Címke: ideológia

Beszélgetés a Szun Jat-szen egyetem hallgatóival

1927. május 13

Elvtársak! Sajnos, ma csak két-három órám van a beszélgetésre. Talán legközelebb hosszasabban beszélgethetünk. Ma pedig, azt hiszem, megelégedhetünk azoknak a kérdéseknek taglalásával, amelyeket önök írásban megfogalmaztak, összesen tíz kérdést kaptam. Ezekre a mai beszélgetésben válaszolok is. Ha vannak még kiegészítő kérdések — s mint mondják, vannak — a következő beszélgetés alkalmával iparkodom válaszolni rájuk. Tehát, fogjunk hozzá.

Első kérdés

„Miért helytelen Radeknek az az állítása, hogy a kínai faluban a parasztság harca nem annyira a feudalizmus csökevényei ellen, mint inkább a burzsoázia ellen irányul?

Állíthatjuk-e azt, hogy Kínában a kereskedelmi kapitalizmus, vagy a feudalizmus csökevényei uralkodnak?

Miért van az, hogy a kínai militaristák, akik nagy iparvállalatok tulajdonosai, ugyanakkor a feudalizmus képviselői is?”

Radek csakugyan olyasvalamit állít, amiről ebben a kérdésben szó van. Úgy emlékszem, Radek a moszkvai szervezet aktíváján elhangzott felszólalásában vagy teljesen tagadta a feudalizmus csökevényeinek meglétét, vagy nem ismerte el a feudalizmus csökevényeinek komoly jelentőségét a kínai faluban.

Ez persze nagy tévedése Radeknek.

Ha Kínában nem volnának feudális csökevények, ha ezeknek a csökevényeknek nem volna igen komoly jelentőségük a kínai falu szempontjából, akkor nem volna talaja az agrárforradalomnak, akkor nem lehetne beszélni az agrárforradalomról, mint a kommunista párt egyik fő feladatáról a kínai forradalom mai szakaszán.

Van-e kereskedelmi tőke a kínai faluban? Igen, van, és nemcsak van, de nem kevésbé szipolyozza ki a parasztot, mint akármelyik feudális földbirtokos. De ez az eredeti felhalmozás típusú kereskedelmi tőke a kínai faluban sajátosan párosul a feudális földbirtokos uralmával, a földesúr uralmával, mert ettől az utóbbitól kölcsönzi a paraszt kizsákmányolásának és elnyomásának középkori módszereit. Ez a kérdés veleje, elvtársak.

Radeknek az a hibája, hogy nem értette meg ezt a sajátszerűséget, azt, hogy a kínai faluban a feudális csökevények uralma és a kereskedelmi tőke ilymódon párosul, megtartva a parasztság kizsákmányolásának és elnyomásának feudális-középkori módszereit.

Militarizmus, dzüdzünök, mindenféle kormányzók és az egész mai lelketlen, rabló, katonai és nem-katonai bürokrácia — mindez ennek a kínai sajátszerűségnek a felépítménye.

Az imperializmus támogatja és erősíti ezt az egész feudális-bürokratikus gépezetet.

Az a körülmény, hogy egyes földbirtokkal rendelkező militaristák egyúttal ipari vállalatok tulajdonosai is, alapjában nem változtat a dolgon. Annak idején sok orosz földbirtokosnak szintén voltak gyárai és egyéb ipari vállalatai, ez azonban nem volt akadálya annak, hogy a feudális csökevények képviselői legyenek.

Ha a paraszt jövedelmének 70%-a számos vidéken a dzsentri, a földbirtokos zsebébe folyik; ha a földbirtokos kezében van a tényleges hatalom mind gazdasági, mind közigazgatási és igazságszolgáltatási téren; ha több tartományban a nők és gyermekek mindmáig adás-vétel tárgyai — akkor el kell ismernünk, hogy ezek között a középkori körülmények között a feudális csökevények, a földbirtokosok ereje, a katonai és nem-katonai földesúri bürokrácia ereje az uralkodó erő, amely sajátosan párosul a kereskedelmi tőke erejével.

Ezek a sajátos viszonyok teremtik meg a talajt a parasztság agrármozgalma számára, amely Kínában növekszik és még növekedni fog.

E feltételek nélkül, a feudális csökevények és a feudális iga nélkül Kínában ilyen kérdés, mint az agrárforradalom, a földesúri földek elkobzásának stb. kérdése, nem is volna.

E feltételek nélkül az agrárforradalom Kínában érthetetlen volna.

Második kérdés

„Miért nincs igaza Radeknek, amikor azt állítja, hogy mivel a marxisták nem ismerik el, hogy vannak olyan pártok, amelyek több osztály pártjai, tehát a Kuomintang kispolgári párt?”

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban több észrevételt kell tennem.

Először. A kérdés itt helytelenül van feltéve. Egyáltalában nem mondottuk és nem mondjuk azt, hogy a Kuomintang több osztály pártja. Ez nem igaz. Mi azt mondottuk és azt mondjuk, hogy a Kuomintang több elnyomott osztály blokkjának pártja. Ez nem ugyanaz, elvtársak. Ha a Kuomintang több osztály pártja volna, akkor az volna a helyzet, hogy a Kuomintanghoz csatlakozó egyetlen osztálynak sem volna saját pártja a Kuomintangon kívül, maga a Kuomintang pedig egy közös és egyetlen párt volna mindezen osztályok számára. De vajon ez a helyzet a valóságban? Vajon a kínai proletariátusnak, amely a Kuomintanghoz csatlakozik, nincsen ugyanakkor saját külön pártja, kommunista pártja, amely különbözik a Kuomintangtól és amelynek saját külön programja, saját külön szervezete van? Világos, hogy a Kuomintang nem több elnyomott osztály pártja, hanem saját pártszervezetekkel rendelkező több elnyomott osztály blokkjának pártja. Itt tehát a kérdést helytelenül tették fel. Valójában a mai Kínában csak úgy beszélhetünk a Kuomintangról, mint az elnyomott osztályok blokkjának pártjáról.

Másodszor. Nem igaz, hogy a marxizmus elvileg nem ismer el olyan pártot, amely az elnyomott, fórradalmi osztályok blokkjának pártja, hogy a marxisták számára elvileg megengedhetetlen, hogy ilyen pártokba belépjenek. Ez, elvtársak, egyáltalán nem igaz. Valójában a marxizmus nemcsak elismerte (és ma is elismeri) az elvi megengedhetőségét annak, hogy a marxisták ilyen pártba belépjenek, hanem bizonyos történelmi viszonyok között a gyakorlatban meg is valósított ilyen belépést. Hivatkozhatnék magának Marxnak a példájára, arra, hogy 1848-ban, a német forradalom idején, Marx és elvbarátai beléptek egy ismert németországi polgári-demokratikus szövetségbe, s ott együttműködtek a forradalmi burzsoázia képviselőivel. Ismeretes, hogy ennek a polgári-demokratikus szövetségnek, ennek a polgári-forradalmi pártnak a marxistákon kívül a forradalmi burzsoázia képviselői is tagjai voltak. A „Neue Rheinische Zeitung”, amelyet akkor Marx szerkesztett, ennek a polgári-demokratikus szövetségnek a lapja volt. Csak 1849 tavaszán, amikor a németországi forradalom hanyatlásnak indult — csak ekkor léptek ki Marx és elvbarátai ebből a polgári-demokratikus szövetségből és határozták el, hogy megalakítják a munkásosztály teljesen önálló szervezetét, önálló osztálypolitikával.

Amint látják, Marx még tovább is ment, mint a mai kínai kommunisták, akik éppen saját külön szervezettel rendelkező önálló proletárpártként tagjai a Kuomintangnak.

Lehet vitatkozni vagy nem vitatkozni azon, hogy célszerű volt-e Marxnak és elvbarátainak belépése Németország polgári-demokratikus szövetségébe 1848-ban, amikor az abszolutizmus ellen a forradalmi burzsoáziával együtt folytatott forradalmi harc volt napirenden. Ez taktika kérdése. De hogy Marx elvileg elismerte ennek a belépésnek megengedhetőségét — eziránt nem lehet semmi kétség.

Harmadszor. Teljesen helytelen volna azt mondani, hogy a vuhani Kuomintang kispolgári párt és — semmi más. Így csak azok az emberek jellemezhetik a Kuomintangot, akik nem értették meg sem a kínai imperializmust, sem a kínai forradalom jellegét. A Kuomintang nem „közönséges” kispolgári párt. Különböző kispolgári pártok vannak. A mensevikek és az eszerek Oroszországban szintén kispolgári pártok voltak, de egyben imperialista pártok voltak, mert harci szövetségre léptek a francia és angol imperialistákkal és velük együtt hódítottak meg és nyomtak el más országokat — Törökországot, Perzsiát, Mezopotámiát, Galíciát.

Lehet-e azt mondani, hogy a Kuomintang imperialista párt? Világos, hogy nem lehet. A Kuomintang imperializmusellenes párt, mint ahogy a kínai forradalom is imperializmusellenes. Ez gyökeres különbség. Aki nem látja ezt a különbséget, és az imperializmusellenes Kuomintangot összekeveri az eszer-mensevik imperialista pártokkal — az nem értett meg semmit a kínai nemzeti forradalmi mozgalomból.

Természetesen, ha a Kuomintang imperialista kispolgári párt volna, a kínai kommunisták nem alkotnának vele blokkot, hanem a pokolba menesztenék. De hisz éppen az a lényeg, hogy a Kuomintang imperializmusellenes párt, amely forradalmi harcot folytat az imperialisták és kínai ügynökeik ellen. A Kuomintang ebben a tekintetben három fejjel magasabban áll minden Kerenszkij- és Cereteli-féle imperialista „szocialistánál”.

Sőt, Csang Kai-sek, ez a jobboldali kuomintangista, aki mindenféle ármányt szőtt a baloldali kuomintangisták és a kommunisták ellen, — akkor, vagyis az általa végrehajtott államcsíny előtt, még Csang Kai-sek is fölötte állott a Kerenszkijeknek és Cereteliknek, mert a Kerenszkijek és Ceretelik Törökország, Perzsia, Mezopotámia, Galícia leigázásáért viseltek háborút, s ezzel az imperializmust erősítették, Csang Kai-sek pedig — jól-rosszul — Kína leigázása ellen viselt háborút, s ezzel gyengítette az imperializmust.

Radek és általában az ellenzék hibája abban áll, hogy figyelmen kívül hagyja Kína félgyarmati helyzetét, nem látja a kínai forradalom imperializmusellenes jellegét és nem veszi észre, hogy a vuhani Kuomintang, a jobboldali kuomintangisták nélküli Kuomintang a kínai dolgozó tömegek imperializmus elleni harcának központja.

Harmadik kérdés

„Nincs-e ellentmondás a között az értékelés között, amelyet Ön adott a Kuomintangról (beszéd a Keleti Dolgozók Kommunista Egyeteme hallgatóinak gyűlésén, 1925 május 18-án), mint két erő — a kommunista párt és a kispolgárság — blokkjáról, és a között az értékelés között, amelyet a Kommunista Internacionále adott a Kuomintangra vonatkozó határozatában, amely szerint az négy osztály — köztük a nagyburzsoázia — blokkja?

Lehetséges-e, hogy a kínai kommunista párt akkor is benne legyen a Kuomintangban, amikor proletárdiktatúra lesz Kínában?”

Előszöris, meg kell jegyeznem, hogy a Kuomintangban fennálló tényleges helyzetnek azt a meghatározását, amelyet a Kommunista Internacionále 1926 decemberében adott (VII. kibővített plénum), az önök „kérdése” helytelenül, nem egészen pontosan idézi. A „kérdés” azt mondja: „s köztük a nagyburzsoázia”. De a komprádorok is nagyburzsoázia. Azt jelenti-e ez, hogy a Kommunista Internacionále1926 decemberében a Kuomintangban levő blokk tagjának tekintette a komprádor burzsoáziát? Világos, hogy nem jelenti, mert a komprádor burzsoázia esküdt ellensége volt és marad a Kuomintangnak. A Kommunista Internacionále határozatában nem a nagyburzsoáziáról általában van szó, hanem „a tőkés burzsoázia egy részéről”. Tehát, itt nem lehet szó bármily nagyburzsoáziáról, hanem a nem-komprador jellegű nemzeti burzsoáziáról.

Másodszor, ki kell jelentenem, hogy nem látok ellentmondást a Kuomintang e két meghatározása között. Nem látok, mivel itt a Kuomintang két különböző szemszögből van meghatározva, amelyek közül egyiket sem lehet helytelennek nevezni, mert mindkettő helyes.

Amikor 1925-ben azt mondottam a Kuomintangról, hogy az a munkások és parasztok blokkjának pártja, egyáltalán nem gondoltam a Kuomintangban fennálló tényleges helyzet jellemzésére, annak jellemzésére, hogy 1925-ben milyen osztályok csatlakoztak valóban a Kuomintanghoz. Amikor a Kuomintangról beszéltem, csak olyan értelemben beszéltem a Kuomintangról, mint egy sajátos népi forradalmi párt felépítésének típusáról a keleti elnyomott országokban, különösen olyan országokban, mint Kína és India, mint egy olyan népi forradalmi párt felépítésének típusáról, amelynek a munkások s a városi és falusi kispolgárság forradalmi blokkjára kell támaszkodnia. Határozottan megmondottam akkor, hogy „ilyen országokban a kommunistáknak a nemzeti egységfront politikájáról át kell térniök a munkások és a kispolgárság forradalmi blokkjának politikájára” (Sztálin. A Keleti Népek Egyetemének politikai feladatairól. — A leninizmus kérdései. 264. old.61).

Tehát nem az akkori, hanem a majdani népi forradalmi pártokra gondoltam általában, s nevezetesen a Kuomintangra. És ebben teljesen igazam volt. Mert a Kuomintanghoz hasonló szervezeteknek csak abban az esetben lehet jövőjük, ha a munkások és a kispolgárság blokkjára igyekeznek támaszkodni, amikoris, kispolgárságról beszélve, főképp a parasztságra kell gondolnunk, amely a kispolgárság fő ereje a kapitalista fejlődés tekintetében elmaradt országokban.

A Kommunista Internacionálét viszont a dolog másik oldala érdekelte. VII. kibővített plénumán a Kuomintangot nem annak jövője szempontjából, nem abból a szempontból vizsgálta, hogy mivé kell válnia, hanem a jelen szempontjából, abból a szempontból, hogy milyen a tényleges helyzet a Kuomintangban és milyen osztályok csatlakoztak 1926-ban valóban a Kuomintanghoz. És a Kommunista Internacionálénak teljesen igaza volt, amikor azt mondotta, hogy akkor, amikor még nem volt szakadás a Kuomintangban, a Kuomintang valóban a munkások, a kispolgárság (városi és falusi) és a nemzeti burzsoázia blokkja volt. Itt hozzáfűzhetnők, hogy a Kuomintang nemcsak 1926-ban, hanem 1925-ben is éppen ezeknek az osztályoknak a blokkjára támaszkodott. A Kommunista Internacionále határozata, amelynek kidolgozásában igen aktív részt vettem, világosan megmondja, hogy „a proletariátus blokkot alkot az érdekeiért aktívan síkra szálló parasztsággal, a városi kispolgársággal és a tőkés burzsoázia egy részével”, hogy „az erőknek ez a párosulása a Kuomintang párton és a kantoni kormányon belüli megfelelő csoportosulásban politikai kifejezésre jutott” (lásd a határozatot).

De mivel a Kommunista Internacionále nem szorítkozott az 1926-os tényleges helyzetre, hanem érintette a Kuomintang jövőjét is, meg kellett mondania, hogy ez a blokk csak ideiglenes blokk, hogy ezt a blokkot a közeljövőben a proletariátus és a kispolgárság blokkjának kell felváltania. Éppen ezért mondja a továbbiakban a Kommunista Internacionále határozata, hogy „a mozgalom jelenleg a harmadik szakasz küszöbén, az osztályok új átcsoportosulásának küszöbén áll”, hogy „a fejlődés e szakaszában a mozgalom fő ereje egy még forradalmibb jellegű blokk lesz — a proletariátus, a parasztság és a városi kispolgárság blokkja, amelyből a tőkés nagyburzsoázia nagy részét eltávolították” (lásd ugyanott).

Éppen ez a munkásoknak és a kispolgárságnak (a parasztságnak) az a blokkja, amelyre a Kuomintangnak támaszkodnia kell, amely a Kuomintang szakadása és a nemzeti burzsoázia leválása után már kezd kialakulni Vuhanban, és amelyről 1925-ben a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemén mondott előadásomban beszéltem (lásd feljebb).

Tehát két különböző szemszögből adott jellemzésünk van a Kuomintangról:

a) jelene szemszögéből, a Kuomintangban 1926-ban fennállott tényleges helyzet szemszögéből, és

b) jövője szemszögéből, abból a szemszögből, hogy minek kell lennie a Kuomintangnak, mint a népi forradalmi pártok felépítése típusának a keleti országokban.

Mindkét jellemzés egyaránt jogos és helyes, mert két oldalról véve szemügyre a Kuomintangot, végeredményben teljes képet adnak.

Kérdezem — hol itt az ellentmondás?

A nagyobb világosság kedvéért nézzük meg az angol „Munkáspártot” („Labour Party”). Ismeretes, hogy Angliában külön munkáspárt van, amely a munkások és az alkalmazottak szakszervezeteire támaszkodik. Senkisem habozik munkáspártnak nevezni ezt a pártot. Így is nevezik, nemcsak az angol, hanem minden más marxista irodalomban is.

De mondhatjuk-e, hogy ez a párt valóban munkáspárt, a munkások osztálypártja, amely szembehelyezkedik a burzsoáziával? Mondhatjuk-e azt, hogy valóban egy osztály, a munkásosztály pártja, nempedig, mondjuk, két osztály pártja? Nem, ezt nem mondhatjuk. Az angol Munkáspárt valójában a munkások és a városi kispolgárság blokkjának pártja. Ez a párt valójában két osztály blokkjának pártja, s ha arról beszélünk, melyiknek a befolyása erősebb ebben a pártban, a munkásoké-e, akik szembehelyezkednek a burzsoáziával, vagy a kispolgárságé, akkor meg kell mondanunk, hogy ebben a pártban a kispolgárságnak van túlnyomó befolyása.

Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy az angol Munkáspárt valójában a liberális burzsoá párt függvénye. Pedig a marxista irodalomban munkáspártnak nevezik. Mi a magyarázata ennek az „ellentmondásnak”? Az a magyarázata, hogy amikor ezt a pártot a munkások pártjaként határozzák meg, rendszerint nem az e pártban jelenleg fennálló tényleges helyzetet tartják szem előtt, hanem a munkáspárt felépítésének azt a típusát, amelynek következtében, bizonyos feltételek mellett, a jövőben a munkások tényleges osztálypártjává kell válnia, amely szembehelyezkedik a burzsoá világgal. Ez nem zárja ki, hanem ellenkezőleg, feltételezi azt a tényt, hogy ez a párt egyelőre valójában a munkások és a városi kispolgárság blokkjának a pártja.

Itt sincs ellentmondás, mint ahogy nincs ellentmondás mindabban, amit a Kuomintanggal kapcsolatban az imént elmondottam.

Lehetséges-e, hogy a kínai kommunista párt akkor is bennmarad a Kuomintangban, amikor Kínában proletárdiktatúra lesz?

Azt hiszem, ez célszerűtlen és ezért — lehetetlen. Célszerűtlen nemcsak a proletárdiktatúra idején, hanem a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megalakításakor is. Mert mit jelent a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megalakítása Kínában? A kettőshatalom megteremtését. Harcot a hatalomért a Kuomintang és a Szovjetek között. A Munkás- és Parasztszovjetek megalakítása — előkészület a polgári-demokratikus forradalomról a proletárforradalomra, a szocialista forradalomra való áttéréshez. Lehet-e ezt az előkészületet két párt vezetésével folytatni, amelyek egy közös forradalmi-demokratikus pártban vannak? Nem, nem lehet. A forradalom története azt mutatja, hogy a proletárdiktatúra előkészítése és a szocialista forradalomra való áttérés csak egy párt, a kommunista párt vezetésével valósulhat meg, persze, ha igazi proletárforradalomról van szó. A forradalom története azt mutatja, hogy a proletárdiktatúra csak egy párt, a kommunista párt vezetésével vívható ki és fejleszthető. Enélkül nincs és nem lehet igazi és teljes proletárdiktatúra az imperializmus viszonyai között.

A kommunista pártnak ezért nemcsak a proletárdiktatúra idején, hanem a diktatúra előtt is, a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megalakítása idején ki kell lépnie a Kuomintangból, hogy a maga kizárólagos vezetésével előkészítse a kínai Októbert.

Azt hiszem, hogy a kínai Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megalakítása és a kínai Október előkészítése időszakában a kínai kommunista pártnak a Kuomintangon belüli mai blokkot fel kell majd váltania egy Kuomintangon kívüli blokkal, olyanféle blokkal, amilyen nálunk is volt, mondjuk, az Októberhez való átmenet időszakában a baloldali eszerekkel.

Negyedik kérdés

„A vuhani kormány a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrája-e, és ha nem, melyek a demokratikus diktatúra kivívásáért folytatott harc további útjai?

Helyes-e Martinovnak az az állítása, hogy a proletárdiktatúrára való átmenet lehetséges «második» forradalom nélkül, és ha igen, hol a határ a demokratikus diktatúra és a proletárdiktatúra között Kínában?”

A vuhani kormány még nem a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrája. Azzá válhat. Minden bizonnyal demokratikus diktatúrává válik, ha az agrárforradalom teljes erővel kibontakozik, de még nem ilyen diktatúrának a szerve.

Mi szükséges ahhoz, hogy a vuhani kormány a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrájának szervévé váljon? Ehhez legalább két dolog szükséges:

Először, szükséges, hogy a vuhani kormány a kínai agrár-paraszt forradalom kormányává váljon, olyan kormánnyá, amely minden módon támogatja ezt a forradalmat.

Másodszor, szükséges, hogy a Kuomintang a maga vezetőségét az agrármozgalom új, parasztokból és munkásokból kikerülő vezetőivel kiegészítse és alsó szervezeteit kiszélesítse, bekapcsolva azokba a parasztszövetségeket, a munkásszakszervezetek tanácsait és más városi és falusi forradalmi szervezeteket.

A Kuomintangnak most mintegy 500 000 tagja van. Ez kevés, rettenetesen kevés, amikor Kínáról van szó. A Kuomintangnak be kell vonnia a maga kereteibe a forradalmi parasztok és munkások millióit és így sokmilliós forradalmi-demokratikus szervezetté kell válnia.

A Kuomintangnak csak ilyen feltételek mellett lesz lehetősége arra, hogy olyan forradalmi kormányt alakítson, amely a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának szervévé válik.

Csakugyan beszélt-e Martinov elvtárs a proletárdiktatúrára való békés átmenetről — azt nem tudom. Nem olvastam Martinov elvtárs cikkeit, nem olvastam, mivel nincs módomban mindent elolvasni, ami nálunk napról napra megjelenik. De ha valóban beszélt arról, hogy Kínában lehetséges békés átmenet a polgári-demokratikus forradalomról a proletárforradalomra — ez hiba.

Egyszer megkérdezte tőlem Csugunov: „Nos, mit gondol, Sztálin elvtárs, nem lehetne valahogy úgy csinálni, hogy a Kuomintang révén egyszerre, minden teketória nélkül, békés úton áttérjünk a proletárdiktatúrára?” Erre én is megkérdeztem: „És önöknél, Csugunov elvtárs, Kínában — vannak ott jobboldali kuomintangisták, kapitalista burzsoázia, imperialisták?” Ő igennel felelt. „Nos, akkor verekedés nélkül nem megy a dolog” — mondottam neki.

Ez még Csang Kai-sek államcsínye előtt volt. Elvileg persze fel lehet vetni a kínai forradalom békés fejlődése lehetőségének kérdését. Lenin például egy időben lehetségesnek tartotta Oroszországban a forradalom békés fejlődését a Szovjeteken keresztül. Ez az 1917 április és július közötti időszakban volt. De a júliusi vereség után Lenin megállapította, hogy a proletárdiktatúrára való békés átmenetet kizárt dolognak kell tekinteni. Azt hiszem, Kínában még inkább kizártnak kellene tekinteni a proletárforradalomra való békés átmenetet.

Miért?

Azért, először, mert sokkal számosabbak és erősebbek a kínai forradalom ellenségei, mind a belsők (Csang Co-lin, Csang Kai-sek, a nagyburzsoázia, a dzsentrik, a földbirtokosok stb.), mind a külsők (az imperialisták), semhogy azt hihetnők, hogy a forradalom további fejlődése folyamán nem lesznek komoly osztályharcok, komoly elszakadások és átpártolások.

Azért, másodszor, mert nincs okunk arra, hogy az államszervezet kuomintangi formáját célszerű formának tekintsük a polgári-demokratikus forradalomról a proletárforradalomra való átmenet számára.

Azért, végül, mert ha például Oroszországban nem sikerült a békés átmenet a proletárforradalomra a Szovjeteken, a proletárforradalom klasszikus formáján keresztül, akkor milyen alapon tételezhetjük fel azt, hogy ez az átmenet sikerülhet a Kuomintangon keresztül?

Ezért azt hiszem, hogy a proletárforradalomra való békés átmenetet Kínában kizártnak kell tekinteni.

Ötödik kérdés

„A vuhani kormány miért Csang Co-lin ellen és nem Csang Kai-sek ellen támad?

A vuhani kormány és Csang Kai-sek egyidejű északi támadása nem elkenése-e a kínai burzsoázia ellen folytatott harc frontjának?”

Nos, elvtársak, önök túlságosan sokat kívánnak a vuhani kormánytól. Persze, nagyon jó volna egyidőben leverni mind Csang Co-lint, mind Csang Kai-seket, mind Li Ti-hszinget, mind Jang Szenget. De a vuhani kormány most olyan helyzetben van, hogy képtelenség egyszerre négy fronton támadást indítania. A vuhani kormány a mukdeniek ellen indított akciót, éspedig legalább két okból.

Először azért, mert a mukdeniek Vuhan félé nyomulnak és fel akarják számolni, tehát a mukdeniek elleni akció teljesen halaszthatatlan védelmi intézkedés.

Másodszor azért, mert a vuhaniak egyesülni akarnak Feng Jü-hsziang csapataival és tovább akarnak nyomulni a forradalom bázisának kiszélesítése érdekében, ami a jelen pillanatban szintén igen fontos katonai-politikai intézkedés Vuhan szempontjából.

Egyidejű támadás két ilyen fontos fronton, mint a Csang Kai-sek és Csang Co-lin elleni front, jelenleg meghaladja a vuhani kormány erejét. A Jang Szeng elleni nyugati támadásról és a Li Ti-hszing elleni déli támadásról már nem is beszélek.

A polgárháború idején mi, bolsevikok, erősebbek voltunk, és mégsem sikerült valamennyi fronton sikeres támadó hadműveleteket kifejlesztenünk. Milyen alapon követelhetnénk jelenleg többet a vuhani kormánytól?

Továbbá — mit jelent Sangháj ellen támadást indítani most, amikor északról a mukdeniek és Vu Pej-fu hívei vonulnak Vuhan ellen? Azt jelenti, hogy megkönnyítik a mukdeniek dolgát és bizonytalan időre elhalasztják a Feng csapataival való egyesülést, anélkül hogy Keleten valamit nyertek volna. Akkor inkább hadd ficánkoljon Csang Kai-sek Sangháj körzetében, hadd szeretkezzék ott az imperialistákkal.

Sanghájért még lesznek harcok, és nem olyanok, amilyenek most folynak Csangcsouért stb. Nem, ott komolyabb harcok lesznek. Az imperializmus nem mond le olyan könnyen Sanghájról, amely az imperialista csoportok igen fontos érdekei kereszteződésének világméretű csomópontja.

Nem lesz-e célszerűbb, ha előbb Fenggel egyesülnek, eléggé megerősödnek katonai tekintetben, minden módon fejlesztik az agrárforradalmat, fokozott munkát végeznek Csang Kai-sek hátországának és frontjának bomlasztására, és később, ez után vetik fel egész nagyságában Sangháj kérdését? Azt hiszem, így célszerűbb lesz.

Ezért itt egyáltalán nem a kínai burzsoázia elleni harc frontjának „elkenéséről” van szó, mert azt úgysem lehet elkenni, ha az agrárforradalom fejlődni fog, márpedig hogy az fejlődik és még fejlődni fog — abban most aligha lehet kételkedni. Ismétlem, nem „elkenésről” van szó, hanem arról, hogy célszerű harci taktikát dolgozzanak ki.

Egyes elvtársak azt gondolják, hogy a támadás valamennyi fronton most a forradalmiság fő ismérve. Nem, elvtársak, ez nem igaz. A támadás valamennyi fronton — ez jelenleg ostobaság, és nem forradalmiság. Nem szabad összetéveszteni az ostobaságot a forradalmisággal.

Hatodik kérdés

„Lehetséges-e kemálista forradalom Kínában?”

Ezt Kínában valószínűtlennek és ezért lehetetlennek tartom.

Kemálista forradalom csak olyan országokban lehetséges, mint Törökország, Perzsia, Afganisztán, ahol nincs, vagy majdnem nincs ipari proletariátus és ahol nincs igen erős agrár-paraszt forradalom. A kemálista forradalom egy felső rétegnek, a nemzeti kereskedő burzsoáziának a forradalma, amely a külföldi imperialisták elleni harcban jött létre és további fejlődésében lényegében a parasztok és munkások ellen, közvetlenül az agrárforradalom lehetősége ellen irányul.

Kemálista forradalom azért lehetetlen Kínában, mert

a) ott, Kínában, van — bár nem nagyszámú — harcos és aktív ipari proletariátus, amelynek óriási tekintélye van a parasztok közt;

b) ott van kibontakozott agrárforradalom, amely elsöpri útjából a feudalizmus csökevényeit.

A sokmilliós parasztság, amely számos tartományban már kiharcolta magának a földet és amelyet harcában Kína forradalmi proletariátusa vezet — ez az ellenmérge az úgynevezett kemálista forradalom lehetőségének.

Nem lehet egy kalap alá venni a kemálisták pártját a vuhani baloldali Kuomintang párttal, mint ahogy nem lehet egy kalap alá venni Törökországot sem Kínával. Törökországban nincsenek olyan központok, mint Sangháj, Vuhan, Nanking, Tiencsin stb. Ankara messze van Vuhantól, mint ahogy a kemálisták pártjai messze vannak a baloldali Kuomintangtól.

Gondolnunk kell arra is, hogy a nemzetközi helyzet szempontjából is van különbség Kína és Törökország között. Törökországgal kapcsolatban az imperializmus már elérte számos fő követelését, amikor elvette Törökországtól Szíriát, Palesztinát, Mezopotámiát és más, az imperialisták számára fontos területeket. Törökország ma már kis állammá lett, amelynek 10—12 millió lakosa van. Sem nem komoly piac, sem nem döntő tőkebefektetési terület az imperializmus számára. Ez egyebek között azért történhetett meg, mert a régi Törökország a nemzetiségek egyvelege volt és török lakosság csak Anatóliában élt egy tömbben.

Más a helyzet Kína tekintetében. Kína nemzeti tekintetben egyöntetű ország, amelynek többszázmillió lakosa van és a világ egyik legfontosabb felvevő és tőkekiviteli piaca. Ott, Törökországban, az imperializmus megelégedhetett azzal, hogy a régi Törökországon belül a törökök és az arabok közötti nemzeti antagonizmusok kihasználásával Keleten elszakított néhány igen fontos területet, ezzel szemben itt, Kínában, az imperializmusnak a nemzeti Kína eleven húsába kell belevágnia, darabokra metélve azt és egész tartományokat szakítva el tőle azért, hogy régi állásait megtartsa, vagy hogy ezeknek az állásoknak legalább egy részét tarthassa.

Ezért, míg ott, Törökországban, az imperializmus elleni harc végetérhetett a kemálisták vézna imperializmusellenes forradalmával — itt, Kínában, az imperializmus elleni harcnak mélyen népi és élesen nemzeti jelleget kell öltenie, lépésről lépésre ki kell mélyülnie, fokozódnia kell az imperializmussal való ádáz összecsapásokig, amelyek megrendítik az imperializmus legmélyebb alapjait az egész világon.

Az ellenzék (Zinovjev, Radek, Trockij) egyik legsúlyosabb hibája az, hogy nem látja ezt a különbséget Törökország és Kína között, összetéveszti a kemálista forradalmat az agrárforradalommal és válogatás nélkül mindent egy kaptafára húz.

Tudom, hogy a kínai nacionalisták között vannak olyanok, akik dédelgetik a kemálizmus eszméjét. Vannak ott most szép számmal, akik igényt tartanak Kemál szerepére. Ezek között az első Csang Kai-sek. Tudom, hogy egyes japán újságírók hajlandók Csang- Kai-seket kínai Kemálnak tartani. De ezek a megriadt burzsoák álmai, illúziói. Kínában vagy a kínai Mussoliniknek kell győzniök, mint Csang Co-lin és Csang Cung-csang, hogy azután megdöntse őket az agrárforradalom lendülete, vagy Vuhannak.

Csang Kai-seknek és fegyverbarátainak, akik igyekeznek e két tábor között elhelyezkedni, elkerülhetetlenül el kell bukniok, s osztozniok kell Csang Co-lin és Csang Cung-csang sorsában.

Hetedik kérdés

„Ki kell-e most adni azt a jelszót, hogy a parasztság azonnal vegye birtokba Kínában a földet, és hogyan értékeljük a hunani földfoglalás tényeit?”

Azt hiszem, ezt a jelszót ki kell adni. A föld elkobzásának jelszavát egyes körzetekben már ténylegesen megvalósítják. Számos körzetben, mint például Hunanban, Hupejben stb., a parasztok már önhatalmúlag elfoglalják a földet, maguk gondoskodnak bíráskodásról, megtorlásról, önvédelmükről. Azt hiszem, hogy a közeljövőben az egész kínai parasztság áttér a föld elkobzásának jelszavára. Ebben van a kínai forradalom ereje.

Ha Vuhan győzni akar, ha igazi erőt akar teremteni mind Csang Co-lin, mind Csang Kai-sek ellen, mind az imperialisták ellen — minden módon támogatnia kell a földesúri földek elkobzásáért folyó agrárparaszt forradalmat.

Ostobaság azt hinni, hogy csupáncsak katonai erővel meg lehet dönteni Kínában a feudalizmust és az imperializmust. Agrárforradalom nélkül, és ha a parasztok és munkások sokmilliós tömegei nem támogatják tevékenyen a vuhani csapatokat, lehetetlen ezeket az erőket megdönteni.

Az ellenzék Csang Kai-sek államcsínyét gyakran úgy értékeli, mint a kínai forradalom hanyatlását. Ez tévedés. Azok, akik úgy értékelik Csang Kai-sek államcsínyét, mint a kínai forradalom hanyatlását, valójában Csang Kai-sek mellett állanak, valójában azt akarják, hogy Csang Kai-sek térjen vissza a vuhani Kuomintangba. Nyilván azt hiszik, hogy ha Csang Kai-sek nem vált volna le, a forradalom ügye jobban állna. Ez ostoba és nem forradalmi nézet. Csang Kai-sek államcsínye valójában arra vezetett, hogy a Kuomintang megtisztult a szeméttől és a Kuomintang magva balra tolódott. Természetesen Csang Kai-sek államcsínyével elkerülhetetlenül velejárt, hogy a munkások több körzetben részleges vereséget szenvedtek. De ez csak részleges és ideiglenes vereség. A forradalom egésze Csang Kai-sek államcsínyével valójában fejlődése magasabb szakaszába, az agrármozgalom szakaszába lépett.

Ebben rejlik a kínai forradalom ereje és hatalma.

A forradalom haladását nem szabad úgy elképzelni, hogy az szakadatlanul felfelé ívelő vonalon emelkedő haladás. Ez a forradalom könyvszagú, nem reális elképzelése. A forradalom mindig cik-cak vonalban halad, támadva és rombolva a régi rendet egyes körzetekben, részleges vereségeket szenvedve és visszavonulva más körzetekben. A kínai forradalom menetében Csang Kai-sek államcsínye is egy ilyen cik-cak, amelyre azért volt szükség, hogy megtisztítsa a forradalmat a szeméttől és előrevigye a hatalmas agrármozgalom útján.

De hogy ez az agrármozgalom kifejlődhessen, szükséges, hogy legyen összefoglaló jelszava. Ez a jelszó — a földesúri földek elkobzása.

Nyolcadik kérdés

„Miért helytelen a jelen pillanatban a Szovjetek megszervezésének jelszava?

Azzal kapcsolatban, hogy Honanban Munkásszovjeteket szerveztek, nem fenyegeti-e a kínai kommunista pártot az a veszély, hogy az események uszályában marad?”

Milyen Szovjetekről van szó, proletár vagy nem-proletár, „paraszti” Szovjetekről, a „dolgozók” Szovjetjeiről, „népi” Szovjetekről? Lenin a Kommunista Internacionále II. Kongresszusára kidolgozott téziseiben arról beszélt, hogy a Kelet elmaradt országaiban „Parasztszovjeteket”, „Dolgozók Szovjetjeit” kell alakítani. Olyan országokra gondolt, mint Közép-Ázsia, ahol „nincs vagy alig van ipari proletariátus”. Olyan országokra gondolt, mint Perzsia, Afganisztán stb. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy Lenin téziseiben egyetlen szó sincs arról, hogy ezekben az országokban Munkásszovjeteket kell szervezni.

De ebből látható, hogy Lenin tézisei nem vonatkoztak Kínára, amelyről nem lehet azt mondani, hogy ott „nincs, vagy alig van ipari proletariátus”, hanem más, elmaradottabb keleti országokra.

Ha tehát azt kérdezik, hogy Kínában azonnal meg kell-e teremteni a Munkás– és Parasztküldöttek Szovjetjeit, akkor e kérdés megoldásánál nem Lenin téziseiből kell kiindulni, hanem Roynak ugyancsak a Kommunista Internacionále II. Kongresszusán elfogadott téziseiből, amelyek szerint olyan országokban, mint Kína és India, Munkás– és Parasztszovjeteket kell alakítani. De ezek a tézisek azt mondják, hogy ezekben az országokban a Munkás- és Parasztszovjeteket akkor kell megalakítani, amikor a polgári-demokratikus forradalom átmegy proletárforradalomba.

Mik a Munkás– és Parasztküldöttek Szovjetjei? A Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei főképp a fennálló hatalom elleni felkelés szervei, az új forradalmi hatalomért folytatott harc szervei, az új forradalmi hatalom szervei. A Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei egyszersmind a forradalom szervezésének központjai.

De a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei csak abban az esetben lehetnek a forradalom szervezésének központjai, ha a fennálló hatalom megdöntésének szervei, ha az új forradalmi hatalom szervei. Ha nem az új forradalmi hatalom szervei, nem lehetnek a forradalmi mozgalom szervezésének központjai sem. Ezt nem akarja megérteni az ellenzék, amikor a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek lenini felfogása ellen hadakozik.

Mit jelent az, ha mondjuk a vuhani kormány működési területén most megteremtik a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit? Azt jelenti, hogy megteremtik a kettőshatalmat, megteremtik a vuhani kormány elleni felkelés szerveit. Meg kell-e most dönteniök a kínai kommunistáknak a vuhani kormányt? Világos, hogy nem kell. Ellenkezőleg, támogatniok kell, át kell változtatniok a Csang Co-lin, Csang Kai-sek, a földbirtokosok és dzsentrik, az imperializmus elleni harc szervévé.

De ha a kommunista pártnak most nem kell megdöntenie a vuhani kormányt, akkor minek megteremtenie most a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit?

Két eset lehetséges:

vagy most rögtön megteremtik a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit, hogy megdöntsék a vuhani kormányt, ami az adott pillanatban helytelen és megengedhetetlen;

vagypedig a kommunisták, most rögtön megteremtve a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit, nem vesznek irányt a vuhani kormány megdöntésére, a Szovjetek pedig nem válnak az új forradalmi hatalom szerveivé, — és akkor a Szovjetek elhalnak, a Szovjetek paródiájává változnak.

Éppen ettől óvott mindig Lenin, amikor a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megteremtéséről beszélt.

„Kérdésükben” szó van arról, hogy Honanban Munkásszovjetek alakultak, s hogy a kommunista pártot az a veszély fenyegeti, hogy a mozgalom uszályában marad, ha nem viszi ki a tömegek közé a Szovjetek megteremtésének jelszavát. Ez badarság, elvtársak! Honanban most nincs semmiféle Munkásszovjet. Ez az angol sajtó kacsája. Ott vannak „vörös lándzsák”, vannak parasztszövetségek, de Munkásküldött Szovjeteknek egyelőre nyomuk sincs.

Persze lehet Munkásszovjeteket alakítani. Az nem nagyon nehéz dolog. Csakhogy nem a Munkásszovjetek megalakítása a lényeg, hanem az, hogy azokat az új forradalmi hatalom szerveivé változtassák. E nélkül a Szovjet — puszta szó, a Szovjetek paródiája. Időnek előtte megteremteni a Munkásszovjeteket, hogy azután megbuktassák és puszta szóvá változtassák őket — ez, éppen ez jelentené azt, hogy megkönnyítik a kínai kommunista párt átváltozását a polgári-demokratikus forradalom vezéréből minden néven nevezendő „ultrabaloldali” szovjetesdi függvényévé.

Hrusztaljov is, aki 1905-ben a pétervári Munkásküldöttek Szovjetjének első elnöke volt, 1906 nyarán azt követelte, hogy állítsák vissza, tehát, hogy teremtsék meg a Munkásküldöttek Szovjetjeit, mert úgy vélte, hogy a Szovjetek önmagukban, a helyzettől függetlenül, meg tudják változtatni az osztályerőviszonyokat. Lenin akkor Hrusztaljovval szemben foglalt állást, mondván, hogy 1906 nyarán Munkásküldött Szovjeteket alakítani nem helyes, mivel az utócsapat (a parasztság) még nem zárkózott fel az élcsapathoz (a proletariátushoz), ilyen viszonyok között pedig a Szovjetek megteremtése s így a felkelés jelszavának kiadása — kockázatos és célszerűtlen.

De ebből az következik, hogy, először, nem szabad túlbecsülni a Szovjeteknek mint olyanoknak szerepét, és másodszor, a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megteremtésekor feltétlenül számolni kell a fennálló helyzettel.

Kell-e Kínában egyáltalán Munkás- és Parasztküldött Szovjeteket teremteni?

Igen, kell. Meg kell őket teremteni a vuhani forradalmi kormány megszilárdulása, az agrárforradalom kibontakozása után, akkor, amikor az agrárforradalomról, a polgári-demokratikus forradalomról a proletárforradalomra való áttérés van napirenden.

A Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megteremtése nem más, mint a kínai Szovjethatalom alapjainak lerakása. De a Szovjethatalom alapjainak lerakása azt jelenti, hogy lerakják a kettőshatalom alapjait és irányt vesznek arra, hogy a mostani vuhani Kuomintang hatalmát Szovjethatalommal váltsák fel.

Azt hiszem, ennek még nem jött el az ideje.

„Kérdésükben” szó van a kínai proletariátus és a kínai kommunista párt hegemóniájáról.

De mi szükséges ahhoz, hogy megkönnyítsék a kínai proletariátusnak a vezér, a hegemón szerepét a mai polgári-demokratikus forradalomban?

Ehhez, elsősorban, az szükséges, hogy a kínai kommunista párt a munkásosztály egybeforrott szervezete legyen, amelynek van saját programja, saját platformja, saját szervezete, saját vonala.

Ehhez, másodszor, az szükséges, hogy a kínai kommunisták haladjanak az agrár-paraszt mozgalom első soraiban, hogy megtanítsák a parasztokat, különösen a szegényparasztokat forradalmi szövetségekben és bizottságokban szervezkedni és a mozgalmat a földesúri földek elfoglalásáig vinni.

Ehhez, harmadszor, az szükséges, hogy a kínai kommunisták erősen gyökeret verjenek a hadseregben, forradalmasítsák, átalakítsák és átváltoztassák a hadsereget egyes kalandorok eszközéből a forradalom eszközévé.

Ehhez, végül, az szükséges, hogy a kínai kommunisták résztvegyenek a vuhani kormány helyi és központi szerveiben, a vuhani Kuomintang helyi és központi szerveiben és ott erélyes politikát folytassanak a forradalom további kifejlesztéséért, mind a földesurak, mind az imperializmus ellen.

Az ellenzék azt hiszi, hogy a kínai kommunista párt önállóságát olymódon kell megóvni, hogy elszakítják a forradalmi-demokratikus erőktől s kiléptetik a Kuomintangból és a vuhani kormányból. De ez amolyan nagyon is kétesértékű „önállóság” volna, aminőről nálunk 1905-ben a mensevikek beszéltek. Ismeretes, hogy a mensevikek akkor Leninnel szemben azt mondották: „nekünk nem a munkáspárt hegemóniája, hanem a munkáspárt önállósága kell.” Lenin akkor helyesen válaszolta, hogy ez az önállóság tagadása, mert amikor az önállóságot szembeállítják a hegemóniával, ezzel a proletariátust a liberális burzsoázia függvényének szerepére ítélik.

Azt hiszem, hogy az ellenzék, amikor most a kínai kommunista párt önállóságáról beszél, és ugyanakkor követeli azt, vagy célozgat arra, hogy a kínai kommunista párt lépjen ki a Kuomintangból és a vuhani kormányból, az 1905-ös időszak mensevik „önállóságának” útjára csúszik le. A kommunista párt csak abban az esetben tudja megőrizni igazi önállóságát és valóságos hegemóniáját, hogyha vezető erővé válik mind a Kuomintangon belül, mind a Kuomintangon kívül, a dolgozók nagy tömegeiben.

Nem a Kuomintangból való kilépés, hanem a kommunista párt vezetőszerepének biztosítása mind a Kuomintangban, mind a Kuomintangon kívül — erre van most szüksége a kínai kommunista pártnak, ha valóban önálló akar lenni.

Kilencedik kérdés

„Fel lehet-e tenni a jelen pillanatban a reguláris Kínai Vörös Hadsereg megalakításának kérdését?”

Azt hiszem, hogy perspektívában ezt a kérdést feltétlenül szem előtt kell tartani. De ha ezt a kérdést gyakorlatilag tesszük fel, akkor most, a jelen helyzetben, a mostani hadsereget új hadsereggel, Vörös Hadsereggel helyettesíteni nem lehetséges, egyszerűen azért nem, mert egyelőre nincs mivel.

A fő feladat most az, hogy tökéletesítve és minden elérhető eszközzel forradalmasítva a meglevő hadsereget, már most lerakják új forradalmi ezredek és hadosztályok alapjait az agrárforradalom iskoláját kijárt forradalmi parasztokból, valamint forradalmi munkásokból, új, valóban megbízható hadtesteket alakítsanak megbízható parancsnoki karral, és azokat a vuhani forradalmi kormány pilléreivé tegyék.

Ezek a hadtestek alkotják majd annak az új hadseregnek a magvát, amely később Vörös Hadsereggé fejlődik.

Erre szükség van mind a frontokon folyó harc érdekében, mind különösen a hátországban folyó harc szempontjából, minden néven nevezendő ellenforradalmi akcióval szemben.

Enélkül nincs biztosíték arra, hogy a hátországban és a fronton nem lesznek kudarcok, hogy nem lesznek átpártolások és árulások.

Azt hiszem, hogy egyelőre ez az út az egyetlen lehetséges és célszerű út.

Tízedik kérdés

„Kiadható-e most, a burzsoázia elleni harc idején, a kínai vállalatok birtokbavételének jelszava?

Milyen feltételek mellett lehetséges a Kínában levő külföldi gyárak birtokbavétele, és a kínai vállalatok egyidejű birtokbavételére vezet-e ez?”

Azt hiszem, a helyzet általában még nem érett meg arra, hogy áttérjenek a kínai vállalatok birtokbavételére. De nincs kizárva, hogy a kínai vállalkozók makacs szabotázsa, számos ilyen vállalat bezárása és a munkanélküliség mesterséges előidézése a vuhani kormányt arra kényszerítheti, hogy már most megkezdje egyes ilyen vállalatok államosítását és a vuhani kormány erőivel való üzembehelyezését.

Lehetséges, hogy a vuhani kormány egyes esetekben már most kénytelen lesz ilyen rendszabályt foganatosítani, mint figyelmeztető rendszabályt a különösen rosszindulatú és ellenforradalmi kínai vállalkozók ellen.

Ami a külföldi vállalatokat illeti, e vállalatok államosítása a jövő kérdése. E vállalatokat államosítani annyi, mint háborút üzenni az imperialistáknak. De hogy ilyen háborút megüzenjenek, ahhoz a mostaninál valamelyest más, kedvezőbb helyzet kell.

Azt hiszem, hogy a forradalom mostani szakaszán, amikor a forradalom még nem erősödött meg, ilyen rendszabály korai és ezért célszerűtlen.

Most nem ez a feladat, hanem az, hogy teljes erővel szítsák az agrárforradalom lángját, biztosítsák ebben a forradalomban a proletariátus hegemóniáját, erősítsék Vuhant, és a kínai forradalom minden néven nevezendő ellensége ellen folyó harc központjává változtassák.

Nem vehetnek a nyakukba egyszerre minden feladatot, mert megszakadhatnak alatta. Annál is inkább, mert a Kuomintang és kormánya nem alkalmas még olyan sarkalatos feladatok megoldására, mint a kínai és külföldi burzsoázia kisajátításának feladata.

Ilyen feladatok megoldásához más helyzet, a forradalom más szakasza, a forradalmi hatalom más szervei szükségesek.

I. Sztálin. A kínai forradalom
és az ellenzék hibái.
Moszkva—Leningrád. 1927.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

A „Pravdá”-nak

(15. évfordulója alkalmából)

Forró üdvözletemet küldöm a „Pravdá”-nak, Lenin igéi hirdetőjének, a proletariátus kommunizmusért vívott forradalmi harca zászlóvivőjének!

I. Sztálin

„Pravda” 99. sz.
1927. május 5.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

A keleti dolgozók kommunista egyetemének hallgatóihoz

– írta: J. V. Sztálin –

Kedves elvtársak!

Két esztendővel ezelőtt, a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemének négyesztendős fennállása alkalmából, arról beszéltem önöknél, hogy mik az egyetem feladatai egyrészt a keleti szovjet köztársaságokkal kapcsolatban, másrészt a keleti elnyomott országokkal kapcsolatban.

Az egyetem teljesíti feladatait, és most új harcos kádereket küld a harc tüzébe, végzett hallgatóinak negyedik évfolyamát, 74 nemzetiség képviselőit, olyan elvtársakat, akik fel vannak fegyverezve a leninizmus hatalmas fegyverével.

Az elvtársak a történelem egyik legfelelősségteljesebb pillanatában mennek harcos munkára, olyan pillanatban, amikor a világimperializmus és mindenekelőtt az angol imperializmus megpróbálja torkonragadni a kínai forradalmat és ugyanakkor kesztyűt dob a világ első proletár államának — a Szovjetuniónak —, abban a reményben, hogy a világ proletárjainak megingathatatlan és hatalmas támaszát megsemmisítheti.

Amikor üdvözlöm a végzett elvtársakat, szilárdul meg vagyok győződve arról, hogy a proletariátus iránti kötelességüket becsülettel fogják teljesíteni, s minden erejüket és tudásukat latba vetik az imperialista elnyomásban élő keleti dolgozók felszabadítása ügyéért.

I. Sztálin

„Pravda” 121. sz.
1927. május 31.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

A kínai forradalom kérdései

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottsága által jóváhagyott tézisek a propagandisták számára

I
A kínai forradalom távlatai

A kínai forradalom jellegét meghatározó alapvető tények:

a) Kína félgyarmati helyzete és az imperializmus pénzügyi és gazdasági uralma;
b) a feudális csökevények igája, amelyet a militarizmus és a bürokratizmus igája súlyosbít;
c) a munkások és parasztok milliós tömegeinek fokozódó forradalmi harca a feudális-hivatalnok iga ellen, a militarizmus ellen, az imperializmus ellen;
d) a nemzeti burzsoázia politikai gyengesége, az imperializmustól való függősége, a forradalmi mozgalom lendületétől való félelme;
e) a proletariátus fokozódó forradalmi aktivitása, tekintélyének növekedése a dolgozók milliós tömegei körében;
f) a proletárdiktatúra fennállása Kína szomszédságában.

Ebből következik a kínai események fejlődésének két útja:

vagy — a nemzeti burzsoázia szétzúzza a proletariátust, egyességre lép az imperializmussal és vele együtt hadjáratot indít a forradalom ellen, hogy a kapitalizmus uralmának megteremtésével fejezze be;

vagy — a proletariátus félretaszítja a nemzeti burzsoáziát, megszilárdítja saját hegemóniáját, és magával viszi a városi és falusi dolgozók milliós tömegeit, hogy leküzdje a nemzeti burzsoázia ellenállását, teljes győzelemre vigye a polgári-demokratikus forradalmat és azután fokozatosan átterelje azt a szocialista forradalom vágányaira, minden ebből származó következménnyel együtt.

Vagy — vagy.

A világkapitalizmus válsága és a proletárdiktatúra fennállása a Szovjetunióban, amelynek tapasztalatát a kínai proletariátus sikeresen felhasználhatja, jelentékenyen megkönnyíti a kínai forradalom második útja megvalósításának lehetőségét.

Másfelől, az a tény, hogy az imperializmus alapjában egységes frontot alkotva támadja a kínai forradalmat, hogy most nincs az imperialisták között az a szakadás és az a háborúskodás, amely megvolt például az Októberi Forradalom előtt az imperializmus táborában és gyengítette az imperializmust — ez a tény amellett szól, hogy a kínai forradalom sokkal több nehézséggel fogja szemben találni magát a győzelemhez vezető úton, mint az oroszországi forradalom, hogy e forradalom folyamán összehasonlíthatatlanul több átpártolás és árulás lesz, mint a szovjetuniói polgárháború időszakában.

Ezért a forradalom e két útja közötti harc a kínai forradalom jellemző vonása.

Éppen ezért a kommunisták fő feladata az, hogy a kínai forradalom második útjának győzelméért harcoljanak.

II
A kínai forradalom első szakasza

A kínai forradalom első időszakában, az első északi hadjárat időszakában, amikor a nemzeti hadsereg a Jangce-folyóhoz közeledve győzelmet győzelemre aratott, a munkások és parasztok hatalmas mozgalma pedig még nem bontakozott ki, a nemzeti burzsoázia (nem a komprádorok) együtt haladt a forradalommal. Ez az egyesült általános nemzeti front forradalma volt.

Ez nem jelenti azt, hogy a forradalom és a nemzeti burzsoázia között nem volt ellentét. Ez csak azt jelenti, hogy a nemzeti burzsoázia, támogatva a forradalmat, igyekezett azt a maga céljaira kihasználni, és igyekezett, főként a területi hódítások vonalára irányítva a forradalmat, annak lendületét korlátozni. Ebben az időszakban a Kuomintang jobboldali és baloldali elemeinek harca ezeket az ellentéteket tükrözte. A nemzeti burzsoáziának a forradalom megfékezésére irányuló első komoly kísérlete az volt, amikor Csang Kai-sek 1926 márciusában megkísérelte kiűzni a kommunistákat a Kuomintangból. Ismeretes, hogy a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának már akkor az volt az álláspontja, hogy „olyan vonalat kell követni, hogy a kommunista párt bennmaradjon a Kuomintangban”, hogy „a jobboldaliaknak a Kuomintangból való kilépésére, vagy kizáratására” kell irányt venni (1926 április).

Ez a vonal arra irányult, hogy továbbfejlessze a forradalmat, hogy a baloldaliak és a kommunisták a Kuomintangon belül és a nemzeti kormány kebelében szorosan együttműködjenek, hogy a Kuomintang egységét megszilárdítsa, — és egyidejűleg arra, hogy a jobboldali kuomintangistákat leleplezze és elszigetelje, hogy a jobboldaliakat alárendelje a Kuomintang fegyelmének, hogy felhasználja a jobboldaliakat, a jobboldaliak összeköttetéseit és tapasztalatait, ha alárendelik magukat a Kuomintang fegyelmének, vagy kiűzze a Kuomintangból a jobboldaliakat, ha megszegik ezt a fegyelmet és elárulják a forradalom érdekeit.

A későbbi események teljesen igazolták e vonal helyességét. A parasztmozgalom hatalmas lendületű fejlődése és a parasztszövetségek s parasztbizottságok megszervezése a falun, a hatalmas sztrájkhullám a városokban és a szakszervezeti tanácsok megalakítása, a nemzeti csapatok győzelmes előnyomulása az imperialisták hajóhada és csapatai által ostromlott Sangháj felé — mindezek és az ezekhez hasonló tények arról tanúskodnak, hogy ez a vonal volt az egyetlen helyes vonal.

Csakis ezzel a körülménnyel magyarázható az a tény, hogy a jobboldaliak 1927 februári kísérlete a Kuomintang szétszakítására és arra, hogy Nancsangban új központot alakítsanak, a vuhani forradalmi Kuomintang egységes ellenállásán kudarcot vallott.

De ez a kísérlet jele volt annak, hogy az országban az osztályerők átcsoportosulása megy végbe, hogy a jobboldaliak és a nemzeti burzsoázia nem nyugszanak, hogy fokozni fogják a forradalom ellen irányuló tevékenységüket.

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának ezért igaza volt, amikor 1927 márciusában azt mondotta, hogy:

a) „a kínai forradalom jelenleg az osztályerők átcsoportosulása és az imperialista hadseregek összevonása következtében válságos időszakon megy át, és további győzelmei csak akkor lehetségesek, ha határozottan irányt vesz a tömegmozgalom kifejlesztésére”;

b) „irányt kell venni a munkások és parasztok felfegyverzésére, arra, hogy a helyi parasztbizottságokat a hatalom fegyveres önvédelemmel rendelkező tényleges szerveivé alakítsák át”;

c) „a kommunista pártnak nem szabad takargatnia a jobboldali kuomintangisták áruló és reakciós politikáját, és mozgósítania kell a tömegeket a Kuomintang és a kínai kommunista párt körül a jobboldaliak leleplezésére” (1927 március 3).

Ezért könnyű megérteni azt, hogy a továbbiakban egyfelől a forradalom hatalmas lendületének és másfelől az imperialisták sangháji nyomásának az ellenforradalom táborába kellett taszítania a kínai nemzeti burzsoáziát, mint ahogy Sangháj nemzeti csapatok által történt elfoglalásának és a sangháji munkások sztrájkjainak egyesíteniök kellett az imperialistákat a forradalom elfojtására.

Így is történt. Nanking lövetése ebben a tekintetben jeladássá lett a kínai harcoló erők újabb elhatárolódására. Az imperialisták Nanking lövetésével és ultimátumukkal azt akarták tudtul adni, hogy várják a nemzeti burzsoázia támogatását a kínai forradalom elleni közös harcra.

Csang Kai-sek pedig, amikor belelövetett a munkásgyűlésekbe és államcsínyt hajtott végre, mintegy válaszképpen az imperialisták felszólítására, tudtul adta, hogy a nemzeti burzsoáziával együtt kész egyességre lépni az imperialistákkal a kínai munkások és parasztok ellen.

III
A kínai forradalom második szakasza

Csang Kai-sek államcsínye azt jelenti, hogy a nemzeti burzsoázia elpártolt a forradalomtól, létrejött a nemzeti ellenforradalom központja, s hogy a jobboldali kuomintangisták egyességre léptek az imperializmussal a kínai forradalom ellen.

Csang Kai-sek államcsínye azt jelenti, hogy Dél- Kínában mostantól kezdve két tábor, két kormány, két hadsereg, két központ lesz — a forradalom központja Vuhanban és az ellenforradalom központja Nankingban.

Csang Kai-sek államcsínye azt jelenti, hogy a forradalom belépett fejlődésének második szakaszába, hogy megkezdődött a fordulat az általános nemzeti egyesült front forradalmától a munkások és parasztok sokmilliós tömegeinek forradalma, az agrárforradalom felé, amely fokozza és szélesebb alapokra helyezi a harcot az imperializmus, a dzsentrik és feudális földesurak, a militaristák és Csang Kai-sek ellenforradalmi csoportja ellen.

Ez azt jelenti, hogy a forradalom két útja között, a forradalom további kifejlesztésének hívei és felszámolásának hívei között, a harc napról napra élesedni fog s kitölti a forradalom egész mostani időszakát.

Ez azt jelenti, hogy a vuhani forradalmi Kuomintang, amely elszánt harcot folytat a militarizmus és az imperializmus ellen, valójában a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának szervévé fog válni, Csang Kai-sek nankingi ellenforradalmi csoportja pedig, amely elszakad a munkásoktól és parasztoktól s az imperializmushoz közeledik, végeredményben a militaristák sorsában osztozik.

Ebből azonban az következik, hogy a Kuomintang egységének megőrzésére irányuló politika, a jobboldali kuomintangisták elszigetelésére és a forradalom érdekében való felhasználására irányuló politika már nem felel meg a forradalom új feladatainak. Ezt a politikát új politikával kell felváltani, amely abban áll, hogy a Kuomintangból erélyesen kiűzik a jobboldaliakat, erélyes harcot folytatnak a jobboldaliak ellen teljes politikai felszámolásukig, hogy az országban az egész hatalmat a forradalmi Kuomintangnak, a jobboldali elemek nélküli Kuomintangnak, a Kuomintangnak mint a baloldali kuomintangisták és a kommunisták blokkjának kezében összpontosítják.

Ebből továbbá az következik, hogy a Kuomintangon belül a baloldaliak és a kommunisták szoros együttműködésének politikája a mostani szakaszban különös erőre és különös jelentőségre tesz szert, hogy ez az együttműködés a munkásoknak és parasztoknak a Kuomintangon kívül alakulóban levő szövetségét tükrözi, hogy enélkül az együttműködés nélkül lehetetlen a forradalom győzelme.

Ebből továbbá az következik, hogy a forradalmi Kuomintang fő erőforrása a munkások és parasztok forradalmi mozgalmának további kifejlesztése és tömegszervezeteiknek — a forradalmi parasztbizottságoknak, a munkások szakszervezeteinek és más forradalmi tömegszervezeteknek, mint a majdani Szovjetek előkészítő elemeinek — megszilárdítása, hogy a forradalom győzelmének legfőbb záloga a milliós dolgozó tömegek forradalmi aktivitásának növekedése, s hogy az ellenforradalom legfőbb ellenmérge — a munkások és parasztok felfegyverzése.

Ebből, végül, az következik, hogy a kommunista pártnak, amikor egy sorban harcol a forradalmi kuomintangistákkal, jobban mint valaha, meg kell őriznie önállóságát, mint olyan feltételt, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a proletariátus hegemóniáját a polgári-demokratikus forradalomban biztosítsa.

IV
Az ellenzék hibái

Az ellenzék (Radek és Társai) fő hibája az, hogy nem érti meg a kínai forradalom jellegét, nem érti meg, milyen szakaszban van most ez a forradalom, nem érti meg annak mostani nemzetközi helyzetét.

Az ellenzék azt követeli, hogy a kínai forradalom körülbelül ugyanolyan ütemben fejlődjék, mint az Októberi Forradalom fejlődött. Az ellenzék elégedetlen, hogy a sangháji munkások nem bocsátkoztak döntő csatába az imperialisták és szekértolóik ellen.

De nem érti meg, hogy a kínai forradalom egyebek között azért nem fejlődhet gyors ütemben, mert a nemzetközi helyzet most kevésbé kedvező, mint 1917-ben (az imperialisták nem háborúskodnak egymással).

Nem érti meg, hogy nem lehet döntő csatába bocsátkozni kedvezőtlen viszonyok között, amikor a tartalékok még nem zárkóztak fel, mint ahogy például a bolsevikok nem bocsátkoztak döntő harcba sem 1917 áprilisában, sem júliusában.

Az ellenzék nem érti meg, hogy aki kedvezőtlen viszonyok között nem tér ki a döntő csata elől (amikor ki lehet térni előle), az megkönnyíti a forradalom ellenségeinek dolgát.

Az ellenzék azt követeli, hogy Kínában azonnal teremtsék meg a Munkás-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeit. De mit jelent most megteremteni a Szovjeteket?

Előszöris, a Szovjeteket nem lehet akármikor megteremteni — csak a forradalmi hullámok különösen erős emelkedésének időszakában teremtik meg őket.

Másodszor, a Szovjeteket nem fecsegésre teremtik meg — elsősorban mint a fennálló hatalom elleni harc, a hatalomért folyó harc szerveit teremtik meg őket. Így volt 1905-ben. Így volt 1917-ben.

De mit jelent az, ha a jelen pillanatban megteremtik a Szovjeteket, például a vuhani kormány működési területén? Azt jelenti, hogy kiadják az e területen fennálló hatalom elleni harc jelszavát. Azt jelenti, hogy a hatalom új szerveinek megteremtésére adnak ki jelszót, hogy kiadják a harc jelszavát a forradalmi Kuomintang hatalma ellen, az ellen a forradalmi Kuomintang ellen, amelynek a baloldali kuomintangistákkal blokkra lépett kommunisták is tagjai, mert a forradalmi Kuomintang hatalmán kívül semmilyen más hatalom nincs most ezen a területen.

Továbbá azt jelenti, hogy összekevernek két feladatot: azt a feladatot, hogy meg kell teremteni és meg kell szilárdítani a munkások és parasztok tömegszervezeteit — a sztrájkbizottságokat, a parasztszövetségeket és parasztbizottságokat, a szakszervezeti tanácsokat, az üzemi bizottságokat stb. —, amelyekre a forradalmi Kuomintang már most támaszkodik, összekeverik azzal a feladattal, hogy meg kell teremteni a szovjet rendszert, mint az államhatalom új típusát, a forradalmi Kuomintang hatalma helyébe.

Végül azt jelenti, hogy nem értik meg, milyen szakaszban van a kínai forradalom a jelen pillanatban. Azt jelenti, hogy új fegyvert adnak a kínai nép ellenségeinek kezébe a forradalom elleni harchoz, olyasféle újabb legendák alkotásához, hogy Kínában nem nemzeti forradalom megy végbe, hanem a „moszkvai szovjetizálás” mesterséges átültetése.

Az ellenzék tehát, amikor kiadja a Szovjetek azonnali megteremtésének jelszavát, a kínai forradalom ellenségeinek kezére játszik.

Az ellenzék célszerűtlennek tartja a kommunista párt részvételét a Kuomintangban. Az ellenzék tehát célszerűnek tartja a kommunista párt kilépését a Kuomintangból. De mit jelent az, ha a kommunista párt most lép ki a Kuomintangból, amikor az egész imperialista banda valamennyi csatlósával együtt a kommunisták kiűzését követeli a Kuomintangból? Azt jelenti, hogy megfutamodnak a harcmezőről és cserben hagyják a Kuomintangban levő szövetségeseiket a forradalom ellenségeinek örömére. Azt jelenti, hogy gyengítik a kommunista pártot, aláássák a forradalmi Kuomintangot, megkönnyítik a sangháji Cavaignacok dolgát és átadják a Kuomintang zászlaját, amely Kínában a legnépszerűbb zászló, a jobboldali kuomintangisták kezébe.

Éppen ezt követelik most az imperialisták, a militaristák és a jobboldali kuomintangisták.

Kiderül tehát, hogy az ellenzék, amikor a jelen pillanatban a kommunista pártnak a Kuomintangból való kilépése mellett foglal állást, a kínai forradalom ellenségeinek kezére játszik.

Pártunk Központi Bizottságának legutóbbi plénuma ezért teljesen helyesen cselekedett, amikor határozottan elvetette az ellenzék platformját.

„Pravda” 90. sz.
1927. április 21.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

Levél Csugunovnak

Nagyon megvárattam a válasszal. Elnézését kérem.

1. Szun Jat-szen lenini kritikája, amely 1912-ben íródott, természetesen nem avult el és ma is érvényes. De ez a kritika a régi Szun Jat-szenre vonatkozott. Hiszen Szun Jat-szen nem állott folyvást egy ponton. Szun Jat-szen fejlődött, mint ahogy a világon minden fejlődik. Október után, különösen 1920— 1921-ben, Lenin főképp azért tisztelte nagyon Szun Jat-szent, mert Szun Jat-szen kezdett közeledni a kínai kommunistákhoz és kezdett együttműködni velük. Ezt a körülményt figyelembe kell venni, amikor Leninről és a szunjatszenizmusról beszélnek. Azt jelenti-e ez, hogy Szun Jat-szen kommunista volt? Nem, nem azt jelenti. A különbség a szunjatszenizmus és a kommunizmus (marxizmus) között megmarad. Ha a kínai kommunisták mégis együttműködnek a kuomintangistákkal egy pártban, a Kuomintang pártjában, annak az a magyarázata, hogy Szun Jat-szen három elve — demokrácia, nemzetiség, szocializmus — teljesen elfogadható bázis ahhoz, hogy a kínai forradalom fejlődésének jelenlegi szakaszán a kommunisták és szunjatszenisták együttműködjenek a Kuomintang pártjában.

Az olyan szóbeszédnek, hogy valamikor Oroszország is polgári-demokratikus forradalom előtt állott, de a kommunisták és az eszerek mégsem voltak egy közös pártban — nincs semmi alapja. Oroszország ugyanis akkor nemzeti tekintetben nem volt elnyomott ország (maga is szívesen nyomott el más nemzeteket), ennélfogva Oroszországban nem is volt meg az a hatalmas nemzeti tényező, amely egy táborba vonzotta volna az ország forradalmi erőit, ezzel szemben a mai Kínában a nemzeti tényező nemcsak megvan, hanem éppen a túlsúlyban levő tényező (az imperialista elnyomók elleni harc), amely a Kuomintangon belül meghatározza a kínai forradalmi erők közötti kölcsönös viszony jellegét.

2. A XIV. kongresszuson mondott beszédemben egyetlen szó sem esik „Japánnak tett engedményekről” és még kevésbé „Kína rovására” tett engedményekről. Hogy mondhat ilyet, Csugunov elvtárs. Nálam csak a Japánnal való baráti kapcsolatokról van szó. S mit jelent a baráti kapcsolat a diplomácia szempontjából? Azt jelenti, hogy mi nem akarunk Japánnal háborúskodni, hogy a békepolitika hívei vagyunk.

3. Ami Észak-Amerika kétértelmű politikáját illeti, ez a kétértelműség annyira világos és kétségtelen, hogy nem szorul semmilyen magyarázatra.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1927. április 9.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

A lénai munkásokhoz

– írta: J. V. Sztálin –

A cári önkényuralom egyik legvéresebb gaztettét követte el akkor, amikor 15 évvel ezelőtt áprilisban a lénai munkásokat halomra lövette. A messze tajgában a cári golyóknak áldozatul esett elvtársak hősies harcát a győztes proletariátus nem felejtette el. A Szovjetunió munkásai, visszatekintve a megtett útra, elmondhatják: a bodajbói munkások egyetlen csepp vére sem hullott hiába, mert a proletariátus ellenségeit elérte a bosszú karja, a proletariátus pedig már kivívta rajtuk győzelmét.

Ma, miután megszabadultak a cári és a kapitalista elnyomástól, Önöknek a Vityim partjain megvan a lehetőségük arra, hogy ne a henyék gazdagítására, hanem saját munkásállamuk, a világ első munkásállama erejének gyarapítására bányásszák az aranyat.

Becsület és dicsőség a munkásosztály győzelméért vívott harcban elesett hősöknek!

Ezen a napon, amikor az elesett elvtársak hősi harcára emlékezünk, köszöntőm önöket, kedves elvtársak, és engedjék, meg kifejeznem azt a meggyőződésemet, hogy önök sziklaszilárdan és tántoríthatatlanul fogják folytatni a további harcot a szocializmus teljes győzelméért országunkban.

I. Sztálin

1927. február 22.

„Lenszkij Sahtyor” („Lénai Bányász”)
(Bodajbo) 87. sz. 1927. április 17.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

Levél Sinkevicshez

Elnézést kérek, hogy késve válaszolok.

1. Ön Leninnek a vodka ellen tett kijelentéseire hivatkozik (XXVI. és XXVII. köt.). Lenin kijelentéseit a Központi Bizottság természetesen ismeri. Ha a párt Központi Bizottsága ennek ellenére mégis hozzájárult a vodka bevezetéséhez, ezt azért tette, mert megvolt ehhez Lenin 1922-ben adott beleegyezése.

Lenin nem tartotta kizártnak, hogy bizonyos áldozatokkal rendezhetjük az adósságokkal kapcsolatos elszámolásainkat a burzsoá államokkal, s hogy nagyobb kölcsönt vagy nagyobb összegű hosszúlejáratú hiteleket kaphatunk. Ez volt a véleménye a génuai konferencia idején. Ilyen kombináció esetén persze nem kellett volna bevezetnünk a vodkát. De mivel ez az eset nem következett be, az ipar számára pedig nem volt pénzünk, bizonyos minimális pénzösszeg nélkül pedig nem számíthattunk iparunk valamennyire is tűrhető fejlődésére, amitől egész népgazdaságunk sorsa függ—Leninnel együtt arra a következtetésre jutottunk, hogy be kell vezetni a vodkát.

Mi jobb: a külföldi tőke járma, vagy a vodka bevezetése — így állt a kérdés. Világos, hogy a vodka mellett döntöttünk, mert úgy véltük, és úgy vélj ük ma is, hogy ha a proletariátus és a parasztság győzelme érdekében kissé be kell mocskolni kezünket, nem riadunk vissza ettől a végső eszköztől sem ügyünk érdekében.

Ezt a kérdést pártunk Központi Bizottsága 1924 októberében tárgyalta. A Központi Bizottság egyes tagjai ellenezték a vodka bevezetését, nem mutattak azonban egyetlen olyan forrást sem, amelyből az ipar számára pénzt meríthettünk volna. Erre válaszolva a Központi Bizottság 7 tagja, köztük én is, a következő nyilatkozatot terjesztette a Központi Bizottság plénuma elé:

„Lenin elvtárs 1922 nyarán és őszén (szeptemberben) többízben kijelentette mindegyikünknek, hogy mivel semmi remény arra, hogy külföldről kölcsönt kapjunk (Génua csődje), be kell vezetni a szeszmonopóliumot, hogy ez különösen szükséges egy minimális alap megteremtéséhez a valuta és az ipar támogatására. Mindezt kötelességünknek tartjuk kijelenteni azért, mert egyes elvtársak Leninnek e kérdéssel kapcsolatos korábbi kijelentéseire hivatkoznak.”

Pártunk Központi Bizottságának plénuma elfogadta a szeszmonopólium bevezetéséről szóló határozatot.

2. Ami azt a kívánságát illeti, hogy „levelező kapcsolatba lépjen velem”, ennek kész vagyok eleget tenni, és kérem, írjon az Önt érdeklő kérdésekről. Esetleg némi késéssel fogok válaszolni. De válaszolni fogok.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1927. március 20.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában Jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

Beszéd a Szovjetunió Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetségének V. országos konferenciáján

– írta: J. V. Sztálin –

1927. március 29

Elvtársak! Engedjék meg, hogy pártunk Központi Bizottsága nevében üdvözöljem önöket. (Taps.)

Engedjék meg, hogy sikert kívánjak önöknek abban a nehéz munkában, amelyet országunk munkás-paraszt ifjúságának szervezése és politikai felvilágosítása terén végeznek.

A komszomol nálunk mindig harcosaink első soraiban menetelt. Reméljük, hogy a komszomol a jövőben is az első sorokban fog menetelni, fennen hordozva a szocializmus zászlaját. (Taps.)

Most pedig, az üdvözlő szavak után, engedjék meg, hogy rátérjek arra a két kérdésre, amelyekről az imént beszélgettek velem egyes komszomolista elvtársak.

Az első kérdés iparpolitikánk kérdése. Ez, mondhatjuk, belügyi kérdés. És a második kérdés — a nankingi események kérdése. Ez tehát külügyi kérdés.

Elvtársak! A vezérvonal, amelyen iparunknak haladnia kell, a vezérvonal, amelynek meg kell határoznia iparunk további lépéseit — ipari termelésünk önköltségének rendszeres csökkentése, az iparcikkek kibocsátási árának rendszeres csökkentése. Ez az a fő út, amelyen iparunknak haladnia kell, ha fejlődni akar, ha erősödni akar, ha magával akarja vonni a mezőgazdaságot, ha erősíteni és szélesíteni akarja szocialista gazdaságunk alapzatát.

Honnan vettük ezt a vonalat?

Melyek azok az okok, amelyek ennek a vonalnak szükségességét és célszerűségét meghatározzák?

Ezt a vonalat legalábbis négy fő ok határozza meg.

Az első ok az, hogy a magas árakra támaszkodó ipar nem igazi ipar és nem is lehet az, mert az ilyen iparnak elkerülhetetlenül melegházi növénnyé kell fajulnia, amely nem életképes és nem is lehet életképes. Nekünk csakis olyan iparra van szükségünk, amely rendszeresen csökkenti az áruk árát, a termékek önköltségének rendszeres csökkentésére támaszkodik, amely tehát rendszeresen tökéletesíti termelését, a technikát és a munka megszervezését, a gazdaság vezetésének módszereit és formáit, mert csakis az ilyen ipar fejlődhet és hozhatja meg a proletariátusnak a teljes győzelmet.

A második ok az, hogy iparunk a belső piacra támaszkodik. Nem versenyezhetünk és nincs módunkban versenyezni a tőkésekkel a külföldi piacon. A belső piac iparunk fő piaca. Ebből azonban az következik, hogy iparunk csak olyan arányban fejlődhet és erősödhet, amilyen arányban fejlődik és bővül belső piacunk, e piac felvevőképessége, az iparcikkek tömeges kereslete. Márpedig mi határozza meg belső piacunk bővülését, felvevőképességének növekedését? Egyebek között az iparcikkek árának rendszeres csökkentése, vagyis iparunk fejlesztésének ugyanaz a vezérvonala határozza meg, amelyről az imént beszéltem.

A harmadik ok az, hogy ha az iparcikkek árát nem csökkentjük, ha az iparcikkeket nem olcsóbbítjuk rendszeresen, akkor elképzelhetetlen azoknak a feltételeknek a fenntartása, amelyek a munkások munkabérének további emeléséhez szükségesek. Előszöris, a munkások maguk is fogyasztói az iparcikkeknek, az iparcikkek árának csökkentése tehát okvetlenül komoly jelentőségű a reálbér fenntartása és emelése szempontjából. Másodszor, az iparcikkek árának csökkentésétől függ azon mezőgazdasági termékek árának szilárdsága, amelyeket a városokban főképp a munkások fogyasztanak, aminek ismét és okvetlenül igen komoly jelentősége van a munkások reálbérének fenntartása és emelése szempontjából. Teheti-e azt szocialista államunk, hogy nem emeli rendszeresen a munkások munkabérét? Nem, nem teheti. Ebből azonban az következik, hogy az iparcikkek árának rendszeres csökkentése a munkásosztály életszínvonala állandó emelésének egyik legszükségesebb előfeltétele.

Végül, a negyedik ok az, hogy az iparcikkek árának csökkentése nélkül nem tarthatjuk fenn a proletariátus és a parasztság összefogását, az ipar és a paraszti gazdaság összefogását, amely országunkban a proletárdiktatúra alapja. Önök tudják, hogy a paraszt az iparcikkeket, a textilneműeket, a gépeket stb. túlfizeti. Tudják azt is, hogy ez a körülmény komoly elégedetlenséget okoz a parasztság körében és megnehezíti a mezőgazdaság fejlődését. Ebből pedig mi következik? Ebből csak az következhet, hogy ha valóban fenn akarjuk tartani az összefogást, ha valóban fenn akarjuk tartani a munkásosztály és a parasztság szövetségét, és tovább akarjuk fejleszteni a mezőgazdaságot, akkor az iparcikk-árak rendszeres csökkentésének politikáját kell folytatnunk.

De mi szükséges ahhoz, hogy lehetővé és teljesen megvalósíthatóvá tegyük az ipari termelés önköltségének és a kibocsátási áraknak csökkentésére irányuló politikát? Ehhez az szükséges, hogy gyökeresen megjavítsuk a termelés technikáját, gyökeresen megjavítsuk a munka megszervezését az üzemekben, gyökeresen megjavítsuk és egyszerűsítsük az egész gazdasági apparátust, erélyesen harcoljunk a gazdasági apparátus bürokratizmusa ellen. Mindezt nálunk a termelés és a gazdasági vezetés szocialista ésszerűsítésének nevezik. Iparunk belépett a fejlődésnek abba a szakaszába, amikor a munka termelékenységének komoly növekedése és az ipari termelés önköltségének rendszeres csökkentése lehetetlenné válik új, jobb technika alkalmazása, új, jobb munkaszervezés alkalmazása nélkül, gazdasági apparátusunk egyszerűsítése és olcsóbbítása nélkül. Minderre nemcsak azért van szükségünk, hogy emeljük a munka termelékenységét és csökkentsük az iparcikkek árát, hanem azért is, hogy az ezen az alapon szerzett megtakarításokat iparunk további fejlesztésére és bővítésére fordítsuk. Ezért van szükségünk a termelés és a gazdasági vezetés szocialista ésszerűsítésére.

Ilymódon egy láncolatot kapunk: iparunkat nem tudjuk továbbfejleszteni, ha nem csökkentjük rendszeresen az ipari termelés önköltségét és az iparcikkek kibocsátási árát, az iparcikkek árát pedig lehetetlen csökkenteni új technikának, a munkaszervezés új formáinak, a gazdasági vezetés új, egyszerűsített módszereinek alkalmazása nélkül. Ez az oka annak, hogy a termelés és a gazdasági vezetés szocialista ésszerűsítésének kérdése mint napjaink egyik döntő kérdése vetődik fel.

Ezért azt hiszem, hogy pártunk Központi Bizottságának a termelés és a gazdasági vezetés ésszerűsítéséről a közelmúltban hozott határozata pártunknak egyik legfontosabb határozata, amely a legközelebbi időszakra meghatározza ipari politikánkat.

Azt mondják, hogy az ésszerűsítés átmenetileg bizonyos áldozatokat követel a munkások egyes csoportjaitól, köztük az ifjúságtól is. Ez igaz, elvtársak.

Forradalmunk története azt mutatja, hogy egyetlen jelentős lépést sem tudtunk megtenni anélkül, hogy a munkásosztály egyes csoportjai bizonyos áldozatokat ne hoztak volna országunk egész munkásosztályának érdekében. Ott van akár a polgárháború, bár a mostani jelentéktelen áldozatok egyáltalán nem hasonlíthatók azokhoz a komoly áldozatokhoz, amelyeket nálunk a polgárháború időszakában vállaltak. Látják, hogy azok az áldozatok ma már bőségesen megtérülnek.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a mostani jelentéktelen áldozatok a közeljövőben bőségesen meg fognak térülni. Ezért azt hiszem, nem szabad visszariadnunk attól, hogy bizonyos jelentéktelen áldozatokat hozzunk az egész munkásosztály érdekében.

A komszomol nálunk mindig harcosaink első soraiban haladt. Nem emlékszem olyan esetre, hogy elmaradt volna forradalmi életünk eseményei mögött. Nem kételkedem abban, hogy a komszomol most is, a szocialista ésszerűsítés végrehajtásának kérdésében is elfoglalja az őt megillető helyet. (Taps.)

Most hadd térjek rá a második kérdésre, a nankingi események kérdésére. Azt hiszem, a nankingi események számunkra nem lehetnek meglepetések. Az imperializmus nem élhet erőszak és rablás, vér és lövöldözés nélkül. Hiszen azért imperializmus. Ezért a nankingi események számunkra nem lehetnek meglepetések.

Miről tanúskodnak a nankingi események?

Mi a politikai értelmük?

A nankingi események arról tanúskodnak, hogy az imperializmus politikájában fordulat állott be, fordulat a fegyveres békétől a kínai nép elleni fegyveres háború felé.

Az imperializmus a nankingi események előtt a békét és a más országok belügyeibe való benemavatkozást hangoztató kenetteljes beszédekkel, a „civilizáció” és „emberszeretet” álarcával, Népszövetséggel stb. igyekezett leplezni szándékait. A nankingi események után az imperializmus sutba dobja mind a kenetteljes beszédeket, mind a benemavatkozást, mind a Népszövetséget és minden egyéb álarcát. Az imperializmus most a szemérmetlen rabló és elnyomó teljes mezítelenségében áll az egész világ színe előtt.

Újabb döntő csapás érte a burzsoá pacifizmust. Mert tulajdonképpen mit tudnak az imperialista pacifizmus csalogányai, a Boncourok, Breitscheidek stb. a maguk hazug pacifista beszédein kívül szembeállítani azzal a ténnyel, hogy agyonlőttek nankingi lakosokat?

A Népszövetség újabb pofont kapott. Mert az imperializmus lakájain kívül ki tarthatja „normálisnak” azt a tényt, hogy a Népszövetség egyik tagja löveti a Népszövetség egy másik tagjának lakosságát, maga a Népszövetség pedig kénytelen hallgatni, gondolván, hogy ez nem rá tartozik?

Bebizonyosodott, hogy pártunknak igaza volt, amikor az imperialista országok csapatainak sangháji felvonulását a kínai nép elleni katonai támadás előjátékaként értékelte. Mert a vakokon kívül most már mindenki láthatja, hogy Sanghájban azért kellettek a csapatok az imperializmusnak, hogy a „szavakról” áttérjen a „tettekre”.

Ez a nankingi események értelme.

Milyen szándékaik lehettek az imperialistáknak, akik megkockáztatták a nankingi kalandot?

Lehetséges, hogy az imperialisták, amikor letépték magukról az álarcot és napirendre tűzték Nankingban a tüzérséget, vissza akarták fordítani a történelem kerekét, véget akartak vetni a világ minden országában egyre növekvő forradalmi mozgalomnak, és harcot akartak indítani azért, hogy helyreállítsák a világkapitalizmusnak azt a viszonylagos stabilitását, amely az imperialista háború előtt megvolt.

Ismeretes, hogy a kapitalizmus gyógyíthatatlan sebekkel került ki az imperialista háborúból.

Ismeretes, hogy a Szovjetunió munkásai és parasztjai tíz évvel ezelőtt áttörték a tőke frontját és gyógyíthatatlan sebet ejtettek rajta.

Ismeretes, hogy az imperialista háború a gyarmati és függő országokban megingatta az imperialista uralom alapjait.

Ismeretes, hogy tíz évvel az Októberi Forradalom után a kínai munkások és parasztok is megkezdték az imperializmus frontjának áttörését, s nincs semmi okunk feltételezni, hogy nem fogják véglegesen áttörni.

Nos, lehetséges, hogy az imperialisták mindezt egy csapásra el akarták söpörni, és „új lapot” akartak nyitni a történelemben. És ha valóban ezt akarták, el kell ismerni, hogy bakot lőttek. Mert csak agyalágyult emberek gondolhatják, hogy a tüzérség törvényei erősebbek a történelem törvényeinél, hogy a, nankingi lövöldözéssel vissza lehet fordítani a történelem kerekét.

Lehetséges, hogy az imperialisták Nanking lövetésével meg akarták félemlíteni más országoknak a szabadság felé törő elnyomott népeit, mintegy azt mondva nekik: rólatok szól a nankingi mese. Ez korántsincs kizárva, elvtársak. A megfélemlítés politikájának megvannak a maga „alapjai” az imperializmus történetében. De hogy ez a politika rossz és nem éri el célját — azt aligha lehet kétségbevonni. Az orosz cárizmus annak idején „sikerrel” alkalmazta ezt a politikát. De mi lett a vége? Önök tudják, hogy a cárizmus teljes bukása lett a vége.

Lehetséges, végül, hogy az imperialisták Nanking lövetésével szíven akarták találni a kínai forradalmat, és lehetetlenné akarták tenni, először, a déli kínai csapatok további előnyomulását és Kína egyesítését, és, másodszor, a koncessziókkal kapcsolatos tárgyalások azon feltételeinek megvalósítását, amelyekben Hankouban megállapodtak. Ez könnyen lehetséges és alkalmasint teljesen valószínű. Hogy az imperialisták nem akarnak egységes Kínát és inkább szeretnének két Kínát, hogy „sikeresen manőverezhessenek” — ezt már néhányszor kikotyogta a kapitalista sajtó. Ami a sangháji és más koncessziókat illeti, aligha kételkedhetünk abban, hogy sok imperialista „nem rokonszenvez” a Hankouban kidolgozott és jóváhagyott feltételekkel. És lám, az imperialisták Nanking lövetésével nyilvánvalóan azt akarták mondani, hogy a jövőben inkább tüzérségi nyomással és kísérettel folytatnak tárgyalásokat a nemzeti kormánnyal. Az imperialistáknak már ilyen a zenei ízlése. Az, hogy ez a furcsa zene erősen emlékeztet a kannibálok zenéjére, úgylátszik, nem zavarja az imperialistákat. ..

Hogy elérik-e céljaikat — azt megmutatja a közeljövő. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy egyelőre csak egyet értek el: az imperializmus elleni gyűlölet kimélyülését a kínaiakban, a Kuomintang erőinek tömörülését és a kínai forradalmi mozgalom újabb balratolódását.

Aligha kételkedhetünk abban, hogy éppen az ellenkezőjét érik el annak, amit akarnak.

Kiderül tehát, hogy az imperialisták Nanking lövetésével mást értek el, mint amit akartak, s ez a másvalami szöges ellentéte annak, amire törekedtek.

Ezek a nankingi események eredményei és távlatai.

Ilyen a konzervatív tábor bölcseinek politikája.

Nem hiába mondják, hogy akit az isten pusztulásra ítél, annak elveszi az eszét. (Viharos, sokáig nem szűnő taps.)

„Pravda” 72. sz.
1927. március 31.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

Lenin Művei.zip

SaLa

Beszéd az Október Vasút Sztálin-főműhelyének munkásgyűlésén

1927. március 1
(Rövid ismertetés)

Elvtársak! A szónokoknak rendszerint vég nélkül „illik” beszélni azért, hogy mások szintén vég nélkül hallgassák őket. Azt hiszem, ezúttal kissé eltérünk ettől a szokástól. Én arra szorítkozom, hogy válaszolok azokra a kérdésekre, amelyeket egyes elvtársak itt írásban benyújtottak. Azt hiszem, ez így élénkebb lesz. Ha beleegyeznek, hozzá is kezdek.

A kérdések többsége egyetlen kérdésre vezethető vissza: lesz-e háború ebben az évben, ez év tavaszán vagy őszén?

Válaszom: háború nálunk nem lesz sem ez év tavaszán, sem ez év őszén.

Nem azért nem lesz nálunk háború az idén, mert általában nem áll fenn az imperialista háborúk veszélye. Nem, a háborúk veszélye fennáll. Ebben az évben azért nem lesz háború, mert ellenségeink még nem készültek fel a háborúra, mert ellenségeink jobban félnek a háború következményeitől, mint bárki más, mert a nyugati munkások nem akarnak harcolni a Szovjetunió ellen, munkások nélkül pedig lehetetlen háborút viselni, s végül, mert szilárd és tántoríthatatlan békepolitikát folytatunk, ez a körülmény pedig megnehezíti a háborút országunk ellen.

Sztálin elvtárs, miután ezeket a tételeket a nyugati nagy- és kishatalmakkal való kapcsolataink területéről vett tényekkel megindokolta, rátért a Szovjetunió keleti politikájának kérdésére.

Azt mondják nekünk, hogy az a baráti politika, amelyet a keleti függő és gyarmati népek irányában folytatunk, részünkről bizonyos engedményeket követel és, következésképpen, bizonyos költségekkel jár. Ez persze igaz. De minden más politika elfogadhatatlan volna számunkra nemcsak elvi szempontból, hanem a külpolitikai költségek szempontjából is. A Szovjethatalomnak, amely szétzúzta az imperializmus béklyóit és az imperializmus romjain felépítette saját hatalmát, magából a természetéből következik az, hogy e téren elvből nem folytathatunk más politikát, mint baráti politikát. Ezért erre nem fogok kitérni.

Nézzük meg a dolgot a külpolitikai költségek szempontjából. Államunk keleti határai, a kínai, az afgán, a perzsa, a török határ, mint ismeretes, többezer verszt hosszúságúak. Ezeken a határokon most egészen jelentéktelen létszámú csapatokat tartunk, amelyek baráti viszonyban vannak a szomszédos államok lakosságával, és a határvédelem terén ezt az óriási megtakarítást azért engedhetjük meg magunknak, mert baráti politikát folytatunk ezekkel az államokkal.

De tegyük fel, hogy ezekkel az országokkal nem baráti, hanem ellenséges viszonyban volnánk, mint annak idején az orosz önkényuralom időszakában. Akkor kénytelenek volnánk ezeken a határokon néhány állig felfegyverzett hadsereget tartani, kénytelenek volnánk számos hadihajót tartani a Távol-Keleten, ahogy ezt most egyes imperialista államok teszik. Mit jelent azonban az, ha ezeken a határokon néhány hadsereget tartunk és ennek megfelelően nagyobb létszámú hajóhadunk állomásozik ott? Azt jelenti, hogy évente száz- meg százmillió rubelt költünk ezekre a hadseregekre és hadihajókra a nép pénzéből. Ez is keleti politika volna. De ez a legköltségesebb, legpazarlóbb és legveszélyesebb politika volna valamennyi lehetséges politika közül. Ezért azt hiszem, hogy a Keleten folytatott politikánk elvi tekintetben a leghelyesebb, a politikai eredmények szempontjából a legbiztosabb, és minden lehetséges keleti politika közül a leggazdaságosabb keleti politika.

Nem is szólva arról, hogy ez a politika biztosítja számunkra a tartós békét a Keleten nemcsak a gyarmati és függő országok, hanem Japán tekintetében is.

A küldötti utasításokkal kapcsolatos vitában felszólalt több szónok után Sztálin elvtárs ismét válaszol a gyűlés résztvevőinek újabb írásbeli kérdéseire.

Elvtársak! Engedjék meg, hogy válaszoljak az elvtársak újabb írásbeli kérdéseire. Ezek két kérdés köré csoportosíthatók: az angol-szovjet diplomáciai kapcsolatok esetleges megszakításának kérdése és gazdasági építésünk fő eredményeinek kérdése köré.

Felbontja-e Anglia az 1921-es kereskedelmi szerződést? Megszakítja-e a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval?

Persze, nincs kizárva, hogy Anglia megszakítja ezeket a kapcsolatokat. De azt hiszem, ez nem nagyon valószínű. Nem nagyon valószínű azért, mert a szakításból Angliának csak hátrányai származnának. Nem is beszélve arról, hogy amikor a Szovjetunió ily békés politikát folytat, az angol kormányra a diplomáciai kapcsolatok megszakításáért olyan súlyos felelősség hárulna, amelynél súlyosabbat egy angol kormány ma nem is vállalhatna …

Mi a legfőbb eredményünk a gazdasági építés terén?

Beszélnek nekünk építésünk fogyatékosságairól. Azt mondják, hogy ezeket a fogyatékosságokat még nem számoltuk fel. Mindez igaz, elvtársak. Fogyatékosság van nálunk szép számmal mind a gyárakban, mind állami apparátusunkban. Furcsa is volna, ha ilyen fogyatékosságok nem volnának abban a kolosszális munkában, amelyet magunkra vállaltunk. De nem ezekben a fogyatékosságokban van a dolog lényege. A lényeg az, hogy saját erőnkből útnak tudtuk indítani országunk iparosítását.

Mit jelent az, hogy iparosítjuk országunkat? Azt jelenti, hogy egy agrárországot ipari országgá változtatunk. Azt jelenti, hogy új technikai alapon építjük fel és fejlesztjük ki iparunkat.

Sehol a világon nem volt még példa arra, hogy egy elmaradott óriási agrárország gyarmatok kifosztása, idegen országok kifosztása nélkül, vagy nagy kölcsönök és hosszúlejáratú külső hitelek nélkül ipari országgá vált volna. Emlékezzenek vissza Anglia, Németország, Amerika ipari fejlődésének történetére, és megértik, hogy ez valóban így van. Még Amerika, a leghatalmasabb kapitalista ország is kénytelen volt a polgárháború után jó 30—40 évig bajlódni azért, hogy külső kölcsönök és hosszúlejáratú hitelek és a vele szomszédos államok és szigetek kifosztása útján lendületet adjon iparának.

Ráléphetünk-e mi erre a „kipróbált” útra? Nem, nem tehetjük, mert a Szovjethatalom természetével összeegyeztethetetlen a gyarmati rablás, nagy kölcsönökre és hosszúlejáratú hitelekre pedig nem számíthatunk.

A régi Oroszország, a cári Oroszország más úton haladt az iparosítás felé — gúzsbakötő kölcsönöket vett fel, és gúzsbakötő koncessziókat adott iparunk döntő ágaira. Az elvtársak tudják, hogy majdnem az egész Donyec-medence, a pétervári ipar nagyobb fele, a bakui kőolaj és számos vasútvonal, nem is beszélve a villamossági iparról, külföldi tőkések kezében volt. Ez a Szovjetunió népeinek rovására, a munkásosztály érdekei ellen történő iparosítás útja volt. Világos, hogy mi nem térhetünk erre az útra: nem azért harcoltunk a kapitalizmus igája ellen, nem azért döntöttük meg a kapitalizmust, hogy azután önként hajtsuk fejünket a kapitalizmus igájába.

Egy út marad, a saját felhalmozásaink útja, a takarékosság útja, a takarékos gazdálkodás útja, amelynek az a célja, hogy felhalmozzuk a szükséges eszközöket országunk iparosításához. Szó se róla, ez nehéz feladat. De megoldása a nehézségek ellenére is már folyamatban van. Igen, elvtársak, négy évvel a polgárháború után már folyamatban van a feladat megoldása. Ez a lényeg, elvtársak, és ez a mi legfőbb vívmányunk.

Az ipar szükségleteire ebben az évben egymilliárd háromszáz millió rubelt fordítunk. Ebből a pénzből új gyárakat építünk, helyreállítunk régieket, új technikát vezetünk be, növeljük a munkásosztály létszámát. Így elértük azt, hogy most saját felhalmozásainkra támaszkodva rakjuk le az új ipar alapzatát. Így elértük azt, hogy saját pénzünkön építjük fel az új, szocialista ipar hatalmas épületét. Ez a mi fő vívmányunk, elvtársak.

Azt mondják, hogy ennek a hatalmas épületnek vannak bizonyos szépséghibái, hogy a vakolat nem jó, hogy helyenként a tapéta levált, hogy néhol még nem söpörték ki a szemetet a sarokból stb. Ez így is van. De vajon ez a döntő, ez a fő? És az új ipar hatalmas épülete emelkedik-e vagy sem? Igen, emelkedik. És saját pénzünkön emelkedik ez az épület vagy sem? Igen, saját pénzünkön. Nem világos tehát, hogy a gazdasági építés terén, az iparosítás terén már elérjük a legfőbbet és a legdöntőbbet?

Ez vívmányaink alapja.

Egyes elvtársak hajlamosak arra, hogy ezeket a sikereket csakis pártunknak tulajdonítsák. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy egyes elvtársak szertelenül dicsérik pártunkat. Ugyanezzel kell magyaráznunk azt is, hogy egyik-másik kommunista szeret dicsekedni és kérkedni — ez a hiba sajnos még mindig megvan a mi embereinkben. Persze, pártunk alapjában helyes politikájának óriási szerepe volt e sikerek elérésében. De pártunk politikája egy lyukas garast sem érne, ha nem élvezné a pártonkívüli munkások sokmilliós tömegeinek igazi baráti támogatását. Pártunkat tulajdonképpen az teszi erőssé, hogy a pártonkívüli munkástömegek támogatását élvezi. Ezt nem szabad elfelejteni, elvtársak. (Viharos taps.)

„Pravda” 51. sz.
1927. március 3.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

Levél Cvetkov és Alipov elvtársakhoz

– írta: J. V. Sztálin –

1927. III. 1-i kérdésüket félreértésnek tekintem. Mégpedig a következő okokból:

1. Beszédemben nem az oroszországi „önkényuralmi rend” kialakulásáról, hanem az Európa keleti részén levő soknemzetiségű központosított államok (Oroszország, Ausztria, Magyarország) kialakulásáról volt szó. Könnyű megérteni, hogy ez két különböző téma, noha nem lehet egymástól elszakítottnak tekinteni őket.

2. Sem beszédemben, sem a tézisekben egy szóval sem mondom azt, hogy Oroszországban a központosított állam „nem a gazdasági fejlődés eredményeképpen, hanem a mongolok és más keleti népek elleni harc érdekében” alakult ki (idézet az önök leveléből). Ezért a szembeállításért önöknek kell viselniök a felelősséget, nempedig nekem. Nálam csak arról van szó, hogy Európa keleti részén a központosított államok kialakulásának folyamata az önvédelem szükségessége következtében gyorsabban folyt, mint az emberek nemzetté alakulásának folyamata, és éppen ezért alakultak ki itt a soknemzetiségű államok a feudalizmus felszámolása előtt. Ez, amint látják, nem az, amit önök helytelenül nekem tulajdonítanak.

Idézek a beszédemből:

„Ezzel szemben Európa keleti részén, a nemzetek kialakulásának és a feudális széttagoltság felszámolásának folyamata időben nem esett egybe a központosított államok keletkezésének folyamatával. Magyarországra, Ausztriára, Oroszországra gondolok. Ezekben az országokban még nem volt kapitalista fejlődés, talán csak születőben volt, de a törökjárás, mongoljárás és más keleti népek betörései miatt a védelem érdekei elodázhatatlanul megkövetelték központosított államok kialakulását, amelyek meg tudják állni helyüket az invázió nyomásával szemben. És mivel Európa keleti részén a központosított államok keletkezési folyamata gyorsabb volt, mint a nemzetté alakulás folyamata, ezért ott vegyes összetételű államok jöttek létre, amelyek több, nemzetté még nem alakult, de már közös államban egyesült népből állottak”.

A X. pártkongresszus által elfogadott téziseimben pedig ez áll:

„Ott, ahol a nemzetek kialakulása nagyjában a központosított államok kialakulásával egyidejűleg ment végbe, a nemzetek, természetesen, állami formát öltöttek, önálló burzsoá nemzeti államokká fejlődtek. Így történt Angliában (Írország nélkül), Franciaországban, Olaszországban. Ezzel szemben Európa keleti részén a központosított államok kialakulása, mivel az önvédelem követelményei (törökjárás, mongoljárás stb.) siettették, a feudalizmus felszámolása előtt, tehát a nemzetek kialakulása előtt ment végbe. Ennélfogva itt a nemzetek nem fejlődtek és nem is fejlődhettek nemzeti államokká, hanem néhány vegyes összetételű, soknemzetiségű burzsoá államot alakítottak, amelyek rendszerint egy erős, uralkodó nemzetből és néhány gyenge, alávetett nemzetből álltak. Ilyen államok: Ausztria, Magyarország, Oroszország”.

Felhívom figyelmüket az idézetekben kiemelt szavakra.

3. Ha átnézik a X. kongresszuson mondott egész előadói beszédemet, valamint a nemzeti kérdéssel kapcsolatos téziseket (a tézisek első részét), könnyen meggyőződhetnek róla, hogy az előadói beszéd témája nem az „önkényuralmi rend” kialakulásának kérdése, hanem az Európa keleti részén levő soknemzetiségű központosított államok kialakulásának és azoknak a tényezőknek a kérdése, amelyek ez utóbbi folyamatot meggyorsították.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1927. március 7.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

Levél Zajcev elvtárshoz

Zsirov elvtárs cikkét illetőleg késtem a válasszal, de jobb későn, mint soha.

A következő indokokból elleneztem azt, hogy Zsirov elvtársnak a kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlenségéről szóló cikkét a „Bolsevik”-ban közöljék.

1. A cikk, szerintem, iskolás. Látható, hogy a szerző nem ura a témának és fogalma sincs a kérdés bonyolultságáról. Ilyen cikkeket bátran el lehet helyezni iskolai folyóiratokban, ahol az emberek gyakorolhatják magukat, hogy azután érett irodalmárok váljanak belőlük. De a „Bolsevik” vezető folyóirat, tőle iránymutatást várnak az elmélet és a politika fő kérdéseiben, és ezért, ha a „Bolsevik” közli Zsirov elvtárs cikkét, az először azt jelenti, hogy megzavarja az olvasókat, másodszor, rontja a „Bolsevik”-nak mint vezető folyóiratnak a tekintélyét.

2. Zsirov elvtárs nyilvánvalóan téved, amikor egy kalap alá vonja a kapitalista országok egyenlőtlen fejlődése törvényének politikai oldalát a törvény gazdasági oldalával. Hogy az egyenlőtlenség törvénye mindkét oldalt magában foglalja, ez persze igaz. De hogy a politikai egyenlőtlenség most nem aktuális kérdés számunkra, mármint a SzK(b)P-ban működő ellenzékkel folyó mostani vitáink szempontjából, ehhez nem fér semmi kétség. Miben láthatjuk a politikai egyenlőtlenség legkirívóbb kifejezését a mostani helyzetben a világfejlődés szempontjából? Abban, hogy nálunk élenjáró hatalom van, a proletariátus hatalma, a Szovjetek hatalma, ezzel szemben a technikai és kulturális tekintetben legfejlettebb országokban elmaradott, azaz burzsoá hatalom áll fenn. Tagadja-e az ellenzék ennek a politikai egyenlőtlenségnek a lehetőségét vagy fennállását? Nem, nem tagadja. Ellenkezőleg, azt, hogy a proletariátus egy országban megragadhatja a hatalmat, teljesen lehetségesnek tartja.

Nem ezen a téren vannak tehát a mi nézeteltéréseink.

A nézeteltérések annál a kérdésnél kezdődnek, hogy le lehet-e gazdaságilag győzni a burzsoáziát, vagyis fel lehet-e építeni a szocializmust a Szovjethatalom fennállása mellett egy olyan országban, amelyet kapitalista országok vesznek körül. A nézeteltérések tehát gazdasági téren vannak. Ezért domborítjuk ki a kapitalista országok egyenlőtlen fejlődése törvényének gazdasági oldalát. Zsirov elvtárs hibája az, hogy nem vette észre az ellenzékkel folytatott vitáinknak ezt a sajátosságát, és az egyenlőtlen fejlődés törvénye gazdasági oldalának kidomborítását e törvény politikai oldalának tagadásaként fogta fel.

Egyszóval, Zsirov elvtárs az ellenzékkel folytatott vitáinknak éppen a velejét nem vette észre.

Arról nem is szólok, hogy az egyenlőtlenség törvényének gazdasági oldala maga az alapja mindenféle és mindenfajta katasztrófának a kapitalista világgazdaság fejlődése terén, köztük a politikai katasztrófáknak is.

3. Zsirov elvtárs nem látja az imperializmuselőtti kapitalizmus és az imperialista kapitalizmus közötti különbség egész mélységét. Az egyenlőtlenség törvénye nála a világkapitalizmus fejlődésének egyszerű „aránytalanságává és diszharmóniájává” válik. De ha ez így van, honnan támadt a különbség az emelkedő irányban fejlődő kapitalizmus és az elhaló, a lefelé menő vonalon fejlődő kapitalizmus között? Honnan támadt a különbség a simán, evolúciós úton fejlődő kapitalizmus és a rothadás útján, ugrások és katasztrófák útján fejlődő kapitalizmus között? Miért volt azelőtt lehetetlen a szocializmus győzelme egyes országokban, és miért vált most lehetségessé? Lehet-e szemet hunyni olyan tényekre, mint a finánctőke uralma, a technika óriási iramú fejlődése, a nivellálódási tendencia, a világ felosztása érdekszférákra, a tőkés országok viharos, ugrásszerű fejlődése és az ezzel együttjáró katasztrófák, a már felosztott világ időnkénti újrafelosztásai, és a szocializmus egyes országokban való győzelmének mindezzel összefüggő lehetősége.

Miben különbözik ebben az esetben Zsirov elvtárs álláspontja ellenzékünk álláspontjától, és tulajdonképpen miért, milyen alapon vitázik az ellenzékkel?

Zsirov elvtárs, úgylátszik, nem érti, hogy a kapitalizmus fejlődéstörvényei, eltérően a szociológiai törvényektől, amelyek a társadalmi fejlődés mindenfázisára érvényesek, változhatnak és kell is hogy változzanak. Az egyenlőtlenség törvényének az imperializmuselőtti kapitalizmus idején volt egy bizonyos formája és eredményei is ennek a formának megfelelőek voltak, az imperialista kapitalizmus idején ellenben ez a törvény más formát ölt és ennek következtében eredményei is mások lesznek. Ezért lehet és kell azt mondanunk, hogy a kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlensége más az imperializmus idején, mint a régi kapitalizmus idején. Az a kérdés, hogy a kapitalizmus törvényei hogyan változnak a kapitalista fejlődés különböző szakaszain, hogyan korlátozódik vagy erősödik hatásuk a változó viszonyoktól függően — ez a kérdés elméleti szempontból különösen érdekes, amire elsősorban kellett volna gondolnia annak, aki külön cikket ír az egyenlőtlenség törvényéről. Zsirov elvtárs baja (nem pedig bűne) az, hogy egyáltalán nem látja a kérdésnek ezt az oldalát.

4. Nem térek ki más, szerintem maga Zsirov elvtárs előtt is homályos kérdésekre, amelyeket cikkében érintett, mint például a „világkapitalista rendszer nem-szubjektivitásának” stb. kérdésére. Látom, hogy Zsirov elvtársnak valósággal viszket a nyelve, csakhogy valami különöset és meglepőt mondjon.

5. Ami a Zsirov elvtárs cikkéhez tervezett szerkesztőségi megjegyzést illeti, azt hiszem, hogy egy olyan felelős folyóiratban, mint a „Bolsevik”, nincs helye ilyen szerkesztőségi megjegyzéseknek. Kijelenteni, hogy a szerkesztőség „nem ért egyet a szerző egyes tételeivel”, és nem megmondani, melyek ezek a tételek — ez kitérés a kérdés elől, és az olvasókban megütközést kelt. Szerintem a „Bolsevik”-ban efféle megjegyzéseknek nincs helye.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1927. január 28.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

Üdvözlet a sztálingrádi „Borba” című újságnak

– írta: J. V. Sztálin –

Kedves elvtársak!

A „Borba” tíz esztendeje végzi harcos munkáját forradalmi őrhelyén, és erre a dicső jubileumra büszkék lehetnek Sztálingrád munkásai.

Harc a tábornokok — Krasznov és Gyenyikin — ellen, az ellenforradalmárok és a nyugati intervenciósok kiűzése, a gazdasági bomlás leküzdése, az új élet békés építésének frontján elért sikerek — ezek a sztálingrádi proletariátus életének kiemelkedő eseményei az utóbbi tíz év folyamán. A „Borba” e tíz év alatt mindig a szocializmus harcosainak első soraiban haladt, megvilágítva az utat a dolgozók előtt!

Forró üdvözlet a „Borbá”-nak! Újabb sikereket kívánok neki munkájához!

I. Sztálin

1927. február 22.

„Borba” („Harc”) (Sztálingrád) 122. sz.
1927. május 31.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

Beszéd a XV. Moszkva-kormányzósági pártkonferencián

1927. január 14

Elvtársak! Nem volt szándékomban, hogy felszólaljak. Nem volt szándékomban, mert mindazt, amit egy konferencián el kellett mondani, elmondották más elvtársak, újat itt nemigen lehet hozzátenni, az elmondottakat ismételni pedig — semmi értelme. Ennek ellenére, mivel több küldöttség ezt követeli, szólnom kell néhány szót.

Mi a legfontosabb és mi jellemző országunk helyzetében, ha az ország kormányzása szempontjából, egész építőmunkánk vezetése szempontjából nézzük a dolgot?

A legfontosabb és jellemző az, hogy a párt meg tudta találni a helyes politikát — a párt vezérvonala helyesnek bizonyult, iránymutatásai pedig életrevalók voltak.

Lenin mondotta:

Tíz-húsz évi helyes politika a parasztság irányában és győzelmünk biztosítva van.

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a jelenlegi történelmi helyzetben a proletariátus és a parasztság közötti kölcsönös viszony kérdése számunkra a legfőbb kérdés. És lám, gyakorlatunk, munkánk, a párt munkája azt mutatja, hogy a párt meg tudta találni ennek a kérdésnek helyes megoldását.

Mi szükséges ahhoz, hogy a párt politikája helyes legyen ebben az alapvető kérdésben?

Először, szükséges, hogy a párt politikája biztosítsa az összefogást, a szövetséget a munkásosztály és a parasztság között.

Másodszor, szükséges, hogy a párt politikája állandóan biztosítsa a proletariátus vezetését ezen a szövetségen, ezen az összefogáson belül.

Ahhoz, hogy az összefogást biztosítsuk, szükséges, hogy pénzügyi politikánk általában és különösen adópolitikánk megfeleljen a dolgozó tömegek érdekeinek, hogy árpolitikánk helyes, azaz olyan legyen, amely előnyös a munkásosztály és a parasztság érdekei szempontjából, hogy a szövetkezeti szervezkedést meghonosítsuk mind a városban, mind pedig különösen a falun, rendszeresen, napról napra.

Azt hiszem, ebben a tekintetben helyes úton járunk. Ellenkező esetben komoly bonyodalmaink volnának.

Nem mondom, hogy ezen a téren nálunk nincsenek nehézségek. Vannak nehézségek, mégpedig nagyon komolyak. De ezeket a nehézségeket leküzdjük. Mégpedig azért küzdjük le őket, mert politikánk általában helyes.

És mire van szükség annak biztosítására, hogy a proletariátus vezesse a parasztságot? Ehhez az ország iparosítására van szükség. Arra van szükség, hogy szocialista iparunk nőjön és erősödjön. Arra van szükség, hogy növekvő szocialista iparunk vigye magával a mezőgazdaságot.

Lenin mondotta: minden új gyár, minden új üzem annyira megerősíti a munkásosztály pozícióit a falu vezetése értelmében, hogy nem kell félnünk semmiféle kispolgári környezettől. Lenin ezt 1921-ben mondotta. Azóta öt év telt el. Ez alatt az időszak alatt iparunk megnőtt, új gyárak keletkeztek. És csakugyan kiderül, hogy minden új gyár új erőd a proletariátus kezében, amely biztosítja számára a parasztság milliós tömegeinek vezetését.

Látják tehát, hogy a párt ezen a téren is meg tudta találni a helyes politikát.

Nem mondom, hogy nincsenek nehézségeink ezen a téren. Nehézségek természetesen vannak, de nem félünk tőlük, és leküzdjük őket, mert politikánk alapjában véve helyes.

Azt mondják, hogy a Szovjetek hatalma a legszilárdabb hatalom a világ valamennyi ma létező kormánya között. Ez igaz. Mi ennek a magyarázata? Ennek az a magyarázata, hogy a Szovjethatalom politikája az egyetlen helyes politika.

De elegendő-e a helyes politika egymagában ahhoz, hogy legyőzzünk minden néven nevezendő nehézséget, amely utunkon felmerül?

Nem, nem elegendő.

Ehhez legalább két további feltétel szükséges.

Az első feltétel. Mindenekelőtt az szükséges, hogy a párt által kidolgozott helyes politikát valóban átültessék az életbe, valóban teljes egészében megvalósítsák.

Persze, a helyes politika mindennél fontosabb. De ha ezt a politikát nem ültetik át az életbe, ha ezt a politikát a gyakorlatban, amikor az életbe átültetik, eltorzítják — mi a haszna akkor az ilyen politikának? Az életben előfordulnak olyan esetek, hogy a politika helyes, de nem valósítják meg, vagy nem úgy valósítják meg, ahogy kell. Nálunk most szép számmal vannak ilyen esetek. Éppen ilyen esetekre gondolt Lenin, amikor a XI. kongresszuson utolsó beszédében azt mondotta:

Politikánk helyes, de ez nem elegendő, s ezért most az a feladat, hogy nyélbe üssük az emberek helyes kiválasztását és megszervezzük a végrehajtás ellenőrzését.

Az emberek kiválasztása és a végrehajtás ellenőrzése — erre élezte ki a kérdést Lenin utolsó beszédében. Azt hiszem, ennek a lenini útmutatásnak építőmunkánk egész ideje alatt szemünk előtt kell lebegnie. Az építés vezetéséhez nem elegendők a helyes irányelvek, — ehhez az is szükséges, hogy szovjet, gazdasági, szövetkezeti és minden egyéb építőmunkánk vezető pozícióiba olyan embereket állítsunk, akik fel tudják fogni ezeknek az irányelveknek értelmét és jelentőségét, akik képesek arra, hogy becsületesen és lelkiismeretesen megvalósítsák ezeket az irányelveket, akik ezeknek az irányelveknek a megvalósítását nem üres formaságnak tekintik, hanem becsület dolgának, legfőbb kötelességüknek a párttal és a proletariátussal szemben.

Így kell érteni Lenin jelszavát: helyesen válaszd ki az embereket és ellenőrizd a végrehajtást.

Ámde nálunk néha éppen ennek az ellenkezője történik. Tessék-lássék módra elismerik ugyan a párt és a Szovjethatalom legfelsőbb szerveinek utasításait, a valóságban azonban véka alá rejtik azokat és továbbra is egészen más politikát hajtanak végre. Vagy talán nem tény az, hogy olykor egyes gazdasági, szövetkezeti és egyéb apparátusok egyes vezetői véka alá rejtik a párt helyes utasításait és továbbra is a régi, kitaposott ösvényen haladnak? Ha például a párt és a Szovjethatalom központi szervei úgy döntenek, hogy politikánk soronlevő feladata a kiskereskedelmi árak leszállítása, de számos szövetkezeti és általában kereskedelmi funkcionárius erre a határozatra a füle botját sem mozdítja és inkább megkerüli a határozatot — minek nevezzük az ilyesmit? Mi ez, ha nem aláásása annak a helyes politikának, amelynek lelkiismeretes végrehajtásától függ a munkás-paraszt összefogás sorsa, a munkás-paraszt szövetség sorsa, a Szovjethatalom sorsa?

Éppen ilyen esetekre gondolt Lenin, amikor azt mondta:

Vonalunk helyes, de a gép nem oda megy, ahová mennie kell.

Ugyan mivel magyarázható ez, hogy a gép letér a vonalról? Nyilván azzal, hogy ennek a gépnek az összetétele, ennek az apparátusnak az összetétele nem mindig jó minőségű.

Ezért a pártnak és a Szovjethatalomnak most egyik soronlevő feladata a funkcionáriusok helyes kiválasztása és a végrehajtás ellenőrzése.

Ezért kell a pártnak éberen ügyelnie arra, hogy építőmunkánk vezető funkcionáriusait annak a szempontnak megfelelően válogassák ki, hogy vajon lelkiismeretesen át tudják-e ültetni a gyakorlatba a párt és a Szovjethatalom politikáját.

A második feltétel. Persze, ez még nem minden. Emellett feltétlenül el kell érni, hogy a tömegek pártvezetésének színvonala emelkedjék, ami egyúttal megkönnyíti a nagy munkástömegek, valamint a parasztok bevonását egész építőmunkánkba. A proletár vezetés biztosítása — természetesen ez a legfőbb. De a proletariátus a párt útján nyilvánítja ki vezető akaratát. Az építés vezetése rossz párttal az élen — lehetetlen. Hogy a proletariátus vezethessen, ahhoz feltétlenül szükséges, hogy pártja, mint a tömegek legfőbb vezetője, hivatásának magaslatán álljon. Ehhez viszont mi szükséges? Ehhez az szükséges, hogy a párt vezetése ne formaság, ne papirosvezetés, hanem valóságos vezetés legyen. Ehhez az szükséges, hogy a pártvezetés a lehető legnagyobb mértékben rugalmas legyen.

Azt mondják, hogy a munkásosztály nagy tömegeinek aktivizálása nélkül nem győzhetünk építésünk frontján. Ez tökéletesen igaz. De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a nagy tömegeknek építésünk ügyébe való bevonásához feltétlenül szükséges, hogy helyesen, rugalmasan, és ne elhamarkodott módon vezessük ezeket a tömegeket. De ki vezesse a tömegeket? A tömegeket a pártnak kell vezetnie. Csakhogy a párt nem vezetheti a tömegeket, ha nem veszi számításba azokat a változásokat, amelyek a munkások és a parasztok soraiban a legutóbbi években végbementek. Ma már nem lehet a régi módon, egyes-egyedül rendeletek és utasítások útján vezetni. Az ilyen vezetés idejét múlta. Most a merőben formai vezetés csak elégedetlenséget szülhet. Ugyan miért? Azért, mert megnőtt a munkásosztály aktivitása, megnőttek a munkásosztály igényei, megnőtt a munkások érzékenysége munkánk fogyatékosságaival szemben s a munkások nagyobb követelményeket támasztanak.

Jó ez? Persze, hogy jó. Mindig is erre törekedtünk. Ebből azonban az következik, hogy a munkásosztály vezetése bonyolultabbá válik, magának a vezetésnek pedig rugalmasabb jellegűnek kell lennie. Azelőtt előfordult, hogy ráléptünk valakinek a lábára, és — oda se neki. Most már ez nem járja, elvtársak! Most arra van szükség, hogy a lehető legnagyobb figyelmet fordítsuk még a legjelentéktelenebb apróságra is, mert hiszen a munkások mindennapi élete éppen ezekből az apróságokból tevődik össze.

Ugyanezt kell mondanunk a parasztságról is. A mai paraszt nem ugyanaz, aki két-három évvel ezelőtt volt. Szintén érzékenyebbé és tudatosabbá vált. Elolvassa az úgynevezett vezetők cikkeit, megvitatja azokat, alaposan szemügyre veszi minden egyes vezetőjét és megalkotja róluk saját véleményét. Ne gondolják, hogy a paraszt ostoba, amilyennek egyes okosok néha feltüntetik őket. Nem, elvtársak, a paraszt okosabb sok városi okosnál. És most azt akarja, hogy figyelmesebbek legyünk irányában. Itt ugyanúgy, mint a munkások tekintetében, nem szorítkozhatunk pusztán határozatokra. Itt ugyanúgy, mint a munkásoknak, meg kell magyarázni a párt és a Szovjethatalom utasításait, türelmesen és gondosan kell megmagyarázni, hogy az emberek megértsék, mit akar a párt és hová vezeti az országot. Ha ma nem értették meg — tessék megmagyarázni holnap. Ha holnap sem értik meg, tessék megmagyarázni holnapután. Máskülönben nem lesz és manapság nem is lehetséges semminemű vezetés.

Ez persze nem azt jelenti, hogy le kell mondani a vezetésről. Nem, nem ezt jelenti. A tömeg nem becsülheti a pártot, ha a párt lemond a vezetésről, ha nem vezet többé. A tömegek maguk akarják, hogy vezessék őket, s a tömegek szilárd vezetést kívánnak. De a tömegek azt akarják, hogy a vezetés ne formaság, ne papirosvezetés legyen, hanem legyen valóságos vezetés, amely érthető számukra. Éppen ezért van szükség a párt és a Szovjethatalom céljainak, feladatainak, utasításainak és útmutatásainak türelmes megmagyarázására. A vezetést nem szabad feladni és lazítani sem szabad. Ellenkezőleg, a vezetést meg kell erősíteni. A vezetés megerősítése érdekében azonban elengedhetetlen, hogy maga a vezetés rugalmasabbá váljék, a párt pedig a lehető legnagyobb figyelmet tanúsítsa a tömegek igényei irányában.

Befejezem, elvtársak. Politikánk helyes s ebben van a mi erőnk. De hogy politikánk ne lógjon a levegőben, ahhoz legalábbis két feltétel szükséges. Először, a funkcionáriusok helyes kiválasztása és a pártutasítások végrehajtásának ellenőrzése. Másodszor, rugalmasság a tömegek vezetésében, a lehető legnagyobb figyelmesség a tömegek igényei iránt, figyelmesség és újra figyelmesség. (Nagy, hosszantartó taps, mindenki éljenez; a jelenlevők felállnak és eléneklik az „Internacionálét”.)

„Pravda” 13. sz.
1927. január 16.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

Sztálin – Rövid életrajz 1927-1928

Történelmi szempontból rendkívül rövid idő alatt iparosítani egy olyan óriási s egyszersmind gazdasági tekintetben elmaradt országot, amilyen akkor a Szovjetunió volt — roppant nehézségekbe ütközött. Újonnan kellett felépíteni több olyan iparágat, amely a régi, cári Oroszországban ismeretlen volt. Új hadiipart kellett teremteni, amely a régi Oroszországban nem volt meg. Gyárakat kellett építeni olyan modern mezőgazdasági gépek előállítására, amilyeneket a régi falu hírből sem ismert. Ehhez óriási anyagi eszközök kellettek. A kapitalista országok az iparosításhoz szükséges anyagi eszközöket a nép könyörtelen kizsákmányolása, hódító háborúk, gyarmatok és függő helyzetben levő országok vérengző fosztogatása és külföldi kölcsönök útján szerezték meg. A Szovjetország azonban nem meríthetett ezekből a piszkos forrásokból, a külföldi kölcsönök útját pedig a kapitalisták elzárták előle. Csak egy mód maradt hátra: a szükséges eszközöket a Szovjetországon belül kellett megszerezni.

Sztálin, Lenin útmutatásaira támaszkodva kidolgozta a szocialista iparosításról szóló alaptételeket. Rámutatott arra, hogy:

1) az iparosítás lényege nem egyszerűen az ipar növekedésében áll, hanem a nehézipar és mindenek előtt a nehézipar magjának, a gépiparnak kifejlesztésében, mert csak a nehézipar és saját gépipar megteremtése biztosítja a szocializmus anyagi alapját és hozza a szocializmus országát a kapitalista világgal szemben független helyzetbe;

2) a földesuraknak és tőkéseknek országunkban az Októberi Szocialista Forradalom eredményeképpen végbement kisajátítása, a föld, a gyárak, a bankok stb. magántulajdonának megszüntetése és az egész nép tulajdonába való átadásuk — az ipar fejlesztése számára a szocialista felhalmozás hatalmas forrását nyitották meg;

3) a szocialista iparosítás gyökeresen különbözik a kapitalista iparosítástól — az utóbbi gyarmati hódítások és rablások, háborús pusztítások, uzsorakölcsönök és a munkástömegek és a gyarmati népek könyörtelen kizsákmányolása útján megy végbe, a szocialista iparosítás viszont a termelési eszközök társadalmi tulajdonára, a munkások és parasztok munkájával létrehozott javak felhalmozására és megtakarítására támaszkodik: a szocialista iparosítás elszakíthatatlan kapcsolatban van a dolgozó tömegek anyagi helyzetének állandó javulásával;

4) ezért tehát az iparosításért folyó harcban a főfeladatok közé tartozik a munka termelékenységének fokozása, az önköltségi árak csökkentése, harc a munkafegyelemért, rendszeres takarékosság stb.;

5) a szocializmus építésének feltételei a Szovjetunióban, a munkásosztály munkalelkesedése — lehetővé teszik az iparosítás szükséges gyors ütemének megvalósítását;

6) a mezőgazdaság szocialista átalakításának útja az ország iparosításán keresztül vezet, amelynek a technikai alapot kell megteremtenie ez átalakítás számára.

A Szovjetunió dolgozói, ezzel a szabatos és világos programmal felfegyverkezve, hozzáláttak az ország szocialista iparosításához.

A szocialista építőmunka sikereitől megriadt imperialisták az ország iparosításának meghiúsítását, vagy legalább is hátráltatását a Szovjetunióval való diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok megszakítása (Anglia), szovjetkövetek meggyilkolása (Lengyelország), a kémszolgálat és a diverziós munka fokozása útján próbálták elérni. Az országon belül a trockisták, zinovjevisták, a régebben szétvert pártellenes csoportok az árulók blokkjában egyesültek, amely veszett támadást indított meg a párt ellen. „Valami egységfront-féle van kialakulóban Chamberlaintől Trockijig” — jegyezte meg akkor Sztálin elvtárs. A szocialista iparosítás győzelmét nem lehetett kivívni a trockista-zinovjevista blokk eszmei és szervezeti megsemmisítése nélkül. A párt Sztálin elvtárs vezetése alatt szétzúzta a trockista- zinovjevista blokkot. Sztálin beszámolója a XV. pártértekezleten: „A szociáldemokrata elhajlásról pártunkban” (1926 november) és beszámolója a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénumán — „Még egyszer a szociáldemokrata elhajlásról pártunkban” (1926 december) — eszmeileg felfegyverezte a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártját és a Kommunista Internacionálét és biztosította a párt sorainak egyöntetűségét és tömörségét.

A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának kibővített plénuma határozataiban a trockista-zinovjevista blokk híveit mensevik álláspontra süllyedt renegátoknak bélyegezte meg.

A bolsevikok, miután szétverték és félrelökték a behódolókat, a kapitalizmus szószólóit, tovább folytatták országunk szocialista iparosításának művét.

Az iparosítás egyetlenegy területe, egyetlenegy kérdése sem kerülte el Sztálin figyelmét. Sztálin a kezdeményezője az új iparágak létesítésének és az azelőtt elmaradt iparágak kifejlesztésének és újjáépítésének. Sztálin az ösztönzője annak, hogy országunkban egy második szén és fémipari bázis létesült — ösztönzője a Kuznjeckmedence építkezéseinek. Sztálin a nagy szocialista építések szervezője és vezetője. A sztálingrádi traktorgyár, a dnjeperi villanyerőmű, a magnitogorszki vaskohászati kombinát, az uráli nehézgépgyár, a rosztovi mezőgazdasági gépgyár, a kuznjecki vaskohászati művek, a Turkesztán-Szibériai vasút, a szaratovi kombájngyár, a moszkvai és a gorkiji gépkocsigyárak felépítése és egész sor más építkezés — mind Sztálin nevéhez fűződik.

A szocializmus mind magasabbra emelkedő fenséges épületének nagyszerű látványa ellenállhatatlan befolyást gyakorolt a kapitalista országok munkásaira. Valóságos zarándoklás kezdődött a Szovjetunióba. Tízével és százával jöttek a munkásküldöttségek és óriási érdeklődéssel, lélegzetvisszafojtva ismerkedtek meg azzal, hogy miképpen építik maguk a munkások, miután kizsákmányolóikat elkergették, az új, a szocialista társadalmat. Minden érdekelte őket, mindent tudni akartak. 1927. november 5-én folyt le Sztálin hosszas beszélgetése Németország, Franciaország, Ausztria, Csehszlovákia, Kína, Belgium és más országok munkásküldöttségeivel.

A szocialista iparosítás politikájának döntő sikerei már 1927 végén mutatkoztak. Az első eredményeket az 1927 decemberében összeült XV. pártkongresszus összegezte. Sztálin beszámolójában világos képét adta a szocialista iparosítás sikereinek és hangsúlyozta, hogy a szocialista parancsnoki magaslatokat továbbra is bővíteni és erősíteni kell a városban és a faluban egyaránt, irányt véve a kapitalista elemeknek a népgazdaságban való felszámolására.

A XV. kongresszuson Sztálin rámutatott arra, hogy a mezőgazdaság elmaradt az ipar mögött és megjelölte a kivezető utat ebből, az egész népgazdaságot fenyegető helyzetből.

„A kivezető út — mondotta Sztálin — a kis és elaprózott parasztgazdaságoknak nagy, egyesített gazdaságokra való áttérésében van, a föld társas megművelése alapján, a földnek a korszerű, fejlett technikán alapuló kollektív megművelésére való áttérésben. A kivezető út az, hogy a kis és apró parasztgazdaságokat fokozatosan, de megállás nélkül, nem kényszer, hanem példa és meggyőzés segítségével nagy gazdaságokba egyesítsük, a földnek társas, szövetkezeti, kollektív megmunkálása alapján, mezőgazdasági gépek és traktorok alkalmazásával, a földművelés belterjességét szolgáló tudományos módszerek alkalmazásával. Más kivezető út nincsen.”

Miért lépett országunk a kolhozépítés útjára?

Már a XV. pártkongresszus idején egyre nyilvánvalóbb lett a mezőgazdaság, különösen a gabonatermelés elmaradása. Az összes gabonatermés közeledett a háború előtti színvonalhoz, de a termelt gabona piacra kerülő része, amelyet a városok és a hadsereg ellátására áruba bocsátottak, a háború előtti mennyiségnek alig egy harmad része (37 százaléka) volt. A falvakban körülbelül 25 millió kis és apró parasztgazdaság volt. A kis parasztgazdaságok pedig már természetüknél fogva félig naturális gazdaságok voltak, melyek csak igen kevés árugabonát tudnak adni és képtelenek a termelés kibővítésére, traktorok és gépek alkalmazására, a terméshozam fokozására. A parasztgazdaságok szétforgácsolódása és a gabona piacra termelésének csökkenése folytatódott.

„Nem fért hozzá kétség, hogy a gabonagazdaság ilyetén állapota mellett a Szovjetunió hadseregét és városait az állandó éhség veszélye fenyegette.”

Az ország kétféleképpen térhetett át a mezőgazdaságban a nagyüzemi termelésre, mely traktorokat és mezőgazdasági gépeket használhat és többszörösére növelheti a piacra kerülő gabonamennyiségeket, Az első lehetőség: áttérni a falun a nagyüzemű kapitalista termelésre, ami a paraszttömegek tönkre jutását jelenti, tömeges munkanélküliséget a városokban, a munkásosztály és a parasztság szövetségének felbomlását, a kulákság megerősödését és a szocializmus vereségét. Erre a pusztuláshoz vezető útra akarták terelni mindenáron a pártot a jobboldali kapitulánsok és árulók.

A másik lehetőség a kis parasztgazdaságokat nagyüzemű szocialista gazdaságokban, kolhozokban egyesíteni, amelyek messzemenően képesek traktorokat és más modem gépeket használni a gabonagazdaság és árutermelés gyors fellendítése érdekében. Világos, hogy a bolsevikok pártja és a Szovjetállam a mezőgazdaság fejlesztésének csakis ezt a második, kolhoz-útját választhatta.

A bolsevikok pártja Lenin arról szóló bölcs útmutatásaiból indult ki, hogy a kis parasztgazdaságokról nagyüzemű, kollektív, gépeket alkalmazó földművelésre kell áttérni, mert csupán ez képes a parasztgazdaságok tízmillióit a százados nyomorból kivezetni.

„Kis gazdasággal nem lehet kijutni a nyomorból” — mondotta Lenin.

A kollektivizálás útjára való áttérést a legégetőbb gazdasági szükség, a nép ínsége követelte. És a bolsevikok pártja Sztálin vezetése alatt helyesen értette meg ezt az égető gazdasági szükségességet és a parasztság milliós tömegeit át tudta állítani a kollektivizálás útjára.

A XV. kongresszus határozatában kimondta, hogy a mezőgazdaság kollektivizálását minden módon fejleszteni kell. Ugyanakkor a kongresszus utasítást adott a népgazdaság első ötéves tervének kidolgozására. Így tehát, mikor a szocialista ipar megteremtése még legjavában folyt, Sztálin már új hatalmas feladatot tűzött ki — a mezőgazdaság kollektivizálását. E történelmi feladat megvalósítása rendkívül gondos előkészítést igényelt, amelyet mélysége és mérete tekintetében joggal lehet egy sorba állítani a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előkészítésével. A proletárforradalom lángelméjű stratégája bátran és tántoríthatatlanul, gondosan és körültekintően vezette a pártot előre, letört minden akadályt a kitűzött cél felé vezető úton, éberen figyelte az osztályellenség sakkhúzásait és nagyszerűen előrelátta annak legközelebbi lépéseit, mesterien csoportosította át az erőket magának az előnyomulásnak folyamán, megerősítve az elfoglalt hadállásokat, kihasználva a tartalékokat a siker továbbfejlesztésére.

A párt előkészített minden szükséges anyagi előfeltételt a parasztságnak a kolhozokba való tömeges belépéséhez. Létrehozták az ipari bázist a falunak traktorokkal és gépekkel való ellátására, a mezőgazdaság technikai átszerelésére. A kolhozok és szovhozok szervezésének költségeire elegendő pénzügyi eszközt halmoztak fel, és erre az építő munkára elküldték a párt és a munkásosztály legjobbjait; megerősítették az első kolhozokat, amelyek példáját mutatták az egyéni gazdálkodást folytató parasztoknak, hogyan kell vezetni a kollektív mezőgazdaságot. Gép- és traktorállomásokat és szovhozokat létesítettek, amelyek segítségére voltak a parasztoknak gazdaságuk megjavításában.

A kulákság, vesztét érezve, megkísérelte az ellenállást, „gabonasztrájkot” rendezett, azt gondolta, hogy ezzel a pártot, ha nem is kapitulációra, de legalább is meghátrálásra fogja kényszeríteni. Ugyanez évben, 1928-ban, a Donjec-medence Sachty-kerületében, azután más kerületekben is, a burzsoá szakemberek nagyszabású kártevő szervezetét fedték fel. A kártevők összeköttetésben voltak imperialista államokkal.

A Sztálin által vezetett párt a kulákság ellen rendkívüli rendszabályokat hajtott végre és megtörte ellenállását. A kártevőket szigorúan megbüntették. Sztálin elvtárs felhívta a pártot, hogy vonja le a tanulságokat a sachty-i ügyből és felszólította mindenekelőtt a népgazdaság vezetésében dolgozó bolsevikokat arra, hogy nekik maguknak kell szert tenniök technikai ismeretekre, szakemberekké lenniök és gyorsítaniok kell új technikai káderek kinevelését a munkások közül.

Amikor a párt támadásba ment át a kulákság ellen, a párt által szétvert trockisták és zinovjevisták helyébe az 1928—1929-es években Buchárin, Rykov, Tomszkij lépett az őket követő jobboldali behódolok és a kapitalizmust visszaállítani akarók egész csoportjával együtt. Ugyanakkor az imperialisták, a jobboldali behódolok aknamunkájára támaszkodva, újabb kísérletet tesznek arra, hogy a Szovjetuniót háborúba sodorják. Anglia és Franciaország vezérkaraiban a Szovjetunió ellen 1929—1930-ra kitűzött új fegyveres beavatkozás terveit dolgozzák ki.

Mint ahogy 1917 októberében a Nagy Szocialista Forradalom győzelme nem lett volna lehetséges a kapitulánsok és sztrájktörők, a mensevikek és eszerek szétverése nélkül, éppen úgy a szocializmus győzelme a falun szintén lehetetlen lett volna a jobboldali kapitulánsok szétverése nélkül 1928— 1929-ben. A pártnak a Buchárin—Rykov-féle pártellenes csoport feletti győzelmében igen nagy jelentősége volt Sztálin beszédeinek: „A jobboldali veszélyről a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában” (a Moszkvai Bizottság és a Moszkvai Ellenőrző Bizottság teljes ülésén 1928 októberében) és „A jobboldali elhajlásról a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában” (a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának Központi Bizottsága teljes ülésén 1929 áprilisában).

Ezekben a beszédekben Sztálin végleg leleplezte a jobboldaliakat, mint a leninizmus ellenségeit, kimutatta, hogy a jobboldaliak a kulákok ügynökei a pártban.

A jobboldaliak elleni harcokban Sztálin felzárkóztatta az egész pártot és rohamra vezette a kapitalista kizsákmányolásnak országunkban megmaradt utolsó védbástyája ellen. Sztálin lángesze, tántoríthatatlan akarata és bölcs éleslátása biztosította a forradalomnak új, magasabb színvonalra emelését. 1929-ben, az Októberi Forradalom 12. évfordulóján megjelent „A nagy fordulat éve” című történelmi jelentőségű cikkében Sztálin ezt írta:

„Az elmúlt év a nagy fordulat éve volt a szocialista építőmunka minden frontján. Ez a fordulat a szocializmus döntő támadásának jegyében ment és megy végbe a város és a falu kapitalista elemei ellen. Ennek a támadásnak az a jellemző sajátossága, hogy már eddig is számos döntő sikert hozott nekünk népgazdaságunk szocialista újjáépítésének (rekonstrukciójának) fő területein.”

Határozott fordulatot ért el a párt a munka termelékenységének terén. Lényegében megoldást nyert a szocialista iparosítás egyik legnehezebb feladata: az a feladat, hogy a nehézipar felépítéséhez felhalmozzuk a szükséges anyagi eszközöket. Gyökeres fordulatot ért el a párt földművelésünk fejlesztése, parasztságunk fejlődése tekintetében. Viharos gyorsasággal kezdett kibontakozni a kolhozmozgalom, fejlődésének üteme tekintetében maga mögött hagyva még a nagyipart is. Ez volt a kezdete a tömeges kolhozmozgalomnak.

„Az új és a döntő a mostani kolhozmozgalomban az — írta Sztálin —, hogy a parasztok nem egyes csoportokban lépnek be a kolhozba, mint azelőtt, hanem egész falvak, egész járások, kerületek, sőt egész körzetek parasztsága lép be egyszerre. És mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a középparaszt megy már a kolhozba. Ez a lényege annak a mezőgazdaság fejlődésében beállott gyökeres fordulatnak, amely a Szovjethatalom rendkívül fontos vívmánya . . .”

Így lett előkészítve Sztálin vezetése alatt a történelmi fordulat a kulák elemek korlátozásának és kiszorításának politikájától, a kulákságnak, mint osztálynak a teljes kollektivizálás alapján való felszámolása politikájához.

Sztálin elvtárs nagy érdemének kell tekinteni azt a tényt, hogy ebben az időszakban, az iparosítás és kollektivizálás első nekiindulásának időszakában, amikor a nép minden munkálkodó erejét nagy feladatok megoldására kellett mozgósítani, élére állította a nőkérdést, a nők helyzetének, a női munkának, ama rendkívül fontos szerepnek a kérdését, melyet a nők — munkásnők és parasztasszonyok — a társadalom gazdasági, társadalmi és politikai életében betöltenek és, a kellő színvonalra emelve ezt a kérdést, helyesen meg is oldotta azt.

„Az emberiség történelmében az elnyomottak egyetlen mozgalma sem zajlott le — mondotta Sztálin — a dolgozó nők részvétele nélkül. A dolgozó nők, az összes elnyomottak legelnyomottabbjai, sohasem maradtak és maradhattak távol a felszabadító mozgalom országútjától. A rabszolgák felszabadító mozgalmában, mint ismeretes, százával és ezrével szerepelnek a női vértanúk és hősnők. A jobbágyság felszabadító küzdelmének harcosai közt tízezrével voltak a dolgozó nők. Nincs csodálkozni való azon, hogy a munkásosztály felszabadító mozgalma, az elnyomott tömegeknek ez a leghatalmasabb szabadságmozgalma, a dolgozó nők millióit gyűjtötte a maga zászlaja alá.”

„A dolgozó nők — mondja tovább Sztálin — a munkásnők és parasztasszonyok a munkásosztály hatalmas tartalékai. Ez a tartalék a lakosságnak jó felét teszi. A munkásosztály pártján lesz-e a női tartalék, vagy ellene — ezen fordul meg a proletármozgalom sorsa, a proletárforradalom győzelme vagy veresége, a proletárhatalom győzelme vagy veresége. Ezért a proletariátusnak és élcsapatának, a kommunista pártnak elsőrendű feladata az, hogy erélyes harcot indítson a nők, a munkásnők és parasztasszonyok felszabadításáért a burzsoázia befolyása alól, a munkásnők és parasztasszonyok politikai felvilágosításáért és megszervezéséért a proletariátus zászlaja alatt”

„De a dolgozó nők — folytatja Sztálin — nemcsak tartalékot alkotnak. A munkásosztály helyes politikája esetén a dolgozó nők a munkásosztály igazi, a burzsoázia ellen működő hadseregévé válhatnak. A női munkástartalékból a munkásnők és parasztasszonyok olyan hadseregét kikovácsolni, amely a proletariátus nagy hadseregével vállvetve küzd — ez a munkásosztály második és döntő feladata.”

Ami a nőknek a kolhozokban való szerepét illeti, erről Sztálin a rohammunkás kolhozparasztok első kongresszusán a következőket mondta:

„A nőkérdés a kolhozokban — mondta Sztálin — fontos kérdés, elvtársak. Tudom, hogy sokan közületek lebecsülik a nőket, sőt tréfát űznek belőlük. Ez azonban hiba, elvtársak, mégpedig komoly hiba. Nemcsak arról van itt szó, hogy a lakosság felét nők teszik. Mindenekelőtt arról van szó, hogy a kolhozmozgalom a kiváló és tehetséges nők egész sorát vezető állásokba emelte. Nézzétek ezt a kongresszust, annak összetételét és meglátjátok, hogy a nők az elmaradottak soraiból már régen az élenhaladók soraiba léptek elő. A nő a kolhozokban nagy erő. Ezt az erőt véka alatt tartani — bűn. Kötelességünk az, hogy a nőket a kolhozokban előtérbe toljuk és ennek az erőnek teret engedjünk”

„Ami magukat a kolhozok női tagjait illeti — folytatja Sztálin —, azoknak meg kell gondolniok, hogy milyen ereje és jelentősége van a kolhozoknak a nők szempontjából, meg kell gondolniok, hogy csak a kolhozban válhatnak a férfiakkal egyenlőkké. Ha nincs kolhoz: egyenlőtlenség van, a kolhozban: egyenlő a jog. Gondolják ezt meg a kolhozbeli elvtársnők és vigyázzanak a kolhozrendre, mint a szemük fényére”

Országunk legszélesebb néptömegeinek — köztük a régebben elnyomott és elmaradt nemzetek dolgozóinak is — bevonása a szocializmus építésének művébe, a szovjetideológiának, amely a tömegekben látja a történelem igazi alkotóit, óriási győzelmét jelentette a burzsoá ideológia felett, amely mindenféle badarságokat terjeszt arról, hogy a tömegek az életnek semmiféle terén sem képesek önálló alkotásra. Sztálin elvtárs leleplezte annak az „elméletnek” reakciós voltát, amely szerint a kizsákmányoltak nem tudnak meglenni a kizsákmányolok nélkül. „Az Októberi Forradalomnak — írta Sztálin elvtárs — egyik legfontosabb eredménye az a tény, hogy erre a hazug elméletre halálos csapást mért.”

Sztálin elvtárs leleplezte azt a reakciós legendát is, amely szerint a népek felsőbb és alsóbbrendű fajokra oszlanak.

„Azelőtt »szokás volt« azt gondolni, hogy a világ örök idők óta alsóbb és felsőbbrendű fajokra oszlik, feketékre és fehérekre, akik közül az előbbiek képtelenek a civilizációra, s arra vannak kárhoztatva, hogy kizsákmányolják őket, az utóbbiak pedig a civilizáció egyedüli hordozói és arra vannak hivatva, hogy az előbbieket kizsákmányolják. Most ez a legenda szét van zúzva és félre van vetve. Az Októberi Forradalom egyik legfontosabb eredménye az a tény, hogy erre a legendára halálos csapást mért és a gyakorlatban megmutatta, hogy a szovjetfejlődés medrébe bevont felszabadított nem európai népük éppúgy előbbre tudják vinni a valóban haladó kultúrát és a valóban haladó civilizációt, mint az európai népek.”

 (idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

SaLa