyúttal megkönnyíti a nagy munkástömegek, valamint a parasztok bevonását egész építőmunkánkba. A proletár vezetés biztosítása — természetesen ez a legfőbb. De a proletariátus a párt útján nyilvánítja ki vezető akaratát. Az építés vezetése rossz párttal az élen — lehetetlen. Hogy a proletariátus vezethessen, ahhoz feltétlenül szükséges, hogy pártja, mint a tömegek legfőbb vezetője, hivatásának magaslatán álljon. Ehhez viszont mi szükséges? Ehhez az szükséges, hogy a párt vezetése ne formaság, ne papirosvezetés, hanem valóságos vezetés legyen. Ehhez az szükséges, hogy a pártvezetés a lehető legnagyobb mértékben rugalmas legyen.

Azt mondják, hogy a munkásosztály nagy tömegeinek aktivizálása nélkül nem győzhetünk építésünk frontján. Ez tökéletesen igaz. De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a nagy tömegeknek építésünk ügyébe való bevonásához feltétlenül szükséges, hogy helyesen, rugalmasan, és ne elhamarkodott módon vezessük ezeket a tömegeket. De ki vezesse a tömegeket? A tömegeket a pártnak kell vezetnie. Csakhogy a párt nem vezetheti a tömegeket, ha nem veszi számításba azokat a változásokat, amelyek a munkások és a parasztok soraiban a legutóbbi években végbementek. Ma már nem lehet a régi módon, egyes-egyedül rendeletek és utasítások útján vezetni. Az ilyen vezetés idejét múlta. Most a merőben formai vezetés csak elégedetlenséget szülhet. Ugyan miért? Azért, mert megnőtt a munkásosztály aktivitása, megnőttek a munkásosztály igényei, megnőtt a munkások érzékenysége munkánk fogyatékosságaival szemben s a munkások nagyobb követelményeket támasztanak.

Jó ez? Persze, hogy jó. Mindig is erre törekedtünk. Ebből azonban az következik, hogy a munkásosztály vezetése bonyolultabbá válik, magának a vezetésnek pedig rugalmasabb jellegűnek kell lennie. Azelőtt előfordult, hogy ráléptünk valakinek a lábára, és — oda se neki. Most már ez nem járja, elvtársak! Most arra van szükség, hogy a lehető legnagyobb figyelmet fordítsuk még a legjelentéktelenebb apróságra is, mert hiszen a munkások mindennapi élete éppen ezekből az apróságokból tevődik össze.

Ugyanezt kell mondanunk a parasztságról is. A mai paraszt nem ugyanaz, aki két-három évvel ezelőtt volt. Szintén érzékenyebbé és tudatosabbá vált. Elolvassa az úgynevezett vezetők cikkeit, megvitatja azokat, alaposan szemügyre veszi minden egyes vezetőjét és megalkotja róluk saját véleményét. Ne gondolják, hogy a paraszt ostoba, amilyennek egyes okosok néha feltüntetik őket. Nem, elvtársak, a paraszt okosabb sok városi okosnál. És most azt akarja, hogy figyelmesebbek legyünk irányában. Itt ugyanúgy, mint a munkások tekintetében, nem szorítkozhatunk pusztán határozatokra. Itt ugyanúgy, mint a munkásoknak, meg kell magyarázni a párt és a Szovjethatalom utasításait, türelmesen és gondosan kell megmagyarázni, hogy az emberek megértsék, mit akar a párt és hová vezeti az országot. Ha ma nem értették meg — tessék megmagyarázni holnap. Ha holnap sem értik meg, tessék megmagyarázni holnapután. Máskülönben nem lesz és manapság nem is lehetséges semminemű vezetés.

Ez persze nem azt jelenti, hogy le kell mondani a vezetésről. Nem, nem ezt jelenti. A tömeg nem becsülheti a pártot, ha a párt lemond a vezetésről, ha nem vezet többé. A tömegek maguk akarják, hogy vezessék őket, s a tömegek szilárd vezetést kívánnak. De a tömegek azt akarják, hogy a vezetés ne formaság, ne papirosvezetés legyen, hanem legyen valóságos vezetés, amely érthető számukra. Éppen ezért van szükség a párt és a Szovjethatalom céljainak, feladatainak, utasításainak és útmutatásainak türelmes megmagyarázására. A vezetést nem szabad feladni és lazítani sem szabad. Ellenkezőleg, a vezetést meg kell erősíteni. A vezetés megerősítése érdekében azonban elengedhetetlen, hogy maga a vezetés rugalmasabbá váljék, a párt pedig a lehető legnagyobb figyelmet tanúsítsa a tömegek igényei irányában.

Befejezem, elvtársak. Politikánk helyes s ebben van a mi erőnk. De hogy politikánk ne lógjon a levegőben, ahhoz legalábbis két feltétel szükséges. Először, a funkcionáriusok helyes kiválasztása és a pártutasítások végrehajtásának ellenőrzése. Másodszor, rugalmasság a tömegek vezetésében, a lehető legnagyobb figyelmesség a tömegek igényei iránt, figyelmesség és újra figyelmesség. (Nagy, hosszantartó taps, mindenki éljenez; a jelenlevők felállnak és eléneklik az „Internacionálét”.)

„Pravda” 13. sz.
1927. január 16.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

Sztálin – Rövid életrajz 1927-1928

Történelmi szempontból rendkívül rövid idő alatt iparosítani egy olyan óriási s egyszersmind gazdasági tekintetben elmaradt országot, amilyen akkor a Szovjetunió volt — roppant nehézségekbe ütközött. Újonnan kellett felépíteni több olyan iparágat, amely a régi, cári Oroszországban ismeretlen volt. Új hadiipart kellett teremteni, amely a régi Oroszországban nem volt meg. Gyárakat kellett építeni olyan modern mezőgazdasági gépek előállítására, amilyeneket a régi falu hírből sem ismert. Ehhez óriási anyagi eszközök kellettek. A kapitalista országok az iparosításhoz szükséges anyagi eszközöket a nép könyörtelen kizsákmányolása, hódító háborúk, gyarmatok és függő helyzetben levő országok vérengző fosztogatása és külföldi kölcsönök útján szerezték meg. A Szovjetország azonban nem meríthetett ezekből a piszkos forrásokból, a külföldi kölcsönök útját pedig a kapitalisták elzárták előle. Csak egy mód maradt hátra: a szükséges eszközöket a Szovjetországon belül kellett megszerezni.

Sztálin, Lenin útmutatásaira támaszkodva kidolgozta a szocialista iparosításról szóló alaptételeket. Rámutatott arra, hogy:

1) az iparosítás lényege nem egyszerűen az ipar növekedésében áll, hanem a nehézipar és mindenek előtt a nehézipar magjának, a gépiparnak kifejlesztésében, mert csak a nehézipar és saját gépipar megteremtése biztosítja a szocializmus anyagi alapját és hozza a szocializmus országát a kapitalista világgal szemben független helyzetbe;

2) a földesuraknak és tőkéseknek országunkban az Októberi Szocialista Forradalom eredményeképpen végbement kisajátítása, a föld, a gyárak, a bankok stb. magántulajdonának megszüntetése és az egész nép tulajdonába való átadásuk — az ipar fejlesztése számára a szocialista felhalmozás hatalmas forrását nyitották meg;

3) a szocialista iparosítás gyökeresen különbözik a kapitalista iparosítástól — az utóbbi gyarmati hódítások és rablások, háborús pusztítások, uzsorakölcsönök és a munkástömegek és a gyarmati népek könyörtelen kizsákmányolása útján megy végbe, a szocialista iparosítás viszont a termelési eszközök társadalmi tulajdonára, a munkások és parasztok munkájával létrehozott javak felhalmozására és megtakarítására támaszkodik: a szocialista iparosítás elszakíthatatlan kapcsolatban van a dolgozó tömegek anyagi helyzetének állandó javulásával;

4) ezért tehát az iparosításért folyó harcban a főfeladatok közé tartozik a munka termelékenységének fokozása, az önköltségi árak csökkentése, harc a munkafegyelemért, rendszeres takarékosság stb.;

5) a szocializmus építésének feltételei a Szovjetunióban, a munkásosztály munkalelkesedése — lehetővé teszik az iparosítás szükséges gyors ütemének megvalósítását;

6) a mezőgazdaság szocialista átalakításának útja az ország iparosításán keresztül vezet, amelynek a technikai alapot kell megteremtenie ez átalakítás számára.

A Szovjetunió dolgozói, ezzel a szabatos és világos programmal felfegyverkezve, hozzáláttak az ország szocialista iparosításához.

A szocialista építőmunka sikereitől megriadt imperialisták az ország iparosításának meghiúsítását, vagy legalább is hátráltatását a Szovjetunióval való diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok megszakítása (Anglia), szovjetkövetek meggyilkolása (Lengyelország), a kémszolgálat és a diverziós munka fokozása útján próbálták elérni. Az országon belül a trockisták, zinovjevisták, a régebben szétvert pártellenes csoportok az árulók blokkjában egyesültek, amely veszett támadást indított meg a párt ellen. „Valami egységfront-féle van kialakulóban Chamberlaintől Trockijig” — jegyezte meg akkor Sztálin elvtárs. A szocialista iparosítás győzelmét nem lehetett kivívni a trockista-zinovjevista blokk eszmei és szervezeti megsemmisítése nélkül. A párt Sztálin elvtárs vezetése alatt szétzúzta a trockista- zinovjevista blokkot. Sztálin beszámolója a XV. pártértekezleten: „A szociáldemokrata elhajlásról pártunkban” (1926 november) és beszámolója a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénumán — „Még egyszer a szociáldemokrata elhajlásról pártunkban” (1926 december) — eszmeileg felfegyverezte a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártját és a Kommunista Internacionálét és biztosította a párt sorainak egyöntetűségét és tömörségét.

A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának kibővített plénuma határozataiban a trockista-zinovjevista blokk híveit mensevik álláspontra süllyedt renegátoknak bélyegezte meg.

A bolsevikok, miután szétverték és félrelökték a behódolókat, a kapitalizmus szószólóit, tovább folytatták országunk szocialista iparosításának művét.

Az iparosítás egyetlenegy területe, egyetlenegy kérdése sem kerülte el Sztálin figyelmét. Sztálin a kezdeményezője az új iparágak létesítésének és az azelőtt elmaradt iparágak kifejlesztésének és újjáépítésének. Sztálin az ösztönzője annak, hogy országunkban egy második szén és fémipari bázis létesült — ösztönzője a Kuznjeckmedence építkezéseinek. Sztálin a nagy szocialista építések szervezője és vezetője. A sztálingrádi traktorgyár, a dnjeperi villanyerőmű, a magnitogorszki vaskohászati kombinát, az uráli nehézgépgyár, a rosztovi mezőgazdasági gépgyár, a kuznjecki vaskohászati művek, a Turkesztán-Szibériai vasút, a szaratovi kombájngyár, a moszkvai és a gorkiji gépkocsigyárak felépítése és egész sor más építkezés — mind Sztálin nevéhez fűződik.

A szocializmus mind magasabbra emelkedő fenséges épületének nagyszerű látványa ellenállhatatlan befolyást gyakorolt a kapitalista országok munkásaira. Valóságos zarándoklás kezdődött a Szovjetunióba. Tízével és százával jöttek a munkásküldöttségek és óriási érdeklődéssel, lélegzetvisszafojtva ismerkedtek meg azzal, hogy miképpen építik maguk a munkások, miután kizsákmányolóikat elkergették, az új, a szocialista társadalmat. Minden érdekelte őket, mindent tudni akartak. 1927. november 5-én folyt le Sztálin hosszas beszélgetése Németország, Franciaország, Ausztria, Csehszlovákia, Kína, Belgium és más országok munkásküldöttségeivel.

A szocialista iparosítás politikájának döntő sikerei már 1927 végén mutatkoztak. Az első eredményeket az 1927 decemberében összeült XV. pártkongresszus összegezte. Sztálin beszámolójában világos képét adta a szocialista iparosítás sikereinek és hangsúlyozta, hogy a szocialista parancsnoki magaslatokat továbbra is bővíteni és erősíteni kell a városban és a faluban egyaránt, irányt véve a kapitalista elemeknek a népgazdaságban való felszámolására.

A XV. kongresszuson Sztálin rámutatott arra, hogy a mezőgazdaság elmaradt az ipar mögött és megjelölte a kivezető utat ebből, az egész népgazdaságot fenyegető helyzetből.

„A kivezető út — mondotta Sztálin — a kis és elaprózott parasztgazdaságoknak nagy, egyesített gazdaságokra való áttérésében van, a föld társas megművelése alapján, a földnek a korszerű, fejlett technikán alapuló kollektív megművelésére való áttérésben. A kivezető út az, hogy a kis és apró parasztgazdaságokat fokozatosan, de megállás nélkül, nem kényszer, hanem példa és meggyőzés segítségével nagy gazdaságokba egyesítsük, a földnek társas, szövetkezeti, kollektív megmunkálása alapján, mezőgazdasági gépek és traktorok alkalmazásával, a földművelés belterjességét szolgáló tudományos módszerek alkalmazásával. Más kivezető út nincsen.”

Miért lépett országunk a kolhozépítés útjára?

Már a XV. pártkongresszus idején egyre nyilvánvalóbb lett a mezőgazdaság, különösen a gabonatermelés elmaradása. Az összes gabonatermés közeledett a háború előtti színvonalhoz, de a termelt gabona piacra kerülő része, amelyet a városok és a hadsereg ellátására áruba bocsátottak, a háború előtti mennyiségnek alig egy harmad része (37 százaléka) volt. A falvakban körülbelül 25 millió kis és apró parasztgazdaság volt. A kis parasztgazdaságok pedig már természetüknél fogva félig naturális gazdaságok voltak, melyek csak igen kevés árugabonát tudnak adni és képtelenek a termelés kibővítésére, traktorok és gépek alkalmazására, a terméshozam fokozására. A parasztgazdaságok szétforgácsolódása és a gabona piacra termelésének csökkenése folytatódott.

„Nem fért hozzá kétség, hogy a gabonagazdaság ilyetén állapota mellett a Szovjetunió hadseregét és városait az állandó éhség veszélye fenyegette.”

Az ország kétféleképpen térhetett át a mezőgazdaságban a nagyüzemi termelésre, mely traktorokat és mezőgazdasági gépeket használhat és többszörösére növelheti a piacra kerülő gabonamennyiségeket, Az első lehetőség: áttérni a falun a nagyüzemű kapitalista termelésre, ami a paraszttömegek tönkre jutását jelenti, tömeges munkanélküliséget a városokban, a munkásosztály és a parasztság szövetségének felbomlását, a kulákság megerősödését és a szocializmus vereségét. Erre a pusztuláshoz vezető útra akarták terelni mindenáron a pártot a jobboldali kapitulánsok és árulók.

A másik lehetőség a kis parasztgazdaságokat nagyüzemű szocialista gazdaságokban, kolhozokban egyesíteni, amelyek messzemenően képesek traktorokat és más modem gépeket használni a gabonagazdaság és árutermelés gyors fellendítése érdekében. Világos, hogy a bolsevikok pártja és a Szovjetállam a mezőgazdaság fejlesztésének csakis ezt a második, kolhoz-útját választhatta.

A bolsevikok pártja Lenin arról szóló bölcs útmutatásaiból indult ki, hogy a kis parasztgazdaságokról nagyüzemű, kollektív, gépeket alkalmazó földművelésre kell áttérni, mert csupán ez képes a parasztgazdaságok tízmillióit a százados nyomorból kivezetni.

„Kis gazdasággal nem lehet kijutni a nyomorból” — mondotta Lenin.

A kollektivizálás útjára való áttérést a legégetőbb gazdasági szükség, a nép ínsége követelte. És a bolsevikok pártja Sztálin vezetése alatt helyesen értette meg ezt az égető gazdasági szükségességet és a parasztság milliós tömegeit át tudta állítani a kollektivizálás útjára.

A XV. kongresszus határozatában kimondta, hogy a mezőgazdaság kollektivizálását minden módon fejleszteni kell. Ugyanakkor a kongresszus utasítást adott a népgazdaság első ötéves tervének kidolgozására. Így tehát, mikor a szocialista ipar megteremtése még legjavában folyt, Sztálin már új hatalmas feladatot tűzött ki — a mezőgazdaság kollektivizálását. E történelmi feladat megvalósítása rendkívül gondos előkészítést igényelt, amelyet mélysége és mérete tekintetében joggal lehet egy sorba állítani a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előkészítésével. A proletárforradalom lángelméjű stratégája bátran és tántoríthatatlanul, gondosan és körültekintően vezette a pártot előre, letört minden akadályt a kitűzött cél felé vezető úton, éberen figyelte az osztályellenség sakkhúzásait és nagyszerűen előrelátta annak legközelebbi lépéseit, mesterien csoportosította át az erőket magának az előnyomulásnak folyamán, megerősítve az elfoglalt hadállásokat, kihasználva a tartalékokat a siker továbbfejlesztésére.

A párt előkészített minden szükséges anyagi előfeltételt a parasztságnak a kolhozokba való tömeges belépéséhez. Létrehozták az ipari bázist a falunak traktorokkal és gépekkel való ellátására, a mezőgazdaság technikai átszerelésére. A kolhozok és szovhozok szervezésének költségeire elegendő pénzügyi eszközt halmoztak fel, és erre az építő munkára elküldték a párt és a munkásosztály legjobbjait; megerősítették az első kolhozokat, amelyek példáját mutatták az egyéni gazdálkodást folytató parasztoknak, hogyan kell vezetni a kollektív mezőgazdaságot. Gép- és traktorállomásokat és szovhozokat létesítettek, amelyek segítségére voltak a parasztoknak gazdaságuk megjavításában.

A kulákság, vesztét érezve, megkísérelte az ellenállást, „gabonasztrájkot” rendezett, azt gondolta, hogy ezzel a pártot, ha nem is kapitulációra, de legalább is meghátrálásra fogja kényszeríteni. Ugyanez évben, 1928-ban, a Donjec-medence Sachty-kerületében, azután más kerületekben is, a burzsoá szakemberek nagyszabású kártevő szervezetét fedték fel. A kártevők összeköttetésben voltak imperialista államokkal.

A Sztálin által vezetett párt a kulákság ellen rendkívüli rendszabályokat hajtott végre és megtörte ellenállását. A kártevőket szigorúan megbüntették. Sztálin elvtárs felhívta a pártot, hogy vonja le a tanulságokat a sachty-i ügyből és felszólította mindenekelőtt a népgazdaság vezetésében dolgozó bolsevikokat arra, hogy nekik maguknak kell szert tenniök technikai ismeretekre, szakemberekké lenniök és gyorsítaniok kell új technikai káderek kinevelését a munkások közül.

Amikor a párt támadásba ment át a kulákság ellen, a párt által szétvert trockisták és zinovjevisták helyébe az 1928—1929-es években Buchárin, Rykov, Tomszkij lépett az őket követő jobboldali behódolok és a kapitalizmust visszaállítani akarók egész csoportjával együtt. Ugyanakkor az imperialisták, a jobboldali behódolok aknamunkájára támaszkodva, újabb kísérletet tesznek arra, hogy a Szovjetuniót háborúba sodorják. Anglia és Franciaország vezérkaraiban a Szovjetunió ellen 1929—1930-ra kitűzött új fegyveres beavatkozás terveit dolgozzák ki.

Mint ahogy 1917 októberében a Nagy Szocialista Forradalom győzelme nem lett volna lehetséges a kapitulánsok és sztrájktörők, a mensevikek és eszerek szétverése nélkül, éppen úgy a szocializmus győzelme a falun szintén lehetetlen lett volna a jobboldali kapitulánsok szétverése nélkül 1928— 1929-ben. A pártnak a Buchárin—Rykov-féle pártellenes csoport feletti győzelmében igen nagy jelentősége volt Sztálin beszédeinek: „A jobboldali veszélyről a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában” (a Moszkvai Bizottság és a Moszkvai Ellenőrző Bizottság teljes ülésén 1928 októberében) és „A jobboldali elhajlásról a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában” (a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának Központi Bizottsága teljes ülésén 1929 áprilisában).

Ezekben a beszédekben Sztálin végleg leleplezte a jobboldaliakat, mint a leninizmus ellenségeit, kimutatta, hogy a jobboldaliak a kulákok ügynökei a pártban.

A jobboldaliak elleni harcokban Sztálin felzárkóztatta az egész pártot és rohamra vezette a kapitalista kizsákmányolásnak országunkban megmaradt utolsó védbástyája ellen. Sztálin lángesze, tántoríthatatlan akarata és bölcs éleslátása biztosította a forradalomnak új, magasabb színvonalra emelését. 1929-ben, az Októberi Forradalom 12. évfordulóján megjelent „A nagy fordulat éve” című történelmi jelentőségű cikkében Sztálin ezt írta:

„Az elmúlt év a nagy fordulat éve volt a szocialista építőmunka minden frontján. Ez a fordulat a szocializmus döntő támadásának jegyében ment és megy végbe a város és a falu kapitalista elemei ellen. Ennek a támadásnak az a jellemző sajátossága, hogy már eddig is számos döntő sikert hozott nekünk népgazdaságunk szocialista újjáépítésének (rekonstrukciójának) fő területein.”

Határozott fordulatot ért el a párt a munka termelékenységének terén. Lényegében megoldást nyert a szocialista iparosítás egyik legnehezebb feladata: az a feladat, hogy a nehézipar felépítéséhez felhalmozzuk a szükséges anyagi eszközöket. Gyökeres fordulatot ért el a párt földművelésünk fejlesztése, parasztságunk fejlődése tekintetében. Viharos gyorsasággal kezdett kibontakozni a kolhozmozgalom, fejlődésének üteme tekintetében maga mögött hagyva még a nagyipart is. Ez volt a kezdete a tömeges kolhozmozgalomnak.

„Az új és a döntő a mostani kolhozmozgalomban az — írta Sztálin —, hogy a parasztok nem egyes csoportokban lépnek be a kolhozba, mint azelőtt, hanem egész falvak, egész járások, kerületek, sőt egész körzetek parasztsága lép be egyszerre. És mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a középparaszt megy már a kolhozba. Ez a lényege annak a mezőgazdaság fejlődésében beállott gyökeres fordulatnak, amely a Szovjethatalom rendkívül fontos vívmánya . . .”

Így lett előkészítve Sztálin vezetése alatt a történelmi fordulat a kulák elemek korlátozásának és kiszorításának politikájától, a kulákságnak, mint osztálynak a teljes kollektivizálás alapján való felszámolása politikájához.

Sztálin elvtárs nagy érdemének kell tekinteni azt a tényt, hogy ebben az időszakban, az iparosítás és kollektivizálás első nekiindulásának időszakában, amikor a nép minden munkálkodó erejét nagy feladatok megoldására kellett mozgósítani, élére állította a nőkérdést, a nők helyzetének, a női munkának, ama rendkívül fontos szerepnek a kérdését, melyet a nők — munkásnők és parasztasszonyok — a társadalom gazdasági, társadalmi és politikai életében betöltenek és, a kellő színvonalra emelve ezt a kérdést, helyesen meg is oldotta azt.

„Az emberiség történelmében az elnyomottak egyetlen mozgalma sem zajlott le — mondotta Sztálin — a dolgozó nők részvétele nélkül. A dolgozó nők, az összes elnyomottak legelnyomottabbjai, sohasem maradtak és maradhattak távol a felszabadító mozgalom országútjától. A rabszolgák felszabadító mozgalmában, mint ismeretes, százával és ezrével szerepelnek a női vértanúk és hősnők. A jobbágyság felszabadító küzdelmének harcosai közt tízezrével voltak a dolgozó nők. Nincs csodálkozni való azon, hogy a munkásosztály felszabadító mozgalma, az elnyomott tömegeknek ez a leghatalmasabb szabadságmozgalma, a dolgozó nők millióit gyűjtötte a maga zászlaja alá.”

„A dolgozó nők — mondja tovább Sztálin — a munkásnők és parasztasszonyok a munkásosztály hatalmas tartalékai. Ez a tartalék a lakosságnak jó felét teszi. A munkásosztály pártján lesz-e a női tartalék, vagy ellene — ezen fordul meg a proletármozgalom sorsa, a proletárforradalom győzelme vagy veresége, a proletárhatalom győzelme vagy veresége. Ezért a proletariátusnak és élcsapatának, a kommunista pártnak elsőrendű feladata az, hogy erélyes harcot indítson a nők, a munkásnők és parasztasszonyok felszabadításáért a burzsoázia befolyása alól, a munkásnők és parasztasszonyok politikai felvilágosításáért és megszervezéséért a proletariátus zászlaja alatt”

„De a dolgozó nők — folytatja Sztálin — nemcsak tartalékot alkotnak. A munkásosztály helyes politikája esetén a dolgozó nők a munkásosztály igazi, a burzsoázia ellen működő hadseregévé válhatnak. A női munkástartalékból a munkásnők és parasztasszonyok olyan hadseregét kikovácsolni, amely a proletariátus nagy hadseregével vállvetve küzd — ez a munkásosztály második és döntő feladata.”

Ami a nőknek a kolhozokban való szerepét illeti, erről Sztálin a rohammunkás kolhozparasztok első kongresszusán a következőket mondta:

„A nőkérdés a kolhozokban — mondta Sztálin — fontos kérdés, elvtársak. Tudom, hogy sokan közületek lebecsülik a nőket, sőt tréfát űznek belőlük. Ez azonban hiba, elvtársak, mégpedig komoly hiba. Nemcsak arról van itt szó, hogy a lakosság felét nők teszik. Mindenekelőtt arról van szó, hogy a kolhozmozgalom a kiváló és tehetséges nők egész sorát vezető állásokba emelte. Nézzétek ezt a kongresszust, annak összetételét és meglátjátok, hogy a nők az elmaradottak soraiból már régen az élenhaladók soraiba léptek elő. A nő a kolhozokban nagy erő. Ezt az erőt véka alatt tartani — bűn. Kötelességünk az, hogy a nőket a kolhozokban előtérbe toljuk és ennek az erőnek teret engedjünk”

„Ami magukat a kolhozok női tagjait illeti — folytatja Sztálin —, azoknak meg kell gondolniok, hogy milyen ereje és jelentősége van a kolhozoknak a nők szempontjából, meg kell gondolniok, hogy csak a kolhozban válhatnak a férfiakkal egyenlőkké. Ha nincs kolhoz: egyenlőtlenség van, a kolhozban: egyenlő a jog. Gondolják ezt meg a kolhozbeli elvtársnők és vigyázzanak a kolhozrendre, mint a szemük fényére”

Országunk legszélesebb néptömegeinek — köztük a régebben elnyomott és elmaradt nemzetek dolgozóinak is — bevonása a szocializmus építésének művébe, a szovjetideológiának, amely a tömegekben látja a történelem igazi alkotóit, óriási győzelmét jelentette a burzsoá ideológia felett, amely mindenféle badarságokat terjeszt arról, hogy a tömegek az életnek semmiféle terén sem képesek önálló alkotásra. Sztálin elvtárs leleplezte annak az „elméletnek” reakciós voltát, amely szerint a kizsákmányoltak nem tudnak meglenni a kizsákmányolok nélkül. „Az Októberi Forradalomnak — írta Sztálin elvtárs — egyik legfontosabb eredménye az a tény, hogy erre a hazug elméletre halálos csapást mért.”

Sztálin elvtárs leleplezte azt a reakciós legendát is, amely szerint a népek felsőbb és alsóbbrendű fajokra oszlanak.

„Azelőtt »szokás volt« azt gondolni, hogy a világ örök idők óta alsóbb és felsőbbrendű fajokra oszlik, feketékre és fehérekre, akik közül az előbbiek képtelenek a civilizációra, s arra vannak kárhoztatva, hogy kizsákmányolják őket, az utóbbiak pedig a civilizáció egyedüli hordozói és arra vannak hivatva, hogy az előbbieket kizsákmányolják. Most ez a legenda szét van zúzva és félre van vetve. Az Októberi Forradalom egyik legfontosabb eredménye az a tény, hogy erre a legendára halálos csapást mért és a gyakorlatban megmutatta, hogy a szovjetfejlődés medrébe bevont felszabadított nem európai népük éppúgy előbbre tudják vinni a valóban haladó kultúrát és a valóban haladó civilizációt, mint az európai népek.”

 (idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

SaLa