Válasz Bill-Belocerkovszkijnak

Bill-Belocerkovszkij elvtárs!

Nagy késéssel írok. De jobb későn, mint soha.

1. A szépirodalomban (s így a színház terén is) a „jobboldaliak” és a „baloldaliak” kérdésének felvetését helytelennek tartom. Országunkban a „jobboldaliság” és a „baloldaliság” fogalma jelenleg pártfogalom, pontosabban: pártonbelüli fogalom. „Jobboldaliak” és „baloldaliak” — ezek a párt, tisztán a párt vonalától egyik vagy másik oldalra elhajló emberek. Ezért furcsa volna, ha ezeket a fogalmakat olyan nem-pártterületen, olyan összehasonlíthatatlanul szélesebb területen alkalmaznék, mint a szépirodalom, a színház stb. Ezek a fogalmak még alkalmazhatók egyik-másik szépirodalmi (kommunista) pártkörre. Egy ilyen körön belül lehetnek „jobboldaliak” és „baloldaliak”. De a szépirodalomban, annak mai fejlődési szakaszán alkalmazni e fogalmakat, amikor a szovjetellenes és egyenest ellenforradalmi áramlatokig a legkülönfélébb áramlatok fellelhetők benne, ez egyértelmű volna azzal, hogy fejetetejére állítunk minden fogalmat. Szépirodalmunkban leghelyesebb lenne osztályfogalmakkal, vagy éppenséggel olyan fogalmakkal operálni, mint „szovjet”, „szovjetellenes”, „forradalmi”, „ellenforradalmi” stb.

2. A mondottakból következik, hogy a „golovanovizmust” nem tekinthetem sem „jobboldali” sem „baloldali” veszélynek — az kívül esik a pártáramlatok határain. A „golovanovizmus” szovjetellenes jellegű jelenség. Ebből természetesen nem következik, hogy maga Golovanov nem javulhat meg, hogy nem szabadulhat meg hibáitól, hogy üldözni és ostorozni kell őt még akkor is, ha hajlandó elállni hibáitól, hogy ilymódon kényszeríteni kell arra, hogy külföldre menjen.

Vagy például itt van Bulgakov „Menekülés”-e, amelyet szintén nem lehet sem a „jobboldali”, sem a „baloldali” veszély megnyilvánulásának tekinteni. A „Menekülés” csupán arra irányuló kísérlet, hogy, ha nem is rokonszenvet, de legalább szánalmat ébresszen a szovjetellenes emigráció bizonyos rétegei iránt, tehát kísérlet arra, hogy igazolja vagy legalábbis félig-meddig igazolja a fehérgárdisták ügyét. A „Menekülés”, úgy amint van, szovjetellenes jelenség.

Egyébként én nem ellenezném a „Menekülés” előadását, ha Bulgakov a nyolc álmához még hozzátoldana egy vagy két álmot, amelyben megmutatná a Szovjetunióban lefolyt polgárháború belső társadalmi rúgóit, hogy a néző megérthesse, hogy mindezeket a maguk módján „tisztességes” Szerafimokat és magántanárokat nem a bolsevikok szeszélyéből söpörték ki Oroszországból, hanem azért, mert (jóllehet „tisztességesek”) a nép nyakán ültek, és hogy a bolsevikok, amikor a kizsákmányolás e „tisztességes” híveit kiűzték, a munkások és parasztok akaratát teljesítették s ezért igen helyesen cselekedtek.

3. Miért adják olyan gyakran Bulgakov darabjait? Alighanem azért, mert saját darabunk, olyan, amely előadásra alkalmas, kevés van. Ekkora halszűkében még a „Turbinék napjai” is — halnak számít. Persze nagyon könnyű „kritizálni” és a nem-proletár irodalom betiltását követelni. De azt, ami a legkönnyebb, nem tekinthetjük a legjobbnak is. Nem betiltással oldjuk meg a dolgot, hanem azzal, hogy versenyben lépésről-lépésre kiszorítjuk a színpadról a régi és az új nem-proletár fércmunkákat, hogy szovjetjellegű, érdekes, valóban művészi darabokat alkotunk, melyeket azok helyett előadhatunk. A verseny pedig nagy és komoly dolog, mert csupán a verseny légkörében érhetjük majd el proletár szépirodalmunk kialakulását és kikristályosodását.

Ami magát a „Turbinék napjai” című darabot illeti, az nem is olyan rossz, mert több hasznot hoz, mint kárt okoz. Ne felejtse el, hogy az az általános benyomás, amelyet ez a darab a nézőre tesz, a bolsevikokra kedvező: „ha még az olyan emberek is, mint Turbinék, kénytelenek letenni a fegyvert és alávetni magukat a nép akaratának, belátván, hogy ügyük végkép elveszett — ez azt jelenti, hogy a bolsevikok legyőzhetetlenek és hogy úgysem tehetnek semmit ellenük”. A „Turbinék napjai” a bolsevizmus mindenen diadalmaskodó erejét példázza.

Persze a szerző „ártatlan” abban, hogy darabjával ezt példázza. De mi közünk ehhez?

4. Igaz, hogy Szvigyerszkij elvtárs egyre-másra a leghallatlanabb hibákat és ferdeségeket követi el. De igaz az is, hogy a műsorbizottság, ha más irányban is, nem kisebb hibákat követ el munkájában. Csak emlékezzék a „Bíborsziget”-re, „Az egyenlők összeesküvésé”-re és a többi fércmunkára, amelyet hogy-hogy nem könnyűszerrel engedélyezett a valóban burzsoá Kamara Színház számára.

5. Ami pedig a „liberalizmusra” vonatkozó „híreszteléseket” illeti, jobb, ha nem beszélünk róluk — bízza a moszkvai kofákra, hadd foglalkozzanak azok a „híresztelésekkel”.

I. Sztálin

1929. február 2.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

A „Krasznij Treugolnyik” munkásainak és munkásnőinek

Tisztelt elvtársak, a „Krasznij Treugolnyik” munkásai és munkásnői! Fogadják baráti üdvözletemet abból az alkalomból, hogy a „Krasznij Treugolnyik” áttért a hétórás munkanapra.

A tőkés országokban testvéreik 10—12—14 órát dolgoznak. Mi, munkás-paraszt államunk munkásai és munkásnői, mától kezdve hét órát fogunk dolgozni naponta.

Tudja meg mindenki, hogy a Szovjetunió munkásai az egész világ munkásosztályának első soraiban haladnak!

Legyen a zászlónk — a szocializmus építésének zászlaja — a világ munkásainak zászlajává!

Elnézésüket kérem, hogy nem áll módomban önökhöz utazni és ünnepségükön résztvenni.

I. Sztálin

1929. február 2.

„Leningradszkaja Pravda”
(„Leningrádi Pravda”) 28. sz.
1929. február 3.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

Távirat Proszkurovba az első Vörös Kozákezred vöröskatonáinak, parancsnoki karának és politikai tisztikarának

Testvéri üdvözlet a Vörös Lovashadosztály Első Vörös Kozákezrede vöröskatonáinak, parancsnoki karának és politikai tisztjeinek. Sok sikert kívánok munkájukhoz és győzelmet a munkások és a parasztok ellenségei felett.

Sztálin

1929. február 22.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa