Címke: ideológia

A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 6
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Hindenburg választási győzelméhez kétségtelenül hozzájárult a vezértábornagy „pártok felettiségének” hangoztatása is, amely legalábbis kettős tartalommal telítődött. Az első, bár formális, mégsem hatástalan, hogy Hindenburg egyetlen párt mellett sem állt ki, s így nem is érintették a pártok kudarcait, vagy vélt hibáit elmarasztaló ítéletek. S Németországban ebben az időben egyetlen párt sem volt, amelyet a múltban vagy a jelenben követett politikája miatt – joggal – ne támadhattak volna. A másik, már szemfényvesztésszámba menő, de igen hatásos mozzanat az volt, hogy a pártok felettiséget képes volt úgy feltüntetni, mintha személyében ezáltal az egész nemzet érdekeit képviselné. Holott Hindenburg sohasem lépett fel az egész nemzet képviseletében, és a későbbiekben sem kívánt erre vállalkozni. Amit célul tűzött ki, az a birodalom nagyságának helyreállítása, megtépázott nemzetközi tekintélyének visszaszerzése volt. Ebben önmagában véve kétségtelenül megjelent egyfajta nemzeti mozzanat – s ezzel tudta megnyerni a választók nagy tömegeit -, Hindenburg azonban a „nemzeti akarat” letéteményeseit egyértelműen az uralkodó osztályokban látta, a végrehajtó hatalom fő biztosítékát pedig a hadseregben.

A hadsereget illetően a birodalmi elnök Hindenburg teljhatalmat élvezett, s a hadsereg, ellentétben a díszszemléken és hadgyakorlatokon fehér ingben, nyakkendővel és cilinderrel megjelenő „marxista” Ebert elnökkel, magáénak vallotta a császári hadi érdemkeresztekkel dúsan ékesített egyenruhában szemléző vezértábornagyot. Személyében biztosítékot láttak arra, hogy a hadsereg ismét elfoglalhatja méltó helyét a társadalomban, kiharcolhatja a nemzetközi egyezmények korlátozásainak feloldását, felléphet a széles körben terjedő „pacifista hangulat” ellen. „Az erős birodalom elképzelhetetlen erős hadsereg nélkül” – mondták a Reichswehr vezetői, amivel Hindenburg a legteljesebb mértékben egyetértett.

Az uralkodó osztályok érdekképviselete Hindenburg számára korántsem jelentett egyszerűen megoldható feladatot. Hatalomra jutását elsősorban a konzervatív körök támogatásának köszönhette, hívei között azonban ott voltak a liberalizmussal kacérkodó német nagytőke képviselői is. A protestáns, porosz Hindenburg nem feledkezhetett meg arról, hogy megválasztását döntő módon a katolikus irányzatú Bajor Néppárt egymillió szavazata segítette, egy olyan párté, amely egyébként a centrumot támogatta, annak testvérpártjaként tartották számon. S arról sem, hogy a rá szavazó Német Néppárt legtekintélyesebb vezetője, a birodalom külügyeinek irányítója, Gustav Stresemann még a választásokat megelőző napokban is „katasztrofális külpolitikai következményekkel” számolt megválasztása esetén.

Az új birodalmi elnöknek így a legkülönfélébb, egymással is harcoló erőkkel kellett megvalósítania elképzeléseit, amelyek, akárcsak az őt támogatók programjai, korántsem voltak egyértelműek. A monarchiát elsöpörte a történelem, s bár az 1918-ban vagyonuktól megfosztott fejedelmek kártalanítását és a fekete-fehér-piros volt birodalmi lobogó ismételt használatát sikerült keresztülvinnie, ennél többre nem vállalkozhatott. Támogatta ugyan az újjáéledő és gyors fejlődésnek induló monopóliumokat, a német imperializmusból azonban elsősorban a hatalmi törekvéseket értette meg. A lezajló társadalmi folyamatok mozgatórugói rejtve maradtak előtte.

Hindenburg megválasztása a jobboldal győzelme, a polgári demokratikus gondolat veresége volt. A német birodalom joggal büszkélkedhetett a tőkés Európa legdemokratikusabb alkotmányával, a weimari demokráciát képviselő pártok, a szociáldemokrácia, a demokratikus párt és a centrum jó része azonban nem voltak képesek megakadályozni, hogy az elképzeléseikkel mereven szembenálló politikus-katona kerüljön a köztársaság élére. E pártok a forradalmi időszakban, 1918—1919-ben élvezhették az átalakulást sürgető társadalom nagy többségének bizalmát, de ezt eljátszották a következő években – nem utolsósorban a jobboldalnak tett sorozatos engedményekkel. Vállalniuk kellett a háborús vereséget követő politikai és gazdasági összeomlás felelősségét, mivel a politikai vezetés abban az időszakban éppen az ő kezükben volt, s csak kis részben osztozhattak az 1924-ben kezdődött gazdasági fellendülés idején megerősödött bizalomban. Nem sikerült meghatározó, az egész társadalom politikai arculatát döntően befolyásoló erővé formálódniuk. Harcukat és annak kimenetelét elsősorban az határozta meg, hogy a küzdelmet nem egy demokratikus köztársaság védelmében vívhatták a reakció ellen, hanem egy konzervatív köztársaság talaján. Kérdéses, hogy egyáltalán illett-e a „harc” és a „küzdelem” kifejezés – amelyek oly gyakran szerepeltek e pártok választási jelszavaiban is – az élesebb összecsapásokat mindig kerülő politikájukra. Erőik azonban elegendőnek bizonyultak a hagyományos jobboldal kibontakozásának megakadályozására, sőt volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy akár felül is kerekedhetnek, s a német társadalom végül is a parlamentáris demokrácián nyugvó köztársaság politikai felépítményének keretei között nyerheti el első korszerű, a kibontakozó állammonopolista kapitalizmusra jellemző formáját.

Az 1924-ben induló stabilizációt ugyanis a következő két évben ismét megtorpanás, majd részleges ipari és agrárválság követte. Az 1925 novemberében kibontakozó válság következményeit csak enyhíteni tudták a beáramló kölcsönök, s nem vezették eredményre a jobboldal túlsúlyát mutató kormány válságellenes intézkedései sem: a behozatali vámok emelése, a monopóliumok adóinak csökkentése nem érte el a kívánt hatást, az ország külkereskedelmi mérlege egyre nagyobb hiányokat mutatott, a beruházási kedv nem nőtt megfelelően. A gazdasági életet a kifizetésre került jóvátételek mellett most már a felvett kölcsönök kamatai is sújtották, a politikai életben a munkaidő és a munkaintenzitás növekedésén túl feszültséget idézett elő a lakosságot közvetlenül érintő adóterhek súlyosbodása, a munkanélküliek számának gyors növekedése (1925 novemberében 750 000, 1926 januárjában már 2 221 000 volt a munkanélküliek száma). A kormány politikájával a koalíciós pártok jobboldala sem értett egyet. Az első Luther-kormány bukását (1925. december 5.) éppen a Német Nemzeti Néppárt állásfoglalása vezette be. A nemzetiek felléptek a Locarnóban megkötött, a francia-német és a belga-német határokat garantáló, a keleti (lengyel és csehszlovák) határkérdésben azonban csak a meglehetősen homályos, „a két ország között még fennálló vitás kérdések békés szabályozását” kilátásba helyező szerződés ellen. Túlzott engedékenységgel vádolva a koalíciós partnereket, a Reichstagban a ratifikálás ellen szavaztak, majd bejelentették kiválásukat a kormányból. A nagytőke fokozódó elégedetlenségét kézzelfoghatóbban jelezte a Német Ipar Birodalmi Szövetsége által decemberben közzétett „Német gazdaság- és pénzügyi politika” című emlékirat. Ebben a munkaintenzitás további növelését, elbocsátásokat helyeztek kilátásba, monopóliumok létrehozását elősegítő törvényt követeltek, valamint a munkaidő további meghosszabbítását, a bérek csökkentését, a szociális kiadások és a munkaadókra háruló terhek mérséklését.

A második, hosszas tárgyalások után 1926. január 20-án hivatalba lépett Luther-kormány sem váltotta be a hozzá fűlött reményeket. S ez nem volt véletlen. A kormány bázisa a korábbiakhoz képest jelentősen leszűkült. Nem sikerült elérnie a súlyos pártválsággal küzdő nemzetiek bevonását, s a Német Néppárt követelésére visszautasította a szociáldemokraták javasolta „nagy koalíció” tervét is. A kisebbségi kabinet nem tudta megvalósítani az iparbárók emlékiratában összefoglalt, s a néppárti gazdasági miniszter, Julius Curtius által képviselt követeléseket sem, éspedig nem csupán a munkáspártok, a tömegmozgalmakat szervező kommunisták és a parlamentben, a helyi kormányzatokban és az e kormányok képviselőiből álló Birodalmi Tanácsban (Reichsrat) ellene szavazó szociáldemokraták fellépése következtében, hanem a szociális kiadások radikális csökkentésével, s különösen a monarchista, konzervatív kurzus erősödését jelző császári zászlók visszatértével egyet nem értő, a kormányban három tárcával rendelkező demokrata párt ellenállása miatt.

A kormányzati válságot nem sikerült felszámolnia a Centrumpárt politikában jól tájékozódó és a koalíciók szervezésében tapasztalt vezérének, Wilhelm Marxnak sem. Kormánya szinte pontos tükörképe volt a megbukott Luther-kabinetnek, s nem kerülhette el annak sorsát sem. A bizalmatlansági indítványhoz most a szociáldemokraták és a német nemzetiek mellett a német néppárti külügyminiszter, Stresemann indulatos támadása is hozzájárult, aki politikájának veszélyeztetését látta a Reichswehr Szovjetunióval kialakított technikai-módszertani együttműködésében, valamint belpolitikai irányvonalában, amit a szélsőséges nacionalista szövetségekkel, köztük a nemzetiszocialista párttal kialakított egyre szorosabb kapcsolatok jellemeztek. A támadás a demokrata párti Ottó Gessler hadügyminiszter ellen irányult.

Marx második kísérlete sem bizonyult sikeresnek, bár a koalíció kibővült a német nemzetiekkel, s a válságot követő fellendülés is neki kedvezett. Kormányzata idején mind egyértelműbben bebizonyosodott, hogy a polgári pártok koalíciója még kedvező körülmények között sem képes ellátni az ország irányítását. Nem volt megfelelő, a korszak követelményeire választ adó programjuk, s így nem lehetett határozott, a mögöttük álló erők érdekeit kifejező irányvonaluk sem. Képteleneknek bizonyultak arra, hogy ellensúlyozzák a munkáspártok ellenzékiségét, s még arra is, hogy a gazdasági fellendülés éveiben jelentéktelenné vált szélsőjobboldallal megbirkózzanak. A kilátástalan helyzetet – Stresemann javaslatára – újabb pártpolitikai manőverrel, a szociáldemokraták által felkínált „nagykoalíció” létrehozásával próbálták megoldani. Az utolsó lökést ezen az úton egy meglehetősen lényegtelen kérdés, az iskolareform törvénytervezetének 1928. februári viharos vitája adta. A vita nem zárult eredménnyel, s erre hivatkozva a Centrumpárt kimondhatta a koalíció felbomlását. Ezt követte a parlament feloszlatása, s ami ezzel járt, új választások kiírása.

Az 1928. május 20-i választások számszerűen is igazolták a polgári pártok helyzetének megingását, tömegbefolyásának csökkenését. Amíg az 1924-es második (decemberi) választásokon, ha jelentéktelen mértékben is, de valamennyien növelni tudták szavazataik számát, most fordult a kocka. A háborút követő parlamenti választások történetében legkisebb arányú részvétel mellett megtartott választásokon (a választásra jogosultak 24,4%-a nem jelent meg az urnáknál) valamennyien az előzőnél kevesebb voksot, együttvéve 11,34%-kal kevesebbet számolhattak össze. Fordult a kocka annyiban is, hogy a legsúlyosabb vereséget ezúttal a kormánykoalíció alkotmányellenes szárnya és a weimari alapokat elismerő két párt közül egyaránt a jobbratartó irányzat szenvedte. Különösen érzékeny volt a nemzetiek vesztesége: 6,3%-kal kevesebb szavazatot mondhattak magukénak. A négy vezető polgári párt csökkenő befolyása a burzsoá és a konzervatív körök visszaszorulását jelezte, sőt együtt járt a szélsőjobboldal meggyengülésével is (a nemzetiszocialisták 0,6%-os veszteséggel zárták a választásokat). Úgy tűnt, hogy a polgári pártok vezetésével és túlsúlyával jellemezhető évek (1920-1923), majd a szociáldemokrácia végleges kiválását követő öt év az uralkodó osztályok érdekeit hagyományos eszközökkel, az alkotmányosság talaján képviselő pártok végleges vereségével zárul. Az viszont egyértelműen bebizonyosodott, hogy e pártok koalíciója alkalmatlan a kormányzásra – elvesztett szavazataik mintegy felét ugyanis olyan kisebb, szintén polgári pártok szerezték meg, amelyeknek nem kellett osztozniuk a kormánybeli részvétellel együttjáró felelősségben.

A választások győztese a két munkáspárt volt. A kommunisták 1,6%-kal (9%-ról 10,6%-ra), a szociáldemokraták 3,8%-kal (26%-ról 29,8%-ra) növelték szavazataik számát. Többen úgy vélekedtek, hogy az eredmény az 1919-es évet idézi, s ha forradalmi változásokra nem is lehet számítani, a jobbratolódási folyamat megfordítható lesz, a konzervatív köztársaság helyébe modern, demokratikus állam léphet. Mindez azonban a választási eredmények túlértékelésének, s még inkább az erőviszonyok téves felmérésének bizonyult. A helyzet inkább 1920-ra emlékeztetett, bár kétségtelen, hogy a munkáspártok az akkorinál kedvezőbb körülmények között politizálhattak. Ez a gazdasági és politikai helyzetre, valamint a parlamentben kialakult erőviszonyokra egyaránt vonatkozott. Az utóbbiakat áttekintve megállapítható volt, hogy a munkáspártok 40,4%-a elmarad ugyan az 1920-as 41,63%-tól, a velük szemben álló négy polgári párt azonban 8,5%-kal kisebb, összesen 42,9%-os eredményt mondhatott a magáénak. Különbség volt azonban, hogy a forradalmi, a konzervatív köztársasággal szemben álló irányzat, a kommunisták, a munkáspártok által megszerzett szavazatok több mint egynegyedét birtokolták a korábbi 5,2%-kal szemben, ami egyrészt a munkásság körében korábban erős reformista befolyás csökkenését jelezte, másrészt azt, ami ezzel szorosan összefüggött, hogy a szociáldemokrata párt többé-kevésbé hangsúlyozott különállása ellenére 1920-hoz képest pontosan olyan mértékben veszítette el szavazóit, mint az akkori weimari koalíció két másik pártja, a centrum és a demokrata párt. (Akkor együttesen 65,3%-ot kaptak, ebből a szociáldemokrácia 39,5%-ot, a koalícióra eső össz-szavazatok 60,5 %-át, most 49,8%-ot, amiből a szociáldemokrata párt 29,8%-ot, össz-szavazataik 59,8%-át mondhatta magáénak.) Viszont amíg 1920-ban a párt által elért eredmény jelentős visszaesés volt, az 1919 januárjában megszerzett szavazatok 8,6%-ának elvesztését, s ami még fájdalmasabb, a szociáldemokrata Müller-kormány bukását jelentette, az 1928-as választások a jobboldal vereségével a párt erőinek gyarapodását mutatták.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 5
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A választások után a megerősödött jobboldal igyekezett kihasználni az eredményeket. A Német Nemzeti Néppárt kancellárnak a konzervatív és militarista nézeteiről ismert Albert von Tirpitz tengernagyot javasolta Ebertnek. A birodalmi elnök azonban a korábbi Marx-kabinetbe helyezte bizalmát; ez a megoldás csak átmeneti lehetett. A kormány bázisa leszűkült, s ha sikerült is a szociáldemokrácia időleges támogatását megnyerni a jobboldal által is javasolt, a gazdasági stabilizáció utolsó szakaszát jelentő, hatalmas kölcsönökkel járó Dawes- terv elfogadásához, miután egyértelművé vált, hogy a nemzetiek nem vesznek részt a kormányban, Marx benyújtotta lemondását; az elnök új választásokat írt ki.

Az 1924. december 7-i választások eredményei a konzervatív köztársaság stabilizálódását tükrözték. A polgári pártok szavazataiban nem következett be lényeges változás: valamennyi néhány százalékkal növelte korábbi eredményeit. A jobboldal főleg a szélsőséges nacionalista és nemzetiszocialista választóktól hódított el szavazatokat, a centrum és a demokraták a kisebb pártok rovására gyarapodtak. A szociáldemokrata párt, miután ellenzékbe vonult, visszahódította elfordult szavazóinak egy részét, s 6%-kal jobb eredményt ért el. A kommunista párt, egyrészt az ellene irányuló fokozott kampány, másrészt a pártvezetés szektás irányvonala következtében 3,6%-ot veszített.

A választások az országban kialakult, s a húszas évek második felében nagyobb változásokat nem szenvedett erőviszonyokat tükrözték. Az 1925. január 15-én kinevezett kormányt a párton kívüli, de korábban a Német Néppárt képviselőjeként és több kabinet ellátás-, illetve pénzügyminisztereként már hivatalt vállalt Dr. Hans Luther vezette. A kormány összetétele erőteljes jobbratolódást mutatott. A Centrumpárt nem a megerősödött szociáldemokraták bevonásával kívánta stabilizálni a kormányt, hanem a Német Nemzeti Néppárt követeléseinek teljesítésével, az egész polgári blokk egységének megvalósításával. Az új kormányban a legfontosabb tárcák a nemzetiek kézébe jutottak: pártjuk adta a belügyi, a pénzügyi, a gazdasági és az ellátásügyi kormányzat vezetőjét. A szintén négy tárcát betöltő centrumpártiaknak meg kellett elégedniük a jogi, a munkaügyi, a postaügyi és a „megszállt területek” lényegében formális minisztériumával. A külügyi tárcát ismét Stresemann kapta, a demokrata párti Ottó Gessler lett a hadügyminiszter, a közlekedésügyi a párton kívüli (más források szerint néppárti) dr. Krohne. A kormányban képviselt pártok a parlamentben a mandátumok 55,6%-ával rendelkeztek, tehát ismét többségi kabinet alakult.

A kormány jobbratolódását nem csupán a német nemzetiek súlyának növekedése jelezte, hanem a polgári koalíció baloldalának meggyengült képviselete is. A demokraták az előző, a Marx-kabinetben a választásokon elért csekélyebb eredményük ellenére is három tárcát kaptak, most jobb szavazatarányuk és több képviselőjük ellenére meg kellett elégedniük eggyel. Szembetűnő volt a demokratákkal ekkor blokktárgyalásokat folytató Német Néppárt befolyásának csökkenése is. A korábbi három tárcából csak egyet tarthattak meg.

Az új kormányban mind a weimari alapokat elismerő pártok (a demokraták és a centrum), mind pedig az azokkal szembefordulok (a Néppárt és a Nemzeti Néppárt) közül parlamenti képviseleténél nagyobb arányban a jobboldalibb párt került előtérbe. Ez nyilvánvalóan nem a tényleges erőviszonyokat tükrözte, hanem pártpolitikai megfontolásokat, s ami ezek mögött meghúzódott, az uralkodó körök elképzeléseinek módosulását. Ez a változás mutatkozott meg az Ebert elnök halálát követő elnökválasztáson is. A fő kérdés az volt, hogy a köztársaság élén továbbra is a „weimari” pártokat képviselő birodalmi elnök áll-e, vagy jobboldali. A választások első fordulója mindenesetre jelezte, hogy a kormánykoalíció polgári baloldalának esélyei még a szociáldemokraták hagyományos támogatásával sem nagyok. Esélyük Hindenburg részvételével – s ezt a pártok vezetői is tudták – tovább csökkenhetett.

Hindenburg először ingadozott. Rövid gondolkodási időt kért, s csak akkor adott igenlő választ, miután kikérte a hollandiai Doornban élő excsászár, II. Vilmos véleményét is. Ezt követően már nem okozott csalódást megbízóinak: az első fordulóban mintegy három és fél millióval (8,5%) több szavazó jelent meg az urnáknál, nagy többségük őt támogatta. A centrum és a szociáldemokrácia vezette csoport csak 1,9%-kal növelte részesedését, és a kommunistákra, bár a rájuk szavazók száma is nőtt, viszonylagosan a korábbinál 0,6%-kal kevesebb szavazat jutott.

Így a monarchista érzelmű és neveltetésű Hindenburg lett a forradalomból született weimari köztársaság második és egyben utolsó birodalmi elnöke. Megválasztásával a még jelentős parlamenti többséggel rendelkező, weimari alapokon álló koalíciós pártokkal szemben a mandátumok nem egészen 40%-át elnyert erők képviselője jutott hatalomra. Ez a hatalom azonban éppen a Weimarban, 1919. július 29-én elfogadott alkotmány 48. cikkelye értelmében nem volt lebecsülendő. E cikkely kimondta ugyanis, hogy a birodalmi elnöknek, amennyiben a „Német Birodalom közbiztonságát és rendjét komolyan megbontják, illetve veszélyeztetik, a közbiztonság és a rend helyreállítása érdekében alkalmaznia kell a szükséges intézkedéseket, s ha a helyzet megköveteli, a fegyveres erők bevetését is”. A kivételes elnöki hatalom, amit eredetileg a fegyveresen is szervezkedő ellenforradalommal és a restaurációt előkészítő erőkkel szemben, éppen a Német Nemzeti Néppárt és a Német Néppárt szavazatai ellenében fogadtak el, most a támogatásukkal megválasztott elnök kezébe került. E cikkely értelmében lehetőség nyílott arra, hogy amennyiben az elnök és a parlament közötti nézeteltérés miatt az elnök a parlament feloszlatása mellett dönt, felfüggesztheti az alkotmányban foglalt alapvető demokratikus jogokat, és megbízhatja a kancellárt, hogy törvényerejű rendeletekkel kormányozzon. A fő veszély ez utóbbiban rejlett, mert az alkotmányba belefoglalták ugyan, hogy a miniszterelnöknek „bírnia kell a parlament többségének bizalmát”, azaz elvileg kancellári tisztséggel csak a Reichstag többségének támogatását megnyerni képes jelölt bízható meg, „különleges esetben” azonban az elnök bizalma is elegendő volt ahhoz, hogy a kancellár akár a parlamenttel szemben is érvényesíthesse akaratát.

Az alkotmány 48. cikkelyének alkalmazására már korábban is több ízben sor került. Akkor azonban biztosítékot jelentett, hogy a birodalmi elnök a szociáldemokrata párt tagja volt, tehát egy olyan párté, amely egyik kezdeményezője volt az alkotmánynak, és a parlamentben is a legtöbb mandátummal rendelkezett. Hindenburg megválasztásával gyökeresen megváltozott a helyzet. Az új birodalmi elnök nem tartozott egyik párthoz sem. Nem rokonszenvezett viszont a „weimari” koalíció három fő áramlatával, a katolikus jellegű centrummal, a liberális polgári Német Demokratikus Párttal, s különösképpen nem a szociáldemokratákkal. Személye így nyilvánvalóan nem jelentett garanciát az alkotmány védelmére. ígéret volt azonban valamire, amire az ország zilált politikai és gazdasági életében mind nagyobb szükség volt: a „rend helyreállításának”, a „nemzet tekintélyének” jelszavával Hindenburg a társadalom nagy részét megnyerhette magának.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 4
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Az „üzletemberek” és „szakemberek” kormányaként fellépő Cuno-kabinetnek, amely ténylegesen a német nagytőke és a konzervatív jobboldal érdekeinek megfelelően kívánta megkezdeni a stabilizációt, a belpolitikai csőd és a külföldi intervenció mellett hamarosan szembe kellett néznie a teljes gazdasági összeomlással is. Helyzete mind tarthatatlanabbá vált, ami nem utolsósorban azt jelezte, hogy akkor Németországának politikai életében korántsem azok az erők határozzák meg – legalábbis döntő módon – az események alakulását, amelyeket a kormány képviselt. Bebizonyosodott, hogy a nagytőke és a junkerek laza szövetsége nem képes rákényszeríteni akaratát az ország egészére, s terveiket nem támogatják a külföldi „partnerek” sem. Ismét a koalíció kiszélesítésében, többségi kabinet alakításában látták a kiutat. Miközben az utcákon egyre hevesebb összecsapások folytak a szélsőjobb és a baloldal között, egymást követték a sztrájkok, és a márka inflálódása is új lendületet vett (februárban 1 dollárért 27 900, júliusban 160 400 márkát adtak), a politikai élet kulisszái mögött ismét a koalíció kiszélesítésének, egy többségi kabinet megalakításának lehetőségét mérlegelték.

A Stresemann-kísérlet és a konzervatív
irányzat megerősödése

1923 augusztusában Ebert elnök Gustav Stresemannt, a Német Néppárt vezéregyéniségét bízta meg az új kormány megalakításával. A szociáldemokrata Reichstag-frakció, amely eddig ellenezte a Néppártnak a kormányba történő bevonását, az augusztus 13-án hivatalba lépő kabinetben a legnagyobb felelősséggel járó tárcákat vállalta el: Robert Schmidt miniszterelnök-helyettes és egyben újjáépítési miniszter, Wilhelm Sollmann belügyminiszter, Gustav Radbruch igazságügy-miniszter és a veterán közgazdász-ideológus, a szociáldemokrácia pénzügyi stabilizációs tervének kidolgozója, Rudolf Hilferding pénzügyminiszter lett. Mindez a pártvezetés határozata alapján történt, amely célul tűzte ki „a német köztársaság nemzeti egységének és szuverenitásának megóvását”.

A köztársaság történetének eddigi legszélesebb koalíciója élén az eddigi legjobboldalibb miniszterelnök állt, aki két döntő tárcát, a külügyit és a gazdaságit a saját pártja számára tartotta fenn. Megkezdődött a stabilizáció első kísérlete, amely azonban csakhamar csődöt mondott. A megszállt területeken elrendelt passzív ellenállást ugyan egy elnöki rendelettel szeptemberben megszüntették, ennek eredménye azonban nem a szövetségesekkel való tárgyalások, hanem a teljes gazdasági összeomlás lett. Október elsején a dollár árfolyama 25 milliárd 200 millió márka; a szervezett munkások 9,9%-a munkanélküli, 39,7%-a pedig rövidített munkaidőben és azzal arányos munkabérekért dolgozik. Pedig a Hilferding által kidolgozott tervezet alkalmas lett volna legalábbis a stabilizáció pénzügyi oldalának végrehajtására – mégpedig a dolgozók szociális helyzetének javítása mellett. A kormány azonban, bár szeptemberben még egyhangúlag hagyta jóvá a tervezetet, a Néppárt nyomására, a finánctőke érdekeit szem előtt tartva, húzódozik a terv megvalósításától. A gazdasági és politikai válság egyre nagyobb méreteket ölt, éhségtüntetések, sztrájkok és egyre gyakrabban fegyveres összecsapások robbannak ki. Ebben a helyzetben rendeli el Ebert elnök szeptember 26-án a szükségállapotot, amelynek értelmében a birodalmi honvédelmi miniszternek, illetve „védelmi körzetenkénti” megbízottainak kezébe került a végrehajtó hatalom. Ezzel az alkotmány 48. cikkelye alapján lényegében felfüggesztik az alkotmányos jogokat.

A szükségállapot kihirdetését követően a kormány jobboldala teljhatalmat s ennek megfelelő elnöki rendeleteket követelt. Az eredmény a koalíció részleges megbomlása lett, amelyet jelzett Hilferding és az őt támogató, pártjával szembefordult néppárti gazdasági miniszter, Hans von Raumer kiválása a kormányból – mindkettő a Néppárt követelésére.

A szociáldemokrata pártban a jobboldal befolyásának növekedése mindinkább kiváltotta a kormánypolitika helyességét már korábban is kétségbe vonó ellenzék fellépését, amely egyre határozottabban sürgeti az együttműködést a kommunistákkal. A pártvezetés azonban, nem utolsósorban a kormányból kiszorított Hilferding javaslatára, „az általános összeomlás és egy jobboldali diktatúra elkerülésére” hivatkozva a koalíció további fenntartása mellett dönt. A döntést a szélsőjobb, a Reichswehrben szervezkedő puccsisták és a nemzetiszocialisták tervei mellett részben az a megfontolás indokolja, hogy a nagytőke egyre határozottabban követeli a stabilizációt Thyssen programja alapján, amely a munkaidő meghosszabbítását és a szociális kiadások radikális csökkentését követelte. E program újabb, most már részleteket is tartalmazó dokumentumát a legjelentősebb tőkés csoportosulások képviselőinek (Borsig, Bosch, Duisberg, Thyssen, Siemens, Stinnes) aláírásával memorandum formájában vehette át október 8-án a kormány, amely főleg a stabilizáció megvalósítására, október 13-án kivételes felhatalmazási törvény (Ermächtigungsgesetz) megszavazását kérte a parlamenttől. A szociáldemokrácia részvétele a kormányban egyben a kivételes felhatalmazás támogatását is jelentette. Csupán azt sikerült elérni, hogy a törvényt ne terjesszék ki a munkaidőre, a társadalombiztosítás korlátozására és a szociális támogatásra. Az ár, amit ezért az átmeneti engedményért fizetni kellett, meglehetősen borsos volt. A szociáldemokrata miniszterek kiválását követően még inkább jobbra nyitó koalíció (miniszteri tárcát, mégpedig a közellátás ügyét kapta meg a Német Nemzeti Néppártot képviselő von Kanitz) gyakorlatilag zöld utat kapott a stabilizáció végrehajtásához, mégpedig a parlamentben abszolút többséggel rendelkező kormány élén, a szociáldemokrata birodalmi elnök által elrendelt kivételes állapot és a különleges hatalmat biztosító meghatalmazási törvény birtokában. (A parlament 459 mandátumából a kormányban képviselt pártok 446 mandátummal rendelkeztek, ebből a polgári pártok 260-nal.) A hatalom ilyen nagy mérvű összpontosulására eddig még nem volt példa a köztársaság történetében, ugyanakkor a weimari rendszert sem fenyegették ilyen hatalmas erők. A pillanat történelmi volt, tanulságai messzire vezettek.

A weimari köztársaság „aranykora”

A stabilizáció folyamata három, viszonylag jól elkülönülő szakaszban valósult meg, s az egyes szakaszokban tovább módosult a koalíciót alkotó pártok, és ami lényegesebb, a mögöttük álló erők egymáshoz való viszonya.

Az első szakasz a belpolitikai élet stabilizációja volt. Az eseménysorozat meglehetősen ismert: a fő csapás balra sújtott. 1923. október 23-tól 25-ig súlyos harcokban leverik az Ernst Thälmann vezette felkelést Hamburgban. Néhány nap múlva, október 29-én a szociáldemokrata birodalmi elnök felhatalmazására a miniszterelnök, alkalmazva az alkotmány 48. cikkelyét, elmozdítja helyéről a szászországi szociáldemokrata-kommunista munkáskormányt, s helyébe birodalmi megbízott – a Német Néppárt képviselője, Rudolf Heinze – vezetésével nevez ki kormányt. Heinze első intézkedésként utasítást ad a Reichswehrnek az államhivatalok megszállására. A szociáldemokrata parlamenti frakció, amely vállalta a döntést, az akció végrehajtása után – bírálva a kormány felszámolásának módját, valamint azt, hogy a jobboldal ellen nem került sor hasonlóan határozott intézkedésre -, november 2-án visszahívta minisztereit a kormányból. Három nappal később, november 5-én a birodalmi elnök és a kormány közös felhívással fordult a német néphez, amelyben „óvott a polgárháborútól és felszólított a rend és a szabadság helyreállítására”. Ugyanezen a napon a Reichswehr egységei benyomultak Közép- és Kelet-Türingiába, hogy a szászországihoz hasonló módon kényszerítsék ki a szociáldemokrata-kommunista koalíció lemondását. Az ez év nyarától újólag akcióba lendült munkásmozgalmat súlyosan érintették a csapások: a szociáldemokrata párt veszített tömegbefolyásából, a kommunisták tevékenységét előbb jelentősen korlátozták, majd be is tiltották.

Igaz, a szélsőjobb sem maradt érintetlenül. A „sörpuccsot” követő harmadik napon, november 11-én letartóztatták Adolf Hitlert. Nem kerülte el a fogházat alvezéreinek többsége sem, bár jó részük nem először ismerkedett a németországi fegyintézményekkel; korábban ugyan nem kedvezményezett „politikaiként”, hanem köztörvényes bűncselekmények elkövetőiként várták a bírósági tárgyalást. November 23-án betiltották az NSDAP-t, hasonló módon a csekély befolyású, de annál hangosabb köztársaságellenes propagandát folytató Német Népi Szabadságpártot (Deutschvölkische Freiheitspartei). A szervezetek feloszlatásáról, székházaik, nyomdáik bezárásáról, akárcsak a kommunista párt esetében, a november 9-én teljhatalommal és a Reichswehr legfelsőbb parancsnokságával felruházott vezérkari főnök, Hans von Seeckt tábornok intézkedett. Figyelmeztető jel volt, hogy a „sörpuccsban” Hitler oldalán menetelő Erich Ludendorff tábornok, aki a puccs óráiban kikiáltott kormányban „az újonnan megalakítandó nemzeti hadsereg birodalmi kormányzói és vezéri” tisztét kapta, becsületszó ellenében szabadlábon maradhatott a hadsereg vezetésében működő volt harcostársai jóindulatából.

A második szakaszra nagy belpolitikai összecsapásokat követően került sor. Ennek lényege az infláció megfékezése volt. Novemberre ugyanis a márka dollárárfolyama a már csillagászati 4 billió 200 milliárdra süllyedt, a pénz gyakorlatilag minden értékét elvesztette. A stabilizáció november 15-én kezdődött, az úgynevezett Rentenmark (járadékmárka) kibocsátásával és a bankóprések leállításával. Az elképzelés lényegében a beruházási kedv fellendítésére alapozott: lehetővé tette a munkaidő növelését, a szociális kiadások csökkentését. A reform pénzügyileg decemberben éreztette jótékony hatását: a továbbra is használatban maradt papírmárka árfolyamának zuhanása megállt.

A Stresemann-kabinet mindezt nem sokkal élte túl. A baloldalra mért súlyos csapásokra válaszul a szociáldemokrata párt, engedve a tömegnyomásnak, november 23-án bizalmatlansági indítványt terjesztett be a parlamentben, amelyet 230:155 szavazattal – a centrum, a Néppárt és a Demokratikus Párt ellenében — fogadtak el a képviselők. Ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy a jobbratolódás megáll, hiszen parlamenti úton nem volt továbbfejleszthető. A szociáldemokrácia bebizonyította, hogy az országot ellenében nem lehet irányítani. Fontos pillanatban történt mindez, mivel a stabilizáció fájdalmas lépései már megtörténtek, viszont az eredmények még csak részlegesek voltak. A következő kormány nagy biztonsággal számíthatott arra, hogy a szinte kilátástalan helyzetből való kilábalás első eredményeit a közvélemény és – ami nem kevésbé fontos — a választók milliói bizalmukkal fogják jutalmazni. S hátravolt még a harmadik, látványos és szintén sikerrel kecsegtető külgazdasági (s egyben természetesen külpolitikai) szakasz, az ország kapcsolatainak helyreállítása.

Nehéz megítélni az egyértelmű okot, de tény, hogy az új kormányt éppen azok a pártok alakították meg, amelyek korábban a Stresemann-kabinet lemondása ellen foglaltak állást. Ennek nyilvánvaló következménye volt: fordulatra, vagy akár csak iránymódosításra nem számíthatott az ellenzék, amelynek soraiból most már hiányzott a kormányt megbuktató szociáldemokrata frakció. Az 1923. december 1-én hivatalba lépett centrumpárti politikus, Wilhelm Marx vezette kormány, amelyben a nagy fontosságúvá vált külügyi tárcát továbbra is Stresemann mondhatta magáénak, a korábbi kormánykoalíció (Német Néppárt, Centrumpárt, Demokratikus Párt, Német Nemzeti Néppárt) szinte pontos képmásaként alakulhatott meg. Mindezt az tette lehetővé, hogy a szociáldemokrácia előbb csendesen, a kulisszák mögött, majd a parlamentben is- támogatva a kivételes állapot 1924. február 15-ig történő meghosszabbítását — biztosította a parlamentben kisebbségben lévő kormány működését. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a weimari alapokat elismerő pártok közül a legjelentősebb nem vett részt tevőlegesen a stabilizáció folyamatának formálásában; elismerte annak szükségességét, de megvalósításának módjával lényegében nem értett egyet. A szigorú belpolitikai intézkedések nyomán, azok irányával és mértékével vitázva kivonult a kormányból, majd meg is buktatta. A valamennyi dolgozó réteget sújtó, a gazdasági stabilizáció alapjait képező újabb intézkedésekkel: a munkaidő-növeléssel, a háborút követően kivívott egyik legjelentősebb eredmény, a 8 órás munkanap megsemmisítésével, a munkaintenzitás növelésével szemben már nem választhatott más megoldást, mint hogy ellenzékbe vonult. Ez bizonyította a párt gyengeségét, egyben a centrum és a jobboldal viszonyának módosulását, s amit a változás tükrözött: az uralkodó osztályok egyes rétegei egymáshoz fűződő viszonyának megváltozását. Ez a folyamat egy év alatt, 1923. december 1-től, a Marx-kormány hivatalba lépésétől 1925. január 15-ig, a centrum vezette koalíció bukásáig, és a párton kívüli Luther-kabinet megalakulásáig zajlott le. Fő jellemzője a politikai közélet jobbratolódása volt, ezt azonban elsősorban nem a széles néprétegek jobbrafordulása okozta, hanem – részben a baloldal, megerősödésével szemben – pártpolitikai manőverekkel idézték elő, s eredménye a köztársaság már 1922-1923-ban formálódó, de azokban az években még átmenetinek tűnő konzervatív kormányzatának végleges kiépülése lett.

A négy polgári párt mindegyike részt vett a stabilizációs folyamat meghatározásában, tényleges megvalósításában azonban a nagyobb eredményeket a jobboldaliak mondhatták magukénak. A Demokratikus Párt és a centrum az 1924 májusában megtartott választásokon 1920-hoz képest 4,1%-ot, az őket támogató szociáldemokrata párt 19,05%-ot veszített szavazataiból, amíg a jobboldal, a Német Nemzeti Néppárt és a Német Néppárt lényegében megtartotta szavazóit (a nemzetiek szavazatai 4,4%-kal növekedtek, a Néppárté 4,7%-kal csökkentek). A megoldatlan helyzetet és a kiábrándultságot, valamint a jobbratolódást egyaránt jelezte, hogy a Reichstag-választásokon első ízben induló nemzetiszocialisták és a velük szövetségre lépett szélsőségesen nacionalista Német Népi Szabadságpárt majd kétmillió szavazócédulát mondhattak magukénak, s 32 képviselőt küldhették a parlamentbe. (A kommunista párt 10,52%-os szavazatnyereségét elsősorban annak köszönhette, hogy a független szociáldemokrata párt baloldala a párthoz csatlakozott.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 3
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A munkáspártok egységes fellépése eredménnyel járt. Már az elkövetkező napokban betiltották a Consul Szervezet mellett a monarchista Össznémet Szövetséget (Alldeutsche Verband), és a jobboldal legjelentősebb szervezetét, a Stahlhelmet. A megállapodást aláíró szervezetek a nagyobb nyomaték kedvéért július 4-re félnapos általános figyelmeztető sztrájkot hirdettek. A sztrájknak jelentős szerepe volt abban, hogy a Reichstag július 18-án nagy szótöbbséggel (303:102) fogadta el a „Köztársaság védelméről szóló törvény”-t.

Mindebből úgy tűnhetett, hogy a jobboldal súlyos vereségnek néz elébe. Az elkövetkezendő napokban azonban fordulat következett be, amely egyrészt megbontotta a munkásegységet, másrészt megingatta a kormánykoalíciót.

A július 4-i általános sztrájk idején a szociáldemokrata és a kommunista szervezetek, jóllehet egységesen léptek fel, továbbra is fenntartották általános irányvonalukat: a reformista irányzat a köztársaság védelmére elsősorban parlamenti eszközöket kívánt felvonultatni, amíg a forradalmi szárny a munkások mozgósításában, valamennyi haladó erő összefogásában látta a megoldást. Nem csupán a reakciós szervezetek betiltását, lefegyverzését követelte, hanem a proletár védelmi szervezetek felfegyverzését is. A szociáldemokrata elképzelésekbe nem illett bele a tömegmozgalom továbbfejlesztése, más terveik voltak. Ezért július 7-én előbb felmondták a „Berlini megegyezést”, majd másnap megszakították a tárgyalásokat a kommunista párttal. Ezzel felbomlott a munkásegység.

A szociáldemokrata parlamenti frakció a jobboldallal szemben a kormánykoalíció baloldalának megerősítésére törekedett. Sikerült megállapodnia a centrista képviselőkkel, hogy miniszteri tárcákat is vállaljanak a kormányban. E lépés kétségtelenül erősítette volna a koalícióban a weimari alapokat elismerők túlsúlyát, egyben biztosíthatta a törvénytervezet következetesebb végrehajtását is. Mindez ugyanis még a törvény elfogadását megelőző napokban történt.

A Centrumpárt álláspontja más volt. Nem a baloldal erősítését tartotta szükségesnek, hanem éppen a jobboldal megnyerésén fáradozott. Tárgyalásokat folytatott a Német Néppárttal, hogy a Fehrenbach-kabinethez hasonlóan ismét lépjen be a kormányba, egyúttal – most első ízben — vállalja a koalíciót a szociáldemokratákkal. A Néppárt nem zárkózott el a javaslat elől. A két szociáldemokrata pártnak azonban ellenvéleménye volt. Azzal érvelve, hogy a köztársaság védelmére tett intézkedéseket csak egy „határozottan köztársasági kormány” képes végrehajtani, tiltakozott a Néppárt bevonása ellen, amelyben a republikánus erők korántsem rendelkeztek többséggel, annál jelentősebb volt a köztársaságellenes nacionalista körök befolyása. A centrum azonban nem engedett. A független szociáldemokrata párt kormányba lépésének előfeltételeként szabta meg a Néppárt bevonását. Ezt viszont a szociáldemokraták vetették el. Így a kormánykoalíció jellegében végül is nem következett be változás, bár ennek szükségességét, ha ellenkező előjellel is, a partnerek is érezték. A nézeteltérés ugyanakkor egyértelműbbé tette a kormányon belül feszülő ellentéteket, gyengítette a koalíciót.

Ezekre az ellentétekre vetett fényt maga az elfogadott törvény, amely szellemével korántsem fejezte ki azt a hangulatot, amelynek szülötte volt. Általános megfogalmazásaival nem csupán a jobboldal elleni fellépést tette lehetővé, hanem minden olyan kísérlet megakadályozását is, amelyre rásüthető volt a köztársaság veszélyeztetésének bélyege. Ez volt az, amiért a jobboldal mellett a kommunisták is a törvény ellen szavaztak, s a szociáldemokrata pártok is külön nyilatkozatban voltak kénytelenek állást foglalni. A nyilatkozatban, válaszolva a párt baloldaláról felhangzó bírálatra, kijelentették, hogy a törvény elfogadásával csak a „szocializmus megvalósításához a legmegfelelőbb harci körülményeket biztosító köztársaságot támogatnak”. Az elkövetkezendő események azonban korántsem a törvény mellett érvelők várakozásait igazolták: 1931-ig 827 esetben alkalmazták rendelkezéseit — 5 alkalommal a jobboldal, 822 alkalommal a baloldal ellen.

A koalíció helyzetén nem sokat változtatott, hogy 1922 szeptemberében a szociáldemokrata irányzat két pártja Németország Egyesült Szociáldemokrata Pártja néven összeolvadt, s így lényegében, ha egyoldalúan is, de megoldódott a kormányba lépés körül kibontakozott vita. A Centrumpárt ugyanis továbbra sem tartotta elegendőnek a koalíciót a stabilizációs program végrehajtásához, amelynek központi feladata ekkor már a rohamosan értéktelenedő márka inflálódásának megakadályozása volt; novemberben ismét felvetette a kormány átalakítását, javasolva a Néppárt bevonását. A szociáldemokrácia most is vétót emelt, s nem is alaptalanul. Néhány nappal korábban maga Hugo Stinnes, a német nagyipar egyik legtekintélyesebb képviselője foglalt állást a márka stabilizációja ellen, ami ebben az időszakban egyet jelentett volna azzal, hogy a felvett állami kölcsönöket többé nem lehet inflációs márkában visszafizetni, s ezzel a tőkére háruló adóterhek jelentősen növekedtek volna. A jóvátételek fizetését burkoltan ellenző csoport nevében Stinnes azt a javaslatot terjesztette a Birodalmi Gazdasági Tanács gazdasági és pénzügyi bizottsága elé, hogy a jóvátételeket egy általánosan bevezetett, nem bérezett, napi kétórás munkaidő-meghosszabbítás többletprofitjából fedezzék. A munkások alapvető érdekeit sértő, az amúgy is igen súlyos munkafeltételeket tovább rontó intézkedést a munkáspártok nem támogathatták. Még fontosabb, hogy a jobboldal, elsősorban éppen a koalícióhoz csatlakozni készülő Néppárt tervei szöges ellentétben álltak a szociáldemokrácia törekvéseivel, amely a márka stabilizációjával a jóvátételi terhek „demokratikus” megosztását tartotta szükségesnek, megoldhatónak.

A Centrumpárt most másképpen válaszolt, mint korábban: a Wirth-kormány lemondott, hogy a Kormányalakítás gondját Ebert elnök kezébe adja. S ekkor újabb fordulat következett. A szociáldemokrata Ebert a kormány megalakításával a pártja által koalíciós partnerként nemkívánatosnak minősített Német Néppárt egyik tekintélyes hívét, a legnagyobb német hajózási társaság, a HAPAG (Hamburg-Amerikanische Paketfahrt AG) „párton kívüli” vezérigazgatóját, Wilhelm Cunót bízta meg.

Az 1922. november 22-én hivatalba lépő Cuno-kormány a weimari köztársaság első kimondottan jobboldali kabinetje volt, a centrum, a Bajor Néppárt és a Német Demokratikus Párt mellett helyet kapott benne a Német Néppárt és a Német Nemzed Néppárt is, igaz ismét csupán a meglehetősen jelentéktelen Rosenberg személyében. Első volt továbbá abban a tekintetben is, hogy – ellentétben a Fehrenbach-kormánnyal – valamennyi nagyobb polgári pártot bevonta a kormányzásba, és többséggel rendelkezett a parlamentben is (a mandátumok több mint 57%-át birtokolta). Ellenzékét csupán a súlyából veszített szociáldemokrata és kommunista párt alkotta.

A kormány már első intézkedéseivel igazolta a szociáldemokraták aggodalmait. Decemberben ötéves fizetési haladékot kért a jóvátételi tárgyalásokon, s nem titkolt szándéka volt, hogy a szállításokat és a kifizetést felfüggessze, amennyiben a szövetségesek nem hajlanak e megoldásra. A márka stabilizációja is lekerült a napirendről, pedig az infláció éppen az év végétől eddig soha nem látott méreteket öltött.

A belpolitikai helyzet egyre feszültebbé vált. Országszerte sztrájkok, tüntetések robbantak ki a drágaság ellen, Közép-Németországban és a Ruhr-vidéken az elkeseredett emberek megrohanták és kirabolták az élelmiszerraktárakat és -üzleteket. A munkáspártok, elsősorban a kommunista párt, az ellenzék szervezett fellépését sürgették, politikájukkal ismét jelentősen növelve tömegbefolyásukat.

A szociáldemokrácia is a korábbiaknál élesebb hangot ütött meg. Rudolf Breitscheid, a párt egyik legtekintélyesebb vezére beszédében „a kapitalizmus győzelmeként” értékelte a kormány hatalomra jutását. A pártban nőtt a változást sürgetők befolyása. Ennek egyik jeleként a veterán Karl Kautskyt új program kidolgozására kérték fel. A Berlinben ülésező üzemi tanácsok birodalmi konferenciáján a kommunisták kerültek túlsúlyra, s az elfogadott „proletár harci program” egységfronton alapuló, forradalmi tömegmozgalomra támaszkodó munkáskormány alakítását követelte.

A szélsőjobboldal is megerősödött. Bajorországban mind nagyobb erőket tömörített a korábban jelentéktelen Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, NSDAP). A Münchenben novemberdecember folyamán tartott 15 náci tömeggyűlésen első ízben nevezik „Vezérünknek” („Unser Führer”) a fő szónok Adolf Hitlert. Korántsem irodalmi igénnyel megfogalmazott előadásának témája: „A zsidó-nemzetközi marxizmus és szabadkőművesség Németország sírásója, az antant pedig haszonélvezője.”

Az egyre feszültebbé váló helyzetben, a kormány jóvátételi politikájára válaszul január 11-én francia-belga csapatok szállták meg a Ruhr-vidéket. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a külső intervenció – mint a történelemben már oly sokszor — most is megteremti a nemzeti egységet. A jelentősebb polgári politikai pártok, valamint a szociáldemokrata párt és a reformista szakszervezetek egyöntetű támogatásukról biztosították a kormány által meghirdetett passzív ellenállást. Megalakult a „Nemzeti Egységfront”, s a munkavállalók és a munkaadók szervezetei közös felhívást bocsátottak ki az ellenállás anyagi fedezetét biztosító „Ruhr-alap” létrehozásáról. Az egyoldalú kormányintézkedések azonban hamarosan világossá tették, hogy a „Ruhr-háború” költségeit a tőke nem vállalja, annak minden terhét a dolgozókra kívánják hárítani. A nacionalista uszítás alábbhagyott, s hamarosan ismét a kormány ellen fordultak, most már a kommunista párt kétfrontos („Üsd Poincarét a Ruhrnál és Cunót a Spreenél!”) politikája mellé felsorakozva a kemény osztályharcot sürgető baloldali, részben szociáldemokrata tömegek is. Ismét napirendre került az egységfront, s ha el is maradt a korábbi kísérletektől abban, hogy a tárgyalások nem a legfelső szinten kezdődtek meg, eredményét tekintve minden korábbit felülmúlt.

Február-március fordulóján létrejöttek az első munkásszázadok. Céljuk már nem csupán a „tőke támadása” elleni küzdelem, hanem a „militarista, fasiszta puccskísérletek” visszaverése. Március 4-én a szociáldemokrata párt legjelentősebb területi szervezete, a szászországi, a központi pártvezetés ajánlásával szemben 90:35 arányban elutasította a demokrata párttal közösen alakítandó kormány tervét, és a kommunistákkal való egységfront mellett foglalt állást. Március 15-én a tartományban olyan szociáldemokrata kormány alakult, amely a kommunistákra és a szociáldemokratákra egyaránt támaszkodott. A nyár végén az események alakulásából hasonló következtetéseket vontak le a szociáldemokraták Türingiában is. Az együttműködés eredményes volt, a pártkoalíciós tárgyalásokat mindkét országrészben kommunista-szociáldemokrata munkáskormányok alakulása követte.

Noha 1923 tavaszától az ország életére ismét a balratolódás volt jellemző, mind erőteljesebb anyagi és erkölcsi támogatásra találtak a kormánypolitika ellen forduló szélsőjobboldali mozgalmak is, nem utolsósorban a nemzetiszocialisták. E támogatásnak köszönhetően a náci párt szócsöve, a Völkischer Beobachter február 8-tól napilapként hagyhatta el a nyomdát. Az NSDAP 1921 augusztusában hozhatta létre „Véd- és Propaganda Részlegé”-t. A szervezet — felfedve alapítóinak valódi szándékát — egy hónap múlva, szeptember 17-én felvette a Rohamosztag (Sturmabteilung, hamarosan hírhedtté vált rövidítéssel: az SA) nevet.

A tüntető munkásokra, gyűlésekre és pártházakra támadó, a marxizmus megsemmisítését zászlajára író SA egyelőre nem jelent tényleges veszélyt. A náci propaganda február 8-tól már a párt első „mártírját” gyászolhatta: „a marxistákkal való összecsapásban szerzett súlyos sérüléseibe belehalt” dr. Karl Winter előtt hajthatta meg a horogkeresztes lobogót. Nem sokkal kevésbé volt kalandor vállalkozás a Führer első puccsterve sem, amely az oberwiesenfeldi május 1-i munkásfelvonulás elleni mozgósításból kívánta kibontakoztatni „a végső leszámolást a marxizmussal”.

Az első vereségek azonban nem törték meg a mozgalmat. Szeptember 1-én Nürnbergben kétnapos seregszemlére került sor. A szélsőjobb megalakítja a Német Harci Szövetséget (Deutscher Kampfbund), amelynek tagjai lesznek az NSDAP Hitler, az SA Göring, a meglehetősen jelentéktelen nacionalista Birodalmi Lobogó (Reichsflagge) Adolf Heiss, és az Oberland Szövetség dr. Friedrich Weber vezetésével. A „politikai irányítást” maga Hitler kaparintotta meg, hogy októberben, Mussolini egy évvel korábban (1922. október 28-án) alkalmazott módszerét másolva kiadja a „Menetelés Berlinbe!” jelszót, majd november 8-9-én a müncheni Bürgerbräukellerben meghirdesse a „nemzeti forradalmat”, s önhatalmúlag kinevezze magát a birodalmi „német nemzeti kormány” miniszterelnökének. A puccskísérlet órák alatt összeomlott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 2
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A belpolitikai programhoz képest, különösen 1923-tól, külpolitikai elképzeléseit határozott irányvonal jellemezte. A külpolitika mindig fontos, időszakonként a legfontosabb szerepet játszotta a párt életében. Eredményes, ugyanakkor a párt számára a közvélemény egy részének — és az uralkodó körök jó részének – támogatását biztosító programot a lényegében konzervatív jellegű eredeti elképzeléseket feladó fordulat biztosított. A Stresemann-kormány által kezdeményezett fordulat lényege az volt, hogy a versailles-i szerződés diktátum jellegét és ezzel együtt a szövetséges hatalmakkal való konfrontáció elkerülhetetlenségét hangsúlyozó, a belpolitikai életet is ennek alárendelő korábbi vonalat felváltotta „a megbékélés politikája”. A megbékélés egyet jelentett a jóvátételek, a szövetségesekkel folytatott tárgyalások szükségességének elismerésével, célja azonban korántsem a meggyilkolt Walter Rathenau által képviselt beilleszkedési politika folytatása, hanem a német nagyhatalmi törekvések előfeltételeinek megteremtése volt. E politikai irányvonal meghirdetője és egyben megvalósításának fő mozgatója volt Gustav Stresemann. A pártot magát is joggal nevezték a nagy tekintélyt kivívott kancellár, a különféle koalíciós kormányokban haláláig, 1929-ig külügyminiszteri tisztet betöltő pártvezérről „Stresemann-pártnak”. A párt befolyását jelezte továbbá, hogy vezérei között olyan személyiségek voltak, mint a német nagytőkét fémjelző Hugo Stinnes, Albert Vögler, és a hadsereg egyik legmarkánsabb képviselője, Hans von Seeckt.

A harmadik párt a Német Centrumpárt volt. Közvetlen elődjének általában az 1871-ben alakult keresztény néppárt jellegű szervezetet tekintették. Ez azonban csak részben fogadható el, elsősorban annyiban, hogy a párt a weimari köztársaság idején is a katolikus kisebbség köréből toborozhatta legkövetkezetesebb támogatóit, s annyiban, hogy amíg korábban a porosz vezetésű evangélikus császársággal szemben védte a vallásszabadságot, 1918 után a szociáldemokrácia kultúrpolitikai kísérleteit utasította vissza. Ennél jellemzőbb volt azonban, hogy a polgári csoportosulások közül a párt elsőnek ismerte fel az 1918 utáni társadalmi-politikai átalakulásban rejlő lehetőségeket. A jobboldal és a baloldal éles ellentéte ugyanis alapot és igen nagy mozgásteret kínált egy közvetítő „középpárt” számára. Erre vállalkozott a centrum, s ezért tölthetett be tényleges befolyásánál lényegesen nagyobb szerepet a köztársaság első évtizedében. A „keresztény-nemzeti és szociális alkotmánypárt” meghatározás mögött igen tarka társadalmi bázis és ennek megfelelő, egységes programmá soha össze nem álló irányvonal húzódott. A párt soraiban a hagyományos katolikus délnémet klérus és uralkodó körök, valamint a paraszti bázis mellett mintegy 20% erejéig megjelentek a szakszervezetek munkásai és vezetőik, de több mint 15%-kal az értelmiség, annak elsősorban humán rétegei is. Legjelentősebb választási eredményeit az 1924 végén tartott választásokon ennek megfelelően a köln-aacheni (51,2%), a koblenz-trieri (58,4%), valamint a két bajor (38,8, illetve 43,7%) választókerületben érte el, legkevesebbet a lipcseiben (0,7%) és a chemnitz-zwickauiban (0,6%).

A párt, jellegéből következően, igyekezett minél nagyobb tömegbázisra szert tenni. Választási hadjárata során jelszavai egyaránt szóltak a baloldalnak és a jobboldalnak – átütő eredményt azonban sohasem sikerült elérnie. Alkalmatlan volt erre határozatlan politikai vezetése is, amely egyrészt a weimari rendszer védelmét jórészt konzervatív alapokon kísérelte meg, másrészt szociálpolitikai programjával munkásérdekek kifejezőjeként is fellépett. Külpolitikai programjában az európai együttműködést és különösen a francia-német kapcsolatok ápolását hangsúlyozó pontok mellé a nacionalista ízű „nemzeti tekintélyt” is felsorakoztatta. Az egy Heinrich Brüningen kívül, aki majd a harmincas években lesz kancellár, a párt nem rendelkezett országosan is elismert, tekintélyes vezetőkkel – Fehrenbach, Marx, Ludwig Kaas meglehetősen jellegtelen politikusok voltak.

A német uralkodó osztályok negyedik pártja, a Német Demokratikus Párt volt az egyetlen, amely nem korábbi pártokból, vagy azok alapjain építkezett, illetve egyszerű névváltozással válaszolt az 1918-1919-es fordulatra, hanem valóban a társadalmi átalakulás hívta életre. A párt egyik kezdeményezője és híve a weimari alkotmánynak, mögötte azok az erők álltak, akik a polgári liberalizmus talaján voltak köztársaságiak. Tömegbázisát elsősorban annak köszönhette – különösen a köztársaság első éveiben, amikor is az ország harmadik legerősebb pártja volt -, hogy a polgárság demokratikus és nemzeti, ugyanakkor haladó rétegei e pártban látták azt az erőt, amely képes szembeszállni az átütő erejű, az egész társadalmi rendszer átalakítását ígérő szocialista mozgalommal. A párt jellege azonban, elsősorban a szociáldemokrata mozgalom fejlődése hatására, módosult: polgári pártok közül éppen a demokraták tartották legkövetkezetesebben szem előtt a szociáldemokráciával való együttműködés ápolását, mégpedig a centrumnál jóval egyértelműbben – 1932 májusáig valamennyi kormánykoalícióban részt vettek, s feladatuknak tekintették, hogy „hidat verjenek” a polgári pártok és a szociáldemokrácia között. A polgári liberalizmust és a modern polgári demokráciát képviselő köztársaság jobbratolódását, konzervatív jellegének erősödését aggodalommal figyelő párt azonban az első évektől eltekintve nem tudott jelentősebb befolyásra szert tenni, sőt gyorsan veszített bázisából: demokratikus haladó erői egyre nagyobb számban csatlakoztak a „szociális demokráciát” hirdető munkáspárthoz, jobboldala pedig a tőkés érdekeket a gyakorlat mindennapjaiban jobban képviselő Német Néppárthoz. A párt egyetlen jelentős politikai személyisége Rathenau volt. Hozzá tartozott a jelentős hatású nagy német filozófus, Max Weber, és rövid ideig Hugo Preuss, akit a weimari alkotmány „szellemi atyjaként” ismertek – mellettük csupán olyan jelentéktelen politikusokat tudott felvonultatni, mint Hermann Robert Dietrich, Hermann Hoepker-Aschoff, Erich Koch-Wesser, akik hosszabb-rövidebb ideig képviselték pártjukat a különböző birodalmi kormányokban, illetve Poroszország kormányában.

Fehrenbach koalíciós kormánya nem bizonyult sikeresnek. Bár a kormánynak 11 hónapos fennállása első felében hozott gazdasági intézkedéseivel sikerült egy pillanatra feltartóztatnia a rohanó inflációt, és mintegy felére csökkentenie az államadósságok növekedésének ütemét, a stabilizációs törekvések csakhamar csődöt mondtak. Az infláció új lendületet vett, s csakhamar az államadósságok is megduplázódtak az előző évihez képest. Amíg 1921 márciusában a novemberi árfolyamhoz képest mintegy 13%-kal erősödött a márka, ami azt jelentette, hogy 100 márkáért 1,41 dollár helyett 1,59-et fizettek ki, novemberre már csupán 0,66, decemberre pedig 0,29 dollárt kaphatott a beváltó.

Nem vezettek eredményre azok a törekvések sem, amelyek az ország politikai életét kívánták megváltoztatni. A megerősödött baloldal, a mintegy 350 000 tagot számláló tömegpárttá fejlődött Németország Egyesült Kommunista Pártja (Vereinigte Kommunistische Partei Deutschlands) — a független szociáldemokratákat és a kommunistákat egyesítő szervezet — ellen alkalmazott intézkedésekre Közép-Németország munkásai elkeseredett fegyveres harccal válaszoltak. A jobboldal, amelynek előretörését éppen az 1920. júniusi választások jelezték (a korábbi 14,6%-ról másfél év alatt 29%-ra növelték szavazataik arányát), erőteljesen támogatta a kormány politikáját a Felső-Szilézia hovatartozását eldöntő helyi népszavazást megelőzően a területre küldött „szabadcsapatok” szervezésekor, majd a „választók” ezreinek toborzásakor és Sziléziába utaztatásakor; szembefordult vele azonban akkor, amikor az antant nyomására Ebert elnök május 24-én elrendelte a szabadcsapatok feloszlatását és tagjaik visszavonását a birodalom területére.

A viszonylagos jobbranyitás, amelyet a szociáldemokrata párt lojális ellenzékbe vonulására alapoztak, így nem hozta meg a várt eredményt. Kiváltotta a baloldal ellenállását, ugyanakkor a kormány nem tudta megnyerni a tényleges reakció, a Német Nemzeti Néppárt, valamint a Német Néppárt támogatását.

A Fehrenbach-kormányt, amely végül is a szövetségesek 132 milliárd aranymárkában megállapított jóvátételi követelésének elfogadását nem vállalva mondott le, átmenetileg ismét többségi (szociáldemokrata-centrumpárti) koalíció követte. A miniszterelnöki tisztséget azonban a centrum képviselője, Joseph Wirth töltötte be, s pártja öt, viszont a szociáldemokraták csak négy miniszteri tárcát kaptak (két posztot a demokratáknak juttattak). A koalíció eltért az előzőektől, mivel két partnerénél, a centrumnál és a demokratáknál jóval nagyobb parlamenti képviselettel rendelkező szociáldemokrácia olyan kormányban vállalta a felelősséget, amelyben kétségtelenül csak alárendelt szerepet játszhatott, így nem zárta ki a jobbranyitás lehetőségét, s ezzel a koalíció további szélesítését. E téren az első, igaz átmeneti lépésre hamarosan sor került. Éppen a jobboldal által leginkább támadott külügyek irányítására sikerült megnyerni a Német Nemzeti Néppárt egyik vezetőjét, dr. von Rosenberget, aki mégsem tudta felsorakoztatni maga mögött a konzervatív jobboldal egészét, s így hamarosan megvált tisztétől, hogy azt a liberális nagytőkés Walter Rathenaunak adja át.

Rathenau, az egyik leghatalmasabb német tröszt, az AEG- konszern elnöke a német nagytőkének azt a csoportját képviselte, amely az ország gazdasági életének helyreállítását a világkereskedelembe való bekapcsolásával, külföldi hitelek szerzésével és ennek megfelelően a más országok, nem utolsósorban az antant és Szovjet-Oroszország irányában a gazdasági és politikai kapcsolatok rendezésével vélte elérhetőnek. Híressé vált mondása, amely Napóleon „Sorsunk a politika!” jelszavát „Sorsunk a gazdaság !”-ra módosította, kifejezte azt a meggyőződését, hogy Németországnak nem a fegyverek erejével, hanem gazdasági hatalmával kell meghódítania Európát. Rathenau a „teljesítési politika” híve volt, ezáltal vélte elkerülni a további gazdasági konfrontációt, ami mindenképpen előfeltétele volt annak, hogy az országok kölcsönökhöz juthassanak. A nagytőke másik csoportja azonban, elsősorban a nehézipar képviselői – élükön Krupp-pal, Thyssennel, Stinesszel – az újrafelfegyverzés híve volt. E többségében szélsőségesen nacionalista és soviniszta, ebben az időben a Német Néppártot, illetve a Német Nemzeti Néppártot támogató erők nyíltan állást foglaltak a versailles-i békerendszer, a jóvátétel fizetése ellen, támogatták a „szabadcsapatokat” a felső-sziléziai akciót követően is. Gyengeséggel, majd árulással vádolták az antanttal tárgyaló kormányt, s nagymértékben felelősek a Rathenau meggyilkolásával végződő nacionalista hullám felkorbácsolásáért. Igaz, az 1922. június 24-én elkövetett merényletet a Consul Szervezet elnevezésű nacionalista-antiszemita tiszti csoport hajtotta végre, amely ellenezte a Szovjet-Oroszországgal Rapallóban megkötött sokoldalú (politikai, gazdasági és katonai) egyezményt, a háttérben meghúzódott mozgatóerők azonban nem maradhattak rejtve. A tömegméretű felháborodás erélyes fellépést sürgetett a jobboldallal szemben. Az eredmény: rendeletet fogadtak el, amely az alkotmány 48. cikkelye alapján felhatalmazta a birodalmi belügyminisztert, hogy tiltsa be „a köztársasági kormány megdöntésére, vagy a kormány tagjai elleni erőszakos cselekményekre felbujtó” gyűléseket és megmozdulásokat. A gyilkosságot követően a parlamentben Wirth maga is elismerte: „Az ellenség a jobboldalon van!” Az esemény az uralkodó körök, ezen belül a nagytőke megosztottságát is jelezte.

A rendeletet a baloldal nem tartotta elégségesnek. A szociáldemokraták, a kommunisták, a centrista irányzatú Németország Független Szociáldemokrata Pártja (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands) és a szakszervezetek együtt lépnek fel: „Berlini megállapodásuk” törvényt követelt a köztársaság hatékony védelmére; felszólították a kormányt valamennyi monarchista szervezet feloszlatására, zászlóik és jelvényeik betiltására, valamint eltávolítására a középületekről.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!