Írta: J. V. Sztálin

Levél Sinkevicshez

Elnézést kérek, hogy késve válaszolok.

1. Ön Leninnek a vodka ellen tett kijelentéseire hivatkozik (XXVI. és XXVII. köt.). Lenin kijelentéseit a Központi Bizottság természetesen ismeri. Ha a párt Központi Bizottsága ennek ellenére mégis hozzájárult a vodka bevezetéséhez, ezt azért tette, mert megvolt ehhez Lenin 1922-ben adott beleegyezése.

Lenin nem tartotta kizártnak, hogy bizonyos áldozatokkal rendezhetjük az adósságokkal kapcsolatos elszámolásainkat a burzsoá államokkal, s hogy nagyobb kölcsönt vagy nagyobb összegű hosszúlejáratú hiteleket kaphatunk. Ez volt a véleménye a génuai konferencia idején. Ilyen kombináció esetén persze nem kellett volna bevezetnünk a vodkát. De mivel ez az eset nem következett be, az ipar számára pedig nem volt pénzünk, bizonyos minimális pénzösszeg nélkül pedig nem számíthattunk iparunk valamennyire is tűrhető fejlődésére, amitől egész népgazdaságunk sorsa függ—Leninnel együtt arra a következtetésre jutottunk, hogy be kell vezetni a vodkát.

Mi jobb: a külföldi tőke járma, vagy a vodka bevezetése — így állt a kérdés. Világos, hogy a vodka mellett döntöttünk, mert úgy véltük, és úgy vélj ük ma is, hogy ha a proletariátus és a parasztság győzelme érdekében kissé be kell mocskolni kezünket, nem riadunk vissza ettől a végső eszköztől sem ügyünk érdekében.

Ezt a kérdést pártunk Központi Bizottsága 1924 októberében tárgyalta. A Központi Bizottság egyes tagjai ellenezték a vodka bevezetését, nem mutattak azonban egyetlen olyan forrást sem, amelyből az ipar számára pénzt meríthettünk volna. Erre válaszolva a Központi Bizottság 7 tagja, köztük én is, a következő nyilatkozatot terjesztette a Központi Bizottság plénuma elé:

„Lenin elvtárs 1922 nyarán és őszén (szeptemberben) többízben kijelentette mindegyikünknek, hogy mivel semmi remény arra, hogy külföldről kölcsönt kapjunk (Génua csődje), be kell vezetni a szeszmonopóliumot, hogy ez különösen szükséges egy minimális alap megteremtéséhez a valuta és az ipar támogatására. Mindezt kötelességünknek tartjuk kijelenteni azért, mert egyes elvtársak Leninnek e kérdéssel kapcsolatos korábbi kijelentéseire hivatkoznak.”

Pártunk Központi Bizottságának plénuma elfogadta a szeszmonopólium bevezetéséről szóló határozatot.

2. Ami azt a kívánságát illeti, hogy „levelező kapcsolatba lépjen velem”, ennek kész vagyok eleget tenni, és kérem, írjon az Önt érdeklő kérdésekről. Esetleg némi késéssel fogok válaszolni. De válaszolni fogok.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1927. március 20.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában Jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

Beszéd a Szovjetunió Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetségének V. országos konferenciáján

– írta: J. V. Sztálin –

1927. március 29

Elvtársak! Engedjék meg, hogy pártunk Központi Bizottsága nevében üdvözöljem önöket. (Taps.)

Engedjék meg, hogy sikert kívánjak önöknek abban a nehéz munkában, amelyet országunk munkás-paraszt ifjúságának szervezése és politikai felvilágosítása terén végeznek.

A komszomol nálunk mindig harcosaink első soraiban menetelt. Reméljük, hogy a komszomol a jövőben is az első sorokban fog menetelni, fennen hordozva a szocializmus zászlaját. (Taps.)

Most pedig, az üdvözlő szavak után, engedjék meg, hogy rátérjek arra a két kérdésre, amelyekről az imént beszélgettek velem egyes komszomolista elvtársak.

Az első kérdés iparpolitikánk kérdése. Ez, mondhatjuk, belügyi kérdés. És a második kérdés — a nankingi események kérdése. Ez tehát külügyi kérdés.

Elvtársak! A vezérvonal, amelyen iparunknak haladnia kell, a vezérvonal, amelynek meg kell határoznia iparunk további lépéseit — ipari termelésünk önköltségének rendszeres csökkentése, az iparcikkek kibocsátási árának rendszeres csökkentése. Ez az a fő út, amelyen iparunknak haladnia kell, ha fejlődni akar, ha erősödni akar, ha magával akarja vonni a mezőgazdaságot, ha erősíteni és szélesíteni akarja szocialista gazdaságunk alapzatát.

Honnan vettük ezt a vonalat?

Melyek azok az okok, amelyek ennek a vonalnak szükségességét és célszerűségét meghatározzák?

Ezt a vonalat legalábbis négy fő ok határozza meg.

Az első ok az, hogy a magas árakra támaszkodó ipar nem igazi ipar és nem is lehet az, mert az ilyen iparnak elkerülhetetlenül melegházi növénnyé kell fajulnia, amely nem életképes és nem is lehet életképes. Nekünk csakis olyan iparra van szükségünk, amely rendszeresen csökkenti az áruk árát, a termékek önköltségének rendszeres csökkentésére támaszkodik, amely tehát rendszeresen tökéletesíti termelését, a technikát és a munka megszervezését, a gazdaság vezetésének módszereit és formáit, mert csakis az ilyen ipar fejlődhet és hozhatja meg a proletariátusnak a teljes győzelmet.

A második ok az, hogy iparunk a belső piacra támaszkodik. Nem versenyezhetünk és nincs módunkban versenyezni a tőkésekkel a külföldi piacon. A belső piac iparunk fő piaca. Ebből azonban az következik, hogy iparunk csak olyan arányban fejlődhet és erősödhet, amilyen arányban fejlődik és bővül belső piacunk, e piac felvevőképessége, az iparcikkek tömeges kereslete. Márpedig mi határozza meg belső piacunk bővülését, felvevőképességének növekedését? Egyebek között az iparcikkek árának rendszeres csökkentése, vagyis iparunk fejlesztésének ugyanaz a vezérvonala határozza meg, amelyről az imént beszéltem.

A harmadik ok az, hogy ha az iparcikkek árát nem csökkentjük, ha az iparcikkeket nem olcsóbbítjuk rendszeresen, akkor elképzelhetetlen azoknak a feltételeknek a fenntartása, amelyek a munkások munkabérének további emeléséhez szükségesek. Előszöris, a munkások maguk is fogyasztói az iparcikkeknek, az iparcikkek árának csökkentése tehát okvetlenül komoly jelentőségű a reálbér fenntartása és emelése szempontjából. Másodszor, az iparcikkek árának csökkentésétől függ azon mezőgazdasági termékek árának szilárdsága, amelyeket a városokban főképp a munkások fogyasztanak, aminek ismét és okvetlenül igen komoly jelentősége van a munkások reálbérének fenntartása és emelése szempontjából. Teheti-e azt szocialista államunk, hogy nem emeli rendszeresen a munkások munkabérét? Nem, nem teheti. Ebből azonban az következik, hogy az iparcikkek árának rendszeres csökkentése a munkásosztály életszínvonala állandó emelésének egyik legszükségesebb előfeltétele.

Végül, a negyedik ok az, hogy az iparcikkek árának csökkentése nélkül nem tarthatjuk fenn a proletariátus és a parasztság összefogását, az ipar és a paraszti gazdaság összefogását, amely országunkban a proletárdiktatúra alapja. Önök tudják, hogy a paraszt az iparcikkeket, a textilneműeket, a gépeket stb. túlfizeti. Tudják azt is, hogy ez a körülmény komoly elégedetlenséget okoz a parasztság körében és megnehezíti a mezőgazdaság fejlődését. Ebből pedig mi következik? Ebből csak az következhet, hogy ha valóban fenn akarjuk tartani az összefogást, ha valóban fenn akarjuk tartani a munkásosztály és a parasztság szövetségét, és tovább akarjuk fejleszteni a mezőgazdaságot, akkor az iparcikk-árak rendszeres csökkentésének politikáját kell folytatnunk.

De mi szükséges ahhoz, hogy lehetővé és teljesen megvalósíthatóvá tegyük az ipari termelés önköltségének és a kibocsátási áraknak csökkentésére irányuló politikát? Ehhez az szükséges, hogy gyökeresen megjavítsuk a termelés technikáját, gyökeresen megjavítsuk a munka megszervezését az üzemekben, gyökeresen megjavítsuk és egyszerűsítsük az egész gazdasági apparátust, erélyesen harcoljunk a gazdasági apparátus bürokratizmusa ellen. Mindezt nálunk a termelés és a gazdasági vezetés szocialista ésszerűsítésének nevezik. Iparunk belépett a fejlődésnek abba a szakaszába, amikor a munka termelékenységének komoly növekedése és az ipari termelés önköltségének rendszeres csökkentése lehetetlenné válik új, jobb technika alkalmazása, új, jobb munkaszervezés alkalmazása nélkül, gazdasági apparátusunk egyszerűsítése és olcsóbbítása nélkül. Minderre nemcsak azért van szükségünk, hogy emeljük a munka termelékenységét és csökkentsük az iparcikkek árát, hanem azért is, hogy az ezen az alapon szerzett megtakarításokat iparunk további fejlesztésére és bővítésére fordítsuk. Ezért van szükségünk a termelés és a gazdasági vezetés szocialista ésszerűsítésére.

Ilymódon egy láncolatot kapunk: iparunkat nem tudjuk továbbfejleszteni, ha nem csökkentjük rendszeresen az ipari termelés önköltségét és az iparcikkek kibocsátási árát, az iparcikkek árát pedig lehetetlen csökkenteni új technikának, a munkaszervezés új formáinak, a gazdasági vezetés új, egyszerűsített módszereinek alkalmazása nélkül. Ez az oka annak, hogy a termelés és a gazdasági vezetés szocialista ésszerűsítésének kérdése mint napjaink egyik döntő kérdése vetődik fel.

Ezért azt hiszem, hogy pártunk Központi Bizottságának a termelés és a gazdasági vezetés ésszerűsítéséről a közelmúltban hozott határozata pártunknak egyik legfontosabb határozata, amely a legközelebbi időszakra meghatározza ipari politikánkat.

Azt mondják, hogy az ésszerűsítés átmenetileg bizonyos áldozatokat követel a munkások egyes csoportjaitól, köztük az ifjúságtól is. Ez igaz, elvtársak.

Forradalmunk története azt mutatja, hogy egyetlen jelentős lépést sem tudtunk megtenni anélkül, hogy a munkásosztály egyes csoportjai bizonyos áldozatokat ne hoztak volna országunk egész munkásosztályának érdekében. Ott van akár a polgárháború, bár a mostani jelentéktelen áldozatok egyáltalán nem hasonlíthatók azokhoz a komoly áldozatokhoz, amelyeket nálunk a polgárháború időszakában vállaltak. Látják, hogy azok az áldozatok ma már bőségesen megtérülnek.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a mostani jelentéktelen áldozatok a közeljövőben bőségesen meg fognak térülni. Ezért azt hiszem, nem szabad visszariadnunk attól, hogy bizonyos jelentéktelen áldozatokat hozzunk az egész munkásosztály érdekében.

A komszomol nálunk mindig harcosaink első soraiban haladt. Nem emlékszem olyan esetre, hogy elmaradt volna forradalmi életünk eseményei mögött. Nem kételkedem abban, hogy a komszomol most is, a szocialista ésszerűsítés végrehajtásának kérdésében is elfoglalja az őt megillető helyet. (Taps.)

Most hadd térjek rá a második kérdésre, a nankingi események kérdésére. Azt hiszem, a nankingi események számunkra nem lehetnek meglepetések. Az imperializmus nem élhet erőszak és rablás, vér és lövöldözés nélkül. Hiszen azért imperializmus. Ezért a nankingi események számunkra nem lehetnek meglepetések.

Miről tanúskodnak a nankingi események?

Mi a politikai értelmük?

A nankingi események arról tanúskodnak, hogy az imperializmus politikájában fordulat állott be, fordulat a fegyveres békétől a kínai nép elleni fegyveres háború felé.

Az imperializmus a nankingi események előtt a békét és a más országok belügyeibe való benemavatkozást hangoztató kenetteljes beszédekkel, a „civilizáció” és „emberszeretet” álarcával, Népszövetséggel stb. igyekezett leplezni szándékait. A nankingi események után az imperializmus sutba dobja mind a kenetteljes beszédeket, mind a benemavatkozást, mind a Népszövetséget és minden egyéb álarcát. Az imperializmus most a szemérmetlen rabló és elnyomó teljes mezítelenségében áll az egész világ színe előtt.

Újabb döntő csapás érte a burzsoá pacifizmust. Mert tulajdonképpen mit tudnak az imperialista pacifizmus csalogányai, a Boncourok, Breitscheidek stb. a maguk hazug pacifista beszédein kívül szembeállítani azzal a ténnyel, hogy agyonlőttek nankingi lakosokat?

A Népszövetség újabb pofont kapott. Mert az imperializmus lakájain kívül ki tarthatja „normálisnak” azt a tényt, hogy a Népszövetség egyik tagja löveti a Népszövetség egy másik tagjának lakosságát, maga a Népszövetség pedig kénytelen hallgatni, gondolván, hogy ez nem rá tartozik?

Bebizonyosodott, hogy pártunknak igaza volt, amikor az imperialista országok csapatainak sangháji felvonulását a kínai nép elleni katonai támadás előjátékaként értékelte. Mert a vakokon kívül most már mindenki láthatja, hogy Sanghájban azért kellettek a csapatok az imperializmusnak, hogy a „szavakról” áttérjen a „tettekre”.

Ez a nankingi események értelme.

Milyen szándékaik lehettek az imperialistáknak, akik megkockáztatták a nankingi kalandot?

Lehetséges, hogy az imperialisták, amikor letépték magukról az álarcot és napirendre tűzték Nankingban a tüzérséget, vissza akarták fordítani a történelem kerekét, véget akartak vetni a világ minden országában egyre növekvő forradalmi mozgalomnak, és harcot akartak indítani azért, hogy helyreállítsák a világkapitalizmusnak azt a viszonylagos stabilitását, amely az imperialista háború előtt megvolt.

Ismeretes, hogy a kapitalizmus gyógyíthatatlan sebekkel került ki az imperialista háborúból.

Ismeretes, hogy a Szovjetunió munkásai és parasztjai tíz évvel ezelőtt áttörték a tőke frontját és gyógyíthatatlan sebet ejtettek rajta.

Ismeretes, hogy az imperialista háború a gyarmati és függő országokban megingatta az imperialista uralom alapjait.

Ismeretes, hogy tíz évvel az Októberi Forradalom után a kínai munkások és parasztok is megkezdték az imperializmus frontjának áttörését, s nincs semmi okunk feltételezni, hogy nem fogják véglegesen áttörni.

Nos, lehetséges, hogy az imperialisták mindezt egy csapásra el akarták söpörni, és „új lapot” akartak nyitni a történelemben. És ha valóban ezt akarták, el kell ismerni, hogy bakot lőttek. Mert csak agyalágyult emberek gondolhatják, hogy a tüzérség törvényei erősebbek a történelem törvényeinél, hogy a, nankingi lövöldözéssel vissza lehet fordítani a történelem kerekét.

Lehetséges, hogy az imperialisták Nanking lövetésével meg akarták félemlíteni más országoknak a szabadság felé törő elnyomott népeit, mintegy azt mondva nekik: rólatok szól a nankingi mese. Ez korántsincs kizárva, elvtársak. A megfélemlítés politikájának megvannak a maga „alapjai” az imperializmus történetében. De hogy ez a politika rossz és nem éri el célját — azt aligha lehet kétségbevonni. Az orosz cárizmus annak idején „sikerrel” alkalmazta ezt a politikát. De mi lett a vége? Önök tudják, hogy a cárizmus teljes bukása lett a vége.

Lehetséges, végül, hogy az imperialisták Nanking lövetésével szíven akarták találni a kínai forradalmat, és lehetetlenné akarták tenni, először, a déli kínai csapatok további előnyomulását és Kína egyesítését, és, másodszor, a koncessziókkal kapcsolatos tárgyalások azon feltételeinek megvalósítását, amelyekben Hankouban megállapodtak. Ez könnyen lehetséges és alkalmasint teljesen valószínű. Hogy az imperialisták nem akarnak egységes Kínát és inkább szeretnének két Kínát, hogy „sikeresen manőverezhessenek” — ezt már néhányszor kikotyogta a kapitalista sajtó. Ami a sangháji és más koncessziókat illeti, aligha kételkedhetünk abban, hogy sok imperialista „nem rokonszenvez” a Hankouban kidolgozott és jóváhagyott feltételekkel. És lám, az imperialisták Nanking lövetésével nyilvánvalóan azt akarták mondani, hogy a jövőben inkább tüzérségi nyomással és kísérettel folytatnak tárgyalásokat a nemzeti kormánnyal. Az imperialistáknak már ilyen a zenei ízlése. Az, hogy ez a furcsa zene erősen emlékeztet a kannibálok zenéjére, úgylátszik, nem zavarja az imperialistákat. ..

Hogy elérik-e céljaikat — azt megmutatja a közeljövő. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy egyelőre csak egyet értek el: az imperializmus elleni gyűlölet kimélyülését a kínaiakban, a Kuomintang erőinek tömörülését és a kínai forradalmi mozgalom újabb balratolódását.

Aligha kételkedhetünk abban, hogy éppen az ellenkezőjét érik el annak, amit akarnak.

Kiderül tehát, hogy az imperialisták Nanking lövetésével mást értek el, mint amit akartak, s ez a másvalami szöges ellentéte annak, amire törekedtek.

Ezek a nankingi események eredményei és távlatai.

Ilyen a konzervatív tábor bölcseinek politikája.

Nem hiába mondják, hogy akit az isten pusztulásra ítél, annak elveszi az eszét. (Viharos, sokáig nem szűnő taps.)

„Pravda” 72. sz.
1927. március 31.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

Lenin Művei.zip

SaLa