A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 3
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)
A munkáspártok egységes fellépése eredménnyel járt. Már az elkövetkező napokban betiltották a Consul Szervezet mellett a monarchista Össznémet Szövetséget (Alldeutsche Verband), és a jobboldal legjelentősebb szervezetét, a Stahlhelmet. A megállapodást aláíró szervezetek a nagyobb nyomaték kedvéért július 4-re félnapos általános figyelmeztető sztrájkot hirdettek. A sztrájknak jelentős szerepe volt abban, hogy a Reichstag július 18-án nagy szótöbbséggel (303:102) fogadta el a „Köztársaság védelméről szóló törvény”-t.
Mindebből úgy tűnhetett, hogy a jobboldal súlyos vereségnek néz elébe. Az elkövetkezendő napokban azonban fordulat következett be, amely egyrészt megbontotta a munkásegységet, másrészt megingatta a kormánykoalíciót.
A július 4-i általános sztrájk idején a szociáldemokrata és a kommunista szervezetek, jóllehet egységesen léptek fel, továbbra is fenntartották általános irányvonalukat: a reformista irányzat a köztársaság védelmére elsősorban parlamenti eszközöket kívánt felvonultatni, amíg a forradalmi szárny a munkások mozgósításában, valamennyi haladó erő összefogásában látta a megoldást. Nem csupán a reakciós szervezetek betiltását, lefegyverzését követelte, hanem a proletár védelmi szervezetek felfegyverzését is. A szociáldemokrata elképzelésekbe nem illett bele a tömegmozgalom továbbfejlesztése, más terveik voltak. Ezért július 7-én előbb felmondták a „Berlini megegyezést”, majd másnap megszakították a tárgyalásokat a kommunista párttal. Ezzel felbomlott a munkásegység.
A szociáldemokrata parlamenti frakció a jobboldallal szemben a kormánykoalíció baloldalának megerősítésére törekedett. Sikerült megállapodnia a centrista képviselőkkel, hogy miniszteri tárcákat is vállaljanak a kormányban. E lépés kétségtelenül erősítette volna a koalícióban a weimari alapokat elismerők túlsúlyát, egyben biztosíthatta a törvénytervezet következetesebb végrehajtását is. Mindez ugyanis még a törvény elfogadását megelőző napokban történt.
A Centrumpárt álláspontja más volt. Nem a baloldal erősítését tartotta szükségesnek, hanem éppen a jobboldal megnyerésén fáradozott. Tárgyalásokat folytatott a Német Néppárttal, hogy a Fehrenbach-kabinethez hasonlóan ismét lépjen be a kormányba, egyúttal – most első ízben — vállalja a koalíciót a szociáldemokratákkal. A Néppárt nem zárkózott el a javaslat elől. A két szociáldemokrata pártnak azonban ellenvéleménye volt. Azzal érvelve, hogy a köztársaság védelmére tett intézkedéseket csak egy „határozottan köztársasági kormány” képes végrehajtani, tiltakozott a Néppárt bevonása ellen, amelyben a republikánus erők korántsem rendelkeztek többséggel, annál jelentősebb volt a köztársaságellenes nacionalista körök befolyása. A centrum azonban nem engedett. A független szociáldemokrata párt kormányba lépésének előfeltételeként szabta meg a Néppárt bevonását. Ezt viszont a szociáldemokraták vetették el. Így a kormánykoalíció jellegében végül is nem következett be változás, bár ennek szükségességét, ha ellenkező előjellel is, a partnerek is érezték. A nézeteltérés ugyanakkor egyértelműbbé tette a kormányon belül feszülő ellentéteket, gyengítette a koalíciót.
Ezekre az ellentétekre vetett fényt maga az elfogadott törvény, amely szellemével korántsem fejezte ki azt a hangulatot, amelynek szülötte volt. Általános megfogalmazásaival nem csupán a jobboldal elleni fellépést tette lehetővé, hanem minden olyan kísérlet megakadályozását is, amelyre rásüthető volt a köztársaság veszélyeztetésének bélyege. Ez volt az, amiért a jobboldal mellett a kommunisták is a törvény ellen szavaztak, s a szociáldemokrata pártok is külön nyilatkozatban voltak kénytelenek állást foglalni. A nyilatkozatban, válaszolva a párt baloldaláról felhangzó bírálatra, kijelentették, hogy a törvény elfogadásával csak a „szocializmus megvalósításához a legmegfelelőbb harci körülményeket biztosító köztársaságot támogatnak”. Az elkövetkezendő események azonban korántsem a törvény mellett érvelők várakozásait igazolták: 1931-ig 827 esetben alkalmazták rendelkezéseit — 5 alkalommal a jobboldal, 822 alkalommal a baloldal ellen.
A koalíció helyzetén nem sokat változtatott, hogy 1922 szeptemberében a szociáldemokrata irányzat két pártja Németország Egyesült Szociáldemokrata Pártja néven összeolvadt, s így lényegében, ha egyoldalúan is, de megoldódott a kormányba lépés körül kibontakozott vita. A Centrumpárt ugyanis továbbra sem tartotta elegendőnek a koalíciót a stabilizációs program végrehajtásához, amelynek központi feladata ekkor már a rohamosan értéktelenedő márka inflálódásának megakadályozása volt; novemberben ismét felvetette a kormány átalakítását, javasolva a Néppárt bevonását. A szociáldemokrácia most is vétót emelt, s nem is alaptalanul. Néhány nappal korábban maga Hugo Stinnes, a német nagyipar egyik legtekintélyesebb képviselője foglalt állást a márka stabilizációja ellen, ami ebben az időszakban egyet jelentett volna azzal, hogy a felvett állami kölcsönöket többé nem lehet inflációs márkában visszafizetni, s ezzel a tőkére háruló adóterhek jelentősen növekedtek volna. A jóvátételek fizetését burkoltan ellenző csoport nevében Stinnes azt a javaslatot terjesztette a Birodalmi Gazdasági Tanács gazdasági és pénzügyi bizottsága elé, hogy a jóvátételeket egy általánosan bevezetett, nem bérezett, napi kétórás munkaidő-meghosszabbítás többletprofitjából fedezzék. A munkások alapvető érdekeit sértő, az amúgy is igen súlyos munkafeltételeket tovább rontó intézkedést a munkáspártok nem támogathatták. Még fontosabb, hogy a jobboldal, elsősorban éppen a koalícióhoz csatlakozni készülő Néppárt tervei szöges ellentétben álltak a szociáldemokrácia törekvéseivel, amely a márka stabilizációjával a jóvátételi terhek „demokratikus” megosztását tartotta szükségesnek, megoldhatónak.
A Centrumpárt most másképpen válaszolt, mint korábban: a Wirth-kormány lemondott, hogy a Kormányalakítás gondját Ebert elnök kezébe adja. S ekkor újabb fordulat következett. A szociáldemokrata Ebert a kormány megalakításával a pártja által koalíciós partnerként nemkívánatosnak minősített Német Néppárt egyik tekintélyes hívét, a legnagyobb német hajózási társaság, a HAPAG (Hamburg-Amerikanische Paketfahrt AG) „párton kívüli” vezérigazgatóját, Wilhelm Cunót bízta meg.
Az 1922. november 22-én hivatalba lépő Cuno-kormány a weimari köztársaság első kimondottan jobboldali kabinetje volt, a centrum, a Bajor Néppárt és a Német Demokratikus Párt mellett helyet kapott benne a Német Néppárt és a Német Nemzed Néppárt is, igaz ismét csupán a meglehetősen jelentéktelen Rosenberg személyében. Első volt továbbá abban a tekintetben is, hogy – ellentétben a Fehrenbach-kormánnyal – valamennyi nagyobb polgári pártot bevonta a kormányzásba, és többséggel rendelkezett a parlamentben is (a mandátumok több mint 57%-át birtokolta). Ellenzékét csupán a súlyából veszített szociáldemokrata és kommunista párt alkotta.
A kormány már első intézkedéseivel igazolta a szociáldemokraták aggodalmait. Decemberben ötéves fizetési haladékot kért a jóvátételi tárgyalásokon, s nem titkolt szándéka volt, hogy a szállításokat és a kifizetést felfüggessze, amennyiben a szövetségesek nem hajlanak e megoldásra. A márka stabilizációja is lekerült a napirendről, pedig az infláció éppen az év végétől eddig soha nem látott méreteket öltött.
A belpolitikai helyzet egyre feszültebbé vált. Országszerte sztrájkok, tüntetések robbantak ki a drágaság ellen, Közép-Németországban és a Ruhr-vidéken az elkeseredett emberek megrohanták és kirabolták az élelmiszerraktárakat és -üzleteket. A munkáspártok, elsősorban a kommunista párt, az ellenzék szervezett fellépését sürgették, politikájukkal ismét jelentősen növelve tömegbefolyásukat.
A szociáldemokrácia is a korábbiaknál élesebb hangot ütött meg. Rudolf Breitscheid, a párt egyik legtekintélyesebb vezére beszédében „a kapitalizmus győzelmeként” értékelte a kormány hatalomra jutását. A pártban nőtt a változást sürgetők befolyása. Ennek egyik jeleként a veterán Karl Kautskyt új program kidolgozására kérték fel. A Berlinben ülésező üzemi tanácsok birodalmi konferenciáján a kommunisták kerültek túlsúlyra, s az elfogadott „proletár harci program” egységfronton alapuló, forradalmi tömegmozgalomra támaszkodó munkáskormány alakítását követelte.
A szélsőjobboldal is megerősödött. Bajorországban mind nagyobb erőket tömörített a korábban jelentéktelen Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, NSDAP). A Münchenben novemberdecember folyamán tartott 15 náci tömeggyűlésen első ízben nevezik „Vezérünknek” („Unser Führer”) a fő szónok Adolf Hitlert. Korántsem irodalmi igénnyel megfogalmazott előadásának témája: „A zsidó-nemzetközi marxizmus és szabadkőművesség Németország sírásója, az antant pedig haszonélvezője.”
Az egyre feszültebbé váló helyzetben, a kormány jóvátételi politikájára válaszul január 11-én francia-belga csapatok szállták meg a Ruhr-vidéket. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a külső intervenció – mint a történelemben már oly sokszor — most is megteremti a nemzeti egységet. A jelentősebb polgári politikai pártok, valamint a szociáldemokrata párt és a reformista szakszervezetek egyöntetű támogatásukról biztosították a kormány által meghirdetett passzív ellenállást. Megalakult a „Nemzeti Egységfront”, s a munkavállalók és a munkaadók szervezetei közös felhívást bocsátottak ki az ellenállás anyagi fedezetét biztosító „Ruhr-alap” létrehozásáról. Az egyoldalú kormányintézkedések azonban hamarosan világossá tették, hogy a „Ruhr-háború” költségeit a tőke nem vállalja, annak minden terhét a dolgozókra kívánják hárítani. A nacionalista uszítás alábbhagyott, s hamarosan ismét a kormány ellen fordultak, most már a kommunista párt kétfrontos („Üsd Poincarét a Ruhrnál és Cunót a Spreenél!”) politikája mellé felsorakozva a kemény osztályharcot sürgető baloldali, részben szociáldemokrata tömegek is. Ismét napirendre került az egységfront, s ha el is maradt a korábbi kísérletektől abban, hogy a tárgyalások nem a legfelső szinten kezdődtek meg, eredményét tekintve minden korábbit felülmúlt.
Február-március fordulóján létrejöttek az első munkásszázadok. Céljuk már nem csupán a „tőke támadása” elleni küzdelem, hanem a „militarista, fasiszta puccskísérletek” visszaverése. Március 4-én a szociáldemokrata párt legjelentősebb területi szervezete, a szászországi, a központi pártvezetés ajánlásával szemben 90:35 arányban elutasította a demokrata párttal közösen alakítandó kormány tervét, és a kommunistákkal való egységfront mellett foglalt állást. Március 15-én a tartományban olyan szociáldemokrata kormány alakult, amely a kommunistákra és a szociáldemokratákra egyaránt támaszkodott. A nyár végén az események alakulásából hasonló következtetéseket vontak le a szociáldemokraták Türingiában is. Az együttműködés eredményes volt, a pártkoalíciós tárgyalásokat mindkét országrészben kommunista-szociáldemokrata munkáskormányok alakulása követte.
Noha 1923 tavaszától az ország életére ismét a balratolódás volt jellemző, mind erőteljesebb anyagi és erkölcsi támogatásra találtak a kormánypolitika ellen forduló szélsőjobboldali mozgalmak is, nem utolsósorban a nemzetiszocialisták. E támogatásnak köszönhetően a náci párt szócsöve, a Völkischer Beobachter február 8-tól napilapként hagyhatta el a nyomdát. Az NSDAP 1921 augusztusában hozhatta létre „Véd- és Propaganda Részlegé”-t. A szervezet — felfedve alapítóinak valódi szándékát — egy hónap múlva, szeptember 17-én felvette a Rohamosztag (Sturmabteilung, hamarosan hírhedtté vált rövidítéssel: az SA) nevet.
A tüntető munkásokra, gyűlésekre és pártházakra támadó, a marxizmus megsemmisítését zászlajára író SA egyelőre nem jelent tényleges veszélyt. A náci propaganda február 8-tól már a párt első „mártírját” gyászolhatta: „a marxistákkal való összecsapásban szerzett súlyos sérüléseibe belehalt” dr. Karl Winter előtt hajthatta meg a horogkeresztes lobogót. Nem sokkal kevésbé volt kalandor vállalkozás a Führer első puccsterve sem, amely az oberwiesenfeldi május 1-i munkásfelvonulás elleni mozgósításból kívánta kibontakoztatni „a végső leszámolást a marxizmussal”.
Az első vereségek azonban nem törték meg a mozgalmat. Szeptember 1-én Nürnbergben kétnapos seregszemlére került sor. A szélsőjobb megalakítja a Német Harci Szövetséget (Deutscher Kampfbund), amelynek tagjai lesznek az NSDAP Hitler, az SA Göring, a meglehetősen jelentéktelen nacionalista Birodalmi Lobogó (Reichsflagge) Adolf Heiss, és az Oberland Szövetség dr. Friedrich Weber vezetésével. A „politikai irányítást” maga Hitler kaparintotta meg, hogy októberben, Mussolini egy évvel korábban (1922. október 28-án) alkalmazott módszerét másolva kiadja a „Menetelés Berlinbe!” jelszót, majd november 8-9-én a müncheni Bürgerbräukellerben meghirdesse a „nemzeti forradalmat”, s önhatalmúlag kinevezze magát a birodalmi „német nemzeti kormány” miniszterelnökének. A puccskísérlet órák alatt összeomlott.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!