Címke: ideológia

Az elnöki köztársaság – A poroszországi „államcsíny” – 1
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A poroszországi „államcsíny”

A tavaszi elnökválasztásokat követően a birodalom 18 „szabadállamának” parlamentjében a nemzetiszocialisták – Bajorország kivételével – már mindenütt a legerősebb pártfrakciót mondhatták magukénak. S ez nem csupán helyi nemzetiszocialista kormányok alakításának lehetőségét jelentette, hanem azt, hogy a nácik az egyes államok kormányainak képviselőiből álló Birodalmi Tanácsban (Reichsrat) is többségre kerülhetnek. Az addig kormányzó koalíciók mindent elkövettek annak érdekében, hogy a választásokat követően is helyükön maradhassanak. Ennek számtalan módja volt, részben alkotmányban biztosítottak, részben pedig az államok és kormányaik viszonylagos önállóságából fakadóak. A különféle manőverek a legtöbb helyen sikerrel jártak. Csupán három államban kaparinthatták meg a nemzetiszocialisták a miniszterelnöki bársonyszéket. A náci párt történetének első miniszterelnökét, Alfred Freyberget május 21-én iktatták be Anhaltban, ahol a parlamenti mandátumok 41,6%-át szerezték meg. Az Oldenburgban és Mecklenburgban alakított kabinetek már abszolút többségre támaszkodhattak (az előbbiben 52,1, az utóbbiban 50,8% volt a nácik parlamenti képviseletének aránya).

A Birodalom központi és legnagyobb „szabadállamában”, a kezdetektől szociáldemokraták irányította Poroszországban is a nemzetiszocialisták szerezték a legtöbb szavazatot. Ez nem csupán azt jelentette, hogy az újonnan összeülő tartományi képviselőházban a korábbi 6 helyett 162 náci képviselő foglalhatott helyet, hanem azt is, hogy a szociáldemokrata-demokrata-centrum koalíció elveszítette korábban megingathatatlannak látszó többségét. A náci párt a mandátumok 38,3%-ával túlszárnyalta a szociáldemokraták és a kommunisták együttes eredményét is.

A szociáldemokrata Otto Braun vezette kormányzat részben az elnökválasztások eredményét, részben már az újabb választási gyűlések, propagandaakciók hatását felmérve számított a nácik előretörésére, s még idejekorán megtette a szükséges intézkedéseket. Az egyik utolsó kormányülésen elfogadott „ügyrendi” módosítás lehetővé tette, hogy a „kormány mindaddig hivatalban maradjon, amíg az új miniszterelnök a választás második fordulójában is abszolút többséget szerez”. Így a második fordulóban az alkotmányjogilag nem szentesített, de az addigi gyakorlatban megkövetelt relatív többség nem volt elegendő a nemzetiszocialista jelölt megválasztásához, s a kormány a helyén maradt. Azt azonban nem sikerült megakadályozni, hogy május 25-én, a nemzetiszocialista Karl Litzmann tábornok elnökletével – ő volt a képviselőház doyenje, ezért ő nyitotta meg az ülést – a náci párt adja Hans Kerrl személyében a parlament elnökét, majd június 22-én mind a kommunistákat, mind pedig a szociáldemokratákat kiszorítsák a parlament elnökségéből. Mindezzel azonban nem lehetett a mintegy 100 mandátumos kisebbségben lévő kormányt, Otto Braun veterán miniszterelnököt és mindenható belügyminiszterét, Carl Severinget elmozdítani. Legalábbis a weimari alkotmány demokratikus cikkelyei alapján nem.

A náci párt Hitler utasítására korántsem új, azonban a „nagypolitikában” eddig még nem alkalmazott módszerhez folyamodott: a közrend és az „állam biztonságának” megrendítésével ki akarta kényszeríteni az alkotmány 48. cikkelyének alkalmazását, a rendkívüli állapot bevezetését. Június 17-től, az SA és az SS tevékenységét betiltó rendeletet felfüggesztő intézkedés hatálybalépésének napjától a náci párt fegyveres osztagai – nemritkán a rendőrség támogatásával — támadást indítottak a szociáldemokrata és a kommunista párt gyűlései, pártházai és kiadói ellen. Tüzet nyitnak és több védőt megsebesítenek a szociáldemokrata párt központi lapja, a Vorwärts székházánál. Megtámadják a kommunisták szervezte Vörös Segély-gyűlést Berlin-Charlottenburgban. Véres összecsapásokra kerül sor a berlini egyetemeken. A szociáldemokraták fegyveres szervezete, a Birodalmi Lobogó és a kommunista Vörös Frontharcosok Szövetsége (Roter Frontkämpferbund) védekezik, s nem is eredménytelenül, de az utcák rendje felbomlik: bezúzott kirakatok, halottak és sebesültek jelzik a náci terrorkülönítmények útját. A barnaingesek azonban Poroszországban nem tudják elérni azt, amit a birodalom más államaiban, sőt a véres akciók hírére mind szervezettebb ellenállásba ütköznek. Így a munkások tízezreit mozgatták meg, és országos felháborodást váltottak ki az Altonában lezajlott események.

A Hamburg melletti kisvárosba július 17-én a náci párt mintegy 6000 hívét összpontosította Schleswig-Holsteinből és Hamburgból, és rendőri fedezettel, a korszakban ritkaságszámba menő páncélautók védelmében bevonultak Altona munkásnegyedébe. A munkáspártokat becsmérlő jelszavakat kiabáló, választási plakátokat tépkedő fasisztákat kemény öklök fogadták. Hamarosan lövések dördültek. Az összecsapásnak 17 halálos áldozata (tizenkét kommunista, egy szociáldemokrata, egy Birodalmi Lobogó-tag és három nemzetiszocialista) és hét sebesültje volt.

A náci akciók hozzájárultak ahhoz, hogy a poroszországi kormányzat elbizonytalanodjon, egysége – amely már korábban sem volt valami szilárd, hiszen a nemzetiszocialista parlamenti tisztségviselők (az elnök és az elnökségi tagok) megválasztását éppen a Centrumpárt „különutas” politikája tette lehetővé – tovább bomoljon. A kabinet több irányban kereste a kiutat. E kísérletek első szakaszában a lehetetlennel is megpróbálkozott: a birodalmi kormányt igyekezett rávenni a helyzet normalizálódását elősegítő intézkedésekre. Így június 26-án Severing belügyminiszter felajánlotta Wilhelm Freiherr von Gayl birodalmi belügyminiszternek, hogy „komoly nyugtalanság” esetén a központi kormány vegye át a porosz rendőrség irányítását. Az ajánlat feltűnést keltett, a birodalmi kormány azonban nem vállalta a megosztott felelősséget.

A birodalmi kormány jóindulatának megszerzését, vagy legalábbis az egyre feszültebbé váló kapcsolat enyhítését, s részben a koalíciós partnerek megnyugtatását szolgálták viszont a nagy feltűnést és visszatetszést keltett júliusi lapbetiltások. Maga a lapbetiltás a weimari köztársaság békésebb időszakaiban sem volt ritka, az elnöki kormányzat idején pedig szinte mindennapos esetnek számított. A közvélemény megdöbbenését az váltotta ki, hogy a szociáldemokrata párt központi orgánuma, a Vorwärts, a Centrumpárt lapja, a Kölnische Volkszeitung, majd a Birodalmi Lobogó lapja, a Reichsbanner jutott erre a sorsra, s a rendelet alatt a szociáldemokrata belügyminiszter, Severing neve szerepelt. Severing és a porosz kormány természetesen nem maga kezdeményezte a betiltásokat, „csupán” a birodalmi belügyminiszter rendeletét hagyta jóvá. Viszont korántsem tettek meg mindent a felülről jövő nyomással szemben, sőt elősegítették érvényre jutását. Amikor ugyanis a kommunista párt képviselői javaslatot nyújtottak be a betiltás felfüggesztésére, a szociáldemokrata párt és a centrum frakciója nem vett részt a szavazáson, s így a nemzetiszocialisták és a jobboldal 197 voksával a kommunisták javaslatát elutasították.

A jobboldali birodalmi kormánynak tett komoly engedmények ellenére a szociáldemokrata párt a birodalmi elnöknél, Hindenburgnál ellenakcióval is próbálkozott, mégpedig Papennel szemben érvelve. Táviratukban, amelyet a párt elnöke, Otto Wels és a parlamenti frakció vezetője, Rudolf Breitscheid írt alá, az „új kurzus” hathetes mérlegét megvonva megállapították az életfeltételek gyors rosszabbodását, az egyre feszültebbé váló belpolitikai helyzetet, és, ami a birodalmi elnököt különösen érzékenyen érintette, az államhatalom tekintélyének csökkenését és a birodalom egységének bomlását. „Mindez azoknak a rendszeres kedvezményeknek a következménye, amelyekben az alkotmányellenes erők részesülnek, amíg az alkotmányhoz hű kormányzatoknak a rend és a nyugalom helyreállítására tett erőfeszítéseit a birodalmi kormány intézkedései keresztezik. A jelenlegi kurzus folytatása beláthatatlan veszélyekkel jár a birodalom és a nép számára.”

Több hasonló intézkedés és dokumentum jelezte, hogy a porosz kormány és a szociáldemokrata párt jól érzékelte a veszély nagyságát, s elhárítása érdekében hajlandó volt a további alkura, korábbi „eltökélt ellenzéki” álláspontjának feladására. De más irányban is tapogatózott. Így például az SA-ra és az SS-re vonatkozó tilalom feloldását követően, a terrorhullám kibontakozásakor Braun miniszterelnök a többi „szabadállam” kormányához fordult azzal a javaslattal, hogy területükön továbbra is tartsák érvényben a náci osztagok betiltását. (A törekvés nem járt sikerrel, mert a megállapodás utáni napon, június 27-én Hindenburg aláírásával újabb szükségrendelet látott napvilágot, amely csonkította a helyi jogokat, amennyiben a helyi hatóságokat csak „a közbiztonság közvetlen veszélyeztetése” esetére hatalmazta fel tiltó rendeletek kibocsátására, akkor is csak „meghatározott körzetekben és egyes esetekre korlátozva”.)

Lényegesen nem változott a poroszországi szociáldemokrata vezetés politikája akkor sem, amikor július 16-án „megbízható forrásból” értesült arról, hogy Papen miniszterelnök még a választások előtt további intézkedésekre készül ellenük. A pártelnökség, meghallgatva Severing tájékoztatóját, arra az álláspontra helyezkedett, hogy „bármi következzen is, az alkotmányos jogi alapokról [a párt] nem térhet le”. Pedig volt más elképzelés is. A porosz kormány képviselői a délnémet tartományi kormányok miniszterelnökeivel tanácskozva zárt körben felvetettek egy olyan megoldást, hogy amennyiben a birodalmi kormány erőszakkal vagy kényszerrel kívánja eltávolítani helyéről a poroszországi koalíciót, s az állam élére birodalmi biztost nevezne ki, úgy „a porosz kormány rendkívüli állapotot rendelne el, a Reichsbannert kiegészítő rendőri alakulatnak nyilvánítaná és felfegyverezné, Hindenburgot diszkréten semlegesítené, a birodalmi kormányt és az NSDAP vezető klikkjét pedig letartóztatná. A birodalom kormányzását átmenetileg az öt legnagyobb állam miniszterelnökeiből létrehozott direktórium venné át.” E tervhez megnyerték a porosz államtanács elnökét, a centrumpárti Konrad Adenauert is.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az elnöki köztársaság – A konzervatív diktatúra
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A német uralkodó köröknek a választást követő taktikájára az áprilistól május végéig életbe léptetett rendeletekből már következtetni lehetett: mindinkább azok vették át az események irányítását, akik a „konzervatív”, a parlamentáris rendszer helyreállítása helyett a jobboldali diktatúrában látták a megoldást. Amíg a hivatalban levő, Brüning-féle „pártok feletti” kabinet politikája a polgári középpártok és a szociáldemokrácia egyezkedésén alapult, az új irányvonal hívei a nemzetiszocialistákkal keresték a megegyezés lehetőségét. Ez éles fordulatot hozott az ország politikai életében, amelynek irányát azonban – főleg a fordulat első időszakában – többen félreértették.

Három nappal a választások után, április 13-án Hindenburg rendeletet bocsát ki, amelyben az SA-egységek március 13-i mozgósítását puccskísérletnek minősítve, „a közbiztonság, a rend és az állam tekintélyének megóvására” (tehát az alkotmány 48. cikkelyére) hivatkozva elrendelte a náci párt valamennyi katonai jellegű szervezete, többek között az SA és az SS feloszlatását. A rendelet azonban korántsem jelentette a szélsőjobb elleni általános fellépés kezdetét. Ellenkezőleg, a szociáldemokrata pártvezetésnek, amely e lépésben saját választási taktikájának igazolását látta, s az intézkedést mint „a fasizmus felett aratott győzelmet” üdvözölte, hamarosan csalódnia kellett. Hindenburg célja az volt, hogy kedvezőbb feltételekkel kezdhessen tárgyalásokat a megfenyegetett nemzetiszocialistákkal, s nem is akármiről, hanem éppen a szociáldemokraták által most már mind egyértelműbben támogatott Brüning menesztéséről.

A titkos tárgyalások Hindenburg bizalmasa, von Schleicher tábornok és Hitler között május 7-én kezdődtek. Már az első napon sikerült megegyezniük abban, hogy amennyiben a birodalmi elnök felfüggeszti a feloszlató rendelkezést, vagy arra legalábbis ígéretet tesz, a nemzetiszocialisták tartózkodni fognak a Brüning-kormányt felváltó jobboldali kabinet támadásától. Schleicher elégedetten távozott a megbeszélésről, úgy vélte, lassan beigazolódik baráti körében nemritkán hangoztatott véleménye: „A volt őrvezető és emberei gyermekek, akikkel nem kell mást tenni, mint kézenfogva vezetni őket.”

Brüningnek a következő napokban hirtelen megsokasodtak a gondjai. A szociáldemokrata párt támogatásával még el tudta érni, hogy a parlamentben kormánya ellen május 12-én benyújtott bizalmatlansági indítványt a képviselők csekély többséggel visszautasítsák, az egyik legfőbb támaszává vált Groenernek azonban meg kellett válnia a hadügyminiszteri posztjától.

Amit a Schleicher-Hitler megállapodás titokban tartásával még siketült leplezni, az Groener lemondásával már nyilvánvalóvá vált. A párton kívüli tábornok hadügyminiszteri megbízatása mögött ugyanis nem koalíciós megfontolások rejlettek, hanem Hindenburg követelése. Bizalmasának és volt bajtársának éppen a „koalíciós zűrzavarral”, s nem utolsósorban a „fenyegető marxista veszéllyel” szemben kellett megőriznie a Reichswehr egységét. Groener azonban azokhoz az erőkhöz húzott, amelyek megelégedtek a szociáldemokrácia megzabolázásával (de nem támogatták szétzúzását), akik a nemzetiszocialisták megfékezését is komolyan vették. Ezért támogatta az SA és az SS betiltását, s ugyancsak ezért elégedett meg – Hindenburgnak valamennyi félkatonai védelmi szervezetet betiltó eredeti javaslatával szemben – az elsősorban a szociáldemokraták vezette, a „köztársaság és az állam tekintélyének erősítését és támogatását” a Brüning-kabinet válságának kibontakozásakor meghirdető Birodalmi Lobogó (Reichsbanner) ellen irányuló szükségrendelet helyett e szervezeteknek a hadügyminisztérium fennhatósága alá rendelésével.

Groener személye a szélsőjobb céltáblájává vált, s menesztése Hindenburg részéről egyet jelentett követelésük teljesítésével. Lemondásával a negyedik birodalmi bársonyszék üresedett meg, a belügyi, külügyi és a gazdaságügyi tárca után most a hadügyi is gazdátlanná vált. (A korábbiak élére Hindenburg jóváhagyásával birodalmi megbízottakat neveztek ki korlátozott jogkörrel.) A Brüning-kormány válsága ezzel utolsó szakaszába lépett, ami egyben a középpártokra támaszkodó elnöki diktatúra végét is jelentette.

Hindenburg már döntött Brüning menesztéséről, a kancellári posztra azonban még nem volt megfelelő jelöltje. Legszívesebben közvetlen környezetéből választott volna, ám ott nem volt senki, aki az egyre nagyobb zűrzavarban vállalta volna a korántsem hálás feladatot. Azt azonban eldöntötte, hogy a leendő kormányzat egyértelműen a jobboldalra, mégpedig annak is kevésbé szélsőséges szárnyára, a Német Nemzeti Néppártra támaszkodjon. Fokozni kívánta továbbá a hadsereg befolyását. Nem adta fel ugyanakkor reményét, hogy sikerül olyan kabinetet létrehoznia, amely a parlamentben is keresztül tudja vinni akaratát. A megfelelőnek látszó személyiséget – a tanácsadói közül mind nagyobb befolyásra szert tett von Schleicher javaslatára – végül is Franz von Papenben vélte megtalálni.

A nemesi származású Saar-vidéki földbirtokos életpályája nem volt ismeretlen Hindenburg előtt. A világháború éveiben katonaként szolgált, s egészen a vezérkari tiszti beosztásig vitte. A háborút követően jó politikai érzékéről tanúskodott, hogy politikai pályára lépve a centrumhoz csatlakozott, s a porosz parlamentben mind nagyobb befolyásra tett szert. Diplomáciai missziókat is betöltött, mégpedig nem sikertelenül. A mindig elegáns Papen kitűnt szónoki képességeivel, és a hadsereg mellett 1924-ben létrehozott Német Klub (közismertebb nevén Úri Klub, Herrenklub) tagjaként, majd egyik vezetőjeként a reakciós földbirtokosok, a junkerek bizalmasa volt. Schleicher baráti köréhez tartozott, s megegyezett véleménye pártfogójáéval abban is, hogy a jobboldal egységét a nemzetiszocialisták bevonásával lehet csak megvalósítani. Ismerte Hitlert, akivel az év elején egy ízben már találkozott, róla azonban Schleichernél jóval kevésbé kedvezően vélekedett.

Papent meglepetésként érte Schleicher ajánlata. Még a Hindenburggal folytatott megbeszélésekor sem volt teljesen meggyőződve arról, hogy vállalhatja ezt a korábbiaknál jóval nagyobb és — amit egyértelműen látott – kockázatosabb feladatot. Főleg az utóbbi tényező késztette arra, hogy kétségeit a birodalmi elnök elé tárja: „Még nem vagyok felkészülve ilyen súlyos felelősség vállalására, és kétségeim vannak afelől, hogy éppen én lennék erre a megfelelő ember.” Hindenburg, akire már az első találkozáskor rendkívül kedvező benyomást tett Papen, teljes bizalmáról biztosította Schleicher jelöltjét. Majd Papen lovassági tiszti múltjára utalva, szinte megparancsolta a kancellárság vállalását: „Ön katona volt, és a háborúban teljesítette kötelességét. Ha a haza szólít, mi Poroszországban csak egyet ismerünk – az engedelmességet.”

A Hindenburgtól távozó Papen egyik első tennivalója a nemzetiszocialisták megnyerése volt. Már maga mögött tudta a német nemzetiek és a Néppárt támogatását. Ennél többre, a demokraták és a centrum megnyerésére nem is gondolt. (A szociáldemokratákkal az egyezkedést – Hindenburg határozott tilalma mellett – saját további elképzelései miatt sem tartotta szükségesnek.) Tarsolyában a mögötte felsorakozott erők feltétlen bizalmával és két ígérettel várta Papen a náci pártvezért. A két ígéret: Brüning menesztése és a horogkeresztes osztagok betiltásának feloldása. Kérése cserében „csupán” egy volt: kormányának támogatása.

A találkozóra május 28-án került sor Berlinben. Papen röviden vázolta elképzeléseit, majd közölte, hogy Hindenburggal történt megállapodása értelmében kormánya hajlandó lesz támogatni a nemzetiszocialista párt tevékenységét korlátozó intézkedés feloldását. Hitler – Papennel ellentétben – a tőle megszokott bőbeszédűséggel kezdte ecsetelni elképzeléseit a „rend és az állam tekintélyének” helyreállításáról, a jövő nagy német birodalmáról és általában a nemzetiszocialista mozgalom magasztos céljairól. Papen, mint jó diplomatához illett, türelmesen hallgatta végig a „Führer” fecsegését. Hidegvérét azonban majdnem elveszítette, amikor Hitler a korábban Schleicher előtt ismertetett feltételeit még eggyel megtoldotta: az SA és az SS „szabad” tevékenységének engedélyezése mellett követelte az „elaggott” parlament feloszlatását is, ami viszont egyet jelentett új választások kiírásával. Papen tisztában volt azzal, hogy a feszült politikai légkört a választások tovább élezhetik, s arról sem volt egyértelműen meggyőződve, hogy az őt támogató erők számára az eredmények kedvezően fognak alakulni. Mivel azonban kancellári megbízatásának feltétele a nemzetiszocialisták támogatásának megnyerése volt, nem tehetett mást, mint hogy megígérje: közvetíteni fogja Hitler kívánságát a birodalmi elnöknek.

Papen előbb Schleichernek, majd Hindenburgnak is beszámolt a tárgyalásról, s mindkettőjüket megkérte Hitler újabb követelésének teljesítésére. Schleichert nem kellett meggyőznie, a tábornok az árat elfogadhatónak tartotta. Úgy vélte, s ezt Papennel közölte is, hogy amennyiben a nemzetiszocialistákat sikerül megnyerniük a kormány támogatására, úgy erőiket – szervezettségüket és harci osztagaikat – a kormány felhasználhatja a Reichswehr számára, vezetőiket pedig háttérbe szoríthatja. Hindenburg azonban habozott. Végül úgy döntött, hogy saját tekintélyét veti latba Hitler meggyőzésére. Nem is a feltételeit tartotta teljesíthetetlennek – bár Papennek és Schleichernek a választásokkal kapcsolatos aggodalmait ő is osztotta hanem a Hitler által cserében felajánlott „tolerálást” tartotta kevésnek. A kormány egyértelmű támogatást várt a nemzetiszocialistáktól.

Ezzel megpecsételődött Brüning sorsa. Amikor a miniszterelnök másnap kihallgatásra jelentkezett Hindenburgnál, hogy újabb szükségrendelethez szerezze meg az elnöki hozzájárulást, az agg tábornagy előbb húzódott, majd a döntést másnapra halasztotta. Korábban erre nem volt példa. Brüning, aki korántsem volt tapasztalatlan politikus, és az elnök megbízottainak tárgyalásai sem maradtak előtte teljesen titokban, másnap mindent egy lapra tett fel. A szükségrendeletek aláírása mellett most már fő támaszának, Groenernek a visszahelyezését is kérte a hadügyminiszteri posztra. S amint arra Brüning is számított, Hindenburg már valóban döntött, számára kedvezőtlenül: valamennyi kérését és javaslatát visszautasította. Még aznap, május 30-a délelőttjén Brüning benyújtotta kormányának lemondását.

A kormány lemondása nem érte váratlanul a közvéleményt, még kevésbé a politikai pártok vezetőit. A kibontakozás várható iránya azonban a baloldalon és a polgári középpártokban nyugtalanságot keltett, éppen azokban a körökben, amelyek még néhány hónapja maguk segítették Hindenburgot az elnöki székbe.

A felizzott politikai légkör nem kedvezett az új kormány megalakításának, ezért Hindenburg kísérletet tett arra, hogy megnyugtassa az ellenzéket. Amíg megbízottam keresztül felkérte Göringet, hogy hívja Berlinbe a vidéken tartózkodó Hitlert, fogadta a szociáldemokrata párt két vezetőjét. A megbeszélésen, vagy inkább szűkszavú tájékoztatón Otto Wels és Rudolf Breitscheid vett részt. Hindenburg nem várt támogatást a szociáldemokratáktól, célja az volt, hogy kitapogassa, milyen ellenállásra számíthat az új kormány, egyben jelezze: a változásokat maga is szükségesnek tartja és teljes tekintélyével támogatja. S hogy megnyugtassa tárgyalópartnereit, szokott porosz tiszti modorában végül kijelentette: „Az új kormány tiszteletben fogja tartani az alkotmányt, amelynek biztosítéka saját személyem és egész múltam.” Hindenburg megnyugtatásnak szánta szavait, ám a szociáldemokrata vezetők inkább fenyegetésnek érezték. Nyilatkozatukban azonban – amelyet a megbeszélést követően a párt központi lapjában, a Vorwärtsben tettek közzé – kerülték a közvetlen támadást Hindenburg ellen, sőt, ha felemás módon is, de bizalmukat fejezték ki, hogy a számukra kedvezőtlen változások végül is a helyzet rendeződéséhez fognak vezetni. Amit helyesen ítéltek meg, az a háttérben meghúzódó mozgatóerő volt: „A válságot a Reichswehr és a keletporosz nagybirtokosok köreinek szája íze szerint oldották meg, akiknek a Brüning-kormány még mindig nagyon »baloldali« volt. A kurzus tehát jobbra tart! Hogy meddig – s hogy egyáltalán a birodalmi elnöknek módjában lesz-e azt a pontot meghatározni, ahol a dolgok stabilizálódnak -, az az elkövetkezendő napok és hetek nyitott kérdése.”

Adolf Hitler, miután Göring telefonon értesítette a történtekről s beszámolt a közvetítők kéréséről, azonnal félbeszakította hétvégi „pihenőjét”. A fekete Mercedesekből álló gépkocsioszlop elhagyta Mecklenburgot; Göring Berlinben csatlakozott a Führer kíséretéhez, majd rövid megbeszélés után együtt siettek a birodalmi elnök rezidenciájára, ahol az elnök titkára, Meissner várta őket. Hindenburg azonnal fogadta a nemzetiszocialista pártvezetőt, s ismertette vele elképzeléseit az új kormányról. Hitler ismét előadta feltételeit – természetesen a tőle megszokott bőbeszédűséggel. Hindenburg mindenre ígéretet tett, majd feltette a döntő kérdést: hajlandó-e a nemzetiszocialista párt támogatni Papent? Hitler válasza határozott „igen” volt. Ezzel úgy tűnt, Hindenburg elérte célját: most már semmi sem állt az új kormány kinevezésének útjában.

Papen június 1-én mutatta be kormányát a birodalmi elnöknek. A miniszteri posztokon öt német nemzeti, két néppárti és két párton kívüli politikus osztozott. A kabinet a háborút követő időszak legjobboldalibb kormányzata volt, a szociáldemokratákon kívül most már hiányoztak a középpártok: a centrum és a demokraták képviselői is. Három legtekintélyesebb tagja» a hadügyi tárca élén Schleicher, és a hivatásos diplomata, Konstantin von Neurath külügyminiszter, valamint a Német Nemzeti Néppárthoz tartozó gazdasági miniszter, a Brüning-kabinet bukásában szerepet vállalt Hermann Warmbold volt, az egyik leghatalmasabb német monopólium, az IG Farben egyik elnöke. Az új kabinet azonban nem csupán összetételében különbözött a korábbiaktól, hanem rendkívül leszűkült parlamenti bázisával is. Amíg Brüning, a szociáldemokraták „tolerálásától” eltekintve, a képviselők mintegy 28-30%-ának bizalmát bírta, Papen csupán 12%-os támogatásra számíthatott. (Ennyi volt ugyanis a német nemzetiek és a Néppárt 71 képviselőjének súlya az 577 tagú képviselőházban.) A „nemzeti koncentráció” elnevezésre mindenesetre nem szolgált rá a kormány – Papen jelölte így kabinetjét -, ezt már a korabeli ellenzék is csak idézőjelben használta. Az első kormánynyilatkozat is ellentmondott ennek. Papen leszögezte, eltökélt szándéka „az államszocializmus és a jótékonykodó költségvetés” felszámolása, a kollektív szerződéseken nyugvó bérrendszer és munkanélküli-segély megszüntetése. (A munkanélküliség ekkor már az összlakosság egyhatodára terjedt ki, a munkásosztálynak majdnem a felét, a szervezett dolgozók 66,1 %-át érintette, s csupán mintegy 20%-uk részesült a törvényben megszabott munkanélküli-segélyben.)

Papen a rend helyreállítását is sajátos módon értelmezte. Harcot hirdetett – átvéve a szélsőjobboldal által használt kifejezéseket – a „társadalomellenes osztályharc”, a „kultúrbolsevizmus” és az „ateista-marxista szellem” ellen, felhívott „minden államfenntartó nemzeti” erő összefogására. A kormánynyilatkozatot hallgató képviselők megérthették, hogy a „nemzeti koncentráció” egyedül a jobboldal egységét jelenti. Papen azonban tudta, hogy ezt vállalnia kell, a polgári pártok fő erői ugyanis most már itt sorakoztak fel.

A kormányalakítás visszhangja a vártnál is kedvezőtlenebb volt. Papen nem volt olyan országosan ismert, még kevésbé elismert politikus, akinek a neve vonzerőt gyakorolhatott volna. Meghirdetett programja pedig egyértelművé tette, hogy az újabb elnöki kabinet most már nem egyszerűen „pártok feletti”, hanem a pártok többsége (s természetesen az e pártok képviselte osztályok és rétegek) ellenében kíván kormányozni. Ez nehezen volt elképzelhető a nemzetiszocialisták támogatása nélkül, ellenükben pedig éppenséggel lehetetlen.

Június 3-án maga Schleicher utazott Hitlerhez – ami már önmagában is jelezte a megváltozott helyzetet -, hogy a helyi választási hadjáratát irányító pártvezértől ígéretének beváltásáról tárgyaljon. Elsősorban azt szerette volna elérni, hogy Hitler tegyen írásbeli nyilatkozatot, amelyben támogatásáról biztosítja a kormányt. Hitler azonban erre nem volt hajlandó. A választások menetéből jó politikai érzékkel azt a következtetést vonta le, hogy pártja nem engedheti meg magának a kormány melletti nyílt kiállást. Igyekezett meggyőzni Schleichert arról, hogy mit sem változtat a dolgokon, ha pártja csupán az egyes intézkedések „tolerálásával” segíti a kormányt. Schleichert már az is izgalomba hozta, hogy Hitler a „támogatás” kifejezés helyett ismét a „tolerálást” emlegette, de efölött a megegyezés reményében még elsiklott. Az viszont már felháborította, hogy Hitler, miután egyértelműen elzárkózott bármiféle nyilatkozat aláírásától – még a kormány megtűrését is újabb feltételekhez kötötte, mégpedig a választások mielőbbi kiírásához.

Schleicher dolgavégezetlenül távozott. A tapasztalt intrikusnak első ízben kellett meggyőződnie arról, hogy Hitler nem lebecsülendő ellenfél. Végül is úgy döntött, javasolni fogja Hindenburgnak a nácik eredeti követeléseinek elfogadását, a választások azonnali kiírását azonban nem.

Másnap, június 4-én a birodalmi elnök feloszlatottnak nyilvánította a Reichstagot, de csak július 31-re íratott ki új választásokat: úgy vélte, Papennek az elkövetkezendő két hónap elegendő lesz arra, hogy helyzetét megerősítse. Az események azonban nem őt igazolták.

Papen terve egyszerű volt, s az első pillantásra nem is tűnt kivihetetlennek. Elsőnek a baloldalra kívánt lecsapni a nemzetiszocialisták támogatásával, majd a nemzetiszocialistákat a „kormányfelelősségbe” is bevonva stabilizálni a helyzetet, ezzel mintegy „kihúzva a mozgalom méregfogát”. Mindezt kemény kézzel, a kormányzat egységes, fegyelmezett működtetésével és – ami szintén nem volt mellékes – a birodalmi elnök feltétlen támogatásával.

A kormányzat egységének megteremtését, azaz a nagytőke és a junkerek együttműködésének biztosítását szolgálták első szükségrendeletei. A „bárók kormánya” – ahogyan a korabeli sajtóban a Papen-kabinetet hamarosan emlegették, utalva arra, hogy kilenc miniszteréből öt nem akármilyen nemesi előneveket mondhatott magáénak – június 7-én bocsátotta ki első szükségrendeletét. A „munkanélküli-segély, a társadalombiztosítás, valamint a községi juttatások biztosítása érdekében” növelték az adóterheket, elsősorban a bérekből a „közteherviselést” szolgáló levonásokat, radikálisan csökkentették a szociális juttatások és a munkanélküli-segély összegét.

A „gazdasági” intézkedéseket politikaiak követték. Országszerte nagy feltűnést keltett, hogy Gregor Strasser személyében, aki 1925-től a nemzetiszocialista párt propagandáját, majd 1928-tól szervező bizottságát vezette, első ízben kapott náci politikus alkalmat arra, hogy a párt nézeteit az akkor legnagyobb nyilvánosságot jelentő rádióban kifejthesse. Strasser előadásának címe „A nemzetiszocializmus állameszménye” volt, tartalma a „totális állam”, a „nemzeti felemelkedést egyedül szolgáló fasiszta diktatúra” dicsőítése.

Jelentősebb és hatásában is nagyobb volt azonban a birodalmi elnök június 16-án aláírt szükségrendelete „A politikai rendzavarásokról”. E rendelet iránya éppoly félreismerhetetlen volt, mint az előző intézkedéseké: korlátozta a gyülekezési szabadságot, szigorította az erőszakos cselekményekért kiszabható büntetéseket, ugyanakkor, a Hitlernek tett ígéretnek megfelelően, ismét engedélyezte a náci párt fegyveres osztagainak működését, és feloldotta a rájuk vonatkozó egyenruhaviselési tilalmat.

A két szükségrendelet, amely „a gazdasági és a politikai rend” helyreállítását volt hivatva szolgálni, addig soha nem látott belpolitikai feszültségeket szült, s csaknem robbanáshoz vezetett. Mindez azonban kedvezett a dokumentum kibocsátói által tervezett további lépéseknek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az elnöki köztársaság – A földcsuszamlás kezdete
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Az 1930. szeptember 14-én megtartott választás az elnöki köztársaság első választása volt, de nem váltotta be teljes mértékben a politikai pártok vezetőinek előzetes várakozásait.

A választási hadjáratban minden párt a változtatás ígéretével lépett fel. Programjaik lényegesen különböztek. Bár valamennyi tartalmazott javaslatot a válság megoldására, az egyre fokozódó munkanélküliség felszámolására és a széles néprétegek anyagi helyzetének javítására, a megoldás útját azonban különféleképpen jelölték meg. A felizzott politikai légkörben – 1919 óta soha ennyi választó nem járult az urnákhoz – lényegében „konzervatív” jelszavakkal lépett választói elé a szociáldemokrata, a centrum és a nevét – kisebb liberális csoportokat egyesítve – Német Állampártra (Deutsche Staatspartei) változtató demokrata párt. Céljuk a parlamentáris rendszer korábbi rendjének, s mindenekelőtt a koalíciós kormányzatnak a helyreállítása volt. Ezzel a programmal csak veszíthettek: legtöbbet a szociáldemokraták (5,5%-ot), akiknek majd kétéves országlásukért kellett a felelősséget vállalniuk. Szavazóik nagy része a kommunista pártnak „a válságból kivezető forradalmi út és antifasiszta egységfront” jelszavához csatlakozott (a párt 1 325 364 új hívet és 2,5%-os szavazatnyereséget szerzett).

A választás igazi nyertese és egyben a vesztese mégis a jobboldal volt. Pártjaik közül a hagyományos alapokon építkezők (a Német Néppárt, amely ebben az időben pártválsággal küzdve tisztult meg a stresemanni koalíciós elképzelésektől, s jobbra kereste a kiutat) és a szintén jobbra tartó, most már Hugenberg vezette Német Nemzeti Néppárt történetének legsúlyosabb vereségét szenvedte el. Mindkét párt szavazatainak több mint a felét elveszítette részben korábbi koalíciós, majd ezt követő, de éppoly kevéssé eredményes ellenzéki politikájuk következményeként – bár ez utóbbi nem játszott olyan nagy szerepet, mint az előző —, részben a fő választási vetélytárs téves megítélése miatt: e pártok agitációja szinte teljes mértékben a baloldal és a középpártok ellen irányult. Választási veszteségük, akár a szavazók számát (2 819 702), akár százalékban kifejezett (10,05%) eredményüket tekintve messze elmaradt attól a nyereségtől, amelyet a nemzetiszocialista párt hatalmas győzelme jelentett a jobboldal számára. A mindaddig „törpe minoritásnak” tekintett náci párt jelentős választási sikerét aratta – az 1928-as 2,6%-ról 18,3%-ra növelte részarányát, s amíg korábban mindössze 810 127-en választották a horogkeresztet, most 6 379 672 szavazócédulán voksoltak a párt mellett. Ezzel a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt a jelentéktelenségből az ország második legerősebb pártjává lépett elő.

A nemzetiszocialista győzelem a politikai életben általában tapasztalható jobbratolódáson belül egyben a jobbratolódás határozott irányát is jelezte. S ez az irány a fasiszta diktatúra volt. A diktatúráé – s ekkor ez volt a döntő amely bár ígéretekben nem szűkölködött, közel sem tudta megnyerni a választók többségét. Mert igaz ugyan, hogy a jobboldal az előző választásokhoz képest majd kétszeresére (15,5%-ról 29,15%-ra) növelte szavazatarányát, eredményük még így is messze elmaradt a meggyengült (49,8%-ról 42,75 %-ra csökkent) weimari pártokétól, amelyeknek vezetői ugyan – különféle meggondolások alapján – támogatták az elnöki diktatúra tervét, választóikat mégis a munkásság, az értelmiség, a parasztság és a nagytőke hagyományos, parlamentarizmust pártoló rétegeiből toborozták. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a jobboldal sem volt egységes a diktatúra szükségességének megítélésében, mellette egyértelműen csak a nemzetiszocialisták foglaltak állást, akik viszont a Brüning-kísérletnek éppoly határozott ellenzékét jelentették, mint az általában a diktatúra kérdésében közel sem egységes, annak fasiszta formáját pedig elutasító német nemzetiek és a néppártiak.

Az ország politikájában meghatározó szerepet betöltő köröknek, így elsősorban Hindenburgnak és tanácsadóinak a választások két fő tanulsággal szolgáltak. Az első, s számukra korántsem kedvezőtlen az volt, hogy a polarizálódási folyamat, amely a korábbi választások alkalmával mind a jobboldalon, mind pedig a baloldalon belül a mérsékeltebb irányzatoknak kedvezett, most határozott fordulatot véve az ellenkezőjébe csapott át. A baloldalon a forradalmi irányzat hódított el jelentős tömegeket a szociáldemokráciától, a nemzetiszocialista szavazatnövekedés mögött pedig a két nagy jobboldali párt katasztrofális veresége húzódott meg. Szűnni látszott a korábbi kaotikus zűrzavar, mégpedig elsősorban a jobboldalon.

A másik tanulság már részben a választási kampány során körvonalazódott. Lényege az volt, hogy egyik oldalon sem formálódott koalíció, egyik párt sem kísérelte meg az összefogást, amely az elnöki kormányrendszerrel szemben visszatérést jelenthetett volna a korábbi parlamenti kabinetekhez.

A választás eredményei egyben azt is mutatták, hogy a jobboldal szélső, Hitler és Hugenberg vezette erői, a demokratáktól a Német Néppártig terjedő alapokra építkező „mérsékelt” elnöki diktatúrát képviselő Brüninggel szemben a baloldal megsemmisítésére törő, nyílt konfrontációt, leszámolást hirdető irányzat még korántsem rendelkezik a céljainak megvalósításához elegendő erőkkel. Meghirdetett programjuk megvalósulása azonban nem csupán a belpolitikában okozhatott volna elviselhetetlen feszültségeket, de ellentmondott azoknak a külpolitikai törekvéseknek is, amelyek a gazdasági élet felbomlását külföldön szerzett kölcsönökkel próbálták feltartóztatni.

A Brüning-kormány a választásoktól függetlenül változatlan összetételben léphetett az új parlament elé. Fennmaradását jobboldali ellenzékének „kormányképtelensége” mellett nagymértékben annak is köszönhette, hogy a baloldalon is támogatókra talált, mégpedig a szociáldemokrata pártban.

Az elnöki diktatúrával a választási hadjárat idején élesen szembefordult szociáldemokrata párt vezetőjét, Otto Welset szeptember 30-án a lakásán látta vendégül Brüning. Az ország legnagyobb pártjának képviseletében a pártelnök közölte a kancellárral, hogy pártja, „tekintettel a nemzetiszocialista veszélyre”, kész feladni ellenzéki álláspontját. A 143 képviselői mandátummal rendelkező szociáldemokrata parlamenti frakció támogatása ellenében nem kért képviseletet a kormányban – tudta, ebbe Hindenburg úgysem egyezne bele, hiszen éppen ennek a határozott elutasítása volt az egyik feltétele Brüning megbízatásának de kívánatosnak tartotta a parlament rendszeresebb összehívását, a szociális intézkedésekre befolyást gyakorló döntéseknél a munkások érdekeinek fokozottabb figyelembevételét, és a jobboldal terrorcselekményei elleni határozottabb fellépést.

Brüning elképzelései természetesen egészen mások voltak. A szociáldemokrata párt vezetőjével nem azért bocsátkozott tárgyalásokba, hogy növelje parlamenti befolyását, s főképpen nem azért, hogy a kompromisszumokért cserébe megkösse kezét programjának végrehajtásakor, ahogyan az a korábbi koalíciós időszakban történt. Wels egyetlen kérésének teljesítésére sem tett határozott ígéretet, annál gyakrabban hivatkozott a jobboldali fenyegetésre, és – ismerve a pártelnök kommunistaellenes beállítottságát —, jelentősen eltúlozva, a baloldalról fenyegető veszélyekre. Azt kívánta bizonyítani, hogy a jelenlegi kormánypolitika még mindig sokkal kedvezőbb a szociáldemokráciára nézve, mint az, ami a kormány lemondásával bekövetkezne. Ebben a két politikus véleménye végül is azonos volt, így létrejött a megállapodás.

A szeptember 30-i találkozó fordulatot jelentett a szociáldemokrácia történetében: a párt elfogadta a „tolerálás politikáját”. A tolerálás, ami eredeti értelmében eltűrést, elviselést jelent, politikává emelkedve olyan gyakorlatként jelent meg, amely, feladva az ellenzékiséget, a szervezet számára elfogadható határokon belül maradva megtűri a kormánypolitikát, annak számára kedvezőtlen intézkedései ellen nem lép fel, hogy elkerülje a még kedvezőtlenebb helyzetet. A német szociáldemokrácia számára ez egyet jelentett az elnöki kormányzat elismerésével, amelyet néhány hónappal korábban még maga Wels is „alkotmányellenesnek” nyilvánított. Feladása volt továbbá „Weimar szellemének”, hiszen egy, a demokratikus, vagy legalábbis parlamentáris kormányzattal szemben hatalmát szükségrendeletekkel érvényesítő kabinet tevékenységét tette lehetővé. Eredményessége és értelme egyedül attól függött – s ezt a pártvezetés az egyre jelentősebb belső ellenzékkel vitázva el is ismerte hogy így elérhető-e a jobboldal visszaszorítása, s a párt által vállalt „áldozat” nem válik-e egyoldalúvá, vagyis követeléseik, kéréseik meghallgatásra találnak-e a kormánynál. Az elkövetkezendő néhány hónap szinte egyértelműen bizonyította e politika hibás voltát, a baloldal aggodalmának jogosságát.

A megegyezést követően a kormány a szociáldemokrácia tartózkodása, sőt egyes esetekben támogatása mellett sorra megszavaztatta a bérek, a munkanélküli- és a válságsegély összegének és időtartamának csökkentését, a fogyasztási cikkek adójának emelését előíró szükségrendeleteit, ugyanakkor, szintén szükségrendeletekkel, csökkentették az ipar és a földbirtok adóterheit. A szociáldemokrata parlamenti csoport hozzájárult ahhoz is, hogy e szükségrendeleteket ne a képviselőház nyilvánossága előtt tárgyalják, hanem egy különbizottság zárt ajtói mögött, ami nyilvánvalóan a parlament szerepének további csökkentését jelentette. A jobboldal elleni intézkedések azonban elmaradtak, sőt részben a forradalmi baloldal ellen irányulok is. Igaz, 1931 márciusában szükségrendelet jelent meg a „politikai rendzavarás leküzdéséről”, ez azonban nem feledtethette el sem a Reichswehr vezérkari főnökének nagy visszhangot kiváltó nyilatkozatát, amelyben szükségesnek tartotta a nemzetiszocialisták bevonását a kormányba, sem azt, hogy a „rend és biztonság veszélyeztetésére” hivatkozva betiltották a szociáldemokrata párt „A Harmadik Birodalom felé” című antifasiszta propagandafilmjét.

A „tolerálás politikája” azonban nemcsak a párt politikai tevékenységének mozgásterét szűkítette – ezzel eleve számoltak, hiszen vele járt az ellenzéki szerep feladásával -, de megbontotta a pártegységet is, amit a forradalmi osztályharcot követő baloldal szervezeti különválása, Németország Szocialista Munkáspártjának (Sozialistische Arbeiterpartei Deutschlands) megalakulása (1931. október) mellett a vezetőségen belüli egyre élesedő viták is jeleztek. A „tolerálás” ellen foglaltak állást a párt olyan tekintélyes személyiségei, mint Rudolf Breitscheid, a párt egyik titkára, szakszervezeti vezető, Siegfried Aufhäuser és Paul Hertz, a párt parlamenti frakciójának tagjai. A pártvezetőséghez hasonlóan azonban az ellenzéknek sem voltak megfelelő elképzelései a szükséges változtatásról. Erről írt Hertz 1931 decemberében Luise Kautskynak, a türelmi politikát támogató veterán pártideológus, Karl Kautsky leányának: „E mellett [az ellenzéki fellépésről van szó – Sz. G.] nem csupán az a meggyőződés vezérel bennünket, hogy a bérfeltételeket, a kollektív szerződéseket és a szociálpolitikát szabályozó utóbbi szükségrendelet hatása szociálisan igen kellemetlen, hanem jóval inkább az a megfontolás, hogy ezzel nem fog együttjárni a gazdaság helyzetének javulása, s a kormány nem olyan külpolitikára törekszik, amely egyedül alkalmas a világot uraló nemzetközi válság megoldására. E három aggályunkat ismét hangoztatnánk, ha nem kételkednénk mind nagyobb mértékben saját politikánk végső sikerében, és nem félnénk attól, hogy a nácik mindennek ellenére rövidebb vagy hosszabb időn belül megragadhatják a hatalmat.”

A párt tevékenysége fokozatosan megbénult. A szélsőjobboldallal szembeni védelmet egyre határozottabban a polgári pártokkal folytatott alkudozások eszközében látta, s így mind újabb és újabb engedményekre kényszerült, nem csupán a fokozódó náci veszély, hanem a „partner” pártok jobbratolódása miatt is. E politika újabb állomása, egyben hátrányos következményeinek kézzelfogható bizonyítéka az 1932. március-áprilisi elnökválasztás során alkalmazott taktika volt.

Hindenburg elnöki megbízatása a weimari alkotmányban foglaltak szerint 1932 májusában járt le. Újraválasztásához az egyetlen lehetőség a szociáldemokrata szavazatok megnyerése volt. A kormány azonban – és a mögötte álló Hindenburg – igyekezett elkerülni az egyezkedést. Részben mert nem bíztak a mind nagyobb belső ellenzékkel viaskodó szociáldemokraták hajlandóságában, részben mert egy másik lehetőséget is láttak: a parlament hozzájárulásával az elnöki mandátum meghosszabbítását. Ez ugyan alkotmánymódosítással járt volna, amihez a képviselők kétharmadának támogatására volt szükség, de remélték, hogy a Hindenburgtól húzódozó szociáldemokraták ehhez könnyebb szívvel járulnak hozzá, mint egy esetleges egyértelmű kiálláshoz Hindenburg mellett a máskülönben elkerülhetetlen választásokon. Bíztak továbbá abban is, hogy a nemzetiszocialisták is korainak tartják az erőpróbát. Amíg az előbbi feltevésükben nem kellett csalódniuk, az utóbbi nem bizonyult megalapozottnak.

A szélsőjobboldallal folytatott tárgyalásokon a kormány részéről Brüning miniszterelnök, Groener hadügy- és belügyminiszter, és von Schleicher tábornok, a Reichswehr vezérkari főnöke vett részt. A nácikat Hitler, a német nemzetieket a pártelnök Hugenberg képviselte. A tanácskozásokon jelen volt Hindenburg államtitkári rangú titkára, Meissner is. A kormányzat kész volt engedményekre, amelyek bővíthették a szélsőjobb szabad agitációját, sajtójának szélesebb körű terjesztését, sőt Groener ígéretet tett arra is, hogy feloldja a Reichswehr tagjai számára a náci párthoz csatlakozást tiltó rendelkezését. Ennél többet azonban nem ígértek. Hitler és Hugenberg követelését a Brüning-kabinet lemondásáról, a parlament feloszlatásáról és új választások kiírásáról már visszautasították. A szélsőjobb válaszát január 12-én Göring adta át levélben Brüning kancellárnak. A Harzburgi Frontban egyesült jobboldaliak, a német nemzetiek, a nemzetiszocialisták, a Stahlhelm és a Birodalmi Agrárszövetség (Reichslandbund) egységesen új elnökválasztást követeltek.

A kormányzatnak nem volt más választása, mint a szociáldemokrata párt megnyerése Hindenburg jelöléséhez. A tárgyalásokat a szélsőjobboldallal folytatott egyezkedés eredménytelensége miatt már a tekintélyét – és Hindenburg bizalmát – vesztett Brüning helyett Groener vezette. A szociáldemokraták csupán korábbi általános kéréseiket ismételték meg. A döntő megbeszélésen, amelyen Groener és Wels négyszemközt megállapodott abban, hogy a munkáspárt támogatni fogja Hindenburgot, a tábornoknak arra a kérdésére: „Mit tegyünk ezzel a kancellárral?”, Wels a kormányzat további fenntartása és Brüning mellett szólt. Groener e kijelentésből meggyőződhetett a szociáldemokrata vezetés tájékozatlanságáról (nem ismerték fel Brüning elkerülhetetlen bukását), másrészt a szélsőjobboldallal való fenyegetőzés hatékonyságáról. Hatékony volt e fenyegetés, hiszen a megállapodást olyan személyiségnek sikerült elérnie, aki néhány nappal korábban, január 29-én, annak ellenére, hogy a náci párt még jobban fokozta a kormány elleni támadásait, engedélyezte a Reichswehr tagjainak a náci párttagságot. (Groener a saját meggyőződése ellenére engedett, amit többek között a „demokratikus jogokra” hivatkozva követelt a jobboldali ellenzék. A kommunista párttagságot tiltó rendelkezés azonban továbbra is érvényben maradt, ami nyilvánvalóvá tette az engedmény egyoldalú voltát.)

A szociáldemokrácia egy olyan pillanatban hajlott engedményre, amikor az korántsem volt feltétlenül szükséges, még a saját megfontolásait figyelembe véve sem. Csatlakozása a Hindenburg mögött felsorakozó, a demokratáktól a Néppártig terjedő koalíció mellé még a választások első fordulója előtt történt, holott nyilvánvaló volt, hogy a szükséges abszolút többséget a szélsőjobb leendő jelöltje nem szerezheti meg. Ezzel a párt, miután kezdettől lemondott konkrét követelések támasztásáról, most azt a lehetőséget is feladta, hogy önálló jelölt állításával felmérhesse tömegbázisát, s ami még fontosabb, nyilvánvalóvá tegye, hogy Hindenburg megválasztása nem lehetséges a támogatása nélkül. E megfontolásokon kívül a döntés ellen szólt az is, hogy éppen ebben az időben bomlott fel a Harzburgi Front, mégpedig éppen az elnökjelölt személyéről kialakult nézeteltérések következtében. A német nemzetiek és a Stahlhelm külön jelölt indítása mellett döntött Düsterberg személyében. A nemzetiszocialisták Hitler mögött sorakoztak fel, esélyeik az abszolút többség megszerzésére azonban így tovább csökkentek.

1932. március 13-án, az elnökválasztás első fordulójában a szélsőjobb mindkét képviselője messze elmaradt az abszolút többségtől: Hitler a szavazatok 30,1 %-át, Düsterberg 6,8%-át szerezte meg, Hindenburgot csupán egy hajszál választotta el tőle, 18 650 730 választó szavazatával 49,6%-ot ért el, amihez jelentős mértékben hozzájárultak a 22% körüli értékre becsült szociáldemokrata szavazatok. A kommunista párt, ellentétben a szociáldemokratákkal, Ernst Thälmann indításával megőrizte korábbi szavazatarányát: 4 983 197 szavazat (13%). Így a döntés, amint az várható volt, a második fordulóra maradt. A végeredmény azonban nem volt kétséges, amit tükrözött az urnákhoz járulók számának csökkenése is.

Az április 13-i második fordulóban a választásra jogosultaknak csak 83,5%-a vett részt. Hindenburg 19 359 633 szavazattal a leadott voksok 53 %-át szerezte meg, Hitlerre 13 418 051-en szavaztak (36,8%), a kommunista Thälmannra 3 706 655-en (10,2%), ami jóval kevesebb volt az első fordulóénál.

Az 1932-es elnökválasztás tehát a szélsőjobboldal és különösen a nemzetiszocialisták hatalmas előretörését jelezte. Már az első fordulóban több szavazatot mondhatott magáénak a náci párt, mint a Hindenburg mögött felsorakozott valamennyi polgári irányzat együttvéve. A második forduló még egyértelműbbé tette a képet: Hitlert és a fasiszta diktatúra programját támogatta a hagyományos jobboldalt képviselő Német Nemzeti Néppárt és a Stahlhelm szavazóinak döntő többsége is, s így a náci vezérre leadott szavazatok messze meghaladták már nem csupán a polgáriak, hanem a két munkáspárt 32% körüli értékre becsülhető összeredményét is. Ez utóbbi igazolni látszott a szociáldemokrácia választási jelszavát: „Hitler vagy Hindenburg? Nincs harmadik lehetőség!” Az elkövetkezendő hónapok eseményei viszont a kommunisták meggyőződéssel hirdetett álláspontját erősítették meg: „Aki Hindenburgot választja, Hitlert választja!” A hét évre újjáválasztott, 85 éves konzervatív, monarchista aggastyán és a mögötte felsorakozott pártok nem jelenthettek akadályt a nemzetiszocialista áradattal szemben, még akkor sem, ha ezek a körök – ahogyan azt a szociáldemokraták remélték – felvették volna a küzdelmet a „barna pestis” ellen. Hindenburg és bizalmasai azonban nem ezt az utat választották.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az elnöki köztársaság – Brüning és a „mérsékeltek diktatúrája”
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A „nagy koalíció” felbomlása nem érte váratlanul Hindenburgot. A „rendszerető” tábornagyot az utóbbi hónapokban mind nagyobb aggodalommal töltötte el a gazdasági válsággal egyre áttekinthetetlenebbé váló politikai zűrzavar. Értetlenül hallgatta a magyarázkodó miniszterelnök, Müller fejtegetéseit a válsághelyzetről, szkeptikusan és mindenekelőtt ellenszenvvel megoldási javaslatait. Nem győzhette meg egy olyan politikus érvelése, aki amellett, hogy szocialista volt, „még saját pártjában sem tudta érvényesíteni akaratát”. Haraggal töltötte el ugyanakkor a polgári középpártok „marakodása”, és ami vele járt, befolyásuk rohamos csökkenése.

Némi vigaszt jelentett számára, hogy a hozzá oly közelálló Német Nemzeti Néppárt leküzdötte a sorait megosztó nézeteltéréseket, s miután 1928 októberében Hugenberg a párt élén minden hatalmat a maga kezében összpontosított, a párt irányvonala is egységessé vált: szakított az addigi politikájával, amelynek célja a köztársaság további jobbratolódásának elősegítése volt, mindenféle együttműködést felmondott, és egyaránt ellenzéki politikát hirdetett meg a versailles-i békerendszerrel és a weimari köztársasági gondolattal szemben. Fő bázisát a finánctőke legreakciósabb köreiben és a keletporosz nagybirtokban találta meg, s tervbe vette az egészen a nemzetiszocialistákig terjedő szélsőjobb megnyerését is, előbb a szociáldemokraták vezette koalícióval szemben, majd, annak nyilvánvaló bukását látva, már saját hatalmát előkészítő és biztosító tömegpárt létrehozása érdekében.

1930 márciusában a jobboldal összefogása azonban még nem volt több formálódó tervnél, s a tervezők soraiban sem volt egység. A konzervatívok a német nemzetiektől elfordult Kuno von Westarp gróffal az élen 1930 júniusában létrehozták a Konzervatív Néppártot (Konservative Volkspartei). A centrumtól távoleső jobboldali keresztény irányzat a délnémet Keresztény Népszolgálat (Christlicher Volksdienst) elnevezésű pártból és a Nemzeti Néppártból kivált másik képviselőcsoportból hozta létre 1929 decemberében a Keresztény-Szociális Népszolgálatot (Christlich-Sozialer Volksdienst). A Keresztény Nemzeti Paraszt és Agrár Népi Párt (Landvolkspartei) a közép- és délnémet agrárérdekek képviseletére vállalkozott a német nemzetiek keletporosz irányzatával szemben. A Gazdaságpárt (Wirtschaftspartei) elsősorban a városi középrétegekre támaszkodva kívánt kitörni elszigeteltségéből.

A polgári nacionalista, a monarchista és a nemzetiszocialista irányzatok egyesítése, vagy blokkjuk megteremtése a különféle jobboldali csoportok útkeresésének e korai szakaszában még nem volt lehetséges. A gazdasági és politikai válság által kínált, azonban pontosan még nem körvonalazható lehetőségektől mindegyikük saját irányvonalának felülkerekedését várta. A nagy kérdés, hogy a jobboldal egysége, a német nemzetiek térhódításával vagy a nemzetiszocialisták vezetésével jön-e majd létre, ebben az időszakban még nem volt megválaszolható. S Hindenburg, aki kétségtelenül az előbbit tartotta rokonszenvesebbnek, olyan megoldást keresett, ami egyértelműen a jobboldalnak kedvez, de már a végső kibontakozást megelőzően biztosítja a szilárd kormányhatalmat. Az egyszerűsítésekre mindig hajló birodalmi elnök mindenekelőtt két tényezőt vett figyelembe. Az első az volt, hogy a szociáldemokrácia ellenzékbe vonulásával – a korábbiaktól eltérően – nem csupán egy kormányzati blokk bomlott fel, hanem a konzervatív köztársaság eszméjével és törekvésével szembenálló  „weimari koalíció” szétesése is utolsó szakaszába lépett. Hindenburg ezt megelégedéssel vette tudomásul, annál is inkább, mert politikájával (a volt birodalmi zászló visszaállításával, a fegyverkezési programmal, s legutóbb a „keleti segély” követelésével) maga is nagymértékben elősegítette. Viszont kevésbé örvendetes tény volt számára, hogy a jobboldal erőinek szétforgácsoltsága miatt befolyása, következésképpen parlamenti képviselete nem elég egy kormányképes koalíció kialakítására.

Brüning és a „mérsékeltek diktatúrája”

Alig nyújtotta be lemondását a Müller-kormány, Hindenburg magához kérette a Centrumpárt jobboldalának egyik vezérét, Heinrich Brüninget, hogy elejét véve mindenfajta koalíciós kísérletnek, őt bízza meg kormányalakítással. Hindenburg lépése egyedülálló volt a köztársaság történetében, még inkább az az utasítása, amivel a politikában ugyan nem járatlan, de átfogó elképzelésekkel nem rendelkező Brüninget útjára bocsátotta. Két feltételt szabott: a leendő kormánynak nem szabad „pártpolitikát” folytatnia, s mindenképpen távol kell tartani a részvételtől a szociáldemokráciát; valamint tető alá kell hozni a „keleti segélyt”, a keletporosz junkereket hatalmas összeghez juttató programot. Az első a parlamentáris kormányok végét, a második a konzervatív irány megerősödését jelentette.

Heinrich Brüning 1930. március 30-án alakította meg kormányát, miniszterei a Centrumpártból, a demokratákból, a német nemzetiekből, a Német Néppártból, a bajor Néppártból, a Gazdaságpártból és a Konzervatív Néppártból jöttek, vagyis valamennyi hagyományos polgári irányzat képviseltette magát. Hiányoztak azonban a szociáldemokraták, a kommunisták és a nemzetiszocialisták képviselői. A kabinet mégsem volt koalíció. A pártok csupán „beküldték” képviselőjüket (sőt a német nemzetinek feltüntetett miniszter már pártjának sem volt tagja), de semmiféle közös programban nem állapodtak meg. Brüning ezt maga is elismerte április elsejei, korántsem tréfának szánt kormánynyilatkozatában: „Az új birodalmi kormánynak a birodalmi elnök úr számomra átadott meghatalmazása értelmében nincs köze semmiféle koalícióhoz. Természetesen azonban a Tisztelt Ház politikai erőit nem kívánta figyelmen kívül hagyni megalakulásakor. A kabinet abból a célból jött létre, hogy a birodalom számára általánosan elismert feladatokat a legrövidebb időn belül megoldja. Ez lesz az utolsó kísérlet arra, hogy e feladatokat ezzel a parlamenttel oldjuk meg… A birodalmi kormány elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy államrendünk alapokmánya, a weimari alkotmány és a német köztársaság nyújtotta eszközökkel valamennyi fenyegetéssel szembeszálljon.” Brüning ugyan a weimari alkotmány egészére hivatkozott, ám hallgatósága tudta, hogy nem annak demokratikus cikkelyeiről van szó, hanem a szükségrendeletek lehetőségét tartalmazó 48. cikkelyről.

A Brüning-kormány megalakítása az első lépést jelentette az elnöki diktatúra felé, a parlament teljes kikapcsolásához vezető úton. Jelentőségét felismerve a kommunista és a szociáldemokrata párt már másnap bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormány ellen. Megfontolásaikat ismertetve a szociáldemokrata pártvezér, Rudolf Breitscheid a parlamentben kijelentette: „Önök most olyan emberekkel ülnek együtt, akik számára a 48. cikkely a diktatúra kezdetét jelenti, akik felfogásukat tekintve kapcsolódnak a türingiai miniszterhez, Wilhelm Frickhez. Könyörgöm Önöknek, ne lépjenek ezeknek az embereknek az útjára.” A képviselőház azonban nagy szótöbbséggel, 253:187 arányban elutasította a bizalmatlansági indítványt. Breitscheid utalását Frickre, a nemzetiszocialista birodalmi parlamenti frakció vezetőjére – aki a nácik első (noha csupán tartományi) minisztere lett 1930 januárjában, mégpedig a kommunista, szociáldemokrata és demokrata képviselők szavazata ellenében a képviselők többsége túlzottnak, mások érdektelennek tartották, és bíztak abban, hogy céljaikat továbbra is elérhetik parlamenti módszerekkel. Ez utóbbival a szociáldemokrácia is egyetértett, nyíltan csupán a kommunisták, s félig kimondva, egészen más előjellel a nemzetiszocialisták fejezték ki kétségeiket (akik egyébként jó érzékkel a bizalmatlansági indítványt is támogatták).

A bizakodóknak azonban hamarosan csalódniuk kellett. Amíg ugyanis a parlament a jobboldal és a centrum támogatásával, ha csekély szavazattöbbséggel is, de megszavazta Brüning „válságellenes” törvényeit és a „földreformot”, kenyértörésre valóban nem került sor. Amikor azonban szembefordultak az igen egyoldalú és a válság körülményei között teljesen képtelen megoldást javasló, „Az államháztartás egyensúlyának helyreállításá”-t célzó tervezettel, a kormány két szükségrendelettel kívánta azt keresztülvinni. S amikor a parlament e két szükségrendeletet is elutasította, valóban bekövetkezett az, amitől az ellenzék tartott: az alkotmány 48. cikkelye alapján a birodalmi elnök maga emelte törvényerőre a jórészt adóemeléseket tartalmazó rendeletet. Sőt, hogy még egyértelműbb legyen az intézkedés antiparlamentáris jellege, a képviselők nem kis meglepetésére alkotmányjogi újdonsággal is szolgáltak: az elnöki diktatúrát lehetővé tevő 48. cikkelyt összekapcsolva az alkotmány 25. cikkelyével – amely a parlament feloszlatásának lehetőségét tartalmazta – a képviselőházat feloszlottnak nyilvánították, és új választásokat írtak ki. Brüning beváltotta fenyegetését.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 7
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A választások eredményéből levonható következtetések meglehetősen nyilvánvalóak voltak. A weimari pártoknak, amennyiben eleget kívántak tenni az előző, az 1924. decemberi választások óta erősödő bizalomnak, változtatniuk kellett korábbi politikájukon. A változtatás szükségességét a demokrata párt és a centrum a szociáldemokrata párt javaslata, a „nagy koalíció” elfogadásával, a korábbiaknál mérsékeltebb és általánosabban megfogalmazott követelésekkel ismerte el. A szociáldemokraták pedig az ellenzéki álláspont feladásával, s – a párt baloldalának ellenvéleményével szemben – nem csupán a kormányban való részvétellel, hanem a kormányalakítás felelősségének vállalásával.

A kormány megalakítása mégsem ment egykönnyen. A koalíciós tárgyalásokon késhegyre menő vitákat folytattak a leendő partnerek a tárcák elosztásáról, a követendő „egységes” irányvonalról. Nem kis kérdésekről volt szó: a külpolitikában Stresemann már meghirdette a megszállt Rajna-vidék felszabadítását, a Danzighoz vezető lengyel fennhatóságú folyosó, az úgynevezett korridor visszaszerzését, a felső-sziléziai határok szükséges módosítását, sőt – mint távolabbi célt – a „német egység” helyreállítását, azaz Ausztria bekebelezését, az Anschlusst. A belpolitikában a kisebb, de nagy viharokat kiváltó szociális intézkedések mellett a fő kérdés a hadsereg újrafelfegyverzése, s ennek egy jelentős állomása, a szociáldemokrácia által mindeddig ellenzett „A” típusú cirkáló gyártása volt. Ezekkel a vitákkal magyarázható, hogy a korábbi kudarc ellenére a miniszterelnöki poszt betöltésére javasolt Hermann Müller csak több mint egy hónappal a választások után, 1928. június 28-án mutathatta be kormányát a birodalmi elnöknek.

A kormányalakítást követő hangulatot túlzott optimizmus jellemezte – legalábbis a szociáldemokrácia részéről. Severing, a pártvezetés egyik oszlopa, a „mindenkori porosz belügyminiszter” (aki most a birodalmi kormányban is ezt a posztot vállalta) magabiztosan nyilatkozta a kabinet megalakulásának napján: „Alkalmunk volt arra, hogy négy évig szabadságon legyünk, távol a kormányválságoktól, a programjavaslatoktól és a követendő irányvonalról folytatott tárgyalásoktól, hogy e négyéves szabadságot a köztársaság felépítésének gyakorlati feladatai érdekében használjuk fel.” Az új miniszterelnök pedig július 3-i első kormánynyilatkozatában nem kevésbé határozottan jelentette ki: „A német köztársaság alapjai szilárdak és megingathatatlanok.” S az első pillanatban mindez valóságnak tűnhetett.

A kormány összetétele azonban korántsem hasonlított a legutóbbi, az 1920-as szociáldemokrata kabinetre, amelyben a kancellári tiszt mellett öt tárca jutott az SPD-nek, négy a Centrumpártnak. A mostani kormányban a szociáldemokrata pártnak csak két minisztere foglalt helyet (és éppen a nem sok jóval kecsegtető belügyi és munkaügyi tárca élén), a demokraták részéről szintén kettő (ebből azonban a fontosabbat, az igazságügyit hamarosan át kellett engedniük a centrumnak), a centrum hármat kapott, a régi nagy ellenfél, a Német Néppárt pedig kettőt, mégpedig az igen fontos külügyi és gazdaságügyi tárcát. (Az utóbbiról azonban a világgazdasági válság kirobbanását követően, 1929 decemberében azonnal lemondott, átengedve a kormányzati felelősséget a szociáldemokratáknak, átvéve ugyanakkor tőlük a nagybankok számára legfontosabb pénzügyi tárcát, amit viszont a szociáldemokraták nem vállaltak, miután szembekerültek a Birodalmi Bank mindenható elnökével, Hjalmar Schachttal.)

Kompromisszum volt a Néppárt bevonása a koalícióba, amivel a szociáldemokrata párt a centrum követelésének tett eleget. (A kompromisszum nem lett volna feltétlenül szükséges, mert bár a három „weimari párt” a választásokon nem szerezte meg az abszolút többséget, összeredményük 49% volt, a parlamenti mandátumokat tekintve helyzetük jobb volt – a 491 mandátumból 256-ot mondhattak magukénak -, s így a Néppárt nélkül is többségi kabinetet alakíthattak volna.) A centrum célja a jobboldal megosztása volt, bár az elsősorban Stresemann tekintélyével összefüggő személyi megfontolások is nagy szerepet játszották benne. Hasonló kompromisszumnak volt tekinthető a párton kívüli Wilhelm Groener hadügyminiszterségének elfogadása. Groener tábornok közismerten jobboldali, militarista politikus volt; a háború utolsó évében Hindenburg helyetteseként tevékenykedett. Még az előző, centrumpárti kabinet idején került posztjára, s nem is akármilyen körülmények között. Első ízben fordult elő, hogy nem a koalíciós pártok, hanem a hadsereg ügyeinek mind nagyobb figyelmet szentelő birodalmi elnök, Hindenburg maga jelölte a „gyengének bizonyult” (s emellett korrupciós botrányba is keveredett) demokrata párti Otto Gessler helyére. Groener személye és befolyása hamarosan nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kompromisszumok következménye a várakozásokkal ellentétben éppen a kormánykoalíción belüli ellentétek gyors kibontakozása lett.

Az első összecsapás a szociáldemokraták vereségével zárult. Tárgya a hírhedt „A” típusú cirkáló volt. A kormány néhány héttel hivatalba lépesét követően, augusztus 10-én a szociáldemokrata miniszterek támogatásával állást foglalt a hajók építésének megkezdése mellett. A döntés óriási felháborodást keltett a munkásság körében, de megmozgatta a demokratikus és antimilitarista közvélemény nagy részét is. A tiltakozás hatására a szociáldemokrata pártvezetés és parlamenti frakció előbb óvatosan bírálta a kormánydöntést, majd november 15-én Ottó Wels, a párt egyik elnöke a gyártás beszüntetésére terjesztett be javaslatot a parlamentben. Éles vita bontakozott ki, amelynek kimenetelét nem utolsósorban Groener döntötte el, amikor bejelentette: a szociáldemokrata indítvány elfogadása esetén lemond hivataláról. A parlament képviselői végül is 257:202 arányban, 8 tartózkodással, meglehetősen nagy többséggel a Wels-féle indítvány ellen szavaztak, a német néppártiak mellett tehát a centrum egy része is a koalíciós partnerrel szemben foglalt állást.

Amíg a hadihajók vitája egyértelműen csak a szociáldemokrácia elszigetelődését, elsősorban pedig a jobboldallal szembeni egységes fellépés korlátait jelezte, az 1929. januári kormányválság már a centrum egészének ellenállására utalt, s a szociáldemokrácia legfontosabb bázisát, a porosz kormányt támadta.

Poroszország hagyományosan a szociáldemokrata párt fellegvárának számított, s 1925 óta megszakítás nélkül a párt túlsúlyával alakított koalíciós kabinet kormányozta. A centrum most elérkezettnek látta az időt arra, hogy – a birodalmi kormány példájára hivatkozva – a koalícióba bevonják a Német Néppártot is, ezzel erősítve a polgári pártok befolyását. A szociáldemokrata párt visszautasította a követelést. Válaszul a centrum képviselői kiléptek a birodalmi kormányból, a koalíciót azonban nem mondták fel. S bár az így keletkezett furcsa helyzetet a német néppártiak bevonásával kisebb kompromisszumokkal sikerült megoldani és a centrum miniszterei áprilisban visszatértek a kormányba, a koalíció többé nem nyerte vissza még korábbi viszonylagos stabilitását sem. Pedig erre éppen az elkövetkező hónapokban lett volna nagy szükség, amikor a gazdasági fellendülést még mindig kísérő munkanélküliség ismét növekedett, új lendületet vettek a sztrájkmozgalmak, és különféle nagygyűlések, tömegmegmozdulások sikeres szervezésével bizonyították erejüket a kormánypolitikával szembenálló jobb- és baloldali erők egyaránt.

A szociáldemokrácia erőfeszítései a koalíció stabilizálására nem elégítették ki a centrum, s még kevésbé a Német Néppárt követeléseit. Emellett a párton belül is ellentéteket robbantottak ki, s az SDP tömegbázisa is csökkent. Az elkövetkezendő időszak kompromisszumai ugyanis meglehetősen egyoldalúan a nagytőkének és a nagybirtokosoknak kedveztek, s csak igen csekély mértékben segítették elő azoknak a gazdasági, politikai és szociális feladatoknak a megoldását, amelyeket a párt választási hadjárata során, majd az első kormánynyilatkozatban meghirdetett.

Az ország gazdasági életének formálásáról a párt lényegében már a kormányzat első hónapjait követően lemondott. Elfogadta a szociáldemokrácia egyik legtekintélyesebb teoretikusának elméletét, hogy amíg a társadalom „fejlődése a gazdaság területén döntő mértékben kényszerítő körülményeknek van alávetve, a szociáldemokráciának társadalompolitikai területen feladata, hogy valamennyi politikai és társadalmi szférában képviselve magát, tevőlegesen járuljon hozzá a republikanizálás és a demokratizálás megóvásához és keresztülviteléhez”.

Hamarosan az említett „társadalmi-politikai terület” is leszűkült. A demokrácia és a köztársaság védelmének jelszavával a párt mind gyakrabban csupán az egyre élesebb osztályösszecsapások tompítására tett kísérleteket igyekezett alátámasztani, a koalíció további fenntartásának szükségességét igazolni. Jellemző példája ennek az év legjelentősebb sztrájkja idején követett politika volt.

A sztrájk a munkásmozgalom egyik fellegvárában, a Ruhr-vidéken robbant ki. Résztvevői a német munkásosztály legszervezettebb rétege, a fémmunkások voltak, akik 1929. szeptember végén, a munkaintenzitás növelésére és a munkafeltételek romlására hivatkozva a kollektív szerződésben meghatározott órabérek 15 pfenniges emelését és a nyolcórás munkaidő bevezetését követelték. A munkáltatók válasza október 27-én 213 000 fémmunkás kizárása volt: nem fogadták el a Német Fémmunkás Szövetség által is támogatott, az eredeti követeléseknél jóval szerényebb, a munkaidő csökkentését nem tartalmazó, s csupán 2-6 pfenniges emelést előíró végzést. A kizártak támogatására országos mozgalom bontakozott ki, tárgyalások kezdődtek az üzemekben tevékenykedő különféle irányzatú (szociáldemokrata, kommunista, keresztényszocialista) szakszervezetek egységes fellépését biztosító „Harci vezetőség” („Kampfleitung”) létrehozásáról. A szociáldemokrata párt azonban nem a munkások összefogásával és a követelt széles szolidaritási akció országos kibontakoztatásával, hanem parlamenti eszközökkel kívánta megoldani a válságot. A birodalmi kormány és a munkaügyi miniszter Carl Severinget, a kormány szociáldemokrata belügyminiszterét bízta meg a közvetítő akcióval. A munkaadók szövetségei, a Német Ipar Birodalmi Szövetsége és a Német Munkaadók Szövetségének Egyesülése, amelyek döntő összecsapásnak tekintették a konfliktust a kollektív szerződések felülvizsgálatát követelő szakszervezetekkel, elfogadták a közvetítést és felfüggesztették a kizárásokat. S nem kellett csalódniuk. Severing elérte, hogy az új kollektív szerződés az első döntőbírósági javaslatnál is szerényebb, 3-4 pfenniges emelést tartalmazzon, s hogy a munkások mintegy hatvan százalékát kitevő, teljesítménybérben dolgozók lemondjanak a béremelésről. A munkaidő csökkentéséről természetesen már szó sem esett. A döntés, amelyhez hasonlóak többször is születtek az elkövetkezendő időszakban, a munkásság körében kiábrándultságot okozott, elsősorban a szociáldemokrata párt, de a szakszervezeti vezetés politikája miatt is.

A másik ügy már kormányválsághoz, majd a kabinet bukásához vezetett.

1927 márciusában a Munkanélküli Biztosítás Birodalmi Hivatala a kormányhoz fordult, mert a munkanélküliek számával arányosan növekvő kifizetéseit egyre kevésbé tudta fedezni. A munkaadók szövetségei és parlamenti képviselőik azonnal a szociáldemokrata frakció által javasolt, a „munkanélküli-biztosítási hozzájárulás szükséges és halasztást nem tűrő emelésére” beterjesztett tervezet ellen foglaltak állást, s követelték az egy főre eső kifizetések csökkentését. A kormány ekkor bizottságot nevezett ki a munkanélküli-biztosítás új törvénytervezetének kidolgozására, mindjárt leszögezve, hogy a törvénynek „tekintettel kell lennie a birodalom pénzügyi helyzetére”. Ez utóbbi utalással a szociáldemokraták és a demokraták, a centrum egy része és a Német Néppárt egészének érvelését kívánták ellensúlyozni, akik a bérből élők növekvő gazdasági nehézségeire hivatkozva foglaltak állást az új törvény szükségessége ellen.

A polgári pártok érvelése talán magyarázható és elfogadható lett volna, ha nem éppen ebben az időben kerül a parlament elé egy másik, az ország gazdasági életére nézve jóval nagyobb megterhelést jelentő törvénytervezet „Kelet-Poroszország gazdasági megsegítéséről”. A tervezet többek között elengedte a telekadósságok kamatainak fizetését és az 1929-től 1932-ig terjedő időszakra évi mintegy 19 milliós támogatást irányzott elő „a terhek mérséklésébe”, további 38 milliót „a telepítési tevékenység fedezésére”, ezzel hatalmas összegekhez juttatva a keletporosz junkereket. A hatalmas felháborodást kiváltó úgynevezett Osthilfe (keleti segély) törvényt, amelynek egyik legfőbb támogatója maga Hindenburg volt, a demokrata párti ellátásügyi miniszter előterjesztésében minden nehézség nélkül fogadta el a parlament. Nem így a munkanélküli-biztosítás módosítását.

A bizottság több hónapos tevékenysége, amelyet a koalíciós pártok éles vitája kísért, októberre kormányválságba torkollott. S a szociáldemokrácia ismét engedett. Belenyugodott abba, hogy a parlament elé kerülő tervezet egyetlen konkrét pontja a biztosításban részesíthetők körének meghatározása legyen (ezt az első ízben munkába lépőknél 54, másoknál 26 hét folyamatos munkaviszonyban határozták meg), és abba is, hogy a hozzájárulás mértékéről – és ami ezzel összefüggött, a leendő munkanélküli-segély nagyságáról – a döntést egy későbbi időpontra halasszák. A „szükséges és halasztást nem tűrő” intézkedésekből így semmi sem lett. Ennek ellenére sem sikerült a koalíciós pártok egységes fellépését elérni: az október 3-i parlamenti vitát követő szavazáskor a Néppárt 45 képviselője közül 40 tartózkodott, nem foglalt állást a dokumentum ellen.

Az események ezt követően felgyorsultak, amihez, ha nem is meghatározó, de jelentős mértékben járult hozzá a tőkés világgazdaságot alapjaiban megrázó, a New York-i tőzsde összeomlásával kirobbant világgazdasági válság. A koalíciót még fenn lehetett tartani azon az áron, hogy a pénzügyminiszter, Rudolf Hilferding – és egyben a szociáldemokrata párt – teljesen feladta addigi stabilizációs politikáját, amely a finánctőke követeléseivel szemben nem a széles néptömegeket érintő fogyasztási adók növelésével, hanem elsősorban a nagytőke által igényelt külföldi kölcsönökből kívánta egyensúlyba hozni az egyre nagyobb hiányt mutató államháztartást. Hasonló megfontolásból szavaztak a szociáldemokrata képviselők a nagybirtoknak kedvező agrárvédővámok, a mezőgazdasági termények belföldi magas árszintjét biztosító, a munkásságra mindenképpen hátrányos intézkedés mellett. Mindez azonban nem bizonyult elégségesnek. 1930. március 27-én, miután a szakszervezetek elutasították a munkanélküli-biztosítás kiadásainak és bevételeinek egyensúlyba hozását célul kitűző, a korábbiaknál még kedvezőtlenebb, egyértelműen a folyósított segélyek csökkentését jelentő szociáldemokrata-német néppárti megegyezést, s bebizonyosodott, hogy a korábbi, az állami hozzájárulások növelését tartalmazó javaslat parlamenti szavazásakor a Néppárt most már nem tartózkodni fog, hanem ellene szavaz, Hermann Müller benyújtotta kormányának lemondását.

A szociáldemokraták vezette Müller-kormány a weimari köztársaság utolsó parlamentáris kabinetje volt. Lemondásával nem csupán a „nagy koalíció” bomlott fel, hanem elérhetetlen távolságba került a volt „weimari koalíció” újjászervezése. Ha lehet, még távolabbra került a szociáldemokraták által kormányra kerülésükkor remélt „abszolút többség” meghódítása az elkövetkezendő választásokon. Ezzel szemben nyilvánvalóvá vált, hogy a már korábban csődöt mondott polgári pártokhoz hasonlóan Németország Szociáldemokrata Pártja sem rendelkezik olyan erővel és olyan programmal, amely alkalmas lenne az ország mind súlyosabb gazdasági és politikai helyzetének megoldására, vagy legalábbis a széles néptömegek számára elfogadható és általuk támogatott program keresztülvitelére.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!