Az elnöki köztársaság – Brüning és a „mérsékeltek diktatúrája”
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)
A „nagy koalíció” felbomlása nem érte váratlanul Hindenburgot. A „rendszerető” tábornagyot az utóbbi hónapokban mind nagyobb aggodalommal töltötte el a gazdasági válsággal egyre áttekinthetetlenebbé váló politikai zűrzavar. Értetlenül hallgatta a magyarázkodó miniszterelnök, Müller fejtegetéseit a válsághelyzetről, szkeptikusan és mindenekelőtt ellenszenvvel megoldási javaslatait. Nem győzhette meg egy olyan politikus érvelése, aki amellett, hogy szocialista volt, „még saját pártjában sem tudta érvényesíteni akaratát”. Haraggal töltötte el ugyanakkor a polgári középpártok „marakodása”, és ami vele járt, befolyásuk rohamos csökkenése.
Némi vigaszt jelentett számára, hogy a hozzá oly közelálló Német Nemzeti Néppárt leküzdötte a sorait megosztó nézeteltéréseket, s miután 1928 októberében Hugenberg a párt élén minden hatalmat a maga kezében összpontosított, a párt irányvonala is egységessé vált: szakított az addigi politikájával, amelynek célja a köztársaság további jobbratolódásának elősegítése volt, mindenféle együttműködést felmondott, és egyaránt ellenzéki politikát hirdetett meg a versailles-i békerendszerrel és a weimari köztársasági gondolattal szemben. Fő bázisát a finánctőke legreakciósabb köreiben és a keletporosz nagybirtokban találta meg, s tervbe vette az egészen a nemzetiszocialistákig terjedő szélsőjobb megnyerését is, előbb a szociáldemokraták vezette koalícióval szemben, majd, annak nyilvánvaló bukását látva, már saját hatalmát előkészítő és biztosító tömegpárt létrehozása érdekében.
1930 márciusában a jobboldal összefogása azonban még nem volt több formálódó tervnél, s a tervezők soraiban sem volt egység. A konzervatívok a német nemzetiektől elfordult Kuno von Westarp gróffal az élen 1930 júniusában létrehozták a Konzervatív Néppártot (Konservative Volkspartei). A centrumtól távoleső jobboldali keresztény irányzat a délnémet Keresztény Népszolgálat (Christlicher Volksdienst) elnevezésű pártból és a Nemzeti Néppártból kivált másik képviselőcsoportból hozta létre 1929 decemberében a Keresztény-Szociális Népszolgálatot (Christlich-Sozialer Volksdienst). A Keresztény Nemzeti Paraszt és Agrár Népi Párt (Landvolkspartei) a közép- és délnémet agrárérdekek képviseletére vállalkozott a német nemzetiek keletporosz irányzatával szemben. A Gazdaságpárt (Wirtschaftspartei) elsősorban a városi középrétegekre támaszkodva kívánt kitörni elszigeteltségéből.
A polgári nacionalista, a monarchista és a nemzetiszocialista irányzatok egyesítése, vagy blokkjuk megteremtése a különféle jobboldali csoportok útkeresésének e korai szakaszában még nem volt lehetséges. A gazdasági és politikai válság által kínált, azonban pontosan még nem körvonalazható lehetőségektől mindegyikük saját irányvonalának felülkerekedését várta. A nagy kérdés, hogy a jobboldal egysége, a német nemzetiek térhódításával vagy a nemzetiszocialisták vezetésével jön-e majd létre, ebben az időszakban még nem volt megválaszolható. S Hindenburg, aki kétségtelenül az előbbit tartotta rokonszenvesebbnek, olyan megoldást keresett, ami egyértelműen a jobboldalnak kedvez, de már a végső kibontakozást megelőzően biztosítja a szilárd kormányhatalmat. Az egyszerűsítésekre mindig hajló birodalmi elnök mindenekelőtt két tényezőt vett figyelembe. Az első az volt, hogy a szociáldemokrácia ellenzékbe vonulásával – a korábbiaktól eltérően – nem csupán egy kormányzati blokk bomlott fel, hanem a konzervatív köztársaság eszméjével és törekvésével szembenálló „weimari koalíció” szétesése is utolsó szakaszába lépett. Hindenburg ezt megelégedéssel vette tudomásul, annál is inkább, mert politikájával (a volt birodalmi zászló visszaállításával, a fegyverkezési programmal, s legutóbb a „keleti segély” követelésével) maga is nagymértékben elősegítette. Viszont kevésbé örvendetes tény volt számára, hogy a jobboldal erőinek szétforgácsoltsága miatt befolyása, következésképpen parlamenti képviselete nem elég egy kormányképes koalíció kialakítására.
Brüning és a „mérsékeltek diktatúrája”
Alig nyújtotta be lemondását a Müller-kormány, Hindenburg magához kérette a Centrumpárt jobboldalának egyik vezérét, Heinrich Brüninget, hogy elejét véve mindenfajta koalíciós kísérletnek, őt bízza meg kormányalakítással. Hindenburg lépése egyedülálló volt a köztársaság történetében, még inkább az az utasítása, amivel a politikában ugyan nem járatlan, de átfogó elképzelésekkel nem rendelkező Brüninget útjára bocsátotta. Két feltételt szabott: a leendő kormánynak nem szabad „pártpolitikát” folytatnia, s mindenképpen távol kell tartani a részvételtől a szociáldemokráciát; valamint tető alá kell hozni a „keleti segélyt”, a keletporosz junkereket hatalmas összeghez juttató programot. Az első a parlamentáris kormányok végét, a második a konzervatív irány megerősödését jelentette.
Heinrich Brüning 1930. március 30-án alakította meg kormányát, miniszterei a Centrumpártból, a demokratákból, a német nemzetiekből, a Német Néppártból, a bajor Néppártból, a Gazdaságpártból és a Konzervatív Néppártból jöttek, vagyis valamennyi hagyományos polgári irányzat képviseltette magát. Hiányoztak azonban a szociáldemokraták, a kommunisták és a nemzetiszocialisták képviselői. A kabinet mégsem volt koalíció. A pártok csupán „beküldték” képviselőjüket (sőt a német nemzetinek feltüntetett miniszter már pártjának sem volt tagja), de semmiféle közös programban nem állapodtak meg. Brüning ezt maga is elismerte április elsejei, korántsem tréfának szánt kormánynyilatkozatában: „Az új birodalmi kormánynak a birodalmi elnök úr számomra átadott meghatalmazása értelmében nincs köze semmiféle koalícióhoz. Természetesen azonban a Tisztelt Ház politikai erőit nem kívánta figyelmen kívül hagyni megalakulásakor. A kabinet abból a célból jött létre, hogy a birodalom számára általánosan elismert feladatokat a legrövidebb időn belül megoldja. Ez lesz az utolsó kísérlet arra, hogy e feladatokat ezzel a parlamenttel oldjuk meg… A birodalmi kormány elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy államrendünk alapokmánya, a weimari alkotmány és a német köztársaság nyújtotta eszközökkel valamennyi fenyegetéssel szembeszálljon.” Brüning ugyan a weimari alkotmány egészére hivatkozott, ám hallgatósága tudta, hogy nem annak demokratikus cikkelyeiről van szó, hanem a szükségrendeletek lehetőségét tartalmazó 48. cikkelyről.
A Brüning-kormány megalakítása az első lépést jelentette az elnöki diktatúra felé, a parlament teljes kikapcsolásához vezető úton. Jelentőségét felismerve a kommunista és a szociáldemokrata párt már másnap bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormány ellen. Megfontolásaikat ismertetve a szociáldemokrata pártvezér, Rudolf Breitscheid a parlamentben kijelentette: „Önök most olyan emberekkel ülnek együtt, akik számára a 48. cikkely a diktatúra kezdetét jelenti, akik felfogásukat tekintve kapcsolódnak a türingiai miniszterhez, Wilhelm Frickhez. Könyörgöm Önöknek, ne lépjenek ezeknek az embereknek az útjára.” A képviselőház azonban nagy szótöbbséggel, 253:187 arányban elutasította a bizalmatlansági indítványt. Breitscheid utalását Frickre, a nemzetiszocialista birodalmi parlamenti frakció vezetőjére – aki a nácik első (noha csupán tartományi) minisztere lett 1930 januárjában, mégpedig a kommunista, szociáldemokrata és demokrata képviselők szavazata ellenében a képviselők többsége túlzottnak, mások érdektelennek tartották, és bíztak abban, hogy céljaikat továbbra is elérhetik parlamenti módszerekkel. Ez utóbbival a szociáldemokrácia is egyetértett, nyíltan csupán a kommunisták, s félig kimondva, egészen más előjellel a nemzetiszocialisták fejezték ki kétségeiket (akik egyébként jó érzékkel a bizalmatlansági indítványt is támogatták).
A bizakodóknak azonban hamarosan csalódniuk kellett. Amíg ugyanis a parlament a jobboldal és a centrum támogatásával, ha csekély szavazattöbbséggel is, de megszavazta Brüning „válságellenes” törvényeit és a „földreformot”, kenyértörésre valóban nem került sor. Amikor azonban szembefordultak az igen egyoldalú és a válság körülményei között teljesen képtelen megoldást javasló, „Az államháztartás egyensúlyának helyreállításá”-t célzó tervezettel, a kormány két szükségrendelettel kívánta azt keresztülvinni. S amikor a parlament e két szükségrendeletet is elutasította, valóban bekövetkezett az, amitől az ellenzék tartott: az alkotmány 48. cikkelye alapján a birodalmi elnök maga emelte törvényerőre a jórészt adóemeléseket tartalmazó rendeletet. Sőt, hogy még egyértelműbb legyen az intézkedés antiparlamentáris jellege, a képviselők nem kis meglepetésére alkotmányjogi újdonsággal is szolgáltak: az elnöki diktatúrát lehetővé tevő 48. cikkelyt összekapcsolva az alkotmány 25. cikkelyével – amely a parlament feloszlatásának lehetőségét tartalmazta – a képviselőházat feloszlottnak nyilvánították, és új választásokat írtak ki. Brüning beváltotta fenyegetését.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!