A vallás, a filozófia és az erkölcs

A vallás a felsőbbrendűség, az alapvető jobboldaliság alapzata, az embertelenség igazolása, a hamis világnézet fellegvára. A kizsákmányoló társadalmaknak a vallásra úgy van szükségük, mint a falat kenyérre. A vallásra épülő erkölcs így az élősködést szolgálja. Aki hisz egy nem létező istenben, az bármit elhisz, az hiszékeny és becsapható. Persze azért mégsem hisz a nép demokráciájának szükségességében, az emberré válás, a demokrácia, a nép kizsákmányolás és élősködés mentes világában. Az istenben való hit akadálya az emberré válásnak. A tudománynak és a gyakorlatnak nincs szüksége semmilyen vallásra, nélküle is működik a világ. Viszont mérgezi az emberiséget a felsőbbrendű istenben való hit, ami a földi világban a minta a kizsákmányolásra, a megalázó szolgaságra. Mivel a vallás minden formája támaszkodik egy mindenható és mindentudó felsőbbrendű valamire, de semmi hasznára sincs a dolgozó emberiségnek, akkor el kell vetni, mint feleslegest, károst.

***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

Az erkölcs, mint a társadalmi tudat sajátos formája, nem azonosítható sem a vallással, sem a filozófiával. A vallás az embereknek a valóságról alkotott fantasztikus, eltorzult elképzelése, amelyben az emberek mindennapi léte fölött uralkodó külső erők (előbb a természet erői, majd a társadalmi erők is) földöntúli, természetfölötti erők formáját öltik.

A vallás hosszú évszázadok óta az emberek erkölcsi nevelőjének szerepében tetszeleg, erkölcsi előírásait mindig és mindenütt örökérvényűeknek és változhatatlanoknak tünteti fel, mint amelyek „istentől” erednek és feltétel nélküli engedelmességet követelnek.

Azt jelenti-e ez vajon, hogy az erkölcs szülőanyja a vallás, hogy az erkölcs elképzelhetetlen vallás nélkül? Nem. Az erkölcs és a vallás a társadalmi tudat különböző formái, melyek meghatározott gazdasági viszonyok talaján keletkeznek, és e viszonyok változása nyomán megváltoznak. Az erkölcs előbb jelent meg, mint a vallás, és a vallástól függetlenül is létezhet. A vallás nem hozza létre az erkölcsöt, hanem csupán szentesíti a megfelelő gazdasági viszonyok talaján keletkezett erkölcsi elveket. A kizsákmányoláson alapuló társadalomban ezek az elvek az uralkodó osztályok érdekeit fejezik ki. Ezért a „valláserkölcs” terminus, ha szigorúan vesszük, nem pontos. Nem beszélhetünk valamennyi történelmi korszakra egyformán érvényes „valláserkölcsről”, hanem csak valamely osztálynak a vallás által szentesített erkölcséről, s maga a vallás változik, aszerint, hogy melyik osztály érdekeit védelmezi. A középkor valláserkölcse a hűbéri tulajdon alapjait védelmezte, a burzsoá társadalom valláserkölcse pedig különböző változataiban (katolikus, protestáns stb.) a burzsoá tulajdon létjogosultságát igazolja. Ezzel összefüggésben megváltozott a vallás erkölcsi parancsolatainak konkrét tartalma is. A hűbérurak érdekeit védelmező középkori valláserkölcs elítélte példának okáért az uzsorát, mint „valaminek megszerzését semmi ellenében”, a tőke valláserkölcse viszont ebben nem lát semmi erkölcstelenséget. A különböző korok valláserkölcsének közös vonásai — melyek a magántulajdon uralmát és az osztálytársadalom egész történetére jellemző kizsákmányolási viszonyokat tükrözik — nem takarhatják el előlünk az egyes történelmi korszakok valláserkölcsének lényeges sajátosságait, amelyek mindig a magántulajdon és a kizsákmányolás sajátos formáját tükrözik és szentesítik.

A teológusok állításai szerint erkölcs nem létezhet vallás nélkül, ezzel szemben már az ókori materializmus képviselői bebizonyították, hogy a társadalom a vallás segítsége nélkül és a vallás ellenére is megszervezheti erkölcsi életét. Lucretius, a nagy római materialista filozófus, „Tanköltemény a természetről” című halhatatlan művében hevesen vitatta azt a tételt, hogy vallás nélkül nem létezhet erkölcs. Lucretius védelmére kelt Epikurosz materialista világnézetének és ateista etikájának, amely az embereknek az istenfélelemtől és a vallási előítéletektől való megszabadítását hirdette, s azt írta, hogy Epikurosz tanítása megadja az élet ésszerű alapját, hogy ez a tanítás egyáltalán nem taszít a bűn útjára, amint azt a vallás bajnokai állítják. Ellenkezőleg, mondja Lucretius, „éppen a vallás szüle gyakorta gonosz tettet, sokat, égbekiáltót”³⁴.
³⁴ Lucretius. Tanköltemény a természetről. Budapest 1873. 6. old.

Az erkölcsnek a vallás bűvköréből való kiszabadítását és az ésszerű erkölcs megteremtésének gondolatát Lucretiust követően a Marx előtti filozófiai materializmus legjobb képviselői is több ízben kifejtették. Bebizonyították, hogy a vallásos ideológia és erkölcs a tudományos haladás kerékkötője, arra hivatott, hogy elpalástolja az uralkodó osztályok kegyetlenségét és isten nevében elkövetett gaztetteit.

Az etikai tanítások történetében nemcsak olyan kísérletekről tudunk, amelyek az erkölcsöt a vallásból akarták levezetni, hanem olyanokról is — mégpedig a filozófiai idealizmus egyes képviselői részéről —, amelyek ellenkezőleg, a vallást akarták az erkölcsből levezetni. Példaként megemlíthetjük Kantnak és nagyszámú követőinek, a régi és új kantistáknak a nézeteit, akik azt bizonygatták, hogy az örök „erkölcsi törvény” (a kategorikus imperatívusz), amely bennünk él, nem valósulhat meg az ember tökéletlensége (illetve az emberi természet „radikális rosszasága”) folytán, s e törvény megvalósulásához a lélek halhatatlansága és isten létezése szükséges. Nem szorul külön bizonyításra, hogy a vallásnak az erkölcsből való levezetése éppúgy nem helytálló, mint ennek ellenkezője. Mindkét álláspont csupán azt mutatja, hogy a kizsákmányoló osztályoknak osztályuralmuk és erkölcsük szentesítése és fenntartása céljából valamilyen formában szükségük volt a vallásra.

A munkásosztály arra hivatott, hogy megszabadítsa a társadalmat mindenfajta kizsákmányolástól, s ezért erkölcsének nincs szüksége vallási szankciókra. A munkásosztály erkölcse a leghatározottabban elutasítja a vallásnak azt az igényét, hogy az emberek erkölcsi nevelőjének szerepében léphessen fel. A munkásosztály erkölcse nem az égben keresi indokait, hanem a földön, a munkások és a dolgozó tömegek gyakorlati harcában, melyet a kizsákmányolástól mentes, osztálynélküli társadalom megteremtéséért vívnak.

Az erkölcsöt a filozófiából sem lehet levezetni. A filozófia az erkölcsnek nem elsődleges forrása, és a kettő nem is azonosítható. Az emberek évszázadokon át úgy éltek, hogy voltak bizonyos magatartásbeli szabályaik és elveik, amelyeket gazdasági viszonyaik határoztak meg, de nem ismertek semmiféle filozófiai-etikai rendszereket.

Ebből nem következik az, hogy a filozófia, amióta megjelent, nem volt hatással az erkölcsre. Az idealista filozófia valamilyen formában mindig az uralkodó valláserkölcsöt támasztotta alá és alapozta meg filozófiai síkon. A materialista filozófia ezzel szemben már Marx előtt jelentős szerepet töltött be abban a harcban, amely az erkölcsnek a vallás égisze alól történő felszabadításáért folyt, és ezzel megtette az első lépéseket az erkölcs tudományos megalapozása terén. A marxista filozófia — a dialektikus és a történelmi materializmus — alkotja az emberiség leghaladóbb erkölcsének, a kommunista erkölcsnek elméleti alapját. Mielőtt még a marxista világnézetnek, a kommunista erkölcs tudományos alapjának jelentőségét taglalnánk, röviden jellemezzük a valláserkölcsi rendszereket, és a régi (Marx előtti) materialistáknak az erkölcsi problémák tudományos megközelítésére tett első kísérleteit.

***

A természet erőivel szemben tehetetlen vadember azt képzelte, hogy a világban az embereken uralkodó természetfölötti erők lakoznak, amelyek minden jónak és rossznak alkotói, és meghatározzák az emberek szokásait, magatartását. Ezért az emberek szokásai és magatartásbeli szabályai már az őstársadalomban, a fejlődés bizonyos fokán, kezdenek olyan jelleget ölteni, mintha természetfölötti erők által sugalmazott előírások lennének.

Az osztálytársadalomban a vallás az ideológiai felépítmény egyik legfontosabb része, amely arra hivatott, hogy szentesítse és maradandóvá tegye az uralkodó rendet, a dolgozók kizsákmányolását és elnyomását, s hogy az uralkodó osztály erkölcsét örökérvényűnek, állandónak tüntesse fel. A vallás a nép ópiuma — írta Marx. Elvonja az embereket a jobb földi életért vívott harctól, az istenek, angyalok és ördögök fantasztikus világába vezeti őket, béketűrést és engedelmességet prédikál, mennyei jutalommal kecsegtet, és a földi javak megvetését hirdeti.

A vallás nem tűri a szabad gondolkodást. Azt követeli, hogy az emberek teljesen alávessék magukat isten akaratának. S minthogy isten akaratát csak az egyház „ismerheti”, az isten akaratának való engedelmesség nem más, mint engedelmesség az egyház hittételeinek. Az egyházban az uralkodó osztályok mindig saját osztályérdekeik kifejezőjét látták. Amikor az elnyomott tömegek a maguk módján, saját érdekeiknek megfelelően kezdték értelmezni „isten akaratát”, az uralkodó egyház vadul üldözte ezt az „istennek nem tetsző”, „eretnek” értelmezést. Az egyház szentesítette a rabszolgaságot, és kiátkozta azokat, akik a rabszolgaság megszüntetésére törekedtek. Az egyház szentesítette a jobbágyrendet, arra kötelezte a jobbágyparasztokat, hogy szeressék urukat. A katolikus egyház legfelsőbb hierarchiája az egyház erkölcsi tekintélyének megvédése érdekében az 1870-es Vatikáni Zsinaton elfogadta azt a hittételt, hogy a pápa a hit és az erkölcs kérdéseiben csalhatatlan. 1931-ben XI. Pius pápának, a Szovjetunió elleni „kereszteshadjárat” sugalmazójának enciklikája a kapitalizmust és a bérmunkát isten akaratának megfelelő törvénynek nyilvánította: „És a munkások harag nélkül elfogadják azt a helyet, melyet az isteni Előrelátás jelölt ki számukra”³⁵ — olvashatjuk ebben az enciklikában. Ugyanitt olvashatjuk XIII. Leó pápa kijelentését, mely szerint a kizsákmányolás örök isteni parancsolat.
³⁵ Idézet Roger Garaudy „Le communisme et la morale” („A kommunizmus és az erkölcs”) című könyvéből. Párizs 1947. 15. old.

„Minden elnyomó osztálynak — írta Lenin —, uralma fenntartása érdekében, két társadalmi funkcióra van szüksége: a hóhér és a pap funkciójára. A hóhérnak el kell fojtania az elnyomottak tiltakozását és felháborodását. A papnak vigasztalnia kell az elnyomottakat, ecsetelnie kell előttük a szenvedések és áldozatok enyhülésének távlatait az osztályuralom fenntartása mellett (ezt különösen könnyű megtenni akkor, ha az ember nem kezeskedik arról, hogy ezek a távlatok «megvalósulhatnak» . . .), hogy ily módon kibékítse őket az osztályuralommal, távol tartsa őket a forradalmi akcióktól, megtörje forradalmi szellemüket, kiölje belőlük a forradalmi akaratot”36.
³⁶ Lenin Művei. 21. köt. Szikra 1951. 227 — 228. old.

Lenin szavainak mélységes igazsága különösen szembeötlik napjainkban. A mai reakciós burzsoáziának a kommunizmus és a demokrácia erőivel szemben alkalmazott terrorját egyre fokozódó vallási propaganda kíséri, amelynek az a célja, hogy igazolja és szépítgesse a tőkés rabság és elnyomás „erkölcsi alapjait”, a piszkos kapzsiságot és önzést, a nők jogfosztottságát, a nemzeti és faji elnyomást, a tőkések gazdagodását szolgáló rablóháborúkat.

Valamennyi vallási tanítás kiinduló tétele annak elismerése, hogy két ellentétes elem áll egymással szemben — az emberi és az isteni, a földi és az égi, a test és a lélek.

Ez a tétel különböző formáiban ugyancsak az idealista filozófiai rendszerek és etikai tanításaik alapjául szolgál.

A vallás és az idealista filozófia az erkölcsöt az „örök”, „isteni” forrásból vezeti le — ilyen forrás az isten, az eszmék uralma, a halhatatlan lélek stb. — és rákényszeríti a „bűnös” világra. Platón, a rabszolgatartó társadalom filozófusa például az erkölcsöt az eszmék isteni uralmából, Aquinói Tamás középkori teológus pedig isten parancsaiból vezette le. Ezek a rendszerek a kizsákmányoló osztályok érdekeit fejezték ki, amelyek uralmuk állandósítására és szentesítésére, a kizsákmányolás szépítgetésére és igazolására törekedtek. Azzal a kérdéssel, hogy mi a lakosság túlnyomó többségének érdeke, a kizsákmányoló osztályok hagyományos etikája egyszerűen nem foglalkozott. Pedig e kérdés megoldása nélkül szó sem lehet az erkölcs tudományos magyarázatáról. Az etikai rendszerek megalkotói e kérdés felvetése helyett inkább arra igyekeztek választ adni, hogy mit jelent erényesnek lenni, és hogyan lehet az ember erényes. Azt bizonygatták, hogy az ember bármilyen helyzetben, még a legnyomorúságosabb életkörülmények között is lehet erényes. A lényeg az, hogy ne zúgolódjék, legyen elégedett a helyzetével, engedelmeskedjék a hatalmasoknak, és így tovább. Az uralkodó osztályok mindig tisztában voltak azzal, hogy ha kétkedés üti fel a fejét uralmuk erkölcsi alapjait illetően, az könnyen átcsaphat a kizsákmányoló rend elleni gyakorlati harcba, és uralmuk megsemmisítésére vezethet. Ezért a burzsoá moralisták, akárcsak a középkori teológusok, erkölcsi rendszereiket a társadalmi viszonyoktól független „egyéni erkölcsre” alapozták (és alapozzák ma is). Ennek az erkölcsnek, úgymond, örökérvényű és változhatatlan, „felülről” meghatározott szabályai vannak, és minden törekvés, amely más erkölcsi elveket akar meghonosítani, céltalan és bűnös.

Az a körülmény, hogy a vallás az embert két egymással ellentétes elemre, testre és lélekre osztja, melyek közül az első a bűn forrása, a második pedig meddő kísérlet a test bűnös szükségleteinek leküzdésére, az ember megalázását vonta maga után. A vallás szánalmas teremtménynek, örök bűnözőnek tünteti fel az embert, aki porban és sárban tengeti életét, és csupán álmodik az „etikai eszményről”. Lenin szavaival élve az etikai eszményt a filiszterek „a földi életben elérhetetlen ábrándok, a túlvilági élet és a «magábanvalók» régiójába”³⁷ helyezik.
³⁷ Lenin Művei. 7. köt. Szikra 1953. 98. old.

Az embernek, aki erre az „etikai eszményre” törekszik, vagy aszkétává kell válnia, vagy az eszmény és a valóság közötti örökös ellentmondás közepette kell hányódnia, vagy pedig a képmutatást és az álszenteskedést kell választania. Az uralkodó osztályok szeretnék elhitetni az elnyomott tömegekkel, hogy a földi élet csak „siralomvölgy”, hogy az elnyomott tömegek kényszerű aszkétizmusa és szenvedése a legnagyobb erény, amelyért a mennyekben jutalmat nyernek. A tömegeknek azt prédikálják, hogy a mennyei jutalom reményében mondjanak le a földi javakról, de maguknak fenntartják a jogot, hogy fenékig üríthessék a földi élet örömeinek kelyhét.

Miben gyökerezik a világnak a vallási idealizmus részéről történő kettéosztása és az eszményi világnak a földi világgal való szembeállítása? A marxizmus—leninizmus klasszikusai kimerítő választ adtak erre a kérdésre. Bebizonyították, hogy a világnak eszményi és reális világra, s az embernek örök lélekre és halandó testre való kettéválasztása az ember társadalmi elnyomottságának — valamennyi antagonisztikus osztálytársadalom velejárójának — a következménye. A rabszolgatartó és a hűbéri társadalomban az ember közvetlenül személyében függött egy másik embertől. A tőkés társadalomban az ember társadalmi elnyomottsága a tőkétől való függőségében nyilvánul meg. Az emberek itt is, ott is saját viszonyaik rabjai; ezek a viszonyok valami külső, idegen és leigázó erő formájában jelentkeznek. A tőkés társadalomban a gazdasági fejlődésnek ez a vakon ható ereje munkanélküliségre és éhhalálra kárhoztatja a munkásokat, a tulajdonosokat váratlan vagyoni csődbe juttatja, a kistermelőket tönkreteszi. Az ember társadalmi elnyomottságának elkerülhetetlen következménye itt is, ott is az, hogy az ember „a vallásban elidegenedik önmagától”, vagyis fantasztikus képzeteket alkot a világról és az emberről.

A magántulajdon megsemmisítése, melyet a tőkés társadalom ellentmondásainak növekedése készít elő és a munkásosztály valósít meg a marxista párt vezetésével, egyszersmind annak a feltételeit is megteremti, hogy az emberek megszabaduljanak a vallási maszlagtól.

A szocializmus országában, ahol az emberek nem ismerik a kizsákmányolást és az elnyomást, nem ismerik a gazdasági fejlődés vakon ható erőinek hatalmát, eltűntek a vallás társadalmi gyökerei. A szovjetországban a tudományos, materialista világnézeten alapuló szocialista ideológia uralma osztatlan. A vallási csökevények azonban a hagyomány ereje folytán tovább élnek az emberek tudatában, és ezek ellen harcolni kell. A vallás ellen folytatott harcot úgy kell tekintenünk, mint a tudományos, materialista világnézet harcát a tudományellenes, vallásos világnézet ellen.

A Szovjetunióban az egyházat különválasztották az államtól, minden állampolgár tetszése szerint követhet bármilyen vallást vagy semmilyen vallást. A Szovjetunió minden polgára számára biztosítva van mind a vallásgyakorlat, mind a vallásellenes propaganda szabadsága. A szovjet állam és a szovjet közvélemény következetesen érvényesíti a lelkiismereti szabadság elvét, de ugyanakkor mindent megtesz, hogy a tudományos, materialista világnézetnek, a természettudomány, a műszaki tudományok és a társadalomtudomány vívmányainak népszerűsítése útján megszabadítsa az emberek tudatát a vallási előítéletektől. A tudományos ateista propaganda feladata, hogy megmagyarázza a dolgozóknak a tudomány és a vallás szöges ellentétét. A tudomány megismertet bennünket a természet és a társadalom objektív törvényeivel, segíti az embert abban, hogy szolgálatába állítsa a természet erőit, előmozdítja az ember öntudatosodását és kulturális fejlődését, a vallás ezzel szemben a maga fantasztikus kitalálásaival elhomályosítja az ember tudatát, passzivitásra kárhoztatja a természet erőivel szemben, kiöli belőle az alkotó kedvet és a kezdeményező erőt. A dolgozók tudatában megrögződött vallási csökevények leküzdése mindmáig a kommunista nevelés egyik legfontosabb feladata. Az SZKP Központi Bizottsága feltétlenül szükségesnek tartja a mélyreható, rendszeres, tudományos ateista propagandát, de egyszersmind azt is hangsúlyozza, hogy semmiképpen sem szabad megsérteni a hívők és a papság vallásos érzületét. Lenin ezt írja: „A vallásos előítéletek ellen rendkívül óvatosan kell harcolnunk. Sok kárt okoznak azok, akik a harc hevében megsértik a vallásos érzületet. Propagandával, felvilágosítással kell harcolni”³⁸.
³⁸ Lenin Művei, 28. köt. Szikra 1952. 178. old.

***

Bár Marx előtt egyetlen materialista iskola sem tudta tudományosan megalapozni az erkölcs kérdését, a materializmusnak már az erkölccsel kapcsolatos problémák megoldására tett kísérletei is történelmileg haladóknak számítanak. A materialista filozófusok arra törekedtek, hogy megszabadítsák az erkölcsöt a különböző vallási-idealista rendszerekre jellemző teológiai misztifikációktól. A materialista filozófusok etikája (noha idealista történetfelfogásukkal párosult), akárcsak világnézetük, a haladó osztályok fegyvere volt, amelyeknek nem volt szükségük teológiai misztifikációkra. A marxizmus nem vetette el, hanem kritikusan átvette a Marx előtti haladó etikai rendszerek racionális tartalmát.

Az erkölcsnek a vallási előítéletektől való megszabadításához jelentős mértékben hozzájárultak már az ókori materialisták — Démokritosz, Epikurosz és Lucretius Carus — is, akik elvetették a lélek halhatatlanságáról, az istenfélelemről stb. szóló tanítást. Az ő művüket folytatták az újkor materialistái, különösen a XVIII. századbeli francia materialisták, akik hangoztatták, hogy egy ateistákból álló társadalmat jobban lehet berendezni, mint egy hívőkből álló társadalmat. Míg az ókori materialisták az erkölcs kérdéseit rendszerint a társadalmi problémáktól elszakítva vizsgálták, a francia materialisták az erkölcsöt kapcsolatba hozták a politikával és a törvényhozással. így például Helvétius, a francia materializmus egyik legkiválóbb képviselője azt írta, hogy a moralistáknak mindeddig azért nem volt semmi sikerük, mert a hibák gyökerei a törvényhozásban rejlenek. Mivel azonban a francia materialisták (hasonlóan a Marx és Engels előtti többi materialistához) történelemfelfogásukat tekintve idealisták voltak, nem értették meg, hogy mind a politika és a törvényhozás, mind pedig az erkölcs a társadalom anyagi életfeltételeitől, gazdasági alapjától függ. Szerintük az erkölcs alapja az „ésszerű egoizmus” vagy a „helyesen értelmezett egyéni érdek”. Ennek a formulának a filozófusok racionális tartalmat adtak, követelve, hogy az egyes emberek egyéni érdeke összhangban legyen a társadalmi érdekkel. Ez a formula csupán idealizált kifejezése volt a hűbérurak helyébe lépett burzsoázia magántulajdonosi érdekeinek, amelyek ideig-óráig valamelyest összhangban voltak a történelmi fejlődés szükségleteivel. Elméletileg a „helyesen értelmezett egyéni érdek” formula kezdettől fogva kétértelmű volt, hiszen a valóságban az egyéni érdek — ha nem volt alárendelve a társadalmi érdeknek — természetesen nem buzdíthatta az embereket arra, hogy áldozatokat hozzanak a közjóért. A valóban tudományos etika kiindulópontja nem a „helyesen értelmezett egyéni érdek”, hanem a helyesen értelmezett társadalmi érdek, amelynek minden egyénit alá kell rendelni. De ezt az új tételt csak a munkásosztály ideológusai állíthatták fel, mert a munkásosztály hivatott arra, hogy megszüntesse az „egyéni érdek” uralmát a társadalmi érdek fölött³⁹.

³⁹ Helvétiusnak a „helyesen értelmezett egyéni érdeken” alapuló etikáját Jeremy Bentham (1748 — 1832) és John Stuart Mill (1806 — 1873) angol utilitaristák sajátos módon „tovább fejlesztették” etikai elméleteikben, s ennek eredményeként ez az etika a közjó érdekében való mindenfajta önfeláldozást kizáró közönséges burzsoá erkölcs apologetikájává fajult. Bentham megállapítása szerint a társadalmi érdek nem egyéb, mint az egyéni érdekek összessége. Ilyenformán a társadalmi érdek problémáját egyszerűen leveszi a napirendről. Az emberek közötti különféle kapcsolatokat visszavezeti a kölcsönös kizsákmányolásra, az egyes embernek azon törekvésére, hogy másokból hasznot húzzon. Marx és Engels rámutatott arra, hogy „már Helvétius és Holbach idealizálja ezt az elméletet, ami teljesen megfelel a francia burzsoázia forradalom előtti ellenzéki magatartásának” (Marx—Engels. A német ideológia. 132. old.). Benthamnál ez az idealizálás gazdasági tartalommal telik meg, és a burzsoá rend apologetikájává válik. Bentham idealizálása az uralkodó burzsoázia helyzetének felel meg. Marx, jellemezve az árucsere területét, amelynek keretei között a munkaerő vétele és eladása végbemegy, ironikusan megjegyzi, hogy ezen a területen minden „Bentham-módra” történik. „Hiszen mindegyikük csak önmagával törődik. Az egyetlen hatalom, amely őket össze- és viszonyba hozza, önhasznuk, egyéni előnyük, magánérdekük hatalma. És éppen mert mindenki csak magával törődik, és senki sem törődik a másikkal, a dolgok előre megállapított harmóniája folytán vagy egy egyetemes ravaszságú gondviselés irányítása következtében, valamennyien csak a kölcsönös előny, a közhaszon, a közérdek művét teljesítik be” (Marx. A tőke. 1. köt. 168— 169. old.). A XIX. század liberális közgazdászaira, filozófusaira és moralistáira jellemző volt a feltörekvő burzsoáziának ez az optimizmusa, amely az egyéni érdek és a magánvállalkozás individualista elvével függött össze, és amely a következő formulában jutott kifejezésre: mindenki önmagáért, isten mindenkiért.

–

A Marx előtti időszak gondolkodói közül a XIX. század klasszikus orosz filozófusai, kiváltképp Csernisevszkij és Dobroljubov közelítették meg leginkább az erkölcs kérdéseinek materialista megoldását. Bírálták a test és a lélek idealista szembeállítását — a vallási és az idealista etika alapját, és azt hangoztatták, hogy az emberek magatartása, erkölcse a történelmi körülményektől, az osztályviszonyok változásától, a munkafeltételektől, a polgári intézményektől stb. függ.

Csernisevszkij megállapítása szerint (a francia felvilágosítóktól eltérően) a történelmi viszonyokat nem lehet csupán a politikára és a törvényhozásra leszűkíteni. Csernisevszkij és Dobroljubov mindenekelőtt a társadalmi (osztály-) viszonyokról beszélnek. Csernisevszkij és Dobroljubov a múlt haladó gondolkodóinál alaposabban és mélyrehatóbban mutatták meg a jobbágyrendszernek az emberek erkölcsiségére, az egyéniség fejlődésére gyakorolt ártalmas hatását. A jobbágyrendszer elnyomja és megöli az egyéniséget, erkölcsileg megnyomorítja az embert, zsarnokokat és rabszolgákat szül. De a jobbágyi elnyomás viszonyai ugyanakkor tiltakozásra késztetik a néptömegeket. Csernisevszkij és Dobroljubov látták, hogy a néptömegek szabadságra vágynak és szívük mélyéből gyűlölik a rabságot, s azt tanították, hogy ezeket az érzelmeket istápolni kell, szabad folyást kell nekik engedni.

Az egyéniség felszabadításának, jogainak, fejlődésének kérdését Csernisevszkij és Dobroljubov a néptömegek szabadságmozgalmával szoros kapcsolatban vizsgálták. Az 50—60-as évek Oroszországában folyó társadalmi harcok konkrét viszonyai között a földesúri iga lerázására törekvő parasztforradalom eszméjét védelmezték, és azt követelték az orosz társadalom legjobbjaitól, hogy öntudatosan szolgálják hazájukat, népüket, s ebben a szolgálatban látták az ember legmagasztosabb társadalmi és erkölcsi kötelezettségét.

A magas fokú társadalmi kötelességtudat, melynek alapja a népbe, a nép alkotó erejébe vetett hit és az a meggyőződés, hogy a nép meg tudja változtatni a társadalmi rendet — ez az, ami az orosz forradalmi demokraták etikáját valamennyi Marx előtti etikai rendszer fölé emelte, és a marxista etika közvetlen előfutárává tette.

Ezért Csernisevszkij és Dobroljubov etikáját nem lehet a francia felvilágosítók és Feuerbach „ésszerű egoizmusának” elvére leszűkíteni. A nagy orosz forradalmi demokratáknál az „ésszerű egoizmus” elvének mélyebb tartalma van, mint a nyugat-európai materialistáknál. Az „ésszerű egoizmus”, mint a magatartás elve, Csernisevszkij és Dobroljubov etikájában (amely egészen pontatlanul fejezi ki etikai nézeteik lényegét) mentes attól a kétértelműségtől, melyről fentebb szólottunk, és amely például Helvétiusnál abban az állításban jutott kifejezésre, hogy olyan ember nem létezik, aki a saját kárára, a közjóért tevékenykedik. A „Mit tegyünk?” című regény Rahmetovja, aki az „ésszerű egoizmus” elve alapján cselekszik, teljesen a nép ügyének szenteli életét. Az „ésszerű egoizmus” elve Csernisevszkijnél az egyéni érdekek tudatos feláldozását jelentette a nép szabadságáért és boldogulásáért, a parasztforradalom ügyéért; ez az elv itt harcot és önfeláldozást követelt. Nem a társadalmi kötelesség tagadása volt ez, mint ahogy Csernisevszkij ellenségei állították, hanem ellenkezőleg, szenvedélyes hirdetése annak, hogy a hazát és a népet kell szolgálni, önzetlen segítséget kell nyújtani a népszabadságért küzdő harcosoknak⁴⁰.
⁴⁰ Mamin-Szibirjak „Az első diákok” című elbeszélésében leírja egy értelmiségi életét, aki a Csernisevszkij szellemében értelmezett „ésszerű egoizmust” vallja az emberi cselekedetek alapjának. Ez az „egoizmus” arra késztette, hogy lemondjon az egyéni boldogságról, a családról azért, hogy felnevelhesse elpusztult barátjának leányát. „Szent, ideális természet” — mondja róla nevelt lánya.

Ebben az elvben nem találjuk meg a burzsoá „egyéniségnek” a francia materialistákra és Feuerbachra jellemző idealizálását, nem találjuk meg a szemlélődő életfelfogást, az élvhajhászás és az utilitarizmus hirdetését.

Az emberek, tanította Csernisevszkij, szükségszerűen cselekednek az előny elve alapján. Ebben az értelemben senkit sem lehet megróni azért, hogy így és nem másképpen cselekszik. A „Mit tegyünk?” című regény Marja Alekszejevnája meg van győződve arról, hogy „csak a becstelenek és a gonoszok élnek jól ezen a földön”, leánya, Vera Pavlovna pedig nem akar anyja tanácsai szerint élni. Mindkettőjük magatartását egyaránt a környező viszonyok határozzák meg, nem pedig egyéniségük sajátosságai. De ebből nem azt a következtetést kell levonni, hogy meg kell békélni a rosszal, hanem azt, hogy olyan viszonyokat kell teremteni, amelyek a saját előnyük helyes értelmezésének szellemében nevelhetik az embereket. Ugyanez a Marja Alekszejevna más körülmények között, az előny elvéből kiindulva, becsületesen és nemes lelkűen cselekedhetne, tetteivel az emberek javát szolgálhatná. Csernisevszkij felfogása szerint az előny helyes értelmezésének semmi köze sincs a kapzsisághoz. Lopuhov orvostanhallgató az erkölcs új fogalmaival ismerteti meg Vera Pavlovnát, melyek a helyesen értelmezett érdeken alapulnak. Ez az érdek nem egyéb, mint az emberek szolgálata. Lopuhov „a mások javára végzendő munka kedvéért tudatosan lemondott az élet mindennapi javairól és előnyeiről . . .”⁴¹, mert úgy találta, hogy ez a munka a legelőnyösebb a számára.
⁴¹ Csernisevszkij. Mit tegyünk? Az új emberekről szóló elbeszélésekből. Új Magyar Könyvkiadó. 1954. 78. old.

Nem érezte áldozatnak az emberek javára végzett munkát, mert ez a munka örömet okozott neki. Éppen ezért nem is várt hálát az emberek részéről. Csernisevszkij és Dobroljubov a nép tudatos szolgálatában látták az egyéni boldogság forrását, a nép felszabadításában pedig — minden dolgozó boldogságának feltételét. Ők maguk határtalan odaadással küzdöttek népük javáért, és egész életüket teljesen a nép felszabadításáért vívott harcnak szentelték.

A forradalmi demokraták minden becsületes embert felszólítottak, hogy harcoljanak a nép boldogságáért, de nem prédikáltak sem vértanúságot, sem aszkézist. A forradalmi demokraták etikája nem kívánta az emberektől, hogy egyedül, egyéni terror útján, értelmetlen harcot folytassanak az ellenség ellen. Ez az etika, mint már említettük, szoros kapcsolatban volt a parasztforradalom eszméjével, melynek előkészítését Csernisevszkij és Dobroljubov minden erejükkel segítették. De a népért küzdő harcosok köre még szűk volt, a tömegek még nemigen vettek részt a forradalmi harcban. Ezért a forradalmi demokraták etikája a jobbágytartó önkényuralom elleni egyenlőtlen harcban elpusztuló harcos hősi halálának erkölcsi szépségét, „az önfeláldozás hatalmas, megtisztító erejét” (Scsedrin) hangoztatta. A harcos pusztulását azonban nem úgy fogták fel, mint a harcos mártíromságát, elkerülhetetlen végzetét, hanem mélységesen meg voltak győződve arról, hogy a harcosok új nemzedékei győzelemre viszik elődeik művét.

A nagy orosz forradalmi demokraták etikája előfutára volt a marxista, kommunista etikának. De a nagy orosz materialisták, bármilyen magas színvonalon fejtegették is az etika problémáit, nem tudtak eljutni e problémák következetes, dialektikus materialista megoldásához. Csernisevszkij és Dobroljubov etikája nem támaszkodott a társadalmi fejlődés törvényeinek tudományos ismeretére, nem látta a proletariátus világtörténelmi szerepét az új társadalom megteremtéséért vívott harcban.

A forradalmi demokraták etikájában rejlő fogyatékosságok oka az 50—60-as évek Oroszországának társadalmi és gazdasági viszonyaiban keresendő. A kapitalizmus ugyanis ekkor még nem fejlődött ki Oroszországban, és a proletariátus még nem vált ki annyira az „egyszerű nép” tömegéből, hogy meg lehetett volna látni benne a forradalom fő erejét és az új, igazán emberi erkölcs letéteményesét.

Ezeket a fogyatékosságokat a marxista—leninista társadalomtudomány küszöbölte ki, az a tudomány, amelynek szerves részét alkotják az erkölcs lényegére vonatkozó új nézetek. A marxista etika hatalmas, forradalmi fordulatot jelentett az etikai tanítások történetében.

***

SaLa